Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2005. április 12.
Április 21-én tíz éve lesz annak, hogy újból felállították Mátészalka és Kocsord között, az egykori harcok helyszínén, a Székely Hadosztály emlékművét. Erre az eseményre emlékeznek a térségben április 22-én. Kőröstárkányban az 1919. április 19-én legyilkolt tárkányi magyarokról emlékezve a Székely Hadosztály sorsát is felidézték. 1919. áprilisában vonultak be a román megszállók a Bihar megyei nagyvárosokba. Április 19-én Szatmárnémetibe, április 20-án Nagyváradra és Érmihályfalvára nyomulnak be, de négy nap múlva már Debrecenben és április végére a Tisza vonalánál sorakoznak fel a román megszálló alakulatok. A megszállókkal szemben a Székely Hadosztály és néhány más alakulat vette fel a harcot. A főleg Partiumban és Észak-Erdélyben működő Székely Hadosztályt, Székely Különítmény néven, Kratochwill Károly ezredes szervezte meg székely és erdélyi magyar menekült katonákból, de ide tartozott a korábbi kolozsvári 38. honvéd gyaloghadosztály maradványa és egy kárpátaljai rutén zászlóalj is. Az alakulat legnagyobb létszáma 649 tiszt, 12 438 fő legénység, 68 löveg és egy repülőosztály volt. A Székely Hadosztály nevet 1919. január 20-án vették fel, amikor már harcban álltak a 26 ezer fővel támadó román megszálló sereggel. A hadosztály felszerelése gyenge volt, lőszerutánpótlást nem kapott. A Székely Hadosztály példás hősiességgel harcolt a túlerővel szemben, és szép sikereket is elért. Hadadnál, Kocsordnál, Mátészalkánál is megfutamították az ellenséget. A Tanácsköztársaság vezetői vörös alakulatokat küldtek ellenük. Egyik oldalról a kommunista alakulatok, másik oldalról a román túlerő támadta őket. Emiatt a Székely Hadosztály április 26-án Demecsernél letette a fegyvert a román megszállók előtt. Kb. 400 tisztet és 4000 fő legénységet a románok Brassóba internáltak. Kratochwill Károly ezredest a románok haditörvényszék elé állították és bebörtönözték. 1920 októberében szabadult, később tábornok lett, majd altábornagy. A revíziós mozgalom egyik legismertebb képviselője lett, 1946-ban hunyt el Budapesten. A Székely Hadosztály harcainak tiszteletére az utolsó harcok színhelyén emlékművet emeltek, ezt az 1950-es években a kommunista hatóságok leromboltatták. Újbóli felavatása 1995. április 21-én történt. Koréh Endre tábori lelkész Erdélyért – A székely hadosztály és dandár története 1918–1919 című könyvében leírta, hogy a Székely Hadosztály harcában Kőröstárkány népe példátlan hősiességgel vett részt. A román túlerő miatt a harcoló magyar alakulatok kénytelenek voltak meghátrálni. A románok közérdekű hirdetés meghallgatására gyűjtötték össze a falu népét a községháza elé. Mikor már a lakosság együtt volt, megszólaltak a gépfegyverek. Halomra lőtték a fegyvertelen lakosságot. A református templom előtti téren 91 (más források szerint 93) áldozata lett a tömegmészárlásnak. A szomszédos Kisnyégerfalván szintén kivégeztek 17 magyart. A kőröstárkányi öldöklés alatt a szomszéd román falvak lakosai is megjelentek, és garázdálkodni, rabolni kezdtek a jómódú magyar faluban. A három napig tartó szabad rablásban teljesen kifosztották a falut. A gyilkosok nem elégedtek meg a lövésekkel, volt, akinek kezét, lábát, nyakát is átvágták. 16 évestől 80 évesig, férfiak, nők, leányok voltak az áldozatok között. Beke György Itt egymásra találnak az emberek című, 1984-ben megjelent könyvében Kőröstárkányt is bemutatta. A faluban való gyűjtésekor kikötötték, mindenről írhat, csak 1919. április 19-ről nem. A könyvben nem is jelenhetett meg az a beszélgetés, amit az író az egyik még élő szemtanúval folytatott. A gyalázatos gyilkosságokra évtizedekig nem volt szabad emlékezni, olyannyira nem, hogy a temetőben lévő sírkövekről a román kommunista hatalom lekapartatta az 1919. április 19-ét, nehogy feltűnjön valakinek a sok sírkereszt ugyanazzal a dátummal. Féltek az emberek. Ezt a félelmet csak 1999-re tudták levetkőzni. 1999 augusztusában felállították az emlékművet a román öldöklés során, valamint az első és második világháborúban elhunyt tárkányiak emlékére. /Nagy József Barna: Kőröstárkány és a Székely Hadosztály tragédiája. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 12./
2008. június 28.
A Székely Hadosztály és a Székely Hadosztály Egyesület szerepe Erdély XX. századi történelmében témakörben hangzanak el előadások június 29-én Csíkszeredában a Hargita Megyei Kulturális Központban (HMKK). A konferencián dr. Szabó Pál Csaba: Román irredenta törekvések 1867–1921 között, dr. Pál-Antal Sándor: Román betörés – menekülés 1916-ban, dr. Garda Dezső: Gyergyóiak az első világháború hadszínterein, Gottfried Barna: A Marostól a Krasznáig. Erdély katonai–politikai helyzete 1918 végén. A Székely Hadosztály címmel, Szentpály-Juhász Miklós: Két malomkő között: A románokkal a kommunizmus ellen vagy a kommunistákkal a nemzeti érdekekért?, Koszta István: Erdélyi huszárok a Székely Hadosztályban, Nagy Szabolcs: A tiszteletbeli székely, Kratochvil Károly közéleti tevékenysége Trianon után, dr. Horváth Sz. Ferenc: A Székely Hadosztály Egyesület zsidómentési tevékenysége Észak-Erdélyben, 1943/44-ben címmel értekezik. /Konferencia a HMKK-ban. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 28./
2009. október 10
A magyar személyiségek szerepét, jelentőségét évtizedekig tudatosan elhallgatták, róluk manapság is szándékosan megfeledkeznek tudományos ülésszakokon. Ujj János Arad megye neves szülötteiről írt hézagpótló kisenciklopédiájában /Arad megye neves szülöttei. Összeállította Ujj János. Alma Mater Alapítvány, Arad, 2007/ találóan jegyezte meg: legalább félezer olyan személyiség látta meg a napvilágot tájainkon, akinek nevét illene ismerni. Köztük van például Eckhardt Ferenc és Sándor, Lóczi Lajos, Asbóth Oszkár, Baász Imre, Jávor Pál, Kuncz Aladár, Réz Ádám és Pál, Simonyi Imre, Szentimrei Jenő, Tóth Árpád, Klebelsberg Kunó, Ormós Zsigmond és Cziffra Géza filmrendező, Bánság is adott értékeket, közöttük volt Temesvári Pelbárt, a középkori magyar irodalom ismert alakja, a nagyszentmiklósi születésű Révai Miklós nyelvész, az 1848-as idők három kiválósága Temesváron született, Fiala János, Kiss Ernő és Klapka György. Nagyjécsáról indult Abafi Lajos irodalomtörténész, Temesvár szülötte Kerényi Károly klasszikus-filológus, vallástörténész, Hauser Arnold és Kós Károly. Hunyad megyében kevés nyom őrzi a vidék nagy szülötteinek emlékét. A „legidősebb”, ma is számon tartott neves szülöttje a megyének a Szászváros közeli Romoszon 1422 körül született György Mester, Kis-Ázsia első magyar, sok szempontból első európai feltárója, akit az irodalomban a Szászsebesi Névtelen vagy Georgius de Hungaria néven emlegetnek. Művei már élete során, illetve közvetlenül azután 14 latin és kilenc német nyelvű kiadást értek meg. A megye másik nagy szülöttje, az 1500 körül Déván napvilágot látó Dévai Bíró Mátyás. 1580. november 15-én Marosillye várában született Bethlen Gábor fejedelem. Kevésbé ismerős viszont az a tény, hogy 1610-ben szintén Hunyad megyében született meg az 1658 és 1660 között Erdélyt török támogatással kormányzó Barcsay Ákos fejedelem. A felvilágosodás korából említésre méltó az 1793-ban Déván született Ponori Thewrewk József író, régiséggyűjtő, a nyelvújítás híve. Neki köszönhető, például, a honvéd, úrbér szavak használatának az elterjedése is. 1803-ban, a család algyógyi birtokán látott napvilágot az Erdélyi Közművelődési Egylet, az EMKE nagy alapítója, gróf Kún Kocsárd. Elvállalta a szászvárosi kollégium főgondnokságát, és hamarosan saját költségén megépítette a kollégium új épületét. Az EMKÉ-nek ajándékozta 1700 holdas algyógyi birtokát a 33 gazdasági épülettel. A XIX. század végének két nagy Hunyad megyei szülöttje báró Nopcsa Ferenc és Maderspach Viktor. A Hátszeg környéki dinoszaurusz-maradványokat Nopcsa Ferenc fedezte fel. Maderspach Viktor vadászati szakíró, katonatiszt 1875 februárjában született a Hátszeg közeli Vaspatakon. 1918-ban részt vett a Kratochvill Károly vezette Székely Hadosztály megszervezésében. 1921-ben menekülnie kellett Romániából. Maderspach Viktor 1941. október 3-án halt meg. /Puskel Péter, Szekernyés Irén, Gáspár-Barra Réka: Elszármazott nagyjaink I. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10/
2009. november 7.
November 6-án a nyíregyházi Jósa András Múzeum, a Veszprém Megyei Levéltár és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár közös szervezésében a kézdivásárhelyi Vigadóban megnyílt „A Székely Hadosztály emlékezete (1918―1919)” című történelmi kiállítás. Az időszaki kiállítás egy méltatlanul feledésre ítélt katonai alakulat és parancsnoka történetét tárja megkopott, fekete-fehér fényképeken a látogatók elé. Főleg az alakulat vezetőjének, Kratochvill Károly ezredesnek a Veszprém Megyei Levéltárban őrzött hagyatékából származó fotók, dokumentumok alapján készült az a tizenkét nagyméretű tabló, amely a Székely Hadosztály történetét, valamint az 1920-as években megalakított Székely Hadosztály Egyesület életét mutatja be. /(Iochom): A Székely Hadosztály emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 7./
2009. december 14.
December 12-én Kézdivásárhelyen az egykori Székely Katonanevelde épületének utcai boltíve előtt a Magyar Polgári Párt és a Fidesz szervezésében – a budapesti Ábel Alapítvány anyagi támogatásával – felavatták az 1919-ben elvesző magyar hazáért és becsületért küzdő Székely Hadosztály parancsnokának, a száznegyven éve született Kratochwill Károly (1869–1946) első erdélyi köztéri szobrát. Az ünnepség díszvendége Kövér László országgyűlési képviselő, a Fidesz–Magyar Polgári Párt országos választmányának elnöke volt. A szobor talapzatánál a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság állt díszőrséget. Kratochwill mellszobrát Blaskó János budapesti szobrászművész készítette, a talapzatot pedig Ferencz Antal. Megemlékező beszédében Rácz Károly polgármester elmondta: az 1989-es rendszerváltásig a Székely Hadosztály emlékét kitörölték a köztudatból Romániában és Magyarországon egyaránt, még nevüket sem volt szabad kiejteni. A méltatlanul elfelejtett Kratochwill Károly és hős székely katonái megérdemlik az utókor megbecsülését és tiszteletét, hisz életük árán és ráadásul gyenge felszereléssel meg akarták védeni szülőföldjüket az Erdélybe betörő román haderővel szemben. Kövér László a Székely Hadosztály hősi ellenállását méltatva beszédében a szégyenletes 2004. december 5-re is kitért, amikor a kenyerüket féltő magyarok magyar nemzettársaik ellen fordultak. Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója rövid beszédében a Székely Hadosztály hősiességét emelte ki. /Iochom István: Kratochvill Károly altábornagyra emlékeztek (Kézdivásárhely). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 14./
2010. április 19.
Kiállítás és előadások a Székely Hadosztályról
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által meghirdetett Trianon Év keretében kiállítással és előadásokkal emlékeznek a nagyváradi magyar katonai múlthoz ezer szállal kapcsolódó Székely Hadosztályra. A katonai alakulat, amelynek parancsnoka az a Kratochvil Károly, aki korábban a dicsőséges nagyváradi 4. honvédezred vezetője is volt, egyedüliként vette fel a harcot 1919-ben a történelmi Magyarországra, hazánkra törő ellenséggel.
Az érdeklődők már több székelyföldi településen bemutatásra került vándorkiállítást tekinthetnek meg a helyszínen a hadosztályhoz kötődő dokumentumokból. Előadást tartanak a kiállítás létrehozói: Gottfried Barna, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár történész-levéltárosa A Székely Hadosztály Erdély védelmében címmel, valamint Nagy Szabolcs, a Veszprém Megyei Levéltár történész-levéltárosa Kratochvil Károly és a Székely Hadosztály címmel.
Előadást tart a Vitézi Rendről és a Székely Hadosztályhoz fűződő családi emlékeiről vitéz Kocsis László, a Történelmi Vitézi Rend Észak-Erdélyi törzskapitánya.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Történelmi Vitézi Rend szeretettel vár minden érdeklődőt ma, április 19-én, hétfőn 18 órától a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermébe, az Ezredévi emléktér (str. Libertăţii) 38. szám alatt.
A belépés díjtalan, de a kiállítás költségeire adományokat elfogadnak.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

2010. április 21.
Pédaképe(i) Váradnak - Kiállítás nyílt a Székely Hadosztályról és parancsokáról
A Székely Hadosztály elfelejtett és elhazudott történetét bemutató hadtörténeti kiállítást nyitottak meg hétfőn a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által meghirdetett Trianon Év keretébe sorolt eseményen a megyeszékhely magyar katonai múltjához ezer szállal kapcsolódó hadosztályról és vezetőjéről, Kratochvil Károlyról előadások is elhangzottak.
Régi adósságát törleszti Nagyvárad, amikor megemlékezik a Székely Hadosztályról – mutatott rá Nagy József Barna. Az EMNT Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke – azért, hogy a majd százfőnyi jelenlévő lelkét ráhangolja az előadásokra – felkérte Márkus Zoltán kántor-karnagyot, Szőcs Lőrinc prímást és Antal Sándor brácsást a közreműködésre. A muzsikusok amolyan igazán szép katonadal-összeállítással kedveskedtek nagy sikert aratva.
A „házigazdai” köszöntések következtek ezután. Előbb az EMNT megyei szervezetének elnöke, Török Sándor – aki egyben a központ vezetője is – szólt, majd a társrendező szervezet, a Történelmi Vitézi Rend nagyváradi székének székkapitánya, Bereczki András tiszteletes beszélt.
Az esemény aktualitásait ismertette később Nagy József Barna. Rámutatott, hogy a megye román lakosságával ellentétben április 19-e, amikor is a román királyi csapatok „balkáni szellemiséggel” vonultak ide be, gyásznap a magyarság számára. Már csak a köröstárkányi vérengzés miatt is.
A Székely Hadosztályhoz fűződő családi emlékeiről és a vitézi rendről a Történelmi Vitézi Rend észak-erdélyi törzskapitánya, vitéz Kocsis László beszélt. Ismertette azt a lelkületet, amelyben a „Fiúk, aki haza akar menni, az tegye, ez már nem szégyen!” Kratochvil Károly-i felszólítás dacára vállalták az ezeréves haza védelmét a katonák. Erről a különleges parancsnokról, a felfedezetlen példaképről, Szentkereszthegyi Kratochvil Károlyról szólt előadásában Nagy Szabolcs, a Veszprém Megyei Levéltár történész-levéltárosa. Beszélt az első világháború végén csapatait zárt katonai rendben az állomáshelyükre, Nagyváradra visszavezető katonai vezetőről, valamint az önkéntesekből és frontot járt katonákból ütőképes hadosztályt szervező hazafiról egyaránt. A másik anyaországi előadó a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár történész-levéltárosa, Gottfried Barna volt. A Székely Hadosztály történetét részletesen ismertette. Amint az elején a Szózat, az esemény végén a Székely Himnusz, valamint a Magyar hitvallás hangzott fel tiszta szívből és lélekből.
A fotókat, képeslapokat és térképeket, valamint számos ismertetést tartalmazó táblák hadtörténeti tárlatát jövő hónap közepéig lehet megtekinteni az Ezredévi emléktér (str. Libertăţii) 38. szám alatti egyházi központ múzeumtermében munkanapokon 10 és 15 óra között.
Megyeri Tamás Róbert

2010. október 14.
Megismerni az elfelejtett történelmet
Nagyvárad – A nagyváradi EMI által szervezett kedd délutáni kötet- és lapbemutatón az anyaországi meghívottak a magyar történelem elfelejtett hőseinek megismerésére hívták fel a figyelmet.
Kedd délután alig maradt ülőhely szabadon a Lorántffy Zsuzsanna Egyházközpont múzeumtermében olyan sokan jöttek el Az elfelejtett parancsnok – Kratochvil Károly élete című kötet bemutatójára. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezete által szervezett könyvbemutatón jelen volt a kötet szerzője, Domonkos László író, történész, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap munkatársa, Erdei Katalin a kötetet kiadó Püski-Masszi Könyvesház igazgatója, és Szakács Árpád, a Nagy Magyarország, valamint az Erdélyország történelmi lapok igazgatója. Nagy József Barna, a váradi EMI tiszteletbeli elnöke köszöntötte a megjelenteket, felhívva a figyelmet, hogy Kratochvil Károly, a revíziós mozgalmak jelentős képviselője, illetve a Székely Hadosztály parancsnoka ezer szállal kötődik Nagyváradhoz, ezért kötelességünk emlékezni rá. Erdei Katalin bemutatta a Püski-Masszi kiadót, mely nem „celeb-könyvek”, hanem kifejezetten kis példányszámú, de más kiadók által mellőzött témájú könyvek kiadására szakosodott. Domonkos László örömének és megilletődöttségének adott hangot annak okán, hogy az általa sokra becsült Nagyváradon, Szent László városában mutathatja be könyvét. Megtudhattuk, hogy ez a tizenötödik kötet, mely az ő tollából született.
Elfelejtett parancsnok
A kötet műfaji besorolását tekintve történelmi esszék gyűjteményének mondható és a budapesti, illetve főleg a veszprémi levéltárban őrzött Kratochvil-hagyaték felhasználásával készülhetett el. Egy nagy katonáról és egy nagy emberről szól, akit egyesek némi túlzással Erdély második Bemjének tekintenek. Hadvezéri teljesítménye nem hagy kétséget maga után, fontos helye van a legnagyobb magyar katonák sorában. Első világháborús hőstetteiért 1929-ben megkapta a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. 1914. végétől alezredesként a magyar királyi honvédség nagyváradi 4. gyalogezredének parancsnoka. Ezt az ezredet hívják később az agyagemberek ezredének, mivel a mostoha körülmények között vívott harcok során egyenruhájuk a felismerhetetlenségig összesározódott. A Székely Hadosztály parancsnokaként a hiányos felszerelés és az ellátásra irányuló szabotázs ellenére számos katonai küldetést teljesít. A fegyverletétel után Brassóban halára ítélik, de 1921-ben végül felmentik. Ezt követően is aktív életet él, megalapítja a Székely Hadosztály Egyesületet, mely elsősorban revíziós tevékenységet folytat.
Levelek
Végezetül Domonkos László felolvasott néhány olyan levelet, melyet Kratochvil Károly egykori katonáitól és tisztelőitől kapott. Többek között egy Biharból keltezett írást, valamint Márton Áron püspök által írt levelet is idézett. A rendezvény végén Szakács Árpád bemutatta az általa igazgatott Nagy Magyarország és Erdélyország című lapokat, melyek – mint mondta – egy konzervatív világlátás képviselői. Témaválasztásban különböznek a versenytársaiktól, hiszen olyan feledésbe merült témákat, elhallgatott hősöket idéznek meg, melyekkel más – sok esetben állami pénzből támogatott – történelmi lap nem foglalkozik.
Mészáros Tímea, erdon.ro

2010. december 28.
A Székely Hadosztályra emlékeztek
Tegnap reggel a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi tagjai csípős hidegben vonultak az egykori Székely Katonanevelde épülete elé, Kratochwill Károly (1869—1946) első erdélyi köztéri szobrához, ahol az 1919-ben az elvesző magyar hazáért és becsületért küzdő Székely Hadosztályra és annak parancsnokára emlékeztek.
A Székely Hadosztály hősiességét Tóth Bálint egyetemi hallgató, a HVIM szóvivője és Boldizsár Béla, a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság vezetője méltatta. A koszorúzást követően a résztvevők elénekelték a székely himnuszt. (Iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. március 24.
A 20. század erdélyi Bemje - életrajzi kötet Kratochvil Károlyról
A Székely Hadosztály parancsnokáról szóló könyvet mutattak be a szerdán délután a Hagyományőrzési Forrásközpontban.
Domonkos László szegedi származású, de Budapesten élő újságíró, közíró, a Duna Televízió munkatársa tavaly jelentette meg a Püski Masszi Könyvesház kiadásában a Székely Hadosztály parancsnokának, Kratochvil Károlynak az életrajzát Az elfelejtett parancsnok címmel. Egy évvel korábban Az elárult hadosztály címmel történelmi esszét jelentetett meg a Székely Hadosztály történetéről, szintén az említett kiadónál.
Az udvarhelyi könyvbemutatón a forrásközpont munkatársa, Mihály János tartott rövid bevezetőt, majd Erdei Katalin, a könyvkiadó igazgatója beszélt a Püski Masszi Könyvesházról, annak kiadványairól.
Domonkos László hosszú ideje kutatja az 1869-ben a monarchiabeli Brünnben (a mai csehországi Brno városa) született, de Brassóban gyerekeskedett, később pedig katonai karriert befutó Kratochvil Károly életét, aki harmincéves korában már a Ludovika katonai akadémia tanára volt. Az első világháborút követő igen zűrzavaros időben Kratochvil volt az, aki néhány ezernyi, főleg székely katonákból álló hadereje révén megálljt parancsolt az előrenyomuló román hadseregnek Erdély nyugati részén.
Az eseménysor, illetve Kratochvil Károly személye méltatlanul kevéssé ismert – hangsúlyozta Domonkos László, hozzátéve, hogy Magyarország történetírásában az utóbbi néhány évtizedben olyan mulasztások és bűnök történtek, amit ma is „nyög" az utókor – ezt szerinte jól jelzi, hogy ha megkérdeznénk, hogy hányan hallottak a Székely Hadosztályról, tíz emberből talán egy tudna valamit mondani róla.
Az első világháborút és az ún. „őszirózsás forradalmat" (ami egyes kutatók szerint sem őszirózsás, sem pedig forradalom nem volt) követően 1918 novemberében, Gyergyóholló térségében megjelentek az első román katonák Erdély földjén, majd fokozatosan megszállták Székelyföldet. Kolozsvárra, ahol jelentős magyar haderő tartózkodott, jelzett év karácsonyán vonultak be, mert a magyar kormány a nemzetközi megállapodás értelmében az ún. demarkációs vonalak mögé rendelte vissza a hadsereget. 1919. január 5-én a kolozsvári helyőrség parancsnokává még novemberben kinevezett Kratochvil Károly – miután az általa irányított hadtesteket teljes felszereléssel hazahozta az olasz frontról – a román betörés hírére főleg székelyekből álló haderőt toborzott.
A Székely Hadosztálynak nevezett haderő Kratochvil január 13-án kiadott hadparancsa nyomán a Máramarosszigettől (a Király-hágón át) a Belényesi-medencéig tartó, mintegy 170 kilométeres szakaszon gyakorlatilag lezárta a román hadsereg Magyarország felé nyomulását. Frontszakasz alakult ki, amit a hiányosan felszerelt magyar katonák egészen április 16-ig tartottak – e néhány hónap alatt állandó összecsapások voltak a két fél között.
„Eddig és ne tovább!" – ezt az elvet tartották szem előtt a magyar katonák, akik a Tanácsköztársaság, tehát a kommunisták hatalomátvétele (1919. március 21.) után egy hónappal, április 16-án kénytelenek voltak feladni állásaikat és a mai Magyarország észak-keleti részére visszavonulni. A történethez az is hozzátartozik, hogy a Károlyi-kormány egy francia ultimátum, az ún. Vix-jegyzék miatt mondott le márciusban: francia követelésre a magyar hadsereg a Tisza vonaláig kellett visszavonuljon, a kelet-magyarországi területekre a román közigazgatás terjedt volna ki.
Domonkos László elmondása szerint a Székely Hadosztály gyakorlatilag két tűz közé szorult – keletről a román hadsereg, nyugatról pedig a budapesti hatalmat kiszolgáló „szedett-vedett" vöröskatonák közé kerültek, utóbbiaktól nemhogy támogatást, de inkább támadásokat kaptak. Április 26-án Demecser községnél Kratochvil Károly kiadja utolsó hadparancsát, amiben – látva a reménytelenséget – katonáira bízza a további cselekedeteket. A katonákat hazaengedik, a parancsnokot internálják a románok: Brassóban házi őrizetben tölt majd két évet (itt ismeri meg feleségét, Izay Borbálát) – ahol eljárás folyik ellene, amiben a halálbüntetés is „benne van", de végül elengedik, 1922-ben pedig ismét katona lehet.
Aztán rövid időn belül, 1924-ben érthetetlen okokból mellőzik, nyugdíjazzák – a két világháború között igen aktív civil életet él (cikkeket, könyveket ír, egyesületeket hoz létre, előadásokat tart), kapcsolatban van Magyarország vezetőivel. A második világháború idején (ekkor már 71 éves) az akkori Magyar hadügyminisztérium kétszer is elutasítja azt az elképzelését, hogy székely katonákból szervezzen különleges haderőt – a háború végkimenetele, az orosz megszállás megtöri, 1946-ban meghal. A 20. század Bemjének is nevezett katonatiszt sírja a rákoskeresztúri temetőben van.
Domonkos a könyvbemutatón elmondta, hogy a Kratochvil-életrajz alapja a veszprémi levéltárban fellelhető 19 óriási doboznyi hagyaték, aminek feldolgozásában segítségére volt Nagy Szabolcs történész. A parancsnok halála után felesége, Borbála balatonszepezdi villájukban élt – a házba az új hatalom egy felvidéki családot telepített, akik összebarátkoztak vele, leszármazottaik mai napig ott élnek. Kratochvil Károly felesége 1982-ben hunyt el – gyerekük nem volt, fogadott fiuk az 1956-os eseményeket követően disszidált, fia ENSZ-katona lett, 1974-ben Cipruson békefenntartóként szolgált, ott érte a halál.
Domonkos László szerint Kratochvil Károly (akinek első erdélyi szobrát Kövér László avatta fel Kézdivásárhelyen 2009-ben) parancsnokságának és a Székely Hadosztály többhónapos harcának jelentősége abban állt, hogy a román hadsereg annyira megijedt az ellenállástól és a székelyek, magyarok haderejétől, hogy az eseményeket követően nem került sor Erdélyben etnikai tisztogatásra, illetve vérfürdőkre, mint 1848-ban.
A könyv kapható a Corvina könyvesboltban és a Hagyományőrzési Forrásközpontban.
Dokumentumfilm a Székely Hadosztályról
Kratochvil Károly életéről, illetve a Székely Hadosztályról idén dokumentumfilm készül – a film szerkesztője és a könyv szerzője, Domonkos László arra kéri azokat az erdélyi, székelyföldi személyeket, akiknek pl. apjuk, nagyapjuk a Székely Hadosztályban harcolt, visszaemlékezésekből, írásos emlékekből információi vannak a hadosztályról vagy annak parancsnokáról, jelezzék ezt saját e-mail-címén (dlaszlo@externet.hu), illetve a könyvkiadó elérhetőségén (1097, Budapest, Tóth Kálmán u. 33.,www.puskimasszikonyveshaz.com)
Katona Zoltán. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

2011. március 26.
Kratochvil Károly, az elfelejtett parancsnok
Tegnap este a kézdivásárhelyi Vigadóban a székelyföldi könyvbemutató-sorozat utolsó helyszínén mutatták be Domonkos László Az elfelejtett parancsnok – Kratochvil Károly élete című, történelmi ihletésű könyvét, melyben a szegedi születésű szerző a rendkívül ellentmondásos 1918-as időszakot, a Székely Hadosztály megalakulását és Kratochvil Károly életét örökítette meg.
A kötet szerzőjét és Gedei Katalint, a Püski-Masszi Könyvesház igazgatóját házigazdaként Péter János, a Kézdiszéki Székely Tanács kézdivásárhelyi alelnöke, Kratochvil rövid életrajzát pedig Bíró Levente tanító mutatta be az érdeklődőknek. A szerző elmondta, a kötetnek köszönhetően készül a Székely Hadosztállyal foglalkozó dokumentumfilm is. (Iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. augusztus 6.
Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Székelyföld is veszélyben!
"Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban. Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9. Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart. Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett "egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában "békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak. A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot. Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek "idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: "Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz." Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstendže) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: "Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek." 1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét. A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával "egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz "ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás. A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

2011. november 15.
Kratochvil Károly altábornagy három kívánsága
Gottfried Barna és Nagy Szabolcs szerzőpáros A Székely Hadosztály története című, még nyomdafesték-illatú könyvét olvasom (Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011).
A téma felette érdekel, a számomra elérhető információkötegekből már évtizedek óta próbálom kiszálazni az első világháború végnapjainak kaotikus, kormányzati részről a nemzeti érdekeket eláruló időszakában az Erdély, benne Székelyföld megmentéséért szervezett egyetlen magyar katonai alakulat szerepét.
Érdeklődésemet az is ébren tartotta, hogy ismertem néhai professzorom, a nyujtódi Antal Árpád édesapja katonakori emlékeire és levéltári kutatásokra alapozott elhatározását a Hadosztály történetének megírásával kapcsolatosan, amiben aztán elhatalmasodó betegsége és halála akadályozta meg. (Nincs tudomásom a vonatkozó kéziratos örökség sorsáról.)
A sors játékának is vélhetem, hogy az előző hetekben Hódmezővásárhelyen ismét meglátogattuk dr. Benczédiné Szabó Gabriellát, aki féltett kincsként őriz egy Kívánságos Könyvet, amelyben az 1920-ban Ó-Tordáról Magyarországra repatriált család egyik tagja, Weress Ákos 1957-ig a házukban megforduló igen népes vendégsereg három kívánságát saját kézjeggyel hitelesíttette. Ebbe a "háromkívánságos könyvbe" jegyezte be Kratochvil Károly a következőket: A Székely Hadosztály 1918/19-ben hirdette a világnak, hogy Erdély határán egy büszke, önérzetes nép lakik, amely nem hajtja fejét idegen járom alá. Ez a harcias szellem maradjon meg örök időkig. Nem fog elmerülni, akármi történne, mert szívós, kitartó. A Székely Hadosztály puszta létezése halálos döfést adott Trianonnak, de Kun Bélának (is). Ő volt az első ellenforradalmi alakulat Magyarországon, erre legyen a Székely nemzet büszke – mert harcolt Magyarország integritásáért is.
Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly alth., a Székely Hadosztály és Erdély volt katonai parancsnoka, a Mária Terézia Rend Lovagja
1943/XI.30. A Kívánságos Könyv egyébként kultúrtörténeti ritkaság. Közel négy évtized alatt 336 saját kezű bejegyzés került lapjaira – írja dr. Berényi Károly, a családi ereklye örökösének, a Gabi néni ugyancsak Gabriella nevű lányának férje. – Kratochvil Károly bejegyzése többek között ilyen beírók társaságában szerepel: Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kosztolányi Dezső, Szerb Antal, Kodály Zoltán, Józan Miklós, Ravasz László, Szentimrei Jenő, Balázs Ferenc, Bartók Béla, Veres Péter, Kodolányi János, Kemény János, Nyirő József, Féja Géza, Bárdos Lajos, Sík Sándor, Fáy Aladár, Püski Sándor, Benedek Marcell, Czine Mihály, Nagy László. A költők rendszerint eredeti verseket is bemásoltak a Kívánságos Könyvbe. Egyébként dr. Benczédiné Szabó Gabriella lakásában méltó helyre került a magyar kultúrtörténeti ereklye, hisz itt található sok értékes antik bútor és tárgy mellett az az ó-tordai kanapé is, amelyben Jókai Mór is ült, amikor Torockón az Egy az Isten című regényéhez gyűjtött anyagot. A Weress család ugyanis Torda neves famíliái közé tartozott, amelyből Torda város több elöljárója került ki. Orbán Balázs külön fejezetet szentel történetének.
A Weress-hagyaték gondozója dr. Berényi Károly hódmezővásárhelyi közéleti elkötelezettségű orvos. A hódmezővásárhelyi Kívánságos Könyv, kultúrtörténeti értékét tekintve, magyarázó szövegekkel ellátott hasonmás kiadást érdemelne.
A korszak kutatói számára is ismeretlen Kívánságos Könyv a baráti közösségekre jellemzően bizalmas lenyomata annak a szellemi környezetnek, amelyhez a Brünnben született Kratochvil Károly, a "tiszteletbeli székely" tartozott. (Kapcsolatai Horthy, Teleki és Bethlen személyéig és köreikig is elértek.) A baróti Tortoma Könyvkiadó november folyamán A Székely Hadosztály című könyvvel székelyföldi könyvbemutató körútra indul. Ezt megelőzően a Székely Hadosztályról, a székelység utolsó végvári harcáról Domonkos László írt könyvet (Az elárult hadosztály).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. december 30.
A Székely Hadosztályra emlékeztek
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezete december 26-án megemlékezett a Székely Hadosztályról.
Kratochvil Károly mellszobránál Tóth Bálint erdélyi szóvivő beszédében méltatta a székely katonák tetteit, és arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a célok, amelyekért a Székely Hadosztály harcolt, ma is aktuálisak. Klára Izolda Wass Albert-verset szavalt, majd koszorúzással és a himnuszok eléneklésével ért véget a volt katonanevelde előtti megemlékezés.(Iochom)

2012. január 3.
Az ojtozi honvédemlékmű cikk-cakkos útja Szent István országában
Szent István országának legkeletibb csücskében, a Kárpátok külső lejtőjét árkoló Ojtoz völgyének kistelepülésén augusztus 20 előestéjén alapkövet helyeztünk el az 1917. augusztus 8 –12 közti négynapos kegyetlen harcokban elesett, a Magyar Királyi Soproni 18-as Honvéd Gyalogezred kötelékeihez tartozó hősi halottak emlékére. Az ojtozi római katolikus templomkertben, egy törött székely kapu torzója mellé állított andezit tömbre később bronzplakett kerül, amelyet a soproni Erdélyi Kör készíttetett, és, a tervek szerint még ezen az őszön ünnepélyes keretek között a Kör képviselői és meghívott vendégei az ojtozi sziklára elhelyeznek.
Szent István országának két települése, az Ojtoz és Sopron közötti nyolcszáz kilométernyi távolság is jelzi, hogy valami, a mai Magyarország méreteihez szokott szem számára a szó földrajzi értelmében „szélsőséges” ügyről van szó. De ha belemélyedünk históriánk összekuszált és meg sem írt lapjainak olvasásába, a história még szövevényesebb tekercseihez jutunk.
A Keleti Kárpátok egyik legfontosabb históriai átjárójának, az Ojtoz-völgyének védelmezése a magyar hadakra, a székely katonanemzetre, majd a székely határőrségre hárult.
1917-ben a magyar hadvezetés az Ojtozi völgyszoros védelmét a soproni ezredre bízta.
A sors fintoraként eközben Székelyföld harcosai az Olasz fronton, Doberdónál, Piave-nál harcoltak és véreztek el, s groteszk módon, Linder Béla hadügyminisztersége, majd Kun Bélának és körének országot rontó és nemzetpusztító komisszárkodása idején mire az összeomló nyugati frontról a székelyek visszatértek, már nem volt hazájuk, mert a magyar hadügyminiszter, a világtörténelemben is páratlan és példátlan módon, „nem akart többé katonát látni.”
Kratochwill Károly, a nyugati frontról visszatérve megpróbálta menteni a még menthetőt, megszervezte a Székely Hadosztályt, szembeszállt a katonák szülőföldjét elözönlő román hadakkal, de hamarosan két, magyar és román front közé került, fegyverletételre kényszerült, s amiről az utókor szeret szégyenérzetében szemérmesen hallgatni, inkább a román hadsereg előtt tette le a fegyvert, minthogy a bolsevizmus magyarországi hatalomra kerülését segítse.
A románok, „természetesen” ígéretüket nem tartották be, az egész székely kompániát internálták.
Az így összekuszálódó politikai és katonai helyzetben azok a székely katonák, akik nem tudtak vagy nem akartak szülőföldjükre visszajutni és ott román uralom alá kerülni, a felső-magyarországi csatákban vettek részt, és nem kis szerepük volt például a csehek Magyarországról való ideiglenes kiszorításában. És aztán következett Trianon.
A soproni 18-as gyalogezred ojtozi történetéhez visszatérve: 1918-ban rettenthetetlen harcosoknak bizonyultak. A már említett csatában négy napon át feltartóztatták és visszaverték a túlerőben lévő orosz csapatokat. A soproni Cyberpress internetes lapból is tudjuk, hogy az ezred elveszítette tiszti állományának háromnegyedét és legénységének mintegy felét.
A kitüntetések számadataival is érzékeltethetőek a részvétel arányai: az ezredet Ojtoz Hősei címmel tüntették ki, öt arany, 175 nagyezüst, 322 kisezüst és 852 bronz vitézségi érmet adományoztak a harcok résztvevőinek, s az ezred számára odaítélt díszkürt is jelzi az elismerés mértékét.
Nos a soproniak még a világháború harcainak idejében hősi helytállásukat honvédemlékművel örökítették meg az Ojtoz völgyében. Ezt az emlékművet az ország politikai összeomlása közben barbár módon lerombolták.
Az emlékmű egy hatalmas, az országút fölé benyúló sziklafalra elhelyezett egész alakos honvéd féldomborművéből állott. A sziklát az emlékműről Honvédkőnek hívták akkor is, amikor már csak a honvéd emlékképe függött a sziklafalon. Aztán 1961-ben az Ojtoz – Bákó műút szélesítése ürügyén a Honvédkövet is berobbantották, amelyet a helybéliek képzeletben még mindig ott látnak, és a helyet ma is Honvédkőként mutogatják, holott már se honvéd nincs, se kő.
De van még emlékezet.
Emlékeztek a soproniak is.
A soproni 18-as bajtársi kör 1934-ben Dabóczy István szobrászművésszel, a Rákóczi Honvéd Főreáliskola tanárával elkészíttette a honvédemlékmű féldomborművének mását, amelyet 1934. augusztus 5-én avattak fel Sopronban, és az akkori Gleinchenberg allé Ojtozi fasorában helyeztek el. Érdemes megjegyezni, hogy az Ojtoz sétány Sopronban azóta sűrűn látogatott kegyeleti hely, s arról sem szabad megfeledkezni, hogy Dabóczy István a hírhedt Recski táborban pusztult el, ahová Rákosi pribékjei 1951-ben elhurcolták.
Úgy kerek a világ, ha emlékezni is tudunk.
A Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület, 2003-ban egy törött székely kapuból ihletett térplasztikai alkotást helyezett el az ojtozi római katolikus templom cintermében, ezzel tisztelegve két világháború hősi halottai előtt. Az emlékmű, ahogyan ez nálunk történni szokott, minimális pénzadományból készült el, az anyagféleségeket, a művészi, a szakképzett és szakképzetlen munkát az ojtozi, berecki, és más illetőségűek biztosították.
Az ojtozi emlékmű és az Ojtoz-völgyi harcok történetét felelevenítő írásaink és rendezvényeink hatására a Soproni Erdélyi Kör elhatározta, hogy elkészítteti a Magyar Királyi 18. Számú Soproni Gyalogezred emlékműve honvédalakjának kicsinyített mását.
A bronzmásolat Sz. Egyed Emma soproni éremművész alkotása.
Ez és vázlatosan ennyi az ojtozi honvédemlékmű összekuszálódott története, amely látszólagos ziláltsága ellenére egyenes és jól járható gondolati-érzelmi vonallal köti össze a Szent István-i Magyarország nyugati és keleti végvidékét. De bizonyságul szolgál arra is, hogy Sopront nem csupán a Magyarországhoz tartozás voksolásos megerősítése végett lehet a „Hűség Városa” titulussal kitüntetni, hisz ezredének katonái a keleti végeken is közemlékezetre érdemes módon védték a hazát, s akiknek maradékai olyan időkben is átmentették kegyeleti tárgyainkat, alkotásainkat és emlékeinket, amikor ezért Recsk járt, és nem kitüntetés.
Az ojtozi két és féltonnás sziklatömböt és az alapzathoz szükséges követ a mikóújfalusi kővágó műhelyt működtető Bozin Sándor ajándékozta, az andezit tömb a Vajda Lajos megyei tanácselnök-helyettes és Kasléder Ferenc málnási polgármester közreműködésével jutott el Ojtozba, ahol Pál Andor vállalkozó erőgépei és munkavállalói, valamint Bereck polgármesteri hivatala és három település, Bereck, Ojtoz és Kézdimartonos mesterei és munkavállalói segítkeztek.
Az alapkőletétel alkalmával megható volt a háromszéki emlékműállítókkal együtt a helyszínen látni olyan soproniakat is, akik még mindig a háborúkban elveszett nagy- és dédszülők ojtoz-völgyi emlékei után kutatnak.
2006. augusztus 18.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

2012. március 26.
Ma is példamutató a Székely Hadosztály elkötelezettsége
Március 24-én szombaton délután a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban mutatták be szerzői A Székely Hadosztály története című könyvet.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében megtartott könyvbemutatón megjelentek a kötet szerzői, Gottfried Barna és Nagy Szabolcs levéltárosok, történészek, valamint Illésfalvi Péter hadtörténész, aki a könyv előszavát írta, és aki méltatta a kiadványt a váradi bemutatón. A hadtörténész kiemelte annak fontosságát, hogy a tavaly megjelent kötet segítségével immár monografikus formában is hozzáférhető a Székely Hadosztály története. A Székely Hadosztály története megmutatja azt, ahogy egy maroknyi elkötelezett ember meg akarta változtatni az első világháború végén előállt reménytelen helyzetet, és úgy gondolták, továbbra is kötelességük megvédeni a hazát, fejtette ki a hadtörténész. Példát mutattak helytállásukkal, hűségükkel, önfeláldozásukkal, ezért a mai generációk számára is fontos lehet megismerni a Székely Hadosztály történetét. Helytállásuk annál is figyelemre méltóbb, hiszen a központi kormányzattól semmilyen segítséget nem kaptak, sőt előfordult olyan is, hogy miközben a Székely Hadosztály a románok ellen harcolt, a magyarországi vörös hadsereg hátba támadta őket, fejtette ki Illésfalvi Péter.
Nagy Szabolcs és Gottfried Barna a kötet megszületésének történetéről számoltak be a szép számban összegyűlt hallgatóságnak. Nagy Szabolcs veszprémi levéltáros elmondta, hogy Kratochvil Károly, a hadosztály vezetőjének emlékiratai a Veszprém Megyei Levéltárban vannak, ez az anyag keltette fel érdeklődését a téma iránt. A Székely Hadosztály történetéről szóló írások mellett egy kiállítási anyagot is összeállítottak a szerzők. Ezt a kiállítást elvitték Kovászna megyébe is, ahol találkoztak Tamás Sándorral, a Kovászna Megyei Tanács elnökével, aki azt javasolta, hogy írjanak ebből könyvet. Így született meg a monográfia megírásának ötlete. Nagy Szabolcs kifejtette, hogy magyarországi történészek Trianon okai közül hármat szoktak megemlíteni, de elhallgatják vagy nem domborítják ki eléggé a negyedik okot, Magyarország belpolitikai helyzetét. Károlyi Mihály miniszterelnöknek belpolitikai és külpolitikai nyomás alatt kellett megoldania Magyarország súlyos problémáit, és ő úgy döntött, hogy a belpolitikai rendezésre koncentrál a külpolitikai vonatkozások rovására, pedig, mint ahogy Nagy Szabolcs vélekedett, a külpolitikai problémák megoldása akkor sokkal sürgetőbb lett volna. Ez a politikai döntés oda vezetett, hogy egy hónap alatt egymillió magyar katonát szereltek le, miközben az utódállamok hadseregei bevonultak Magyarország területére. Mivel az akkori kormány nem szervezte meg a fegyveres önvédelmet, ez hozzájárult az ország széthullásához és kirablásához. Ebben a végzetes helyzetben pedig már a Székely Hadosztály hősies ellenállása sem segíthetett.
Gottfried Barna, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár levéltárosa elárulta, neki eredetileg más volt a kutatási területe, 2005-től kezdett foglalkozni a Székely Hadosztállyal. „Ha ez egy gyalázatos történet lett volna, nem foglalkoztam volna vele, mint ahogy akkor sem, hogyha hősöket kellett volna kreálni” – vallotta be Gottfried Barna. „Ám ez a történet a maga megismerhető valójában megáll, szereplőinek minden erényével és gyengeségével együtt.” Végezetül kifejtette: „Nagyon fontos, hogy felismerjük a saját érdekünket mint közösség érdekeit, mert az egyéni érdekek nagyon plasztikusan körvonalazódhatnak. Ez a tanulsága a könyvnek, hisz a Székely Hadosztály felismerte a nemzet érdekeit, de nekik nem sikerült ezeket az érdekeket érvényesíteni, mert kevesen voltak.” A kötetbemutató végén a meghívottak a közönség kérdéseire válaszoltak.
tortelenemeportal.hu

2012. október 31.
Megnézhető a később felavatott emlékgúla
Nagyvárad- Szerdán a Pro Liberta Partium Egyesület és az RMDSZ-frakció tagjai, műemlékvédők és helytörténészek társaságában a köztemetőben megtekintették a világháborús magyar hősök emlékgúláját.
Sárközi Zoltán RMDSZ-es városi önkormányzati képviselő, a Pro Liberta Partium Egyesület vezetője arra hívta fel a figyelmet: 1917-ben már Nagyváradra érkeztek Doberdóból azok a kövek, melyeket Kratochwill Károly ezredes küldött egy leendő világháborús emlékmű felépítéséhez. „Lám, el kellett teljen közel száz esztendőnek ahhoz, hogy újra állhasson Nagyváradon magyar katonai emlékmű. Jelenlegi formáját onnan kapta, hogy ehhez hasonlóak, illetve pont ilyenek épültek- szám szerint négy darab- Isonzó és Doberdó vidékén az első világháborúban. Azért döntöttünk így, mivel monumentalitását, illetve formáját figyelembe véve, valamint a szilárdságával a legjobban ki tudja fejezni azoknak az erejét, akikért állítva lett. Tudjuk jól, hogy egy obeliszket, egy emlékművet már a kilencvenes évek elején eltüntettek ebből a temetőből, és számukra ismeretlen helyre került. Ez az emlékmű kívánja pótolni annak a hiányát is, és ugyanakkor egy átfogóbb szerepet játszva nem csupán az első, hanem a második világháborús magyar hősök emlékét is őrzi, mely eddig még nem volt, nyilatkozta az Erdély Online-nak a helyi tanácsos.
Birtokbavétel
A Pro Liberta Partium Egyesület vezetője arra is kitért: „ez az emlékmű nyilvánvaló, hogy önkormányzati beruházásból készült, tehát a civil szervezetek úgymond csak tanácsadással működhettek közre a felépítésénél, de úgy látszik, hogy az RMDSZ-frakció olyan jól működött, hogy át tudtuk vinni azt, hogy ezt a formát kaphassa meg, hiszen eredetileg csak egy fémformába helyett márványlapról lett volna szó, amit a román honvédelmi minisztérium megkövetelt volna. Amióta nem vagyunk benne a város vezetésében, sajnos annyira nehézkesen mennek a dolgok, hogy nem tudjuk, mikorra fogra kitűzni a Polgármesteri Hivatal az emlékmű felavatását, mert minket erről nem tájékoztattak. Mi azt szeretnénk, hogy valamikor november hónapban civil kezdeményezésre az emlékművet a váradi magyarság mégis birtokba vehesse. Persze ez nem jelenti azt, hogy addig is nem lehet elhelyezni a kegyelet virágait, vagy gyertyát gyújtani a hősök emlékére. Használjuk ki tehát a lehetőséget, és minél többen látogassunk ki ide!”- javasolta Sárközi Zoltán.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2013. április 6.
Kádár Gyula: Az erdélyi magyarság (1918–2011) 1.
Székelyföld is veszélyben!
Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban.
Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9.
Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart.
Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett „egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában „békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt
Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak.
A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot.
Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek „idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz."
Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstende) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: „Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek."
1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét.
A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával „egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz „ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás
Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás.
A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma.

2014. december 3.
A Székely Hadosztályra emlékeztek
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete a volt hadapródneveldénél emlékezett a Székely Hadosztály megalakulására és rótta le kegyeletét a legendás parancsnok, Kratochvil Károly (1869–1946) szobránál.
A hétfői ünnepségen a Székely Nemzeti Tanács, a Kézdivásárhelyi Székely Tanács (KSZT), a Történelmi Vitézi Rend és a Székely Helyőrség is képviseltette magát. Beke István, a HVIM kézdivásárhelyi elnöke méltatta a hadosztály parancsnokának elévülhetetlen érdemeit, majd Szima Csaba helytörténész, a KSZT-elnöke tartott előadást a Székely Hadosztályról. Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője egy független Erdélyről szólt, amely szavatolná Székelyföld autonómiáját is. Lukács Tímea Kárpáti Piroska versét szavalta el. A kegyelet koszorúinak elhelyezése után az ünnepség a magyar és székely himnusz eléneklésével ért véget. A megemlékezésen két rendőr- és egy csendőrkocsiból figyelték a tömeget, többen filmeztek, illetve fényképeztek. Beke István meg is köszönte a rendezvényt filmező rendőrségi „videósnak”, hogy éberen figyel és „dolgozik”.
Iochom István

2015. január 10.
Keöpeczi Sebestyén József, Románia címerének magyar alkotója (Ötven éve hunyt el)
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2015. január 12.
Könyv a négyes honvédekről
Nagyvárad- Péntek este az Ady Endre Középiskola dísztermében mutatták be Péter I. Zoltán Nagyváradi négyes honvédek a Nagy Háborúban című könyvét, mely az Europrint kiadó gondozásában jelent meg.
Sok érdeklődőt vonzott Péter I. Zoltán legújabb, a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával megjelent könyvének a bemutatója. Az egybegyűlteket Sárközi Zoltán helyi tanácsos, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet: a több mint negyven kötetes szerző nem a slágertémák száguldó riportere, a bulvár diktálta konzumigények kiszolgálója, most mégis egy centenáriumi témát dolgoz fel: egy jó értelemben vett, Európa-szerte divatossá vált kutatási időszakot, az első világháborút. Kevesen tudják ugyanis, hogy a váradi négyes honvédegység volt az a katonai alakulat, melynek emlékét a legtöbb, a mai napig álló, illetve helyreállított emlékmű, valamint emléktábla őrzi Szlovéniában és Olaszországban. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ugyancsak innen indult el a frontra a 37. tüzérezred is, de ennek nem volt olyan jó a „PR-menedzsmentje”. A háborús évek (cenzúrázott) helyi sajtóját segítségül hívva, Péter I. Zoltán az akkori kor társadalmi hangulatát igyekszik hűen bemutatni, az emberek viszonyulását a háborús cselekményekhez, illetve ezzel párhuzamosan olvashatunk helyszíni tudósításokat a front közeléből, a harcterekről, mindenhonnan, ahol a négyes gyalogezred megfordult (melynek parancsnoka a legendás Kratochwill Károly volt), és haditettet hajtott végre. Megismerhetjük még a 20. hadosztály összetételét, egy alig néhány évig létező múzeum történetét, és az Isonzó őrének mostanáig agyonhallgatott sorsát. Érdemes emellett átböngészni a kitüntetettek, és az elesett tisztek névsorát is, hiszen megtalálható köztük sok egykori prominens váradi család tagja is, a veszteséget pedig a máig láthatóan megnyirbált statisztikai életfa mutatja. Derzsi Ákos, az Europrint kiadó vezető kiemelte a kitűnő együttműködést a Pro Liberta Partium Alapítvánnyal, Pintér Tamás szaklektorral, történész-levéltárossal, hadszíntérkutatóval, és köszönetet mondott a képek tulajdonosainak, vagyis Nagy Bélának, Sárközi Zoltánnak, néhai Kordics Imrének, és a szerzőnek. Érdekességként két dolgot említett: a kötethez tartozó tábori levelezőlapot, valamint azt, hogy a borítón látható fehér pont nem nyomdahiba, hanem Várad a korabeli Európa térképén.
Agyagemberek
Pintér Tamás felvezetőjében azt nyomatékosította: a Magyar Királyságot nem csak jelentős területi veszteség érte, hanem máig ható következményekkel járó emberi is, hiszen a bevonuló 3,5 millió katonából 660 ezer soha sem tért vissza. A szakember ezután vázlatosan és lényegre törően ismertette azokat a főbb csatákat, melyekben a négyes gyalogezred hősei részt vettek. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy visszatérő harci eszközként milyen nagy szerephez jutott az alakulat életében a buzogány, valamint azt is, hogy Muhitól, Mohácstól, vagy a Don-kanyartól eltérően a doberdói csata nem volt vesztes, hiszen az olaszok sohasem tudták elfoglalni. Nem a váradiak veszítették el tehát az első háborút, hanem más frontokon dőlt el a végkimenetel.
Péter I. Zoltán több közt arról beszélt: a négyes honvédek agyagember megnevezésének ezúttal nincs pejoratív jelentése, hanem arra utal, hogy milyen embertelen körülmények közt harcoltak. Megjegyezte: 2010-ben végigjárta a helyszíneket, és tulajdonképpen akkor került a hatása alá a száz évvel ezelőtti eseményeknek. Utána a könyvtár egészen más témában folytatott kutatásokat, és feltűnt neki, hogy milyen sokszor van említve Kratochwill neve, ahonnan aztán egyenes út vezetett a kötet megírásához.
A rendezvényen közreműködött Molnár Júlia színművésznő. A kiadvány megvásárolható a váradi magyar könyvesboltokban.

2015. október 7.
„Kapcsokra van szükség” – Az aradi vértanúkra emlékeztek Erdély-szerte
A magyar–román sorsközösség tudatosítását, a nemzet megmaradását kell segítenie az aradi vértanúk kivégzésére való megemlékezésnek – mondta Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes kedd délután Aradon, az október 6-ai megemlékezésen.
A Szabadság-szobor körüli tér felújításai miatt a Vesztőhelyen tartott megemlékezésen a kormányfőhelyettes az aradi vértanúk történelmi szerepét méltatta, illetve az október 6-ai megemlékezések múltbeli akadályoztatására emlékeztetett. Rámutatott, hogy miután 11 évvel ezelőtt sikerült a vár kazamatáiból kiszabadult Szabadság-szobrot felállítani, különösen fájdalmas volt az emlékművet ért újabb atrocitás.
„A szoborgyalázóknak persze fogalmuk se volt arról, hogy a kivégzett tábornokok – kettő kivételével – még csak a környékén sem jártak Erdélynek, román lakosságú területeken semminemű hadműveleti tevékenységet nem végeztek, román csapatokkal ütközetek során nem találkoztak" – mondta Semjén. Kiemelte: természetellenesek és kontraproduktívak a politikai villongások, hiába vannak utak a két ország között, ha nincs szellemi nyitottság az autonómia, a nyelvi jogok biztosítása és a szimbólumok tiszteletben tartása iránt.
Hangsúlyozta: minél több összekötő kapocsra van szükség a 450 kilométeres magyar–román határszakaszon, ezért szorgalmazta, hogy a tíz, már megépült közúti határátkelőt mihamarabb adja át a román fél a forgalomnak. „És szeretném ehelyütt is hangsúlyozni, hogy mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami elősegíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve" – fogalmazott Semjén Zsolt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ünnepi beszédében kifejtette: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté. „Nem lehet egy nép szabad, amíg a vele élő más népek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak" – mondta.
„Nem elég egyszer felállítani a szobrot"
Aradon már hétfőn este elkezdődött az ünnepségsorozat, a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját ünnepelte az RMDSZ és a Szabadság-szobor Egyesület.
Az eseményen emlékéremmel köszönték meg közéleti személyiségeknek, országos és helyi intézményeknek azt, hogy 16 évvel ezelőtt segítették és támogatták a szobor kiszabadítását, 11 éve pedig köztéri visszaállítását. Zala György szobrász tizenhárom aradi vértanúnak emléket állító, közösségi adományokból létrehozott alkotását 1890. október 6-án leplezték le.
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok bugyrait. Ennek a remekműnek a 125 esztendeje azt mutatja, hogy sokkal több időt töltött rabságban, mint amennyit szabadon. Visszaállítása után 11 évvel azt remélem, hogy a következő időkben is köztéren marad annak ellenére is, hogy a történelem nem egyirányú utca, amelyen nem lehet visszafordulni" – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Ioan Slavici Állami Színházban megtartott ünnepségen.
Emlékeztetett, hogy 74 évig sínylődött rabságban a szobor, rejtegették, mint olyasvalamit, amitől félnek. „Nem igaz az, hogy ha 74 éves rabsága után kiszabadítottuk, akkor ez a szobor az idők végezetéig szabad lesz" – mondta Kelemen Hunor, majd a visszaállítást véghezvivők „csapatkapitányának", Markó Béla szenátornak, volt szövetségi elnöknek nyújtotta át az emlékérmet.
„Ez a szobor volt az utóbbi 25 évben a mi igazi próbatételünk. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak a próbatétele" – jelentette ki Markó Béla, aki emlékeztetett: 1989 után az érdekvédelem és érdekképviselet arra vállalkozott, hogy „az ébredező szabadságot kiteljesíti".
Úgy vélte, elsősorban az aradiaknak kell köszönetet mondani, hiszen ők voltak azok, akik teljes meggyőződéssel hittek abban, hogy a szobor visszaállítható.
„Szobrainknak érdekes történetük van, hiszen nem elég őket egyszer fölállítanunk, többször is fel kell állítanunk. De én remélem, hogy a Szabadság-szobor most már egyszer és mindenkorra áll" – nyomatékosította.
Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke a műalkotást „az örök magyar gyász szép arájának" nevezte, és hozzátette: az emlékérem kitüntetettjei közül mindenkinek megvan a saját, szoborhoz kapcsolódó kálváriája, megvolt a maga szerepe és feladata az emlékmű visszaállításában.
Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke beszédében kiemelte: Zala György 125 éves monumentális műve hitet és erőt adott.
„Szabadság nélkül nincs teljes értékű élet"
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szintén hétfőn este tartott megemlékezést Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. A résztvevőket Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke köszöntötte. Elmondta, a hősökre való emlékezés ma azért különösen fontos, mert „olyan példát adtak nekünk, amiből erőt meríthetünk a mindennapokban".
Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében a szabadság szeretetének fontosságára hívta fel a figyelmet. „A szabadságért minden időben és korban küzdeni kellett és kell, hiszen szabadság nélkül nem élhetünk teljes értékű életet. A szabadságért való küzdelem jegyében törtek ki forradalmaink 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben Temesváron is" – mondta Szilágyi, aki felelevenítette, hogy milyen emlékezetes volt számára, temesvári diákként 1988-ban, majd '89-ben, titokban, a Szekuritáté megfigyelése alatt, elutazni Aradra, a vesztőhely közelébe.
A néppárt elnöke hozzátette: „Az ifjúságnak a temesvári – és mindegyik – forradalom azt üzeni, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet. A szabadság szeretete olyan érték, amihez a mai korban is igazodni lehet. Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy ma is a szabadságért küzdenek azok, akik meg akarják védeni Európa határait, keresztény kultúránkat."
Szilágyi Zsolt beszéde után négy békéscsabai színész – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szabó Lajos, Tomanek Gábor – adta elő A magyar szabadság szentjei című öszszeállítást. Az eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre épülő drámai előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. A megemlékezés végén a Váradi Dalnokok dalárdája adta elő az alkalomhoz illő műsorát. A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget. Kedd délelőtt, az EMNT és a néppárt vezetői megkoszorúzták Nagysándor József nagyváradi származású aradi mártír emléktábláját is.
„Főhajtáskor tudunk erőt meríteni"
Sepsiszentgyörgyön kedd délután mintegy kétszázan gyűltek össze az aradi vértanúk emlékére szervezett ünnepségen. A megyei könyvtár mögött négy évvel ezelőtt létrehozott emlékparkban A tizenhármak emlékezete című műsort mutatták be a Székely Mikó Kollégium diákjai és a Református Kollégium Refsonor kórusa. Az eseményre Balázs Antal kopjafafaragó felújította a parkban található, általa készített kopjafákat. A rendezvényen Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi kanonok-plébános mondott beszédet és áldást, majd a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Kolozsváron több mint ötvenen gyűltek össze a Házsongárdi temetőben kedd délután, Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál. Az RMDSZ szervezte megemlékezés a kolozsvári református kollégium kórusának műsorával kezdődött, majd Kádár István római katolikus plébános és Jobbágy Júlia unitárius lelkész mondott imát.
A résztvevőket Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, és a megemlékezés fontosságára híva fel a figyelmet. „Azért kell tisztelegnünk ma, mert mi magyarok olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy elcsüggedjünk. Ilyenkor erőt tudunk meríteni elődeink példájából" – fogalmazott. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Albertné Simon Edina konzul mondott beszédet, amelyben a nemzeti egység értékét hangsúlyozta. A Farkas utcai református templomban is ökumenikus áhítatot tartottak. A megemlékezést a Kolozsvári Magyar Operában hagyományos gálaműsor zárja, melyen fellép a Tabán Néptáncegyüttes.
Az aradi vértanúkra emlékeztek Budapesten
Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1849-es aradi vértanúk emléknapján kedd reggel Budapesten a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon maradt a nemzeti gyásznapon. A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök, Simicskó István honvédelmi miniszter, Benkő Tibor vezérkari főnök, a diplomáciai testület több tagja, pártok, katonai és állami szervezetek képviselői, valamint a Honvédelmi Minisztérium KatonaSuli programjában részt vevő budapesti középiskolák és a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola diákjai és kísérőik. Az ünnepség végén a díszzászlóalj tiszteletadása mellett a Magyar takarodó hangjaira felolvasták a tizenhárom aradi vértanú nevét. A Kossuth Lajos térről az emlékezők a Batthyány-örökmécseshez vonultak át, hogy mécsesekkel tisztelegjenek az október 6-án Pesten kivégzett Batthyány Lajos, Magyarország első független, felelős kormánya miniszterelnökének emléke előtt.
Krónika (Kolozsvár)

2015. december 2.
Megtiltották a Székely Hadosztályra való emlékezést
Tegnap délelőtt tíz órakor Kézdivásárhelyen az egykori hadapródiskola előtti Kratochvil Károly-szobornál emlékezett volna a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Történelmi Vitézi Rend a Székely Hadosztályra és annak legendás parancsnokára. A rendezvény megtartását november 26-án jóváhagyta a város polgármestere, és a rendőrség is láttamozta a kérést.
Tegnap a csendőrség megtiltotta az ünnepség megtartását, és a vármegyések is úgy döntöttek, nem húznak ujjat a hatósággal. A Történelmi Vitézi Rend tucatnyi tagja a Gábor Áron téren, a Gyűjtemények Háza előtt összegyűlt ugyan, de ők sem mentek a szoborhoz, a koszorúzást pedig délutánra halasztották. A Székely Nemzeti Tanács előző nap koszorúzott. Két csendőrfurgon és egy rendőrkocsi a főtéren körözött, akárcsak előző nap, amikor a rendőrök és a csendőrkatonák az esti órákban mindenkit igazoltattak. Fél tizenegykor megjelent a főtéren a Román Hírszerző Szolgálat pirotechnikai járműve. Egyik tűzszerészük fémdetektorra hasonlító eszközzel végigkutatta a főtéri parkot, majd a Vigadó épületét. Valószínűleg bombát keresett.

2016. május 18.
Hármas könyvbemutató Váradon
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt által létrehozott Polgári esték rendezvénysorozat keretében újabb alkalomra kerül sor május 21-én.
Domonkos László író, újságíró, szerkesztő lesz a vendég, aki három kötetet mutat be szombaton 18 órától a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban, az Ezredévi emléktér (P-ţa Libertăţii) 40. szám alatt.
Gyászos idők tündöklő csillaga címmel jelent meg a Kratochwil Károly írásait tartalmazó kötet Domonkos László szerkesztésében a Méry Ratio kiadónál, még 2012-ben. Kratochwil Károly (1869-1946) a magyar történelem méltatlanul elfeledett nagy alakja, a híres nagyváradi 4. gyalogezred, majd a Székely Hadosztály parancsnoka volt. Összegyűjtött írásai nemcsak a katonát, hanem az esendő ember, a művelt, gondolkodó intellektus, a politizáló közéleti férfiú és az igaz magyar hazafi vonzó arcélét tárják elénk.
A Vereségek diadala, Arad-Hegyalja, napsütésben című szociografikus beszámoló a nagy történelmi múlttal rendelkező címbeli szórványvidéket, az itteni 1848-as emlékeket, az újjászülető borkultúrát, a sokat próbált hegyaljai magyar közösség mindennapjait mutatja be. Az Unicus Kiadónál jelent meg a tavaly.
Végül bemutatásra kerül a Trianoni Szemle legutóbbi évkönyve is, amelynek egyik szerkesztője Domonkos László volt.
itthon.ma

2016. szeptember 11.
Ahol méltóképpen lehet emlékezni a Székely Hadosztályra
Emlékezőkkel telt meg szombat délelőtt a csíksomlyói kegytemplom szomszédságában levő Fodor-ház udvara, ahol a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület szervezésében rendhagyó istentisztelet keretében felavatták a Székely Hadosztály tiszteletére állított emlékművet.
Az ünnepség székelyzászló-felvonással, a székely és magyar himnuszok eléneklésével kezdődött, a csíkkozmási Tuzson János fúvósegylet, valamint a csíkszentimrei Zöld Fák fúvószenekar közreműködésével. Ezt követően rendhagyó istentiszteletet tartottak, amelynek keretében arra hívták fel a figyelmet a felszólalók, hogy kötelességünk emlékezni elődeinkre és példát venni kitartásukról, hősiességükről, hogy ezt a mindennapjainkban kamatoztatni tudjuk.
„Nem csupán megemlékezni szeretnénk a dicső magyar múltról, bár van mit felidéznünk – és ebben egy jeles példa a Székely Hadosztálynak az ellenálló mozgalma, – hanem szeretnénk kibontani azokat a tartalmakat, amelyeket a múlt hagyatékozott ránk. (…) Szeretnénk ezt a hagyatékot kibontani, a kor szerint értelmezni, kivirágoztatni, gyümölcsöztetni és megvalósítani úgy, ahogy a Jóisten ránk bízta” – mutatott rá Csapai Árpád egyetemi lelkész.
Kincses Kálmán szenterzsébeti református lelkész rámutatott, eljött az idő, hogy beszéljünk a múltról. „Száz év távlatából beszélnünk kell arról, ami népünk legviharosabb idejét idézi, de beszélnünk kell arról is, ami a neves és névtelen székely hősöknek a hagyatéka. És nekünk legfőképpen erről a hagyatékról kell beszéljünk, hogy megértsük, ez a hagyaték ránk nézve kötelesség. Ez a hagyaték nekünk feladatot ad, szolgálatot ad és megtanít a küzdelemre. Azok a székely katonák, akikre ma emlékezünk azért harcoltak, azért merték vállalni a halált is, hogy neked és nekem ma házam, hazám, szülőföldem legyen. Nekünk ma sokszor cudar valóságban kell ugyanúgy küzdeni, áldozatot vállalni, szolgálatot vállalni és itthon mAradni.”
Szombatfalvi József székelykeresztúri unitárius lelkész is arra buzdította a jelenlevőket, hogy ma is helyt kell állniuk, miként helyt álltak azok is, akikre emlékezünk. „Tudták, mit kell tenniük, anélkül, hogy parancsba adták volna, noszogatták volna őket. Tudták, mert hazaszerető emberek voltak.”
Petres Kálmán, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület elnöke házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket. Elmondta, 2011-ben született meg a döntés, hogy méltó emléket állítsanak a Székely Hadosztálynak és elkezdtek támogatókat, segítőket keresni. Megköszönte a bizalmat és a támogatást Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának, a Bethlen Gábor Alapnak, Kövér Lászlónak a Magyar Országgyűlés elnökének, Sepsibükszád önkormányzatának, a Millecentenáriumi emlékbizottságnak, Fodor Pálnak és Gergely Istvánnak a felajánlott területet, a közbirtokosságoknak, cégeknek, a Heveder és Role zenekarnak, a mintegy kétezer zarándok adományozónak, az ünnepség társszervezőjének, Csíkszereda önkormányzatának és a Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek a segítséget. Mint elmondta: az összefogás eredményeként jött létre a Miholcsa József tervezte és Zavacki Walter által kifaragott Székely Hadosztály emlékmű.
„Fontosnak tartjuk, hogy ezt a méltatlanul elfelejtett, az emlékezetekből szándékosan kitörölt hős alakulatot visszaemeljük a köztudatba. Ezekre a példaképekre, hősökre, az ők megidézésükre, erre a végveszélyben is cselekvőképes hazaszeretetre van ma is szükség. Akkor, amikor a mi szeretett Székelyföldünk fölött sötét gondolatok és ártó kezek húznak új régiót, vagy megyehatárokat, megbontva azt a földrajzi egységet, amelyben évszázadok óta él a mi őshonos népünk, a székely nép, naponta küzdenünk kell azért, hogy utódainknak is helye, élettere legyen az ősi szálláshelyen. Tudással, munkával és a szívekben is megszülető összefogással megalkuvás nélkül kell harcolnunk, hogy a Székely Hadosztály méltó utódaiként írjuk be nevünket Székelyföld, valamint a magyar nemzet történelmébe.”
Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntőbeszédében példaértékűnek nevezte a hagyományőrző huszárok tettét. „Székelyföld kérdését hiába gondoljuk, hogy megtudjuk oldani úgy, hogy ülünk nyugodtan otthon, nézzük a tévét, hallgatjuk a rádiót és néha-néha elmegyünk egyet szavazni, ha egyáltalán elmegyünk. Ennél sokkal-sokkal többre van szükség. A hétköznapokban, és az ünnepeken is. Ezért példaértékű és előremutató az a szándék, álom, amelyet a csíkszéki hagyományőrző huszárok megfogalmaztak. (…) A nagy dolgok azok, amelyeket mi megálmodunk és meg is csinálunk. Ennél sokkal, sokkal többre van szükség, ilyen típusú szerepvállalásra, ilyen cselekvésre, amit most ezúttal anyagi mivoltában és szellemi kisugárzásában láthatunk – fejtette ki Ráduly. „Abban reménykedek, hogy amikor a zarándokok eljönnek Csíksomlyóra, akkor idejönnek, ránéznek erre az emlékműre, hallanak erről a székely hadosztályról, és rájönnek, hogy nekünk van egy csodálatos történetünk” – tette hozzá. Felszólalása végén úgy fogalmazott, hogy ez a nap nem csak a csíkiaké, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságé. Szerinte együvé tartozunk, még akkor is, ha a határok elválasztanak bennünket.
Zsigmond Barna Pál Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja üzenetét Csige Sándor Zoltán vezető konzulja tolmácsolta, melyben az első és második világháborús történéseket elevenítette fel. „Mint láthattuk, az utóbbi száz évben többször is reménytelennek tűnő helyzetben kétségbeesésben tudtak az erdélyi magyarok, a székelyek megmAradni, kiutat találni. Hol hősies véráldozattal, mint 1918-ban, vagy 1944-ben, hol pedig a hétköznapok csendes hősiességében. „De éppen történelmi fordulatok mutatják, hogy a kétféle hősiesség egy tőről fakad, csupán különböző helyzetek különböző hősöket kívánnak. Ma aki szülőföldjén vállal gyermeket, épít magának otthont, aki itt találja meg a boldogulását és aki gyermekeit magyar iskolába adja, az is hős, és hasonló lélekjelenlétről tesz tanúbizonyságot, mint véráldozatot hozó elődeink. A ma itt élők gyakran érezhetik reménytelennek és kilátástalannak a helyzetet, ha elcsüggedés vesz erőt rajtuk, gondoljanak arra, hogy az otthon lenni érzésért mindig is meg kellett küzdeni, áldozatot kellett hozni”.
Az ünnepségen beszédet mondott még Berkecz Gábor, a debreceni Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium igazgatója megosztotta gondolatait Ambrus Ágnes, a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki székkapitánya és Benkő Emőke, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke is.
Az ünnepi felszólalások sorát Gergely István, Tiszti beszéde zárta, aki néhány momentumot elevenített fel a Székely Hadosztály, Márton Áron életéről, és ő is kitért az emlékezés fontosságára. „Itt el lesz helyezve egy asztalka, néhány pad és mindenki fogja meg a gyermekének és az unokájának a kezét, sétáljon el, jöjjön ide, üljön le és emlékezzenek. Emlékeztesse a gyermekét, az unokáját, de önmagát is” – fejtette ki. Mint mondta, emlékezni annyit jelent, mint emészteni, felszívni és új erőre kapni.
„Legyen ez szent hely számunkra, ne csak a kegyetlenségekre emlékeztessen, hanem ez felhívás a szeretetre, békére, egymás megbecsülésére” – ezekkel a szavakkal áldotta meg a leleplezett szobrot Göthér Gergely, csíksomlyói plébános az istentisztelet végén, amelyet megkoszorúztak a jelen levő tisztségviselők és egyesületek képviselői.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro

2016. szeptember 25.
Tárlat egy sokoldalú hazafiról
Pénteken A Doberdó hőse – Kratochvil Károly altábornagy, a sokoldalú hazafi címmel nyílt kiállítás Nagyváradon, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székhelyén. Október 12-ig tekinthető meg.
Pénteken a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek, a magyar honvédelmi minisztérium Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának, a Budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek és a váradi Tanoda Egyesületnek a közös szervezésében Kratochvil Károlyra emlékeztek a KREK székhelyén, halálának 70. évfordulója alkalmából, dr. Simicskó István miniszter fővédnökségével. A rendezvény egy kiállításnak a megnyitásával kezdődött, az érdeklődőket Forró László főjegyző köszöntötte.
Csűry István református püspök azon meggyőződésének adott hangot: amikor a testvéri közösségek egymás mellé állnak, keressük az embert és megtaláljuk a másikat, akkor Isten még erőteljesebben mellénk áll, és ki akarja fejezni azt, hogy az ő gondviselő szeretetével vezet bennünket. Pál apostol a rómabeliekhez írt leveléből idézve ugyanakkor azt nyomatékosította: ha velünk az Isten, akkor a legnagyobb verességek, hatalmas vesztességek dacára is talpra tudunk állni, a dicsőséges pillanatokat pedig abból a szempontból is ki tudjuk használni, hogy megmAradjunk Európában, ünnepeljünk, emlékezzünk és jövőt álmodjunk magunknak annak tudatában, hogy Isten velünk lesz a holnapokban is.
Szász Jenő, Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke szintén arra hívta fel a figyelmet: a magyar történelemnek a dicső múltjára emlékezhetünk, még akkor is, ha Doberdó Mohács és a Don-kanyar felsorolásába illeszkedik a végeredményének a tekintetében, azonban ha büszkeségről beszélünk, akkor az első világháborúban helyt állt katonáink előtt főt kell hajtanunk, mert ők hősiesen harcoltak. Úgy fogalmazott: felelősséggel és hűséggel tisztelettel emlékezzünk a tiszteletbeli székelynek számító Kratochvil Károly kitartására előtt abban bízva, hogy a magyarságnak nem csak büszke múltja, hanem biztató jövője is van. „A hűség nem más, mint a Jóisten viszonyulása az általa teremtett ember iránt, azaz a szeretet, a felelősség pedig az ember válasza a Jóistentől kapott küldetésre. Ha bennünket az Isten magyarnak tekintett, ide a Kárpát-medenceébe, akkor az a küldetésünk, hogy az eleinktől kapott felelősséggel és hűséggel szolgáljuk hazánkat és nemzetünket”- közölte.
Polihisztor
A kiállítást megnyitó Balla Tibor alezredes, hadtörténész azt mondta: nagy lehetőség számukra, hogy egy olyan személyiségről szóló tárlatot hozhattak el Váradra, a határon túlra, aki gyakorlatilag ezer szállal kötődik ide. Megjegyezte: ez a kiállítás- melynek kurátora Szoleczky Emese- gyakorlatilag a HM HIM időszaki tárlataként lett megálmodva idén nyáron Budapesten, és az itteni gyűjtők- Kecse Attila és Kecse Gabriella- szakértők által is elismert anyagával vált teljessé, helyivé. Jól végigkövethető Kratochvil Károly altábornagy életútja, katonai pályája, és az is, hogy egy polihisztor beállítottságú ember volt, hiszen nem csak katonaként, hanem íróként, festőként is jelentőset alkotott, letéve bélyegét a 20. század első felére.
Kecse Gabriella magyar és néprajz szakos tanárnő, a Tanoda Egyesület elnöke arról számolt be, hogy kilenc éve gyűjtik az első és második világháborús relikviákat, a mintegy 500 tárgyból álló nagy háborúbeli kiállítási anyagukból négy tárlóban több darabot is kihelyeztek. Az egyik közülük elsősorban a Nagyváradi 4-es gyalogezred relikviáit tartalmazza, természetesen Kratochvil Károly vezetése alatt. Hozzátette: a gondviselésnek köszönhetően nagyon sok olyan egyesülettel vannak kapcsolatban, amelyek szintén zászlójukra tűzték az emlékezést és a kutatást, illetve azt, hogy a szülőföldjüktől távol hősi halált halt honvédek tetemeit hazahozzák, vagy legalábbis felkeressék, és a családjaikat értesítsék erről.

2016. október 22.
A Székely Hadosztály harcai
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartott előadást Romsics Ignác történész, akadémikus a Kós Károly Akadémia történelmi előadás-sorozata keretében Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban szerda este.
Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után az előadó vázolta az első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több, mint 30 ezer fő, Erdélyben néhány száz főnyi katonaság állomásozott. A Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka Kratochvil Károly ezredes volt, aki Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, hogy a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére valamit tenni kéne, katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére. Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott. A Budapesten székelő, a Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy készüljenek az ellenállásra. Az így került néhány száz fő alkotta a későbbi, Kratochvil vezette Székely Hadosztály magját, mely utóbb közel 10 ezer főre duzzadt, névadója Festetics Sándor hadügyminiszter, aki 1919 januárjában nevezte el így az alakulatot. Időközben, március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság. A Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz székely köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén. Ezt elutasították, és megadták a román hadseregnek az előrenyomulási engedélyt. Romsics Ignác térképekkel mutatta be a román előrenyomulást és a Székely Hadosztály helyzetét, harcait. Az alakulat a két-háromszoros túlerővel szemben április 26-án Nyírbaktán aláírta a fegyverletételt, de mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
:Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. október 24.
Az elvetélt kísérlet
A békés megegyezésben bíztak a magyar kormányok
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai volt a címe annak a szerda esti előadásnak, melyet Romsics Ignác történész, akadémikus, az egri Eszterházy Károly Egyetem tanára tartott a Székely Nemzeti Múzeumban. Ennek folyamán pedig világossá vált, hogy miközben a háború után egymást követő magyar kormányok a békés megegyezés érdekében még a jól felfegyverzett és harcedzett csapatokat is leszerelték, a környező népek hatalmas területeket kanyarítottak ki maguknak az ország testéből.
Az érthetőség kedvéért bevezetőjében az előadó röviden felidézte az I. világháború végének történéseit. Így megtudhattuk, hogy annak kimenetelét az 1918. augusztus 8-án lezajlott harci cselekmények határozták meg. Attól a pillanattól ugyanis, hogy az amerikaiakkal kiegészült antantcsapatoknak Somme és Oise között sikerült áttörniük az arcvonalukat, a németek folyamatos visszavonulásra kényszerültek. Az pedig csak fokozta a bajt, hogy a teljes összeomlás elkerülése érdekében csapatokat vontak el a balkáni frontról, mert ez szeptember 29-én Bulgária kapitulációjához vezetett. Ráadásul elindított egy olyan eseménysorozatot, amely végül a központi hatalmak számára a háború elvesztését eredményezte.
A széteső Osztrák–Magyar Monarchiában egymás után alakultak meg a nemzeti tanácsok, így október 24-én, azon a napon, amikor az olasz hadsereg Piavénál áttörte az osztrák és magyar vonalakat, Károlyi Mihály vezetésével a magyar is. Ez a maga során kimondja ugyan a háború azonnali befejezését, a németekkel való szövetség felbontását és Magyarország teljes függetlenségét, azonban ennek területi épségét már a Károlyi vezetésével október 30-án megalakult kormány sem tudja megőrizni.
Október 29-én ugyanis Belgrádban kikiáltják a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, mely magában foglalja a Vajdaságot is, október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Szlovákia Csehországhoz való csatlakozása mellett dönt a Felvidékkel együtt. November 9-én pedig a Román Nemzeti Tanács kimondja Erdély, a Partium és a Bánság Romániához történő csatolását. November 12-én a román csapatok megkezdik bevonulásukat Erdélybe, és ettől kezdve folyamatosan haladnak előre, mert nincs, aki megállítsa őket. A világbékét meghirdető Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla ugyanis első ténykedéseként lefegyverzi a magyar hadsereget.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben fordult felhívásával Verbőczy Kálmán százados és a Jancsó Benedek vezetésével időközben Budapesten megalakult Székely Nemzeti Tanács a székely néphez a fegyveres ellenállás megszervezése érdekében. És ilyen előzmények után szervezte meg a doberdói harcokban megedződött Kratochvil Károly ezredes a Székely Hadosztályt, mely olykor a velük egyformán ellenséges királyi román és magyar vörös hadsereg közé szorulva próbálta megmenteni a hazát. Az pedig még a fegyveres harc elkerülésének szükségességét folyamatosan megindokoló professzor előadásából is kiderült: nem rajta, hanem a Budapesten egymást váltó kormányok habozásán és tehetetlenségén múlott, hogy ezt jóformán meg sem kísérelhette.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. október 30.
A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent Szilágy Aladár: A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is. erdelyiriport.ro

2016. november 1.

2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.

A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro