Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Kőrösi Csoma Sándor
609 tétel
2017. november 11.
„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”
Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval
– „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről.
– A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest.
– Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába?
– A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett.
– Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató?
– Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam.
– Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra?
– Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él.
– Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után?
– Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában.
– Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza?
– Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig.
– Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer?
– A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története.
– Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról.
– Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal.
– Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük.
– Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam.
– A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak?
– 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor.
– Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez?
– Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába.
– Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek?
– Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre.
– Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni?
– A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni!
– Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival?
– Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani.
– 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő?
– Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum.
– Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség?
– Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások.
– Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet.
– Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár.
A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót.
– Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez?
– Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
– Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is.
– A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot.
– Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai?
– Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat…
– Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban?
– Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)
2017. november 13.
Interjú Vetró András szobrásszal
„Az alkotás több mint szenvedély”
Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.
– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?
– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.
– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?
– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.
– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.
– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.
– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.
– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.
– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.
– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.
– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.
– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. november 18.
Szolgálat a „végeken”, ahol egyre ritkább a magyar szó
Életre szóló élményt, rengeteg szeretetet kapnak a Petőfi-ösztöndíjasok
„Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a fakultatív magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatékonyabb tanulás érdekében” – hangsúlyozta Bokor Csongor és Hollanda Tímea, a Petőfi-program két ösztöndíjasa a velük készült beszélgetés során. A két lelkes, munkája iránt elkötelezett fiatal a Brassó megyei Fogarason vállalt szolgálatot, ahol tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten próbálnak tenni a szórványban élő magyar közösség megmaradása érdekében. Az RMDSZ nagyváradi kongresszusa már 2011 februárjában határozatban nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját, a magyar szórvány napjává. A szövetség idei központi rendezvényét ma tartja Szamosújváron, a Téka szórványközpontban.
Példaértékű szolgálatot teljesít a „végeken” Bokor Csongor és Hollanda Tímea: két lelkes fiatal, akik a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaiként a tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten tenni próbálnak a szórványban élő magyar közösségek megmaradásáért. A Kárpát-medencei magyar szórványközösségek támogatására 2015-ben meghirdetett Petőfi-program keretében a magyar állam több mint hatvan ösztöndíjat oszt ki a nemzet iránt elkötelezett, közösségszervező tevékenységekben jártas személyek számára. A pályázat nyertesei kilenc hónapon keresztül megfelelő kiképzés után a célországban, a fogadó szervezettel és a kijelölt mentorral együttműködve erősíteni próbálják az adott település helyi magyarságának azonosságtudatát.
„Baróton születtem és nőttem fel, később Kolozsváron, majd Budapesten tanultam. 2010 óta szervezője vagyok a Kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának. A velem együtt ebben a civil mozgalomban tevékenykedő önkéntesek jó része korábban már részt vett a Kőrösi Csoma Sándor Programban. Ők ajánlották nekem, hogy jelentkezzek, és az alapítványtól kaptam a pályázathoz szükséges egyik ajánlást is. Sikeresen pályáztam, a 168 interjúra behívott jelentkező közül ötvenünknek sikerült a felvételi. Később még jobban megnőtt a program iránti érdeklődés. Mindez 2015-ben történt, a Petőfi Sándor Program megvalósulásának első évében. Kilenc hónapos megbízatást kaptam, és a számomra kijelölt céltelepülés a Brassó megyei Fogaras volt. Utólag megtudtam, hogy az akkori fogadószervezetem, az unitárius egyház Háromszék-Felsőfehéri Egyházkörének Esperesi Hivatala és a mentorom, Török István esperes kérésére olyan ösztöndíjast küldtek ide, aki ismeri a román nyelvet is” – idézte fel a kezdeteket Bokor Csongor. Elmondása szerint minden ösztöndíjasnak a közösség és a fogadószervezet jellege miatt más a feladatköre. Egyes helyeken kimondottan néptáncot oktatnak, vagy weboldalt szerkesztenek, vagy csak a fogadószervezeten belül tevékenykednek. „Én feladatul kaptam a fogarasi teljes magyar közösség megszólítását, felekezeti hovatartozástól és kortól függetlenül. Utólag elmondhatom, hogy áldásos és szerencsés helyzetben voltam, hiszen a szülővárosom, Barót és a színmagyar kistérség, Erdővidék, ahonnan jöttem, csupán 80 kilométerre fekszik Fogarastól. A program második kiírásában nem vettem részt, de az önkéntesség jegyében maradtam Fogarason, így Tímeával közösen folytathattuk az elkezdett tevékenységet. Jelenleg a Fogarastól mintegy 18 kilométerre található Brassó megyei Halmágy település Evangélikus-Lutheránus Egyházközségének ösztöndíjasa vagyok, ahol szintén nagyon sokrétű tevékenységet folytatunk a mentoraimmal, az egyházközség vezetőivel” – mesélte Csongor, akinek hivatalosan hiába járt le az ösztöndíja, annyira megszerette Fogarast, hogy nem tud elszakadni tőle, és továbbra is a szívén viseli az itt élő magyar közösség sorsát.
Csongorral ellentétben Tímea számára nem volt idegen és szokatlan a szórvány világa, ugyanis Brassóban született, ahol szintén megfogyatkozott számú magyar közösség él. Az Áprily Lajos Főgimnáziumban érettségizett, és vallomása szerint az akkori osztályközösségükből csupán ő választotta egyedül a magyar nyelvű továbbtanulás lehetőségét. „2016 februárjában önkéntesen csatlakoztam Bokor Csongor akkori fogarasi ösztöndíjas missziójához, és négy hónapon át segítettem a közösségben kifejtett munkáját. Később a program második kiírására én is jelentkeztem, és a bíráló bizottság pozitívan értékelte korábbi, illetmény nélküli önkéntes tevékenységemet. Következésképpen a program második megvalósulásban én lettem Fogaras ösztöndíjasa, Csongor pedig önkéntesen velem együttműködve tevékenykedett tovább” – tudtuk meg Tímeától.
A két különböző közegből Fogarasra került fiatal meglehetősen elkeserítő helyzettel szembesült. A településen jó pár éve sem egységes, sem összevont formában nem létezik intézményes magyar nyelvű oktatás. Fakultatív magyarórákat kezdtek tartani a gyermekeknek, mely tevékenységhez a református egyház biztosít termet. Ezt a munkát előttük egy idős tanárnő végezte önkéntesen, mellé csatlakoztak a fiatalok, akik az utóbbi két évben teljesen átvették ezt a nemes, de ugyanakkor nem könnyű feladatot.
Magyar nyelvtanulás a szórványban
„Nagyrészt vegyes házasságból származó gyermekekről van szó, akik között nagy különbségek vannak, sokuknak idegen nyelvként kell tanítanunk a magyar nyelvet. Büszkén mondhatjuk, hogy az elején 15 gyermekkel kezdtük, jelenleg harminc fölé nőtt a számuk. Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatákonyabb tanulás érdekében. A magyar nyelv elsajátítása mellett fontosnak tartjuk ugyanakkor a közösségépítést már a legfiatalabbak körében is, ezért játékos, korszerű módszerekel próbáljuk elérni ilyen irányú fejlődésüket, a zene nyelvén is közeledve feléjük” – számolt be munkájukról Csongor és Timi. A felnőtteknek külön programokat szerveznek: elindították és sikeresen működtetik a Babits Mihály Önképzőkört, amelynek keretében általában kéthetente neves közéleti személyiségeket, kutatókat, színjátszó csoportokat, előadóművészeket hívnak Fogarasra. A legelején Erdővidékre támaszkodtak, de azóta érkeztek előadók Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, de még Budapestről is. A fogarasiakkal is több alkalommal sikerült eljutniuk Erdővidékre, ezzel is erősítve a székely–szórvány kapcsolatot, valamint a helyiek magyar identitását. Létezik egy húsz-harminc fős, jószerével idősebbekből álló aranycsapat, mely minden, általuk szervezett eseményen képviselteti magát. Úgy vélik, a nagyobb feladat inkább a közösség passzív, közömbösebb részének megszólítása, ami többé-kevésbé sikerült néhány programuk során, amikor több mint százan gyűltek össze egy-egy önképzőkörön. „Tevékenységünk csúcsa az I. és a II. Fogarasi Magyar Nap megszervezése szabadtéri rendezvény formájában a református egyház udvarán, színpaddal, sátrakkal, egész napos színes programokkal. Mindkét eseményen ötven erdővidéki önkéntes segített be, s a rossz idő ellenére is több száz fogarasi és környékbeli vett részt rajtuk. Minden bizonnyal az ehhez hasonló rendezvények szólítják meg leginkább az embereket. Ezek voltak az általunk elindított, bevezetett főbb programok” – számoltak be nagy lelkesedéssel a fiatalok. Mindemellett tevékenyen részt vesznek a négy magyar történelmi egyház életében, segítik őket munkájukban, valamint megpróbálják színesebbé tenni a már sokéves hagyományokkal rendelkező, bejáratott megemlékezéseket, ünnepségeket, rendezvényeket. Jelenleg a halmágyi evangélikus egyházzal közösen egy ifjúsági találkozó megszervezésére készülnek, amelynek célja a fogarasföldi és környékbeli fiatalság találkozása, ismerkedése, kapcsolatteremtése.
Fogarason is járt a Mikulás
„A közösség első perctől kezdve befogadott és támogatott minket. Az életre szóló élményen, a sok elismerésen és megbecsülésen túl valami mást is kaptunk tőlük, a rengeteg szeretetet, ami előrevitte tevékenységünk sokrétűségét, további lendületet és motivációt adva nekünk. Bizakodóak vagyunk, hogy az általunk elindított programok a jövőben nélkülünk is megvalósulnak majd. Mi kifejezetten hagyományteremtő szándékkal szerveztük meg a Fogarasi Magyar Napokat, és az eredmények azt igazolják, hogy mindez nem volt hiábavaló, sőt fejlődőképes a programunk ezen része, de ugyanezt elmondhatjuk az önképzőkörökről és a gyermekfoglalkozásainkról is. Az egyházak képviselői nagymértékben segítik a munkánkat, egyház nélkül gyakorlatilag nincs lehetőség megmaradni a szórványban, ez különösen igaz itt Fogarason” – szögezte le Csongor és Tímea. Ahhoz, hogy ezt a tevékenységet sikeresen éljék meg, és pozitívan tudják értékelni az elért eredményeket, rengeteg hit és elhivatottság szükséges – hangsúlyozták érdeklődésünkre. „Ez sokkal több mint egy megbízatás vagy munka. Itt a jövő nemzedéke és Babits, Mikszáth, Árva Bethlen Kata, a magyar irodalom és történelem nagy, Fogarashoz köthető alakjainak kultusza közötti kapocs, valamint a magyar közösség és a magyar nyelv használatának megmaradása a tét. A Petőfi-programban kifejtett tevékenységünk hozzájárul az egyre nagyobb méreteket öltő asszimilációs folyamat lassításához és a magyar identitás megőrzéséhez. Mi abban hiszünk, hogy a közösség erejével meg tudjuk szólítani az embereket, kicsiket és a nagyokat egyaránt. Mindent a közösségért teszünk, és ami ennél is fontosabb, hogy velük együtt próbálunk tenni értük. Állandó megújulással, a közösség igényeire figyelve, mi is, a program is és a fogarasi magyarság is sikeresek lehetünk a jövőben” – összegezte Csongor és Tímea. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 28.
Csomakőrösi lustra
Nem fejedelemség korabeli, hanem a kőrösi Csomák és a hozzájuk kapcsolódó családok mai lustrájáról van szó, a lehető legteljesebbről, amely az elmúlt négy esztendő munkájával állt össze, és amelyben benne foglaltatnak a ma élők, a család sokadik ági leszármazottjai is. Szerzője helybeli, a faluhoz kötődő és a családokat jól ismerő Debreczi Pálné Szász Irénke. Mondhatnánk, gyökeret hajtott Csomakőrösön a családkutatás, más szóval genealógia.
Megszületett az ezernyi személyt magában foglaló családtörténeti gyűjtemény. Féltucatnyi példányban sokszorosították, de nem nyomdai módszerrel, hanem a szerző saját keze írásának fotokópiája formájában. Ritkán történik meg, hogy egy asszonyt fertőzzön meg a családkutatás türelmet és kitartást követelő szenvedélye. Debreczi Irénkét felette érdekli szülőfalujának népességfejlődése, de az is, hogy Csomakőröshöz több jeles személyiség kötődik, s származásukat meg akarta örökíteni. Kőrösi Csoma Sándornak nem voltak utódai, de testvéreinek (Julisnak, Krisztinának és Gábornak) igen, s így a Csoma-tulajdonságokat ők vitték tovább. Sajnos, a helybeli Csoma nevet viselők 1910 táján kihaltak, az adatokat tehát menteni kellett a faluhoz szorosan kötődők miatt is. A lustrában benne kellett lennie, bár nem pont itt ringatták bölcsőjét, a Csoma-életregény szerzőjének, Debreczy Sándor (1907–1978) egyetemi tanárnak és másoknak. Szinte hihetetlen, de itt született a nagy román festő, Nicolae Grigorescu édesanyja, aki csomakőrösi székely-magyar asszony volt!
– 1997-ben egy alkalommal Grigorescu Párizsban élő negyedízigleni leszármazottjai személyesen érdeklődtek itt, Csomakőrösön elődeik után. De nem csak ők kutatták felmenőiket az elmúlt évek alatt. Munkámban segítségemre volt dr. Nagy Lajos nyugalmazott rétyi családorvos, mondhatom, Csoma-kutató, a Csoma-családfa összeállítója, akinek apai felmenője csomakőrösi volt, s kiderült, hogy még atyafiságban is vagyunk. Most igyekszem nyilvántartásba venni az idegenbe szakad csomakőrösi családok ma élő leszármazottait is, s az eredményeket hamarosan egy pótkötetben szeretném megírni – mesélte Debreczi Irénke.
Romantika, mítoszkeltés vagy tévedések özöne?
Sajnos, a megújult Csoma-emlékkiállításon nem kapható a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület ez évi, közel 600 oldalas 23. kiadványa, a Gyökereink kötet. Pedig számunkra nagyon fontos, hiszen ebben olvashatjuk dr. Nagy Lajos tanulmányát, amelyben a szerző – kimondottan jóakarattal – közzéteszi azokat a Csomával kapcsolatos írásokban és tanulmányokban megjelent zavaró és sokszor érthetetlen módon nyomdafesték alá került hibákat, amelyeket tizenhárom Csoma-kutató – köztük történészek is – elkövetett az eltelt évek során. A szerzőt arra kértük, foglalja össze olvasóink számára szóban forgó megállapításait. – A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy a kutatók nem vagy csak felületesen tanulmányozták a kőrösi anyakönyveket, a tudós életének fehér foltjait fikcióval töltötték ki, megzavarva ezzel az olvasó történeti tudását és érzékét. Duka Tivadar tévedett, amikor Csoma Sándor anyjának nem Gecse Krisztinát, hanem Gocz Ilonát jelölte meg, amit aztán a korabeli irodalom átvett. De Orbán Balázs is tévedett, amikor a keresztelési dátumot felcserélte a születésire. A családból származó Gecse Albert pap figyelt fel erre, és hívta fel az életrajzot író Debreczy Sándor tanár figyelmét, aki a Kőrösi Csoma Sándor csodálatos élete című könyvében ugyan kijavította ezt, de behozott más képtelenségeket, így például, hogy Sándor tanítója a nála csak egy évvel korábban született Kónya Sámuel volt. De leír ilyen mondatot is: „1799 őszének egyik verőfényes reggelén két ünneplőbe öltözött gyalogos hagyja el Kónya Sámuel búcsúszavai után a kőrösi fonnyadó határt”. Mintha olyan könnyű lenne ünneplőben elsétálni a több száz kilométerre fekvő Enyedre. Persze ezt a gyaloglást leírta már, mint szép legendát Csoma Sándor egykori osztálytársa, Ujvárosy is. A tévedések iskolapéldájaként Szilágyi Ferenc több kiadást megért Így élt Csoma Sándor című könyvének egy mondatát idézzük: „A falu különben picike volt, itt a Kőröscserje-hegy alatt, a Kőröspatak mentén, alig kétszáz lélek lakta. Akkoriban a Kőröspataknak csak az egyik oldalán sorjáztak a házak, s a helység legmagasabb pontján állt a zsindelyes tornyú fehér templom.” (11. old.) E mondatban öt állítás téves: Kőröscserje-hegy nincs, van Cserebérc. Kőröspatak így leírva egy Olt menti, nagy háromszéki falu neve, helyesen Körösi-patak vagy Kőrös pataka írandó. A falu lakossága sem 200 lélek volt. Éppen ekkortájt, az első hivatalos népszámláláson (1784–87) 400 lakost írtak össze (1910-ben 700-at). A patak mindkét oldala már abban az időben is be volt építve. Sok a fantáziálás, más szerzőknél nem találtam ilyen adatokat. Szilágyi szerint Csoma András a bibliába jegyzi be fia születését. Lelkes híve Bernard Le Calloc’h-kal együtt annak a Kádár László felállította elméletnek, hogy az anyakönyvbe beírt Sándor nem azonos a tudóssal, aki később született, csak a katonaság kijátszása miatt írták hamarabb be az anyakönyvbe. Az ugyancsak több kiadást megért Korda Sándor Nagy út című regényes életrajzban annyi a zavart keltő fikció, hogy fel sem tudjuk sorolni. Kőrösi Csoma Sándor olyan nagyot alkotott, hogy nincs szüksége sem legendákra, sem mítoszokra. A tévedések elkerülése végett ajánlanám csak a legújabb kutatási eredmények használatát – fejezte be dr. Nagy Lajos.
Könyvbemutató, emléktábla, új múzeumi tárlat tette emlékezetessé Csomakőrösön a reformáció alkalmával tartott ünnepi istentiszteletet – tájékoztatott tiszteletes Bende Tamás helybeli lelkipásztor. Ez alkalommal Debrecziné bemutatta családtörténeti munkáját, amelynek egy példányával megajándékozta a református egyházközséget. Szintén ő állította össze a faluban született és ott szolgáló lelkészek névsorát, amelyet márvány emléktáblán örökítettek meg a templomban. A Kőrösi Csoma Sándor-emléktáblák mellett helyezték el a dr. Nagy Lajos által készített Csoma-családfát is.
– Megújult a kőrösi templom régi, 1810-ben készült díszített úrasztala – mutatta a lelkész. – Restaurálását Mihály Ferenc műhelyében végezték, feltárták és restaurálták a régi karzatelőkék egy virágdíszes kazettáját is. Félszáz gyümölcsfát ültettünk a templom és az imaház kertjébe, az imaházban ünnepi közebédre főztek a kalákázó csomakőrösi asszonyaink. Sikerült bekeríteni a temetőt, bejáratához Gelencén készült székely kaput állíttattunk A tőlünk bérelt egyházközségi területen játszóteret épített a városvezetés a helybeli gyerekek számára. Fiataljainkkal Szegedre, a Szilágyságba és Máramarosba szerveztünk kirándulást a nyáron – részletezte Bende Tamás. Ez év tavaszán új kiállítás nyílt a Csoma korára emlékeztető, hagyományos beosztású, középereszes székely házban, amely az orbaiszéki katonarendi család lakáskultúráját mutatja be. A kiállítást a Pro Museum Egyesület égisze alatt rendezte Kinda István és Pozsony Ferenc. Ilyen lehetett az a korabeli (XVIII–XIX. század fordulóján) élettér, amelyet Csoma Sándor gyermekként otthonának nevezett. A kiállítás törzsanyaga a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum helytörténeti és néprajzi gyűjteményéből származik, amelyet a csomakőrösiek adományaikkal gyarapítottak. A tárlat létrehozását a Bethlen Gábor Alap támogatta, szakmai és logisztikai segítséget nyújtott Kovászna Megye Tanácsa, az általa fenntartott intézmények és a helybeli református egyházközség. A tárlatról Kinda István néprajzkutató készített filmet, amelyet a nagy reformátorok életével együtt vetített a reformációi istentiszteleten.
Nem könnyű eleget tenni a mindennapok kihívásainak
A városi alárendeltségű település ügyes-bajos dolgait jártuk körül Gyerő József polgármesterrel és Jeszenovics Károly alpolgármesterrel, akik elmondták, hogy bár a fürdőváros övezetében van Csomakőrös, koránt sincs befejezve a település infrastruktúrája. Működik a Goscom szolgáltató rendszerére rákötött csomakőrösi ivóvízhálózat, távlatilag kivinnék a fővezetéket a település központi részétől a távolabb fekvő roma telepig.
Az önkormányzat megújíttatta a csatornarendszer megvalósíthatósági tanulmányát, és a vidékfejlesztési programnál pályáznak e célra. Részben sikerült a település utcahálózatát is rendbe tenni: útgyaluval egyengették, javítottak a vízelvezető sáncok állapotán, a mindennapi apróbb bajok rendezésével Dancs András falugondnokot bízták meg. Dr. Dali Loránd állatorvos a helybeli állattartó gazdák egyesületének egyáltalán nem felhőtlen életéről beszélt, keresik a megoldásokat, amelyek emberi életvitelt biztosíthatnak a mindennapi eledelt megtermelők számára. Bekopogtattunk a csomakőrösi forgácskalap-készítő Ferencz Sándorhoz is. Ez a régi időkből visszatérő mesterség nemcsak a hagyomány megőrzését, hanem anyagi segítséget is jelent a család számára. Eddig csak a szűk környéken mutatkoztak be portékáikkal, de az új esztendőben engedélyt váltanak ki, és ellátogatnak a távolabbi vidékeken rendezett fesztiválokra, kiállításokra, falunapokra és búcsús vásárokra is. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. december 4.
Erdélyi magyar fiatalok kalákája a világ tetejének árnyékában
Sikerült! Közös munka közös sikerélménye a Himalája vidékén
Tíz évvel ezelőtt a budapesti Irimiás Balázs építészmérnök és felesége India észak-nyugati csücskében, Dzsammu és Kasmír Zanszkár tartományának Zangla nevezetű falujában turistáskodott, ahol annakidején Körösi Csoma Sándor két évig élt és dolgozott a helyi királyi palotában. Látva az épület romos állapotát, a magyar házaspár létrehozta a Csoma Szobája Alapítványt, hogy általa támogatások elnyerésével lehetővé váljék az műemlékingatlan restaurálása.
A munkálatok évek óta folynak, de közben a faluban felmerült, hogy iskolát kellene építeni az oktatásra használt fóliasátor helyett. Az alapítvány ezt a munkát is elvállalta, pályázatot hirdetett fiatal önkéntesek számára. A felvett magyarországi, angol és olasz jelentkezők közé három erdélyi magyar került: egy brassói, egy csíki és harmadikként egy szintén csíki születésű, de Kolozsváron élő építőmérnök, Zakariás Botond, aki élményeit most megosztja olvasóinkkal.
Az indulásról
A fiatal építőmérnök ritkaságszámba menő nyárvégi indiai tapasztalatait videófelvételekből összevágott másfél órás mozgóképes műsorban rögzítette. Indul a vetítés, és közben megy a kérdezősködés, meg a magyarázat.
– Tudtad-e előre, hogy milyen kalandra vállalkoztál?
– Csak annyit, hogy nem lesz könnyű. De tetszett a kihívás.
– Hogyan lehet Indiába eljutni?
– Hatvan napos turistavízumot kellett beszerezni, de az ma már interneten is megoldható, nem kell miatta Bukarestet megjárni. Kolozsvárról előbb Münchenbe kellett repülni, mert onnan van járat Delhibe. Láthatod, ez már az éjszakai Delhi Repülőtér. Onnan pedig még két órát repültem Lehbe. Az egész utazás tíz órát tartott, plusz az átszállásos várakozás.
Utazás hegyen-völgyön át
A képernyőn feltűnnek a régió fővárosának, Lehnek az utcái. Tengerszint felett több mint háromezer négyszáz méteren, közel az indiai–pakisztáni–kínai hármashatárhoz. A városkának huszonötezer lakosa van, és ugyanannyi külföldi turistája. Az ottaniak hatvan százaléka buddhista, húsz százaléka muszlim, és húsz százaléka hindu, de békésen megvannak egymással. Az utcán sok a járókelő és a kóbor kutya, imitt-amott szent tehenek fekszenek az emberek útjában, de a nem hinduk is gondosan kikerülik azokat. Sok az utcai kifőzde.
– A lakosság szívesebben eszik ezeken a helyeken, mint otthon, mert igénytelen, és mert az élelmiszer nagyon olcsó. Látod, itt az utcán sütik a kovásztalan kenyeret, a csapatit.
– Mennyit ültél Lehben?
– Három napig, ennyi kellett a magassági aklimatizálódáshoz. A turisták így szokták, ha tovább akarnak kapaszkodni a Himalájában.Vendégházban laktam. Amit most látsz, az egy stupa, a buddhisták világában olyan, mint nálunk a kereszt az út mentén. Nem tipikus a színes festés.
– És ez itt milyen piac?
– Ez a tibeti menekültek piaca, ahol turistáknak árusítják az otthonról elhozott csecsebecséiket. Ladakh tartományt úgy is hívják, hogy kis Tibet, sokak szerint ez minden, ami a legtisztábban megmaradt Tibetből a kínai elfoglalás után.
Változik a kép, buszozás következik. Irány Padum!
– Úgy kell elképzelni, hogy légvonalban nincs messzebb Lehtől, mint hatvan-hetven kilométer, mégis annyi völgyön és kaptatón kell átkacskaringózni, hogy több mint négyszáz kilométer az út a háromezer kilencszáz méter magasban fekvő városkáig.
Az ablakból minden irányban kopár hegyek ágaskodnak, csak a patak mentén akad kevés fű. Megtudom, hogy Kargil teljes egészében muszlim. És hogy az országút mentén igen nagy katonai támaszpontok sorakoznak, nem véletlenül. (Sokszor volt már fegyveres konfliktus a szomszédos Pakisztánnal a terület hovatartozásért – szerk. megj.).
– Ott lenn a völgy alján az Indus találkozik a Zanskard folyóval, amelynek völgyében döcögtem tovább.
Megérkezés Kargilba. Szokásos utcai élet.
Vállvetve jobban megy a munka
– Bárhova mész, a tea kötelező. Háromfélét ismernek: a sóst és a jakvajast, a maszlacsájnak nevezett fűszerest, és a sima fekete teát. Szeszesitalt azonban az egész tartományban csak a turistáknak szolgálnak fel, természetesen jó csípős áron.
– Össze-vissza hány napig tartott ez a buszozásod?
– Három napig, amiből egy éjszakát aludtam, egy hotelben. Itt már Padum kisvárosba zötyögök tovább, úgy rázott a busz, hogy a térdemet be kellett bugyoláljam egy pokrócba, mert mindegyre verődött bele a karosszériába. Itt csak hetente egyszer jár autóbusz, alkalmi terepjárókat csak négy-ötszörös áron lehet felfogadni.
Idézet Botond akkori Facebook-bejegyzéséből: „Öt napra rá, hogy elhagytam a kolozsvári repteret, megérkeztem Padumba. Leh-ből két napot buszoztam, kerülve a turistafuvarokat, csak helyi járatokkal, hegyen-völgyön keresztül. A helyi emberek jóindulatúak, szerethetők és szutykosak. Holnap indulok a célállomásra, így valószínűleg huzamosabb ideig nem lesz internetem. Senki se aggódjon miattam. Jól vagyok. Nagyon jól.”
A videofelvételen továbbra is mindenfelé kopár kősivatag terpeszkedik, a távolban már hatezres hegycsúcsok látszanak. És most egy gumidefektet kell megoldani, ami nem csoda az ilyen úttalan úton. Négyezer négyszázötven méter magasan.
Padumból már a végállomás a cél: a három-négyszáz fős Zangla. Harmincöt kilométerről van szó, amihez két óra szükséges, de busz ide már nem merészkedik el, hanem a faluból reggel bejön egy személyeket fuvaroztató terepjáró, és délután visszamegy.
Célbaérés, rajt a munkában
A Csoma Szobája Alapítvány pályázatának kiírásáról Botond még tavasszal egy barátja révén szerzett tudomást. Négyszeres volt a túljelentkezés, ráadásul tudatosan nagyon széles szakmai változatosságra törekedett a alapítvány: az építőmérnöktől, a tanártól, az alpinistától, a pszichológustól az orvosig sokféle foglalkozás képviseltette magát, vagy egyetemisták, vagy fiatal szakemberek személyében. Egy turnusban húszan dolgozhattak, az alapítvány az ellátási költségeket állta, de a szállítást mindenki saját zsebből fizette. És amíg ment a munka, a csapat egy része a helybéliek tanításával foglalkozott.
– Hol szálltatok meg?
– Családoknál. És reggel három kilométert gyalogoltunk a munkahelyig, mert a szomszéd kisfalunak, Tampónak építettük a 8x8 méteres tantermű és kis előszobájú úgynevezett szolár iskolaépületet. A munkaidő 9 és 12, illetve délután 2 és 5 között volt, déli szünettel. Este pedig visszagyaloglás.
– Az építkezéshez milyen eszközök álltak rendelkezésre? Volt-e építési terv, amit hatóságilag engedélyeztetni kellett?
– Terv volt, de Indiában az elfogadtatással nem bajlódnak, sem a műemlékvédelemmel, az csak elméletileg létezik.
– És a szerszámok?
– A lehető legegyszerűbbekkel dolgoztunk. A téglát mi gyártottuk ott helyben. Agyagszerű, kalaknak nevezett talajuk van, az megformálva két-három nap alatt kiszáradt.
– De itt látok fagerendákat, és az a hosszú létra is fából van. Honnan a nyersanyag?
– Az biza messziről, és nagyon drágán került oda. A fa és az üveg náluk aranyat ér. Zanglában, amikor gyermek születik, fákat ültetnek egy arra kijelölt területen, hogy mire felnő, abból a faanyagból építhessen magának házat. Mert különben megfizethetetlen lenne. És itt az a királyi palota, amelyben Kőrösi Csoma Sándor lakott. A királyság az ő idejében csak erre a falura terjedt ki, és érdekes, hogy az örökös király ma is viseli ezt a címet, de főként hagyományból, „tiszteletbeliként”.
Óvatosan a levegővétellel!
– Érezted-e a magasság miatti oxigénhiányt?
– Hogyne! Fárasztó volt a mozgás, meg kellett tanulni, hogy kerüljük a hirtelen mozdulatokat, mert akkor még nehezebben kaptál levegőt. Amikor visszajövet Kolozsváron kiszálltam a repülőből, nagyon furcsa volt, hogy minden erőlködés nélkül nyugodtan tudok lélegezni.
– Ezeken a képeken azt látom, hogy egészen nyáriasan vagytok öltözve.
– Igen, mert reggel volt. De utána teljesen be kell öltözni, napszemüveget viselni, és az arcot is védőkrémmel bekenni, mert olyan magasságban nagyon erős a napsugárzás. Nyáron pedig a hőingadozás: délre felmegy közel harminc fokra, éjjelre pedig tíz fok alá süllyed. Télen aztán a hó egészen elvágja a külvilágtól a falut, tartósan mínusz húsz-harminc fokot kell átélni. Akkor van náluk az iskolai nagyvakáció.
– Hogyan élnek az ottani családok? Ugye, ők buddhisták?
– Igen, családonként három-négy gyermekkel. Nyáron nagy a szárazság, a házban az emberek a fenti nagy szobákban laknak, de télire leköltöznek a szűk pincébe, ahol fűthetnek. Fűtésre trágyát használnak. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 7.
Eredetünk kutatásának szócsöve
Kelet Kapuja
A baróti Tortoma Kiadó és a szórvánnyal való kapcsolattartást felvállaló Kun Kocsárd Egyesület egy új, negyedévenként megjelenő őstörténeti folyóiratot indított Kelet Kapuja címmel. Első száma júliusban került a standokra, a második pedig októberben. A tetszetős megjelenésű, képekkel gazdagon illusztrált lapnak dr. Obrusánszky Borbála történész, mongolista, keletkutató a főszerkesztője.
Amint azt a szóban forgó kiadó igazgatójától és egyesület elnökétől megtudhattuk, a Baróton immár negyedik alkalommal megtartott Magyar Örökség-táborban érlelődött meg a folyóirat indításának gondolata. Az itt évente összeverődő előadók megítélése szerint ugyanis szükség volt és van egy olyan tudományos kiadványra, mely közlési lehetőséget biztosít az akadémiaitól eltérő álláspontot képviselő magyar őstörténet-kutatóknak, amely a magyarság eredetkérdésével foglalkozik hazai és külföldi szakértők tanulmányain keresztül, és amely bemutatja a saját és rokon népeink nyelvi, szellemi és tárgyi örökségét a kezdetektől, napjainkig. Mindehhez pedig figyelembe veszi a témával foglalkozó tudományágak, többek között a régészet, történelem, nyelvészet, néprajz, embertan, népzene és genetika művelőinek véleményét és eddig elért eredményeit.
A folyóiratban azonban nem csak a tudós társadalom szűk köréhez kívánnak szólni, hanem az érdeklődők szélesebb táborához is, ezért a megjelenésre szánt dolgozatok és tanulmányok közérthető, illetve olvasmányos nyelvezeten vannak megírva. Céljaik eléréséhez az alapítóknak a maguk területén nemzetközi hírnévnek örvendő tudósokat sikerült megnyerni. Így a már említett főszerkesztőn kívül dr. Ceglédi Katalin nyelvész, szlavista, keletkutató, Benkő Mihály történész, dr. Darkó Jenő történész, Harangozó Imre néprajzos és Sántha Attila irodalomtudós is tagja a szerkesztőbizottságnak.
Nem véletlen a címadás sem, hiszen a szerteágazó és több tudományágat magába ölelő témakörre való tekintettel olyat kerestek, amely mindezt magába foglalja és tükrözi. E meggondolás után pedig a választás azért esett a Kelet Kapuja elnevezésre, mert mindkét tagja a messzi múltban gyökerező magyar szó, és a ma élő rokon népek nyelvében is megtalálható.
A júliusban megjelent első lapszámban a baktriai királyi szkítákról olvashatunk Aradi Éva tollából, Csutak Bodroghy Attila a magyar-székely hunhagyomány kérdésköréről értekezik, Obrusánszky Borbála a hun főhatalomról, Czeglédi Katalin a Turán névről, míg Sántha Attila a székely nyelvjárások „déli-nyugati szláv jövevényszavairól. Dimádzsav Erdenebátor A hunok anyagi kultúrája Mongóliában, Guldana Sarbassova A ló, mint a kazakok kulturális öröksége, Harangozó Imre Vadászok útján, égi csapáson, Obrusánszky Borbála A Kaukázus ismeretlen keresztényei címmel közöl tanulmányt. Rövid írások találhatók továbbá benne a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Napokról, a rómaiak és hunok együttéléséről, a mongol lókultúra eredetéről, valamint a szanszkrit nyelv és a szkíták őshazájáról.
A folyóiratra előfizetést a kiadónál fogadnak el, ugyanakkor újságárudákban meg is vásárolható. Érdeklődni a keletkapujaszerk@gmail.com e-mail-címen lehet. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. december 16.
Vetró András Kovásznán (Tárlat)
Vetró András kovásznai kiállítása mellé képzelem azt a rengeteg alkotást, amely kint szabadtéren szerte Erdélyben és az egész Kárpát-medencében kézjegyét viseli, vagy a műtermében halmozódik, s felteszem magamban a kérdést: honnan ez a páratlan – szobrászoknál ritkaságszámba menő – gazdagság?
Minden bizonnyal elsősorban bőséges érzelemvilágából fakadóan. Hisz művei hihetetlen lelki gazdagságra vallanak. Nincs olyan Vetró-mű, amely ne sugározná érzékeny gondolatiságát. Amiként nincs két egyforma ember, ugyanúgy Vetró András szobrai között sincs kettő, amelyiknek ne lenne meg a saját külön világa, lelkülete. Élnek ezek a munkák, arcuk, egyediségük van. Ugyancsak intenzív formateremtő és kifejezőképessége. Valósággal ontja magából a változatos formákat. Nincsenek receptjei, nincs semmiféle modorosság benne. Van, ahol eszményít, az egyszerűt keresi, máskor darabos, erőteljes a kifejezés. Van, hogy síkokra bont, illetve szögletesít, máskor hajlított formákból alakítja művét, üresjáratú forma vagy szobrászi megtestesülés nincs művészetében. Kifejezetten figurális szobrász, nem formát zúz, hanem összefogja, teremti a mindig tiszta formát, de olyan változatossággal, amely az ő stílusjegyévé válik. Mindig mindenben más, és formateremtményei mégis sajátosan Vetró András-iak. A szobrászat majd minden műfajában alkot. Köztéri körszobrot, abban egész alakost vagy mellszobrot, amelyet meg is nyújthat, számára erre nincs recept, csak amit fantáziája sugall. Az elvonatkoztatási szintre sincs recept. Az anyaságot megjelenítő faszobrai sajátos ciklust alkotnak nagyfokú – a rá jellemző, átlagosnál is emeltebb szintű – stilizáltsággal. Külön műfaja a gipsz dombormű. Ezeken szárnyaltatja legjobban a fantáziáját, és ha használhatjuk ezt a fogalmat: ezekben a legköltőibb. Lebeghetnek a térben, az űrben; égen és földön… Ahogy nézem kovásznai kiállításának mintegy kéttucatnyi művét, azon gondolkodom, mi az, ami őt az átlag fölé emeli, sajátos arcú egyéniséggé teszi. Nem utánzó típus, mind témái, mind formavilága eredeti. Lehet masszívan határozott – legtöbb körszobrán –, de mindig van valami, ami azt a szabályosságot, amely bárkiben kialakulhatna, megbontja, s ezzel rögtön sajátossá is teszi. Ez a valami lehet egy váratlan formamozdulat, amely megszólal a műben, s kiemeli az átlagból. Jól megfigyelhető ez minden munkáján. A koponya megnyílik, ékszerű nyílás keletkezik rajta, vagy a téglaépítményből domborodik ki mellszobor. Vagy – legsajátosabb és egyben legegyénibb műfajában, a domborművön – mindenféle realitástól, mindenféle kötöttségtől elszakad, figurái lebeghetnek az űrben, a mindenségben, stabil, reális helyzetet ölthetnek, térdre ereszkedve fejezhetik ki az alázatot, tiszteletadást, akár darabokra szakadhatnak, újfajta kompozíciós rendbe illeszkedhetnek. Beszélhetnek emberi helytállásról (lásd a Kőrösi Csoma Sándor-sorozatot), a lehetetlen kísértéséről (Don Quijote-sorozat), különböző helyzetű és kifejezésű lovak társul(hat)nak az emberhez – ló és ember összeforrott lények, a kifejezés együttes hordozói, a gondolat együttes megtestesítői.  Kovásznai kiállításán pár rajzot is szerepeltetett, betekintést nyújtva ezzel alkotói folyamatába. A szobor- vagy dombormű-gondolatot előbb rajzilag fogalmazza meg, de aztán a plasztikai formához igazítja, nem lekopírozza az átültetésnél. Műveivel vállalja a művészet örök követelményét: szólni az emberekhez, érzelmeket ébreszteni bennük. Már az is jellegadó – kovásznai kiállításán ezek a munkák szerepeltek túlsúlyban –, kit mintáz meg, kinek az arcát bontja ki, formálja meg plakettjein. Olyanokat jelenít meg, akik nemzeti-emberi tudatunk tartozékai. Itt van Bartók Béla és Dsida Jenő, Márton Áron és Szabó Dezső, Barcsay Jenő és Van Gogh – hogy ne csak a szülőföldön maradjon – vagy Fábián Ernő-domborművének újabb változata, és kompozícióvá alakítva itt van Petrás Ince János, a moldvai csángók szellemi értékeinek első felfedezője és behordója, akit jelképesen – hiszen életét áldozta feladata teljesítéséért – Krisztus keresztje alatt jelenít meg. Sokoldalú művész. Nemcsak a szobrászat minden ágazatában, de minden anyagában is: fában, kőben, bronzban és gipszben egyaránt jelentőset alkot. És mindig igazodik az anyaghoz. Az anyagokhoz szabva is stílust alakít. Egész különleges, ahogy a fával bánik. Külső és belső formákat alakít, bont meg, harmonizál vele, gondolatokat fogalmaz meg elsősorban a nőiségről és azzal „járóan” az anyaságról. A kovásznai kiállítás mindebből csak ízelítőt ad, de alkalom arra, hogy tudatosodjék bennünk: a művészet küldetés is, s ebben a formában is kimondjuk: Vetró András küldetéses művész. Népéhez, nemzetéhez szól. Az emberhez, minden megszólaló formájával. Gazda József / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. december 20.
Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városa
Szoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják.
Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra.
Jobbra Iancu, balra a katona
Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát.
Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra.
A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű.
Román párra várva
A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”.
Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt.
Hivatalos lajstrom helyett
Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé.
Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban.
ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni.
Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész.
De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes.
Nincs hely a művészetnek
Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított.
A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan.
Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek.
Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro
2017. december 20.
Mi, hol, mikor?
Könyvbemutató A Kárpát Gyepű Egyesület partnerségben a Hazajárókkal megjelentette a Határjárók a Kárpátokban című túrakalauz-sorozat első kötetét. A Fogarasi-havasok. Bâlea-tó–Moldován-csúcs–Nagy-Tamás-csúcs–Lombos-mező című könyvet Molnár Sándor szerző mutatja be ma 18 órától Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében a Magyar Erdélyért Egyesület (MERT) szervezésében. A könyvet Gajdó Kelemen Éva méltatja a Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület részéről.
Ünnepvárás Háromszéken
Sepsiszentgyörgy KARÁCSONYI VÁSÁR. Sepsiszentgyörgy főterén idén több mint hatvan kézművestől, őstermelőtől lehet beszerezni az angyalfiát, és a lacikonyhák is kínálják a hagyományos vásári étkeket. Közösségi ünnepi programokra is várják a lakókat, lesz karácsonyi tombola, táncbemutató és ének, a vásár helyszínén pedig fotófalat alakítanak ki, ahol mindenki elkészítheti idei ünnepi üdvözletét. A karácsonyi vásár naponta 12–20 óra között tart nyitva, december 24-ét leszámítva, amikor 10–14 óráig lehet ajándékokat vásárolni. AZ ARANYSZÍVEK NYUGDÍJAS DALKÖR betlehemes énekeket ad elő Sepsiszentgyörgyön a Zathureczky Berta Központban és 16.30-tól a Kónya Ádám Művelődési Házban a Máltai Szeretetszolgálat által szervezett Idősek karácsonyán. Kovászna BÖJTE CSABA ATYA ÉS A DÉVAI SZENT FERENC ALAPÍTVÁNY gyerekeinek műsora ma 12 órától a művelődési központban.
KARÁCSONYI MŰSOROK a központi park színpadán: ma 17 órától az Avram Iancu Általános Iskola ünnepi műsora (kolindák, francia és angol karácsonyi énekek (Măciucă Dochița, Roxana Vlonga); 17.30-tól és 18-tól az Orbán Balázs Iskola ünnepi műsora; 18.15-től a Vajnafalvi Férfikórus fellépése (Justinian Teculescu Egyesület). Csütörtökön 16.15-től a Kőrösi Csoma Sándor Líceum gyermekkórusának műsora (felkészítő tanár: Măciucă Ioan Ovidiu); 17 órától a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Tiszta Szív kórusának koncertje (karnagy: Gyerő Katalin tanárnő); 17.30-tól a Református Férfidalárda fellépése (karnagy: Antal Ernő); 17.45-től a Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ Schola Patrona Hungarorum kórusának ünnepi műsora (karnagy: Kolozsi István).
A KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR LÍCEUM (ORBÁN BALÁZS ISKOLA) román tannyelvű tagozatának ünnepi műsora csütörtökön 16.30-kor a művelődési központban. Kézdivásárhely KARÁCSONYI GYERMEKVÁROS december 22-ig naponta 16–20 óráig a sportcsarnok előtti téren. Vásár, kisvonat, körhinta, lovasszán, Mikulás-sarok, karácsonyi mese, fadíszítés, hóemberépítés, szánkóverseny és sok más karácsonyváró program a Wegener-Pro Sanitate Alapítvány és az Aktív Nők Egyesülete szervezésében. Fénylánc Magyarországért
A Kézdiszéki Székely Tanács idén is bekapcsolódik a Fénylánc Magyarországért összefogási akcióba. December 21-én, az év legsötétebb és legrövidebb napján, illetve a leghosszabb éjszakáján 16.30-kor három helyszínen – a kézdiszentléleki Perkőn, az ozsdolai Hilib-tetőn és a kézdiszárazpataki Kányás-tetőn – lobbannak fel az összefogás lángjai. A szervezők mindhárom helyszínen szeretettel várják az érdeklődőket. A hiedelem szerint a régi magyarok a téli napforduló idején összegyűltek szent hegyeiken kerecsensólymokat röptetni és máglyákat rakni. A magasra repülő sólymok teremtettek kapcsolatot ég és föld között. A naplementekor meggyújtott tüzekkel a lemenő nap sugarait átmentették a felkelő napnak, hogy így diadalmaskodjon a fény a sötétség felett. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)