Huszonharmadik EMT-napok
Tanulás és tudás a digitális korban
Cég- és gyárlátogatás, koncert, előadások és kirándulás is belefért az EMT-napok idei kiadásába. Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság által huszonharmadik alkalommal megszervezett akció több tucat érdeklődőt vonzott.
A résztvevők pénteken a Multinr Kft.-hez és az Autoliv gyárba látogattak el, majd meghallgatták a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjainak évadzáró hangversenyét. Szombaton Orbán János, az Orbánsoft igazgatója a Fenestela programról, Köntés Ernő, az Angelo Express tulajdonosa Különböző technológiákon és elveken alapuló digitális nyomtatási eljárások fejlesztése címmel tartott „történelmi” összefoglalót az első számítógéphez kapcsolt gömbfejes írógéptől a legmodernebb printerekig.
Bihari Béla, a Gnome Design Kft. szoftverfejlesztő cég tulajdonosa a multiprojekt-management rendszerekről beszélt, és kifejtette: egy ilyennel például bármely polgármesteri hivatal tudná, hogy hol és mit ásnak a városban, és hatékonyan hozhatna döntést arról, mit lehetne tenni egy olyan esős napon, amikor nem lehet aszfaltozni.
Előadást tartott még dr. Ferencz József, az EMT földmérő-szakosztályának elnöke és Babos László, a Mikes Kelemen Líceum informatikatanára. Vasárnap közös kirándulás képezte a programot.
Erdély András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemesített világ
Különleges esemény színhelye volt tegnap este Sepsiszentgyörgyön a Köntés Pincegaléria. A Nemesített világ című, Köntés Ernő és Csinta Samu tárlataként beharangozott fotókiállítás egy hamarosan megjelenő, az erdélyi arisztokrácia mai helyzetéről szóló könyv képanyagának részletét mutatja be – és nemcsak.
Köntés Ernő házigazdaként és fotográfusként köszöntötte a szép számban összegyűlt közönséget, majd Damokos Csaba képzőművész méltatta az anyagot. Ambivalens érzéseket keltenek a fotók, egyrészt egy letűnt kor képét idézik, ugyanakkor előre vetítik a jövőt: olyan korszak előhírnökei, amelyről csak álmodunk, nem felkiáltójel, hogy lefelé tartunk, hanem az új indulópontot tükrözik. Csinta Samu újságíró elmondta, e hónapban megjelenik Nemesített világ – Az erdélyi arisztokrácia újrakezdett története című könyve, s annak képanyagából nyújtanak ízelítőt. Elmesélte: mindig érdekelte az erdélyi arisztokrácia, a kiindulópontot az jelentette, hogy többszörös iskolai szülőtársként kapcsolatba került Kálnoky Tiborral és családjával, s beszélgetéseik során kezdte felfedezni az embert a gróf mögött. Rájött, olyan értékeket képviselő, amelyek nagyon hiányoznak mai életünkből: a kiállás, kitartás, hagyományok őrzése. Nagy Alfréd színművész részleteket olvasott fel a készül könyvből, Csinta Samu tárlatvezetést tartott, bemutatta a Mikes, Bethlen, Te­leki, Kálnoky és Apor család kastélyait, azok lakóit, kiemelve bethleni gróf Bethlen Anikót, aki a nemrég visszakapott keresdi kastélyt ötven évre átadta a Böjte Csaba vezette Dévai Szent Ferenc Alapítványnak.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Anyakönyvek és családfák (Adatforrás)
Adatforrástárlat nyílt szerda este Sepsiszentgyörgyön a Köntés Kiállítótérben, s január 6-áig családkutató információs központot és családfarajzoló műhelyt működtet itt a Kocs János vezette, sepsiszentgyörgyi székhelyű Erdélyi Genealógiai Társaság.
A pincegalériában megtekinthető a teljes magyar genealógiai szakirodalom, valamint a társaság által felkutatott 760 anyakönyv közül mintegy 600 kompaktlemez-borítója. Egyelőre ennyi fért fel a pannókra, de a tárlat ideje alatt még bővül a felhozatal. A teljes anyag digitálisan elérhető és Kocs János irányításával tanulmányozható.
A szerda esti eseményen Köntés Ernő házigazda köszöntője után Gáspár-Babos Etele illyefalvi református lelkész az alkalomhoz – advent – és témához – családkutatás – kapcsolódó igét olvasott fel és magyarázott. Máté evangéliumának 1. részéből ismertette Jézus nemzetségtábláját, mely Ábrahámtól Dávid királyon át 42 generáción keresztül vezeti le Jézus őseit. Mint mondta, nem jöhetett volna jobbkor ez a családkutató alkalom, mint épp ünnepváráskor. A téma összekapcsolja a múltat és a jövőt, hisz mindannyiunkat meghatároznak őseink, s helyzetünkön a múlt ismere­tében tudunk igazítani.
Kocs János elmondta, adventi ajándéknak szánták a kiállítást, mellyel közel tízéves munkájukat kívánják bemutatni. Az ünnepi időszakban a genealógia iránt érdeklődőknek igyekeznek segítséget nyújtani, elindítani őket a kutatás útján, amely soha nem fejeződik be. Ugyanakkor tévhitet is el szeretnének oszlatni: az állami levéltárban igenis kutathatóak az anyakönyvek. Az elnök keserűen jegyezte meg, hogy egyes egyházak megtiltják a dokumentumok kutatását annak ellenére, hogy törvény értelmében a százévesnél régebbi dokumentumok nyilvánosak létrehozójuktól, őrzőjüktől függetlenül. Példaként említette: egy idős plébános kijelentette, a román törvények rá nem vonatkoznak. Kocs János hozzátette, nem kell ide a román állam, mi, magyarok is keresztbe tudunk tenni egymásnak. Az anyakönyvek feldolgozásával le szeretnék fedni egész Erdélyt. A hónap folyamán a helyszínen lehetőséget biztosítanak a teljes, mintegy 250 ezer nevet tartalmazó dokumentációjukban való böngészésre, útbaigazítást nyújtanak az érdeklődőknek, és családfakészítő programmal családfát rajzolnak azoknak, akik adataikat beviszik a számítógépbe.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Arisztokraták honfoglalása (Könyvbemutató)
Csinta Samu elmondta: az elmúlt tíz évben sok időt töltött a Kálnoky családdal, hiszen gyerekeik osztálytársak voltak, lánya ott lovagolt, kétszer együtt is nyaraltak, kialakult egyfajta kapcsolat, amit nem nevezne barátságnak, megmaradt egyfajta tisztelet-távolság. Úgy érzi, az a távolságtartás egyfajta védekezési mechanizmusként alakult ki, egyrészt szeretnének minél közelebb kerülni a társadalomhoz, másrészt viszont visszariadnak attól, mintha csorbulna nimbuszuk –  de ez a magatartás nem ellenszenves.
Kapcsolatuk során számos érdekes dolgot tapasztalt: elveket, értékhez való ragaszkodást, és amikor találkozott Mikes Zsigmonddal – aki nem pragmatikus üzletember, hanem inkább idealista –, érzékelte, ugyanolyan gondolkodású emberről van szó. Azon töprengett, mitől hasonlítanak, mi az, ami közös bennük, mi az, amitől ezek a családok talpon maradtak. Miután meséltek az itthon maradottakról – Bethlen Anikó néni, Teleki Gemma, Teleki Mihály –, látta, hogy ugyanúgy gondolkodnak, valami titokzatos kötőanyagnak kell lennie közöttük. Így jött az ötlet, hogy erről írnia kell. Csinta Samu nem történelemkönyvet, nem családfát, nem interjúkötetet akart írni, mert ilyenekből van elég. Kálnoky Tiborral közösen összeállítottak egy lajstromot, kivel érdemes beszélni, melyek azok a családok, amelyek visszajöttek, vagy itthon voltak, visszaigényelték, részben visszakapták birtokaikat, és próbálnak valamit kezdeni velük, akarva-akaratlanul a társadalom részévé váltak. Amikor sikerült megszerezni az alanyok bizalmát, mélyen elbeszélgettek. Olyannyira, hogy Mikes Zsigmond azt mondta: a könyvnek csak akkor van értelme, ha számon kérő, vagy Haller Béla abban látta értelmét, ha az írás felrázza őket. 
Csinta Samu ebből az irányból indult el. A kiadóval egyeztetve – hogy a könyv legyen olvasóbarát – az arisztokrata családoknak csak egy részével foglalkozott, ha a fogadtatás megfelelő lesz, folytatja a munkát.  A szerző műfajilag dokumentumregényként határozza meg kötetét. Közel százórányi beszélgetést dolgozott fel. Fontosnak tartotta az olvasmányosságot, egyetlen interjúrészletet illesztett be, a többi függő beszéd. Kicsit regényes, de senki nem érezte úgy, hogy az elbeszélésforma a hitelesség rovására ment volna.
A könyvet Köntés Ernő sepsiszentgyörgyi fotográfus fényképei és a történelmi családok címerei illusztrálják.
Csinta Samu: Erdély újranemesítői /Heti Válasz Kiadó, Budapest
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Képek Zágoni Aladár építészetéről
Zágoni Aladár sepsiszentgyörgyi építész munkáira villant tegnap délután nyílt építészeti kiállítása. A megyeszékhelyi Köntés Pincegalériában Köntés Ernő régi barátként köszöntötte a születésnapját ünneplő alkotót, Stela Florea pedig kiemelte: újszerű az efféle bemutatkozás, Zágoni Aladár ugyanis fontosnak érezte a visszatekintést, az általa tervezett épületeken pedig jól érzékelhető az eredetiség, művészet és szakmai tudás ötvözete látható a képeken.
Elekes Csongor elmondta, statikusként nem olyan rég ismeri Zágoni Aladárt, de jól tudja, ő bármiről képes tréfálkozni, kivéve az építészetet – azt halálosan komolyan veszi. Elveiről szólva megjegyezte: építészethez való viszonya alázatos, számára az építészet nem szakma, hanem felelősség. Zágoni nagy kérdése – magyarázta –, hogy ebben a túlbonyolított engedélyeztetési folyamatban bekövetkezhet-e, hogy az épület esztétikája, harmóniája sokkal fontosabb legyen, mint a pecsétek és az aláírások. Másik vezérgondolata, hogy az épületet nem a megrendelő tervezi, a tervezés vezérfonala pedig nem az építkezési engedély kibocsátásával, hanem az épület átadásával ér véget. Megjegyezte: Zágoni Aladár családi szeretettel beszél egykori munkahelyéről, a sepsiszentgyörgyi tervezőintézetről, mostanában pedig szakmai klubokat is próbál életben tartani.
(mózes)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudományünnep Szentgyörgyön
„Aki bárhol boldogulna, az itthon is megél”
2002 óta minden év novemberében többnapos rendezvénysorozattal tiszteli meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a magyar tudomány napját. Az EME szakosztályai és fiókegyesületei is csatlakoztak az ünnephez, így november 13-án, szombaton, A tudományművelés mint hivatás címmel a Sapientia Egyetem épületében is konferenciát tartottak helyi kutatók főszereplésével.
Az idei rendezvénnyel főként a pályaválasztás előtt álló diákokat, egyetemi hallgatókat célozták meg, a különböző tudományterületeken tevékenykedő székelyföldi kutatók a kutatás szépségeire, a tudományos munka fontosságára hívták fel a figyelmet. Bár az egyetemisták kissé alulreprezentáltak voltak, a Székely Mikó Kollégiumot képviselő két osztály érdekesnek és tanulságosnak minősítette a beszélgetést, hiszen az előadók közvetlen hangnemben és tudományos cirádák nélkül szóltak motivációikról, felmerülő gondokról, kötődéseikről.
Dr. Bíró Boróka Júlia, az EME sepsiszentgyörgyi fiókelnöke moderálta a beszélgetést, kérdéseire pedig dr. Antalka Ágota, a Babeș-Bolyai Egyetem kihelyezett tanszékén tanító pszichopedagógus, dr. Bíró Bíborka Eszter jogász-közgazdász, a csíkszeredai Sapientia-EMTE oktatója, illetve drd. Köntés Ernő állattenyésztő-mérnök válaszolt, aki a jászvásári egyetem állattenyésztési karán etológiából doktorál.
Miért kezdtek kutatni? – hangzott az első kérdés, és az erre adott válasz végigvonult az előadás teljes időtartamán. Amikor az ember „szerelmes a szakmájába” (Antalka Ágota), egyre kíváncsibb lesz; minél többet tud, annál inkább érzi, hogy mennyi mindent nem tud. Bíró Bíborka Esztert államvizsga dolgozatának témájában a tőzsdepiac működésének számos rejtett összefüggését tárta fel, míg Köntés Ernő azért kezdett el kutatni, mert nem kapott kielégítő válaszokat kérdéseire.
Abban mindenki egyetértett, hogy több idegen nyelv tudása nélkül nem lehet kimerítően tanulmányozni egy témát, sem pedig eleget tenni a publikációs kötelezettségeknek, és azt illetően sem merült fel szemernyi kétség sem, hogy nekik itthon a helyük. Tizenegy év kolozsvári lét után Székelyföldön (Csíkszeredában) találta meg számítását Bíró Bíborka, és amikor egy egyetemi hallgató megköszönte, hogy tudását hazahozta, kőbe vésett bizonyosság lett: igen, itt a helye, mert adni akar, s tud is. Antalka Ágota is azt tartotta szem előtt, hogy „aki bárhol boldogulna, az itthon is megél”, míg Köntés Ernő családja 1632-től „nem mozdult ki Szentgyörgyről”, így soha nem volt kérdéses, neki hol a helye.
Az előadók nem színezték rózsaszínűre a kutatói létet, elmondásuk szerint nem kellemesek a határidők (Bíró Bíborka), nehéz éjszaka tanulni csecsemővel a karodban (Antalka Ágota), és „nagy tolerancia kell a család részéről, hogy elviseljék, ha éjszaka háromkor kell asszisztálni egy kiscsikó születésénél Bodzafordulón”, de olyankor indulnia kell Köntés Ernőnek.
A megszólalók által a tudományművelésről és kapcsolódó tapasztalataikról festett kép azonban megnyerte a diákokat, s bár az általunk megkérdezettek még kutatni nem szándékoznak, de máris határozott célokat neveztek meg a jövőre nézve.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szelíden és jósággal nevelték őket
Egy ménes emlékezete
Az Eresztevény fölé emelkedő Óriáspince-tető után, hétfő délután a Lábas Ház alagsorában is megnyitották a Varázslatos Bánffy-ménes című kiállítást. Megtekintésével nemcsak egy csodálatos lóállomány történetébe nyerünk betekintést, hanem az egyik erdélyi főúri család sarja, gróf Bánffy Miklós életútjába is.
Marton Lichtfusz Katalin meleg köszöntő szavai után, Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi városháza oktatási és kulturális irodájának vezetője fordult az egybegyűltekhez. Ennek során megtudhattuk, hogy a Szebeni Zsuzsa által megálmodott, majd létrehozott tárlatot az illetékesek túl értékesnek és szépnek találták ahhoz, hogy csak a Székely Vágta három napig tartó rendezvényei alatt legyen megtekinthető. A felszólaló szerint ugyanis általa visszakapunk egy pici szeletet a valamikor Tündérkertnek nevezett Erdélyből, és egy olyan mozaikkocka kerül ismét a helyére, melyre méltán lehetünk büszkék.
Mindez elsősorban a bukaresti Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókja vezetőjének, Szebeni Zsuzsának köszönhető, aki ebből az alkalomból gróf Bánffy Miklós pályafutásának főbb mozzanatait is felvillantotta a nagyközönség előtt. Megnyitóbeszédében pedig köszönetet mondott Barcsay Tamásnak a családi albumból rendelkezésére bocsájtott és a Bánffyak, illetve ménesük mindennapjaiból ízelítőt nyújtó fotókért, valamint Köntés Ernő agrármérnök, lótenyésztőnek a szakmai tanácsadásért.
A családi hagyatékból kinagyított naplórészletek és levéltöredékek böngészése közben a látogató lelki szemei előtt egy letűnt kor történései rajzolódnak ki, de belepillanthatunk egyik jeles képviselője, gr. Bánffy Miklós dús érzelmeibe és szárnyaló gondolataiba is. Magyarországról, az ősi családi fészekbe történt 1926-os visszatérése után például a következőket írja: „A fák, a bukszusbokor még nagyobbak, még dúsabbak, mint mikor jobb időben elhagytam őket. És most, mikor mindezt viszontlátom, erősebben és világosabban látom meg, hogy mi is legyen az, ami ezt a helyet páratlanná teszi. Az ember érzi, hogy századok óta mindenki, aki itt lakott, szenvedélyesen szereti a helyet. Mindenki a saját ízlése szerint szépített és beletette a lelkét és a nemzedékek egymásra fektetett kultúr-rétegei idézik fel azt a varázst, mely mindenfelől az embert itt körülveszi.”
Odébb lépve az egykori erdélyi nemes lóállományról olvashatunk egy 1881-ben megjelent cikket, melyből kiderül, hogy 1828-hoz képest, amikor 117 ménesben 2543 anyakanca volt található, 1881-ben már csak 56 magánménes létezett, 773 anyakancával. Ebből a gr. Bánffy Györgyé volt a legnagyobb, mely 40 angol félvér anyakancát számlált.
A lovakhoz való viszonyukról Bánffy Miklós így írt: „Bonchidán legalábbis száz évre visszamenőleg ugyanúgy bántak a lovakkal. Ugyanabban a környezetben születtek és éltek, és ugyanúgy gondoskodtak a nevelésükről. Mindig szelíden és jósággal. Sem atyám, sem nagyatyám nem tűrtek semmi durvaságot. Én sem tűröm el.”
Nem véletlen tehát, hogy a II. világháború végén, a front közeledtével Bánffy először nem a családi értékek, hanem a ménes megmentésére gondolt, ami azonban sajnos nem sikerült. A bevonuló szovjet katonák egyszerűen felfalták őket. Így hát a nagy becsben tartott, értékes paripák már csak az emlékezetünkben élhetnek tovább.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)