Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2007. november 19.
A hét végén megtartott Székely ház a Székelyföldön című faipari szemináriumon a székely ház szabadalmaztatását szorgalmazza az Arbor Famegmunkálók Szövetségének elnöke, Szilágyi Imre, hogy ezáltal is megmutatkozhassanak a famegmunkálók az Európai Unió előtt. A márkanévvé nemesítés során visszatérnének azokhoz a hagyományokhoz, amelyek még őrzik a sajátos technológia sajátosságokat, és ezeket egységes rendszerbe foglalva védetnék le. Radeczky Jenő, a Kárpátia Magyar–Román Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, a rendezvény társszervezője szerint a famegmunkálók klaszterekbe tömörülve, összefogással tudnák ezt megvalósítani. Molnár Judith, a csíkszeredai Certop Certification Services ügyvezető igazgatója a minőségirányításról, mint szervezetfejlesztési eszközről tartott előadást. Romániai pályázati lehetőségekről és az eddigi tapasztalatokról Schönberger Krisztián, a kolozsvári Civitas Alapítvány tanácsadója, valamint Pásztor Andrea, a Consact Consulting Kft. tanácsadója számolt be. Köllő Miklós műépítész ismertette a székely ház történeti vonatkozásait. /Jánossy Alíz: Márkanév: Székely ház. = Krónika (Kolozsvár), nov. 19./
2008. január 4.
Már decemberben elkezdte képzéssorozatát a gyergyócsomafalvi Marosparti Népfőiskola, Székely ház a Székelyföldön címen. Legközelebb január 11-12-én lesz előadás Csomafalván. Köllő Miklós főépítész, a népfőiskola létrejöttének egyik kezdeményezője elmondta, céljuk, hogy minél több érdeklődőnek gyarapítsa tudását e népfőiskola. /Balázs Katalin: Képzés a Marosparti Népfőiskolában. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 4./
2008. augusztus 20.
Gyergyószentmiklós hívei templomot építettek, Szent István védelmébe ajánlva azt. – A Szent István név felvétele számunkra üzenetértékű: Erdélynek, Székelyföldnek, nemzetünknek Szent István azt a Magyarországot jelképezi, amely mindegyikünk lelkében ott él: az ép, egészséges Magyarországot. A templomépítés tehát léleképítés. Templomot Szent Istvánról elnevezni lelkileg annyi, mint országot építeni – fogalmazott Balázs József festőművész. Hosszú tervezés előzte meg a 2005 decemberi alapkőletételt. Már 1991-ben terveztettünk egy nagyon szép templomot, ami nagyon nagyra sikerült és az infláció miatt nem tudtuk volna kivitelezni – mondta Hajdó István. 1993-ban változtattak a méreten és az elképzelésen, Anthony Gall tervezte újra a templomot. Anyagiak hiánya miatt nem indulhatott meg a kivitelezés. Köllő Miklós főépítész újabb tervet készített. Formájában a Szent Koronát idéző templom 19 méter magas, 27 méter hosszú és 18 méter széles, közel 400 ülőhelyes, akár hatszáz hívő befogadására is alkalmas. Téglajegyeket nyomtattak ki, sokan adakoztak, nyugaton élők, hagymakupolás honfoglalás miatt aggódók egyaránt, hogy magyar földön katolikus templom épülhessen. Nagy ünnep volt 2006 pünkösdje, amikor a gyergyószentmiklósiak az első magyar király koponyájának egy darabját a Szent Korona hiteles másolatába építve – kapták örökségül. /Balázs Katalin: Templom Szent István tiszteletére. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 20./
2009. január 17.
Új székhelyet avatott a gyulafehérvári Caritas Családsegítő Szolgálat Gyergyószentmiklóson. A Gyulafehérvári Caritas 2004 októberében indította a családsegítő szolgálatot a gyergyói régióban. Eddig a római katolikus plébánia biztosított irodahelységet a tevékenységeknek, azonban ez a helység szűkössé vált az egyre népszerűbb foglalkozások számára. Németországi támogató segítségével a Caritasnak sikerült megvásárolnia egy ingatlant Gyergyószentmiklóson, a Kossuth Lajos utcában. A felújítási munkálatokat Köllő Miklós építész vezetésével már 2008 májusában elkezdték. Január 14-én volt az átadás. /Lázár Hajnal: Új székhelyen a családsegítők. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 17./
2010. január 14.
Megmentenék a székely faluképet
Még megmenthető a hagyományos, nemzeti identitást őrző székely falukép. De ennek érdekében sürgősen kell dönteni és cselekedni. Erre a következtetésre jutottak decemberben a Csíkszeredában tanácskozó székelyföldi és magyarországi építészek, urbanisztikai felelősök, polgármesterek, a Hargita és Kovászna megyei Tanács képviselői.
„Nincs konkrét előírás se az anyag használatra, se a szín használatra. Emiatt az önkormányzatnál alkalmazásban levő urbanisztikus mindig azt hozza fel védelmül, hogy nem írta elő semmi, tehát a befektető aki épít, vagy pedig a tulajdonos olyan színre festeti a házát, amilyenre épp ő akarja” – magyarázza Fülöp Otília, Hargita megye főépítésze.
Ráadásul arra is van példa, hogy a tájidegen épület a régi, sorsára hagyott és megomló székely ház helyére került.
„Székelyföld, mint sok más hely Európában is, most azzal néz szembe, hogy bezúdult a piacgazdaság és ezzel mindenféle építészeti divat, miközben a hagyományos épületek pusztulnak, s azt gondoltuk, hogy valamilyen mintát kell mutatni, hogy aki házat akar építeni, az a mai igényeknek megfelelően mégis hogyan tervezhet” – fogalmazott Ertsey Attila, a budapesti Kós Károly Egyesülés építésze.
Ezt szeretné segíteni a Hargita megyei önkormányzat támogatta falukép-védelmi házterv-pályázat is. Nemcsak új házak építésére, hanem a régiek felújítására is vannak jó példák.
A "legszékelyebb" székely falu, Énlaka
„Ezek a régi házak konzerv tömörséggel fogalmaztak meg egy életformát, amire talán páran közülünk hajlandóak öregkorunkban visszatérni, vagy nosztalgiából. Így fenntarthatóak. De a mai igény, tehát a házzal szemben támasztott elvárások, az élettérnek a növekedése teljesen más gondolkodást is megkövetel a házzal szemben.” – magyarázza Köllő Miklós gyergyószentmiklósi tervező.
A Székelyföld épített örökségét védő tanácskozás résztvevői szerint a székely ház építésére nincs egységes recept. De több szempont figyelembe vételével megőrizhető a hagyományos székely falukép.
Az Országépítő Kós Károly Egyesülés, a magyarországi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a székelyföldi szakértők konferencián elhangzó javaslatait egy kiadványban fogják megjelentetni. Ez a székelyföldi önkormányzatok számára az építkezési engedélyek kibocsátásánál irányadóként is használható lesz. Forrás: Erdély.ma / Duna
Még megmenthető a hagyományos, nemzeti identitást őrző székely falukép. De ennek érdekében sürgősen kell dönteni és cselekedni. Erre a következtetésre jutottak decemberben a Csíkszeredában tanácskozó székelyföldi és magyarországi építészek, urbanisztikai felelősök, polgármesterek, a Hargita és Kovászna megyei Tanács képviselői.
„Nincs konkrét előírás se az anyag használatra, se a szín használatra. Emiatt az önkormányzatnál alkalmazásban levő urbanisztikus mindig azt hozza fel védelmül, hogy nem írta elő semmi, tehát a befektető aki épít, vagy pedig a tulajdonos olyan színre festeti a házát, amilyenre épp ő akarja” – magyarázza Fülöp Otília, Hargita megye főépítésze.
Ráadásul arra is van példa, hogy a tájidegen épület a régi, sorsára hagyott és megomló székely ház helyére került.
„Székelyföld, mint sok más hely Európában is, most azzal néz szembe, hogy bezúdult a piacgazdaság és ezzel mindenféle építészeti divat, miközben a hagyományos épületek pusztulnak, s azt gondoltuk, hogy valamilyen mintát kell mutatni, hogy aki házat akar építeni, az a mai igényeknek megfelelően mégis hogyan tervezhet” – fogalmazott Ertsey Attila, a budapesti Kós Károly Egyesülés építésze.
Ezt szeretné segíteni a Hargita megyei önkormányzat támogatta falukép-védelmi házterv-pályázat is. Nemcsak új házak építésére, hanem a régiek felújítására is vannak jó példák.
A "legszékelyebb" székely falu, Énlaka
„Ezek a régi házak konzerv tömörséggel fogalmaztak meg egy életformát, amire talán páran közülünk hajlandóak öregkorunkban visszatérni, vagy nosztalgiából. Így fenntarthatóak. De a mai igény, tehát a házzal szemben támasztott elvárások, az élettérnek a növekedése teljesen más gondolkodást is megkövetel a házzal szemben.” – magyarázza Köllő Miklós gyergyószentmiklósi tervező.
A Székelyföld épített örökségét védő tanácskozás résztvevői szerint a székely ház építésére nincs egységes recept. De több szempont figyelembe vételével megőrizhető a hagyományos székely falukép.
Az Országépítő Kós Károly Egyesülés, a magyarországi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a székelyföldi szakértők konferencián elhangzó javaslatait egy kiadványban fogják megjelentetni. Ez a székelyföldi önkormányzatok számára az építkezési engedélyek kibocsátásánál irányadóként is használható lesz. Forrás: Erdély.ma / Duna
2011. augusztus 8.
Elutasítják a pléhkrisztust
Elfogadhatatlannak tartják a Farkaslaka melletti Gordon-tetőre tervezett Krisztus-szobor és -kilátó tervét a Hargita Megyei Tanács Főépítészi Hivatalához tartozó Terület- és Városrendezési Bizottság tagjai. A szakemberek azzal vádolják a székelyföldi látványosságnak szánt alkotás megálmodóit és kivitelezőit, hogy nem tartották be az engedélyezési folyamatot. A főépítész láttamozásának szakmai megalapozását biztosító, elemző, tanácsadó és szakértő hatáskörben tevékenykedő konzultatív testület tagjai állásfoglalásukban kifejtik: megdöbbenéssel értesültek a 22 méter magas Krisztus-szobor és -kilátó tervéről.
Emlékeztetnek, hogy egy ilyen jellegű és méretű beruházás feltételezi az adott környezetbe való elhelyezés alapos vizsgálatát, és tudomásuk szerint ebben az esetben ez nem történt meg. „Alapvető követelmény, hogy építészeti szempontból egy koherens alkotás jöjjön létre. A médiában közölt vázlatterv és a kivitelezést dokumentáló fotók alapján egy Krisztus-szobornak és -kilátónak a giccs fogalmát kimerítő ötvözését látjuk” – áll a bizottság tagjai, Albert Márton építész, Berszán Ruxandra építész, Bogos Ernő építész, Csák László közgazdász, Demeter László biológus, Korodi Szabolcs építész, Köllő Miklós építész, Lukács Péter út-hídépítő mérnök, Márton Ildikó építész, Máthé Zoltán építész és Szép Róbert geológus mérnök által aláírt dokumentumban.
A szakemberek szerint a Krisztus-szobor és -kilátó egyetlen eddig ismert engedélyezési dokumentuma a területrendezési bizonylat (certificat de urbanism), melyet az övezeti rendezési tervnek (PUZ) kellett volna megelőznie. Mint írják, emellett szükséges a környezetvédelmi és a kulturális minisztérium engedélye, valamint a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek és más intézményeknek a jóváhagyásai. „Önök egyértelműen elutasító választ kaptak a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség egyházművészeti bizottságától” – áll a bizottság állásfoglalásában, mely szerint a többi engedély beszerzése még el sem kezdődött, ahogy az sem nyilvánvaló, hogy ki felügyeli a munkálatokat. „Ki az építész és ki az urbanisztikai szakértő, akik vezető tervezőkként a projektet irányítják, és ily módon felelősséget vállaltak a beruházás műszaki megalapozottságáért és társadalmi, gazdasági, környezeti minőségéért?” – teszik fel a kérdést a szakemberek, akik „ebben a méretben és formában” a javasolt szobrot elfogadhatatlannak tartják. Hozzáteszik, bár nyitottak a javaslat megvitatására, elvetik az utólagos beleegyezés lehetőségét. „A Székelyföld vonzerejét, beleértve a turisztikait is, javarészt az érintetlen táj, az abba simuló épített környezet, az emberléptékűség, a hagyományos tájhasználat jellemzi. Ennek védelme és szerves alakítása alapját képezi a bizottság munkájának” – hangsúlyozzák a szakemberek.
Mint arról beszámoltunk, a Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrászművész tervezte Jézus szíve kilátó ötlete a bogárfalvi Protemp Alapítványtól származik, célja pedig, hogy a Székelyföldre csalogassa a turistákat. A 22 méter magas Krisztus-szobor rozsdamentes acélból készül, összköltsége meghaladja a kétszázezer eurót. Ezt többnyire farkaslaki vállalkozók fedezik, az avató ünnepséget augusztus 21-ére tervezik. Az alkotás hírére internetes portálokon élénk vita alakult ki, sokan ízléstelennek találják, pléhkrisztusnak gúnyolják a szobrot. Tamás József segédpüspök lapunknak korábban úgy nyilatkozott, bár az egyház nem adta áldását a monumentális alkotásra, nem is tiltotta meg kifejezetten annak felállítását. Krónika (Kolozsvár)
Elfogadhatatlannak tartják a Farkaslaka melletti Gordon-tetőre tervezett Krisztus-szobor és -kilátó tervét a Hargita Megyei Tanács Főépítészi Hivatalához tartozó Terület- és Városrendezési Bizottság tagjai. A szakemberek azzal vádolják a székelyföldi látványosságnak szánt alkotás megálmodóit és kivitelezőit, hogy nem tartották be az engedélyezési folyamatot. A főépítész láttamozásának szakmai megalapozását biztosító, elemző, tanácsadó és szakértő hatáskörben tevékenykedő konzultatív testület tagjai állásfoglalásukban kifejtik: megdöbbenéssel értesültek a 22 méter magas Krisztus-szobor és -kilátó tervéről.
Emlékeztetnek, hogy egy ilyen jellegű és méretű beruházás feltételezi az adott környezetbe való elhelyezés alapos vizsgálatát, és tudomásuk szerint ebben az esetben ez nem történt meg. „Alapvető követelmény, hogy építészeti szempontból egy koherens alkotás jöjjön létre. A médiában közölt vázlatterv és a kivitelezést dokumentáló fotók alapján egy Krisztus-szobornak és -kilátónak a giccs fogalmát kimerítő ötvözését látjuk” – áll a bizottság tagjai, Albert Márton építész, Berszán Ruxandra építész, Bogos Ernő építész, Csák László közgazdász, Demeter László biológus, Korodi Szabolcs építész, Köllő Miklós építész, Lukács Péter út-hídépítő mérnök, Márton Ildikó építész, Máthé Zoltán építész és Szép Róbert geológus mérnök által aláírt dokumentumban.
A szakemberek szerint a Krisztus-szobor és -kilátó egyetlen eddig ismert engedélyezési dokumentuma a területrendezési bizonylat (certificat de urbanism), melyet az övezeti rendezési tervnek (PUZ) kellett volna megelőznie. Mint írják, emellett szükséges a környezetvédelmi és a kulturális minisztérium engedélye, valamint a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek és más intézményeknek a jóváhagyásai. „Önök egyértelműen elutasító választ kaptak a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség egyházművészeti bizottságától” – áll a bizottság állásfoglalásában, mely szerint a többi engedély beszerzése még el sem kezdődött, ahogy az sem nyilvánvaló, hogy ki felügyeli a munkálatokat. „Ki az építész és ki az urbanisztikai szakértő, akik vezető tervezőkként a projektet irányítják, és ily módon felelősséget vállaltak a beruházás műszaki megalapozottságáért és társadalmi, gazdasági, környezeti minőségéért?” – teszik fel a kérdést a szakemberek, akik „ebben a méretben és formában” a javasolt szobrot elfogadhatatlannak tartják. Hozzáteszik, bár nyitottak a javaslat megvitatására, elvetik az utólagos beleegyezés lehetőségét. „A Székelyföld vonzerejét, beleértve a turisztikait is, javarészt az érintetlen táj, az abba simuló épített környezet, az emberléptékűség, a hagyományos tájhasználat jellemzi. Ennek védelme és szerves alakítása alapját képezi a bizottság munkájának” – hangsúlyozzák a szakemberek.
Mint arról beszámoltunk, a Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrászművész tervezte Jézus szíve kilátó ötlete a bogárfalvi Protemp Alapítványtól származik, célja pedig, hogy a Székelyföldre csalogassa a turistákat. A 22 méter magas Krisztus-szobor rozsdamentes acélból készül, összköltsége meghaladja a kétszázezer eurót. Ezt többnyire farkaslaki vállalkozók fedezik, az avató ünnepséget augusztus 21-ére tervezik. Az alkotás hírére internetes portálokon élénk vita alakult ki, sokan ízléstelennek találják, pléhkrisztusnak gúnyolják a szobrot. Tamás József segédpüspök lapunknak korábban úgy nyilatkozott, bár az egyház nem adta áldását a monumentális alkotásra, nem is tiltotta meg kifejezetten annak felállítását. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 21.
Vita egy Krisztus-szobor körül
Ismét hangos az erdélyi média egy vallási témát is érintő kérdéstől. Kell-e a Farkaslaka községhez tartozó Székelyszentlélek határába, a hegyoldalra egy Krisztust ábrázoló szobor, amely azonban nem leplezett módon egyben kilátó is lenne, és méreteiben Kelet-Európa legnagyobbra, impozánsnak, messzire látónak és látszónak tervezett Krisztus-szobra?
A felsorakozó érvek egyrészt szigorúan, érzelemmentesen szakmaiak: az építészek, köztük Albert Márton, Berszán Ruxandra, Bogos Ernő, Korodi Szabolcs, Köllő Miklós, Márton Ildikó, Máthé Zoltán urbanisztikai, tájhasználati és építészeti szempontból az eddig közölt vázlatterv és a kivitelezést dokumentáló fotók alapján egy Krisztus- szobornak és -kilátónak a giccs fogalmát kimerítő ötvözését látják, s mint ilyet nem minősítik alkalmasnak a felállításra. Hasonló a gyulafehérvári főegyházmegyei Egyházművészeti Bizottság véleménye is, ezért ez sem javasolta az emlékmű felállítását. Ez utóbbi egyöntetű szakvélemény alapján Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a székelyszentléleki plébániának címzett leiratában erre hivatkozva nem támogatja (igaz, nem is tiltja tételesen) a mű felállítását, ám a hozzá forduló plébánosnak jelez egy másik szempontot és érvrendszert: „…esetleg hivalkodásnak minősül és nagyzolásnak nézik egyre elszegényedőbb világunkban”. És van a harmadik szempont, az igenlőké: ezek egy része a turisztikai érdeklődés fellendítését is látja a terv megvalósulása nyomán (s ilyenként szintén érzelemmentesen, hasznossági oldalról tekinti), egy másik része a vallási jelleget nézi, ezt tartja főszempontnak. Ilyen szemszögből fontosnak, vallási jelképnek érzik az érvelők a szobrot: a hitéhez ragaszkodó, vallását megtartó Székelyföld képének megerősítését látják benne, ellenzőinek kicsinyhitűségét, anyagiasságát érzik az ellenérvekben felszínre jutni.
Bodó Márta. Vasárnap (Kolozsvár)
Ismét hangos az erdélyi média egy vallási témát is érintő kérdéstől. Kell-e a Farkaslaka községhez tartozó Székelyszentlélek határába, a hegyoldalra egy Krisztust ábrázoló szobor, amely azonban nem leplezett módon egyben kilátó is lenne, és méreteiben Kelet-Európa legnagyobbra, impozánsnak, messzire látónak és látszónak tervezett Krisztus-szobra?
A felsorakozó érvek egyrészt szigorúan, érzelemmentesen szakmaiak: az építészek, köztük Albert Márton, Berszán Ruxandra, Bogos Ernő, Korodi Szabolcs, Köllő Miklós, Márton Ildikó, Máthé Zoltán urbanisztikai, tájhasználati és építészeti szempontból az eddig közölt vázlatterv és a kivitelezést dokumentáló fotók alapján egy Krisztus- szobornak és -kilátónak a giccs fogalmát kimerítő ötvözését látják, s mint ilyet nem minősítik alkalmasnak a felállításra. Hasonló a gyulafehérvári főegyházmegyei Egyházművészeti Bizottság véleménye is, ezért ez sem javasolta az emlékmű felállítását. Ez utóbbi egyöntetű szakvélemény alapján Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a székelyszentléleki plébániának címzett leiratában erre hivatkozva nem támogatja (igaz, nem is tiltja tételesen) a mű felállítását, ám a hozzá forduló plébánosnak jelez egy másik szempontot és érvrendszert: „…esetleg hivalkodásnak minősül és nagyzolásnak nézik egyre elszegényedőbb világunkban”. És van a harmadik szempont, az igenlőké: ezek egy része a turisztikai érdeklődés fellendítését is látja a terv megvalósulása nyomán (s ilyenként szintén érzelemmentesen, hasznossági oldalról tekinti), egy másik része a vallási jelleget nézi, ezt tartja főszempontnak. Ilyen szemszögből fontosnak, vallási jelképnek érzik az érvelők a szobrot: a hitéhez ragaszkodó, vallását megtartó Székelyföld képének megerősítését látják benne, ellenzőinek kicsinyhitűségét, anyagiasságát érzik az ellenérvekben felszínre jutni.
Bodó Márta. Vasárnap (Kolozsvár)
2012. március 14.
Körömfaladék
1848-ban nem így volt…
Ne gondolja, hogy mindössze pár nap választ el a századik születésnapomtól – láttam jobb időket is, uram. No, annyira népszerű azért nem voltam, hogy az MTA-n is autogramot kérjenek tőlem, de azért akadt egy-két színhely, ahol azonnal kikapcsolták a készüléket, ha beszélni kezdtem. Friss a kiflije? Istenem, milyen rég nem ettem friss kiflit. Köszönöm, de mint látja, kávéra sem jut már nekem. Ha megtisztelne. Maga igazi úriember, nem volt véletlenül ott 1990 nyarán Segesváron, amikor Gyalu, vagyis Gelu Pateanu azt mondta volt, hogy az ő egyetlen megbízója: a lelkiismerete?...
Meglepődik? Talán nem is tudja, ki volt Gyalu? Mikes Leveleskönyvének románra fordítója? Ó, uram, elregélem.
Az a lelkiismeret, amely arra késztette, hogy súlyos vádak terhe alatt merjen, akarjon és szeressen magyarbarát lenni. Miért éppen magyarbarát? Összerázta a sors a magyarokkal. Ez nem azt jelenti, hogy másnak nem ugyanolyan barátja. De ott izzik benne, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szeret állni. Néha rogyadozó térddel, de makacsul összeszorított fogakkal. Kívülről tudom, kedves uram: – Többször voltam itt, többször mertem szót emelni. Ma már nem ezt teszem, hanem vadul fogok üvölteni, mert olyan dolgokba is ütközöm, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet mindenféle szelíd mosolyokkal elkendőzni.
És még azt is mondta, hogy Petőfi nemcsak a március 15-i szózattal lepte meg az emberiséget, hanem bevésett valamit a világ öntudatába: a világszabadságot! Gyalu ennek a gyönyörű elvnek a nevében kérte az embereket, hogy legyenek türelmesek, ameddig lehet és muszáj türelmesnek lenni. És aki a hídfő másik oldalán áll, az legyen megértő, és óvakodjék a szélsőséges gondolkodástól.
Honnan tudom ezt, uram? Sokat tudok. Rendszerint megvernek érte. Ha arannyá válna minden pof, amit a tudásomért kaptam, a Rotschildok hozzám járnának kölcsönért. Kezdő tanár koromban egy falusi bodegában énekelni kezdtem, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban nem így volt. Azonnal rám csapott a milicista, hogy ácsi, a többit majd az őrsön. Kapatos állapotomban huzakodtam; ütve-rúgva terelgetett. Jegyzőkönyvet vett föl, hosszan pirkált, izzadt derekasan, látszott, nem kenyere az írás, jó órába telt, míg az elejét (ma úgy mondanók, a preambulumát, szép kis szitokszó, ugye) összehozta, végre jött a lényeg: ha 1848-ban nem úgy volt, akkor hát hogy is volt 1848-ban?!
Na, ekkor kaptam csak igazán nagy ruhát. A bunkó majdnem az egész nótát leírta, mire tudatosodott valahogy a faggyúhájas kobakjában, amiről szól.
Nem sokat koptattam a katedrát, kedves uram. Tudja, ki volt Ecsedi Kovács Gyula? Elmondom fejből magának. A segesvári síkon 1899. július 31-én a Petőfi Társaság nagyszabású ünnepet rendezett, a szabadságharcban ötven évvel azelőtt oly különös módon eltűnt nagy költő, Petőfi Sándor emlékére. A rendezőség fényes programot állított össze, amelyben az akkori Magyarország legjelentősebb nevei szerepeltek. Jókai Mór írta az egykori barát és költőtárs emlékét felidéző ünnepi köszöntést, amelynek előadását az ország legkitűnőbb drámai színészére, Ecsedi Kovács Gyulára, a Petőfi Társaság tagjára bízta a rendezőség. Belefogott a szárnyaló óda érzelmektől átfűtött szavalatába, teljes és valódi átéléssel tolmácsolta a jelen lévő Jókai gondolatait. Az óda felénél túl járva egyszer csak megcsuklott hangja, majd szava elállt, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a nagy színész hirtelen összeesett. Már haldokolt, amikor leemelték az ünnepi emelvényről, s percek múlva befejezte földi pályafutását. Egykori példaképéhez, Egressy Gáborhoz hasonlóan őt is előadás közben érte a halál, akárcsak Prohászka Ottokárt, a lánglelkű püspököt az egyetemi templom szószékén.
Na, mit szól ehhez? A Köllő Miklós Petőfi-szobrához, amely ma Kiskunfélegyháza főterét díszíti? És a segesvári Ladea-szoborhoz? Elvitték, mert ledőlt előtte a várfal. (Kár, hogy nem ütötte agyon, akire gondolok.) Hát az utolsó vacsoráról Székelykeresztúron? Az öreg tanúról, Petőfi vén körtefájáról... Sírjáról a timafalvi temetőben? Hát a Zeyk Domokos emlékművét Héjjasfalván: ismeri? Az Ispánkút. Mond magának valamit? A turulmadaras emlékmű és a többi szobor a múzeumparkban? Haller Lujza neve?
Netán ön is odavaló? Ó, bocsánat. Akkor nem erőltetem. Uram, tartozom egy őszinte vallomással. Ezek idekinn mind surmók, egytől egyig. Az itteni első verést ugyancsak március idusán inkasszáltam, mivel akkor még nem tudtam, mi hol van Budapesten. Megkínál egy cigarettával? Ja. Kösz. Na szóval. Elsütöm én a kedvenc poénomat: 1848-ban nem így volt. Ismeri a részleteket? Akkor még az öregisten legény volt, ja. Ettől gurult be annak idején a milicista is. Van még szó benne Szent Péterről, aki egy szál ingben s gatyában kísérgeti, na kit, ki nem mondom: a bálba. De én akkor, friss repatriáltként (mit csodálkozik, Páskándi Géza is így mondta!) nemcsak azt nem sejtettem, hol vagyok (tök berúgva, az sem mellékes mint szempont), de azt sem, hogy ennek a nótának miféle helyi konnotációi forognak a nép között, kedves uram... Hogy a gatya zöld-fehér, és a borzalmasan alpári nóta hirtelen átcsap a “Hallod-e, te kőrösi lány”-ba, csakhogy dózsás identitással, akit a huszárok helyett a fradisták tesznek boldoggá kilencszer is. Kedves uram, egy újpesti kocsmában ilyet dalolni (bár csak az első szakasz végéig jutottam el) – kész őrület. Szerencsére a kórteremben volt tévé, onnan néztem az ünneplést ország- és Erdély-szerte... A bordáim is valamelyest behegedtek, de mély lélegzetet azóta sem tudok venni.
Itt, ebben a kis vecsési “székely lebujban” nem nagyon tudok mit mondani önnek, uram. Dsida Jenő írta: aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom. Hát én voltam már magyar, kedves uram. És azt is megértem, amit Ady a maga sajátos módján így fejez ki: aki egyszer a magyarba rúgott, szinte kedve támad újabb rúgásra...
Istenem, valami rosszat találtam mondani? Kérem, ne nézzen ilyen komor szemekkel. És szóljon a barátainak, hogy ne bántsanak.
Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Jó estét, uraim! Beszélek románul. Isten hozta önöket Budapesten, a végtelen lehetőségek városában! Bárhová szívesen elkalauzolom önöket, ügyintézést is vállalok, rendelkezzenek velem. Bună seara tuturor! Vorbesc româneste, domnilor. Va pot călăuzi oriunde doriţi dumneavoastră. Ofer consultanţă pentru orice domeniu. Bine aţi venit la Budapesta, oraşul tuturor posibilităţilor!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
1848-ban nem így volt…
Ne gondolja, hogy mindössze pár nap választ el a századik születésnapomtól – láttam jobb időket is, uram. No, annyira népszerű azért nem voltam, hogy az MTA-n is autogramot kérjenek tőlem, de azért akadt egy-két színhely, ahol azonnal kikapcsolták a készüléket, ha beszélni kezdtem. Friss a kiflije? Istenem, milyen rég nem ettem friss kiflit. Köszönöm, de mint látja, kávéra sem jut már nekem. Ha megtisztelne. Maga igazi úriember, nem volt véletlenül ott 1990 nyarán Segesváron, amikor Gyalu, vagyis Gelu Pateanu azt mondta volt, hogy az ő egyetlen megbízója: a lelkiismerete?...
Meglepődik? Talán nem is tudja, ki volt Gyalu? Mikes Leveleskönyvének románra fordítója? Ó, uram, elregélem.
Az a lelkiismeret, amely arra késztette, hogy súlyos vádak terhe alatt merjen, akarjon és szeressen magyarbarát lenni. Miért éppen magyarbarát? Összerázta a sors a magyarokkal. Ez nem azt jelenti, hogy másnak nem ugyanolyan barátja. De ott izzik benne, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szeret állni. Néha rogyadozó térddel, de makacsul összeszorított fogakkal. Kívülről tudom, kedves uram: – Többször voltam itt, többször mertem szót emelni. Ma már nem ezt teszem, hanem vadul fogok üvölteni, mert olyan dolgokba is ütközöm, amelyeket nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet mindenféle szelíd mosolyokkal elkendőzni.
És még azt is mondta, hogy Petőfi nemcsak a március 15-i szózattal lepte meg az emberiséget, hanem bevésett valamit a világ öntudatába: a világszabadságot! Gyalu ennek a gyönyörű elvnek a nevében kérte az embereket, hogy legyenek türelmesek, ameddig lehet és muszáj türelmesnek lenni. És aki a hídfő másik oldalán áll, az legyen megértő, és óvakodjék a szélsőséges gondolkodástól.
Honnan tudom ezt, uram? Sokat tudok. Rendszerint megvernek érte. Ha arannyá válna minden pof, amit a tudásomért kaptam, a Rotschildok hozzám járnának kölcsönért. Kezdő tanár koromban egy falusi bodegában énekelni kezdtem, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban nem így volt. Azonnal rám csapott a milicista, hogy ácsi, a többit majd az őrsön. Kapatos állapotomban huzakodtam; ütve-rúgva terelgetett. Jegyzőkönyvet vett föl, hosszan pirkált, izzadt derekasan, látszott, nem kenyere az írás, jó órába telt, míg az elejét (ma úgy mondanók, a preambulumát, szép kis szitokszó, ugye) összehozta, végre jött a lényeg: ha 1848-ban nem úgy volt, akkor hát hogy is volt 1848-ban?!
Na, ekkor kaptam csak igazán nagy ruhát. A bunkó majdnem az egész nótát leírta, mire tudatosodott valahogy a faggyúhájas kobakjában, amiről szól.
Nem sokat koptattam a katedrát, kedves uram. Tudja, ki volt Ecsedi Kovács Gyula? Elmondom fejből magának. A segesvári síkon 1899. július 31-én a Petőfi Társaság nagyszabású ünnepet rendezett, a szabadságharcban ötven évvel azelőtt oly különös módon eltűnt nagy költő, Petőfi Sándor emlékére. A rendezőség fényes programot állított össze, amelyben az akkori Magyarország legjelentősebb nevei szerepeltek. Jókai Mór írta az egykori barát és költőtárs emlékét felidéző ünnepi köszöntést, amelynek előadását az ország legkitűnőbb drámai színészére, Ecsedi Kovács Gyulára, a Petőfi Társaság tagjára bízta a rendezőség. Belefogott a szárnyaló óda érzelmektől átfűtött szavalatába, teljes és valódi átéléssel tolmácsolta a jelen lévő Jókai gondolatait. Az óda felénél túl járva egyszer csak megcsuklott hangja, majd szava elállt, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a nagy színész hirtelen összeesett. Már haldokolt, amikor leemelték az ünnepi emelvényről, s percek múlva befejezte földi pályafutását. Egykori példaképéhez, Egressy Gáborhoz hasonlóan őt is előadás közben érte a halál, akárcsak Prohászka Ottokárt, a lánglelkű püspököt az egyetemi templom szószékén.
Na, mit szól ehhez? A Köllő Miklós Petőfi-szobrához, amely ma Kiskunfélegyháza főterét díszíti? És a segesvári Ladea-szoborhoz? Elvitték, mert ledőlt előtte a várfal. (Kár, hogy nem ütötte agyon, akire gondolok.) Hát az utolsó vacsoráról Székelykeresztúron? Az öreg tanúról, Petőfi vén körtefájáról... Sírjáról a timafalvi temetőben? Hát a Zeyk Domokos emlékművét Héjjasfalván: ismeri? Az Ispánkút. Mond magának valamit? A turulmadaras emlékmű és a többi szobor a múzeumparkban? Haller Lujza neve?
Netán ön is odavaló? Ó, bocsánat. Akkor nem erőltetem. Uram, tartozom egy őszinte vallomással. Ezek idekinn mind surmók, egytől egyig. Az itteni első verést ugyancsak március idusán inkasszáltam, mivel akkor még nem tudtam, mi hol van Budapesten. Megkínál egy cigarettával? Ja. Kösz. Na szóval. Elsütöm én a kedvenc poénomat: 1848-ban nem így volt. Ismeri a részleteket? Akkor még az öregisten legény volt, ja. Ettől gurult be annak idején a milicista is. Van még szó benne Szent Péterről, aki egy szál ingben s gatyában kísérgeti, na kit, ki nem mondom: a bálba. De én akkor, friss repatriáltként (mit csodálkozik, Páskándi Géza is így mondta!) nemcsak azt nem sejtettem, hol vagyok (tök berúgva, az sem mellékes mint szempont), de azt sem, hogy ennek a nótának miféle helyi konnotációi forognak a nép között, kedves uram... Hogy a gatya zöld-fehér, és a borzalmasan alpári nóta hirtelen átcsap a “Hallod-e, te kőrösi lány”-ba, csakhogy dózsás identitással, akit a huszárok helyett a fradisták tesznek boldoggá kilencszer is. Kedves uram, egy újpesti kocsmában ilyet dalolni (bár csak az első szakasz végéig jutottam el) – kész őrület. Szerencsére a kórteremben volt tévé, onnan néztem az ünneplést ország- és Erdély-szerte... A bordáim is valamelyest behegedtek, de mély lélegzetet azóta sem tudok venni.
Itt, ebben a kis vecsési “székely lebujban” nem nagyon tudok mit mondani önnek, uram. Dsida Jenő írta: aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom. Hát én voltam már magyar, kedves uram. És azt is megértem, amit Ady a maga sajátos módján így fejez ki: aki egyszer a magyarba rúgott, szinte kedve támad újabb rúgásra...
Istenem, valami rosszat találtam mondani? Kérem, ne nézzen ilyen komor szemekkel. És szóljon a barátainak, hogy ne bántsanak.
Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Jó estét, uraim! Beszélek románul. Isten hozta önöket Budapesten, a végtelen lehetőségek városában! Bárhová szívesen elkalauzolom önöket, ügyintézést is vállalok, rendelkezzenek velem. Bună seara tuturor! Vorbesc româneste, domnilor. Va pot călăuzi oriunde doriţi dumneavoastră. Ofer consultanţă pentru orice domeniu. Bine aţi venit la Budapesta, oraşul tuturor posibilităţilor!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2012. május 16.
Frigyre lépni a szülőfölddel – Szobordöntő Trianon
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos.
A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk.
Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást.
A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének.
A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát.
A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett.
Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat.
A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga.
A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják.
Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet.
A felsorolás szemelvényes és hézagos.
A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is.
Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb)
Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg.
Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették.
Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett.
A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak.
A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni.
A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.”
Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam.
A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet.
A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár.
„Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé.
Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban.
„Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták.
Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.”
2006. jún.23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos.
A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk.
Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást.
A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének.
A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát.
A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett.
Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat.
A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga.
A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják.
Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet.
A felsorolás szemelvényes és hézagos.
A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is.
Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb)
Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg.
Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették.
Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett.
A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak.
A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni.
A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.”
Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam.
A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet.
A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár.
„Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé.
Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban.
„Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták.
Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.”
2006. jún.23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma
2013. március 16.
Húszéves a Pallas-Akadémia könyvkiadó
Beszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
– Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal.
A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
– Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
– Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
– A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
– Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
– Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),
Beszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
– Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal.
A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
– Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
– Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
– A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
– Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
– Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),
2013. június 3.
„Segesvárra visszatért a költő” – Új helyen avatták fel Petőfi Sándor mellszobrát
Hatévnyi várakozás után Segesváron méltó helyre, a várbeli Petőfi parkba került vissza Petőfi Sándor forradalmár-költő mellszobra. A segesvári magyar közösség ismét ünnepelt, a magyar nemzet egyik szellemi vezetője, a magyar forradalom vezéregyénisége műemléke előtt tisztelegve. Az ünnepi rendezvényt jelenlétével megtisztelte Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke, Kerekes Károly és Antal István parlamenti képviselők, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál és Szarka Gábor konzul, a testvérváros, Kiskunfélegyháza polgármestere, Kapus Krisztián, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke, Brassai Zsombor, Csép Andrea, Balogh József és Bán Mózes megyei tanácsosok, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumi elnöke, Tóth Gyuláné, a Communitas Alapítvány alelnöke, Szép Gyula, és jelen volt Dăneşan Dorin, Segesvár polgármestere, Dan Bandea alpolgármester, valamint a történelmi egyházak képviselői.
Az ünnepség, amelyen a Romulus Ladea szobrászművész által készített Petőfi-mellszobrot új helyén, a középkori várerődben kialakított Petőfi parkban avatták fel, Máthé Lóránd szavalatával, Reményik Sándor Petőfihez című versével indult, majd Gál Ernő, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke köszöntötte az ünneplőket, emlékezett a Petőfi-mellszobor eltávolításának körülményeire, a visszaállítással kapcsolatos nehézségekre. „Azt szokták mondani, miként a könyveknek, a szobroknak is megvan a maguk sorsa. Költőóriásunk mellszobra az ötvenes években került annak a ragyogó, Köllő Miklós által készített szobornak a helyére, mely jelenleg testvérvárosunk, Kiskunfélegyháza főterét ékesíti.
A szobor régi helyén minden március 15-én összegyűlt ünnepelni a segesvári magyarság, megemlékezni nemzetünk hőseiről és a szabadságharcról. Hat évvel ezelőtt a segesvári vár fala beomlott, a talajomlás elérte a szobor talapzatát. Akkor egyetlen megoldás körvonalazódott: a szobor, az azt körülvevő láncok eltávolítása, a talapzat szétszedése. Végignéztem – furcsa érzés volt – a teljes bontást, a láncok eltávolítását, a szobor leemelését. Nehéz napok következtek, hirtelen a leemelt szobor lett a segesvári magyarság központi ügye. Egymást követték a gúnyos megjegyzések, a támadások, a felelősségre vonások. A polgármester megígérte, a várfal kijavítása után azonnal helyreállítják a szobrot, de ugyanakkor felajánlotta ezt a helyet Petőfi park kialakítására, ahol a szobrot is el lehet helyezni.
A várbeli munkálatok után következett a jóváhagyások megszerzése, és végül a helyi képviselőtestület döntése alapján sikerült kialakítani a Petőfi parkot, ahol a költő szobra is helyet kapott”. Köszönetet mondott Dorin Dăneşan polgármesternek, a volt és jelenlegi képviselőtestületnek, Bandea Dan alpolgármesternek, kiemelten Borbély László parlamenti képviselőnek, akinek minisztersége alatt jelentős összegeket utaltak ki parkrendezésre Segesvárnak, mindazoknak, akik anyagilag támogatták a szoborállítást: az RMDSZ országos és megyei vezetésének, a Communitas Alapítványnak, Balogh József megyei tanácsosnak, Palló Zoltán építésznek, a talapzat kivitelezőjének, Mihály Ferenc restaurátornak valamint megemlékezett a Petőfi-szobor ügyét támogató Ficsór Józsefről, Kiskunfélegyháza időközben elhunyt polgármesteréről.
– Az ünnep nemcsak a magyaroké, hanem az egész városé. A szabadság emlékműve a Petőfi-szobor, megkoszorúzásakor határozzuk el mélyen a szívünkben, hogy mindig méltók leszünk hozzá – tette hozzá Gál Ernő.
Dăneşan Dorin polgármester fontos eseménynek nevezte a szoboravatást, hangsúlyozva, Segesvár multikulturális város, és olyan szellemi-kulturális-történelmi örökséggel rendelkezik, amelyet meg kell őrizni a jövő nemzedéknek. A szobrot Kelemen Hunor, Kapus Krisztián, Dăneşan Dorin, Gál Ernő leplezték le, a történelmi egyházak képviselői pedig az összefogás, közösség- és nemzetszolgálat jegyében áldották meg az emlékművet, arra biztatva, hogy „emlékezésünkből erő, hatalom, kegyelem, reménység áradjon”. Petőfi Sándor Sors, nyiss nekem tért című versét román, magyar és német nyelven Fodor Lilla, Lokodi Alíz, Kristofoletti Klára szavalták el, majd Kelemen Hunor köszöntötte a résztvevőket, hangsúlyozva, Petőfi Sándorra és az ő nemzedékére teljes egészében illik a hegeli megállapítás, miszerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. „A megújulást Petőfi Sándor magában hordozta, része a megújuló nemzeti öntudatnak, a mai értelemben vett nemzetté válás egyik úttörője. Társadalmi szerepvállalása és áldozatvállalása, a szabadság iránti feltétel nélküli elkötelezettsége utat és irányt mutatott nemcsak 1848–49-ben, hanem az azt követő nemzedékek számára is.
A nemzeti megújulás, újjászületés egyik nagy és immár örök példája ő. Az irodalomban is forradalmi, őnála egymásra talál a költő és a forradalmár, a literátus és a szabadságharcos. Emlékét és örökségét mindenhol őrzik, ahol csak magyar ember él, ahol a szabadságot szeretik és magyar kollektív memória létezik. Segesvár és Fehéregyháza kiemelt helyszín ilyen szempontból is. Úgy tudjuk, Segesvártól nem messze vesztette életét, mítoszok keringenek halála körülményeiről. A mi emlékezetünkben, abban a szellemi térben, amely mindenhol jelen van, ahol csak művelt magyar emberek élnek, Petőfi Sándor emléke, öröksége mindig élni fog, versei, a róla szóló történetek, a szobrok, múzeumok életben tartják. Örök életű marad, és e szobor Segesváron ezt bizonyítja, ehhez kell nekünk hűnek, méltónak lennünk” – mondta az RMDSZ elnöke. Magyarország csíkszeredai főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál szerint Petőfi felismerte az idők szavát, és konokul kitartott mellette. „1848-ban forradalomra, forradalmi tettekre volt szükség a nemzet felemelkedéséért. Ma az idők szava nem forradalmi tetteket követel tőlünk, de ugyanolyan konok kitartást közösségünk megmaradásáért. Ma is érzékeljük, hogy sorsfordító helyzet előtt áll a magyar közösség, hogy a jelen legfontosabb gondolatainak megvalósulásán áll vagy bukik a jövő, és az ehhez a gondolathoz való ragaszkodásra, kitartásra van szükség. A magyarság megmaradása sorskérdés, és látnunk kell benne unokáink, közösségünk jövőjét. A Petőfi-szoborban ne a múlt köztéri műemlékét lássuk, hanem a jelen mindannyiunkat érintő gondolatait, feladatait” – jelentette ki a főkonzul.
Wass Albert A bujdosó imáját szavalta el Kovács Ferenc, kiskunfélegyházi X. osztályos tanuló, majd Kapus Krisztián, Kiskunfélegyháza polgármestere elevenítette fel a 164 évvel ezelőtti fehéregyházi csatát, hangsúlyozva: arra szövetkeztünk, hogy Petőfi szellemi örökségét éltetni fogjuk. „Közös ünnepünk tovább szilárdítja bennünk az együvé tartozás érzését. Legyünk hűek szabadságharcos eleink és Petőfi Sándor örökségéhez!” – tette hozzá.
Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök szerint „a szó szoros értelmében visszatért a nemzet költője”. „Bár csak egy mellszoborban és egy park nevében, de ezek maradandó emléket állítanak az adott történelmi kor határait túllépő alkotó szellemnek. A szobrok küldetésszerűen múltat idéznek, emlékeztetnek szellemi értékekre, bölcsességekre, erkölcsökre, melyek történelmet írtak, örök érvényű igazságokat fogalmaztak meg, és ilyenként élni tanítanak, biztatnak, a zsákutcákból visszatérőknek az újrakezdéshez biztos kiindulópontot mutatnak. Petőfi Sándor szobránál, a róla elnevezett parkban újragondolható az ember küldetése, létének értelme, a természet szépsége, a haza és nemzet értéke, a szabadság sokszor megfogalmazhatatlannak tűnő bölcsessége és erkölcse. Segesvárra, hol ember él, hol ember fél, visszatért a költő, és vele együtt a szabadság, szerelem bátor és szép, embert cizelláló szelleme. Remélhetőleg idén Maros-szentgyörgyre és Marosludasra is visszatér Petőfi” – mondta Brassai Zsombor.
A Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumának elnöke, Tóth Gyuláné kijelentette, „hiszünk abban, tartozzunk bármely nemzethez, országhoz, városhoz, emlékbizottsághoz, intézményhez, hogy egy ország, egy nemzet, egy kis közösség addig él, amíg vállalható értékekkel tudja felvértezni a majdani visszaemlékezőket, míg az anyagi szegénységgel szembe tudja állítani a hit és az együvé tartozás gazdagságát. Ez ma a segesváriaknak itt a várban, a Petőfi parkban újra sikerült”.
Nagy Ferenc nyugalmazott unitárius lelkész versét Fodor Gyöngyi szavalta el, ezt követően a Segesvári Pedagógusszövetség női kórusa énekelt, végül a szobornál a kegyelet koszorúit helyezte el a Segesvári Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ országos valamint a megyei, a segesvári, fehéregyházi szervezetei, a kiskunfélegyházi önkormányzat, a Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus, a Fehéregyházi Petőfi Egyesület, a Communitas Alapítvány, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül Alapítvány 2001, a segesvári Gaudeamus Alapítvány, a kiskunfélegyházi Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskola, a segesvári Mircea Eliade Líceum, a segesvári Bajor utcai és Vasút Környéki Egylet, a segesvári református egyházközség, a Kikerics kulturális egyesület, valamint az ausztriai magyarok képviselője.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
Hatévnyi várakozás után Segesváron méltó helyre, a várbeli Petőfi parkba került vissza Petőfi Sándor forradalmár-költő mellszobra. A segesvári magyar közösség ismét ünnepelt, a magyar nemzet egyik szellemi vezetője, a magyar forradalom vezéregyénisége műemléke előtt tisztelegve. Az ünnepi rendezvényt jelenlétével megtisztelte Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke, Kerekes Károly és Antal István parlamenti képviselők, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál és Szarka Gábor konzul, a testvérváros, Kiskunfélegyháza polgármestere, Kapus Krisztián, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke, Brassai Zsombor, Csép Andrea, Balogh József és Bán Mózes megyei tanácsosok, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumi elnöke, Tóth Gyuláné, a Communitas Alapítvány alelnöke, Szép Gyula, és jelen volt Dăneşan Dorin, Segesvár polgármestere, Dan Bandea alpolgármester, valamint a történelmi egyházak képviselői.
Az ünnepség, amelyen a Romulus Ladea szobrászművész által készített Petőfi-mellszobrot új helyén, a középkori várerődben kialakított Petőfi parkban avatták fel, Máthé Lóránd szavalatával, Reményik Sándor Petőfihez című versével indult, majd Gál Ernő, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke köszöntötte az ünneplőket, emlékezett a Petőfi-mellszobor eltávolításának körülményeire, a visszaállítással kapcsolatos nehézségekre. „Azt szokták mondani, miként a könyveknek, a szobroknak is megvan a maguk sorsa. Költőóriásunk mellszobra az ötvenes években került annak a ragyogó, Köllő Miklós által készített szobornak a helyére, mely jelenleg testvérvárosunk, Kiskunfélegyháza főterét ékesíti.
A szobor régi helyén minden március 15-én összegyűlt ünnepelni a segesvári magyarság, megemlékezni nemzetünk hőseiről és a szabadságharcról. Hat évvel ezelőtt a segesvári vár fala beomlott, a talajomlás elérte a szobor talapzatát. Akkor egyetlen megoldás körvonalazódott: a szobor, az azt körülvevő láncok eltávolítása, a talapzat szétszedése. Végignéztem – furcsa érzés volt – a teljes bontást, a láncok eltávolítását, a szobor leemelését. Nehéz napok következtek, hirtelen a leemelt szobor lett a segesvári magyarság központi ügye. Egymást követték a gúnyos megjegyzések, a támadások, a felelősségre vonások. A polgármester megígérte, a várfal kijavítása után azonnal helyreállítják a szobrot, de ugyanakkor felajánlotta ezt a helyet Petőfi park kialakítására, ahol a szobrot is el lehet helyezni.
A várbeli munkálatok után következett a jóváhagyások megszerzése, és végül a helyi képviselőtestület döntése alapján sikerült kialakítani a Petőfi parkot, ahol a költő szobra is helyet kapott”. Köszönetet mondott Dorin Dăneşan polgármesternek, a volt és jelenlegi képviselőtestületnek, Bandea Dan alpolgármesternek, kiemelten Borbély László parlamenti képviselőnek, akinek minisztersége alatt jelentős összegeket utaltak ki parkrendezésre Segesvárnak, mindazoknak, akik anyagilag támogatták a szoborállítást: az RMDSZ országos és megyei vezetésének, a Communitas Alapítványnak, Balogh József megyei tanácsosnak, Palló Zoltán építésznek, a talapzat kivitelezőjének, Mihály Ferenc restaurátornak valamint megemlékezett a Petőfi-szobor ügyét támogató Ficsór Józsefről, Kiskunfélegyháza időközben elhunyt polgármesteréről.
– Az ünnep nemcsak a magyaroké, hanem az egész városé. A szabadság emlékműve a Petőfi-szobor, megkoszorúzásakor határozzuk el mélyen a szívünkben, hogy mindig méltók leszünk hozzá – tette hozzá Gál Ernő.
Dăneşan Dorin polgármester fontos eseménynek nevezte a szoboravatást, hangsúlyozva, Segesvár multikulturális város, és olyan szellemi-kulturális-történelmi örökséggel rendelkezik, amelyet meg kell őrizni a jövő nemzedéknek. A szobrot Kelemen Hunor, Kapus Krisztián, Dăneşan Dorin, Gál Ernő leplezték le, a történelmi egyházak képviselői pedig az összefogás, közösség- és nemzetszolgálat jegyében áldották meg az emlékművet, arra biztatva, hogy „emlékezésünkből erő, hatalom, kegyelem, reménység áradjon”. Petőfi Sándor Sors, nyiss nekem tért című versét román, magyar és német nyelven Fodor Lilla, Lokodi Alíz, Kristofoletti Klára szavalták el, majd Kelemen Hunor köszöntötte a résztvevőket, hangsúlyozva, Petőfi Sándorra és az ő nemzedékére teljes egészében illik a hegeli megállapítás, miszerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. „A megújulást Petőfi Sándor magában hordozta, része a megújuló nemzeti öntudatnak, a mai értelemben vett nemzetté válás egyik úttörője. Társadalmi szerepvállalása és áldozatvállalása, a szabadság iránti feltétel nélküli elkötelezettsége utat és irányt mutatott nemcsak 1848–49-ben, hanem az azt követő nemzedékek számára is.
A nemzeti megújulás, újjászületés egyik nagy és immár örök példája ő. Az irodalomban is forradalmi, őnála egymásra talál a költő és a forradalmár, a literátus és a szabadságharcos. Emlékét és örökségét mindenhol őrzik, ahol csak magyar ember él, ahol a szabadságot szeretik és magyar kollektív memória létezik. Segesvár és Fehéregyháza kiemelt helyszín ilyen szempontból is. Úgy tudjuk, Segesvártól nem messze vesztette életét, mítoszok keringenek halála körülményeiről. A mi emlékezetünkben, abban a szellemi térben, amely mindenhol jelen van, ahol csak művelt magyar emberek élnek, Petőfi Sándor emléke, öröksége mindig élni fog, versei, a róla szóló történetek, a szobrok, múzeumok életben tartják. Örök életű marad, és e szobor Segesváron ezt bizonyítja, ehhez kell nekünk hűnek, méltónak lennünk” – mondta az RMDSZ elnöke. Magyarország csíkszeredai főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál szerint Petőfi felismerte az idők szavát, és konokul kitartott mellette. „1848-ban forradalomra, forradalmi tettekre volt szükség a nemzet felemelkedéséért. Ma az idők szava nem forradalmi tetteket követel tőlünk, de ugyanolyan konok kitartást közösségünk megmaradásáért. Ma is érzékeljük, hogy sorsfordító helyzet előtt áll a magyar közösség, hogy a jelen legfontosabb gondolatainak megvalósulásán áll vagy bukik a jövő, és az ehhez a gondolathoz való ragaszkodásra, kitartásra van szükség. A magyarság megmaradása sorskérdés, és látnunk kell benne unokáink, közösségünk jövőjét. A Petőfi-szoborban ne a múlt köztéri műemlékét lássuk, hanem a jelen mindannyiunkat érintő gondolatait, feladatait” – jelentette ki a főkonzul.
Wass Albert A bujdosó imáját szavalta el Kovács Ferenc, kiskunfélegyházi X. osztályos tanuló, majd Kapus Krisztián, Kiskunfélegyháza polgármestere elevenítette fel a 164 évvel ezelőtti fehéregyházi csatát, hangsúlyozva: arra szövetkeztünk, hogy Petőfi szellemi örökségét éltetni fogjuk. „Közös ünnepünk tovább szilárdítja bennünk az együvé tartozás érzését. Legyünk hűek szabadságharcos eleink és Petőfi Sándor örökségéhez!” – tette hozzá.
Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök szerint „a szó szoros értelmében visszatért a nemzet költője”. „Bár csak egy mellszoborban és egy park nevében, de ezek maradandó emléket állítanak az adott történelmi kor határait túllépő alkotó szellemnek. A szobrok küldetésszerűen múltat idéznek, emlékeztetnek szellemi értékekre, bölcsességekre, erkölcsökre, melyek történelmet írtak, örök érvényű igazságokat fogalmaztak meg, és ilyenként élni tanítanak, biztatnak, a zsákutcákból visszatérőknek az újrakezdéshez biztos kiindulópontot mutatnak. Petőfi Sándor szobránál, a róla elnevezett parkban újragondolható az ember küldetése, létének értelme, a természet szépsége, a haza és nemzet értéke, a szabadság sokszor megfogalmazhatatlannak tűnő bölcsessége és erkölcse. Segesvárra, hol ember él, hol ember fél, visszatért a költő, és vele együtt a szabadság, szerelem bátor és szép, embert cizelláló szelleme. Remélhetőleg idén Maros-szentgyörgyre és Marosludasra is visszatér Petőfi” – mondta Brassai Zsombor.
A Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumának elnöke, Tóth Gyuláné kijelentette, „hiszünk abban, tartozzunk bármely nemzethez, országhoz, városhoz, emlékbizottsághoz, intézményhez, hogy egy ország, egy nemzet, egy kis közösség addig él, amíg vállalható értékekkel tudja felvértezni a majdani visszaemlékezőket, míg az anyagi szegénységgel szembe tudja állítani a hit és az együvé tartozás gazdagságát. Ez ma a segesváriaknak itt a várban, a Petőfi parkban újra sikerült”.
Nagy Ferenc nyugalmazott unitárius lelkész versét Fodor Gyöngyi szavalta el, ezt követően a Segesvári Pedagógusszövetség női kórusa énekelt, végül a szobornál a kegyelet koszorúit helyezte el a Segesvári Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ országos valamint a megyei, a segesvári, fehéregyházi szervezetei, a kiskunfélegyházi önkormányzat, a Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus, a Fehéregyházi Petőfi Egyesület, a Communitas Alapítvány, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül Alapítvány 2001, a segesvári Gaudeamus Alapítvány, a kiskunfélegyházi Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskola, a segesvári Mircea Eliade Líceum, a segesvári Bajor utcai és Vasút Környéki Egylet, a segesvári református egyházközség, a Kikerics kulturális egyesület, valamint az ausztriai magyarok képviselője.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2014. január 6.
Adalékok dr. Balló István életrajzához
Sikerült tisztázni a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem egyik jeles kutatója, a csíkkozmási születésű dr. Balló István halálának időpontját. Az 1905-ben felavatott madéfalvi emlékmű márványtábláján olvasható versszakasz szerzője Szegeden alussza örök álmát.
Olvasóink bizonyára emlékeznek, hogy 2011 és 2013 között a Csíki Hírlap és a Székelyhon.ro portál többször cikkezett a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremléke kapcsán. Salamon János, az 1989-es fordulat utáni első madéfalvi polgármester mellé állva, sikerült megmenteni a lebontásra ítélt esztergomi síremléket, csíki és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom Önkormányzatának Képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába. Ebben az akcióban fontos szerepet játszott a Szent György Lovagrend, és ennek Esztergomban élő tagja, dr. Bárdos István művészettörténész. Az ő beadványa járt sikerrel az esztergomi önkormányzatnál.
Balló István után kutatva
Salamon János még ismerte, és az 1990-es évek elején személyesen találkozott Tamás József építész lányaival, Magdolnával és Emíliával, akik őrizték dr. Balló Istvánnak az 1906-ban a csíkszeredai Szvoboda nyomdában kiadott A madéfalvi veszedelem című, a szerző által az építésznek dedikált kötetét. Ennek fénymásolatát hozta haza Székelyföldre Salamon, és ennek szöveghű másolatát adta ki ezekben a napokban a Turul Egyesület. Az újra kiadott könyv borítóján Balási Csaba fotója látható, a nyomdai kivitelezés pedig a Hajdu Áron vezette Alutus nyomda munkaközösségét dicséri. A több mint száz évvel ezelőtt kiadott Balló-kötet volt az első önálló könyv, amely a Siculicidiummal foglalkozott. Nyírő József Madéfalvi veszedelem című regénye csak 1939-ban jelent meg. Dr. Balló István könyvében szinte minden oldalon lábjegyzékkel találkozunk, ahol utal a felhasznált forrásokra. Elsősorban a Csík vármegye és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum levéltárának adatait használta fel. Átolvasta Losteiner Leonárd Ferenc-rendi atya Chronologia és a Szent Ferenc-rend erdélyi tartományának története c. munka kéziratát, Benkő József Transsilvania II. kötetét, a madéfalvi veszedelem után kiszállt bizottság jegyzőjének, Heidendorf Konrád Mihály önéletrajzának ide vonatkozó részeit, Nagy Imre csíksomlyói gimnáziumi tanárnak a Losteiner-mű fordítását, illetve D. Orbán Gyula, gróf Teleki Domokos, dr. Szádeczky Lajos és Kováts Tamás írásait. Dr. Balló István az első világháború idején Magyarországra települt át, életének ezt követő szakaszáról szinte semmit sem tudtak eddig a székelyföldi történészek. Levelet írtunk dr. Balló István unokájának, a Szombathelyen élő Balló Lászlónak.
Szegeden érte a halál
Íme, a Szombathelyről január 1-jén érkezett válaszlevél:
„Kedves Dobos László! Elnézését kérem a késlekedésért, de hiányzott egy fontos életrajzi adat, s ezt mostanra sikerült tisztázni. Sem én, sem a Székelyföldön működő történészek nem ismerték nagyapám elhalálozásának pontos dátumát, mivel Szegeden halt meg, s jómagam Szombathelyen születtem már. Dr. Balló István Csíkkozmáson született 1871. december 25-én, édesapja: Balló Imre kántortanító, édesanyja Albert Zenóbia volt. A csíksomlyói gimnáziumban, majd a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, magyar-latin szakon szerzett tanári oklevelet. Doktorátusát történelemtudományból szerezte. A Csíksomlyói Főgimnázium tanára volt 1896-tól, 1907-től pedig Csík vármegye főtanfelügyelője. Első felesége: Balogh Berta, akitől István fia született. Berta fiatalon elhunyt. Második felesége Láng Irén volt, a család az 1910-es évek elejétől Tordán élt, itt született 1911-ben édesapám: Balló László. A családban négy gyermek nevelkedett, két leány is született: Ilona és Piroska. A Balló-család 1914-ben Csongrád vármegyébe települt át, ahol nagyapám gimnáziumi görög-latin-történelem tanár volt az 1922-es nyugállományba vonulásáig. Ezután csanádi főtanfelügyelőként tevékenykedett. Szegeden érte a halál 1953. december 9-én, s itt temették el a Belvárosi Temetőben. (Gyermekei közül a két leánya élt akkor Szegeden. Szeged Kállay – fasor 25. sz. alatt, majd a Dugonics tér 2. szám alatt laktak, ez utóbbi címen jelenleg a Romániai Kulturális Intézet működik.). Főbb munkái a Csíksomlyói Főgimnázium Értesítőjében jelentek meg, illetve könyv alakban: Altorjai Báró Apor Péter élete és működése (1897.), Báthori Endre bíbornok és erdélyi fejedelem halála (1899.), Teleki Mihály ( életrajz ,1903.), A madéfalvi veszedelem (1906.). Nem jelent meg azonban a Szemelvények P. Loisteiner Lénárd kéziratából című munkája, ennek kéziratát jómagam őrzöm. Fáradhatatlanul kutatott magán- (családi) és egyházi levéltárakban a székelység történelmi emlékei után, és számtalan fontos okiratot és adatot tárt fel és dokumentált. A Magyar Történelmi Tár közölte 1899-ben az alábbi publikációit: Tatár rabság (1662, 1665), A külföldi iskolázás történetéhez (1593) és Adatok a székelyek történetéhez (1466-1575). A Székely Oklevéltár köteteinek szerkesztője: dr. Szádeczky Lajos (más források dr. Szádeczky-Kardoss Lajosként emlegetik) segítőjeként említette nagyapámat: „Csíkvármegye területén a kutatásban, majd a feldolgozásban derék munkatársam volt akkor jeles tanítványom, most csíksomlyai gymn. tanár Balló István, a vármegye szülötte, a ki ezután is folytatta a kutatást" (...).Az Irodalmi Szemlében a Székely Oklevéltár VII. kötetének megjelenésekor a könyvismertetőt nagyapám írta. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében 1899-ben az alábbi írásai jelentek meg: Lóorvosságok és kuruzslások a XVI. századból és Adatok a csíki negyedfél megye havasainak közös birtoklásáról. Hargitaváralja jelképes székely község hiv. Közlönye, az erdélyiek tudományos, szépirodalmi és társadalmi folyóirata Szegeden jelent meg (Trianon után). Ebben publikálta „Báthory István lengyel király és a székelyek", valamint a „Székelyek három rendje" című írását. 1943-ban Szegeden jelent meg tollából A székelyek régi története és lófő Csíkszentgyörgyi Jósa János / írta Csíkszentimrei Balló István ([1943]) Könyv/monográfia. Kétségtelenül legjelentősebb műve az a közel 8500 oldalnyi terjedelmű kézirat, amelyben vármegyékbe csoportosítva helységenként feldolgozza a Székelyföld történelmét, mindvégig pontosan megjelölve a forrásokat. Ezt a hatalmas szellemi örökséget én kaptam meg, gyermekkorom óta őrzöm, és szándékom szerint a Csíki Székely Múzeumnak ajándékozom, hogy őseink történelmének mai és jövőbeni kutatói mindenkor hozzáférhessenek. Ezen szándékomat levélben már közöltem Gyarmati Zsolt igazgató úrral. Terveim szerint tavasszal személyesen fogom átadni Csíkszeredában a kéziratot. Sikeres, békés, boldog új esztendőt kívánva üdvözli: Balló László Szombathelyről (A Magyar Irószövetség tagja).”
A Siculicidium emlékmű
A madéfalvi emlékmű ünnepélyes felavatására 1905. október 8-án került sor. Az emlékmű terveit a csíkszeredai születésű, akkor Budapesten élt Tamás József építészmérnök ingyen készítette el. A kivitelező Szász István építész volt, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta.
Dobos László
Székelyhon.ro,
Sikerült tisztázni a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem egyik jeles kutatója, a csíkkozmási születésű dr. Balló István halálának időpontját. Az 1905-ben felavatott madéfalvi emlékmű márványtábláján olvasható versszakasz szerzője Szegeden alussza örök álmát.
Olvasóink bizonyára emlékeznek, hogy 2011 és 2013 között a Csíki Hírlap és a Székelyhon.ro portál többször cikkezett a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremléke kapcsán. Salamon János, az 1989-es fordulat utáni első madéfalvi polgármester mellé állva, sikerült megmenteni a lebontásra ítélt esztergomi síremléket, csíki és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom Önkormányzatának Képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába. Ebben az akcióban fontos szerepet játszott a Szent György Lovagrend, és ennek Esztergomban élő tagja, dr. Bárdos István művészettörténész. Az ő beadványa járt sikerrel az esztergomi önkormányzatnál.
Balló István után kutatva
Salamon János még ismerte, és az 1990-es évek elején személyesen találkozott Tamás József építész lányaival, Magdolnával és Emíliával, akik őrizték dr. Balló Istvánnak az 1906-ban a csíkszeredai Szvoboda nyomdában kiadott A madéfalvi veszedelem című, a szerző által az építésznek dedikált kötetét. Ennek fénymásolatát hozta haza Székelyföldre Salamon, és ennek szöveghű másolatát adta ki ezekben a napokban a Turul Egyesület. Az újra kiadott könyv borítóján Balási Csaba fotója látható, a nyomdai kivitelezés pedig a Hajdu Áron vezette Alutus nyomda munkaközösségét dicséri. A több mint száz évvel ezelőtt kiadott Balló-kötet volt az első önálló könyv, amely a Siculicidiummal foglalkozott. Nyírő József Madéfalvi veszedelem című regénye csak 1939-ban jelent meg. Dr. Balló István könyvében szinte minden oldalon lábjegyzékkel találkozunk, ahol utal a felhasznált forrásokra. Elsősorban a Csík vármegye és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum levéltárának adatait használta fel. Átolvasta Losteiner Leonárd Ferenc-rendi atya Chronologia és a Szent Ferenc-rend erdélyi tartományának története c. munka kéziratát, Benkő József Transsilvania II. kötetét, a madéfalvi veszedelem után kiszállt bizottság jegyzőjének, Heidendorf Konrád Mihály önéletrajzának ide vonatkozó részeit, Nagy Imre csíksomlyói gimnáziumi tanárnak a Losteiner-mű fordítását, illetve D. Orbán Gyula, gróf Teleki Domokos, dr. Szádeczky Lajos és Kováts Tamás írásait. Dr. Balló István az első világháború idején Magyarországra települt át, életének ezt követő szakaszáról szinte semmit sem tudtak eddig a székelyföldi történészek. Levelet írtunk dr. Balló István unokájának, a Szombathelyen élő Balló Lászlónak.
Szegeden érte a halál
Íme, a Szombathelyről január 1-jén érkezett válaszlevél:
„Kedves Dobos László! Elnézését kérem a késlekedésért, de hiányzott egy fontos életrajzi adat, s ezt mostanra sikerült tisztázni. Sem én, sem a Székelyföldön működő történészek nem ismerték nagyapám elhalálozásának pontos dátumát, mivel Szegeden halt meg, s jómagam Szombathelyen születtem már. Dr. Balló István Csíkkozmáson született 1871. december 25-én, édesapja: Balló Imre kántortanító, édesanyja Albert Zenóbia volt. A csíksomlyói gimnáziumban, majd a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, magyar-latin szakon szerzett tanári oklevelet. Doktorátusát történelemtudományból szerezte. A Csíksomlyói Főgimnázium tanára volt 1896-tól, 1907-től pedig Csík vármegye főtanfelügyelője. Első felesége: Balogh Berta, akitől István fia született. Berta fiatalon elhunyt. Második felesége Láng Irén volt, a család az 1910-es évek elejétől Tordán élt, itt született 1911-ben édesapám: Balló László. A családban négy gyermek nevelkedett, két leány is született: Ilona és Piroska. A Balló-család 1914-ben Csongrád vármegyébe települt át, ahol nagyapám gimnáziumi görög-latin-történelem tanár volt az 1922-es nyugállományba vonulásáig. Ezután csanádi főtanfelügyelőként tevékenykedett. Szegeden érte a halál 1953. december 9-én, s itt temették el a Belvárosi Temetőben. (Gyermekei közül a két leánya élt akkor Szegeden. Szeged Kállay – fasor 25. sz. alatt, majd a Dugonics tér 2. szám alatt laktak, ez utóbbi címen jelenleg a Romániai Kulturális Intézet működik.). Főbb munkái a Csíksomlyói Főgimnázium Értesítőjében jelentek meg, illetve könyv alakban: Altorjai Báró Apor Péter élete és működése (1897.), Báthori Endre bíbornok és erdélyi fejedelem halála (1899.), Teleki Mihály ( életrajz ,1903.), A madéfalvi veszedelem (1906.). Nem jelent meg azonban a Szemelvények P. Loisteiner Lénárd kéziratából című munkája, ennek kéziratát jómagam őrzöm. Fáradhatatlanul kutatott magán- (családi) és egyházi levéltárakban a székelység történelmi emlékei után, és számtalan fontos okiratot és adatot tárt fel és dokumentált. A Magyar Történelmi Tár közölte 1899-ben az alábbi publikációit: Tatár rabság (1662, 1665), A külföldi iskolázás történetéhez (1593) és Adatok a székelyek történetéhez (1466-1575). A Székely Oklevéltár köteteinek szerkesztője: dr. Szádeczky Lajos (más források dr. Szádeczky-Kardoss Lajosként emlegetik) segítőjeként említette nagyapámat: „Csíkvármegye területén a kutatásban, majd a feldolgozásban derék munkatársam volt akkor jeles tanítványom, most csíksomlyai gymn. tanár Balló István, a vármegye szülötte, a ki ezután is folytatta a kutatást" (...).Az Irodalmi Szemlében a Székely Oklevéltár VII. kötetének megjelenésekor a könyvismertetőt nagyapám írta. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében 1899-ben az alábbi írásai jelentek meg: Lóorvosságok és kuruzslások a XVI. századból és Adatok a csíki negyedfél megye havasainak közös birtoklásáról. Hargitaváralja jelképes székely község hiv. Közlönye, az erdélyiek tudományos, szépirodalmi és társadalmi folyóirata Szegeden jelent meg (Trianon után). Ebben publikálta „Báthory István lengyel király és a székelyek", valamint a „Székelyek három rendje" című írását. 1943-ban Szegeden jelent meg tollából A székelyek régi története és lófő Csíkszentgyörgyi Jósa János / írta Csíkszentimrei Balló István ([1943]) Könyv/monográfia. Kétségtelenül legjelentősebb műve az a közel 8500 oldalnyi terjedelmű kézirat, amelyben vármegyékbe csoportosítva helységenként feldolgozza a Székelyföld történelmét, mindvégig pontosan megjelölve a forrásokat. Ezt a hatalmas szellemi örökséget én kaptam meg, gyermekkorom óta őrzöm, és szándékom szerint a Csíki Székely Múzeumnak ajándékozom, hogy őseink történelmének mai és jövőbeni kutatói mindenkor hozzáférhessenek. Ezen szándékomat levélben már közöltem Gyarmati Zsolt igazgató úrral. Terveim szerint tavasszal személyesen fogom átadni Csíkszeredában a kéziratot. Sikeres, békés, boldog új esztendőt kívánva üdvözli: Balló László Szombathelyről (A Magyar Irószövetség tagja).”
A Siculicidium emlékmű
A madéfalvi emlékmű ünnepélyes felavatására 1905. október 8-án került sor. Az emlékmű terveit a csíkszeredai születésű, akkor Budapesten élt Tamás József építészmérnök ingyen készítette el. A kivitelező Szász István építész volt, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta.
Dobos László
Székelyhon.ro,
2014. január 7.
A madéfalvi veszedelem és utórezgései
Balló István A madéfalvi veszedelem című kötetét mutatták be hétfőn este Csíkszeredában a városházán, amely a vérengzés 250. évfordulója tiszteletére jelent meg. A kötetet melynek nyomdaköltségeit a megyei tanács biztosította a kiadó Turul Egyesület elnöke Salamon János, illetve Dobos László újságíró, munkatársunk ismertették, Ráduly Róbert Kálmán polgármester, házigazda jelenlétében.
Amint az est folyamán elhangzott, Balló István kötetét 1906-ban adták ki, ez volt az első olyan könyv, amely részletesen tárgyalta a madéfalvi vérengzés történetét. A történész érdeme, hogy nemcsak magát a székelyek egyik legnagyobb tragédiáját taglalja, részletezve az előzményeket, hanem kitér a vérengzés helyén állított műemlék létesítésének történetére is.
Tanulságos, hogy a székelyek 18. század végén indult emlékmű-építési szándékait miképpen próbálja meggátolni az osztrák hatóság. Végül – ahogy Salamon János beszámolójából is – megtudtuk, a példás székely összefogás eredményekén jöhetett létre a mártírok emlékének tiszteletére emelt obeliszk. Az emlékmű tervezője, Tamás József ingyenesen készítette el a terveket, a kivitelező, Szász István építész fél áron végezte a munkálatokat, Köllő Miklós szobrász is kedvezményes áron készítette el az emlékoszlop tetejére a turulmadarat.
Nemcsak a vérengzésben elhunytakat, illetve az erőszakos sorozások elől menekülő székelyeket illeti meg a tisztelet, hanem ez az emlékmű létesítőinek is kijár. Oda kell figyelnünk rájuk, hiszen a könyv újra megjelentetésének szorgalmazója elmesélte, hogy meg kellett mentenie a műemlék tervezőjének Esztergomban található, elárverezésre szánt sírját. Ráduly Róbert Kálmán polgármester Salamon Jánosnak az értékmentő tevékenységéért (amelyben Dobos László kollégánk is sokat segítette) díszoklevelet adott át.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,
Balló István A madéfalvi veszedelem című kötetét mutatták be hétfőn este Csíkszeredában a városházán, amely a vérengzés 250. évfordulója tiszteletére jelent meg. A kötetet melynek nyomdaköltségeit a megyei tanács biztosította a kiadó Turul Egyesület elnöke Salamon János, illetve Dobos László újságíró, munkatársunk ismertették, Ráduly Róbert Kálmán polgármester, házigazda jelenlétében.
Amint az est folyamán elhangzott, Balló István kötetét 1906-ban adták ki, ez volt az első olyan könyv, amely részletesen tárgyalta a madéfalvi vérengzés történetét. A történész érdeme, hogy nemcsak magát a székelyek egyik legnagyobb tragédiáját taglalja, részletezve az előzményeket, hanem kitér a vérengzés helyén állított műemlék létesítésének történetére is.
Tanulságos, hogy a székelyek 18. század végén indult emlékmű-építési szándékait miképpen próbálja meggátolni az osztrák hatóság. Végül – ahogy Salamon János beszámolójából is – megtudtuk, a példás székely összefogás eredményekén jöhetett létre a mártírok emlékének tiszteletére emelt obeliszk. Az emlékmű tervezője, Tamás József ingyenesen készítette el a terveket, a kivitelező, Szász István építész fél áron végezte a munkálatokat, Köllő Miklós szobrász is kedvezményes áron készítette el az emlékoszlop tetejére a turulmadarat.
Nemcsak a vérengzésben elhunytakat, illetve az erőszakos sorozások elől menekülő székelyeket illeti meg a tisztelet, hanem ez az emlékmű létesítőinek is kijár. Oda kell figyelnünk rájuk, hiszen a könyv újra megjelentetésének szorgalmazója elmesélte, hogy meg kellett mentenie a műemlék tervezőjének Esztergomban található, elárverezésre szánt sírját. Ráduly Róbert Kálmán polgármester Salamon Jánosnak az értékmentő tevékenységéért (amelyben Dobos László kollégánk is sokat segítette) díszoklevelet adott át.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,
2014. február 13.
Tanintézetek felújítása Csomafalván
Tanintézetek felújítására, bővítésére írt alá kivitelezési szerződést Márton László-Szilárd, Gyergyócsomafalva polgármestere. Az Európai Unió által finanszírozott munkálatokat előreláthatólag a tavasz folyamán a Szilágyi iskolánál kezdik el.
A Tectum Company Rt.-vel kötött szerződés értelmében három csomafalvi tanintézményt újítanak fel a közeljövőben. A 4-es számú, Faiskola felújítása, és bővítése, a 3-as számú, Szilágyi iskola felújítása, és a központi Nagyiskola elektromos hálózatának felújítása uniós pénzből fog megtörténni. Várhatóan a Szilágyi iskolánál kezdődnek a munkálatok, de időben értesítik az érintetteket: a diákokat, valamint a szülőket. A tervek szerint a vakáció alatt a Nagyiskolánál fognak dolgozni, és ha sikerül az ütemterv szerint haladni, az ősz folyamán a Faiskolánál is elkezdődik a felújítás.
„A Szilágyi és a Faiskola alternatív lehetőség az oktatásra: azaz amíg az egyikkel dolgozunk, addig a másikba lesznek áthelyezve az érintett osztályok. Ugyanakkor rendelkezésünkre áll a Maros parti iskola épülete is az oktatás zökkenőmentes lebonyolításához, amelyet éppen ezzel a céllal vett át Csomafalva önkormányzata hivatalosan az egyháztól” – fejtette ki Márton László-Szilárd polgármester.
„Fontos, hogy iskoláink rendben legyenek”
A nagyközség tanintézményei az óvodától az iskolákig a Köllő Miklós Általános Iskolához tartoznak, ezekbe összesen 472 gyerek jár, az oktatás pedig hat épületben zajlik. „A legfontosabb tényező az iskolák esetében a gyereklétszám, ami sajnos egyre jobban csökken. Ennek ellenére fontos, hogy a középületeink, iskoláink rendben legyenek, mivel a felújított épületek más közösségi célokra is szolgálnak majd, helyet adva kulturális, szociális és ifjúsági rendezvényeknek” – mondta el az elöljáró, részletezve az intézményeknél sorra kerülő munkálatokat.
A Faiskola felújítási és bővítési munkálatai során az épület körüli terület megemelésével is dolgozni fognak, hogy az alapot télen ne károsíthassa a fagy. A bejáratokhoz mozgássérült-feljáró építését, lépcsővédő kialakítását tervezik. A termek újraméretezésére azért van szükség, hogy megfeleljenek az előírásoknak, továbbá több új termet alakítanak ki különféle céllal. Az előtér kialakítására pedig azért van szükség, hogy esős időjárás esetén is legyen a gyerekeknek, ahol a szünetet el tudják tölteni. Szintén az előírásoknak eleget téve újabb mosdókat is kiépítenek, továbbá az épület hőszigetelése, kül- és beltéri vakolás, festés és a fűtésrendszer cseréje is uniós pénzből valósul meg.
A Szilágyi iskola Töltés utca felőli, régi bejáratának megnyitása mellett itt is megtörténik a termek újraméretezése, és az udvar felőli egyik bejárat lezárása. Egy előtér kialakítása ebben az épületben is indokolt, ezt az udvar felől tervezik, ahol szintén újabb termeket alakítanak ki. Az épület alapjának megerősítése mellett a padlózat és a tetőzet kicserélése, ugyanakkor az épület hőszigetelése szintén várható.
A központban lévő, Nagyiskola néven is ismert épületben a villamoshálózat felújítására, beltéri javításokra, vakolásra, a termek festésére kerül sor az uniós támogatásból.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,
Tanintézetek felújítására, bővítésére írt alá kivitelezési szerződést Márton László-Szilárd, Gyergyócsomafalva polgármestere. Az Európai Unió által finanszírozott munkálatokat előreláthatólag a tavasz folyamán a Szilágyi iskolánál kezdik el.
A Tectum Company Rt.-vel kötött szerződés értelmében három csomafalvi tanintézményt újítanak fel a közeljövőben. A 4-es számú, Faiskola felújítása, és bővítése, a 3-as számú, Szilágyi iskola felújítása, és a központi Nagyiskola elektromos hálózatának felújítása uniós pénzből fog megtörténni. Várhatóan a Szilágyi iskolánál kezdődnek a munkálatok, de időben értesítik az érintetteket: a diákokat, valamint a szülőket. A tervek szerint a vakáció alatt a Nagyiskolánál fognak dolgozni, és ha sikerül az ütemterv szerint haladni, az ősz folyamán a Faiskolánál is elkezdődik a felújítás.
„A Szilágyi és a Faiskola alternatív lehetőség az oktatásra: azaz amíg az egyikkel dolgozunk, addig a másikba lesznek áthelyezve az érintett osztályok. Ugyanakkor rendelkezésünkre áll a Maros parti iskola épülete is az oktatás zökkenőmentes lebonyolításához, amelyet éppen ezzel a céllal vett át Csomafalva önkormányzata hivatalosan az egyháztól” – fejtette ki Márton László-Szilárd polgármester.
„Fontos, hogy iskoláink rendben legyenek”
A nagyközség tanintézményei az óvodától az iskolákig a Köllő Miklós Általános Iskolához tartoznak, ezekbe összesen 472 gyerek jár, az oktatás pedig hat épületben zajlik. „A legfontosabb tényező az iskolák esetében a gyereklétszám, ami sajnos egyre jobban csökken. Ennek ellenére fontos, hogy a középületeink, iskoláink rendben legyenek, mivel a felújított épületek más közösségi célokra is szolgálnak majd, helyet adva kulturális, szociális és ifjúsági rendezvényeknek” – mondta el az elöljáró, részletezve az intézményeknél sorra kerülő munkálatokat.
A Faiskola felújítási és bővítési munkálatai során az épület körüli terület megemelésével is dolgozni fognak, hogy az alapot télen ne károsíthassa a fagy. A bejáratokhoz mozgássérült-feljáró építését, lépcsővédő kialakítását tervezik. A termek újraméretezésére azért van szükség, hogy megfeleljenek az előírásoknak, továbbá több új termet alakítanak ki különféle céllal. Az előtér kialakítására pedig azért van szükség, hogy esős időjárás esetén is legyen a gyerekeknek, ahol a szünetet el tudják tölteni. Szintén az előírásoknak eleget téve újabb mosdókat is kiépítenek, továbbá az épület hőszigetelése, kül- és beltéri vakolás, festés és a fűtésrendszer cseréje is uniós pénzből valósul meg.
A Szilágyi iskola Töltés utca felőli, régi bejáratának megnyitása mellett itt is megtörténik a termek újraméretezése, és az udvar felőli egyik bejárat lezárása. Egy előtér kialakítása ebben az épületben is indokolt, ezt az udvar felől tervezik, ahol szintén újabb termeket alakítanak ki. Az épület alapjának megerősítése mellett a padlózat és a tetőzet kicserélése, ugyanakkor az épület hőszigetelése szintén várható.
A központban lévő, Nagyiskola néven is ismert épületben a villamoshálózat felújítására, beltéri javításokra, vakolásra, a termek festésére kerül sor az uniós támogatásból.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,
2014. március 7.
Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,
2014. július 24.
Hamarosan megszólalnak az alszegi harangok
Egy hónap múlva már harangszó fogja hívogatni szentmisére a gyergyószentmiklósi Szent István-templomba a híveket, addigra végleges formát nyer az épülő harangláb. Az építményre szerdán került fel a toronysisak, a harangokat vélhetően jövő héten teszik a helyükre.
Akárcsak a Szent István-templomot, a mellette épülő haranglábat is Köllő Miklós építész tervezte
Először augusztus 24-én szólalnak majd meg a Szent István-templom harangjai, felszentelésük is ekkor történik – tudtuk meg Keresztes Zoltán plébánostól. A ceremóniát eredetileg a templom búcsújára tervezték, ám az anyagiak hiánya miatt nem sikerült befejezni az építkezést, így tolódott a Szent István jobbjának felmagasztalására tervezett ünnepség. Az újra kitűzött dátumon Tamás József segédpüspök szenteli fel a harangokat a délelőtti szentmise keretében.
A hátralévő munkálatokkal kapcsolatban Keresztes Zoltán ismertette, még ezen a héten befejezik a vakolást, ezt követi a torony aljának a kiképezése, majd a harangok felszerelése fog megtörténni. Egymás alatt fog elhelyezkedni a három különböző méretű harang: legfelül az Ulmból közel tíz éve adományba kapott, 1949-ben öntött, közel 400 kilogrammos, középen a Székelyudvarhelyen öntött harangok közül a 210 kilós, legalul pedig a 135 kilogrammos.
„A németországi Ulm egyházközösségtől két, egyforma méretű harangot kapott Gyergyószentmiklós, ám az egyik repedt volt, így használhatatlan” – magyarázta a plébános. Ismertette, a plébánia által megrendelt két új harang a haranglábbal, az építési munkálatokkal együtt 110 ezer lejbe kerül. A beruházást a megyei és a helyi önkormányzat mellett a Gyergyószentmiklósi Közbirtokosság, a Fundamenta Kft. és a hívek támogatták.
A felszentelt harangok reggel, délben, este, szentmisék előtt és temetésekkor fognak megszólalni. Vezérlésük elektronikus lesz.
Pethő Melánia, Székelyhon.ro
Egy hónap múlva már harangszó fogja hívogatni szentmisére a gyergyószentmiklósi Szent István-templomba a híveket, addigra végleges formát nyer az épülő harangláb. Az építményre szerdán került fel a toronysisak, a harangokat vélhetően jövő héten teszik a helyükre.
Akárcsak a Szent István-templomot, a mellette épülő haranglábat is Köllő Miklós építész tervezte
Először augusztus 24-én szólalnak majd meg a Szent István-templom harangjai, felszentelésük is ekkor történik – tudtuk meg Keresztes Zoltán plébánostól. A ceremóniát eredetileg a templom búcsújára tervezték, ám az anyagiak hiánya miatt nem sikerült befejezni az építkezést, így tolódott a Szent István jobbjának felmagasztalására tervezett ünnepség. Az újra kitűzött dátumon Tamás József segédpüspök szenteli fel a harangokat a délelőtti szentmise keretében.
A hátralévő munkálatokkal kapcsolatban Keresztes Zoltán ismertette, még ezen a héten befejezik a vakolást, ezt követi a torony aljának a kiképezése, majd a harangok felszerelése fog megtörténni. Egymás alatt fog elhelyezkedni a három különböző méretű harang: legfelül az Ulmból közel tíz éve adományba kapott, 1949-ben öntött, közel 400 kilogrammos, középen a Székelyudvarhelyen öntött harangok közül a 210 kilós, legalul pedig a 135 kilogrammos.
„A németországi Ulm egyházközösségtől két, egyforma méretű harangot kapott Gyergyószentmiklós, ám az egyik repedt volt, így használhatatlan” – magyarázta a plébános. Ismertette, a plébánia által megrendelt két új harang a haranglábbal, az építési munkálatokkal együtt 110 ezer lejbe kerül. A beruházást a megyei és a helyi önkormányzat mellett a Gyergyószentmiklósi Közbirtokosság, a Fundamenta Kft. és a hívek támogatták.
A felszentelt harangok reggel, délben, este, szentmisék előtt és temetésekkor fognak megszólalni. Vezérlésük elektronikus lesz.
Pethő Melánia, Székelyhon.ro
2014. szeptember 26.
Feltámadna a madéfalvi turulmadár, ha lenne hozzá pénz
Most Kolozsi Tibor szobrász udvarán várja a szebb jövőt
A madéfalvi veszedelem történelmünk egyik tragikus epizódja, amelyről napjainkban sok anyaországi, sőt kolozsvári magyarnak sincs tudomása.
A Rákóczi-szabadságharc leverése után a Habsburgok az abban részt vevő székelyeken is megtorolták a lázadást: az adókötelezettség mellett eltörölték régi kiváltságaikat. Később Mária Terézia, a külpolitika kedvezőtlen szorításában úgy akarta őket ismét határőrzésre kényszeríteni, hogy közben megmaradjon az adóztatásuk. Ez ellen tiltakozó mozgalom indult, amit az osztrák haderő vert le: 1764. január 7-én a csíkszéki Madéfalvát, ahol az ellenállás küldöttei gyűltek össze, ágyútűz alá vette, és kétszáz embert ölt meg. A gyászos esemény mementójaként 1905. október 8-án avatták fel a Tamás József tervezte emlékművet, amelynek központi díszeleme a Köllő Miklós szobrász által kivitelezett turulmadár. Ennek felújítása Kolozsváron zajlana, ha lenne miből…
Szabadság (Kolozsvár)
Most Kolozsi Tibor szobrász udvarán várja a szebb jövőt
A madéfalvi veszedelem történelmünk egyik tragikus epizódja, amelyről napjainkban sok anyaországi, sőt kolozsvári magyarnak sincs tudomása.
A Rákóczi-szabadságharc leverése után a Habsburgok az abban részt vevő székelyeken is megtorolták a lázadást: az adókötelezettség mellett eltörölték régi kiváltságaikat. Később Mária Terézia, a külpolitika kedvezőtlen szorításában úgy akarta őket ismét határőrzésre kényszeríteni, hogy közben megmaradjon az adóztatásuk. Ez ellen tiltakozó mozgalom indult, amit az osztrák haderő vert le: 1764. január 7-én a csíkszéki Madéfalvát, ahol az ellenállás küldöttei gyűltek össze, ágyútűz alá vette, és kétszáz embert ölt meg. A gyászos esemény mementójaként 1905. október 8-án avatták fel a Tamás József tervezte emlékművet, amelynek központi díszeleme a Köllő Miklós szobrász által kivitelezett turulmadár. Ennek felújítása Kolozsváron zajlana, ha lenne miből…
Szabadság (Kolozsvár)
2014. október 7.
Műemlékvédelmi konferencia
Október első szombatján művészettörténeti konferencia színhelye volt a Kultúrpalota kisterme. A Marosvásárhely műemléki topográfiája elnevezésű projektet tavaly augusztusban kezdték el helyi fiatal művészettörténészek több szakmai partnerintézmény közreműködésével. A Kárpát-medencét átfogó program keretében Erdélyben ez az első ilyen jellegű, műemlékeket felleltározó vállalkozás, melynek eredményeit a konferencia résztvevőivel is megosztották.
A konferencia házigazdája Orbán János művészettörténész, a megyei múzeum munkatársa, a helyi topográfiai program irányítója és Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója volt. Vendégelőadó Entz Géza budapesti művészettörténész, a magyarországi topográfiai programok koordinátora, valamint két anyaországi művészettörténész is megtisztelte előadásával a jelenlévőket.
Marosvásárhely a szecesszió fővárosa lehetne – mondta Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója felvezetőjében a politikai, kulturális változásoknak a műemlékekre gyakorolt negatív kihatása kapcsán. Utalt arra is, hogy a műemlék épületeken végzett szakszerűtlen beavatkozások alkalmával a város főépítésze a műemléklista hiányával védekezik. Amint a múzeumigazgató kifejtette, a németek most állítják vissza mindazt, amit évtizedekkel ezelőtt elrontottak, Marosvásárhelyen pedig a korszerűsítések ürügyén, illetve tájékozatlanságból lépten-nyomon próbálják eltüntetni az épített örökséget.
Entz Géza budapesti művészettörténész, a magyarországi topográfiai programok koordinátora kifejtette, hogy a tavaly megkezdett műemlék-felleltározási projekt egy nagy európai tudományos kutatás része, melynek során a Kárpát-medence is megpróbál felzárkózni a nyugati modellek mögé. Mint utalt rá, a műemlékvédelmi gondolat kétszáz éve jelent meg, ma a legfejlettebb nyugati országokban komplex rendszert képez, és pótolva a hiányosságokat, ezt kell követni. Jelezte, hogy topográfia, azaz szakszerű felvételezés nélkül nem lehet eredményes műemlékvédelemről beszélni. Kitekintőjében összevetette a svájci, osztrák és német modellt, ahol állami költségvetésből, illetve szakmai egyesületi kezdeményezésekre születtek szakszerű útikönyv-sorozatok, parasztházakat feldolgozó, illetve társadalmi szempontból felállított többkötetes tipológiai leltárak, infrastruktúra- fejlesztési és építészeti változásokra ugyancsak, illetve védendő települések "inventáriuma". Ezzel szemben Magyarországon és Erdélyben nincs intézményi kerete, a passzivitást civil kezdeményezésekkel próbálják ellensúlyozni. A topográfiai folyamat fenntarthatóságához azonban helyi, központi és magánforrások szükségeltetnek.
A tudományos kutatások zsákutcái és segítői
A házigazda szerepét is felvállaló Orbán János művészettörténész összefoglaló értekezésében elmondta, hogy az elmúlt év során a Rózsák terén nyolcvan objektum felvételét és leírását kezdték el, ebből naprakészen negyvenhat épület és tizenhat szobor űrlapja elkészült. A zsidók által lakott városrész feltérképezését tervezték, anyagiak hiányában azonban egyelőre csak a volt Baross Gábor és Iskola utcát sikerült. A nehézségek között említette az ingatlantulajdonosok bizalmatlanságát, valamint az önkormányzat támogatásának hiányát (tavaly a partnerségre való felkérést a hivatal elutasította).
Peti András alpolgármester ígérete szerint lobbizni fog az önkormányzati elöljáróknál, hogy felismerjék ennek a munkának a fontosságát, mint kifejtette, az általános településrendezési tervnek a műemléki topográfia is része kell legyen.
A budapesti székhelyű Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központot képviselő Győr Attila osztályvezető kétmillió forintot ajánlott fel a marosvásárhelyi műemlékvédelmi projekt számára. Cserébe a topográfiai anyagokat kellene a központ rendelkezésére bocsátania a kutatócsoportnak. Mint Orbán János programirányító elmondta, ez az összeg hatvan-hetven objektum felmérését jelentené, hisz ezzel a jelentős támogatással egyévi költségvetésüket finanszírozza a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal égisze alatt működő, báró Forster Gyula nevét viselő központ.
Haris Andrea Pápa városszerkezetének topográfiáját ismertette. Az 1732-ből fennmaradt első kataszteri térképen lévő házszámozást emelte ki, mely a pontos lokalizációt teszi lehetővé, az utcanevek ugyanis változtak az évszázadok folyamán. Említést tett a kutatások irányainak zsákutcáiról is.
Jankovics Norbert Veszprém város műemléki középtopográfiájáról értekezett, a több mint kétezer objektumról készített nyilvántartás munkálatairól, melynek a szerkesztett változata könyv formájában is napvilágot lát.
Felépítés után érkező engedélyek
A késő délutánba hajló konferencián az elmúlt egy év alatt elvégzett marosvásárhelyi tudományos kutatások eredményeit is bemutatták. A Kolozsváron végzett művészettörténészek közül Barabás Kisanna az egykori Deák Ferenc utcában 1903- ban épített Albina Bank építéstörténetéről értekezett, mint megállapította, szakszerűen újították fel.
Oniga Erika előadásában a marosvásárhelyi Nyugdíjpalota építésének történetét ismertette, beszámolva a gazdag iratanyagról is, melyből dokumentálódni tudott. Érdekességként hangzott el az építési és bővítési tervek belügyminisztériumi engedélyeinek kibocsátása is, melyek a díszes bérpalota felépítése után érkeztek meg a fővárosból. Mindkét műemlék épületet Radó Sándor tervezte és Várady Árpád volt a kivitelező.
Orbán János előadásában az 1764–1766 között épült Földvári, majd Bissingen-ház, 1904-től Korzó kávéházként ismert, a Bartók Béla utca sarkán álló barokk saroképület építéstörténetéről beszélt.
Imecs-Magdó Eszter egy ma már nem létező épület, a II. világháborúban lebombázott városi gőzfürdő történetét dolgozta fel. A közfürdő megépítését sürgető Bürger Antal sörgyáros Bernády György polgármesterhez írt beadványában a városi közfürdő megépítését közszükségletnek nevezte.
Vécsei Hunor két hónap alatt végezte el a köztéri szobrok leltárát. Mint elhangzott, ötvenegy szobrot vett nyilvántartásba, azóta megjelent még kettő, és a ‘60–‘70-es években készült három eltűnt szoborról van tudomása. Ismertette a Bem-, illetve a Kossuth-szobor állításának históriáját is.1894-ben a Marosvidék című lapban Kossuth-szobrot Marosvásárhelynek! címmel jelent meg cikk, majd az elhatározást tett követte, és Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrászra esett a kivitelező személyének megválasztása, főleg azért, hogy "faragja székely kéz…"
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
Október első szombatján művészettörténeti konferencia színhelye volt a Kultúrpalota kisterme. A Marosvásárhely műemléki topográfiája elnevezésű projektet tavaly augusztusban kezdték el helyi fiatal művészettörténészek több szakmai partnerintézmény közreműködésével. A Kárpát-medencét átfogó program keretében Erdélyben ez az első ilyen jellegű, műemlékeket felleltározó vállalkozás, melynek eredményeit a konferencia résztvevőivel is megosztották.
A konferencia házigazdája Orbán János művészettörténész, a megyei múzeum munkatársa, a helyi topográfiai program irányítója és Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója volt. Vendégelőadó Entz Géza budapesti művészettörténész, a magyarországi topográfiai programok koordinátora, valamint két anyaországi művészettörténész is megtisztelte előadásával a jelenlévőket.
Marosvásárhely a szecesszió fővárosa lehetne – mondta Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója felvezetőjében a politikai, kulturális változásoknak a műemlékekre gyakorolt negatív kihatása kapcsán. Utalt arra is, hogy a műemlék épületeken végzett szakszerűtlen beavatkozások alkalmával a város főépítésze a műemléklista hiányával védekezik. Amint a múzeumigazgató kifejtette, a németek most állítják vissza mindazt, amit évtizedekkel ezelőtt elrontottak, Marosvásárhelyen pedig a korszerűsítések ürügyén, illetve tájékozatlanságból lépten-nyomon próbálják eltüntetni az épített örökséget.
Entz Géza budapesti művészettörténész, a magyarországi topográfiai programok koordinátora kifejtette, hogy a tavaly megkezdett műemlék-felleltározási projekt egy nagy európai tudományos kutatás része, melynek során a Kárpát-medence is megpróbál felzárkózni a nyugati modellek mögé. Mint utalt rá, a műemlékvédelmi gondolat kétszáz éve jelent meg, ma a legfejlettebb nyugati országokban komplex rendszert képez, és pótolva a hiányosságokat, ezt kell követni. Jelezte, hogy topográfia, azaz szakszerű felvételezés nélkül nem lehet eredményes műemlékvédelemről beszélni. Kitekintőjében összevetette a svájci, osztrák és német modellt, ahol állami költségvetésből, illetve szakmai egyesületi kezdeményezésekre születtek szakszerű útikönyv-sorozatok, parasztházakat feldolgozó, illetve társadalmi szempontból felállított többkötetes tipológiai leltárak, infrastruktúra- fejlesztési és építészeti változásokra ugyancsak, illetve védendő települések "inventáriuma". Ezzel szemben Magyarországon és Erdélyben nincs intézményi kerete, a passzivitást civil kezdeményezésekkel próbálják ellensúlyozni. A topográfiai folyamat fenntarthatóságához azonban helyi, központi és magánforrások szükségeltetnek.
A tudományos kutatások zsákutcái és segítői
A házigazda szerepét is felvállaló Orbán János művészettörténész összefoglaló értekezésében elmondta, hogy az elmúlt év során a Rózsák terén nyolcvan objektum felvételét és leírását kezdték el, ebből naprakészen negyvenhat épület és tizenhat szobor űrlapja elkészült. A zsidók által lakott városrész feltérképezését tervezték, anyagiak hiányában azonban egyelőre csak a volt Baross Gábor és Iskola utcát sikerült. A nehézségek között említette az ingatlantulajdonosok bizalmatlanságát, valamint az önkormányzat támogatásának hiányát (tavaly a partnerségre való felkérést a hivatal elutasította).
Peti András alpolgármester ígérete szerint lobbizni fog az önkormányzati elöljáróknál, hogy felismerjék ennek a munkának a fontosságát, mint kifejtette, az általános településrendezési tervnek a műemléki topográfia is része kell legyen.
A budapesti székhelyű Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központot képviselő Győr Attila osztályvezető kétmillió forintot ajánlott fel a marosvásárhelyi műemlékvédelmi projekt számára. Cserébe a topográfiai anyagokat kellene a központ rendelkezésére bocsátania a kutatócsoportnak. Mint Orbán János programirányító elmondta, ez az összeg hatvan-hetven objektum felmérését jelentené, hisz ezzel a jelentős támogatással egyévi költségvetésüket finanszírozza a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal égisze alatt működő, báró Forster Gyula nevét viselő központ.
Haris Andrea Pápa városszerkezetének topográfiáját ismertette. Az 1732-ből fennmaradt első kataszteri térképen lévő házszámozást emelte ki, mely a pontos lokalizációt teszi lehetővé, az utcanevek ugyanis változtak az évszázadok folyamán. Említést tett a kutatások irányainak zsákutcáiról is.
Jankovics Norbert Veszprém város műemléki középtopográfiájáról értekezett, a több mint kétezer objektumról készített nyilvántartás munkálatairól, melynek a szerkesztett változata könyv formájában is napvilágot lát.
Felépítés után érkező engedélyek
A késő délutánba hajló konferencián az elmúlt egy év alatt elvégzett marosvásárhelyi tudományos kutatások eredményeit is bemutatták. A Kolozsváron végzett művészettörténészek közül Barabás Kisanna az egykori Deák Ferenc utcában 1903- ban épített Albina Bank építéstörténetéről értekezett, mint megállapította, szakszerűen újították fel.
Oniga Erika előadásában a marosvásárhelyi Nyugdíjpalota építésének történetét ismertette, beszámolva a gazdag iratanyagról is, melyből dokumentálódni tudott. Érdekességként hangzott el az építési és bővítési tervek belügyminisztériumi engedélyeinek kibocsátása is, melyek a díszes bérpalota felépítése után érkeztek meg a fővárosból. Mindkét műemlék épületet Radó Sándor tervezte és Várady Árpád volt a kivitelező.
Orbán János előadásában az 1764–1766 között épült Földvári, majd Bissingen-ház, 1904-től Korzó kávéházként ismert, a Bartók Béla utca sarkán álló barokk saroképület építéstörténetéről beszélt.
Imecs-Magdó Eszter egy ma már nem létező épület, a II. világháborúban lebombázott városi gőzfürdő történetét dolgozta fel. A közfürdő megépítését sürgető Bürger Antal sörgyáros Bernády György polgármesterhez írt beadványában a városi közfürdő megépítését közszükségletnek nevezte.
Vécsei Hunor két hónap alatt végezte el a köztéri szobrok leltárát. Mint elhangzott, ötvenegy szobrot vett nyilvántartásba, azóta megjelent még kettő, és a ‘60–‘70-es években készült három eltűnt szoborról van tudomása. Ismertette a Bem-, illetve a Kossuth-szobor állításának históriáját is.1894-ben a Marosvidék című lapban Kossuth-szobrot Marosvásárhelynek! címmel jelent meg cikk, majd az elhatározást tett követte, és Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrászra esett a kivitelező személyének megválasztása, főleg azért, hogy "faragja székely kéz…"
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
2014. november 24.
Továbbvándorolt a mesestaféta
Egy évig a csomafalvi Köllő Miklós Általános Iskola diákjai „ápolgatták”, pénteken két másik település iskolájának adták át azt a stafétát, amely által a magyar népmese egyre több vidékre jut el.
A mesemondás társasjátékába a székelyszentkirályi Szent István Általános Iskolától kapott felkérést a csomafalvi iskola, a jelképes staféta átvételével bekapcsolódva abba a folyamatba, amely által „se szeri, se száma” a mesemondásnak. Hogy eleget tettek a Meseszer című játék szabályainak, bizonyítja a pénteki rendezvényük, amelyen egyéni előadók és az iskola színjátszó csoportja elevenítették meg a magyar népmesék varázslatos világát. Bartalis Botond ötödikes és Csata Kinga hatodik osztályos tanulók meséikkel az emberségre, a kitartásra, a furfangra, a bugyutaságra, a kapzsiságra világítottak rá, a Gyopár színjátszó csoport előadása pedig a mennyekbe és a pokolra is magával vitte a nézőközönséget.
Amint azt Ambrus Ibolya angol szakos tanár, a színjátszó csoport irányítója elmondta, A bőgős fia meg az ördögök című mesét közösen dolgozták fel a csoportban, beleszőve a gyerekek ötleteit, gondolatait. A fenti és a lenti világot ízes szólásokkal jelenítették meg az előadók, ily módon igazi kikapcsolódást, kellemes időtöltést nyújtva a közönségnek.
A nézők a népzene szárnyain is mesés tájakra barangolhattak: a Köllő Miklós iskola citeracsoportjának előadása a Dunántúlra kalauzolta őket, majd a szervezők felkérésére, egy közös játékos táncba bekapcsolódva házigazdák és vendégeik együtt élhették át a népzene, a néptánc „mesésen” felszabadító hatását. A házigazda iskola továbbadta a stafétát: a Meseszer egy évig a szárhegyi Bethlen Gábor, illetve az újfalvi Elekes Vencel iskolák diákjainak életébe viszi el a varázslatot.
A Meseszer
A játékot 2009-ben indította az egri Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár azzal a céllal, hogy „se szeri, se száma ne legyen a mesemondásnak, hogy szépszerével rendszeresen összegyűljünk mesélni, mesét hallgatni, csak úgy, jól érezni magunkat. Hogy a mese legyen fűszere életünknek, gyógyszere rosszkedvünknek, ékszere nyelvünknek. Hogy népmeséink hatalmas fészerében mindenki szert tehessen a maga szerére, amivel szeretetlenségeit csillapíthatja, netán amin elméjét tornáztathatja.” A mesemondás társasjátékának szabályai: a mesemondást tovább kell adni két másik településnek meghívott képviselőik jelenlétében; magyar népmesét kell mondani, a hagyományos magyar népmesemondás rendje szerint.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
Egy évig a csomafalvi Köllő Miklós Általános Iskola diákjai „ápolgatták”, pénteken két másik település iskolájának adták át azt a stafétát, amely által a magyar népmese egyre több vidékre jut el.
A mesemondás társasjátékába a székelyszentkirályi Szent István Általános Iskolától kapott felkérést a csomafalvi iskola, a jelképes staféta átvételével bekapcsolódva abba a folyamatba, amely által „se szeri, se száma” a mesemondásnak. Hogy eleget tettek a Meseszer című játék szabályainak, bizonyítja a pénteki rendezvényük, amelyen egyéni előadók és az iskola színjátszó csoportja elevenítették meg a magyar népmesék varázslatos világát. Bartalis Botond ötödikes és Csata Kinga hatodik osztályos tanulók meséikkel az emberségre, a kitartásra, a furfangra, a bugyutaságra, a kapzsiságra világítottak rá, a Gyopár színjátszó csoport előadása pedig a mennyekbe és a pokolra is magával vitte a nézőközönséget.
Amint azt Ambrus Ibolya angol szakos tanár, a színjátszó csoport irányítója elmondta, A bőgős fia meg az ördögök című mesét közösen dolgozták fel a csoportban, beleszőve a gyerekek ötleteit, gondolatait. A fenti és a lenti világot ízes szólásokkal jelenítették meg az előadók, ily módon igazi kikapcsolódást, kellemes időtöltést nyújtva a közönségnek.
A nézők a népzene szárnyain is mesés tájakra barangolhattak: a Köllő Miklós iskola citeracsoportjának előadása a Dunántúlra kalauzolta őket, majd a szervezők felkérésére, egy közös játékos táncba bekapcsolódva házigazdák és vendégeik együtt élhették át a népzene, a néptánc „mesésen” felszabadító hatását. A házigazda iskola továbbadta a stafétát: a Meseszer egy évig a szárhegyi Bethlen Gábor, illetve az újfalvi Elekes Vencel iskolák diákjainak életébe viszi el a varázslatot.
A Meseszer
A játékot 2009-ben indította az egri Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár azzal a céllal, hogy „se szeri, se száma ne legyen a mesemondásnak, hogy szépszerével rendszeresen összegyűljünk mesélni, mesét hallgatni, csak úgy, jól érezni magunkat. Hogy a mese legyen fűszere életünknek, gyógyszere rosszkedvünknek, ékszere nyelvünknek. Hogy népmeséink hatalmas fészerében mindenki szert tehessen a maga szerére, amivel szeretetlenségeit csillapíthatja, netán amin elméjét tornáztathatja.” A mesemondás társasjátékának szabályai: a mesemondást tovább kell adni két másik településnek meghívott képviselőik jelenlétében; magyar népmesét kell mondani, a hagyományos magyar népmesemondás rendje szerint.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
2015. április 23.
Megújuló épített örökségünk
A városi könyvtár és a Tarisznyás Márton Múzeum együttműködésének köszönhetően Megújuló épített örökségünk – Értékmentés a Kárpát-medencében címmel Gyergyószentmiklóson is megtekinthető lesz a Teleki László Alapítvány és a Magyarság Háza vándorkiállítása. A megnyitóra április 27-én, hétfőn 18 órától a könyvtárban kerül sor.
A Tarisznyás Márton Múzeumban jelenleg nincsen szabad kiállítófelület, és a Magyarországról Székelyföldre utazott vándorkiállításnak a városi könyvtár kiállítóterme ad otthont május 31-ig – ismertette Csergő Tibor és Keresztes Csongor, a két kulturális intézmény igazgatója.
Az épített örökség felkutatását és megmentését célzó magyar kormányzati program eredményeit bemutató kiállítást Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója ismerteti, megnyitja Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója. Restaurátori és mesterségbemutatót tart Mihály Ferenc faanyag-restaurátor, Köllő Miklós műépítész és Varga Sándor zsindelykészítő.
A kulturális örökség megóvása és felújítása című projekt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma finanszírozásával, a Teleki László Alapítvány bonyolításában valósult meg. A projekt keretében több mint 300 épületen folytak állagmegóvási és restaurálási munkálatok, és sor került közel 30 műemlék teljes körű felújítására. A tárlat tablóin csupán néhány látható abból a 350 műemlékből, amelyen az elmúlt években munkálatok folytak. A kiállítás a tablók mellett igazi kuriózumokkal is szolgál. Az eredeti mérettel megegyező fotómásolatban látható az éppen restaurálás alatt lévő székelydályai református templom festett famennyezetének néhány kazettája és karzatának mellvédje, megtekinthetők a kárpátaljai Visk református templomának gyönyörűen kifestett barokk padjai. Látható a huszti református templom helyreállított toronysisakjának egyik fiatornya és a gyulafehérvári Szent Mihály Székesegyház falait díszítő domborművek másolata.
Baricz Tamás Imola
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A városi könyvtár és a Tarisznyás Márton Múzeum együttműködésének köszönhetően Megújuló épített örökségünk – Értékmentés a Kárpát-medencében címmel Gyergyószentmiklóson is megtekinthető lesz a Teleki László Alapítvány és a Magyarság Háza vándorkiállítása. A megnyitóra április 27-én, hétfőn 18 órától a könyvtárban kerül sor.
A Tarisznyás Márton Múzeumban jelenleg nincsen szabad kiállítófelület, és a Magyarországról Székelyföldre utazott vándorkiállításnak a városi könyvtár kiállítóterme ad otthont május 31-ig – ismertette Csergő Tibor és Keresztes Csongor, a két kulturális intézmény igazgatója.
Az épített örökség felkutatását és megmentését célzó magyar kormányzati program eredményeit bemutató kiállítást Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója ismerteti, megnyitja Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója. Restaurátori és mesterségbemutatót tart Mihály Ferenc faanyag-restaurátor, Köllő Miklós műépítész és Varga Sándor zsindelykészítő.
A kulturális örökség megóvása és felújítása című projekt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma finanszírozásával, a Teleki László Alapítvány bonyolításában valósult meg. A projekt keretében több mint 300 épületen folytak állagmegóvási és restaurálási munkálatok, és sor került közel 30 műemlék teljes körű felújítására. A tárlat tablóin csupán néhány látható abból a 350 műemlékből, amelyen az elmúlt években munkálatok folytak. A kiállítás a tablók mellett igazi kuriózumokkal is szolgál. Az eredeti mérettel megegyező fotómásolatban látható az éppen restaurálás alatt lévő székelydályai református templom festett famennyezetének néhány kazettája és karzatának mellvédje, megtekinthetők a kárpátaljai Visk református templomának gyönyörűen kifestett barokk padjai. Látható a huszti református templom helyreállított toronysisakjának egyik fiatornya és a gyulafehérvári Szent Mihály Székesegyház falait díszítő domborművek másolata.
Baricz Tamás Imola
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. április 28.
Értékmentés a Kárpát-medencében
A Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár adott otthont a XIII. állomására érkezett Megújuló épített örökségünk − Értékmentés a Kárpát-medencében című vándorkiállításnak, mely az épített örökség felkutatását és megmentését célzó magyar kormányzati program eredményeit mutatja be.
A hétfői kiállításmegnyitón a vendégeket Keresztes Csongor, a városi könyvtár igazgatója, Csergő Tibor, a Tarisznyás Márton Múzeum vezetője és Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója köszöntötte. A rangos kiállítás fogadásáról, a könyvtárban történő felállításáról szóltak az intézményvezetők. A múzeumba szánt tárlat a kiállító felület hiányában a városi könyvtár emeleti termeiben tekinthető meg. „A műemlékvédelem Gyergyóban nem jár az élen, a politikai érdek még nem fejlődött oda, hogy kellőképpen támogassa a valamennyi furcsa követelményeket támasztó műemlékhez való viszonyulást” – mondta Csergő Tibor.
A kulturális örökség megóvása és felújítása című projekt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma finanszírozásával, a Teleki László Alapítvány bonyolításában valósult meg. A projekt keretében több mint 300 épületen folytak állagmegóvási és restaurálási munkálatok, és sor került közel 30 műemlék teljes körű felújítására.
„1999-ben indult a magyar kormány egyik legsikeresebb támogatási programja, a határokon túli, magyar vonatkozású épített örökség megóvása és felújítása, ami az értékes épületek megóvásával a szellemi örökség, a magyar közösségek életben maradását, hagyományainak továbbélését, épített örökségünk megőrzését segítette. A program eredményeként több mint 300 műemléket újítottak fel” – mondta Csibi Krisztina. Hozzáfűzte: „A kiállítást 2013-ban nyitották meg Budapesten a Magyarság Házában, ezzel is hangsúlyozva, hogy a magyar vonatkozású műemlékek részei az egyetemes kultúránknak, a szellemi örökségünknek”.
Az épített örökség felkutatását és megmentését célzó magyar kormányzati program eredményeit bemutató kiállítást Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója mutatta be. A tárlat tablóin csupán néhány látható abból a 350 műemlékből, amelyen az elmúlt években munkálatok folytak. A kiállítás a tablók mellett igazi kuriózumokkal is szolgál. Az eredeti mérettel megegyező fotómásolatban látható a székelydályai református templom festett famennyezetének néhány kazettája, megtekinthetők a kárpátaljai Visk református templomának gyönyörűen kifestett barokk padjai, továbbá a gyulafehérvári Szent Mihály Székesegyház falait díszítő kőfaragott domborművek másolata.
A megnyitón Mihály Ferenc szovátai restaurátor vetített képes előadással mutatta be tudományt és művészetet átölelő szakmáját, emellett a festett faberendezések, mennyezetek és kazetták titkaiba is beavatta a jelenlévőket. Köllő Miklós műépítész ismertette a környék azon épületeit, amelyek restauráláson estek át. Mint mondta: „szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen egy ilyen munkálat lebonyolításához számos szakemberre szükség van, és itt, 60 kilométeres körzetben minden szakágra rendelkezünk szakemberekkel, régészek és különböző szakágú restaurátorok is vannak”. A megnyitót követően Varga Sándor a zsindelykészítés fortélyaival ismertette meg az érdeklődőket.
A Teleki László Alapítvány és a Magyarság Háza vándorkiállítása a nyár folyamán ingyenesen látogatható a városi könyvtár emeleti termeiben.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro
A Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár adott otthont a XIII. állomására érkezett Megújuló épített örökségünk − Értékmentés a Kárpát-medencében című vándorkiállításnak, mely az épített örökség felkutatását és megmentését célzó magyar kormányzati program eredményeit mutatja be.
A hétfői kiállításmegnyitón a vendégeket Keresztes Csongor, a városi könyvtár igazgatója, Csergő Tibor, a Tarisznyás Márton Múzeum vezetője és Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója köszöntötte. A rangos kiállítás fogadásáról, a könyvtárban történő felállításáról szóltak az intézményvezetők. A múzeumba szánt tárlat a kiállító felület hiányában a városi könyvtár emeleti termeiben tekinthető meg. „A műemlékvédelem Gyergyóban nem jár az élen, a politikai érdek még nem fejlődött oda, hogy kellőképpen támogassa a valamennyi furcsa követelményeket támasztó műemlékhez való viszonyulást” – mondta Csergő Tibor.
A kulturális örökség megóvása és felújítása című projekt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma finanszírozásával, a Teleki László Alapítvány bonyolításában valósult meg. A projekt keretében több mint 300 épületen folytak állagmegóvási és restaurálási munkálatok, és sor került közel 30 műemlék teljes körű felújítására.
„1999-ben indult a magyar kormány egyik legsikeresebb támogatási programja, a határokon túli, magyar vonatkozású épített örökség megóvása és felújítása, ami az értékes épületek megóvásával a szellemi örökség, a magyar közösségek életben maradását, hagyományainak továbbélését, épített örökségünk megőrzését segítette. A program eredményeként több mint 300 műemléket újítottak fel” – mondta Csibi Krisztina. Hozzáfűzte: „A kiállítást 2013-ban nyitották meg Budapesten a Magyarság Házában, ezzel is hangsúlyozva, hogy a magyar vonatkozású műemlékek részei az egyetemes kultúránknak, a szellemi örökségünknek”.
Az épített örökség felkutatását és megmentését célzó magyar kormányzati program eredményeit bemutató kiállítást Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója mutatta be. A tárlat tablóin csupán néhány látható abból a 350 műemlékből, amelyen az elmúlt években munkálatok folytak. A kiállítás a tablók mellett igazi kuriózumokkal is szolgál. Az eredeti mérettel megegyező fotómásolatban látható a székelydályai református templom festett famennyezetének néhány kazettája, megtekinthetők a kárpátaljai Visk református templomának gyönyörűen kifestett barokk padjai, továbbá a gyulafehérvári Szent Mihály Székesegyház falait díszítő kőfaragott domborművek másolata.
A megnyitón Mihály Ferenc szovátai restaurátor vetített képes előadással mutatta be tudományt és művészetet átölelő szakmáját, emellett a festett faberendezések, mennyezetek és kazetták titkaiba is beavatta a jelenlévőket. Köllő Miklós műépítész ismertette a környék azon épületeit, amelyek restauráláson estek át. Mint mondta: „szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen egy ilyen munkálat lebonyolításához számos szakemberre szükség van, és itt, 60 kilométeres körzetben minden szakágra rendelkezünk szakemberekkel, régészek és különböző szakágú restaurátorok is vannak”. A megnyitót követően Varga Sándor a zsindelykészítés fortélyaival ismertette meg az érdeklődőket.
A Teleki László Alapítvány és a Magyarság Háza vándorkiállítása a nyár folyamán ingyenesen látogatható a városi könyvtár emeleti termeiben.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro
2015. augusztus 19.
Őseink példája ad erőt
Székelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület
Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk.
Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése.
Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé.
A ditróiak büszkesége
Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette.
A Tatárdomb és a Lázár-kastély
Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat.
Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába.
Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni.
Örmény templom – Gyergyószentmiklós
A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók.
Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását.
Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható.
Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva
1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte.
Madéfalván
a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel.
A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával.
A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség.
Az emlékezés parkja
Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják.
Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra.
Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál
A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára."
Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Székelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület
Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk.
Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése.
Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé.
A ditróiak büszkesége
Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette.
A Tatárdomb és a Lázár-kastély
Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat.
Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába.
Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni.
Örmény templom – Gyergyószentmiklós
A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók.
Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását.
Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható.
Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva
1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte.
Madéfalván
a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel.
A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával.
A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség.
Az emlékezés parkja
Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják.
Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra.
Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál
A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára."
Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 12.
Átadták a felújított emlékművet Madéfalván
Ünnepélyes dísztanácsülést tartottak október 11-én vasárnap a madéfalvi kultúrotthonban, ahol a helyi tanács egyetlen napirendi pontja a település díszpolgári címének odaítélése volt Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár részére.
Szentes Csaba polgármester köszönetét fejezte ki a helyi döntéshozó tesületnek valamint Hargita Megye Tanácsának, Magyarország kormányának, a Csíkszeredai Főkonzulátusának, valamint a Siculicidium emlékmű felújítását végző vállalkozásoknak, hogy régi pompáját nyerte vissza a 251 évvel ezelőtti vérengzésre emlékeztető oszlop és tetején a Köllő Miklós által készített turulmadár. A Siculicidium emlékmű 110. évfordulóján Szentes Csaba polgármester emléklapot nyújtott át Borboly Csaba megyeitanács-elnöknek, köszönetet mondva Hargita Megye Tanácsának az anyagi és erkölcsi támogatásért. Az ünnepi szentmisét a Siculicidium-kápolnában tartották, ahol a szentbeszédet Darvas-Kozma József esperes-plébános tartotta. A szentmisét követően a gyülekezet az emlékműhöz vonult át, ahol sor került annak újjáavatási ünnepségére. Mint elhangzott, 110 év elteltével az emlékmű teljes felújításon esett át, ami nemzeti összefogás és közös munka gyümölcse. A három évig elhúzódó restaurálás során sikerült az emlékoszlopot rendeltetéséhez méltó formájába visszaállítani, hogy további évszázadokon át az önfeláldozás és önzetlen hazaszeretet jelképeként hirdesse a székely ősi erényt utódaink számára.
Szentes Csaba polgármester köszöntő szavai után, Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök osztotta meg ünnepi gondolatait. Ráduly Róbert Kálmán felolvasta Zsögön Zoltán azon versét, amelyet 1910-ben olvasott fel és amiért le is tartóztatták. Az ünnepség végén Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Becze István megyei tanácsos, Korodi Attila parlamenti képviselő, Tánczos Barna szenátor és Ráduly Róbert Kálmán közösen helyezték el a kegyelet koszorúját és hajtottak fejet a székely mártírok emléke előtt. Közlemény
Erdély.ma
Ünnepélyes dísztanácsülést tartottak október 11-én vasárnap a madéfalvi kultúrotthonban, ahol a helyi tanács egyetlen napirendi pontja a település díszpolgári címének odaítélése volt Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár részére.
Szentes Csaba polgármester köszönetét fejezte ki a helyi döntéshozó tesületnek valamint Hargita Megye Tanácsának, Magyarország kormányának, a Csíkszeredai Főkonzulátusának, valamint a Siculicidium emlékmű felújítását végző vállalkozásoknak, hogy régi pompáját nyerte vissza a 251 évvel ezelőtti vérengzésre emlékeztető oszlop és tetején a Köllő Miklós által készített turulmadár. A Siculicidium emlékmű 110. évfordulóján Szentes Csaba polgármester emléklapot nyújtott át Borboly Csaba megyeitanács-elnöknek, köszönetet mondva Hargita Megye Tanácsának az anyagi és erkölcsi támogatásért. Az ünnepi szentmisét a Siculicidium-kápolnában tartották, ahol a szentbeszédet Darvas-Kozma József esperes-plébános tartotta. A szentmisét követően a gyülekezet az emlékműhöz vonult át, ahol sor került annak újjáavatási ünnepségére. Mint elhangzott, 110 év elteltével az emlékmű teljes felújításon esett át, ami nemzeti összefogás és közös munka gyümölcse. A három évig elhúzódó restaurálás során sikerült az emlékoszlopot rendeltetéséhez méltó formájába visszaállítani, hogy további évszázadokon át az önfeláldozás és önzetlen hazaszeretet jelképeként hirdesse a székely ősi erényt utódaink számára.
Szentes Csaba polgármester köszöntő szavai után, Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök osztotta meg ünnepi gondolatait. Ráduly Róbert Kálmán felolvasta Zsögön Zoltán azon versét, amelyet 1910-ben olvasott fel és amiért le is tartóztatták. Az ünnepség végén Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Becze István megyei tanácsos, Korodi Attila parlamenti képviselő, Tánczos Barna szenátor és Ráduly Róbert Kálmán közösen helyezték el a kegyelet koszorúját és hajtottak fejet a székely mártírok emléke előtt. Közlemény
Erdély.ma
2015. november 30.
Visszanyeri eredeti arcát a Benedek-kúria
Folyamatosan dolgoznak Gyergyószentmiklós legrégebbi, máig fennmaradt faszerkezetű lakóházának felújításán. A Benedek-kúriánál zajló munkálatokat igyekeznek úgy elvégezni, hogy a megoldások tükrözzék a 165 éves épület eredeti állapotát, illetve, hogy a felújítást követően látható legyen, mi eredeti, és mi nem.
Köllő Miklós műépítész elmondta, szakszerűen végzik a Gábor Áron és a Halászok utca sarkán álló műemlék épület restaurálását. A felújítás felügyeletével megbízott szakember a helyszínen mutatta meg az újságíróknak az eddigi munka eredményét, beszélt a jelenleg zajló munkálatok szükségességéről.
Mint mesélte, a pincében végeztek a restaurálással. A hiányzó boltíveket oly módon állították helyre, hogy csak a szakavatottak számára érzékelhető a különbség az eredeti és a pótelemek között. A rögtönzött vízelvezetést is megoldották az alagsorban. Az épület nyugati homlokzatához tartozó szobákban lebontották az álmennyezetet, így láthatóvá vált a régi deszkafödém. „Kellemes meglepetés volt, hogy bár lepusztult állapotban van, helyreállítható” – mondta Köllő.
Az épület egyik legértékesebb része, az utca felőli homlokzat sincs már nagy veszélyben a szakember szerint, elmondta, hogy az építés évszámát is őrző vakolat nagy felületeken elvált az azt hordozó deszkarétegtől, és félő volt, hogyha az épület megremeg, a vakolat leesik. Ezt speciális eljárással rögzítették.
„A több mint másfél évszázados vakolatot az épület nagy részén kidobták az 1990-es években történt felújításkor, ezért a kevés megmaradt nagyon értékes” – mutatott rá Köllő. Hozzátette, a megmaradt eredeti rész teszi majd lehetővé az épület festésének restaurálását. Jelenleg a fedélszéken dolgoznak, ahol szintén történtek szakszerűtlen beavatkozások a ‘90-es években: a tér élményén rontottak a szemmagasságba behelyezett deszkák, és a fedélszék eredeti szerkezetét is megváltoztatták. Ezeket korrigálja a kivitelező.
A tetőfödéshez használni kívánt dránica már az épület udvarán van, de hogy mikor kerül végső helyére, nem tudni. Köllő Miklós szerint a határidőknél fontosabb az a szakszerű hozzáállás, ami a kivitelező részéről tapasztalható. Ez sokszor időigényes, ám nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megfelelően lehessen elvégezni a felújítást, mutatott rá.
Egy korábbi alkalommal egyébként azt is elmondta, hogy a rendelkezésre álló pénzből nem lehet az 1840-ben épült ház minden egyes részét az eredeti állapotba visszaállítani, és rendeltetését is szem előtt kell tartani, mindezek ellenére a munkálatokat úgy végzik el, hogy folytatni lehessen, ha a jövőben adódik erre mód.
Pethő Melánia
Krónika (Kolozsvár)
Folyamatosan dolgoznak Gyergyószentmiklós legrégebbi, máig fennmaradt faszerkezetű lakóházának felújításán. A Benedek-kúriánál zajló munkálatokat igyekeznek úgy elvégezni, hogy a megoldások tükrözzék a 165 éves épület eredeti állapotát, illetve, hogy a felújítást követően látható legyen, mi eredeti, és mi nem.
Köllő Miklós műépítész elmondta, szakszerűen végzik a Gábor Áron és a Halászok utca sarkán álló műemlék épület restaurálását. A felújítás felügyeletével megbízott szakember a helyszínen mutatta meg az újságíróknak az eddigi munka eredményét, beszélt a jelenleg zajló munkálatok szükségességéről.
Mint mesélte, a pincében végeztek a restaurálással. A hiányzó boltíveket oly módon állították helyre, hogy csak a szakavatottak számára érzékelhető a különbség az eredeti és a pótelemek között. A rögtönzött vízelvezetést is megoldották az alagsorban. Az épület nyugati homlokzatához tartozó szobákban lebontották az álmennyezetet, így láthatóvá vált a régi deszkafödém. „Kellemes meglepetés volt, hogy bár lepusztult állapotban van, helyreállítható” – mondta Köllő.
Az épület egyik legértékesebb része, az utca felőli homlokzat sincs már nagy veszélyben a szakember szerint, elmondta, hogy az építés évszámát is őrző vakolat nagy felületeken elvált az azt hordozó deszkarétegtől, és félő volt, hogyha az épület megremeg, a vakolat leesik. Ezt speciális eljárással rögzítették.
„A több mint másfél évszázados vakolatot az épület nagy részén kidobták az 1990-es években történt felújításkor, ezért a kevés megmaradt nagyon értékes” – mutatott rá Köllő. Hozzátette, a megmaradt eredeti rész teszi majd lehetővé az épület festésének restaurálását. Jelenleg a fedélszéken dolgoznak, ahol szintén történtek szakszerűtlen beavatkozások a ‘90-es években: a tér élményén rontottak a szemmagasságba behelyezett deszkák, és a fedélszék eredeti szerkezetét is megváltoztatták. Ezeket korrigálja a kivitelező.
A tetőfödéshez használni kívánt dránica már az épület udvarán van, de hogy mikor kerül végső helyére, nem tudni. Köllő Miklós szerint a határidőknél fontosabb az a szakszerű hozzáállás, ami a kivitelező részéről tapasztalható. Ez sokszor időigényes, ám nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megfelelően lehessen elvégezni a felújítást, mutatott rá.
Egy korábbi alkalommal egyébként azt is elmondta, hogy a rendelkezésre álló pénzből nem lehet az 1840-ben épült ház minden egyes részét az eredeti állapotba visszaállítani, és rendeltetését is szem előtt kell tartani, mindezek ellenére a munkálatokat úgy végzik el, hogy folytatni lehessen, ha a jövőben adódik erre mód.
Pethő Melánia
Krónika (Kolozsvár)
2016. január 22.
Bácsfalusi találkozások
Brassó–Derestye felől a balra kanyarodó út Bácsfalut érinti elsőként. Első települése Négyfalunak és egyike Hétfalunak. Mondhatni történelmi. A Nagykőhavas lábánál fekvő település környezete festői, a legkiválóbb turisztikai csemegéket kínálja, ugródeszka a Kárpát-kanyar tájai felé. Lépten-nyomon közös múltunkra emlékeztet, a csángó élettér felbecsülhetetlen értékeit kínálja.
Az itt-ott anyanyelvünkön olvasható feliratok, egy emléktábla, az evangélikus-lutheránus magyar templom előtti újabb emlékmű tudatja, jó helyen járunk. Mondják, közösségi háza is van Bácsfalunak, és nem is akármilyen.
Barcsa István evangélikus lelkész szeretettel fogad, friss és új nyomtatott kiadványokkal ajándékoz meg: időt is spóroltunk, falubemutatónkhoz is forrásanyagot kaptunk. Kovács Lehel István helytörténész, Négyfalu egyik legtermékenyebb tollforgatója egy 2013-ban kiadott kötetében megkísérli azt is elmondani, hogy ez a falu – melyet képtelenek voltunk elhatárolni a szomszédos Türköstől és a főút mentén sorakozó Csernátfalutól – talán a legtöbb értelmiségit adta a környék magyarságának, akik közül mi csak a jelesebbekből válogatunk.
Bálint András csángó tanító és krónikás, aki Sepsiszentgyörgyön kezdte a tanítóképzőt, s volt úgy, hogy gyalog bandukolt Bácsfaluig egy karácsonyi vakációban, ismert számunkra. Részese volt a hétfalusi néprajzi múzeum létrehozásának, és arról álmodozott, hogy Zajzoni Rab István csángó költőnek szobrot állítson szülőföldje. E sorok írójának legmegbízhatóbbnak Bálint András azon falutörténetei bizonyultak, amelyeket a két világháború között közölt a Csángó Naptárakban! Felkerestük Bácsfalu jeles papja, Borcsa Mihály síremlékét a falu temetőjében. Érdemei vitathatatlanok. Mint a negyvennyolcas események résztvevőjének, menekülnie kellett földink, a papolci Kiss Sándor ezredessel való kapcsolatai miatt. Bácsfalu kiemelkedő művészek fészke is volt.
Itt ringatták bölcsőjét a nagy csángó szobrász Istók Jánosnak (1873–1972), aki a hosszúfalusi fafaragó-iskolából indult Münchenbe, Budapesten Köllő Miklós műhelyében, majd Stróbl Alajos mesteriskolájában alkotott. Beke György vele folytatott beszélgetéséről írt máig emlékezetesen az immár megsárgult lapú Csángó krónikájában, jómagam, ha tehetem, a budai Bem-rakparton hajtok fejet nagy műve, Bem tábornok monumentális szobra előtt. Sejtheti az olvasó, hogy nem cél, de lehetetlen is szólni azokról az ötvenhatos jeles személyiségekről, akik sok-sok szállal kapcsolódtak ehhez a településhez, akikről Kovács Lehel István írta 56 bácsfalusi című könyvét (2013). Nem tudtam eddig, de most tudom, hogy Bácsfalu szülötte volt Nagy Béla (1929–2010) kutató és jeles pedagógus, EKE-barát és túraszervező. Mint fika, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kisdiákja, ismertem, emlékszem most is a nagy diákra, aki előtt köszönéskor meg kellett hajolni és Nagy úrnak szólítani!
Kifogyhatatlan helybeli forrás A bácsfalusi evangélikus egyházközség története című monográfia (2011). Társszerzői között az eklézsia lelkésze mellett ott látni Hochbauer Gyula helytörténészt, Kovács Lehet Istvánt, az egykori szentgyörgyi politikus Rab Istvánt, Rab Sándort, a Székely Mikó Kollégium fungens történelemtanárát, jeles előadót, nemkülönben a tollat egyre gyakrabban, veretes módon és mesterien forgató Veress Emese Gyöngyvér néprajzi szakírót, közírót.
Hétfalusi idegenvezetőm, kalauzom Szecseleváros kiváló ismerője, a jeles gyógyszerész, a református hitben élő Fodor Levente. Éreztük: legalább annyira szereti Négyfalut, akárcsak őseinek faluját, a háromszéki Sepsimagyaróst. Fodor Levente falujának is több kiváló szülötte volt, többek között Kóréh Ferenc, az Amerika Hangja rádióállomás jeles szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi Székely Nép napilap (1940–1944), lapunk elődje főszerkesztője. Fodor Leventével kutattuk-fotóztuk torony magasában Bácsfalu régi harangját, amely akkor is szólt, amikor a majdani szobrász Istók Jánost keresztelték: Ezen harang csináltatta Istók István curator és öreg falnagy párj. Barthalmi Katával a maga költségén. Anno 1836 die nov. Bartha Márton idejében. Jó volt látni, miként dacol az idővel az a magyar nyelvű porladó emléktábla is, amelyet a helybeliek állítottak az egykori magyar kultuszminiszter, Báró Eötvös József 1869-béli bácsfalusi látogatásának emlékére.
A szent szabadság oltalmában
A XIX. század történelmének legmozgalmasabb időszaka és legdicsőbb eseménye kétségtelen a Barcaságon is zajló 1848/49-es forradalom és szabadságharc. A bácsfalusi csángó-magyarok követei is ott voltak az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen, és kinyilatkoztatták a többi csángó falvak követeivel egyetemben, hogy „mint magyar ajkúak, a székely nemzet honvédelmi rendelkezései alá ajánlják magukat, s a nemzet törvényes akaratát egyesített erővel támogatják!” Ez az egyetlen mondatba foglalt kijelentés is bizton elegendő ahhoz, hogy testvéreinkként emlegessük és fogadjuk a hét- és tízfalusi csángókat, tegyük ezt annak érdekében, hogy minél jelentéktelenebbé alacsonyodjék az a közigazgatási megyehatár, amely elválaszt tőlük, de amely nem lehet választóvonala közös anyanyelvünknek, mert fölötte szabadon szárnyalnak népdalaink, zenei anyanyelvünk kincsei.
Az agyagfalvi gyűlésen hétfalusi nemzetőri század alakult, de mégis véres bosszút szenvedett el a harcok színteréhez közel eső Bácsfalu népe, ugyanis 1848. december 23-án, karácsony szombatján 17 bácsfalusit lelőttek, másoknak kövön levágta nyakát az osztrák elnyomókkal tartó és felbujtott román népfelkelők serege. A 17 vértanú a bácsfalusi evangélikus templom mögött közös sírban pihen. Ezt az eseményt nevezik és emlegetik véres karácsonyként még ma is a helybeliek. Sok időnek kellett eltelnie, míg alkalom adódott, hogy a gyülekezet 2003-ban emlékjelet állíthasson az áldozatoknak. A hősök nevét őrző emléktábla és az emlékmű ott áll a templomkert főútra néző előterében.
Hétfalu szabadságharcának dicső eseményei a többi településre is kiterjedtek. Nem maradtak adósok a harcok és megtorlások dokumentált leírásával a kortárs tollforgatók – Borcsa Mihály, Orbán Balázs, Koós Ferenc –, de a jelenlegi történészek, helytörténészek, közírók – Nagy János, Hochbauer Gyula, Kovács Lehel István és mások – sem, mert semmivel sem voltak veszélytelenebbek, életet és önfeláldozást követelőbbek az itt lezajlott harcok, mint a szépmezői, az illyefalvi vagy a többi háromszéki véres ütközet. A négyfalusi csángók hősiességére is emlékezteti a fiatal nemzedéket a Bácsfaluhoz közel eső Tömösi-emlékmű, a bácsfalusi emléktábla és a Csernátfalu központjában emelt későbbi Csángó-szobor, amelyet utóbb Hosszúfaluba költöztettek, s amelynek kálváriájáról majd ott emlékezünk meg.
A falujárónak nyitott szemmel kell barangolnia. Látnia kell, hogy takarosak-rendezettek a négyfalusi porták. Gondozottak a templomok, papi lakások és a temetők is. Kedves, vendégszerető a csángó ember, jobb sorsot és kisebbségként mindenképpen több megbecsülést érdemel.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék. Erdély.ma
Brassó–Derestye felől a balra kanyarodó út Bácsfalut érinti elsőként. Első települése Négyfalunak és egyike Hétfalunak. Mondhatni történelmi. A Nagykőhavas lábánál fekvő település környezete festői, a legkiválóbb turisztikai csemegéket kínálja, ugródeszka a Kárpát-kanyar tájai felé. Lépten-nyomon közös múltunkra emlékeztet, a csángó élettér felbecsülhetetlen értékeit kínálja.
Az itt-ott anyanyelvünkön olvasható feliratok, egy emléktábla, az evangélikus-lutheránus magyar templom előtti újabb emlékmű tudatja, jó helyen járunk. Mondják, közösségi háza is van Bácsfalunak, és nem is akármilyen.
Barcsa István evangélikus lelkész szeretettel fogad, friss és új nyomtatott kiadványokkal ajándékoz meg: időt is spóroltunk, falubemutatónkhoz is forrásanyagot kaptunk. Kovács Lehel István helytörténész, Négyfalu egyik legtermékenyebb tollforgatója egy 2013-ban kiadott kötetében megkísérli azt is elmondani, hogy ez a falu – melyet képtelenek voltunk elhatárolni a szomszédos Türköstől és a főút mentén sorakozó Csernátfalutól – talán a legtöbb értelmiségit adta a környék magyarságának, akik közül mi csak a jelesebbekből válogatunk.
Bálint András csángó tanító és krónikás, aki Sepsiszentgyörgyön kezdte a tanítóképzőt, s volt úgy, hogy gyalog bandukolt Bácsfaluig egy karácsonyi vakációban, ismert számunkra. Részese volt a hétfalusi néprajzi múzeum létrehozásának, és arról álmodozott, hogy Zajzoni Rab István csángó költőnek szobrot állítson szülőföldje. E sorok írójának legmegbízhatóbbnak Bálint András azon falutörténetei bizonyultak, amelyeket a két világháború között közölt a Csángó Naptárakban! Felkerestük Bácsfalu jeles papja, Borcsa Mihály síremlékét a falu temetőjében. Érdemei vitathatatlanok. Mint a negyvennyolcas események résztvevőjének, menekülnie kellett földink, a papolci Kiss Sándor ezredessel való kapcsolatai miatt. Bácsfalu kiemelkedő művészek fészke is volt.
Itt ringatták bölcsőjét a nagy csángó szobrász Istók Jánosnak (1873–1972), aki a hosszúfalusi fafaragó-iskolából indult Münchenbe, Budapesten Köllő Miklós műhelyében, majd Stróbl Alajos mesteriskolájában alkotott. Beke György vele folytatott beszélgetéséről írt máig emlékezetesen az immár megsárgult lapú Csángó krónikájában, jómagam, ha tehetem, a budai Bem-rakparton hajtok fejet nagy műve, Bem tábornok monumentális szobra előtt. Sejtheti az olvasó, hogy nem cél, de lehetetlen is szólni azokról az ötvenhatos jeles személyiségekről, akik sok-sok szállal kapcsolódtak ehhez a településhez, akikről Kovács Lehel István írta 56 bácsfalusi című könyvét (2013). Nem tudtam eddig, de most tudom, hogy Bácsfalu szülötte volt Nagy Béla (1929–2010) kutató és jeles pedagógus, EKE-barát és túraszervező. Mint fika, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kisdiákja, ismertem, emlékszem most is a nagy diákra, aki előtt köszönéskor meg kellett hajolni és Nagy úrnak szólítani!
Kifogyhatatlan helybeli forrás A bácsfalusi evangélikus egyházközség története című monográfia (2011). Társszerzői között az eklézsia lelkésze mellett ott látni Hochbauer Gyula helytörténészt, Kovács Lehet Istvánt, az egykori szentgyörgyi politikus Rab Istvánt, Rab Sándort, a Székely Mikó Kollégium fungens történelemtanárát, jeles előadót, nemkülönben a tollat egyre gyakrabban, veretes módon és mesterien forgató Veress Emese Gyöngyvér néprajzi szakírót, közírót.
Hétfalusi idegenvezetőm, kalauzom Szecseleváros kiváló ismerője, a jeles gyógyszerész, a református hitben élő Fodor Levente. Éreztük: legalább annyira szereti Négyfalut, akárcsak őseinek faluját, a háromszéki Sepsimagyaróst. Fodor Levente falujának is több kiváló szülötte volt, többek között Kóréh Ferenc, az Amerika Hangja rádióállomás jeles szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi Székely Nép napilap (1940–1944), lapunk elődje főszerkesztője. Fodor Leventével kutattuk-fotóztuk torony magasában Bácsfalu régi harangját, amely akkor is szólt, amikor a majdani szobrász Istók Jánost keresztelték: Ezen harang csináltatta Istók István curator és öreg falnagy párj. Barthalmi Katával a maga költségén. Anno 1836 die nov. Bartha Márton idejében. Jó volt látni, miként dacol az idővel az a magyar nyelvű porladó emléktábla is, amelyet a helybeliek állítottak az egykori magyar kultuszminiszter, Báró Eötvös József 1869-béli bácsfalusi látogatásának emlékére.
A szent szabadság oltalmában
A XIX. század történelmének legmozgalmasabb időszaka és legdicsőbb eseménye kétségtelen a Barcaságon is zajló 1848/49-es forradalom és szabadságharc. A bácsfalusi csángó-magyarok követei is ott voltak az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen, és kinyilatkoztatták a többi csángó falvak követeivel egyetemben, hogy „mint magyar ajkúak, a székely nemzet honvédelmi rendelkezései alá ajánlják magukat, s a nemzet törvényes akaratát egyesített erővel támogatják!” Ez az egyetlen mondatba foglalt kijelentés is bizton elegendő ahhoz, hogy testvéreinkként emlegessük és fogadjuk a hét- és tízfalusi csángókat, tegyük ezt annak érdekében, hogy minél jelentéktelenebbé alacsonyodjék az a közigazgatási megyehatár, amely elválaszt tőlük, de amely nem lehet választóvonala közös anyanyelvünknek, mert fölötte szabadon szárnyalnak népdalaink, zenei anyanyelvünk kincsei.
Az agyagfalvi gyűlésen hétfalusi nemzetőri század alakult, de mégis véres bosszút szenvedett el a harcok színteréhez közel eső Bácsfalu népe, ugyanis 1848. december 23-án, karácsony szombatján 17 bácsfalusit lelőttek, másoknak kövön levágta nyakát az osztrák elnyomókkal tartó és felbujtott román népfelkelők serege. A 17 vértanú a bácsfalusi evangélikus templom mögött közös sírban pihen. Ezt az eseményt nevezik és emlegetik véres karácsonyként még ma is a helybeliek. Sok időnek kellett eltelnie, míg alkalom adódott, hogy a gyülekezet 2003-ban emlékjelet állíthasson az áldozatoknak. A hősök nevét őrző emléktábla és az emlékmű ott áll a templomkert főútra néző előterében.
Hétfalu szabadságharcának dicső eseményei a többi településre is kiterjedtek. Nem maradtak adósok a harcok és megtorlások dokumentált leírásával a kortárs tollforgatók – Borcsa Mihály, Orbán Balázs, Koós Ferenc –, de a jelenlegi történészek, helytörténészek, közírók – Nagy János, Hochbauer Gyula, Kovács Lehel István és mások – sem, mert semmivel sem voltak veszélytelenebbek, életet és önfeláldozást követelőbbek az itt lezajlott harcok, mint a szépmezői, az illyefalvi vagy a többi háromszéki véres ütközet. A négyfalusi csángók hősiességére is emlékezteti a fiatal nemzedéket a Bácsfaluhoz közel eső Tömösi-emlékmű, a bácsfalusi emléktábla és a Csernátfalu központjában emelt későbbi Csángó-szobor, amelyet utóbb Hosszúfaluba költöztettek, s amelynek kálváriájáról majd ott emlékezünk meg.
A falujárónak nyitott szemmel kell barangolnia. Látnia kell, hogy takarosak-rendezettek a négyfalusi porták. Gondozottak a templomok, papi lakások és a temetők is. Kedves, vendégszerető a csángó ember, jobb sorsot és kisebbségként mindenképpen több megbecsülést érdemel.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék. Erdély.ma
2016. június 16.
Négyfalu negyedikje: Hosszúfalu
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 12.
Hagyományos, mégis modern a Székelyföldi építészet
Mecénásoknak tartja Köllő Miklós építész azon megrendelőket, akik nyitottak a tervezők kortárs megoldásjavaslataira, és akikkel együttműködve nemcsak szakmailag vállalható, hanem építészeti nívódíjra is érdemes épületek születhetnek. Ilyen értelemben kedvező időket él a Larix Stúdió: a csapat több elismerést is kapott az Arhitectura.6 megmérettetésén.
Ez hat megye kétévenként megrendezett építészeti tárlata, több településen is bemutatandó vándorkiállítása. A kiállításra érdemes alkotások kiválasztása után a legjobbak díjazása szeptember másodikán történt meg. A Hargita, Brassó, Kovászna, Maros, Szeben és Vâlcea megyei építészek munkái között jeleskedtek a Hargita megyei tervezőirodák, kiemelten a gyergyószentmiklósi műhely. Egyébként az Arhitectura.6 kiállításának anyaga városnapokon Gyergyószentmiklóson is bemutatásra kerül.
Az eredmények tükrében a régió építészeinek „háziversenyeként” is tekinthető megmérettetésen az utóbbi időszak legjobb tervei kerültek bemutatásra. Nyolcvankét tervből az előválogatás során ötvenhatot válogattak be a kiállítandók közé, ezekből kerültek ki a díjazottak is.
A Larix Stúdió tíz munkával jelentkezett, mindegyik átment a rostán. Díjra jelölték a zetelaki buszmegállót, az ivói vízi fűrészt, restaurálás-épületfeljavítás kategóriában a gyergyószentmiklósi Benedek-kúriát és a remetei, magánkézben lévő, felújított malmot.
A Larix Stúdió két díjat nyert, egyet a gyergyóújfalvi malom restaurálásáért és a zsűri különdíját. Ezt az elismerést általában egy kiváló minőségű terv kapja, olyan, amely valamiért mintaértékű. Ebben az évben másként döntött a zsűri: a Larix Stúdió és a megrendelői az általános tevékenységükért kaptak elismerést, azért a szemléletért, ahogyan a környezetbe beavatkoznak, ahogyan életet generálnak a térben. „Ilyen még nem volt, hogy nem tervért, hanem tevékenységért járjon a zsűri különdíja. Nekünk ez most nagyon jólesett. Bő termés volt az utóbbi két évben, és jól jött a szakmai elismerés is” – fogalmazott Köllő Miklós, a tervezőműhely szakmai vezetője. A zsűri a következőképpen motiválta a rendhagyó döntést: „A Larix Stúdió csapatának – és megrendelőiknek, akikkel ily módon dolgozhattak – egy olyan szakmai tevékenységért, amely tudatosan és koherensen a helyi értékek fennmAradásáért tesz, és amelyben a gesztusok finom eleganciáját mindig a sérülékeny épített örökségre való figyelés kíséri, nyilvánvalóvá téve hogy ennek elherdálása számukra megengedhetetlen."
A tizenkét fős csapat munkájának értékelése mellett Köllő Miklós elmondta, a kiállított munkák megrendelőire is nagyon büszke. „Ezen beküldött munkák megrendelői szinte-szinte mecénásként viselkedtek. Nem bőkezűen szórták a pénzt, a költséghatékonyságot tartották szem előtt, de építészetileg ránk bízták a munkát, nagyvonalúan nyitottak voltak a szakmaiságra.” Hozzátette, fontos elfogadni, hogy van hagyományos és abból kinövő, ökoregionális kortárs építészet, s egy száz évvel ezelőtti világot nem szabad rákényszeríteni görcsösen a mára. Olyan ez, mintha a családtag műtét közben az orvos kezét akarná fogni – jött a hasonlattal az építész, állítva, ha jó az együttműködés a megrendelővel, úgy lehet tervezni, hogy „miközben fogod a ceruzát, muzsikálnak az angyalok.”
Egy korábbi Arhitectura.6 alkalmával az egyik zsűritag fogalmazta meg, hogy az érintett megyék építészei nagy költségvetésű beruházásokon, általában izomból dolgoznak, terveznek, próbálván kézjegyüket hagyni az alkotáson. Ezzel szemben a Székelyföldiekre az jellemző, hogy nagyon kis költségvetésből, nagyon finom húzásokkal alkotnak, igazodva a tájhoz, a környezethez.
Szintén jellemző a Hargita megyei szakemberek elitjére, hogy olyan terveket készítenek, amelyek nem szakadnak el a hagyományoktól, mégis a máról beszélnek. Mert a nosztalgiákon illene túllépni, s szembe kell nézni a lehetőségeinkkel – véli az építész.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
Mecénásoknak tartja Köllő Miklós építész azon megrendelőket, akik nyitottak a tervezők kortárs megoldásjavaslataira, és akikkel együttműködve nemcsak szakmailag vállalható, hanem építészeti nívódíjra is érdemes épületek születhetnek. Ilyen értelemben kedvező időket él a Larix Stúdió: a csapat több elismerést is kapott az Arhitectura.6 megmérettetésén.
Ez hat megye kétévenként megrendezett építészeti tárlata, több településen is bemutatandó vándorkiállítása. A kiállításra érdemes alkotások kiválasztása után a legjobbak díjazása szeptember másodikán történt meg. A Hargita, Brassó, Kovászna, Maros, Szeben és Vâlcea megyei építészek munkái között jeleskedtek a Hargita megyei tervezőirodák, kiemelten a gyergyószentmiklósi műhely. Egyébként az Arhitectura.6 kiállításának anyaga városnapokon Gyergyószentmiklóson is bemutatásra kerül.
Az eredmények tükrében a régió építészeinek „háziversenyeként” is tekinthető megmérettetésen az utóbbi időszak legjobb tervei kerültek bemutatásra. Nyolcvankét tervből az előválogatás során ötvenhatot válogattak be a kiállítandók közé, ezekből kerültek ki a díjazottak is.
A Larix Stúdió tíz munkával jelentkezett, mindegyik átment a rostán. Díjra jelölték a zetelaki buszmegállót, az ivói vízi fűrészt, restaurálás-épületfeljavítás kategóriában a gyergyószentmiklósi Benedek-kúriát és a remetei, magánkézben lévő, felújított malmot.
A Larix Stúdió két díjat nyert, egyet a gyergyóújfalvi malom restaurálásáért és a zsűri különdíját. Ezt az elismerést általában egy kiváló minőségű terv kapja, olyan, amely valamiért mintaértékű. Ebben az évben másként döntött a zsűri: a Larix Stúdió és a megrendelői az általános tevékenységükért kaptak elismerést, azért a szemléletért, ahogyan a környezetbe beavatkoznak, ahogyan életet generálnak a térben. „Ilyen még nem volt, hogy nem tervért, hanem tevékenységért járjon a zsűri különdíja. Nekünk ez most nagyon jólesett. Bő termés volt az utóbbi két évben, és jól jött a szakmai elismerés is” – fogalmazott Köllő Miklós, a tervezőműhely szakmai vezetője. A zsűri a következőképpen motiválta a rendhagyó döntést: „A Larix Stúdió csapatának – és megrendelőiknek, akikkel ily módon dolgozhattak – egy olyan szakmai tevékenységért, amely tudatosan és koherensen a helyi értékek fennmAradásáért tesz, és amelyben a gesztusok finom eleganciáját mindig a sérülékeny épített örökségre való figyelés kíséri, nyilvánvalóvá téve hogy ennek elherdálása számukra megengedhetetlen."
A tizenkét fős csapat munkájának értékelése mellett Köllő Miklós elmondta, a kiállított munkák megrendelőire is nagyon büszke. „Ezen beküldött munkák megrendelői szinte-szinte mecénásként viselkedtek. Nem bőkezűen szórták a pénzt, a költséghatékonyságot tartották szem előtt, de építészetileg ránk bízták a munkát, nagyvonalúan nyitottak voltak a szakmaiságra.” Hozzátette, fontos elfogadni, hogy van hagyományos és abból kinövő, ökoregionális kortárs építészet, s egy száz évvel ezelőtti világot nem szabad rákényszeríteni görcsösen a mára. Olyan ez, mintha a családtag műtét közben az orvos kezét akarná fogni – jött a hasonlattal az építész, állítva, ha jó az együttműködés a megrendelővel, úgy lehet tervezni, hogy „miközben fogod a ceruzát, muzsikálnak az angyalok.”
Egy korábbi Arhitectura.6 alkalmával az egyik zsűritag fogalmazta meg, hogy az érintett megyék építészei nagy költségvetésű beruházásokon, általában izomból dolgoznak, terveznek, próbálván kézjegyüket hagyni az alkotáson. Ezzel szemben a Székelyföldiekre az jellemző, hogy nagyon kis költségvetésből, nagyon finom húzásokkal alkotnak, igazodva a tájhoz, a környezethez.
Szintén jellemző a Hargita megyei szakemberek elitjére, hogy olyan terveket készítenek, amelyek nem szakadnak el a hagyományoktól, mégis a máról beszélnek. Mert a nosztalgiákon illene túllépni, s szembe kell nézni a lehetőségeinkkel – véli az építész.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2016. október 14.
Méltón őrzik a Siculicidium-emlékmű tervezőjének emlékét Esztergomban
Jó hírek érkeztek Esztergomból: újabb mentési beavatkozás történt a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremlékén. Ezúttal a megsérült műkővirágtartót állították helyre.
Három évvel ezelőtt arról írtunk, hogy sikerrel járt a Csíki Hírlap által felvállalt síremlékmentési akció: székelyföldi és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom önkormányzatának képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába.
A híres székely építész életrajzi adatainak felkutatása a csíkszeredai Salamon Jánosnak köszönhető, ő volt az esztergomi síremlék megmentésének kezdeményezője. Salamon idén nyáron újra Esztergomban járt, Tamás József sírjánál pedig a műkőből készült virágtartót megsérülve találta. Értesítette az Esztergomban élő dr. Bárdos István művészettörténészt, a síremlék megmentésében oroszlánrészt vállaló Szent György Lovagrend tagját. Az ő közbenjárásának segítségével sikerült kijavíttatni a múlt század első felében még Tamás József által saját kezűleg készített kővirágtartót. Az október 6-ára befejeződött helyreállításban Bárdos segítségei voltak: Funk Péter restaurátor, az Esztergomi Művészek Céhének tagja, illetve Varga Zoltán kőrestaurátor.
Salamon János azon kérdése, hogy mivel tartoznak a csíkiak, illetve a madéfalvi emlékmű alkotóinak emlékét ápoló Csíkszeredai Turul 1764 Egyesület a síremlék megmentésének, védetté nyilvánításának ügyintézésében és a Tamás József családi síremlékének javításáért, Bárdos levélben a következőket válaszolta: „Természetesen semmivel. Mi örültünk annak, hogy tisztelegve az egykori székely vértanúk emléke előtt, ezt a Tamás József emlékéhez méltatlan állapotot felszámolhattuk.”
Tamás József síremléke az esztergomi belvárosi temetőben található, és már több Esztergomba kiránduló csíki ember felkereste.
Ki volt Tamás József építész?
A madéfalvi emlékmű tervezője a 19. század közepén született, a csíkszeredai plébánia anyakönyvébe 1868. február 11-ét írták be, és egy hónapra rá, 1868. március 16-án keresztelte meg Lőrincz Ferenc plébános. A múlt század elején Budapesten élt, a magyar fővárosban volt tervező irodája, majd az első világháború végén Esztergomban telepedett le, ott halt meg 1931-ben. Két lánya az 1990-es évek végén hunyt el, utóda nincs. Az 1764-es madéfalvi mészárlás áldozataira emlékeztető madéfalvi emlékmű Tamás József tervei alapján készült, Szász István építész vitelezte ki, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét, pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta. Az emlékmű ünnepélyes felavatása 1905. október 8-án történt.
Dobos László Székelyhon.ro,|
Jó hírek érkeztek Esztergomból: újabb mentési beavatkozás történt a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremlékén. Ezúttal a megsérült műkővirágtartót állították helyre.
Három évvel ezelőtt arról írtunk, hogy sikerrel járt a Csíki Hírlap által felvállalt síremlékmentési akció: székelyföldi és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom önkormányzatának képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába.
A híres székely építész életrajzi adatainak felkutatása a csíkszeredai Salamon Jánosnak köszönhető, ő volt az esztergomi síremlék megmentésének kezdeményezője. Salamon idén nyáron újra Esztergomban járt, Tamás József sírjánál pedig a műkőből készült virágtartót megsérülve találta. Értesítette az Esztergomban élő dr. Bárdos István művészettörténészt, a síremlék megmentésében oroszlánrészt vállaló Szent György Lovagrend tagját. Az ő közbenjárásának segítségével sikerült kijavíttatni a múlt század első felében még Tamás József által saját kezűleg készített kővirágtartót. Az október 6-ára befejeződött helyreállításban Bárdos segítségei voltak: Funk Péter restaurátor, az Esztergomi Művészek Céhének tagja, illetve Varga Zoltán kőrestaurátor.
Salamon János azon kérdése, hogy mivel tartoznak a csíkiak, illetve a madéfalvi emlékmű alkotóinak emlékét ápoló Csíkszeredai Turul 1764 Egyesület a síremlék megmentésének, védetté nyilvánításának ügyintézésében és a Tamás József családi síremlékének javításáért, Bárdos levélben a következőket válaszolta: „Természetesen semmivel. Mi örültünk annak, hogy tisztelegve az egykori székely vértanúk emléke előtt, ezt a Tamás József emlékéhez méltatlan állapotot felszámolhattuk.”
Tamás József síremléke az esztergomi belvárosi temetőben található, és már több Esztergomba kiránduló csíki ember felkereste.
Ki volt Tamás József építész?
A madéfalvi emlékmű tervezője a 19. század közepén született, a csíkszeredai plébánia anyakönyvébe 1868. február 11-ét írták be, és egy hónapra rá, 1868. március 16-án keresztelte meg Lőrincz Ferenc plébános. A múlt század elején Budapesten élt, a magyar fővárosban volt tervező irodája, majd az első világháború végén Esztergomban telepedett le, ott halt meg 1931-ben. Két lánya az 1990-es évek végén hunyt el, utóda nincs. Az 1764-es madéfalvi mészárlás áldozataira emlékeztető madéfalvi emlékmű Tamás József tervei alapján készült, Szász István építész vitelezte ki, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét, pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta. Az emlékmű ünnepélyes felavatása 1905. október 8-án történt.
Dobos László Székelyhon.ro,|
2017. május 14.
Gyermekkórusok találkoztak Gyergyószentmiklóson
A gyergyószentmiklósi Szent Miklós templomban a Domokos Pál Péter Vándor Gyermekkórus 29. találkozóján mint kétszáz csilingelő gyerekhang emlékeztetett a közös éneklés örömére. Az immár hagyományos találkozó Gyergyószék zenekedvelői gyerekeinek hídként is szolgált.
A Domokos Pál Péter Vándor Gyermekkórus Találkozó idei házigazdája a gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály iskola volt. Szombaton délelőtt a tanintézményből vonultak fel a kórusok a Szent Miklós templomba, ahol elsőként felcsendült az: Eljöttünk mind, zengjen az ének... „Ünnep van ma, a közös éneklés ünnepe” – mondta Lázár Nóra a házigazda Fogarasy Mihály iskola helyettes igazgatója. Ünnepi köszöntőjében a közös éneklés szépségéről, a közösségre való megtartó, összetartó erejéről szólt.
Kiemelte a találkozások fontosságát is, ahol énekelni szerető gyerekek, pedagógusok megtalálják lelkik boldogságukat a közös éneklésben. A rendezvényen megemlékeztek a névadóról is. Domokos Pál Péter munkásságának az egyik és talán legfontosabb eredménye, hogy Gyergyóban ma is magyarul énekelünk. Ezzel a céllal indíthatta útjára 1935-ben Petres Ignác és Mihály István kántortanítókkal együtt a Gyergyó-medencei gyerekkórus-találkozót – hangzott el. A több éves kihagyás után 1992-ben Pál Ibolya gyergyószentmiklósi zenetanárnő indította újra útjára a találkozót. György István, Gyergyószentmiklós alpolgármestere és Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános is szólt az ünneplőkhöz. Azt kívánom legyen köztetek olyan, és ha csak egy is lesz, aki Domokos Pál Péter célját, szellemiségét, a közösségért kifejtett munkáját szem előtt tartja, követi akkor biztosak lehetünk abba, hogy itt Gyergyószéken a jövőben is énekelhetünk magyarul – biztatta a gyerekeket az alpolgármester.
A főesperes köszöntőjében kitartást és bizalmat kívánt a gyerekeknek önmaguk és társaik iránt. Majd a gyergyószéki települések tanintézményeinek kórusai, hangszeres csoportjai mutatkoztak be egyházi és világi műveket adtak elő a zene ünnepén. A szombati eseményen hét gyermekkórus vett részt: a borszéki Zimmenthausen Iskolaközpont, a gyergyócsomafalvi Köllő Miklós Általános Iskola, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc Általános Iskola, a gyergyóremetei Fráter György Általános Iskola, a gyergyószárhegyi Bethlen Gábor Általános Iskola, a gyergyószentmiklósi Vaskertes Általános Iskola és a házigazda Fogarasy Mihály Általános Iskola kórusai.
Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro
A gyergyószentmiklósi Szent Miklós templomban a Domokos Pál Péter Vándor Gyermekkórus 29. találkozóján mint kétszáz csilingelő gyerekhang emlékeztetett a közös éneklés örömére. Az immár hagyományos találkozó Gyergyószék zenekedvelői gyerekeinek hídként is szolgált.
A Domokos Pál Péter Vándor Gyermekkórus Találkozó idei házigazdája a gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály iskola volt. Szombaton délelőtt a tanintézményből vonultak fel a kórusok a Szent Miklós templomba, ahol elsőként felcsendült az: Eljöttünk mind, zengjen az ének... „Ünnep van ma, a közös éneklés ünnepe” – mondta Lázár Nóra a házigazda Fogarasy Mihály iskola helyettes igazgatója. Ünnepi köszöntőjében a közös éneklés szépségéről, a közösségre való megtartó, összetartó erejéről szólt.
Kiemelte a találkozások fontosságát is, ahol énekelni szerető gyerekek, pedagógusok megtalálják lelkik boldogságukat a közös éneklésben. A rendezvényen megemlékeztek a névadóról is. Domokos Pál Péter munkásságának az egyik és talán legfontosabb eredménye, hogy Gyergyóban ma is magyarul énekelünk. Ezzel a céllal indíthatta útjára 1935-ben Petres Ignác és Mihály István kántortanítókkal együtt a Gyergyó-medencei gyerekkórus-találkozót – hangzott el. A több éves kihagyás után 1992-ben Pál Ibolya gyergyószentmiklósi zenetanárnő indította újra útjára a találkozót. György István, Gyergyószentmiklós alpolgármestere és Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános is szólt az ünneplőkhöz. Azt kívánom legyen köztetek olyan, és ha csak egy is lesz, aki Domokos Pál Péter célját, szellemiségét, a közösségért kifejtett munkáját szem előtt tartja, követi akkor biztosak lehetünk abba, hogy itt Gyergyószéken a jövőben is énekelhetünk magyarul – biztatta a gyerekeket az alpolgármester.
A főesperes köszöntőjében kitartást és bizalmat kívánt a gyerekeknek önmaguk és társaik iránt. Majd a gyergyószéki települések tanintézményeinek kórusai, hangszeres csoportjai mutatkoztak be egyházi és világi műveket adtak elő a zene ünnepén. A szombati eseményen hét gyermekkórus vett részt: a borszéki Zimmenthausen Iskolaközpont, a gyergyócsomafalvi Köllő Miklós Általános Iskola, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc Általános Iskola, a gyergyóremetei Fráter György Általános Iskola, a gyergyószárhegyi Bethlen Gábor Általános Iskola, a gyergyószentmiklósi Vaskertes Általános Iskola és a házigazda Fogarasy Mihály Általános Iskola kórusai.
Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro
2017. augusztus 2.
Az élő tánc és muzsika varázsa
II. Székely-mezőségi népzene- és néptánctábor Mezőbergenyében
Mezőbergenyében vasárnap zárult a II. székely-mezőségi népzene- és néptánctábor, amely nagy erőket, számos tánccsoportot, sok falubelit mozgatott meg, akik valamennyien a népi kultúra kedvelői, a székely hagyományok tisztelői és a közösségi szokások éltetői. A szervező Kincsásó Egyesület számos tánccsoportot és néptánckedvelő fiatalt hívott meg. Kékedi László, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának vezetője a népi kultúra ápolásáért oklevelet adományozott a szervezőknek.
Több mint száz táborozót láttak vendégül
Aki a múlt héten Mezőbergenyében járt vagy ott haladt át, hatalmas sátrat láthatott a kultúrotthon előtt. Ezt a praktikus építményt – ami esőtől és erős napsütéstől hivatott védeni a táncosokat, zenészeket – kimondottan a tánctábor idejére húzták fel a szervezők. Ilyen nagy méretű sátrat felállítani önmagában is komoly vállalkozás.
A tánctábor megmozgatta a falut, aki csak tehette, bekapcsolódott a munkába, önkéntesek hada segítette a szervezőket. Mire a vendégek megérkeztek, minden és mindenki a helyén állt. A vendégek közül sokan már szerdán megérkeztek, hogy csütörtökön elkezdődhessen a tevékenység. A bergenyeiek több mint száz személyt láttak vendégül, akik nemcsak szállást kaptak, hanem teljes ingyenes ellátásban is részesültek: a szlovákiai Borostyán, a kisgyőri (Magyarország) Kökörcsin néptáncegyüttest, továbbá a csíkszépvízi Pozdor együttest. A szállást a református egyház diakóniai házában, valamint a Kincsásó Egyesület ingatlanjaiban biztosították a résztvevőknek.
Néptánc- és népdaloktatás adatközlőkkel
A napi program igen változatos volt, délelőttönként tíz órakor kezdődött a népi gyermekjátékok és a néptánc oktatása, délután ugyancsak a táncon volt a fő hangsúly, de a népdaltanítást is beiktatták. A népi gyermekjátékok oktatását Gálfi Gizella tanítónő vállalta fel.
A tábor egyik érdekes és látványos mozzanata volt Köllő Miklós népi hangszerbemutatója is. Esténként a táborozók hagyományőrző csoportokkal is találkozhattak, többek között a mezőpaniti hagyományőrző tánccsoport lépett fel az adatközlők társaságában. A tábor folyamán a mezőmadarasi hagyományőrzők is színre léptek, a helyi táncrendet mutatták be, szombaton este a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes mutatta be műsorát. Ott voltak a szomszédos csittszent-ivániak is a Gyöngyvirág együttessel. A fellépések után minden este 11 órától éjszakába nyúlóan tánc-házban mulathattak a táborozók, a falubeliek és a vendég fiatalok.
A néptáncoktatást Kásler Magda, Farkas Sándor Csaba, Gagyi Lóri és Gagyi Orsolya vállalta fel. Muzsikált az Üver és az A zenekar.
Gálaműsor és elismerő oklevél
A résztvevők vasárnap istentiszteleten vettek részt a református templomban, majd a táborzáró nap délutánján bemutatkoztak a tánccsoportok: a helyi Kincsásó kis- és nagycsoportja, a mezőbándi Csipkebogyó, a mezőmadarasi Árvalányhaj, a vajdaszentiványi hagyományőrző néptánccsoport, a marosludasi Hajdina, a csíkszépvízi Pozdor, a szabédi néptánccsoport, a holtmarosi hagyományőrzők, a szlovákiai Borostyán és a kisgyőri Kökörcsin.
A gálán Gálfi Gizella és Gálfi József Attila főszervezők elismerő oklevelet vehettek át Kékedi Lászlótól, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának vezetőjétől a népi kultúra ápolásáért.
A tábort a mezőbergenyei egyházközség, a Domino Construct Expert, a mezőpaniti önkormányzat, a Magyar Művészeti Akadémia, a Maros Megyei Tanács, a Bioeel, az Timko, az SVT Electronics, a Nett Front, a Kraftszer és számos önkéntes támogatta.
A jó hangulatú, fiatalos, a jövő nemzedékébe vetett hitet sugalló tábort jövőre is megszervezik, a néptáncot, népdalt kedvelő gyerekek és fiatalok örömére.
MEZEY SAROLTA / Népújság (Marosvásárhely)
II. Székely-mezőségi népzene- és néptánctábor Mezőbergenyében
Mezőbergenyében vasárnap zárult a II. székely-mezőségi népzene- és néptánctábor, amely nagy erőket, számos tánccsoportot, sok falubelit mozgatott meg, akik valamennyien a népi kultúra kedvelői, a székely hagyományok tisztelői és a közösségi szokások éltetői. A szervező Kincsásó Egyesület számos tánccsoportot és néptánckedvelő fiatalt hívott meg. Kékedi László, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának vezetője a népi kultúra ápolásáért oklevelet adományozott a szervezőknek.
Több mint száz táborozót láttak vendégül
Aki a múlt héten Mezőbergenyében járt vagy ott haladt át, hatalmas sátrat láthatott a kultúrotthon előtt. Ezt a praktikus építményt – ami esőtől és erős napsütéstől hivatott védeni a táncosokat, zenészeket – kimondottan a tánctábor idejére húzták fel a szervezők. Ilyen nagy méretű sátrat felállítani önmagában is komoly vállalkozás.
A tánctábor megmozgatta a falut, aki csak tehette, bekapcsolódott a munkába, önkéntesek hada segítette a szervezőket. Mire a vendégek megérkeztek, minden és mindenki a helyén állt. A vendégek közül sokan már szerdán megérkeztek, hogy csütörtökön elkezdődhessen a tevékenység. A bergenyeiek több mint száz személyt láttak vendégül, akik nemcsak szállást kaptak, hanem teljes ingyenes ellátásban is részesültek: a szlovákiai Borostyán, a kisgyőri (Magyarország) Kökörcsin néptáncegyüttest, továbbá a csíkszépvízi Pozdor együttest. A szállást a református egyház diakóniai házában, valamint a Kincsásó Egyesület ingatlanjaiban biztosították a résztvevőknek.
Néptánc- és népdaloktatás adatközlőkkel
A napi program igen változatos volt, délelőttönként tíz órakor kezdődött a népi gyermekjátékok és a néptánc oktatása, délután ugyancsak a táncon volt a fő hangsúly, de a népdaltanítást is beiktatták. A népi gyermekjátékok oktatását Gálfi Gizella tanítónő vállalta fel.
A tábor egyik érdekes és látványos mozzanata volt Köllő Miklós népi hangszerbemutatója is. Esténként a táborozók hagyományőrző csoportokkal is találkozhattak, többek között a mezőpaniti hagyományőrző tánccsoport lépett fel az adatközlők társaságában. A tábor folyamán a mezőmadarasi hagyományőrzők is színre léptek, a helyi táncrendet mutatták be, szombaton este a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes mutatta be műsorát. Ott voltak a szomszédos csittszent-ivániak is a Gyöngyvirág együttessel. A fellépések után minden este 11 órától éjszakába nyúlóan tánc-házban mulathattak a táborozók, a falubeliek és a vendég fiatalok.
A néptáncoktatást Kásler Magda, Farkas Sándor Csaba, Gagyi Lóri és Gagyi Orsolya vállalta fel. Muzsikált az Üver és az A zenekar.
Gálaműsor és elismerő oklevél
A résztvevők vasárnap istentiszteleten vettek részt a református templomban, majd a táborzáró nap délutánján bemutatkoztak a tánccsoportok: a helyi Kincsásó kis- és nagycsoportja, a mezőbándi Csipkebogyó, a mezőmadarasi Árvalányhaj, a vajdaszentiványi hagyományőrző néptánccsoport, a marosludasi Hajdina, a csíkszépvízi Pozdor, a szabédi néptánccsoport, a holtmarosi hagyományőrzők, a szlovákiai Borostyán és a kisgyőri Kökörcsin.
A gálán Gálfi Gizella és Gálfi József Attila főszervezők elismerő oklevelet vehettek át Kékedi Lászlótól, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának vezetőjétől a népi kultúra ápolásáért.
A tábort a mezőbergenyei egyházközség, a Domino Construct Expert, a mezőpaniti önkormányzat, a Magyar Művészeti Akadémia, a Maros Megyei Tanács, a Bioeel, az Timko, az SVT Electronics, a Nett Front, a Kraftszer és számos önkéntes támogatta.
A jó hangulatú, fiatalos, a jövő nemzedékébe vetett hitet sugalló tábort jövőre is megszervezik, a néptáncot, népdalt kedvelő gyerekek és fiatalok örömére.
MEZEY SAROLTA / Népújság (Marosvásárhely)