Kézdiszentléleki Kozma Katinka 19. századi naplója (Új könyvek)
Nemcsak a korabeli elbeszélő irodalom, de akár egy fennmaradt napló is tanúskodhat egy kis erdélyi falu udvarházában zajló életről, hogy mennyien fordultak meg például egy ilyen Isten háta mögötti helyen a 19. század második harmadában, a kiegyezést közvetlenül megelőző, de még „börtönszagú” években.
Alig másfél év alatt (1863–1865) Kiskendre, ebbe a Székelyföld és Szászföld határán fekvő Kis-Küküllő menti faluba, a Kozma-udvarházba látogat sok híres erdélyi nemesi család tagja. A szomszédos Kelementelkén él ebben az időben a báró Henter és a Simén család, Fehéregyházán gróf Haller Ferenc családja, Sárdon a Puteani bárók és az Elekesek, Ebesfalván a Földváryak, Keresden a Bethlenek, akik alkalmanként a Kozma-udvarházban vendégeskednek, amint időnként a vendéglátók is kocsiba, szánba vagy lóra ülnek, hogy viszonozzák a látogatást. Ha a távolabbi Keresdről hosszabb útra kel a Bethlen família, jövet is, menet is megszáll Kiskenden. Aztán udvarlási szándékkal többször itt vendégeskednek nemes ifjak, Elekes Károly, Deésy Domokos, Béldi Tivadar... Emellett szóba kerül a naplóban többek között Wass Györgyné és lánya, Wass Ottília, kora egyik ismert mecénása.
Mindenikük alakját felvillantja naplóírónk a maga sajátos szemszögéből. Mert a szóban forgó napló írója életkorát tekintve egy tizenöt-tizenhat éves úri kislány, Kozma Katinka, gondolkodásmódját, érdeklődési körét és ítélőképességét tekintve viszont érett egyéniség. Kozma Gábor és czegei Wass Nathália harmadik gyermekeként 1849-ben született Csíkmadarason, és továbbvitte a kézdiszentléleki előnevet, lévén hogy a család ősi fészke itt található, amint erről a 17. századi népesség-összeírások tanúskodnak, s a leszármazottak a mai napig is lakják ezt a falut.
Kozma Katinka fennmaradt naplóját a Teleki Téka őrzi, és nemrég jelent meg Sebestyén Mihály gondozásában.*
Az önmaga számára készített feljegyzések egy olyan „ábrázolt képmást” (Bahtyin) mutatnak a mai olvasónak, aki kész az állandó önelemzésre, sőt, valamiféle önemésztő befelé nézésre. Ugyanakkor szókimondó, nem leplezi véleményét a naplóban emlegetett személyeket, illetve az adott viszonyokat illetően. Irma nővéréről kijelenti, hogy „a pompa, külfény képes őt boldogítani”, illetve, hogy ők testvérek ugyan, de nem barátnők, vagyis „lelkünk nem rokon”, Ida nővéréről megjegyzi, hogy „hiúságát követve férjhez ment egy férfihez, kinek csakis rangja és címe van még, a gazdagság is hiányzik, de hát még a szellem, műveltség, gyöngédség, lovagiasság és udvariasság, mi egy férfi dísze!” Szűkebb környezetét – ahogy mondja: „környezőit” –, de az erdélyi viszonyokat is kritikusan szemléli tehát, Pestre viszont – ahol 1862–63-ban lánynevelő intézetben tanult – mint vágyai városára tekint, korabeli lapokból és baráti levelezés útján tájékozódik a társasági, sőt, az irodalmi élet eseményeiről.
Szülei belső portréja sok kis alkotórészből rakható össze. Megjegyzem, furcsa kettősséggel viszonyul hozzájuk a napló hőse. Azt állítja, hogy szeretik őt, habár ennek egyetlen látható jelét sem tapasztalja. Apja például nem szeretetet, hanem félelmet kelt maga iránt a családtagokkal szembeni durva bánásmódja és indulatossága, viharos kitörései miatt, de lányai nemcsak félelmet, hanem hálát is éreznek apjuk iránt. Jó embernek, csak nyersnek és műveletlennek tartja a napló hőse. Anyjáról, akivel a férj méltatlanul bánik, azt állítja, hogy nem gyöngédtelen, áldozatot is hoz a gyermekeiért, sőt föláldozza magát értük, de nem képes bizalmas viszonyt kialakítani velük.
Számba veszi hibáit is a napló hőse. Tudja magáról például, hogy könnyen indulatba jő, hogy ingerlékeny és szenvedélyes, ahogy írja: „hevem elragad”, s később bánja, ha ilyenkor valakit megsért.
A naplóíró nyíltan hangot ad eszményének, vagyis hogy szabad és független lehessen, de véleménye szerint ennek elsősorban neme az akadálya. Mindenesetre az igazság kimondására törekszik. Az igazság pedig, tudjuk, felszabadít.
Borcsa János
* Kézdiszentléleki Kozma Katinka: Csalódások könyve. Napló, 1863. december–1865. április. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Sebestyén Mihály. Bookart, Csíkszereda, 2012.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Az idő igájában
Az ember útja a boldog időtlenség állapotából az óra diktatúrájának a jármába vezetettig. A jó minőségű természetes fény feltalálásával megloptuk, gyarmatosítottuk az éjszakát is. Az emberbe kódolt belső órát pedig, amely rövid téli napokon lelassítaná az időt, semmibe vesszük, amiért idegrendszerünk áll bosszút. Az alvászavar népbetegséggé vált, akárcsak a depresszió, s egy sor más bántalom – elhízás, cukorbetegség, emésztési zavarok stb. – amelyek kapcsolatban vannak a természetes időritmustól való elszakadással.
Az első erdélyi nyomtatvány
E folyamat történetéről, a különböző korok emberének időérzékeléséről, az időfegyelem megjelenéséről beszélgetett február 25- én a Teleki Téka freskós termében Lázok Klára, a Beszélő könyvek házigazdája a Budapestről érkezett FóNagy Zoltán történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének kutatójával.
A beszélgetést megelőzően hangzott el a bejelentés, miszerint a megyei tanács ígéretet tett, hogy biztosítja a különlegesen értékes freskós terem felújítására szükséges összeget, s a folyamatot követheti majd a Beszélő könyvek közönsége is.
A szerda esti rendezvényen a Téka állományából az időről szóló könyvekből helyeztek el néhányat a tárlóban: Newton természetfilozófiájának 1685-ös londoni kiadását, a francia Enciklopédiát, az időmérésről, óráról készült rajzzal, egy Krón Ferenc Ernő által szerkesztett régi kalendáriumot 1848-ból és egy 1525-ben Szebenben nyomtatott laptöredéket, amely az 1525-1575 közötti mozgó ünnepeket tartalmazza, s 2009-ben derült ki, hogy a legelső fennmaradt erdélyi nyomtatványnak tekinthető.
A mindennapok történésze
Fónagy Zoltánról elhangzott, hogy kutatási területe a 19. század magyar történelme, társadalom-, gazdaság- és művelődéstörténete, a hétköznapi élet története, történeti kartográfia, történeti statisztika. Szakmunkáiban ezt a területet dolgozza fel, mint például a Modernizáció és polgárosodás, Magyarország története 1849–1914. A tudományos tevékenység mellett református vidéki közösségből származva fontosnak tartja, hogy kutatási eredményeit a művelt nagyközönségnek is tolmácsolja. Teszi ezt a tudománynépszerűsítő újságcikkek sora mellett A mindennapok története című blogon is, amely a történészi igényesség mellett olvasmányos, szórakoztató írásokat tartalmaz, és népszerűvé tette a Kárpát- medencében. – Ha nem alkalmazkodtok, kihaltok, mint a dinoszauruszok – tanácsolta a fia, akinek az ösztönzésére tudományos kiadványai mellett a mindenki számára elérhető számítógépes felületen osztja meg gondolatait az olvasók valóban széles táborával.
Lázok Klára kérdésére, hogy mi az idő, Szent Ágostontól vett idézettel válaszolt: "Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom." (Vallomások, XI. könyv). Bár a 17., 18. század filozófusai vitatták, hogy események, történések nélkül van-e abszolút idő, Fónagy Zoltán elmondta, hogy történészként az emberi időérzékeléssel, az idő megélésével foglalkozik. A témával kapcsolatosan Lázok Klára a Téka állományából két könyvet emelt ki, Teleki Sámuel útinaplóját, amelyben svájci látogatását írja le, s fontos szerepet szán az időnek, valamint a kiskendi Kozma Katinka 19. századi naplóját (Spielmann Mihály történész szerkesztésében jelent meg). A 16 éves vidéki lánynak, aki Budapestre vágyott, a véget nem érő vendégeskedések alatti időtlenségben teltek a napjai.
Az életkorukat sem tudták
A modern kor előtti ember közömbös volt az idővel szemben. Szent Margit idejében az apácák nem tudják az életkorukat meghatározni, s a korabeli peres iratokban szereplő tanúk sem. A török kiűzése után a helységek határának visszaállítására felkért személyek közül a legidősebbek 130 évesnek is vallották magukat. Ezen a 18. század végén, 19. század elején előbb a reformátusoknál, majd a katolikusoknál is bevezetett anyakönyvezés változtat. A középkori ember eseményekhez kötötte az idő jelölését, az uralkodó trónra lépéséhez, a pápa megválasztásához, az egyházi ünnepekhez, a jeles napokhoz, s a bírósági jegyzőkönyvek is úgy rögzítik, hogy húsvét után tíz nappal, amit utóbb nehezebb meghatározni, mozgó ünnepről lévén szó. Az első toronyórák Itáliában jelennek meg az 1300-as években, Erdélyben a 15. században Brassó és Kolozsvár volt az úttörő. Fokozatosan a jómódúak lakásában is megjelennek az órák, de inkább dísztárgyként, aminek a gyakori igazítása költséget jelent. A vidéki úri életet továbbra is az időtlenség, a földművesek esetében pedig a természethez való igazodás jellemzi, ami a modern ember látószögéből akár pazarlónak is tűnhet – mondta az előadó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Írói üzenetek nyomában a Vigadóban
Legyen kritika közöttünk!
Csütörtökön, a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében író–olvasó találkozót rendeztek dr. Borcsa János kritikus–irodalomtörténész–könyvkiadóval az Írói üzenetek nyomában című tanulmánykötete és az általa szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek megjelenése apropóján.
Ferencz Éva tanárnő köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, majd miután ismertette az est főszereplőjének eddigi életútját, az Írói üzenetek nyomában című kötetet méltatta. A három fejezet közül az elsőben tizenhat kritika és recenzió kapott helyet, amelyekben verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolat, haiku, aparegények, bukolikák és alkotóik tárulnak ki és fejtődnek meg.
„Borcsa János kritikáiban, tanulmányaiban egyaránt helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert Fekete Vince, Markó Béla, Bogdán Vilmos vagy Bogdán László, a 19. századi naplóíró Kozma Katinka és Szentkatolnai Bálint Gábor”, hangzott el. Jelen kötetben az erdélyi irodalom kortárs klasszikusai (Bogdán László, Ferenczes István, Kántor Lajos, Ferencz Imre, Kenéz Ferenc, Lőrincz György), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Zsidó Ferenc, Tompa Andrea, László Noémi) és a fiatalabbak (Bálint Tamás, Muszka Sándor) is jelen vannak.
A második részben két nagyobb lélegzetvételű tanulmány, illetve egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata olvasható Legyen kritika közöttünk! címmel, míg a harmadik rész – a jegyzetek mellett – jeles vagy tragikus évfordulók kapcsán született írásokat tartalmaz. Az egyetemes értékek mentén (becsület, erkölcs, haza, szabadság) írt jegyzetek kiállták az idő próbáját, fogalmazott a méltató. „Bár lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő üzenete volt minden írásnak, így, egy kötetbe gyűjtve érik egységes egésszé, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé”. Végezetül a Legyen kritika közöttünk! című írásból idézett: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjunk hasznos dolgok elmondására.”
A folytatásban Gazda József író a Szentkatolnai Bálint Gábor válogatott műveit tartalmazó kötetet (erről bővebb beszámolót csütörtöki lapszámunkban olvashattak) ismertette, majd a szerző dedikált. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Borcsa János, a beavató és beavatott
„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás.
A kritikus új kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jött ki a nyomdából, és kritikák, tanulmányok, jegyzetek gyűjteménye, melyek 2010–2016 között jelentek meg első közlésben különböző napilapokban, folyóiratokban, periodikákban, internetes portálokon. Megnevezni őket már csak azért is érdemes, mert szép térképét rajzolják meg Borcsa János szellemi hatósugarának. Háromszéken, szűkebb pátriánkban a Háromszékben és a Székely Hírmondóban közölt, Székelyföldön, illetve általában a magyar nyelvterületen a Székelyföld kulturális folyóiratban, Erdély-szerte a Helikon, a Korunk folyóiratokban, az anyaországban a Bárka, a Hitel, a Forrás hasábjain, a nagyvilágban pedig a Kortárs Online, illetve az előbb felsorolt kiadványok internetes oldalain.
Joggal tarthat számot Borcsa János az egyszerre táguló és szűkülő világfalu olvasóinak érdeklődésére. Kritikáiban, tanulmányaiban és irodalmi jegyzeteiben éppen úgy helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert alkotó (Fekete Vince, Markó Béla, Molnár Vilmos, Bogdán László), mint a 19. századi naplóíró Kozma Katinka, vagy általában klasszikusaink. Jegyzetei, bár többségük adott időpontban s adott alkalomból keletkeztek első közlésükkor, kiállják az idő próbáját, lévén, hogy egyetemes értékek mentén íródtak, úgy mint becsület, erkölcs, haza, szabadság. S lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő, megfontolandó üzenete volt minden írásnak, de így, egy kötetbe gyűjtve kerekedik ki, érik össze egységes rendszerré, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé.
A három ciklus közül az első kritikák és recenziók gyűjteménye, 16 méltató, olvasótoborzó, vagy ahogy egy előző kötetét emlegették, olvastató írás. Verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolatok, haikuk, aparegény, bukolikák világa tárul fel bennük, és velük együtt az alkotók kerülnek közelebb az olvasókhoz: Bálint Tamás, Bogdán László, Elek Tibor, Fekete Vince, Ferencz Imre, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, László Noémi, Lőrincz György, Lövétei L. László, Markó Béla, Molnár Vilmos, Muszka Sándor, Temesi Ferenc és Zsidó Ferenc.
A második ciklus két nagyobb lélegzetvételű tanulmányt tartalmaz, egyik a haza és magyarság kérdését vizsgálja erdélyi magyar költők műveiben, a másikban Tompa Andrea 2013-ban megjelent nagyregényéről értekezik, a harmadik pedig egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata Legyen kritika közöttünk! címmel. A kötet harmadik részében irodalmi jegyzetek olvashatók, amelyek irodalmi évfordulók, események kapcsán születtek.
Hogy van-e, illetve mi szükség van a kritikára, így válaszolja meg a kérdést Borcsa János: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi, hogy minél előbb eljusson az olvasóhoz, hiszen értelme akkor van (…), ha befogadóra talál.”
A napokban olvastam egy nagyon szép történetet. Eszerint a tibeti hagyomány azt tartja, hogy egy könyvnek energiája, értsd, lelke van, nem halott, papírra nyomtatott betűkből áll. A könyv viszont csak akkor él, ha éltetik a lelkét, fenntartják az energiáját. A buddhista szerzők ezért a könyv lelkét felolvasás útján adják át a beavatottnak, aki a maga során fölolvassa a könyvet másoknak. Ezt a tibetiek eleven, hallás általi átadásnak nevezik, és a könyv lelke akkor kezd élni, amikor a hallás utáni átadást aktív olvasás követi. Tibetben úgy vélik, csak így tudja a könyv betölteni a funkcióját.
Kettőzötten igaz ez Borcsa János Írói üzenetek nyomában című kötetére, általában irodalomtörténészi, kritikusi munkájára. Borcsa János egyszerre beavató és beavatott. Kívánom, hogy legyen minél több beavatottja ezután is, és az írásai által megismert íróknak szintén! Ferencz Éva / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)