Felújítás előtt áll Kolozsvár ékessége
Uniós forrásokból tervezik felújítani Kolozsvár egyik fő látványosságát, a főtéri Szent Mihály-templomot – számol be Kiss Előd-Gergely a kronika.ro-n. Gondot okoz azonban, hogy a hazai törvényi előírások miatt a műemléképület restaurálásához szükséges 8–10 millió eurónak csupán a felét tudják lehívni az EU-s alapokból – közölte a Krónikával Kovács Sándor főesperes, kanonok, a Szent Mihály-plébánia vezetője.
Az egyházi elöljáró elmondta: másfél-két éve határozták el, hogy felújítják a római katolikus templomot. Mivel komoly restaurálást szerettek volna, először Mezős Tamással, a Budapesti Műszaki Egyetem professzorával beszéltek, aki nekilátott a munkának. Ő azonban nem romániai, ezért sok nehézségbe ütköztek, hosszú bürokratikus eljárás kellett volna ahhoz, hogy a hatóságok elfogadják a magyarországi szakember terveit. Ezért a főesperes úgy döntött, nem küzdenek tovább a bürokráciával és a Kolozsvári Maksay Ádám műépítészt kérte fel a munkára.
„Már korábban ismertem, és nagyon tiszteltem a munkáját, hozzáállását, hiszen amit mond, úgy is tesz. Amikor felkértem, megtiszteltetésnek vette, hogy ő foglalkozhat a Szent Mihály-templommal, igaz, megjegyezte: számítani kell arra, hogy sok irigyünk lesz. Azt válaszoltam: nem számít, ezt le lehet győzni, hiszen az a fontos, hogy a templom restaurálása jó irányba haladjon" – emlékezett vissza a kezdeti időszakra a főesperes. Hozzáfűzte, akiket Maksay Ádám munkatársként kiválasztott a feladatra, kivétel nélkül kiváló szakemberek.
Zajlik a régészeti feltárás
A római katolikus templomban jelenleg régészeti feltárás zajlik, a régészek hétvégéig befejezik a munkát, és közzéteszik az eredményeket összegző írásos beszámolót. A szakemberek négy helyen végeztek ásatásokat a műemlék épületben. Kovács Sándor arra is kitért, hogy bár a templom történetét megírták, az korántsem teljes, így a régészeti feltárás új információkkal szolgálhat. Például még mindig vita folyik arról, hogy hol volt az első templom a mai műemlék helyén.
Bonyolult procedúrák
Kovács Sándor szerint uniós forrásokból szeretnék finanszírozni a műemlék templom felújítását, azonban gondot jelent, hogy a romániai törvények szerint legfeljebb ötmillió euró uniós támogatást kaphatnak a célra. „Ötmillió euró kevés ehhez a templomhoz, a szakemberek szerint a teljes restauráláshoz 8–10 millió euróra lenne szükség" – magyarázta a főesperes. Az istenháza jelenlegi állapotáról elmondta: a Maksay Ádámék által végzett felmérések azt mutatják, hogy gondok vannak például az oszlopokkal, amelyek elcsúsztak vagy elferdültek. De a mennyezet és a tetőtér is javításra szorul. „Egy A kategóriába sorolt műemlék templom restaurálását nem egyszerű véghezvinni" – magyarázta. Felvetésünkre, hogy tervezték-e, hogy esetleg magyarországi alapoktól is kérnek támogatást, elmondta: nagyon ravaszul fogalmazták meg a hazai törvényeket, azok ugyanis előírják, hogy ha nyernek az uniós pályázaton, akkor más forrásokból, alapítványoktól nem kérhetnek támogatást. Sőt ha elfogy az uniós pénz, nem folytathatják azonnal a restaurálást. Legalább három évet kell várniuk, amíg más forrásokat felhasználva folytathatják a munkálatokat, ellenkező esetben vissza kell fizetniük az EU-s támogatást.
A főesperes elmondta: augusztus 25-én nyújtják be az uniós pályázatot, a tervek szerint a templom belsejét 2018-ban kezdenék el restaurálni, és 2020-ig szeretnék befejezni a munkát. „Azt mondták a szakemberek, hogy 2020 karácsonyán meg lehetne tartani a belül teljesen felújított templom megáldását. Ezért az első ötmillió euróból a legsürgősebb, legfontosabb munkálatokat végezzük el" – részletezte Kovács Sándor. Elmondta, abban bíznak, hogy a közbeszerzési eljárás zökkenőmentes lesz, és nem veszítenek időt azzal, hogy a versenytárgyalás vesztesei megóvják a döntést – írja a kronika.ro.
erdély.ma

A X. Kisjenői Városnapok sikere
Színes szórakoztató programok, vidámság
Amint azt előzetesen meghirdettük, a Kisjenői Polgármesteri Hivatal és a Városi Tanács szombaton és vasárnap X. alkalommal szervezte meg a Kisjenői Városnapokat. A rendezvénysorozat 11 órakor, a zsúfolásig megtelt városháza dísztermében ünnepélyes megnyitóval indult. Az állami himnuszt követően, a középen ülő Gheorghe Burdan polgármester köszöntötte a nagyszámú egybegyűltet, majd bemutatta a prezídiumban ülő vendégeket: Kovács Sándor csanádpalotai polgármestert, Ionel Ciupe megyei ALDE-elnököt, Gianina Ignuţa PSD-megyei nőszervezeti elnököt, Florin Remeţeant, a Népi Mozgalom Párt megyei elnökét, Kalcsó Istvánné kétegyházi polgármestert, Florentina Horgea alprefektust, Ioan Tripa alpolgármestert, Elisabeta Bondor iskolaigazgatót, Eugen Gagea városi tanácsost és Bianca Cotrăut, az óvoda igazgatóját. Ugyanakkor köszöntötte a nézőtéren helyet foglaló magas rangú vendégeket, név szerint megemlítve Andrei Anghelinát, a Vasile Goldiş Egyetem prorektorát, Ramona Lilét, az Aurel Vlaicu Egyetem rektorát, Ioan Crişan Marint, a Román Patronátus elnökét, Emil Moţiut, a kisjenői rendőrség parancsnokát, Dan Ilariét, a Kisjenői Törvényszék főügyészét, valamint a jelen volt városi és megyei tanácsosokat.
Értékelés, előretekintés
Gheorghe Burdan polgármester miután a város polgárainak megköszönte a legutóbbi önkormányzati választásokon magának és csapatának szavazott bizalmat, a Kisjenői Városnapokat olyan ünnepi alkalomnak nevezte, amikor érdemes visszatekinteni a tavaly óta megtett útra, de a jövőbeli munkát is vázolni kell. Az elmúlt időszak egyik legnagyobb megvalósítása a szennyvízhálózatnak Erdőhegyen, 11 kilométer hosszan történt lefektetése, illetve a városi ülepítőtelep megépítése volt. Ugyanakkor kibővítették, korszerűsítették az Avram Iancu téren lévő óvodaépületet, utcákat aszfaltoztak Kisjenőben, Erdőhegyen és Nadabon, felújították a kisjenői, az erdőhegyi és a nadabi artézi kutakat, játszóteret építettek a sportcsarnok mellé, a vízüzem számára további három kutat fúrtak a vízhozam növelésére, korszerűsítették a Gyermekek Klubjához vezető 4 kilométeres utat, felújították a nadabi kultúrotthont, valamint az ottani iskolaépület fedelét, jelzőlámpákat szereltek fel a városközpont gyalogátkelőihez. Folyamatban van a városi vízvezeték-hálózat felújítása, javítják az erdőhegyi és a nadabi óvodaépületet, ugyancsak folyamatban van a kisjenői, illetve a hozzá tartozó települések közvilágításának a felújítása. A következő évben további járdákat kívánnak térkővel burkolni, tervezik a panellakások hőszigetelését, EU-pályázati támogatással hévízfürdő építését magyarországi testvértelepüléssel, közművelődési és szórakoztató-komplexum építését, a volt mentőállomás épületének a felújításával, átalakításával nőgyógyászati központ létrehozását tervezik. Folytatják a közbenjárást a város körgyűrűjének a megépítéséhez, esővíz-elevezető csatornákat építenek Kisjenő-Erdőhegyen – sommázta az új városvezetés terveit Gheorghe Burdan polgármester, aki kijelentette: maga és csapata továbbra is a kisjenői, vagyis a város polgárainak az érdekeit szolgáló politikát folytatja, ami azt is jelenti, hogy itt 1 köbméter víz 2 lejbe kerül, míg a megyeközpontban kétszer annyiba. A városban ismeretlen a munkanélküliség, sőt munkaerőhiány van, az ott megtelepedett nagyvállalatok bővítenék a tevékenységüket, amihez azonban nem találnak munkaerőt. Köszönetet mondott a Kisjenői Városnapok megszervezéséhez kapott támogatásért a Kromberg&Schubert Ramania, a Per Ecologic, a Guala Pack, az Universal Criş, a Havitas, a Maschio Gaspardo Romania, a Nouva Atelmec, az EKR Electrocontact, a Sapa Profiles, az Aniz Kft., az Izolta, a Baby Blue Gass, a Soc Coop Consum, a Terapeutica GT, a Soc Profesional Notar Cioara, az Arcatim Gyógyszertár, a Kisjenői Agromec, az Izaura, a Kézművesek Szövetkezete, az SW MING DA FU ZHUANG, a Gazda Agricola, a Pro Met Riv, illetve B-Alex cégeknek.
Ezt követően a prezídiumban ülők közül Kovács Sándor csanádpalotai polgármester magyarul, Florentina Horgea, Ionel Ciupe, Florin Reneţean, Gianina Ignuţa, Andrei Anghelina, Ioan-Martin Crişan románul gratulált a polgármesternek és csapatának az elért eredményekhez, további sok sikert kívánva. Mindenki meglepetésére, Kalcsó Istvánné kétegyházi polgármester folyékony román beszéddel köszöntötte a jelenlévőket, illetve az új városvezetést, reményét kifejezve a további együttműködésben. Felszólalása vastapsot kapott.
Színes parádé, majd program
Az ünnepélyes megnyitó végén mindnyájan az utcára vonultak, ahol rendőrautó biztosításával, a Sunetul Aradului fúvószenekar felvezetésével, pomponosok, moderntáncosok, népviseletbe öltözött táncosok, mesefigurák részvételével, három társzekér, illetve egy hintó kíséretében vonult a színes menet. A zenekar a városháza előtt felsorakozott vezetőség és vendégek előtt tisztelgett, tust húzott, majd hetykén vonult tovább a Fehér-Körös hídja irányába. Ezt követően Gheorghe Burdan polgármester a városi tanács nevében ebédre hívta az ünnepélyes megnyitó vendégeit és meghívottjait.
Ezzel párhuzamosan a városi stadionban 14 órától beindult a Szórakoztatópark, amelynek a programjában fellépett a kerülősi Moştenitorii néptánccsoport, majd 17.20 órakor a csanádpalotai (Magyarország), utánuk a kétegyházi (Magyarország) néptánccsoport magyar táncait tapsolta meg az egyre gyülekező közönség.
Vasárnap ugyancsak a városi stadionban 14 órakor indult a Szórakoztatópark. A kétnapos sikeres programért köszönet jár a szervezőknek, a közreműködőknek és a támogatóknak egyaránt!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Hetedhét országra szóló ünnep kezdődött Kolozsváron
Hétszáz éves város Kolozsvár, hét éves a Kolozsvári Magyar Napok: a mágikus szám jegyében kezdődött meg az erdélyi magyarok egyik legnagyobb kulturális és közösségi rendezvénysorozata. A Szent Mihály templomban vasárnap ökumenikus szertartással kezdték meg az ünnepet, a gótikus épület bejáratánál pedig hivatalosan is megnyitották a Márton Áron püspök emlékét idéző szabadtéri kiállítást.
Ünnep kezdődik Kolozsváron, közösségünk ünnepe, de a találkozásoké is – mondta Rácz Norbert unitárius lelkész a Szent Mihály templomban, a Kovács Sándor főesperes által celebrált szentmisét követő ökumenikus megnyitón. Rácz Norbert arra kérte a zajos vigasság elé néző Kolozsváriakat: néha azért üljenek le az ódon falak árnyékába, és csendben hallgassák meg „a kövek szavát” is.
Bibza Gábor a református egyház képviseletében mondott beszédet. A lelkipásztor arra figyelmeztetett: a Kolozsvári Magyar Napok nemcsak a közösség élni akarását fejezi ki, hanem azt is, hogy „van holnapunk”, hisz ilyenkor derül ki, hogy nem is vagyunk olyan kevesen, akik magyarként szándékozunk élni a kincses városban.
Fehér Attila evangélikus-lutheránus lelkész a mágikus hetes számra hívta fel a figyelmet, amelynek jegyében az idei Magyar Napok zajlanak: Kolozsvár 700 éve kapta meg a városi rangot, a KMN 7 éves, a 7-es szakrális szám is: az isteni 3-as és a stabilitást kifejező földi 4-es összege. Hét nap alatt teremtette Isten a világot, 7 hangból áll az alaphangsor, az ősmagyarok hét törzsbe szerveződtek és hét vezér hozta őket a Kárpát-medenceébe. A magyar mesevilágban és nyelvben is számos utalás van a 7-es szám mágikus erejére: a titok, ha nagy, akkor hétpecsétes, a varázscsizma hétmérföldes, a Nap hétágra süt, a sárkánynak hét feje volt, és hetedhét országra szóló ünnep kezdődik most Kolozsváron.
A Szent Mihály templom előtt Márton Áron életét és harcait bemutató, magyar és román nyelvű pannókat állítottak fel a KMN idejére. Örömmel konstatáltuk, hogy a román járókelők is megállnak, és nagy érdeklődéssel olvassák a 120 éve született püspök történetét, akinek boldoggá avatásáért az ökumenikus megnyitón is közösen imádkoztak a hívek. Ami azért sem meglepő, mert Márton Áron a saját korában felbecsülhetetlen hatást gyakorolt az öt felekezet (katolikus, református, unitárius, evangélikus és izraelita) között megosztott erdélyi magyarság lelki egységére.
T. Koós Imola
maszol.ro

Megnyitó ünnepi szentmise és kiállítás a Főtéren
A Szent Mihály-templomban vasárnap délelőtt megtartott ökumenikus istentisztelet jelentette a 7. Kolozsvári Magyar Napok (KMN) megnyitó ünnepi szentmiséjét.
Kovács Sándor római katolikus főesperes kifejtette: a Kolozsvári Magyar Napok feladata a közösség megerősítése, és ennek ki kell sugároznia Erdély minden városába és a Kárpát-medenceébe is. – Erősödjön meg nemzetünkben az öntudat és nyelvünk ismerete, mert ez egyúttal a nemzet ismerete is – mondta Kovács Sándor főesperes.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár kiváltságleveleiből nyílt kiállítás
MTI - Kolozsvár városi kiváltságleveleiből nyílt kiállítás a városban működő Erdélyi Történeti Múzeumban pénteken annak tiszteletére, hogy I. Károly király hétszáz évvel ezelőtt emelte városi rangra a települést.
A Cluj – Kolozsvár – Klausenburg 700 című kiállításon több tucat olyan dokumentum eredeti példányát vagy másolatát lehet megtekinteni, amelyekkel a magyar királyok biztosítottak kiváltságokat a város számára, illetve amelyeket a város tanácsa fogadott el.
A legrégebbi dokumentum 1336-ból származik, és Károly király kézjegyét és pecsétjének egy darabját is őrzi. Ez a dokumentum idézi az alapkiváltságokat biztosító – szintén Károly király által – 1316. augusztus 19-én kibocsátott kiváltságlevelet. Megtekinthetők azonban olyan kiváltságlevelek is, amelyeket Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, Mátyás király, vagy Mihály vajda állított ki a város számára. A legutolsó kiváltságlevél 1708-ból, I. József király uralkodása idejéből való.
Mitu Melinda, a múzeum aligazgatója nyitóbeszédében elmondta: ezek az iratok nemcsak a város, de Erdély, Magyarország, Románia és egész Közép-Európa történetének fontos dokumentumai. A kiállítást ezek mellett a város, és a város történetében fontos szerepet játszó magyar királyok megannyi ábrázolása, és különböző tárgyak is gazdagítják. Megtekinthető például a Kolozsvári hóhér pallosa és az egyik városkapu lakatja, kulcsa is.
Flóra Ágnes Kolozsvári levéltáros, a kiállítás egyik kurátora azt a Luxemburgi Zsigmond által 1405-ben kiadott kiváltságlevelet emelte ki, amely jogot biztosított a városfalak megépítésére. Kovács Sándor római katolikus főesperes a kiállításra kölcsönadott 1349-es avignoni pápai búcsúlevélről beszélt, amely felsorolja azokat a lehetőségeket, amelyek révén a Szent Mihály-templom látogatói bűnbocsánatot nyernek.
Megtekinthető a kiállításon a Kolozsvári tanácsnak az a határozata is, amely 1458-ban érvénybe léptette a paritásos városvezetési rendet. Eszerint a városi tisztségviselőket egyenlő számban választották a szász és a magyar városlakók soraiból, a bírói székben pedig évente váltották egymást a szászok és a magyarok választottjai.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében a kiállítás mellett számos más rendezvényen is felidézik Kolozsvár 700 éves városi múltját. A Kolozsvári Magyar Opera este a Mátyás-szoborcsoport közelében felállított főtéri nagyszínpadon mutatja be Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját. Ezt követően nézheti meg a közönség Bordos László Zsolt világhírű vizuális művész háromdimenziós épületvetítését a Szent Mihály-plébániatemplom falán.
Krónika (Kolozsvár)

Kápolnafelújítás Válaszúton, búcsúünnep Bonchidán is
Kiemelt jelentőségű nap volt szeptember 14-e mind a válaszúti, mind a bonchidai magyarság számára, hiszen a helyi római katolikus kápolnát, illetve a templomot egyaránt a Szent Kereszt felmagasztalásának tiszteletére szentelték – de nemcsak búcsúünnepet ültek a szórványközösségekben, Válaszúton még eggyel több oka volt az örömre a tucatnyi lelket számláló gyülekezetnek: a jövőre százéves kápolna teljesen megújult az ünnepségre. A két gyülekezet beszolgáló lelkipásztora, Kovács Árpád a felújítás kapcsán elmondta: az épületnek szinte csak a falai mAradtak épen, a tatarozáskor a teljes szerkezetet le kellett bontani.
A felújítás költségeinek túlnyomó részét Kovács Sándor főesperes és a kerületi főesperesség fedezte, de sok más segítséget is kaptak: a válaszúti Kallós Alapítvány például a tatarozás munkálatainál dolgozóknak felszolgált meleg ebéddel támogatta a közösséget.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Beiktatták minden idők legfiatalabb szatmári esperesét
Az elmúlt háromszáz évre visszamenőleg dokumentálható, nem volt még ilyen fiatal esperese a Szatmári Református Egyházmegyének. Beiktatták a mindössze 37 esztendős Király Lajos batizi lelkipásztort, aki Istentől kért bölcsességet székfoglaló beszédében.
Pénteken délelőtt a 10 órakor kezdődő istentiszteleten, a Láncos templomban tartották meg az egyházmegye alakuló közgyűlését, ahol Csűry István királyhágómelléki püspök hirdette Isten szavát a Napi Ige alapján: „Ugyanis az első hónap első napján határozta el, hogy eljön Babilóniából, és az ötödik hó első napján érkezett Jeruzsálembe Istenének rajta nyugvó jóakaratából. Mert Ezsdrás erős szívvel törekedett arra, hogy kutassa és megcselekedje az ÚR törvényét, és tanítsa Izráelben a rendelkezéseket és végzéseket." (Ezsd 7,9-10) Elsődleges legyen az új vezetőség számára az egyház építése! - mondta igehirdetésében a főpásztor. Mindezt kiegyensúlyozottan kell tenni, az egyház tekintélyét nem eljátszva és bizonyosnak kell lennünk abban, hogy mellettünk van az Isten. Legyen ez egy új rendszerváltás kezdete, ahol mernünk kell döntéseket is hozni!
Az igehirdetést követően Kovács Sándor esperes és Csűry Miklós főgondnok nyitotta meg a közgyűlést, majd sor került az egyházmegyei fegyelmi bizottság megválasztására.
A szünetet követően ünnepélyes fogadalomtételre került sor, Kovács Sándor leköszönő esperes kérte ki az alábbiak közül azoktól az esküt, akik még eddig nem töltötték be az adott tisztséget: Király Lajos esperes, Dr. Puskás Csaba főgondnok, Kiss József lelkészi főjegyző, Boga Ferenc presbiteri főjegyző, Versényi István lelkészi aljegyző, Póti Dániel presbiteri aljegyző, Nagy Erika missziói előadó, Győrbíró Sándor katekétikai előadó, Rácz Ervin ifjúsági előadó, Szilágyi Róbert számvevő, Higyed Gyöngyi zenei előadó, Giczei Tünde jogtanácsos, Matuz Zsolt műszaki előadó, Kürti Tamás levéltáros, Szatmári Elemér EVB-lelkészi elnök Tatár Miklós EVB-presbiteri elnök Varga Szilárd EVB-póttag. Egyházmegyei lelkészi tanácsosok: Keresztúri Sándor Zsolt, Jobb Domokos, Higyed István, Varga Szilárd, Simon Attila.
Egyházmegyei lelkészi tanácsosok, póttagok Higyed János, Képiró Gyula Jenő, Korda Zoltán. Egyházmegyei presbiteri tanácsosok: Dr. Vass Zoltán, Bűcs Attila, Póti Csaba, Tatár Miklós, Gyapai Sándor. Egyházmegyei presbiteri tanácsosok, póttagok: Csorvási Béla, Elek Károly. Egyházkerületi lelkészi tanácsosok: Máthé Róbert, Keresztúri Sándor Zsolt, Képíró Gyula Jenő, Korda Zoltán. Egyházkerületi lelkészi tanácsosok, póttag: Rácz Ervin, Bogya Kis Ferenc. Egyházkerületi presbiteri tanácsosok: Csűry Miklós, Bűcs Attila, Tatár Miklós, Kiss József. Egyházkerületi presbiteri tanácsosok, póttagok: Halász Béla és Gyapai Sándor. Fegyelmi bizottság, lelkészi tagok: Mészáros Mihály, Kovács Mátyás Péter, Kürti Tamás Fegyelmi bizottság, lelkészi póttag: Szatmári Elemér. Fegyelmi bizottság, presbiteri tagok: Kánya Gyula és Póti Dániel. Fegyelmi bizottság, presbiteri póttag: Balázs Bandi István.
„Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál az Úrban, hogy azt betöltsed! (Kol 4,17) mondta Pál apostol idézve Kovács Sándor Király Lajosnak, azaz a leköszönő az új esperesnek. Sok olyan szolgálat lesz előtted, amire nem is gondoltál, de ha programod az Ige hirdetése, akkor nincs mitől félned, mert Isten veled lesz! - biztatta. Majd jelképes cselekedetként átadott egy Bibliát, az egyházmegye pecsétjét és kulcsát.
szatmar.ro

Hagyományos szüreti bált szerveztek Pankotán
Huszonhét magyar ruhába öltözött pár parádézott a főutcán
Pankotán szombaton szervezték meg a hagyományos szüreti mulatságot, aminek a felvezetése 15 órakor kezdődött, a 27, magyar népviseletbe öltözött fiatal pár Macket Ferenc házánál találkozott. Onnan a tavalyi Szőlőkirálynő, Bâte Diana vezetésével, a díszes szőlőkosarat hordozó pár nyomában, zenekísérettel végigvonultak a város főutcáján, betértek a Városházára, ahol fogadta őket Dan Pocrişor polgármester és Ioan Boiciuc alpolgármester. Ezt követően bevonultak a katolikus templomba, ahol részt vettek a 17 órakor kezdődött hálaadó szentmisén, ahol ft. Ciurar János plébános megáldotta a szőlőskosárban az idei termést, illetve a szőlőmunkásokat jelképező híveket. A szertartás után ugyancsak a szőlőskosár nyomában elvonultak a központi vendéglőbe, ahol a fiatalok megvacsoráztak. 20 órakor a Dokopil Olga által betanított fiatalok ünnepélyes bevonulásával és táncműsorával kezdődött a hagyományos szüreti mulatság, amelyen a nagyiratosi Czank Miklós (Öcsi) és zenekara húzta a talpalávalót. Ezúttal is megtartották a Szőlőkirálynő-választást, melynek során újraválasztották Lăzărescu Gianinát. A mulatság szüneteiben kisorsolták az 50 tombolanyereményt, köztük a fődíjat, a Juhász Katalin által készített hímzésbe burkolt üveg bort, amit Joldeş Flavia, míg a szőlőskosarat Parasca Lavinia vihette haza. A gyermekek ajándékait a fazekasvarsándi Pataki Mária adományozta, külön ajándékot kaptak a fazekasvarsándi és borosjenői gyermekek, akik ugyancsak felvonultak, részt vettek a programban.
Az éjjel 3 óráig tartó mulatság résztvevői jó hangulatban mulattak, sokat táncoltak a Czank Miklós (Öcsi) és zenekara által játszott magyar, illetve Kovács Sándor és zenekara által húzott román zenére.
Az idei, hagyományos pankotai szüreti mulatság szervezői nevében Dokopil Olga ezúttal is köszönetet mond a támogatóknak, illetve mindazoknak, akik a gyermekek ellátásában, a bál megszervezésében közreműködtek. 
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Beöltözéssel ünnepeltek a ferences nővérek
A mallersdorfi ferences nővérek erdélyi közösségi életük újraindulásának 25 éves jubileumát ülték az elmúlt hétvégén Székelyudvarhelyen.
A szentségimádás szolgálatuk középpontjára, Jézusra irányította a figyelmet, Klarissza nővér beöltözése a hivatásra, a sokak által megtekintett fényképkiállítás pedig arra a páratlan szeretetmunkára mutatott rá, amit körünkben a nővérek végeznek. Az évforduló alkalmával az udvarhelyi ferences templomban a reggeli dicséret keretében – fél év jelöltségi előkészítő után – öltötte magára Portik Noémi a szerzetesi ruhát, utána Orbán Szabolcs, az erdélyi ferences rend tartományfőnöke a hálaadó ünnepi szentmisén a mallersdorfi elöljárókkal, a pap- és szerzetestestvérekkel köszönte meg Istennek az újraindulás óta eltelt negyedszázadot, illetve a hivatás ajándékát.
Rendi nevén Klarissza nővért a jeles alkalom előtt életútjáról és hivatástudatának alakulásáról kérdeztük. „A középiskola végéig időszakonként újra és újra feltört bennem a vágy a szerzetesi élet iránt. Mindig is vágytam valami többre, ez vonzott a művészetek felé is. Határozott döntésemet a szerzetesi életforma mellett az egyetem első éve alatt hoztam meg. A megerősödéshez és a lelki fejlődéshez nagyban hozzájárult az, hogy Kolozsváron rátaláltam a Francesco Palántái nevű, ferences lelkiségű, egyetemistákból álló közösségre, melyet az ottani ferences testvérek vezettek. Itt alakult ki a ferences lelkiség iránti vonzalmam. Szent Klára önmagát Ferenc kis palántájának nevezte. Ez a palánta pedig mostantól az én védőszentem és névadóm. A ferences nővérek közösségébe 2015. augusztus 25-én költöztem be, és azóta is otthon érzem magam közöttük. Fontos számomra, hogy az Istennel való kapcsolatomból merítkezve közösségben élhetek, és az embereket szolgálhatom” – mondta.
A ferences nővérek bensőséges ünnepébe bekapcsolódtak Noémi családtagjai, rokonai is. A mit kér a közösségtől kérdésre az volt a válasza, hogy megkezdhesse az újoncidőt, amely a Szent Ferenc szelleme szerinti élet elsajátításának kétéves próbaideje. Azért imádkoztak templomnyian, hogy örömteli szívvel szolgáljon. Szabolcs testvér áldást kért az egyszerű szerzetesi ruhára, amely a közösséghez tartozás jele; az övre, amellyel tudatosan hozzáköti magát Istenhez; a jelvényre, amelyet a Krisztussal való összetartozás szimbólumaként visel, valamint a fátyolra, amely azt jelképezi, hogy útközben van Krisztus felé mint az Ő menyasszonya.
A zsolozsmáskönyv és a rendi szabályzat Jézus szeretetére, a rózsafüzér a Mária-tiszteletre emlékeztető ajándék. Kívánva, hogy rendi jelmondatuk szerint „az Ő szeretete sürgesse”. Az imádság és az ároni áldás azért szólt, hogy a rá bízott kincset megőrizve sajátítsa el a rendi életet a noviciátus alatt. A ferences templom igazgatója, Antal testvér és Mátyás Károly főesperes-plébános mondott köszöntőbeszédet. A homíliában Szabolcs testvér a feladat felelősségéről szólt.
Dr. Wilhelm Gegenfurtner, a rend jelenlegi szuperiora utolsó alkalommal látogatott az udvarhelyi zárdába. Ugyanakkor megismerhettük Gottfried Dachauert, aki ebben a megbízatásban őt követi. Az elköszönő az 1864-es erdélyi alapításra, a kommunizmus idején tanúsított kitartásra és az 1991-es újrakezdésre emlékeztetett. Istenben bízva tudták negyven éven keresztül szegénységben, nélkülözésben és az árulástól való félelemben megtartani rendi ígéretüket a nővérek. Alapítójuk, Boldog Nardini műve és hatása tovább él: 1991. október 4-én, Szent Ferenc ünnepén Erdélyben újra elkezdődhetett a nővérek közösségi tevékenysége. A szuperior köszönetét tolmácsolta Kovács Sándor akkori székelyudvarhelyi főesperesnek „a fáradhatatlan szolgálatáért és a nővérek támogatásáért, irányításáért. A néhai Domokos főatyának és a jelenlegi provinciálisnak, valamint az Udvarhelyen szolgáló szerzeteseknek szólt a hála. A bizalomért, támogatásért pedig a város és a környék papságának, híveinek.
Molnár Melinda
Krónika (Kolozsvár) 

Megnyílt az '56-os rendezvényközpont Kolozsváron
Szombat délután fotókiállítással és történelmi előadással nyílt meg a Szentegyház utca 4. szám alatt található '56-os előadó- és kiállítótér, mely a következő másfél hónapban számos kulturális és történelmi eseménnyel várja mindazokat, akik a Magyar Szabadság Évéhez, illetve a forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett Kárpát-medencei eseményekhez csatlakozva emlékeznének a magyar történelem kivételes napjaira.
A megnyitón Gergely Balázs, a kolozsvári '56-os eseményeket egybefogó Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke meghívta a közönséget a 24 partnerszervezettel karöltve rendezett 36 program mindegyikére, majd Kovács Sándor főesperes házigazdaként mondott köszöntőt, kiemelve: a forradalom céljai megkésve, de megvalósultak, hiszen ma már egy olyan Magyarország ünnepel, amely független, demokratikus jogállam, és az egyesült Európai Unió tagállama lehet.
A szombat délutáni esemény díszvendége M. Kiss Sándor történész (a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese) volt, aki 1956 és a magyar társadalom címmel tartott előadást, ugyanakkor az Ötvenhat kép 1956-ról című fotókiállítás szakmai konzulenseként a fotók által megörökített történelmi pillanatokról beszélt.
A 60 évvel ezelőtti forradalom hangulatát olyan történetekkel elevenítette fel, amelyek a pesti srácok hétköznapi jellemét, humorát, lelkesültségét egyaránt megidézték, példának okáért a Sztálin-szobor ledöntésének különleges körülményeit. Hiába raktak láncot a nyakába és húzták, a szobor makacsul kitartott. A forradalmi ifjúság nevében egy maszekestől lefoglalt lángvágóval, több órás próbálkozás után sikerült csak ledönteni a csizmánál elvágott bronzszobrot. A csizma viszont ott maradt, és ahogy a külföldi újságban is figyelmeztettek, hamarosan „elindult”, hogy megtapossa a magyar népet.
Az előadó a forradalom okainak taglalásakor Németh Lászlót idézte, miszerint „a forradalom nem a legelnyomottabb, hanem a legvisszanyomottabb népek válasza volt a zsarnokságra”. Olyan mértékben hiányzott a szabadság, de a hithez vagy a tulajdonhoz való jog is, hogy a visszafojtott gondolat – mint a forrásban lévő víz az elnyomó hatalom üvegburája alatt – feszítette a népet. 1956 nemcsak az egyetemista ifjúság forradalma volt, hanem a parasztságé is, amely már nem hitt a Rákosi-rendszer „azé a föld, aki megműveli” csalóka politikai szólamában.
M. Kiss Sándor előadásában az `56-os előzmények ismertetésekor részletesen kitért a Sztálin halála utáni időszak korrekciós kísérleteire, melyek 1955 tavaszán, Nagy Imre leváltásával gyakorlatilag megbuknak. Az elégedetlenség viszont mind a polgári lakosságot, mind a baloldali értelmiséget és az ideológiáktól mentes munkásréteget tovább feszíti. Ugyanakkor a világpolitikai viszonyok is mélyítik a magyar válságot, amire a hatalmát féltő  párt sorra olyan hibás válaszokat adott, amely a forradalomhoz vezetett. A hatalom háborús bűnöket követ el, amikor a sortüzekre vonatkozó protokollt megszegve Budapesten és vidéken is tömegesen lövik a forrongókat.
Azzal zárta előadását, hogy név szerint is megemlítette azoknak a halálra ítélteknek a nevét, akik a legtöbbet tettek a forradalomért. Az áldozatok foglalkozása is jól mutatja, hogy az 1956-os forradalom nem a politikumé, hanem a magyar népé volt.
Az est második felében Szász Alpár Zoltán politológus  a Hunyadi Attila kolozsvári történésszel és M. Kiss Sándor szakmai segítségével összeállított fotókiállításról beszélt, mely az MTVA/MTI archívumából származó 56 fotót sorakoztat fel.
Az 1945 és 1955 közötti szovjetesítést, a sztálinista rendszert, a Nagy Imre által irányított 1953 és 1955 közötti ideológiai enyhülést és az 1956 októberében, novemberében lejátszódott forradalom eseményeit egyaránt feleleveníti. Bemutatja továbbá a forradalom résztvevőit ért retorziókat, felvillantja a nemzetközi visszhangot, végül pedig felidézi a Nagy Imre-csoport kiadatását, perét és kivégzését, valamint Nagy Imre 1989-es újratemetését is.
A kiállítást megnyitó Daru Gábor, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. stratégiai irodájának vezetője elmondta, a magyar közmédia megannyi programmal próbálja elősegíteni, hogyaz 1956-os forradalom élménye minden magyar emberhez eljusson.
A Magyar Szabadság Éve keretében zajló legközelebbi eseményen a Szentegyház utca 4. szám alatt október 17-én, hétfőn 18 órától Tamási Áron 1956-os kolozsvári látogatását eleveníti fel Dávid Gyula irodalomtörténész. Az esemény házigazdája H. Szabó Gyula közíró, ugyanakkor közreműködik Marosán Csaba színművész is. itthon.ma

A zsidóság hálás tisztelgése Márton Áron előtt
A Kolozsvári Zsidó Napok kimagasló eseményeként vasárnap reggel a Szent Mihály-templom bejárata melletti Márton Áron-szobor előtt a Zsidó Hitközség tisztelgő tagsága – élén Schwartz Róbert elnökkel –, Csulák Péter magyar konzul és a templom nagy számban jelen levő hívei Isten Szolgája Márton Áron püspökről emlékeztek meg. A bátor, elveiért bármilyen áldozatot vállaló főpap szavait és szellemiségét Laczkó Vass Róbert színművész idézte meg.
Kovács Sándor főesperes-plébános beszédében emlékeztetett arra, hogy hetvenkét éve, 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templom szószékén, a papszentelés alkalmával elhangzott Márton Áron püspök világvisszhangot kiváltó és Magyarország akkori vezetőit figyelmeztető tiltakozó beszéde a zsidók megsemmisítését célzó intézkedések és haláltáborok ellen. Ezzel a magyar nyelvterületen elsőként tiltakozott a Sztójay Döme-kormány rendelete ellen, amelynek írásban is elküldte állásfoglalását. A kormánytól, keresztényi és emberi felelősségére hivatkozva, követelte az intézkedések visszavonását és a felelősök lemondását. Kiállásáért a püspököt „nem kívánatos személynek” nyilvánította az akkori hatalom és kitiltotta Magyarország területéről.  
FODOR GYÖRGY Szabadság (Kolozsvár)

Rangos irodalmi elismerést kapott Selyem Zsuzsa író
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák. 
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.    
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró  Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg. 
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro

Beszélgetés Farkas Viktória elnökkel
Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek számára
Az Aradi Máltai Segélyszolgálat karitatív munkája nem csak a megyeközpont, hanem Arad megye jelentős részének a szociális életére is kiterjed. E munkát Farkas Viktória elnökkel próbáljuk számba venni.
– Mi az, amivel a Segélyszolgálat rendszeresen foglalkozik?
– Kezdeném azzal, hogy a központi raktárunkból heti rendszerességgel ruhaneművel, ágyneművel szolgáljuk ki a nyilvántartásainkban szereplő aradi rászorultakat. Rajtuk kívül rendszeresen felkeresnek a vidéken tevékenykedő Máltai tagok is, akik egy-egy ottani csoportért felelnek. Éppen ezért, ugyancsak ruhaneműt és ágyneműt, illetve használati cikkeket, olykor kisebb bútorokat is elvisznek az ottani rászorulók részére.
– Miféle használati dolgokat tudnak adni?
– Gyakran megesik, hogy felszámolnak egy-egy lakást, amiből a tulajdonosok által nem igényelt konyhai felszereléseket, más használati cikket nekünk adnak, a rászorultak közötti kiosztás céljából. Egy időben tisztálkodó, illetve mosószerek kiosztására is volt lehetőség, a nyugati partnereink jóvoltából.
– Milyen módon jutnak hozzá a hazai felajánlásokhoz?
– Rendszeresen meghirdetjük, hogy bármilyen felajánlást köszönettel elfogadunk intézményektől, magánszemélyektől egyaránt. Szomorúan kell hozzátennem, hogy nem igazán van sikere az adománykérésnek. Egyrészt azért, mert a felajánló nem tudja elhozni. Olyankor a Máltai kisbusz házhoz megy, csakhogy a felajánlott dolgokat a legtöbb esetben ki kell válogatni, nehogy megsértsük velük a rászorulókat. A felajánlók legtöbbje viszont azt szeretné, ha a feleslegessé vált egész holmit elhoznánk, ami tárolási, felhasználási gondokkal jár.
– A felajánlott ruhaneműk mosásra szorulnak?
– Mosni nem szoktuk, de a zsákos ruhát ki kell válogatni. Mert tisztelet a kivételnek, van, aki szépen becsomagolva, kimosva, szelektálva ajánlja fel, azokon érzik a mosószernek az illata, mások viszont egyre-másra zsákba tömik őket. Utóbbiak szelektálásra szorulnak, a használhatatlanok a szemétbe kerülnek. Természetesen, a Nyugati Jelenben közzé tett felkérések nyomán, a közölt program szerint továbbra is szeretettel várjuk a felajánlókat. Sajnos, a németországi Herzogerrathban működő partnerünktől idén még nem kaptunk segélyszállítmányt, de eddig megőrizték azt a szokásukat, miszerint nálunk megvásárolják a segélynek szánt kétfajta élelmiszert, amiből 5-6 kilós csomagokat állítunk össze. Tavaly a tőlük kapott élelmiszerből 145 ilyen csomagot állítottunk össze, amelyeket karácsonyra kiosztottunk a rászorulók között. Ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumától is kaptunk 2 zsák lisztet, amelynek egy részét már kiosztottuk, más részét párosítani próbáljuk a kiosztáshoz más élelmiszerrel.
– Az Aradi Máltai Szeretetszolgálatnak van-e olyan programja, ami a fogyatékkal élők felkarolására irányul?
– Több ilyen személy is szerepel a nyilvántartásunkban. Példának okáért, egy aradi hatgyermekes asszonynak a legnagyobb fia szellemi fogyatékos. Az édesanya gyakran felkeres, és a készletünkből válogat olyan ruhaneműket, amelyek megfelelnek a fiának. Egy kisszentmiklósi asszonynak is van egy mozgássérült leánya, akinek egyszer-használatos pelenkákat adtunk, de a Tarafuli utcából is rendszeresen felkeres egy asszony, akinek ruhaneműt, ágyneműt, ünnepekre tartós élelmiszert is adunk a mozgássérült gyermeke számára. A vidékiek közül megemlíthetem azt a simonyifalvi asszonyt, akinek a fiát ketrecben kellett őrizni. Amíg a fia élt, rendszeresen segítettük, a németországi partnerünk is felkereste egy jókora segélycsomaggal, sőt pénzt is adott neki. Seprősön, a falu kondásának 13 gyermeke van, közülük egyik kiskorút valaki autóval elütötte, én szerveztem meg a kórházba való szállítását, hogy megmentsék a lábát. Azt nem kellett amputálni, viszont mozgássérült maradt. Éppen ezért, a németországi partnerünk többször támogatta anyagilag. Ugyanakkor van egy olyan munári mozgássérült is, akit a férjem többször elszállított a szegedi klinikára, kivizsgálás céljából.
– Az aradi éjjeli szálláson lakó támogatottak között vannak-e fogyatékkal élők?
– Azok között sok a szellemi sérült, ami a sanyarú sorsuk, a kiszolgáltatottságuk miatt állt be.
– A betegségük nem a bódítószerek rendszeres belélegzésétől keletkezett?
– Mivel ott rendszeres orvosi felügyelet van, a bódítószerek használóit nem engedik be, azokat kiszűrik, meg nem is mennek oda. Aradon, a kürtösi úton kialakult nyomortanyán viszont van egy Erzsi néni, aki rettenetes körülmények között él együtt a gyermekeivel és az unokáival. Tudtommal a gyerekek között nem egy van olyan, akinek – feltételezhetően koldulás céljából – kicsavarták a lábait. Arra készülök, hogy segélycsomagokkal felkeressem őket, illetve felmérjem az életkörülményeiket. Ezen túlmenőn 5 tolókocsink, sok járókeretünk és mankónk van kölcsönadva mozgássérülteknek. Ilyen segédeszközökért gyakran telefonálnak, sajnos már csak mankóval tudunk szolgálni.
A kollégáimmal együtt, nagyon hálásak vagyunk, amiért a családi életünk mellett, immár 25 éve szolgálhatjuk a rászorult vagy a fogyatékkal élő embereket.
– Kérem, beszéljünk a Máltai Nyílt Kapuk programról is!
– Azok évente többször megszervezett, nagyobb kaliberű rendezvények. Az alkalmakra nem csak meghirdetjük, hanem Aradról és vidékről is meghívjuk a nyilvántartásunkban szereplőket, illetve Máltai tagjainkat. Olyankor a raktárban lévő készletekből a székházunk udvarán felállított asztalokra olyan ruhaneműket, lábbeliket, használati cikkeket rakunk ki, amelyekre szükségük lehet az aradi és a vidéki rászorulóknak. Ilyenkor, a hozzánk betérőket meg szoktuk kínálni zsíros kenyérrel vagy a helyszínen sütött, gyümölcsízzel töltött palacsintával. A nyáron Sipos György majláthfalvi nagygazda, egy vadásztársaság közvetítésével 45 kiló vaddisznóhúst ajánlott fel az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak. A húsból a helyszínen pörköltet főztünk, amivel megvendégeltük a rászorulókat, de a Máltai tagjainkat is. A nemes lelkű felajánlásért ezúttal is köszönetet mondunk. Ugyanazon a rendezvényen, egy temesvári származású, Ausztriában élő Máltai lovag is részt vett. Elmagyaráztuk neki, miről van szól. Lefotózta az eseményt, majd megjegyezte: az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak nincs ugyan intézményes rendszere, de áttekintve a tevékenységünket, illetve az országos szervezethez rendszeresen benyújtott jelentéseinket, elmondható: évente nagy létszámú rászorultat, illetve Máltai tagot fog össze. Tavalyelőtt összesen 6200 személyt szolgáltunk ki, beleértve az Aradon közvetlenül, illetve vidéken a Máltai tagjaink közvetítésével kiszolgált rászorulókat is. Ezen kívül jó kapcsolatot ápolunk a székház udvarában működő Nyugdíjas Klub tagjaival, az Aradi Nyugdíjasok Ligájának a rendezvényeit is rendszeresen támogatjuk a tombola-csomagjainkkal.
– Tavaly milyen programjaik voltak?
– Annak ellenére, hogy nincs intézményes rendszerünk, tavaly összesen 23 programot szerveztünk. Ebben olyanok is szerepelnek, mint családoknak, illetve magánszemélyeknek végzett ügyintézés, a rászorultak körében gyakorolt keresztelés. Eszerint, magam eddig 6 rászorult családnak a gyermekét kereszteltem meg a Mosóczy-telepi katolikus templomban. Ezenkívül, a rászorulók bármilyen gondjában a rendelkezésükre állunk. Most éppen egy kisiratosi család által felajánlott ház teljes berendezésének az elszállításán, a rászorulók közötti kiosztásán dolgozunk.
– Tehát akinek felesleges bútora, lakásberendezése van, forduljon bizalommal az Aradi Máltai Segélyszolgálathoz?
– Természetesen, a kisbusszal elszállítható dolgokat a megfelelő családokhoz juttatjuk. A közelmúltban történt meg, hogy az Oituz utcában egy család nagy összeget örökölt, ezért az egész bútorzatát, a lakás felszerelésével együtt felajánlotta. Szinte az egészet egy olyan székesúti családnak adtuk, amelynek a háza leégett. Szerencsére, a károsultnak van egy kisteherautója, amivel mindent el tudott szállítani.
Orvosi tanácsadás, szegedi kivizsgálások
– Milyen más tevékenységet folytatnak?
– Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek, főként az idősek számára. Az elmúlt évekhez viszonyítva, idén e szolgáltatásunkat nagyon sokan vették igénybe. Minden hétfői programunkon részt vesz dr. Naghiu Paraschiva általános orvos, aki orvosi tanácsokkal szolgál nem csak a látogatóknak, hanem a betelefonálóknak is. Ugyanakkor közreműködünk a szegedi Medicenterbe történő szállításuk megszervezésében, az illető osztályhoz való telefonos programozásukban. A szolgáltatás lényege: a pácienst a lakásától szállítjuk a szegedi klinikára, illetve vissza. Nekünk csak a szállítási díjat fizeti, míg a Klinikán be kell fizetnie a 8500 forint körüli vizitdíjat, amiből a Klinika 10%-ot visszaszámol nekünk. Mi viszont visszaadjuk a páciensnek. Nem nagy értékről van szó, inkább gesztusnak szánjuk. Tekintve, hogy a psichológusunk Temesváron dolgozik, miközben nálunk kevés páciense volt, ezután csak igényre rendel nálunk is. Ugyancsak Máltai tevékenységnek számít a jogi szolgálat, amit Kiss Délia jogtanácsos végez, igényre.
– Hány munkatárssal dolgoznak?
– Jelenleg 45 aktív tagunk van, akik közül 25 szinte minden héten felkeresi az 5 személyből álló raktár-csoportot. Természetesen, valamiféle segítőszándéktól felbuzdulva, mintegy 80 bejegyzett tagunk van, akik közül sokan nem aktívak. Ezzel együtt, bárkit beveszünk, akiben munkál a segítőszándék.
– Van-e utánpótlás, vagyis ifjúsági csoport a szervezetben?
– Sajnos, nincs, mert a fiatalok nagy része dolgozni kényszerül. Ezzel együtt, néhányan érdeklődnek az önkéntesség iránt. Itt mondom el, hogy meghívást kaptunk a szeptember 24-én megszervezett Sepsiszentgyörgyi Máltai Segélyszolgálat 25 éves évfordulójára, ahol nagy hangsúlyt fektettek az ifjúsági Máltai csoport működésére. Bevezették a résztvevőket a fiatal rászorultakkal való bánásmód, kommunikáció gyakorlatába. A fontosságát gyakorlati példával támasztom alá: múlt héten felhívott egy idősebb ismerősöm, aki elmondta, hogy szerény körülmények között élő fiatal család szorul támogatásra, de szégyellnek segítségért folyamodni. Természetesen, megkértem az ismerőst, hogy keressen fel, és maga vigye el nekik a szükséges támogatást, a téli ruhákat és a lábbeliket. Szerencsére, vannak olyan jóérzésű adományozók, köztük ifj. Kárpáti Béla és családja, akik nagyobb értékű, kimondottan daganatos betegséghez használatos gyógyszert ajánlottak fel, ugyanakkor egyszer használatos, felnőtt pelenkákat is adományoztak az arra rászorulóknak.
Huszonöt éves az Aradi Máltai Segélyszolgálat
– Ön mióta, miért végzi a Máltai munkát?
– Előbb elmondom: október 22-én tartotta 25 éves jubileumát a Romániai Máltai Segélyszolgálat országos szervezete. A kolozsvári Szent Mihály templomba, Máltai lobogókkal bevonult országos szervezet nagyszámú képviselői, Máltai lovagjai és Máltai dámái részvételével megtartott ünnepségen Excellenciás dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta az ünnepélyes szentmisét, amelyen részt vett az országos szervezet lelki vezetője, ft. Kovács Sándor esperes, minden filia lelki vezetőjével együtt. Dénes Mihály elnök és Tischler Ferenc főtitkár igen szépen beszéltek az elmúlt negyedszázadban kifejtett karitatív munkánkról. Tehát én is 25 éve dolgozom. A mi szervezetünket sokat segíti ft. Hegedűs János simonyifalvi plébános, aki nem csak a csíksomlyói búcsúkra, hanem legutóbb a Maria Zellben megtartott búcsúra is elkísért, vezette út közben a zarándokok imáit, énekeit.
– Mikorra tervezik a következő Máltai Nyílt Napot?
– Adventben rendszeresen szoktunk, ezért idén is megszervezzük, amire adventi koszorúkat, díszeket is készítünk, amelyeknek az értékesítésével próbálunk anyagiakat szerezni a karitatív munkához.
– Honnan kapnak anyagi támogatást ahhoz?
– Vannak jószívű, rendszeres támogatóink, akik kisebb összegekkel, esetleg gabonával, olykor élelmiszer csomagokkal segítik a munkánkat. Az adományokból a Máltai-tagok szép, egyben értékes tombolacsomagokat szoktak készíteni, amelyeknek a jelképes összegért való értékesítésével fedezzük a kiadásainkat. Ugyanarra fordítjuk a tagjaink által, nagyobb rendezvényeken sütött, gyümölcsízzel töltött, ugyancsak jelképes áron forgalmazott palacsintáknak az ellenértékét is. Igyekszünk a kiadásainkat a minimálisra csökkenteni, de a tagjaink is a lehetőségeik mértékében támogatják a Segélyszolgálatot. Visszatérve az eredeti kérdésre: én azért dolgozom immár 25 éve a rászorultakért, mert már fiatal koromban is feltekintettem azokra, akik segítettek a bajba jutottakon. Mivel már 25 éve teszem a dolgom, nagyon sokan ismernek, sokan keresnek és tisztelnek. Ezt bizonyítja, hogy már 6 rászoruló család bízta rám gyermekének a megkeresztelését. A 25 éves munkához hozzáfűzném: abban reménykedünk, hogy végre lesz egy olyan intézményes rendszerünk, ami lehetővé teszi majd nyaranta lelki gondozótábor megszervezését, ahol magunk között is, de a rászorulókkal, a sérültekkel is el tudunk majd beszélgetni, szeretetben együtt lenni. Az elmúlt vasárnap meghívott Bátkai Sándor, az arad-belvárosi baptista gyülekezet elöljárója a náluk megszervezett hálaadó ünnepségre, ahol bensőséges hangulatban adtak hálát az Úr jótéteményeiért.
Nos, magam azért vagyok hálás, mert 25 éve segíthetek a rászorulókon, és a Jóisten minden nap megadja azt a lelki nyugalmat és türelmet, amivel mindenkit végighallgatok és minden rendelkezésemre álló eszközzel a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezetét támogathassam. A támogatóknak, de azoknak is köszönetet mondok, akik immár 25 éve velünk vannak, erősítik a csapatot, aminek a karitatív munkáját együtt szeretnénk folytatni.
– E munkához további sok lelki erőt és kitartás kívánok. Az eredményekhez gratulálok, akárcsak az országos ünnepségen kapott kitüntetéséhez, amiről beszélni sem akart.
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Bemutatták az Egyházak – Holokauszt című tanulmánykötetet Kolozsváron
Korántsem az a célja a két nyelven, magyarul és angolul megjelent Egyházak – Holokauszt című kötetnek, hogy bárki fölött ítélkezzék, vagy bűntudatot keltsen az egyházakban; hanem az, hogy a múltban elkövetett hibákból lehetőleg minél többen tanuljunk. Egybehangzóan fogalmazták ezt meg mindazok, akik felszólaltak a magyarországi Civitas Europica Centralis Alapítvány (CEC) által megjelentetett tanulmánykötet bemutatóján. A Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva termében tegnap délután tartott eseményre névre szóló meghívót kaptak a magyar történelmi egyházak és a román egyházak is, de közülük csak a római katolikus egyház és a Kolozsvári Zsidó Hitközség képviselői voltak jelen.
A budapesti székhelyű Civitas Europica Centralis Alapítvány (CEC) 2013 óta folytat nemzetközi összehasonlító kutatást, amelyben a történelmi egyházak szerepét vizsgálja a két világháború közötti antiszemitizmusban, valamint a holokauszt idején, különös tekintettel a térségben erősödő etnicizmusra, nacionalizmusokra, a holokauszt-tagadás feléledő jelenségére. Az alapítvány munkatársai úgy vélik, mivel Közép-Kelet-Európa társadalmai mindeddig nem néztek szembe múltjukkal, ennek következményei pedig napjainkban is visszaköszönnek, egyre aktuálisabb a vizsgálat: a feltárt jelenségekkel való szembesülés talán segíthet a jelen kihívásainak emberséges megválaszolásában.
Ebben igyekszik segíteni az Egyházak – Holokauszt. Keresztény egyházak Közép-Kelet-Európa három országában és a holokauszt / Churches – Holocaust. Christian Churches of Central and Eastern Europe and the Holocaust című, a New York-i Claims Conference szervezet által támogatott kutatási program nyomán született tanulmánykötet. Ezt elsőként a házigazda, Tibori Szabó Zoltán ajánlotta az érdeklődő kolozsvári közönség figyelmébe, hangsúlyozva: a könyv olvasása megerősítette abban, hogy nem lehet elválasztani a klérus és az értelmiség szerepét a vizsgált időszakban, a két világháború között és a második világháború éveiben a mai Magyarország, Románia és Szlovákia területén. – Az egyházi elit körülbelül ugyanolyan kihívásoknak volt kitéve, és nagyrészt ugyanolyan kompromisszumokba hagyta magát belevezetni, mint az értelmiség. Ez pedig azért történhetett meg, mert erkölcsi és tudományos alapjaik nem voltak kellőképpen szolidak, és engedtek azoknak az ígéreteknek és propagandáknak, amelyek jelentősen alakították a korszak szellemiségét, történéseit – hangsúlyozta Tibori.
Esete válogatja, hogy az egyházi emberek közül ki miként reagált a felmerülő kihívásokra az adott helyzetben, Márton Áron katolikus püspök, Járosi Andor evangélikus esperes, Ráduly István bözödújfalui katolikus plébános és a Szociális Testvérek Társasága – élükön Slachta Margittal és Salkaházi Sárával – viszont olyan példát mutattak, amely az ember- és felebaráti szeretetről tanúskodott. Nyilván, az ellenkező pólus is jelen volt, mint ahogyan az egyházi sajtóorgánumok sorában is bőven akadtak olyanok, amelyek „vehemens antiszemita kampányokat folytattak már a két világháború között – Erdélyben, Kolozsváron is –, és engedtek azoknak a propagandáknak, amelyek azt mondták: azért él itt rosszul a 14 milliós magyarság, mert a 800 ezer fős zsidóság túl jól él”.
Tibori Szabó Zoltán hozzáfűzte: nagyon sötét az a kép, amelyet ezek az egyházi lapok tükröznek ma felénk a kötet olvasása révén, ellenben mindenki levonhatja magának a tanulságot, amely abba az irányba mutat, hogy a keresztény értékeket nemcsak prédikálni kell, de be is kell őket tartani, s a felebaráti szeretet Márton Áron-i értelmezéséről ma sem lehet lemondani. Főként a fiatalok számára bizonyulhat hasznosnak a könyv elolvasása, hogy tanuljanak a múltban elkövetett hibákból, ennek nyomán pedig tudják mérlegelni, hogy mit kell cselekedniük; fölöttébb időszerű ez napjainkban, „amikor emberek az életükért menekülnek, és senki nem akarja őket befogadni”.
Gidó Attila történész, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa az erdélyi vonatkozásokra tért ki bővebben a kilenc tanulmányt és egy kerekasztal-beszélgetés (Történelmi egyházak és a holokauszt Csehszlovákiában, Magyarországon és Romániában – 1920–1945, 2016. május 17., Budapest) kivonatát tartalmazó kötet ismertetésekor. Felidézte, hogy Lakatos Artur a zsidókérdésnek a római katolikus, a református és az unitárius sajtóban való megjelenítését tárgyalja, Péter Izabella pedig a görög katolikus egyház irányából veszi górcső alá a témát. A kiadvány továbbá a következő szerzők tanulmányait tartalmazza: Jakab Attila, Mézes Zsolt László, Szöllősy Ágnes, Erdős Zoltán, Simon Attila, Bajcsi Ildikó és Gabriel Andreescu – a Bukarestben élő professzor, emberjogi aktivista, aki a bemutatón is jelen volt, s aki az ortodox egyház és a holokauszt viszonyát vizsgálja.
Törzsök Erika, a Civitas Europica Centralis Alapítvány elnöke kifejtette: a kutatás elindítóiként, a kötet szerkesztőiként – kollégájával, a Franciaországban doktori címet szerző teológussal, Jakab Attilával – messze nem arra törekedtek, hogy holokausztkutatást végezzenek, annak már hatalmas irodalma van. Egyháztörténeti kutatásra vállalkoztak a maguk szerény eszközeivel, ez a magyarázat arra, hogy nem teljes merítése ez a különböző anyagoknak. A szövegek inkább esettanulmánynak nevezhetők, rávilágítva legfőképpen arra, hogy az egyháznak óriási szerepe van a társadalomban. Terveik szerint a kor politikai publicisztikájával folytatják a kutatást a továbbiakban, akiknek pedig nem sikerül hozzájutniuk a mostani kötethez, a honlapot ajánlják, ahol a teljes anyag megtalálható pdf-formátumban: cecid.net.
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és Kovács Sándor főesperes képviseletében Fodor György piarista konfráter vett részt az eseményen, aki úgy fogalmazott: aligha létezik szeretet igazság nélkül; ha valami kellemetlennek tűnik, és sötétebb oldalakat mutat meg a múltból, azt is át kell gondolnunk, hogy a jelenben helyesen döntsünk, elsősorban emberekként, másodsorban pedig keresztényként is.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Sepsiszentgyörgyön is tüntettek a marosvásárhelyi iskoláért
MTI - Könyvet szorongatva mintegy ezren gyűltek össze Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium épülete előtt, erősítve a tiltakozó megmozduláson felszólalók üzenetét: Nem hagyjuk az iskolát! A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium, de minden erdélyi magyar iskola védelmére Sepsiszentgyörgyön a belvárosi katolikus plébánia kezdeményezte az utcai megmozdulást, melyhez minden magyar történelmi egyház csatlakozott, sőt a magyar pártok is közösen mozgósítottak.
„Mélységes megdöbbenéssel, de hívő reménységgel állok ma itt, amikor újra utcára kényszerült a jogait kérő, élni akaró erdélyi magyar kisebbség” – mondta Szabó Lajos esperes-kanonok. Beszédét arra építette, hogy amit az ember elront, Isten helyrehozhatja. Nem valaki ellen harcolunk, másét nem igényeljük, jogos tulajdonunkhoz ragaszkodunk, mondta az esperes.
Antal Árpád polgármester felidézte az 1990-es könyves, gyertyás tüntetéseket, hogy már akkor tudták, ha lesz önálló magyar oktatási rendszer, akkor lesz jövő. „Aki iskoláinkat támadja, azt üzeni, nem akar az erdélyi magyarságnak jövőt ebben az országban” – fogalmazta meg az elöljáró. Hangsúlyozta az összefogás fontosságát és kifejtette, „az erdélyi magyarság olyan, mint az emberi test, Kolozsvár a feje, Székelyföld a stabil lába, a Partium és a Bánság a kezei, a szórvány a szíve. Akkor tudunk teljes életet élni, ha mindenki jól van, ha egymásra odafigyelünk.”
Emlékeztetett, hogy amikor Bukarestben úgy érezték, Székelyföld megerősödött, elkezdték a Mikó- ügyet, amikor Kolozsvárnak olyan magyar vezetője lett, hogy a kolozsvári magyarok kihúzhatták magukat az általuk épített városban, akkor odacsaptak, amikor a marosvásárhelyi magyarok kiheverték a fekete márciust, és intézményrendszert kezdtek kiépíteni, elkezdődött a római katolikus gimnázium ügye. „Kell érezzék Bukarestben, hogy ha szükséges, megmozgatjuk az országot, nem engedjük, hogy megfélemlítsék közösségünket, ellehetetlenítsék gyermekeink oktatását” – mondta Antal Árpád.
A megmozduláson Pap Attila református lelkész, Kovács István unitárius esperes és Zelenák József evangélikus esperes hirdettek igét és mondtak áldást. Az erdélyi magyar történelmi egyházak kiáltványát Dávid György plébános olvasta fel. A tiltakozáson a sepsiszentgyörgyi egyesített kórusok léptek fel, énekelt Szabó Fruzsina, valamint a Székely Mikó, a Mikes Kelemen és a Plugor Sándor iskolák diákjai Reményik Sándor Templom és iskola című versét sajátos értelmezésben, tömegkiáltványként mondták, sikoltották. A résztvevők a tüntetésre vitt könyveket az iskolák könyvtárainak adományozták.
Több városban kiálltak a vásárhelyiek mellett
Sepsiszentgyörgy mellett több erdélyi városban, Kolozsváron, Csíkszeredában és Szatmárnémetiben is tüntettek szombaton délután a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium és a magyar nyelvű egyházi iskolák védelmében – tudósít az MTI.
A kolozsvári tiltakozáson a Mátyás-szoborcsoporthoz gyűlt mintegy félezer tiltakozó előtt Kovács Sándor római katolikus főesperes kijelentette: nem szeretné, ha az iskolaügy etnikumközi vitává alakulna. „Ne féljünk azoktól, akik a testet ugyan megölhetik, életünket ugyan megnehezíthetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk” – jelentette ki a főesperes. A tiltakozáson felszólaló Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) közép-erdélyi alelnöke arról beszélt, hogy egykor azt remélték: a szövetségnek egyre kevesebb dolga lesz az érdekvédelemben, és egyre több az oktatás szakmai kérdéseiben. Csalódottan állapította meg, hogy továbbra is szükség van az érdekvédelemre.
A kolozsváriak közül sokan könyvvel és gyertyával a kezükben hallgatták végig a szónoklatokat, énekelték el a magyar himnuszt, a könyveket pedig – a szervező Római Katolikus Státus Alapítvány felhívásának megfelelően – a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium alakuló könyvtárának ajándékozták.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Több városban is tüntettek a magyar iskolákért
Nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Kolozsváron, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Szatmárnémetiben is tüntettek szombaton délután a marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum és a magyar nyelvű egyházi iskolák védelmében.
Több helyszínen is felolvasták azt a petíciót, amelyben az erdélyi magyar történelmi egyházak kijelentették: a marosvásárhelyi katolikus líceum elleni ügyészségi eljárás után úgy érzik, hogy Erdély valamennyi magyar iskolája veszélybe került.
A kolozsvári tiltakozáson a Mátyás-szoborcsoport elé gyűlt mint-egy félezer tiltakozó előtt Kovács Sándor római katolikus főesperes kijelentette: nem szeretné, ha az iskolaügy etnikumközi vitává alakulna. "Ne féljünk azoktól, akik a testet ugyan megölhetik, életünket ugyan megnehezíthetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk" – jelentette ki a főesperes.
A kolozsvári tiltakozáson felszólaló Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) közép-erdélyi alelnöke arról beszélt, hogy egykor azt remélték: a szövetségnek egyre kevesebb dolga lesz az érdekvédelemben, és egyre több az oktatás szakmai kérdéseiben. Csalódottan állapította meg, hogy továbbra is szükség van az érdekvédelemre.
A diákság, valamint a református, az evangélikus és az unitárius egyház nevében szólók után a tiltakozók közösen mondták el Reményik Sándor Templom és iskola című versét, melynek minden szakasza azzal a felszólítással végződik: Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!
A résztvevők közül sokan könyvvel és gyertyával a kezükben hallgatták végig a szónoklatokat, énekelték el a magyar himnuszt, a könyveket pedig – a szervező Római Katolikus Státus Alapítvány felhívásának megfelelően – a marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum alakuló könyvtárának ajándékozták. (MTI)
Népújság (Marosvásárhely)

„Kötelességünk megemlékezni, emléküket hűségesen ápolni”
Emlékműavatás és konferencia az 1944 őszén elhurcoltakról
Történelmi eseménynek lehettünk részesei szombaton Kolozsváron a Házsongárdi temetőben. Az evangélikus sírkertben hetvenkét év után sikerült emlékművet állítani a városból 1944 októberében a Szovjetunióba ártatlanul elhurcolt 5000 magyar civil férfinak. A Szovjet Elhurcolások Kolozsvári Emlékbizottsága és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház kezdeményezésére mostanra sikerült kiteljesíteni az elképzelést, amelynek ötlete 2014-ben született meg, de akkor megfelelő anyagi háttér hiányában „csupán” egy emléktáblát sikerült elhelyezni az evangélikus temető gondnoki épületére. Mind az emléktábla, mind az emlékmű Gergely Zoltán szobrászművész alkotása, s méltó kifejezője annak a tiszteletnek, amelyet a meghurcoltak megérdemelnek. A péntek délután hivatalosan megnyílt ünnepség másnap az avató után tudományos konferenciával folytatódott, ahol az 1944. őszi eseményeket elemezték a témát kutatók.
Hetvenkét esztendeje annak, hogy a zsidók 1944-es tavaszi deportálása és Kolozsvár júniusi amerikai bombázása után ősszel újabb szörnyű csapás érte a várost. A Kolozsvárra 1944. október 10-én bevonuló szovjet katonák válogatás nélkül fogdosták össze azt a közel 5000 ártatlan civil magyar férfit, akiknek egyharmada soha nem jöhetett haza, mert odaveszett a hatalmas vörös birodalom kényszermunka-táboraiban. Az Országgyűlés által meghirdetett Gulág–Gupvi Emlékév keretében a magyar kormány által nyújtott támogatásnak köszönhetően szombaton délelőtt sikerült helyére kerülnie Kolozsváron még egy emlékműnek, amellyel a város magyarsága több mint hetvenéves adósságot törlesztett azokkal szemben, akik áldozatául estek az 1944. őszi, évtizedeken keresztül mélyen elhallgatott történéseknek. Szép számú résztvevő – az egykori elhurcoltak hozzátartozói, családtagjai, vagy csak az áldozatok egyszerű tisztelői, akik úgy érezték, hogy ezen a napon itt a helyük – tett eleget a Szovjet Elhurcolások Kolozsvári Emlékbizottsága és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház felkérésének, és jött el a temetőbe, hogy részese legyen az eseménynek, amelynek méltóságteljes alaphangját a Székely Árpád karnagy vezette Kolozsvári Református Kollégiumnak már a legelején sikerült leütnie.„Ma, amikor a szovjet munkatáborokba elhurcolt civilekre emlékezünk, a kommunizmus borzalmaira, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy itt és most ez a megemlékezés nem egy passzív, tétlen múltba fordulás, hanem bátor tett, tudatos felelősségteljes cselekvés. Mert akik emlékeznek, azok megelevenednek, újra átélnek eseményeket, átértékelnek dolgokat, reményt, erőt, talán új perspektívákat adnak a következő nemzedékeknek” – jelentette ki beszédében Adorjáni Dezső Zoltán. Ezt megelőzően Benkő Levente történész, újságíró, kezdeményező a Szovjet Elhurcolások Kolozsvári Emlékbizottsága nevében üdvözölte a jelenlévőket, és köszönte meg az Emberi Erőforrás Minisztériuma, az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő, a Gulág–Gupvi Emlékbizottság és mindazok támogatását, közbenjárását, akik bármilyen mértékben segítették a négynyelvű – magyar, román, német és angol – emlékjel és konferencia létrejöttét.
Isten nélküli világ a huszadik században
Az evangélikus-lutheránus püspök felhívta a figyelmet: minden idők önkényurai arra törekedtek, hogy megsemmisítsék az emlékezés hordozóit, mert akkor megszűnik az emlékezés tárgya, következésképpen színre lép a felejtés, és könnyen eszközzé, manipulálható tömegmasszává, gyökértelenné, üressé válhatunk. Adorjáni Dezső Zoltán arra kereste a választ, vajon miért történhetett meg ez a borzalom, pusztítás és mérhetetlen szenvedés a huszadik században? Nietzschét idézve kijelentette: a huszadik század nagy tragédiája éppen azt mutatja meg, hogy mi történik akkor, ha meghalt Isten, s az ember önmagát teszi istenné, saját maga lesz mindennek a kritériuma, ura életnek és halálnak, megmondója jónak és rossznak, értéknek és értéktelennek. És hát hol volt az istenné lett ember, mit is csinál egy Isten nélküli, kiüresített világban? – tette fel a kérdést Adorjáni Dezső Zoltán, megállapítva, ne csodálkozzunk azon, hogy az Isten nélküli világszemlélet kitermelte a maga szörnyeit: a Hitlereket, a Sztálinokat, a Maókat, „a rengeteg törpe, kis istenféle lényeket, ami sok millió ember életébe került és okoztak millióknak mérhetetlen szenvedést”. A püspök hangsúlyozta: Erdély magyarsága meghozta a maga áldozatát a huszadik század tragédiái közepette, ezreket vittek el mindenféle ürüggyel fogolytáborokba, szovjet lágerekbe, kényszermunkára, nekünk pedig ma erkölcsi és keresztyéni kötelességünk róluk megemlékezni, emléküket hűségesen ápolni.
Kolozsvár követte a kárpátaljaiak példáját
A magyar kormány és a nemzetpolitikai államtitkárság nevében Szilágyi Péter államtitkár-helyettes beszédében elmondta: 1944 rettenetes megpróbáltatásokat tartogató év volt a magyar történelemben, amelybe beletartozik az egész Kárpát-medencét érintő magyar és sváb nemzetiségű civilek elhurcolása, amely az 1989-es rendszerváltásig mélyen elhallgatott történelmi időszak volt. Mint mondta, ezt követően meg kellett tanulni a szabadsággal élni, a bátor kezdeményezések, amelyek végre az elmúlt években megerősödtek, csak lassan bontakoztak ki. Úgy vélte, hetven év távlatából is sok a tennivalónk: adósok vagyunk a széles körű felderítő munkával, az információk összegyűjtésével és a közvélemény tájékoztatásával.„A kárpátaljai Szolyván, ahol Temesvárhoz vagy Focşani-hoz hasonlóan gyűjtőtábor működött, és tízezer szám zsúfoltak össze magyar és német foglyokat embertelen körülmények között, méltó emlékhely épült. A mai naptól itt, Erdély fővárosában a Házsongárdi temetőben is áll a kolozsvári elhurcolt magyarok emlékműve” – hangsúlyozta az államtitkár-helyettes.
Nekünk sem szabad hagynunk magunkat
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető elnöke felszólalásában személyes emlékeket idézett fel: miközben apai nagybátyja mondákról mesélt neki gyermekként, beszélt a szovjet fogságban töltött éveiről is, mindezt pedig mosolyogva, sokszor humorosan adta elő. Milyen volt távol lenni a családtól rögtön a háború után, leszokni a dohányzásról, hogy a cigarettát élelemre tudja elcserélni, illetve amikor nem volt ivóvíz és valami rettenetes teát kaptak, vagy önképző kört szerveztek a lágerben a túlélés reményében. Hegedüs Csilla szerint a mának is erőt kell merítenie és tanulnia kell ezeknek az embereknek a példájából, főleg most, amikor a romániai magyar közösséget folyamatosan sérelmek érik, mint a magyar iskolák elleni egyre gyakoribb támadások, vagy a Kolozsvár alpolgármesterére, Horváth Annára – aki szintén megtisztelte jelenlétével a rendezvényt – rázúdított igazságtalan vádak. A fogságot megjárt áldozatok a legnehezebb körülmények között sem hagyták, hogy megfosszák őket emberségüktől, meg tudták őrizni méltóságukat és képesek voltak összefogni, így nekünk sem szabad hagynunk magunkat – hangsúlyozta az RMDSZ tisztségviselője.Az emlékművet Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök szentelte fel, majd a történelmi magyar egyházak képviselői – Kovács Sándor római katolikus főesperes, kanonok, Jenei Tamás református lelkész, egyházkerületi belmissziói előadó és Rácz Mária Kolozsvár unitárius belvárosi egyházközségének lelkésze – megáldották az alkotást, a résztvevők pedig elhelyezték talapzatára az emlékezés virágait.
Papp Annamária
Szabadság (Kolozsvár)

Semmi nem igazolja a kollektív bűnösség indokoltságát
Az emlékműavatás szombaton délután az Agapé szálloda Márton Áron termében konferenciával folytatódott, amelyet Kovács Sándor római katolikus főesperes, kanonok imája vezetett be. László Attila RMDSZ-es szenátor felidézte nagyapja történetét, akit 1944-ben a Szentegyház utcából vittek el a megszállók a Szovjetunióba „málenkij robotra”, és amikor onnan hazakerült, nem akart tapasztalatairól mesélni. „Szerencsénk, hogy most nyíltan beszélhetünk erről, de tudnunk kell, hogy társadalmunkban sajnos napjainkban is él a névtelenségbe burkolózó feljelentési hajlam” – mondta László Attila, hozzátéve: kolozsvári polgármester-helyettesi mandátuma idején is szembesült ezzel a románok és magyarok körében egyaránt megmutatkozó ártó hajlammal. „Vissza kell térni a normalitás medrébe, mert közösségünk sok megpróbáltatást túlélt. Gratulálok az emlékműállítás kezdeményezőinek, és azt kívánom, folytassák a múlt feltárását” – hangsúlyozta a szónok.
Az elkövetők soha nem népek vagy közösségek
Plenáris előadásában Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja azt emelte ki, hogy a nácizmus és a kommunizmus egyaránt súlyos történelmi tapasztalat, amelyhez zsidók, magyarok és németek több százezres, akár milliós nagyságrendű meghurcoltatása és megsemmisítése fűződik. A módszeres magyarellenes uszítások, a kollektív bűnösség elve érvényesülésének, az embertelenség múltbeli drámáinak felkutatása önismeretünk részét képezik – mondta, és ebben a kutatómunkában kívánt eredményes folytatást a mostani emlékezés szervezőinek. Mile Lajos egyebek mellett elmondta, hogy minden meghurcolt és elpusztított emberre emlékezni kell, hiszen a szenvedés egyenrangú: mindenki szenvedett, és a felelősség kérdésében sem lehet különbséget tenni. Az előadások sorát Benkő Levente történész, újságíró nyitotta meg, a romániai magyar civilek 1944. őszi elhurcolásának körülményeit ismertetve. Elmondta: a háború utáni helyzet rendezését célzó, Edvard Benes és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov közötti moszkvai tárgyalások utóbbi szájából már 1943-ban elhangzott: „a magyarokat meg kell büntetni”. A romániai magyar és német ajkú lakosság meghurcolásának gyökerei ebben a kijelentésben is keresendők, ugyanis ezt az alapállást érvényesítette az 1944. augusztus 23-i román átállást követő néhány intézkedés, amelyek egyike az Észak- és Dél-Erdélybe az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után érkező magyar és német állampolgárok internálását előíró szovjet–román fegyverszüneti egyezmény betűjétől eltérve az internálás kötelezettségét Erdély – sőt, az egész Románia – teljes őshonos magyar s német ajkú lakosságára kiterjesztette. Ehhez hasonló volt az az utasítás is, miszerint a román nagyvezérkar az 1944 őszén harcolni tovább nem akaró, fegyvereiket eldobó és otthonaikba hazatérő észak-erdélyi honvédek közül a magyarokat testületileg hadifogolynak tekintette, s előírta számukra az internálást – magyarázta az előadó. Benkő Levente kitért a Brassó melletti barcaföldvári román, illetve a focşani-i szovjet lágerre is, képekkel mutatva be az 1990 után lehetővé váló emlékezés és kegyeletápolás néhány pillanatát. Az előadó felhívta a figyelmet: a történtek elkövetői és értelmi szerzői soha nem népek vagy közösségek, hanem néven nevezhető személyek, ilyenformán a kollektív bűnösség elmélete minden körülmények között elutasítandó.
Legtöbb elhurcolt Kolozsvárról és Tordáról
Észak-Erdélyből a legtöbb magyart Kolozsvárról és Tordáról hurcolták el – állapította meg előadásában Murádin János Kristóf történész, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kari kancellárja. Előadásában a szovjetek által elhurcolt kolozsvári magyar civilek drámáját adatokkal is érzékeltette. Mint mondta, a kincses városból elhurcolt 5000 magyar férfi nagy része szovjet kényszermunka-munkatáborokba került. Az elhurcoltak 16 százaléka értelmiségi volt, közéjük tartozott például Mikó Imre, Kiss Jenő, Mikecs László, de az a később valamelyik szovjet lágerben elhunyt Járosi Andor evangélikus-lutheránus esperes is, aki 1944 tavaszán zsidókat mentett meg a náci deportálástól. Kolozsváron hat gyűjtőpont működött, a „zsákmány” 12 munkatáborba és 72 altáborba került, ahol a halálozási arány 25–30 százalékos volt. Murádin János Kristóf adatai szerint Tordáról több mint 700 magyart hurcoltak el, ezzel gyakorlatilag megtizedelték a város magyar lakosságát. Mint mondta, a megszállóknak csak a létszám számított, így gyakran előfordult, hogy a szovjet katonák menet közben román vasutasokat, illetve civileket, sőt, Auschwitzból alig megszabadult zsidó embereket is betuszkoltak a Szovjetunió felé tartó marhavagonokba. A tábori propaganda a külvilág számára cinikusan hazug képet festett az ottani állapotokról, és szabadulásuk után a túlélőkre itthon a tabusítás és a visszailleszkedési gondok vártak – mondta az előadó. Nagy Alpár Csaba történész a dél-erdélyi félmilliónyi magyarságot a háború idején ért leplezetlen nemzetiségi megkülönböztetésből adódó szenvedéseket tárta fel. Az előadó kutatómunkája során ötven településen nyolcvan interjúalanytól gyűjtött adatokat, és kiderítette: 1940 és 1944 között több mint 3000 hadbírósági pert indítottak dél-erdélyi magyarok ellen „a román nemzet megsértése” címén. 1944 őszén a dél-erdélyi magyarokat nem szovjet, hanem román munkatáborokba vitték el, ahol szintén sokan pusztultak el. Nagy Alpár Csaba kijelentette, hogy a kétoldalú megbékélés feltételei közé tartozik a vétkek elismerése, a gesztusok megtétele a sértett fél felé, és a „soha többé” stratégia követése a hasonló sérelmek elkerülése érdekében. A román fél részéről idáig nem mutatkozott meg ez a szembenézési szándék – mondta az előadó.
Statisztikák mögött emberi sorsok
Papp Annamária történész, lapunk munkatársa az elhurcolt kolozsvári civilek és hadifoglyok emlékeiből mutatott be egy csokorra valót. Tizenhárom személy – köztük az ő anyai nagyapja – drámái, a pusztulástól megmentett korabeli levelei, fényképei és emlékezései, őket túlélő családtagjaik elmesélései bizonyítják, hogy a szovjet lágerek embertelenségeit nem szabad elfelejteni. Az 1990-es évek első felétől kezdődően a túlélőkkel készített – és 2002-ben megjelent Szögesdrót című önálló könyvében kiadott – interjúkból idézett részleteket, illetve mutatott be fényképeket, amelyekből kirajzolódik a kolozsvári elhurcoltak személyes drámája, egyéni sorsa. Józsa István Lajos unitárius lelkész a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökeként elevenítette fel az 1944. szeptemberi–októberi tordai nagy csatát, amelyben a hatalmas túlerővel szemben a honvédség egy hónapig megállította a frontvonalat ahhoz, hogy Észak-Erdélyből a magyar közigazgatás, illetve a menekülni szándékozó lakosság kivonulhasson. A néhai Pataky József hatalmas munkájának köszönhetően a kegyeletállítás és -ápolás jegyében a THHB eddig harminc településen állított fel emlékművet a háború áldozatainak, s ezt a „megörökölt” feladatot folytatni kívánja a jövőben. Zárszavában Benkő Levente köszönetet mondott mindazoknak, akik bármilyen mértékben segítették a kolozsvári elhurcoltak emlékműve, valamint a konferencia létrejöttét s tartalmassá tételét. „Úgy érzem, képet kaphattunk arról, ami akkor történt, de arról is, ha összefogunk, méltó emléket tudunk állítani az egykor szenvedőknek” – fogalmazott Benkő Levente. Arra kérte a hallgatóságot: „Nézzenek szét az almáriumok fiókjában, a padláson, a limlomok között, mert soha sem lehet tudni, hogy milyen korabeli levelek, iratok, tárgyak lapulnak, amelyek a történtek megismerését tovább segíthetik.”
Rohonyi D. Iván felvétele
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Dallal, zenével vártuk a karácsonyt
Az adventi időszakra jellemző, várakozással teli jó hangulatban telt el a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által szervezett karácsonyváró hangverseny szombaton délután a Báthory-líceum dísztermében, ahol közel 300 gyerek – öt iskolai énekkar és a szilágysomlyói Szederinda citeraegyüttes – lépett fel.
Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke bevezetőjében arra hívta fel a figyelmet, hogy az adventi gyermekkoncert célja az egymás éneklésében való gyönyörködés. Szilágyi Judit, a Báthory-líceum igazgatóhelyettese kifejtette: advent idején még erősebb a láthatatlan iránti vágy, és ennek megnyilatkozására a legalkalmasabb a zene. Kovács Sándor római katolikus főesperes a karácsony lényegét abban látta, hogy szívünkbe befogadjuk a gyermek Jézust, szeretettel közelítünk Istenhez és emberhez, továbbá elismerjük, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk.
A karácsonyváró hangversenyen fellépett: a Báthory-líceum I–IV. osztályainak kórusa (karnagy: Kovács Dalma), a Tálentum Református Iskola kisiskolásainak kórusa (Szabó-Kostyák Júlia), a Báthory-líceum V–VI. osztályainak kórusa (Nagy Zsuzsa), a szilágysomlyói Szederinda citeraegyüttes (művészeti vezető: Kovács Csaba), a Kolozsvári Református Kollégium gyermekkara (Gergely Zoltán) és a Báthory-líceum vegyeskara (Potyó István).
Évről évre örömmel veszem tudomásul, hogy a mostani hamupipőke-körülmények között a zenetanároknak sikerül elfogadható produkciót színpadra vinni. Persze becsúszik egy-egy kis hiba, hamis hang, bizonytalanság, de ezek nem rontják a színvonalat és a hangulatot. Nem szabad elfelejteni: a gyerekhangversenyek rengeteg munkát jelentenek a zenetanárok és a gyerekek számára egyaránt. Jónak  tartom azt is, hogy ezeken az alkalmakon a magánúton hangszert tanuló gyerekek is játszanak.
A gyerekek ártatlansága, igyekezete és tiszta tekintete most is ünnepi hangulatot teremtett, amire nagyon szükségünk van nekünk, a mindennapi hajszában megfáradt felnőtteknek is.
Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár)

Árnyaltabb reformációkép a változás horizontján
A változás kultúrái és kihívásai a 16–18. századi Erdélyben címmel tartottak nemzetközi konferenciát december 9. és 10. között Kolozsváron. A BBTE BTK Magyar Irodalomtudományi Intézete, a Református Tanárképző Kar és a Római Katolikus Teológia Kar a Refo500 nemzetközi platform keretében szervezte meg a rendezvényt. A tanácskozás a reformáció 500. évfordulójára kívánt emlékezni, és a tudomány segítségével bemutatni mindazt, ami a reformációt kiváltotta, ami annak következménye, hatása volt. A kétnapos interdiszciplináris konferenciát (teológia, irodalom, történelem, zene) Ioan Chirilă, az egyetemi szenátus elnöke, Herman Selderhuis, a Refo500 nemzetközi tudományos projekt vezetője, Kovács Sándor kanonok-főesperes, a kolozsvári Szent Mihály-plébánia plébánosa és a rendezvény egyik védnöke, valamint Gábor Csilla, a szervezőbizottság elnöke, a BBTE Refo-projektjének koordinátora üdvözlő beszéde nyitotta meg. Jelenlétével megtisztelte a konferenciát és előadást tartott a Refo500 elnöke, a hollandiai Appeldoorn Teológiai Egyetemének professzora, Herman Selderhuis, valamint a Leuvenből érkezett történész, katolikus teológiai professzor, Wim François, aki azt mutatta meg francia és német nyelvű bibliafordításokból vett példaanyaggal, hogy a fordításban minden felekezet miként próbálta belevinni a maga igazságát a bibliai szöveg anyanyelvű értelmezésébe.
A külföldi előadók meghívásakor felekezeti egyensúlyra törekedtek a szervezők. Gábor Csilla elmondta: a konferencia célja nem az volt, hogy sablonos történetet mondjon újra, amelyben, úgymond, a jó protestánsok legyőzték a rossz katolikusokat, hanem annak a folyamatnak a végigkövetésére vállalkozott, amelyben a reformfolyamat eljutott a szakadásig, a szakadás után pedig ki-ki a maga útján járt, fejlődött  úgy, hogy kidomborodjanak a megmaradó kapcsolatok a felekezetek között. A változás fogalmába ugyanis az a mód is belefér, ahogyan az újonnan létrejött közösségek felhasználtak hagyományokat, esetenként kisajátítottak közös hagyományokat, vagy amint felhasználták azt a hitbéli kincset, amely mindenkié.
Gábor Csilla értékelése szerint a tanácskozás két napja alatt sikerült ezt a sokszínűséget megmutatni: színvonalas új kutatási eredményeket hozott a konferencia. Örömmel közölte, hogy a rendezvény anyagából angol nyelvű kötetet is kiadnak. A kötet célja sokrétű: a magyar kutatók színvonalas kutatásokat végeznek, s e kutatások eredményeit a nemzetközi porondon is nyilvánossá kell tenni; fontos az angol nyelvű anyag, hogy a nagyvilág közönsége hozzáférhessen az itteni munkák eredményeihez. A kötetkiadás egyszerre lehetőség a Refo500 RC keretén belül, ugyanakkor kötelesség is.
Fontosnak tartotta kiemelni a konferencia tematikája kapcsán, hogy a szakadás nem csupán tanbeli különbségek miatt történt – Luther mélyen benne volt a középkori misztikában, abból táplálkozott –, hanem a felek nyakasságának és önfejűségének, a politika beavatkozásának is a következménye. A reformáció dátuma egyfajta szimbolikus konstrukció. Luther nem tervezte a katolikusság elhagyását. A konfliktus azon robbant ki, hogy a témát felkapták, beleszólt a politika, beleszólt a hatalom. A reformációra emlékezve azt is látni kell, hogy az egy tragikus esemény volt, amely a nyugati kereszténységet atomjaira bontotta; és azt is figyelembe kell venni, hogy mindegyik fél követett el hibákat. Balla Lóránt Szabadság (Kolozsvár)

A székelyudvarhelyi kódex kalandos vándorlása
A székelyudvarhelyi kódex szövegét pontosan a mohácsi vész esztendejében, 1526-ban kezdték el fordítani meg írni. A kódex az udvarhelyi római katolikus főgimnázium könyvtárában volt az 1876-os felfedezésétől egészen 1944-ig. A visszavonuláskor a műkincseket-műtárgyakat Erdély-szerte bevagonírozták, elmenekítették a közelítőfront elől. A szerelvényt lebombázták Szombathely határában, a rakomány szétszóródott a töltés két oldalán. Ma viszont már újra biztonságos helyen, a Tamási Áron Gimnázium páncélszekrényében őrzik a székelyudvarhelyi kódexet. A közel fél évezredes könyv kalandos vándorlásának és hazakerülésének jártunk utána.
A fiatal lány a klastrom cellájából nem láthatta a tornyot, amit Hunyadi János, a törökverő építtetett csaknem nyolcvan évvel korábban. Ez a torony még sokáig állni fog még azután is, hogy az oszmán porba gázolja a sereget, a királyt, az országot. Kis idő múlva a kertben látni, kezében egy imakönyvnél nem nagyobb, de vastagabb könyvecske. Belepillant olykor, csak hogy megállapítsa, a bátyjától kapott ajándék kétszeresen is Judit könyve, őt ugyanis úgy hívják, Nyújtódi Judit, s a kézzel írott munka is a Judit könyve a Bibliából. Amit a katolikusok deuterokanonikusnak mondanak, a protestánsok pedig apokrifnak, de csak majd jóval később. Erről most kár és vétek bölcselkedni, a reformátor vitairatát röpke tíz éve hogy kiszegezték a wittenbergi templom főkapujára. Judit a tövisi ferences kolostorban apáca, ami pedig Erdélyben van, távol a világtól, értelemszerűen még távolabb Luthertől. És egyébként akitől e nyelvbotlasztó elnevezés származik, Sziénai Sixtus, amikor Judit testvérbátyja kijelöli az első oldal tükrét és tintába mártja tollát, még csupán hatéves, egészen biztos, még a porban játszott és nem a második kánonhoz tartozó istenes irodalom könyvein agyalt. András viszont Szent Ferenc rendjének frátere Udvarhelyen. Igen, Nyújtódi András fordította, ő másolta és bevallottan húgának ezt a munkát. A liturgikus könyvek, a Szentírás mind latinul íródnak, testvérhúgát a szép magyar nyelvre fogja imigyen.
Mérgezett idők
Nem esik nehezemre bevallani, Szabó Gyula regényfolyamára, A sátán labdáira gondoltam miközben e tizenhatodik század harmadik évtizedére időzített helyzetvázlatot írtam. Amikor Judit apáca kezében először látni a könyvet, nagyjából két év eltelt már a mohácsi vésztől, addigra a középkori regionális nagyhatalom – s ez a magyar királyság – agonizál, majd kimúlik. Igen, a székelyudvarhelyi kódex szövegét pontosan a tragédia esztendejében, 1526-ban kezdték el fordítani meg írni, s e nem csekély munkára ráment a következő esztendő is. Keletkezésének története tehát fekete évhez kötődik, amire sokszor hivatkoznak mindmáig a hivatásos történészek, sőt, a huszadik meg a huszonegyedik század politikusai. A történelem madárjósai, az írók nemkülönben, és logikus, mind egyetlen jelentésében: hogy ott, akkor és azzal kezdődött a nemzet romlása.
A kódex vándorlásának krimibe illő fordulatait igyekszem értelmezni minduntalan, az ezekből adódó lehetséges következtetéseket és következményeket, ám csakhamar rájövök, a bűntény vagy a bűntényszerű helyzetmódosulás az, aminek az elmaradása miatt mégsem krimi a történet. Úgy tudom, senki nem halt meg ezért a bőrkötésű könyvért, bár tagadhatatlan, egész sor érdemtelen vagy hitvány dologért haltak s halnak meg emberek. A krimi tehát elmarad, és marad egy a maga huszadik századiságában jellemző vándorlástörténet. A kódex az udvarhelyi római katolikus főgimnázium könyvtárában volt felfedezésétől egészen 1944-ig. A visszavonuláskor a műkincseket-műtárgyakat Erdély-szerte bevagonírozták, elmenekítették a közelítőfront elől. A szerelvényt lebombázták Szombathely határában, a rakomány szétszóródott a töltés két oldalán. Kódexünket nagy szerencsénkre Jancsó Ádám, az ottani gimnázium igazgatója találta meg, és látva, hogy régi holmi, beadta a római katolikus plébániára, ahonnan átkerült az Országos Széchényi Könyvtárba.
Tizenöt esztendővel a történtek után megint Udvarhely jön képbe. Mészáros Imre, a katolikus státus egykori európai műveltségű tanára volt akkoriban a gimnázium igazgatója. Igen, akit még ma is Mészi tatának emlegetnek nagy rokonszenvvel az öregek. Honnan, honnan nem, ő tudta, hogy a gimnázium kódexe megvan s hol van. Mészáros Imre elmondta Albert Dávid történelemtanárnak-aligazgatónak a történetet, aki nekiállt, hogy visszaszerezze. Fiatal volt és bátor, teszi hozzá az emlékező, ám a bátorság hamar fogyó valami volt akkoriban, az 1956-ot követő időkben. Kint is, itthon, Erdélyben is. A nemrég még felekezeti iskolában szolgáló tanárokat megfélemlítették, egykettőre reakciós, osztályellenség, ellenforradalmár lett bárki már csak a gyanú okán is. Ebben a mérgezett időben az aligazgató olyat is csinált, hogy meghívta Szabó Dezső húgát, találkozzon a tanulóközösséggel. Az írót, aki az udvarhelyi főreál franciatanára is volt a múlt század elején négy kerek éven át, s aki Budapest ostromának napjaiban halt meg, csak a hetvenes években kezdték úgy-ahogy emlegetni, addig a harmadik utas koncepció (szerintem több, politikai doktrína) kidolgozóját horthyfasisztának mondták. S Albert Dávid, az akkori végzős évfolyamelső mondott díszbeszédet 1956. március 15-én a kolozsvári egyetem aulájában, mire Balogh Edgár, a rektor odalépett hozzá, köszönöm neked, fiam, gyönyörűen beszéltél, mondta neki könnyes szemmel. Mindezt nincs hogyan beleírni a közvetlen kódextörténetbe, ám beszélnünk kell róla, mert ez idő tájt, ilyen s hasonló hangulatú történetek közepette volt a fordulópont. Albert Dávid levelet írt az OSZK-nak, személyesen a könyvtár igazgatójának, dr. Jóború Magdának. Az üzenetváltás protokolluma szerint válaszra vártak, de semmi. Kis idő múlva, minden előzetes bejelentés nélkül, diplomáciai postán, kísérőlevéllel...
.. megérkezett a kódex.
Amit Albert Dávid annyi idő teltén elmond, hogy a történet végére jó darabig még nem lehet pontot tenni. Mert igaz, hogy kalandosan hazakerült a ritkábban Nyújtódinak, máskor meg Székelyudvarhelyinek mondott kódex, de a mindenható állam is közbeszólt ám, szokása szerint rendelkezett.
– Betettük a páncélszekrénybe a könyvet, de most más veszély környékezte. A levéltári törvényre hivatkozva ezt is be akarták gyűjteni, mire meggyőztem Boar Liviut, a megyei levéltár akkori igazgatóját, hogy változatlanul iskolánkban a helye, mert a mű nem levéltári műfaj. Sikerült megmentenünk a központosítástól, az album gymnasiit, a jezsuita iskola legrégibb anyakönyvét sajnos, be kellett szolgáltatnunk. Az így szabadított kódexszel lesétáltam Hubbes Évához, a dokumentációs könyvtár akkori vezetőjéhez, papírt írtunk, betettük a páncélszekrénybe. Aztán jött a rendszerváltás.
Derzsi András, a római katolikus plébánia gondnoka ezen a ponton folytatja: attól tartottunk, valami baja eshet a kódexnek. Azokban az időkben történt ez is, az is. Megbeszéltük Kovács Sándor főesperes úrral, kikértük a könyvtári állományból, itt, a plébánián helyeztük el. Egészen 2015 tavaszáig őriztük, akkor az iskola visszakérte.
Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója megerősíti, valóban így, konfliktus-, de nem érzelemmentesen zajlott le a visszakérés, előtte a múzeum gyakran és hosszasan kikölcsönözte, kiállításokra hordozták. Visszakérték, visszakapták. Úgy tervezi, idővel közszemlére kerül, ám hogy így legyen, a nagy könyvtárakéhoz-kiállításokéhoz hasonlóan megteremtik azt a sajátos mikroklímát, ami minden kockázati tényezőt kiszűrve óvja a becses nyelvemléket.
Amit tudunk, és amit nem
A vázolt vándorlástörténet természetesen nem teljes. Az is érdekelne, csak létező források híján nincs honnan megtudnom, hogyan került az udvarhelyi gimnázium könyvtárába, ahol aztán tiszta véletlenül Szabó Sámuel kolozsvári kollégiumi tanár fedezte fel 1876-ban, egy értekezlet napjaiban. Bejegyzés segít, Fancsali Dániel gyergyói plébános, később udvarhelyi tanár és igazgató hozta magával 1810-ben s elhelyezte az iskola könyvtárának polcán. Hogy került hozzá, és egyáltalán ki tulajdona lehetett a tizennyolcadik században, a tizenhetedikben, még találgatni sem lehet. Nyújtódi András személye sem sokkal élesebb, mint a néhány száz évvel korábban élt krónikásé, akit mindmáig úgy hívunk, a Névtelen, mert puszta létezését leszámítva szinte semmi egyebet nem tudni róla. Pedig Nyújtódi fordította le és írta meg könyv kétharmadát, a már említett Judit könyvét és a második részt kitöltő katekizmust, amely tulajdonképpen a magyar nyelv legelső katekizmusa. No igen, tudni róla, hogy Krakkóban tanult.
Lukinich Imre gimnáziumi tanár, aki az 1907-es kiadás bevezetőjét írta, kinyomozta, hogy a család a kézdiszéki Nyújtód községből származik. A középkor mozgalmasságában több ágra szakadt, a Székely Oklevéltárban udvarhelyszéki, rugonfalvi, keresztúri, szentdemeteri előnévvel szerepelnek. Lukinich azt is kiderítette, hogy egy keresztúri előnevet használó Istvánnak a fiát Andrásnak, lányát Juditnak hívták, másik fiát meg Demeternek, utóbbi a tizenhatodik század második felében királybíró is volt. Végül pedig Benkő Elek, aki feldolgozta Székelykeresztúr középkori kályhacsempeleleteit, nemesi kúriájuk nyomait Keresztúrfalván találja meg. Ez is a történethez tartozik, még az az epizód is, amely eléggé szubjektív, de hihető: bátyja ösztökélésére annyira megbarátkozhatott a magyar nyelven íródott bibliai történettel, hogy a kódex harmadik részét, ezt a halálról szóló példák gyűjteményét feltehetően Judit apáca másolta. Mindent egybevetve a hat tartalmi rész hat kéz írása, amiből ha igaz, kettőnek sikerült utánanyomozni.
Judit könyve
Judit története egy ókori sztori (emez újkori kifejezés minden értelmében), több ősi nyelven létezik még a Krisztus előtti időkből. A Biblia és az Ezeregyéjszaka bővelkedik a hasonlóan gyönyörű és félelmetes mesékben. Asszíria uralkodója, Nabukodonozor nagy sereget küldött az izraeliek leigázására. Ostromgyűrűbe fogták a várost, Bethuliát, és amikor a védők már-már feladták, a nagyon szép és istenfélő özvegyasszony átment az ellenség táborába, Holofernész hadvezér bizalmába férkőzött. Leitatta, majd fejét levágva visszament övéihez. Az ostromlók szedték a sátorfát és eltakarodtak. Ezt az idők folyamán sokat prédikált epizódot az öregebbik Lucas Cranach is megfestette, és (véletlen egybeesés, persze) nagyjából akkor, amikor a székelyudvarhelyi Kódexet írta és díszítette Nyújtódi András. A kép a bécsiSzépművészeti Múzeumban látható. 
Még egy megjegyzés, a kötetnek van legújabb kori kiadása. (Székelyudvarhelyi Kódex 1526–1528. Régi Magyar Kódexek, 15. szám. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi, a bevezetést és a jegyzeteket írta N. Abaffy Csilla. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1993.)
Oláh István
Székelyhon.ro

Baricz Lajos papköltő munkásságát ismertették Kolozsváron
Mit beszélhet Habakuk a kakukkal? Kicsoda a Mikulás, és mit csinál, amikor nem ajándékot osztogat? Ki az, aki versében le meri írni, hogy „állatkínzás az iskola“? Mindezekre a (szokatlan) kérdésekre megkaptuk a választ szerda este, amikor a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Plébánia a magyar kultúra napját ünnepelve Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébánost, papköltőt mutatta be a telt házas rendezvényen.
– Baricz Lajos ismert és tisztelt lelkipásztor. Versei a lélekhez szólnak, a természet és az ember közötti kapcsolattal, az anyanyelvhez való kötődéssel foglalkoznak – köszöntötte az egybegyűlteket Fábián Mária, a római katolikus nőszövetség elnöke.
– A magyar kultúra napja  alkalmával nagyobb figyelmet szentelünk gyökereinknek, szellemi és tárgyi értékeinknek, de a kortárs művek értékelésére is teret biztosítunk, úgy mint Baricz Lajos költészetének és verseskötetének bemutatására – olvasta fel Fodor György piarista konfráter Kovács Sándor római katolikus főesperes beszédét.
A főesperes ismertetőjében kitért az életrajzi adatokra is: Baricz Lajos 1958-ban Gyergyószentmiklóson született, papi tanulmányait Gyulafehérváron végezte, és 1984 júniusában szentelték pappá. Hat éven át káplán a kolozsvári Szent Mihály-templomban, majd 1990-től Marosszentgyörgy és 5 filia lelkipásztora, 2000-től szentszéki tanácsos. 1990–1993 között a budapesti Testnevelési Egyetem Mentálhigiéné szakán képezte magát. Megírta a marosszentgyörgyi egyházközség történetét, 2015-ben pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjében részesült.
Nagy Miklós Kund írótól, szerkesztőtől megtudtuk: 2002-től kezdődően Baricznak 40 könyve jelent meg, ebből 29 verseskötet, a többi próza és tanulmány. Kedvenc versformája a szonett és a limerick.  – Mondanivalóját a formához igazítva mondja el azt, ami számára fontos: hit, szeretet, szülőföldhöz való ragaszkodás, magyarság megőrzésének fontossága, de a tréfás hangú versek sem idegenek tőle – jellemezte Baricz írói munkásságát Nagy Miklós Kund. 
Baricz Lajos elmondta: verset már a kántorképző tanulójaként is írt, aztán abbahagyta, majd 1998-ban egy amerikai útja alkalmával újrakezdte.
Ezt követően több limerick-verset és szonettet olvasott fel maga a szerző, a marosszentgyörgyi plébánia kántora, Simon Kinga által megzenésített költeményeket pedig a marosszentgyörgyi plébánia négytagú, Szent Cecília együttese tolmácsolta. Az eseményen közreműködött még a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus (karnagy: Bedő Ágnes). A jó hangulatú rendezvényen Baricz Lajos papköltő közvetlenségével, humorával hódította meg közönségét.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Dávid Ferenc (1520–1579) élete és reformátori munkássága
500 éves a reformáció
Az Erdélyben meghonosodó unitarizmus az evangéliumi racionalizmus talajában gyökerezik. Az unitarizmus erdélyi kialakulásában és elterjedésében a helyi reformátorok mellett jelentékeny szerepet játszottak Szervét Mihály (1511–1553) spanyol orvos, teológus, Rotterdami Erasmus (1466–1536) humanista tudós és az olasz emigráció jeles humanista képviselői: Valentino Gentile (1515–1566), Fausto (1539–1604) és Laelio Sozzini (1525–1562), Giorgio Blandrata (1515–1588).
A reformáció radikális ágaként Erdélyben kialakult unitárius felekezet Dávid Ferencet (1520–1579) tekinti alapítójának. A szász nemzetiségű David Hertel Kolozsváron született 1520 körül, és édesapja keresztneve után nevezte magát Franciscus Davidisnek, azaz Dávid Ferencnek. A jómódú tímármester három fia közül Dávidot iskoláztatta. Tanulmányait Kolozsvárott kezdte, és Gyulafehérvárott, a káptalani iskolában folytatta. Talán őt azonosíthatjuk azzal a Franciscus Colosvariusszal, akit 1545-ben matrikuláltak Brassóban. Két évet tölthetett a koronás városban, mert 1548-tól 1551-ig a wittenbergi egyetem hallgatója volt. Hazatérése után, immár a reformáció híveként, a kor gyakorlatának megfelelően iskolamesteri és prédikátori feladatokat látott el. 1551-ben Besztercén, 1552-ben Petresen, az esztendő végétől pedig szülővárosában tevékenykedett. Tekintélyének súlyát igazolja az, hogy 1555-ben a kolozsvári szászok plébánossá választották. Az 1550-es évek második felében egy sor latin nyelvű értekezésben védelmezte a lutheránus álláspontot az olasz orvos, Francesco Stancaro (1501–1574) krisztológiájával szemben. Ennek elismeréséül 1557-ben az erdélyi magyar protestánsok püspökévé (szuperintendenssé) választották.
Erdélyben az 1550-es évek végén két területi-nemzeti alapon szervezett protestáns szuperintendencia működött. Az egyikhez Szeben központtal a szász székek, a másikhoz Kolozsvár központtal a magyarok lakta területek tartoztak, függetlenül attól, hogy a reformációnak melyik irányzatát fogadták el. Dávid 1559-re a helvét reformáció hatása alá került, szakított korábbi lutheránus álláspontjával és lemondott szuper-intendensi tisztségéről. Az 1560-as évek úrvacsoravitáit az évtized második felében a Szentháromság-dogma kritikája váltotta fel. Blandrata György, János Zsigmond (1540–1571) fejedelem olasz udvari orvosa és diplomatája hatására Dávid Ferenc fokozatosan szembefordult egykori harcostársaival, és új álláspontját védelmezte. 1566-tól Dávid és Blandrata voltak az unitárius hitviták főszereplői.
Trinitárius és unitárius küzdelem
Már a reformáció korai szakaszában voltak olyan szerzők, akik bírálták a niceai (325), illetve konstantinápolyi (381) zsinaton elfogadott Szentháromság-tant. A tan legjelentősebb 16. századi bírálója Szervét Mihály spanyol orvos és teológus volt, aki a De trinitatis erroribus (A háromság téves voltáról) című, 1531-ben megjelent munkájában a dogma tarthatatlanságát bizonyította. Szervét művei Blandrata közvetítésével Erdélybe is eljutottak, és a helvét iránytól fokozatosan elszakadó antitrinitáriusok a spanyol gondolkodó főművéből, az 1553-ban megjelenő Restitutio Christianismi (A kereszténység helyreállítása) című művéből merítették a Szentháromságot bíráló érvkészletüket. A hatvanas évek végére a Szervét platonikus spekulációktól sem idegen krisztológiáját ötvözték a Lelio Sozzini-féle krisztológiával.  Ennek lényege az, hogy a János evangéliumában szereplő Logosz csupán metaforikus elnevezése a Máriától született ember Jézusnak, aki korábban nem létezett, tehát nem a Szentháromság második személye, hanem a Szentlélektől fogantatott, isteni adottságokkal felettébb megáldott ember. Ez az unitárius álláspont ütközött az 1566–1571 között rendezett nyilvános hitvitákon – Torda, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Nagyvárad stb. – a trinitárius felfogással. (A korabeli hitviták propagandisztikus kommunikációs eszközök voltak, a hitvitázók legtöbb esetben nem dialógust folytattak, hanem a megfelelő retorikai fogásokkal ellenfeleik lejáratására törekedtek. A hitviták több esetben megihlették a kortársak/résztvevők irodalmi fantáziáját is.) Az Isten egységét és/vagy háromságát első ízben az 1566. április 24-től 27-ig, a fejedelem és tanácsosai jelenlétében Gyulafehérváron tartott zsinaton vitatták meg. Itt Dávid Ferenc és társai elvetették az istenfogalommal kapcsolatos olyan skolasztikus kifejezéseket, mint „essentia, substantia, persona, natura”, mert ezeknek nincs bibliai alapjuk, ugyanakkor megígérték, hogy a bibliai terminológia helyreállításán túl minden további újítástól tartózkodnak. Az egyezséget lehetetlen volt betartani, és ezzel évekig tartó szellemi csatározás vette kezdetét. A második gyulafehérvári hitvita 1568. március 8-án kezdődött, és tíz napig tartott. Az 1569-ben Nagyváradon tartott hitvita során megindult a partiumi unitárius misszió. A magyar nyelven zajlott hitvita irodalmi emléke a Debreceni disputa vagy Válaszúti komédia soraiban öltött testet. 
A nyugat-európai gondolkodók, elsősorban Erasmus és Sebastian Castellio eszmeiségét Erdélyben a vallásos tolerancia szolgálatába állították, és 1568 januárjában Tordán, a korábbi országgyűlési végzésekre is hivatkozva – Európában egyedülállóan! –, törvénybe iktatták a szabad vallásgyakorlatot. Az országgyűlési végzés egyik előkészítője Dávid Ferenc volt. E határozat egyrészt az unitarizmus állami elismertetését és az egyház megalapítását szavatolta, másrészt a fejedelem toleráns valláspolitikájának köszönhetően lehetővé tette, hogy a Nyugat-Európában üldözött Szentháromság-tagadó teológusok Erdélyben találjanak menedéket. A kolozsvári városi iskolánál elhelyezkedő teológusok – Johann Sommer (1542–1574), Jacobus Palaeologus (1520–1585), Matthias Vehe-Glirius (1545–1590), Christian Francken (1550–1610) – hatására Dávid újólag felülbírálta krisztológiáját, és az ún. nonadorantista felfogás hirdetője lett, mely Jézusnak semmiféle istenségét nem ismerte el, és azt tanította, hogy nem szabad őt sem imádni, sem segítségül hívni.
A János Zsigmond halálát követően megváltozott politikai viszonyok következtében az Unitárius Egyház 1576-ban önálló egyházi struktúra szervezésére kényszerült. A protestáns egyházalkotmány mintájára szervezett zsinat-konzisztóriumi jellegű közösségeik 13 egyházkört alkottak, élükön a választott esperesekkel. Az egyház élén a zsinat választotta püspök állt, az igazgatás a lelkészek kezében volt. A liturgikus élet nem volt egységes, a lelkészek a Heltai fordította Szentírást használták, a szertartások – keresztség és úrvacsora – tekintetében azonban a hetvenes évek közepén nagyon megoszlottak a vélemények.
Az unitarizmus kezdettől fogva felkarolta az oktatás és nevelés, szélesebb értelemben a művelődés ügyét, és azt tehetős tagjai révén bőkezűen támogatta. A felekezet kisebb iskolái mellett Tordán, Gyulafehérváron, Désen, Marosvásárhelyen és Nagyenyeden felsőbb fokú, Kolozsvárt pedig szemináriumi rangú iskolát működtettek. A kolozsvári óvári iskola hazai és külföldi tanárai által nemcsak Erdély, de Közép-Kelet-Európa egyik legszínvonalasabb teológiai és filozófiai műhelye lett.
Dávid Ferenc elítéltetése és halála
János Zsigmond 1571-ben bekövetkezett halála után a katolikus vallású Báthory család tagjai követték egymást Erdély trónján. István (1571–1576) után testvére, Kristóf (1576–1581), majd kisebb-nagyobb megszakításokkal annak fia, Zsigmond (1588–1601). A család valláspolitikája a katolikus egyház restaurációjának kedvezett. Báthory István ugyan erőszakkal nem lépett fel az unitáriusok ellen, de fejedelemmé választása után egy sor intézkedése meggyengítette az unitáriusok pozícióit. A legsúlyosabbnak a vallásos munkák cenzúrája és az 1572. évi innovációs törvény bizonyult. Ez vezetett Dávid Ferenc tragédiájához is. A püspök a hetvenes évek közepén krisztológiájában eltávolodott korábbi álláspontjától, és azt hirdette, hogy Jézus ember volt, ezért őt nem illeti imádat; ezzel egyidejűleg elvetette a gyermekkeresztség gyakorlatát is. Blandrata úgy látta, hogy Dávid végzetes hibát követett el azzal, hogy a Sommer, de főként Palaeologus nyomán kialakított álláspontját a zsinat elé vitte. Az olasz orvos és politikus szerint Dávid veszedelembe sodorta az unitáriusok nehezen kimunkált egységét, ezért Fausto Sozzini Erdélybe hívásával próbálta visszatéríteni egykori harcostársát az 1571-ben elfogadott hittételekhez. A remélt kompromisszum 1579-ben kudarcba fulladt, ezért Blandrata Dávid Ferencet az innovációs törvény megsértésével bevádolta a fejedelemnél. Az ügy a gyulafehérvári országgyűlés elé került, ahol 1579. június 3-án a súlyosan beteg püspököt vallásújításért „mások példájára” várbörtönre ítélték, Déva várába zárták, ahol 1579. november 7-én meghalt. 
Az erdélyi reformáció utolsó és legradikálisabb ágaként jelentkező szombatosság vagy zsidózás egyik ideológusát Dávid Ferencben látja a felekezeti történetírás, és az unitárius püspök munkássága utolsó szakaszát összekapcsolják az ún. szombatos mozgalommal. Nem vitatjuk, hogy Dávid utolsó értekezéseiben merített a zsidózók alapforrásának számító, a kolozsvári kollégiumban tanító Matthias Vehe-Glirius tollán megszülető, Istenismeret című német nyelvű műből, ez azonban nem jelenti azt, hogy azonosult az egyébként is csak az 1620-as évek után meghonosodó szombatos gyakorlattal. A szombatosok szerint Jézus nem módosított az ótestamentumi törvényen, ezért Isten törvényeit megismerni és értelmezni egyedül az Ótestamentum alapján lehet, mi több, a híveknek –a körülmetélkedés kivételével – az Ótestamentum rituális törvényeit is be kell tartaniuk. Egyetlen hitelt érdemlő feljegyzés sem igazolja, hogy Dávid Ferenc ótestamentumi rituálét gyakorolt volna.
Az európai reformáció történetének egészében is különleges hely illeti meg az Erdélyi Unitárius Egyházat, hiszen a 16. századi Közép-Kelet-Európa unitárius közösségei közül egyedül az erdélyi élte meg a 21. századot.
Kovács Sándor
 
Népújság (Marosvásárhely)

Patakok medrében és erdőkön keresztül menekültünk (A 96 éves haralyi Paizs Gyula háborús veterán visszaemlékezései)
A közigazgatásilag Gelencéhez tartozó Haraly falu legidősebb polgára, Paizs Gyula bácsi nemrég ünnepelte 96. életévét, amikor a község vezetői és Bereczi István római katolikus plébános is felköszöntötték a háborús veteránt. Gyula bácsit Szőke Barna önkormányzati képviselő kíséretében a minap mi is meglátogattuk otthonában, és második világháborús emlékeiről faggattuk.
– 1922. január 20-án születtem Haralyban. A kézdivásárhelyi 24-es székely határvadász tüzérütegnél voltam katona. Több helyen is szolgáltam a magyar hazát. Harminc napig Sósmezőnél kísértem az orosz foglyokat és menekülteket. Csíkból oda vezényeltek. A németek gyúrták ki Ukrajnából az orosz származásúakat. Hosszú életem során sok mindent láttam, megéltem, de ott olyan nap nem volt, hogy ne sírtam volna. Hogy néztek ki szegények, főleg a kicsi gyermekek, rossz volt rájuk nézni! Édes jó Istenem! A menekültek kóboros szekerekkel érkeztek, a hadifoglyokat gyalog kísérték fegyveres őrök. A német katonák elkísérték őket Sósmezőig a sorompóig, ott átadták nekünk, mi pedig onnan Lemhényig kísértük őket. Nagyon sokan voltak, és a tetű ette meg őket. Lemhényben vagonírozták be a németek által elfogott szovjet hadifoglyokat, akiket Németországba vittek. Onnan nem lehetett megszökni, parancsba adták a németek, hogy aki szökik, azt lelövik. Mindez 1943 őszén történt. 1944. augusztus 25-én Serfőző János alezredes hadiszállására német tisztek érkeztek. Később derült ki, hogy románok vagy oroszok voltak az illetők, akik német ruhába öltöztek, hogy felderítsék a terepet. Az alezredes a német tisztek kérésére bemutatta a határvonalon kiépített aknazáras erődítmények tervét. Este együtt ettek-ittak, másnap reggel a német tisztek elmentek, délelőtt pedig a Vörös Hadsereg katonái precíz pontossággal lőtték ki a német-magyar állásokat. (Erre a látogatásra a túlélők és naplóírók más és más változatban emlékeznek, de Kovács Sándor, Csíkszentmárton csendőrparancsnoka szerint mindez csak legenda, nem voltak német ruhába bújt orosz felderítők, de a kudarcot könnyebb volt ily módon feldolgozni, „minket nem legyőztek, hanem elárultak” szempont szerint – a szerző megj.)
Szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján az Úz völgyében csaptunk össze a szovjetekkel, azt a napot sosem felejtem el. Szeptember 11-én hajnalban parancsot kaptunk a visszavonulásra. Szeptember elején Ozsdolán is kemény harcok zajlottak a német és az orosz között, a falu egy része elpusztult, 360 épület semmisült meg. A patakok medrében és erdőkön keresztül menekültünk Csík felé. Ahogy mi vonultunk, az oroszok jöttek utánunk. Csíkból Marosvásárhely felé vonultunk vissza, majd a Dés–Kolozsvár útvonalat követtük. Kolozsváron bekerítettek az oroszok, de nekem nagy szerencsém volt, hogy nem estem hadifogságba. Bekerültem egy családhoz, ahol civil ruhát adtak, és ott is maradtam. Nekem puskám sem volt, ágyúnál teljesítettem szolgálatot.
1945 elején kerültem haza Haralyba. Páván élt egy ember, Pila Mihálynak hívták, aki egész Háromszéken megszervezte a népőrséget, ahogy akkor nevezték a rendfenntartókat. Én Bereckbe kerültem szolgálatba, onnan Sepsiszentgyörgyre helyeztek, ahol öt-hat hónapig lehettem, majd leszereltek, mert nem akartam tovább maradni.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ref500: Könyvritkaságok az Akadémiai Könyvtárban
Többszázados bibliákat és teológiai tárgyú könyveket tekinthetünk meg március 31-ig az Akadémiai Könyvtár előcsarnokában, hétköznap reggel 8 és délután 4 óra között. A könyvtár legféltettebb kincseit tette közszemlére azon a kiállításon, amelyet a Reformáció 500 éves évfordulója kapcsán tegnap nyitottak meg. Sorin Crisan egyetemi tanár, a könyvtár igazgatója kifejtette: Luther reformációja nemcsak az egyházat reformálta meg, hanem az ember és az egyház közötti kapcsolatot is, és ezáltal újfajta attitűdöt honosított meg. Ioan Aurel Pop, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora elmondta: a reformáció által új vallás született, amely hatással volt a romániai ortodoxiára is.
– Kolozsvárnak kötelessége foglalkozni a reformációval, és megemlékezni róla, hiszen több vallású és több kultúrájú Európában élünk – magyarázta a rektor.
Bogdan Ivanov ortodox egyházi tanácsos hangúlyozta: itt már több évszázada öt keresztény egyház él békében, az ökuménia szellemében.
A kiállított bibliák és vallásos könyvek kapcsán Daniel Avram görögkatolikus lelkész a könyvek fontosságát ecsetelte. – Vajon milyen hatással vannak ma ránk a könyvek? – vetette fel a kérdést. – Biztos vagyok abban, hogy a most kiállított könyvek soha nem tűnnek el, hanem a mi életünket és gondolkodásmódunkat is nagyban befolyásolják – magyarázta a pap.
Kovács Sándor római katolikus főesperes a bibliának a római katolikus egyházban betöltött szerepére összpontosította mondanivalóját. Majd Ferenc pápát idézte, aki Lutherhez hasonlóan úgy vélekedett, hogy Isten nélkül semmit sem tehetünk. – Mindig Isten a kezdeményező, és megelőz bármiféle emberi választ. Több mint negyvenéves papi pályám alatt többször éreztem a keresztényeknek az egységre vonatkozó óhaját. Ezt Márton Áron püspökünk már 1939-ben is megfogalmazta, amikor azt mondta, a krisztusi evangélium az együttműködést, a testvériséget segíti elő – összegzett a főesperes.
Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök a reformáció áldásaként említette a biblia több nyelvre való lefordítását, ami az emberek szellemi fejlődését eredményezte. – A keresztények számára a biblia a kiteljesedés felé vezető út, amely által megismerjük a teremtőt és a világot. A mi feladatunk, hogy megőrizzük ezt a gazdagságot, éljük meg szabadon a hitünket, és legyünk nyitottak a párbeszédre – fogalmazott az unitárius püspök, majd arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy jövőre az unitárius egyház ünnepli fennállásának 450. évfordulóját.
Ioan Chirilă egyetemi professzor, a BBTE szenátusának elnöke nemcsak a kiállítást ajánlotta a figyelmünkbe, hanem arról is tájékoztatott, hogy márciusban csütörtökönként vallásos tárgyú előadásokra kerül sor: március 9-én az ortodox, 16-án a római katolikus, 23-án a görögkatolikus, míg 31-én a református teológiai kar oktatói tartanak előadást a reformációval kapcsolatosan. Megkeresésünkre Sorin Crişan könyvtárigazgató elmondta: az eseményre meghívták a református és az evangélikus-lutheránus egyház vezetőit is, de azok elfoglaltságukra és korábban leszögezett eseményeken való részvételük miatt nem lehettek jelen a rendezvényen.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Örökségünk, a Marianum katolikus leánynevelde épülete
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum örökségvédő csapata az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket vetélkedőben idén az egykori Marianum épületét választotta.
A Marianum egy szigorú szabályzattal rendelkező katolikus leánynevelő intézmény volt, négyféle tagozattal, ahol az azt működtető apácák mellett civil tanárok is tanítottak. Az első világháború előtti korszakban az egyik legmodernebb erdélyi iskolaépület volt, tornateremmel, fürdővel, internátussal. Kolozsvár első vasbeton épülete Hübner Jenő tervei alapján épült 1910–1911-ben, szecessziós stílusban. Az 1948-as államosítás után a Bolyai Egyetem működött benne, majd 1959-től napjainkig a Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkara. Éppen ezért elég nehéz dolgunk van, mert az épületbe való bejutáshoz és fényképezéshez engedély szükséges. Végül ez sikerült, bejártuk a hatalmas épületet, és még az egykori kápolnába is bemehettünk, sőt imádkoztunk az elhunyt tanárokért és diáklányokért.
A kutatómunkát olvasással kezdtük, természetesen leghamarább az olyan furcsaságokat jegyeztük meg, hogy kötelező volt az egyenruha viselése, ami nem volt a legkényelmesebb. A lányoknak nem volt szabad egyedül ácsorogniuk az épület folyosóján, a bentlakók csak ritkán utazhattak haza és ellenőrizték a levelezésüket. Az információkat a Marianum Kolozsvár nevű Facebook-oldalunkon osztottuk meg, több-kevesebb rendszerességgel három nyelven. Később olyan embereket kerestünk meg, akik jól ismerik a Marianum múltját, hagyatékát. Így jutottunk el Kovács Sándor főesperes-plébános, az intézményalapító főpap mai utódjának útmutatásával Fodor György piarista konfráterhez, aki mesélt nekünk a Marianum épületéről és a benne zajló egykori életről. A Házsongárdi temetőben is jártunk, ahol meglátogattuk és letakarítottuk többek között Hirschler József, a Marianum megalapítójának sírját, valamint a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanővérek (napjainkban Boldogasszony iskolanővérek) sírkertjét.
Márciusban végre „megtaláltuk” Szász (Demeter) Enikő nénit, a Marianum egykori diákját, aki 1946-ban érettségizett. Mosollyal az arcán mesélt nekünk a marianumosok diákéletéről, internátusi élményeiről, az ott tanító apácákról. Büszke arra, hogy oda járt iskolába, mert olyan példaértékű nevelést kapott, amely egész életére kihatott. Nagy örömünkre Enikő néni rendelkezésünkre bocsátotta összes marianumos emléktárgyát és fényképeit.
Az általa és Fodor György által összegyűjtött tárgyi emlékek adták egy kiállítás szervezésének ötletét, hogy ezeket az értékeket minél többen láthassák. Erre az előadással egybekötött kiállításra március 21-én került sor a Marianum épületében, a Brassai teremben (hol máshol?). Életre szóló élmény volt az ott megjelent három marianumista diákkal beszélgetni – egyik társunk erre az alkalomra a néhai marianumista diáklányok egyenruháját öltötte magára.
A Marianum őrei
Szabadság (Kolozsvár)

Húsvétot ünnepelt Kolozsvár is
Új tűz csiholásával és szentelésével kezdődtek nagyszombaton húsvét vigíliájának szertartásai – amelyek az egyházi év középpontját képezik – a Szent Mihály-templom Irgalmasság Kapuja előtt. Erről az új, Krisztus világosságát szimbolizáló tűzről gyújtották meg a kereszttel, az Alfa és az Omega betűkkel és az évszámmal feldíszített húsvéti gyertyát és a hívek kezében lévő összes többi gyertyát a templomban. A feltámadt Krisztust jelképező gyertyát vivő Kiss Endre iskolalelkész a sötét templomon a főoltár felé haladva háromszor bekiáltotta az éjszakába, egyre emeltebb hangon: Krisztus világossága!, amelyre a jelenlevők örömmel énekelték: Istennek legyen hála! Következett a húsvéti öröm hirdetése, az Exsultet eléneklése, majd a főcelebráns, Kovács Sándor főesperes-plébános intonálta a Gloriat, amire megszólaltak a harangok, a csengők és az orgona.
Ünnepi szentbeszédben Kovács Sándor hangsúlyozta: fogadjuk be Krisztus feltámadásának kegyelmét. – Legyünk olyan csatornákká, amelyeken keresztül Isten megöntözheti a földet, megőrizheti a teremtett világot és kivirágoztathatja az igazságosságot. Kérjük a feltámadt Üdvőzítőtől, hogy alakítsa át napjainkban is a halált életté, változtassa a gyűlöletet szeretetté, a bosszúállást megbocsátássá, a háborút békévé. Vissza kell térnünk oda, hogy meglássuk a feltámadt Jézust és a feltámadás tanúságtevői legyünk. Ez nem a múlt visszasírása, hanem az első szeretethez való visszatérés, hogy lángra lobbanva attól a tűztől, amelyet Jézus gyújtott meg a világban, mi is továbbvigyük ezt a lángot mindenkinek – fogalmazott a főesperes.
A prédikációt követően vízszentelést tartottak a húsvéti gyertya vízbemerítése által, illetve a keresztségi fogadalmat is megújították, majd a jelenlevőket meghintették szenteltvízzel.
A szentmise végén a szentsírnál Krisztus dicsőséges megjelenésének felidézése után indult a feltámadási szertartás leglátványosabb, üzenethordozó része, a körmenet, amely a főtéren zajló munkálatok miatt ezúttal csak félkört írt le. Elején a legméltóságosabb Oltáriszentséget az 1728-ból származó, Bécsben készült, felbecsülthetetlen művészeti- és egyháztörténeti értékű gyönyörű monstranciában (szentségtartó) vitte a főcelebráns. Előtte a feltámadt Krisztust szimbolizáló húsvéti gyertyát és a feltámadt Jézus szobrát vitték. Jóleső érzéssel állapíthattuk meg, hogy a körmeneten idén sem csak a fő plébániatemplom, hanem egész Kolozsvár római katolikus – és nemcsak – hívei is részt vettek.
FODOR GYÖRGY / Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Nagy András könyvének olvasatai
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)

Országos hittanolimpia: Akiket Isten Lelke vezérel...
Ünnepélyes keretek között nyitották meg tegnap délután a Magyar Nyelvű Római Katolikus Országos Hittanolimpiát, amelynek a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum ad otthont április 26. és 28. között. A megmérettetésen közel 110 diák vesz részt hittanáraik kíséretében Arad, Bihar, Brassó, Fehér, Hargita, Kolozs, Kovászna, Maros, Szatmár, Szilágy, Temes megye tanintézményeiből. A kiértékelő bizottság elnöke dr. Holló László, a BBTE Római Katolikus Teológia Kar dékánhelyettese, egyetemi tanár, ügyvezető elnöke Nagy Gabriella (tanügyminisztériumi igazgató), alelnökök: Sidon Marian (Kolozs Megyei Tanfelügyelőség) és Bogos Mária (Hargita Megyei Tanfelügyelőség). A Báthory líceum dísztermében elsőként a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia képviseletében Böcskei László nagyváradi megyéspüspök köszöntötte a jelenlevőket.
Timár Ágnes igazgatónő és Török Zoltán tanfelügyelő-helyettes beszéde után Nagy Gabriella hangsúlyozta hogy először kerülhet sor ilyen tanügyminisztérium által támogatott eseményre. A kincses város római katolikus egyházközségeit képviselő Kovács Sándor főesperes nyomatékosította: öröm látni itt és most a nagyszámú résztvevő és előkészítő hittanáraik lelkes tekintetét. Olyan szellemi megmérettetés kezdődik, amelyről mindenki csak nyertesként távozhat hitélete elmélyítése és gazdagodása révén. Ennek pedig reményeink szerint kisugárzása lesz mind a helybeli, mind az otthoni környezetben.
A megnyitó ünnepséget Miklós György zenés-játékos közösségi estje követte Ludens filii Dei – Isten játszó gyermekei címmel.
Április 27-én, csütörtökön reggel a Báthory-líceum dísztermében közös ima után kezdődik a hittanolimpia. A nap délutánján Kolozsvár diákszemmel-sétán a város történelmi múltjával ismerkednek, este az iskola dísztermében a diákok Laczkó Vass Róbert színművész A legszebb hosszú út című verses-zenés előadásának örvendhetnek, zongorán kíséri Incze Gergely Katalin. Ezt követi az eredményhirdetés, és az esetleges óvások benyújtása. Az Országos Hittanolimpia pénteken délelőtt 10 órakor szentmisével zárul a Szent Mihály-templomban, amelynek főcelebránsa dr. Jakubinyi György érsek lesz. Utána ugyanott kerül sor az ünnepi díjkiosztó és záróünnepségre.
Fodor György / Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.