25 éves a Múzsa
A legszebb kor, szoktam mondani, függetlenül attól, hogy éppen hányadik esztendejét tölti az ünnepelt. De ez tényleg az, én legalábbis úgy érzem. Huszonöt év nem semmi, pláne, ha figyelembe vesszük, milyen változásokon ment, megy át mostanság a sajtó. De ha valaki eléri ezt a kort, úgy is biztathatjuk, hogy előtte még az élet. Nyilván nem túl gyakori se itt, se másutt, hogy egy megyei napilap kulturális függeléke megérje a 25. születésnapját. Már magam sem tudom felidézni, gondoltam-e arra 1991. április 5-én, a Múzsa első számának megjelenésekor, hogy majdan a hétvégi irodalmi- művészeti melléklet negyedszázados évfordulójáról is megemlékezhetünk, de az biztos, hogy szép reményekkel indítottuk útjára. Annak ellenére, hogy tudtuk, létét majd sok bizonytalansági tényező fenyegeti a továbbiakban. Úgy is lett, az eltelt időszakot nem a szellem, a szépírás, a művészetek különleges társadalmi megbecsülése jellemezte Romániában, támogatottság tekintetében a kultúra a leghátsó sorokban kulloghat csupán, szerkesztőségünk azonban hitt abban, hogy a napi eseménykrónikákon túl érdemes külön figyelmet szentelnie az irodalmi-művészeti élet újdonságainak, és négy újságoldalnyi terjedelemben kiemelten tájékoztatnia olvasóit az igényes alkotómunkáról, a tehetség kivételes megnyilvánulásairól. Annál is inkább, mivel magyarságtudatunk megőrzésében, erősítésében az ilyesmi különösen fontos lehet. Szándékunk olvasóink körében kedvező visszhangra talált, a tollforgatók, művészek is mellénk álltak, támogatók is segítették a szerkesztőséget a melléklet megjelentetését célzó erőfeszítéseiben. Sikerült túllépnünk az ilyen-olyan gondokon, s mára immár az 1222. számunknál tartunk.
Persze lehet, hogy szerkesztőként túlértékelem a Múzsa két és fél évtizedének a jelentőségét, és valószínű, hogy a melléklet szerkesztésében korábbi (Bölöni Domokos) és mai (Kaáli Nagy Botond) társamban is túlteng a jubileum kapcsán a szubjektivitás, de az se lett volna igazságos, ha csak úgy átsiklunk az évforduló fölött. A Múzsa 25 évének számadatai önmagukért is beszélhetnek. Összesen 4888 újságoldalon juttattunk el verset, rövidprózát, kritikát, interjút, önvallomást, megemlékezést, művészeti és színházi krónikát, más műfajú írást és számtalan festmény, grafika, szobor reprodukcióját, művészi és sajtófotókat lapunk sokezres közönségének. Szokványos könyvméretben ez 24 kétszáz oldalas kötetet tenne ki. Téves volna azt állítani, hogy a mellékletek teljes anyagát érdemes lenne könyvben is megörökíteni, elvégre az olvasók nagyon széles spektrumát próbáltuk megszólítani, s ennek megfelelően a közölt írások jellege, színvonala is igen változatos volt. De tény, hogy több igényes antológiát is összeállíthattunk volna a megjelentetett mintegy hét és fél ezer közleményből. Egy lehetséges ilyen kötet, a Volt jövőkbe nézve meg is jelent a Múzsa 10. évfordulóján, hamar el is fogyott. A tárlatkrónikákból is napvilágot látott már két kiadvány, több Múzsa-interjú szintén fellelhető különböző kötetekben. Mindez elsősorban a szerzők érdeme, akiknek ismételten köszönjük, hogy miközben a legrangosabb honi és anyaországi kiadványokban közöltek, a Múzsa- szerkesztő felkéréseire sem mondtak nemet. Remélhetőleg így lesz ezután is. Mert mondanom se kell, hogy folytatni szeretnők heti mellékletünk közzétételét, és jó lenne, ha a több száz szignó mellett, amelyekkel olvasóink az eddigiekben a Múzsa oldalain találkozhattak, újabbak is felbukkannának. Várjuk hát a fiatalokat, az ígéretes talentumokat, akikből a jelek szerint sohase fogy ki közösségünk.
Marosvásárhely, Maros megye realitásainak ismerőiként bizton állíthatjuk, a korábbinál jóval gazdagabb, sokrétűbb, érdekesebb az itteni magyarság kulturális, művészeti élete. Ennek is hű tükre a Múzsa, amelyből lapunk on-line változatának köszönhetően azok is folyamatosan tájékozódhatnak az itt történtekről, akiket a világ más tájaira vetett a sors. Mellékletünk a továbbiakban is eleget kíván tenni ennek az informáló, érték-terjesztő, eseménygerjesztő szerepének is. Egymást követik a rendezvények, alig győzzük valamennyit bemutatni. Ezért se terheljük méltatásokkal, más alkalmi gondolatokkal e jubileumi lapszámunkat. Egy röpke visszapillantó számvetéstől még-sem tudtunk eltekinteni, elvégre nem véletlenül honosult, módosult tájainkon a szállóige ekképpen: Adjuk meg a Múzsának, ami a Múzsáé!
Április 6-án, szerda délután 6 órától majd a Bernády Házban még alkalmunk lesz mindezt érinteni azon az irodalmi esten, amelynek szerkesztőségünk több régi, hűséges barátja, munkatársa, Kovács András Ferenc, Kovács Levente, Markó Béla, Nagy Attila és Sebestyén Mihály lesz a vendége. Minden érdeklődőt szeretettel várunk születésnapi rendezvényünkre.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Teatrológusok Találkozója
Mindent a színházról!
Nagyszerű ötlettel álltak elő nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Karának tanárai, és ezen ötletet tett követte: szervezkedtek, Facebook-csoportot hoztak létre, majd olyan találkozót hívtak össze, amilyenre eleddig nem voltpélda az intézmény történetében – vendégül látták az összes, dramaturgia szakon végzett egykori hallgatójukat egy közös, kétnapos együttléten.
"A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen az 1995/1996-os egyetemi évben kezdte el tanulmányait az első teatrológusosztály. A teatrológia nevet a francia kultúrából kaptuk, és bár sokszor használjuk mellette a dramaturgiát és a színháztudományt, hozzánk nőtt ez a név is, belaktuk, örömmel éljük meg különféle vonatkozásait, változásait. Amelyből van bőven. A kilencvenes évek közepén az irodalmi titkár főként a drámaszöveggel foglalkozott, a kritikus pedig kritikát írt. Később a dramaturg a rendező legelső, legbelső munkatársává vált. Az egységes pályamodell – mint a művészeti felsőoktatásban általában – mára a múlté, a teatrológus korábbi feladatai mellett pályázatot ír, honlapot szerkeszt, archívumot kutat, rendezvényt szervez, drámapedagógiai workshopot tart. Színpadi szöveget ír. Tévéműsort szerkeszt. Színházat igazgat. Húsz év nem nagy idő az egyetemi képzésben. Ahhoz azonban pont elég, hogy alkalmat kínáljon ránézni önmagunkra, rákérdezni eddigi eredményeinkre és további feladatainkra. Egykori diákjaink szakmai élete rendkívül sokféle, büszkeségre és önkritikára egyaránt ad számunkra okot. A Teatrológusok Találkozója a volt és jelenlegi teatrológus diákok, tanárok és az egyetem vezetősége közös ünnepe" – állt a meghívón, és nem véletlenül: az első évfolyam 1999-ben, a sorrendben eddig utolsó 2015-ben végzett a Köteles utcában. Összesen több mint hetven hajdani diákról van szó, és a hívásra igen sokan válaszoltak közülük: április hetedikén és nyolcadikán közel hatvan egykori teatrológus-hallgató érkezett a négy éven keresztül sokaknak második otthonként szolgáló egyetemre.
A rendezvénysorozat csütörtökön indult, aznap este Sergi Belbel Halál című drámáját tekintették meg a résztvevők a Stúdió Színházban, Bocsárdi László rendezésében. A találkozóra pedig egy teljes, állófogadással záruló napot szántak mind a szervezők, mind az egymást nagy örömmel üdvözlő egykori hallgatók. Péntek délelőtt mindannyian az egyetem előcsarnokában gyűltek össze, ahol Kós Anna, a Magyar Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, majd a teatrológia szakon egykoron és ma tanító oktatók szólaltak föl: Balási András rektorhelyettes, volt diák Helyzet: pillanat és intézmény, Ungvári-Zrínyi Ildikó A dramaturg és a színházi látcső, Kovács András Ferenc Miscellaniae, Albert Mária Működés. Együtt. Diákok és tanárok közös munkájáról, Lázok János Az utókor és az utca pora, Boros Kinga pedig Akinek mindenhez kell értenie címmel tartotta meg rövid, gyakran interaktív előadását. A felszólalásokat a szak elindítóinak, Béres András egykori rektornak és Kovács Levente egykori tanszakvezetőnek visszaemlékezései zárták.
Mindezt a végzett évfolyamok képviselőinek felszólalása követte, majd a szünet után igencsak építő jellegű, kötetlen, komoly, de mégis laza hangulatú, humorban és felröhejekben gazdag beszélgetés folyt a színháztudományról, dramaturgiáról, színikritikáról és teatrológiáról, a színház múltjáról, de inkább jelenéről és jövőjéről: az intézmény egykori és mai tanáraival, közel hatvan itt végzett, azóta is a színházművészet területén, illetve perifériáján tevékenykedő, avagy momentán éppen szaksemleges, de szakmabeli teatrológussal. Lett belőlünk dramaturg, irodalmi titkár, drámaíró, prózaíró, műfordító, egyetemi oktató, ismert szépirodalmi szerző, színházigazgató, rendező, színházi, művészeti referens, filmproducer, restaurátor, blogíró, közösségformáló csoportvezető, színikritikus, nyelvtanár, publicista, szerkesztő avagy műsorvezető az írott, a rádiós és a televíziós médiában, színházi szervező, könyvtáros, színházi levéltáros, díszlet- és jelmeztervező, produkciós szervező, avagy éppen társulatigazgató itthon és külföldön egyaránt. Megtudtuk mindezt egymástól és a TeatroLogin címmel szerkesztett, ízléses kiadvány lapjain megjelent önéletrajzokból. És ha szakmai kérdések mentén éles (de építő jellegű) viták is folytak, az egymásra találás örömének légkö-rében mindenki ugyanazon véleményen volt: pár esztendőn belül meg kellene szervezni a következő Nagy Találkozást!
Kaáli Nagy Botond (egykori teatrológushallgató)
Népújság (Marosvásárhely)

Hetvenéves a színművészeti egyetem
A művészetek igazi otthona
Tegnap délelőtt rövid, tartalmas rendezvényen ünnepelték meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem fennállásának 70.évfordulóját. Az ünnepi felszólalások és az egyetem diákjai által bemutatott művészi műsor mellett az esemény fénypontja az első évfolyam végzőseinek a kitüntetése volt.
Rövid kortárs táncelőadás után dr. Sorin Crisan professzor, az egyetem rektora szólalt fel. Köszöntötte a meghívott egyetemvezetőket: dr. Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának rektorát, dr. Kelemen András dékánt és dr. Tatiana Danescut, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettesét.
A Művészeti Egyetem rektora elmondta, I. Mihály román király 1946. április 9-én írta alá a 276-os törvényt, amellyel létrehozta a kolozsvári magyar művészeti konzervatóriumot, amelyet a későbbiekben Marosvásárhelyre költöztetett intézet elődjének tekintenek. Az évtizedek során sikerült tisztességgel és becsülettel képviselni és véghezvinni a felvállaltakat mind a magyar, mind a később megjelent román karokon, megfelelő versenyhelyzetet teremthettek a diákok között az oktatási folyamat minőségének megőrzése érdekében. Majd megköszönte Mihály királynak, hogy aláírta a dekrétumot, és büszkén jelentette ki, hogy ez a megemlékezés is méltó ahhoz az eseménysorozathoz, amelyet majd Marosvásárhely szabad királyi városi rangja elnyerésének 400. évfordulója alkalmából szerveznek.
A felszólalók sorában Lucian Goga prefektus következett, aki biztosította a megjelenteket, hogy intézménye továbbra is támogatja az egyetemet, amely "megvalósította a multikulturalitást".
Az ünnepi beszédeket megszakította az egyetem média szakos hallgatóinak az ünnepi alkalomra készített filmje, amely kiválóan tükrözte azt a hangulatot, amely az egyetemre jellemző. Ebben a "légkörben" lépett mikrofonhoz dr. Balási András rektorhelyettes, aki a rá jellemző humoros köszöntőben többek között kifejtette, nem kell a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet más, több száz éves, hasonló oktatási intézményekhez hasonlítani, hiszen 70 év alatt is lehet sikereket, eredményeket elérni. Sok hullámvölgy volt az intézet történetében, de mindig sikerült túlélnie és igazi otthont teremtenie a művészeteknek.
A román zeneszakos kar másodéves hallgatói egy spirituálét adtak elő, majd dr. Oana Leahu professzor, a román művészeti kar dékánja üdvözölte a korábbi rektorokat, dr. Béres Andrást, dr. Gáspárik Attilát, volt tanárokat, kollégáit, többek között Rókay Vilmost, Dana Frentet, Oana Panat és külön Kovács Leventét, megköszönve, hogy jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt, és megerősítették azt a gondolatot, hogy az egyetem igazi alkotó családként működik.
Orbán Beáta és George Pop másodéves táncművészeti hallgatók lírai etűdje következett, majd Illés Alexa és Kilitti Krisztián mesterképzős színművészetis hallgatók dr. Strausz Imre tanár zongorakíséretében Andrew Lloyd Webber Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő dalokat.
Felszólalt dr. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja, aki többek között kifejtette, nehéz lenne számvetést készíteni a 70 éves múltról, hiszen a színpadi művészet a pillanat művészete. Nehéz úgy oktatni, hogy mindig a trendet kövessék, mutassák meg a diákoknak. De az biztos, hogy a 70 év igazolja, olyan tanárok oktattak itt, akik nemcsak tudásuk legjavát adták át, hanem szakmájuknak fanatikusai voltak és most is azok. Azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az egyetem mindig is befogadó intézmény volt, a szó szoros értelmében, nyitott a fejlődés, a művészeti ágak, az új, a kísérletek irányába. Az említettek az oktatási intézmény erősségei – mondta.
Meglepetés mozzanata is volt az eseménynek. Dr. Sorin Crisan rektor érdemoklevelet adott át az intézet két "háttérmunkásának", akik nélkülözhetetlenek a közös munkában. Az elismerés Sipos Leventének, az intézmény gazdasági igazgatójának és Szász Imre világosítónak járt.
Végül, de nem utolsósorban Kovács Levente rendező-tanárnak jutott az a megtiszteltetés, hogy bemutassa az eseményen megjelent, 1965/66-ban végzett hajdani diákokat, akiket színpadra hívtak, és a mester külön-külön, személyes élményeit megosztva, humorosan is bemutatott. Név szerint Dobos Imrének, Miske Lászlónak, Székely M. Évának, Szélyes Imrének és Szőke Istvánnak tapsolhattak az intézmény jelenlegi tanárai, diákjai. Egészségi állapota miatt nem jöhetett el, de üdvözletét küldte a Budapesten élő – szintén ezen az évfolyamon végzős – Rajhona Imre. Mindannyian arany oklevelet vehettek át a rektortól.
Végül az 50 évvel ezelőtt végzettek a mostani diákokkal együtt énekelték a Stúdió Színház színpadán a Gaudemus igiturt. Azok, aki pezsgőzés után visszatértek a nézőtérre, Apostolache Zénó együttesének tangóműsorát láthatták, hallgathatták meg.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Évfordulót ünnepeltek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődjének, a hetven évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult magyar zene- és színművészeti konzervatórium születési évfordulóját ünnepelték Marosvásárhelyen. A rendezvényen a hallgatók kisebb produkciókkal mutatkoztak be, az egyetem két, nem művészeti munkatársa díjat vehetett át, illetve aranydiplomát kaptak az ötven éve végzett évfolyam jelen levő tagjai.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, Kelemen András, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánja, Tatiana Dănescu, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettese, Lucian Goga, Maros megye prefektusa, illetve a Művészeti Egyetem, és az egykori Színművészeti Főiskola volt rektorai, dékánjai, oktatói.
A hetven éve létrejött egyetem történetét Sorin Crișan rektor ismertette: 1946. április 9-én I. Mihály román király aláírta azt a 276-os számú törvényt, amely által Kolozsváron megalakult a magyar zene- és színművészeti konzervatórium, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődje. Az ünnepi esemény két műsorvezetője: Dana Lemnaru és Sebestyén Aba sorra szólította színpadra azokat a zene-, koreográfia- és színművészeti szakos hallgatókat, akik kisebb produkciókkal készültek a rendezvényre, illetve levetítették a média szakos diákok kisfilmjét is, amelyben a megkérdezettek – többek közt Gáspárik Attila, Béres András, Bogdán Zsolt, Sebesi Karen Attila vall arról, hogy mit jelentett számára az egyetemen eltöltött időszak.
Balási András rektorhelyettes szerint az, hogy a színészképzés mellett rendezőket, teatrológusokat, bábszínészeket, koreográfusokat, zenepedagógusokat, díszlettervezőket, médiaszakembereket is képeznek, már önmagában is nagy teljesítmény. Oana Leahu dékán azoknak mondott köszönetet, akik értelmet adtak az egyetemnek – tanároknak, rendezőknek és hallgatóknak. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja a hét évtizedes fennállás fontosságát hangsúlyozta, azt, hogy művészetet oktatni, mindig megfelelni az éppen aktuális trendeknek, nem könnyű feladat, mégis olyan tanárai voltak az egyetemnek, akik hivatástudattal, elkötelezettséggel végezték a feladatukat, példát mutatva az utánuk következő generációknak.
Meglepetést jelentett az egyetem két munkatársának a kitüntetése: Sipos Levente gazdasági igazgatónak és Szász Endre fénytechnikusnak adott át díjat Sorin Crișan rektor, majd Kovács Levente rendező, az egyetem professzora szólította színpadra az ötven évvel ezelőtti végzősöket. Közülük Dobos Imre, Miske László, Székely M. Éva, Szélyes Imre és Szőke István vett részt az eseményen. Rajhona Ádám üdvözletét küldte Magyarországról, egészségi okok miatt ugyanis nem lehetett jelen. A fél évszázada végzett színészeket aranyoklevéllel jutalmazták.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

A szabad színházban minden szabály áthágható
„Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni” – beszélgetés Balogh Attila rendező-színésszel.
– Életrajzi adatainak közlésekor hangsúlyozta, hogy intenzív matek-informatika osztályba járt, és ebből a szakágból is érettségizett. Ezek szerint van valamilyen különleges jelentősége az iskolai és az életpályaként választott profil közti ellentétnek?
– Talán éppen maga az ellentét. Az a tény, hogy nem eleve beskatulyázottként választottam pályát. Az iskolában sokat szavaltam, majd játszani kezdtem a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhelyben. Kétségtelen, hogy ott fertőződtem meg. Benedek Zsolttal, Godicza Előddel is az Osonóban ismerkedtem meg, velük együtt dolgoztunk a Három nővérben, előbbi volt a dramaturg, utóbbi a díszlettervező.
– S ha már megfertőződésről beszélt: miért nem a színészi pályát választotta?
– Kovács Levente rendező, a marosvásárhelyi színművészeti intézet tanára ajánlotta figyelmembe a rendező szakot, mondván, hogy ott mindkét profilt tanítják.
– Nem volt ebben a választásban egy olyan hátsó gondolat, hogy majd jobban sikerül a színészi alakítás, ha önmagát rendezheti?
– Nem, ilyesmiről nincs szó, olyannyira, hogy úgy találom, mintha a színész és a rendező énbennem más-más ember volna. Két külön szellemi „fiókban” van a színész és a rendező, csak lelkileg ugyanaz a fiók. Egyébként is képtelen volnék magamat rendezni, nem tudnám úgy, annyira kívülről látni magam, ahogy a rendező a színészeket látja. Sőt, ugyanazok a buta színész-, illetve rendezőbetegségeim vannak, vagyis ha színész vagyok, egész jól tudok duzzogni a rendezőre egy-egy utasítás miatt, ha pedig rendező, akkor „elfelejtek” szólni a maga alkotói barlangjában lévő színésznek, inkább szeretem rávenni, rávezetni, csalogatni az embereket, nem hatalmi szóval irányítani. Holott természetesen megtörténik, hogy ezzel visszaélnek, velem is előfordul, amikor játszom.
– Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Szatmárnémeti életútjának állomásai – hogy került kapcsolatba a nagyváradi színházzal?
– Vendégszereplés alkalmával és tulajdonképpen a társulat hozzáállása csábított ide: nagyon nyitottak, színházat akarnak csinálni, alkotni akarnak. Különösen tetszett, hogy képesek hazavinni az épp készülő darab, a formálódó figura problémáit, tovább foglalkozni mindezzel, nem pedig a próba vagy az előadás végén egyszerűen szögre akasztani, mint egy munkaruhát és a következő alkalomig nem is gondolni rá.
– Mennyire finnyáskodó, válogatós Balogh Attila, a színész, illetve Balogh Attila rendező?
– Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni.
Színészként inkább a negatív figurák vonzanak, nagyon szívesen eljátszanám Molnár Ferenc Ördögét és természetesen Shakespeare Othellójának Jágóját. Nagyon igaznak tartom azt a holly- woodi gondolatot, hogy „egy film annyira jó, amennyire a negatív hős jó”. Rendezőként pedig nagy álmom Az ember tragédiáját megrendezni. Nagyszabású előadást képzelek el, szimfonikus zenekar szolgáltatná a szférák zenéjét, de tulajdonképpen erről nincs is miért beszélnünk most, mert belátható időn belül úgysem kerülne rá pénz, talán majd egyszer.
– Beszéljünk akkor a rövid távú terveiről.
– Sajnos azokról sem tudok nyugodt szívvel beszélni, amilyen zűrzavaros és egyik pillanatról a másikra változó a körülöttünk lévő világ sorsa. Nem szeretnék itt lenni, ha háború lesz, talán esetleg Izlandon. Ha nem lesz háború, és amíg Novák Eszter lesz a Szigligeti Színház művészeti vezetője, addig szívesen maradok én is Nagyváradon.
Habár az utóbbi időben egyre jobban érdekel az a fajta hivatás, elfoglaltság – magam sem tudom, hogy is nevezzem pontosan –, szóval a sámánokéhoz hasonlító, multifunkcionális társadalmi szerep. És az egyelőre még csak kevesek által ismert, meseállításnak nevezett, különböző szituációkból kiinduló és szituációkra épülő alternatív pszichológiai terápia. De ebbe sem szeretnék nagyon belemenni, mert magam sem látom pontosan még a körvonalait sem.
– Akkor foglalja inkább össze a színházzal kapcsolatos elvárásait és elképzeléseit.
– A szabad színházban hiszek. Olyan nincs, hogy jön valaki és mond egy olyan szabályt, amit nem lehet áthágni. Talán az egyetlen, ami elképzelhetetlen: az élő színész nélküli színház. Egyébként darabja válogatja, koncepciója válogatja – a darab nélküli előadás már rég ismert, de színész nélkül nem megy.
Én a szabad alkotás híve vagyok, most például a Három nővérnél nem hagytam belenyúlni a szövegbe. De mondom, darabja válogatja, a dráma is egy eszköz, és aki ezt nem látja be, ne írjon drámát. Az pedig, hogy én nem nyúltam bele a csehovi szövegbe, nem azt jelenti, hogy nem lehet belenyúlni. Egyébként sem fogadok el olyanszerű kijelentéseket, hogy például Csehov – vagy bárki más – tudja a legjobban. Akárki tudhatja.
Balogh Attila 1988. május 10-én született Sepsiszentgyörgyön, a helyi Mikes Kelemen-gimnázium intenzív matematika-informatika szakán érettségizett, Marosvásárhelyen a színművészeti egyetem alapszakán rendezőként végzett, a mesterképzésen pedig párhuzamosan színészetet és rendezést tanult. Utolsó éves korától már Szatmárnémetiben játszik, mellette szabadúszóként tevékenykedett. Az idei évadtól Nagyváradra szerződött, de az évad végéig még Szatmáron is marad.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Pro Cultura és díszpolgári címeket adtak át
Kiválóságok kitüntetése
A Marosvásárhelyi Napok nyitórendezvényén szerdán délután a Kultúrpalota Tükörtermében átadták a Pro Cultura díjakat. A marosvásárhelyi önkormányzat öt kategóriában kiválósági díjban részesített hét kulturális intézményt, előadó- és alkotóművészeket, illetve díszpolgári címet adományozott olyan szakembereknek, akik tudományos és kutatómunkájukkal szereztek elismerést.
Kiválósági díjra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Művészeti Egyetem, az Állami Filharmónia, a Vatra és a Látó folyóiratok, a Harmonia Cordis Egyesület és a Scena Színház kapott jelölést.
A tavaly februárban jóváhagyott tanácsi határozat alapján minden év májusában Pro Cultura kiválósági díjakat adnak át a városnapok keretében. A színház, zene, tánc, képzőművészet és irodalom kategóriában két-két személy, kategóriánként egy-egy román és egy-egy magyar művész részesült elismerésben. Az elismerésre a civil szervezetek, illetve magánszemélyek is jelölhettek. A határidő többszöri meghosszabbítása után a szakbizottság elfogadta a jelöléseket, illetve a szakmai zsűri eldöntötte, hogy idén ki kapja a megtisztelő elismerést, végül öt magyar és négy román művészt díjaztak. A Pro Cultura díjat a város művelődési és művészeti életének kiemelkedő személyiségei vehették át. Színművészet kategóriában Farkas Ibolya (a díjat unokája vette át) és Roxana Simona Marian, irodalom kategóriában Szabó Róbert Csaba és Cornel Moraru, zene kategóriában Molnár Tibor, a Tiberius vonósnégyes elsőhegedűse, képzőművészet kategóriában Kákonyi Csilla és Chira Adrian festőművészek, míg táncművészet kategóriában András Lóránt ésKemendi Lia Elisabeta kapta. A díjazottak személyéről három szempont szerint döntöttek: a kiemelkedő életműért, a 2015- ös évi rendkívüli teljesítményükért, illetve fiatal, tehetséges alkotóművészek is elismerésben részesülhettek. Idén első ízben a művészeti ágak képviselői, öt magyar és öt román személyiségből álló Pro Cultura konzuli testület döntötte el a díjazottak kilétét, laudációt is ők mondtak, irodalom kategóriában Kovács András Ferenc, zeneművészet kategóriában Csíky Boldizsár, színházművészet kategóriában Kovács Levente, képzőművészet kategóriában Nagy Miklós Kund, táncművészet kategóriában Szőke István.
A gálaműsor keretében nyújtották át a Marosvásárhely díszpolgára címeket is, amelyeket öt év után adományoztak újra. Az idei év magyar kitüntetettje a Péter házaspár: prof. dr. Péter Mihály Heinrich akadémikus, orvos, mikrobiológus, illetve dr. Péter H. Máriany. gyógyszerészeti egyetemi oktató, szakíró – mindketten tudományos, oktatói és szakmai érdemeik elismeréséül, akik életművükkel hozzájárultak a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzéshez –, valamint dr. Horatiu Suciu szívsebész professzor és Ion Eugen Man műépítész. A díjátadásokat követően marosvásárhelyi zeneművészek és előadók léptek fel. A marosvásárhelyi Állami Filharmónia Verdi Nabucco című operájából a Rabszolgák kórusát és Händel Messiás című művéből részletet adott elő.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Tehetséges háromszéki gyerekek részesültek ösztöndíjban
Háromszék legtehetségesebb 18 gyerekét támogatják az RGT Románia és a Bóbita Egyesület által létrehozott Dr. Bock Industries ösztöndíjjal. A közel 130 beérkezett pályázat közül kétlépcsős pontozás alapján választották ki a nyerteseket.
Személyenként 4200 lejes támogatást ítéltek oda 18 háromszéki, valamilyen területen kimagasló eredményeket elért gyermeknek az idén megalakult Dr. Bock Industries tehetségtámogató ösztöndíj keretén belül. A pályázatra 128 aktacsomag érkezett be, a Bóbita Egyesület hét jelentkezőnél formai hibát észlelt, illetve hiányos volt az összeállított dossziéjuk, őket már első körben kizártuk a versenyből – fogalmazott Orosz Anna, az RGT Románia vállalat PR felelőse. Hozzátette, a versenyben maradt jelentkezőket szakmai zsűri pontozta, amely maximum hetven pontot adhatott a jelentkezőknek.
Az alkalmazottak gyermekei közül a következők nyertek egy évre szóló, havi 350 lejes, Dr. Bock Industries ösztöndíjat: Constandachi Monica Elena, Páll Andrea Hanna és Benedek Botond Sepsiszentgyörgyről, Gyergyai Róbert és Kovács Levente Kézdivásárhelyről, Kelemen Noémi Kézdialmásról, Nichifor Eduard Resicabányáról, Baka Bálint Esztelnekről, míg Jáger Kristóf Barótól. A további jelentkezők között szorosabb volt a verseny – fogalmazott Orosz Anna. Ebben a kategóriában támogatást nyert: Balogh Hanna, Artene Maria Raluca és Török Ákos Sepsiszentgyörgyről, Furus Ábel, Máthé Balázs, Rancz Gyárfás Hanna, Mike Boróka és Biszak Boglárka Kézdivásárhelyről, valamint Bíró Réka Barótról.
A szakmai zsűri figyelembe vette a pályázók mérhető eredményeit, a bemutatott oklevelek és egyéb bizonyítékok alapján rangsorolta és pontozta a jelentkezőket. A nemzetközi oklevelek esetében a pontozásnál beleszámított a verseny rangja is. A csoportosan elért eredmények esetében a pontszám feleződött. A pontok összesítése után személyes beszélgetésre összesen 38 gyermeket hívtak, itt figyelembe vették, hogy minden tehetségterületről jusson tovább valaki.
Mint ismeretes, az RGT Románia vállalat és a Bóbita Egyesület közti együttműködés nem újdonság, az alkalmazottak gyerekeinek programokat, nyári táborokat szerveznek négy éve. Ezeken az eseményeken évente 500 gyermek vesz részt, a most ösztöndíjat elnyerő fiatalokat pedig szeretnék ezen események lebonyolításába is bevonni.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Ismét napirenden az újratervezés Marosvásárhelyen
Míg az RMDSZ országos vezetői közül többen egyértelmű sikertörténetként próbálják tálalni a szövetség választási eredményeit, Brassai Zsombor, a szervezet Maros megyei elnöke szerdai kiértékelőjén azt mondta, a fényes politikai siker mellett a szervezet világos üzenetet kapott választóitól.
Azon túl, hogy az összefogásnak és a jó mozgósításnak köszönhetően a megyei önkormányzatban az eddigi 13 fős képviselet 15-ösre duzzadt, hosszú évek után ismét sikerült választást nyerni Marosvásárhely két peremközségében, Jedden és Maroskeresztúron, a városban pedig Soós Zoltán oly közel állt a meglepetésszerzéshez, Brassai szerint komoly gondok is mutatkoztak.
Közel 12 ezer elveszett szavazat
A legutóbbi helyhatósági választásokhoz képest megyei szinten az RMDSZ 11 709 szavazattal kapott kevesebbet. A legtöbb voks a Nyárádszereda– Szováta– Erdőszentgyörgy háromszögben veszett el, ahol szinte nem volt semmiféle magyar–magyar verseny. Ugyanakkor Marosvásárhely sem dicsekedhet, itt jó pár ezer támogatóval szegényedett az RMDSZ. A megyeszékhelyen nem jött össze a bravúr, és Szászrégent sem sikerült visszanyerni, ugyanakkor elveszett Marosszentanna.
„Tagságunk hozzáállása világos: újra kell gondolnunk üzeneteinket, más politikai megközelítést kell bevezetnünk ahhoz, hogy akkor is tudjunk mozgósítani, ha az adott településen nincs verseny, hiányzik a motiváció. Az emberek továbbra is főként az RMDSZ-ben látják a jövőt, de egy újratervezett, újragondolt RMDSZ-t kívánnak. Olyat, amely odafigyel a közvéleményre, reflektál az üzenetekre, és meg tud szólítani minden generációt" – vélekedett Brassai. Az elnök azt is beismerte, hogy helyenként szervezeti gondokkal küszködnek, illetve sérült a belső demokrácia is. Szintén problémaként említette, hogy nem sokkal a választások előtt dugába dőlt az Erdélyi Magyar Néppárttal folytatott egyeztetés.
„Az összefogásnak nincs alternatívája!"
Az, hogy az RMDSZ megőrizte a megyében polgármestereinek számát, a tanácsosai számát pedig 421-ről 440-re növelte, az összefogás számlájára írható – véli Brassai. Példaként a megyei önkormányzatban elért 15-ös létszámot hozta fel. „Nemcsak arról szól a történet, hogy kettővel többen leszünk, mint az elmúlt négy esztendőben, hanem annál sokkal többről, az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt közötti összefogás kiteljesedéséről, hisz a 15. helyet éppen a polgári párti Biró József Attila foglalja el" – érvelt Brassai Zsombor.
Kovács Levente, a megyei szervezet ügyvezető elnöke szerint a pozitívumok közé tartozik az is, hogy ha Marosvásárhelyt nem is sikerült „felszabadítani a korrupció alól", mégiscsak sikerült kimozdítani a magyar közösséget a holtpontról. Míg az utóbbi három választáson a magyar jelöltek egyre nagyobb arányú vereséget szenvedtek Dorin Floreától, Soós Zoltánnak majdnem sikerült történelmet írnia.
Vass Levente, az RMDSZ vásárhelyi választmányának elnöke egyébként a Transindex portálnak adott interjúban azt mondta, az EMNP külön listája miatt úszott el a helyi tanácsban az RMDSZ-többség, és a Szabad Emberek Pártjának (POL) jelöltje, Dan Maşca miatt nem lett Soósból polgármester. Vass emlékeztetett, a néppártnak el kellett volna fogadnia az RMDSZ-listán felajánlott 8., biztos bejutó és a 12., „lebegő" helyet. „A mostani választás sajnos bebizonyította azt, hogy nekünk volt igazunk. Sajnálatos az, hogy az EMNP által elvitt 2400 szavazattal, ha közösen indultunk volna, megkaphattuk volna a 11. mandátumot, és a visszaosztásokból a 12. helyet is, és így a városi tanács 23 tagú testületében többséget szerezve vezethettük volna a várost" – mondta Vass Levente.
A választási irodában és a DNA-ban bíznak Soós Zoltánék
Soós Zoltán és csapata továbbra sem tett le arról, hogy Marosvásárhelyt még 2020 előtt visszahódítsa. Bár kevés reményt fűznek a választások megismétlésébe, a rendellenességek és csalások miatt eljuttatták a bukaresti központi irodához a már vasárnap éjjel kilátásba helyezett óvást. „Az eddigi tapasztalat szerint nem hinném, hogy elrendelnék a választások megismétlését, azonban a fiatal gárdánkkal mi a továbbiakban is folytatjuk a munkánkat" – jelentette ki Kovács Levente, a megyei szervezet ügyvezető elnöke.
Mint mondta, maga a városi választási iroda vezetője is látta, amint az egyik körzet vezetője, a városháza egyik alkalmazottja, Lăcrămioara Stanciu érvénytelenítette a szavazólapokat. A hölgy elmondta, hogy felettese, Angela Roşca utasítására kezdett el pecsételgetni többedmagával. A polgármesterjelöltekre leadott érvénytelen szavazatok száma csaknem 1727 volt, ami meglepően nagy egy olyan városban, amely lakóinak több mint 95 százaléka írástudó. Soós Zoltán szerint, ha nem a választási iroda, de a Korrupcióellenes Ügyészség előbb-utóbb csak véget vet Florea visszaélési sorozatának.
Azon túl, hogy az összefogásnak és a jó mozgósításnak köszönhetően a megyei önkormányzatban az eddigi 13 fős képviselet 15-ösre duzzadt, hosszú évek után ismét sikerült választást nyerni Marosvásárhely két peremközségében, Jedden és Maroskeresztúron, a városban pedig Soós Zoltán oly közel állt a meglepetésszerzéshez, Brassai szerint komoly gondok is mutatkoztak. Közel 12 ezer elveszett szavazatA legutóbbi helyhatósági választásokhoz képest megyei szinten az RMDSZ 11 709 szavazattal kapott kevesebbet. A legtöbb voks a Nyárádszereda–Szováta–Erdőszentgyörgy háromszögben veszett el, ahol szinte nem volt semmiféle magyar–magyar verseny. Ugyanakkor Marosvásárhely sem dicsekedhet, itt jó pár ezer támogatóval szegényedett az RMDSZ. A megyeszékhelyen nem jött össze a bravúr, és Szászrégent sem sikerült visszanyerni, ugyanakkor elveszett Marosszentanna. „Tagságunk hozzáállása világos: újra kell gondolnunk üzeneteinket, más politikai megközelítést kell bevezetnünk ahhoz, hogy akkor is tudjunk mozgósítani, ha az adott településen nincs verseny, hiányzik a motiváció. Az emberek továbbra is főként az RMDSZ-ben látják a jövőt, de egy újratervezett, újragondolt RMDSZ-t kívánnak. Olyat, amely odafigyel a közvéleményre, reflektál az üzenetekre, és meg tud szólítani minden generációt” – vélekedett Brassai. Az elnök azt is beismerte, hogy helyenként szervezeti gondokkal küszködnek, illetve sérült a belső demokrácia is. Szintén problémaként említette, hogy nem sokkal a választások előtt dugába dőlt az Erdélyi Magyar Néppárttal folytatott egyeztetés. „Az összefogásnak nincs alternatívája!” Az, hogy az RMDSZ megőrizte a megyében polgármestereinek számát, a tanácsosai számát pedig 421-ről 440-re növelte, az összefogás számlájára írható – véli Brassai. Példaként a megyei önkormányzatban elért 15-ös létszámot hozta fel. „Nemcsak arról szól a történet, hogy kettővel többen leszünk, mint az elmúlt négy esztendőben, hanem annál sokkal többről, az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt közötti összefogás kiteljesedéséről, hisz a 15. helyet éppen a polgári párti Biró József Attila foglalja el” – érvelt Brassai Zsombor. Kovács Levente, a megyei szervezet ügyvezető elnöke szerint a pozitívumok közé tartozik az is, hogy ha Marosvásárhelyt nem is sikerült „felszabadítani a korrupció alól”, mégiscsak sikerült kimozdítani a magyar közösséget a holtpontról. Míg az utóbbi három választáson a magyar jelöltek egyre nagyobb arányú vereséget szenvedtek Dorin Floreától, Soós Zoltánnak majdnem sikerült történelmet írnia.Vass Levente, az RMDSZ vásárhelyi választmányának elnöke egyébként a Transindex portálnak adott interjúban azt mondta, az EMNP külön listája miatt úszott el a helyi tanácsban az RMDSZ-többség, és a Szabad Emberek Pártjának (POL) jelöltje, Dan Maşca miatt nem lett Soósból polgármester. Vass emlékeztetett, a néppártnak el kellett volna fogadnia az RMDSZ-listán felajánlott 8., biztos bejutó és a 12., „lebegő” helyet. „A mostani választás sajnos bebizonyította azt, hogy nekünk volt igazunk. Sajnálatos az, hogy az EMNP által elvitt 2400 szavazattal, ha közösen indultunk volna, megkaphattuk volna a 11. mandátumot, és a visszaosztásokból a 12. helyet is, és így a városi tanács 23 tagú testületében többséget szerezve vezethettük volna a várost” – mondta Vass Levente. n Szucher Ervin A választási irodában és a DNA-ban bíznak Soós ZoltánékSoós Zoltán és csapata továbbra sem tett le arról, hogy Marosvásárhelyt még 2020 előtt visszahódítsa. Bár kevés reményt fűznek a választások megismétlésébe, a rendellenességek és csalások miatt eljuttatták a bukaresti központi irodához a már vasárnap éjjel kilátásba helyezett óvást. „Az eddigi tapasztalat szerint nem hinném, hogy elrendelnék a választások megismétlését, azonban a fiatal gárdánkkal mi a továbbiakban is folytatjuk a munkánkat” – jelentette ki Kovács Levente, a megyei szervezet ügyvezető elnöke. Mint mondotta, maga a városi választási iroda vezetője is látta, amint az egyik körzet vezetője, a városháza egyik alkalmazottja, Lăcrămioara Stanciu érvénytelenítette a szavazólapokat. A hölgy elmondta, hogy felettese, Angela Roşca utasítására kezdett el pecsételgetni többedmagával. A polgármesterjelöltekre leadott érvénytelen szavazatok száma csaknem 1727 volt, ami meglepően nagy egy olyan városban, amely lakóinak több mint 95 százaléka írástudó. Soós Zoltán szerint, ha nem a választási iroda, de a Korrupcióellenes Ügyészség előbb-utóbb csak véget vet Florea visszaélési sorozatának.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Egy efemer műfaj legendás alkotója: Szabó Ódzsa
A nagyváradi Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában köszöntötték szerda délután Szabó József Ódzsa rendezőt, a váradi magyar színtársulat egykori főrendezőjét. Az ünneplés apropóját a 87 éves rendezőnek Színház álom-indulattal című könyvének megjelenése adta.
A kötetet Hajdu Géza színművész méltatta, kiemelve, hogy ez a kötet látlelet a huszadik század második feléről, de bevezet a huszonegyedik századba is. A könyv a korról szólt, amelyben Szabó Ódzsa alkotott, de a mai napig elkalauzol bennünket. Mint a méltató hangsúlyozta, a könyvben megtalálhatók a szerző székelyhídi gyerekéveinek emlékei, a váradi ifjúkori évek történései, a kolozsvári, majd moszkvai egyetemi évek, valamint a rendezői karrier bemutatása. Hajdu Géza elmondta, hogy a kötetből az is kiderül, hogySzabó Ódzsa 1983-ban elmenekült Nagyváradról és az országból, előbb Győrbe, majd Veszprémbe, végül Skóciába és Írországba. „Ezzel a könyvvel feltette a koronát életművére” – fogalmazott Hajdu Géza, hozzátéve, hogy a a könyv a színház pénztárában megvásárolható.
Visszaemlékezés
Az ezt követő beszélgetés során Szabó József Ódzsa elevenítette fel emlékeit, és beszélt színházi ars poeticajáról is. Mint fogalmazott, „a színházi alkotás olyan, mint a homályos ablaküvegre rajzolt kép, elpárolog, ezért egyetlen lehetősége a színháznak az irodalom”. Mivel az előadás csak addig él, amíg benne van a közönség emlékezetében, ezért ezzel a kötettel azt kívánta elérni, hogy valamilyen módon rögzítse ennek az efemer műfajnak, a színháznak az alkotásait. A rendező beszélt a színházcsinálás lehetőségeiről egy diktatórikus rendszerben. Mint mondta, a huszadik században két háború és két diktatórikus rendszer dúlt Európában, „és ehhez próbáltunk jó arcot vágni, színházat csinálni”. Felidézte karrierjének kezdetét, a számára felejthetetlen nagybányai éveket, ahol kezdő rendezőként dolgozott, majd felvillantott néhány epizódot kolozsvári éveiről. A kincses városban a Securitate behívatta, és rá akarta venni őt arra, hogy legyen besúgó. Szabó Ódzsát mélységesen felháborította, hogy egyáltalán feltételezik róla azt, hogy ő ilyet tenne, ezért hirtelen elhatározással Váradra utazott hozzátartozóihoz, és a vonaton villámcsapásként érte az elhatározás, hogy Váradon kell folytatnia munkáját. Szabó Ódzsa Nagyváradon dolgozott 1983-ig. Bevallotta: „azért hagytam el Nagyváradot és az országot, mert nem akartam áldozat lenni.” Mint mondta, Sütő Andráséhoz hasonló sorsot készítettek elő neki. „Előre el volt döntve, hogy olyan sorsra jutok, mint Sütő András” – fogalmazott.
Köszöntők
A beszélgetés végén Hajdu Géza színművész olvasott fel a most megjelent kötetből, majd a megjelentek soraiból felszólalók köszöntötték Ódzsát. Köztük volt Csiky Ibolyaszínművésznő, aki bevallotta, hogy színészi pályájának legsikeresebb szakaszát élte meg akkor, mikor a nagyváradi főrendező Szabó Ódzsa volt. Köszöntötte a rendezőt pályatársa,Kovács Levente, valamint a nagyváradi román színtársulat egykori vezetője, Eugen Tugulea is. Legvégül Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója nyújtott át egy albumot Szabó Ódzsának, amelyben az általa rendezett darabokról készült fotók vannak. Szabó Ódzsát a nap végén az évadzáró ünnepség keretében életműdíjjal tüntette ki a Szigligeti Színház.
Pap István
erdon.ro

És jött az Aranykor – könyvbemutató
Június 21-én, kedden 18 órakor a Bernády Házban kerül sor Kovács Levente rendező És jött az Aranykor című regényének bemutatójára, mely a szerző újabb kirándulása a szépirodalom területére. A kommunista diktatúra Ceausescu előtti korszakának izgalmakkal teli hétköznapi eseményeit felelevenítő, a szerző által "majdnem tényregény"-ként megjelölt műfajú kötetet Nagy Miklós Kund mutatja be kötetlen beszélgetés kíséretében.
Népújság (Marosvásárhely)

Kovács Levente: És jött az Aranykor
Majdnem tényregény a Ceausescu előtti korszakról
Június 21-én 18 órakor a Bernády Házban mutatják be Kovács Levente rendező És jött az Aranykor című regényét, amely a kommunista diktatúra Ceausescu előtti korszakának izgalmakkal teli hétköznapi eseményeit elevenít fel a szerző által "majdnem tényregényként" megjelölt műfajú kötetben. A könyvről, keletkezéséről és a történetek turpisságáról az íróval beszélgettünk.
– Kovács Levente időutazása 2013-ban kezdődött, amikor ezzel a címmel megjelent egy novelláskötet a hatvanas évekről. Ebben a kötetben is olyan történetek vannak, amelyek valahogy önéletrajzi jellegűek, de mégsem. A világkép, ami kirajzolódik, az érzések általánosak, jellemzőek a kommunista időszak hatvanas éveinek fiataljaira. És jött az Aranykor – ez Ceausescu hatalmának időszakát jelentette, amely 1965-ben kezdődött. Az új kötet összekapcsolható-e valamiképpen a korábbival?
– Időrendi sorrendben megelőzi, hiszen ha betájolnánk a történetet a történelmi időszakba, akkor talán az 1940-es évek végétől kezdődően főleg az 1956 és 1965 közötti évtizedet öleli fel, azzal is ér véget, hogy 1965 szilveszterekor megkondulnak az éjféli harangok… "Beteljesedik a jóslat: márciusban a kimondhatatlan nevű bunkó tag lesz az ország első embere. És elkezdődik a huszonöt évig tartó Aranykorszak…" A könyv végén van egy ún. utómottó: "Köszönet ismeretlenül is Mel Gibsonnak az Apocalypto című film alapötletéért". Tulajdonképpen arról van szó a regényben, hogy a szereplőkkel sok minden történik, akárcsak a filmben az indiánokkal: kegyetlenkednek velük, meghurcolják, járványok tizedelik őket, és amikor már túl sokat szenvedtek, a film végén megérkezik Kolumbusz a hajójával, rajta az inkvizítorral, és a vallás nevében még nagyobb csapások érik őket. A kötetem szereplőire szilvesztert követően nemsokára ráköszön a "dicső Aranykor".
– Az alkotást "majdnem tényregény"- ként említi. Ez egy kis magyarázatra szorul.
– Ez a műfaji meghatározás azt jelenti, hogy nagyon sok valós történet van a regényben, hiszen egy adott kor megtörtént politikai eseményei is megelevenednek, a szereplők karakterében viszont sok fiktív elem van. Nincsenek a regényhősöknek az életből vett hús-vér másai. Ahogy a festőnek modellt állnak, úgy nekem, az írónak "modellt éltek" az alanyok egy-egy olyan figurához, amit én teremtettem meg. Van azonban két mellékszereplő, akik a saját, valós ragadványnevükkel jelennek meg. Úgy éreztem, ezek annyira jellegzetesek, hogy nem kell megváltoztatnom a nevüket. Olyan történetek, fiktív jelenetek vannak a regényben, amelyek visszaadják ugyan a történet eszmei, érzelmi töltetét, de valójában eltérnek a valóságtól. Két olyan happeninget is leírtam, amire most már azt mondanám, de jó lett volna, ha így történik a valóságban is. Megjelenik a kor árnyoldala is, hiszen arról is szó van, hogy egyes embereket miként manipulált a volt szekuritáté, hogyan zajlottak a kihallgatások, a beszervezések – ezek mind valós, a korra igencsak jellemző epizódok voltak, de a szereplők, a valóságtól eltérően, egy kicsit más kontextusban kerülnek ilyen helyzetbe. Tulajdonképpen az életrajzi tények egy nemzedékre jellemző történetekkel bővülnek ki. A regény soraiban bizonyos fokig jelen vannak gyermekkori, ifjúsági, egyetemi éveim emlékei is. A Bolyai egyetem egyesítése a Babessel, ennek következményei, visszaköszönnek azok a belső megszorítások, amelyek az utolsó egyetemi éveimben érezhetőek voltak, és az utána következő pályakezdés, ami olyan időszakban történt, amikor Marosvásárhelyen elkezdődött a város etnikai összetételének a megváltoztatása, mely együtt járt kultúrpolitikai manőverezésekkel is. Ezek a majdnem tények, mert a tények valódiak, csak a szereplők nem konkrétan létező személyek.
– A plakátra olyan kulcsszavak kerültek, mint az összeesküvés, szekusakciók, kémkedés, gyilkosság, rejtélyes történetek, romantikus szerelem, szex és erotika. Ezek egy sikeres hollywoodi film elemei is lehetnének.
– A szereplők életében megjelennek a korabeli prűdebb etikai normák között kibontakozó szerelmi életek, majd azok megromlása. Ez a vonulat egy kicsit olyasmire derít fény, ami akkor inkább tabunak számított. Például annak idején napvilágot láttak olyan statisztikai adatok is, amelyek azt mérték fel, hogy a szerelmi élet erotikus oldalában milyen mértékben vesz részt a férfi és/vagy a nő. Ez a kimutatás igencsak elmarasztaló a nők orgazmusára vonatkozó részeknél. S ennek megvoltak a korra jellemző okai, amelyekbe némiképpen betekintést nyerhetünk a történet folyamán. Szó van a napi higiéniához tartozó részletektől a szerelmi élet művészetéig menően, az erotikáról, amelybe az akkori fiatalok csak itt-ott kóstolhattak bele. De a tilalmak akkor sokak számára természetesnek tűntek. Aztán van egy "máig felderítetlen" kémtörténet is a háttérben.
– Két igen érdekes történelmi, kultúrtörténeti esemény is lezajlik ebben az időszakban. Az egyik az 1956-osmagyarországi forradalom, a másik a ’60-as években kezdődő hippimozgalom, a diáklázadások korszaka. Az első közvetlenül is érintette az akkor erdélyi fiatalokat, a másik a "vasfüggönyön" át kevésbé gyűrűzött be hozzánk, de a tiltások ellenére voltak olyanok, akik felvállalták a "’68"-as eszmeiséget. Hogyan élik meg mindezt a "majdnem tényregény" szereplői?
– Valóban, amennyi átjött a korai hippikorszak eszmeiségéből, elég volt ahhoz, hogy megbolygassa az akkori államapparátus fantáziáját. Ezt is érintem a könyvben. A kommunista korszakban azonban később jelentkezett az itteni hippinemzedék. Van egy cselekményszál, ami szokatlan, tabukat döntögető, hiszen erről szólt az az időszak is. Például egyetemi éveim alatt Kolozsváron az idegen nyelv szakos hallgatókra úgy tekintettek, mint valami kozmopolitákra, ők képviselték a kapitalizmus előretolt hadosztályát. A tananyagon keresztül egyfajta ablakot nyitottak a világra. Aztán ott voltak azok a jelenségek, amelyek a szocialista erkölcsi tudat hajszálrepedéseit jelentették. Annak idején minden táncot úgy táncoltunk, ahogy kellett. Mert csak beszivárgott hozzánk is a twist, a csacsacsa, a shake, megjelentek a farmerek, s volt aki szakállat, hosszú hajat növesztett. S arra, ami a szereplőkkel történik a ’60-as évek közepén, aztán rátelepszik az aranykor. Elhangzik, hogy ha "ez a bunkó tag lesz az elnök", akkor innen el kell menekülni. Ez is egy lehetőség volt arra, hogy kitörjünk. És valóban – ez már nincs benne a könyvben, de a későbbiekben beigazolódott – rosszabb idők jöttek, hiszen sokan átúszták a Dunát, átszöktek a zöldhatáron. A szereplőkben akkor még csak lehetőségként villan fel, hogy ez is egy út, ha élni, túlélni akarnak. És benne volt az is, hogy milyen reményekből zuhantunk a kilátástalanságba.
– Valószínűleg akkor nem tudatosult az emberekben, hogy lehet még rosszabb is.
– Ma már azt mondjuk, hogy ez egy olyan rendszer volt. Aki benne élt, nem is vette észre, másként látta, másként fogalmazta meg a reményeket, vágyakat, hiszen akkor senkinek sem fordult meg a fejében, hogy az a rendszer egyszer megdőlhet. A második világháborút követően a viszonylagos stabilizáció után bekövetkezett az 1956-os forradalom, majd annak az utóhatásai, a politikai meghurcoltatások időszaka, aztán jött a Babes és a Bolyai egyetem egyesítése, ami bárdként csapta le a reményeinket. Életem kiemelkedő eseménye volt 1956- ban a Bolyai Egyetem gólyabálja, ahol az egyetem tánccsoportja díszmagyarban táncolta a nyitó palotást, és a rektor az első év szépével a nyitó körcsárdást. És nem sokkal ezután bekövetkezett azoknak az eseményeknek a sora, amelyek máig kihatással vannak közösségünk életére.
– Talán már akkor kialakult egyfajta reflexszerű mechanizmus arra, hogy miként lehet kijátszani a hatalmat.
– A kijátszás mechanizmusa benne van a könyvben, amit én is és más is átélt abban az időszakban és utána is. Nem akarok előre szólni róla, de aki a kezébe veszi a kötetet, megfejtheti, hogy tulajdonképpen miben is állt ez a játék. Fiatalkorában az ember sok mindent másként lát, tapasztal, és a rendszerben nem a rosszat keresi. Az ember sohasem úgy kezdi el az életének egy-egy szakaszát, hogy eleve boldogtalan akar lenni, hogy majd rossz lesz, szenvedni fog. Reméli, hogy jobbra fordul a sorsa, érvényesülhet az életben, és ez a tudat szűkül be fokozatosan az események hatására. Így volt ez az ’50-es, ’60-as években is, amikor sok ember kezdetben nem viszonyult rosszul a történésekhez. Mindenki törekedett valamilyen módon arra, hogy boldog legyen, még ha szűkebb mezsgyén is mozgott ez a boldogságkeresési kalandozás, mint a nyugati országokban. Amikor gyerek voltam, a családban is nagy reményeket tápláltunk a jövőre vonatkozóan. Vége volt a háborúnak. Egy darabig vártuk az amerikaiakat. Aztán bíztunk abban, hogy a kommunizmus valóban egyenlőséget teremt az emberek között. Erre jött az 1956-os pofoncsapás. Majd ezután is, a Ceausescu-rendszer elején, az 1968–1971 közötti nyitás idején megújultak a remények: magánvállalkozások indulhattak, megjelenhettek diáklapok, támogatták a műkedvelő-mozgalmat, külföldi egyetemekkel létesültek kapcsolatok. Majd 1971-ben egy homlokegyenest ellenkező előjelű fordulat következett be, és a nagy remények kudarcba fulladtak. Az 1989-es fordulathoz is nagy remények fűződtek, és, valljuk be, ezek sem mind váltak valóra, s akkor még finoman fogalmazunk…
– Miként születtek meg azok a történetek, amelyek a regénybe kerültek?
– Ezeket a történeteket elraktároztam magamban. Amikor megjelent az életrajzi kötetem, a Ránézek az életemre című, akkor felelevenedtek. Vannak olyan esetek is, amelyeket lejegyeztem. Ezeket elővettem, amikor a novelláskötetet írtam, úgy gondoltam, hogy ezt az élményanyagot talán regény formájában kellene feldolgoznom. Lehetőleg addig, amíg frissen emlékszem arra az időszakra, és talán még lehet tágítani azoknak a belső érzékenységét és ismeretanyagát, akik erről a világról már majdnem semmit sem tudnak, de még kíváncsiak, fogékonyak az emlékekre. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a szóban forgó korszakot utólag sematikusan, fekete-fehéren lássuk, holott a szürke árnyalatai tükrözik a mindennapok valóságát, s talán ez a regény érdekessége s a benne feltárt, sokszor kegyetlen események szépsége is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Tények – majdnem
Boldogult tanárkoromban többször döbbenten kényszerültem szembesülni azzal, hogy a születésünk előtt történt, vagy egészen kisgyerekként átélt események összemosódnak a történelmi régmúlt tényeivel.
Diákjaim becsületére legyen mondva, csendben végighallgatták, sőt többen érdeklődve figyelték fejtegetéseimet arról, hogy kommunizmus nem volt. A fogalom egy szép vágyálom leképezése, de amit például mi fiatalkorunkban átéltünk, a hivatalosan népi demokráciának nevezett államforma, a legkevésbé sem demokratikus, annál nemzetibb töltetű araszolás volt valamiféle utópista szocializmus felé.
Diákjaim egyszer sem mondták, de szemükben sokszor láttam megvillanni a kérdést: minek kell ennyit cifrázni, kommunizmus és kész! Jó, legyen! Ráadásul én az aranykort soha nem is emlegettem – az ógörög mitológia iránti rajongásom miatt –, hisz azt már végképp nem akarták volna megérteni, miért merte aranykornak neveztetni Ceaușescu regnálásának huszonöt esztendejét, a legmélyebb össznépi nyomorgás éveit.
Aki viszont nem élte át, de szeretné megismerni ennek a vaskor jelzőre is méltatlan időszaknak a közvetlen előzményeit, Kovács Levente Marosvásárhelyi rendező És jött az Aranykor című, 2016-ban megjelent regényét ajánlom. „Használati utasításként", ha egyáltalán olvasó emberek számára fontos lehet ilyesmi, felhívnám a figyelmüket a címlapon is feltüntetett műfaji megjelölésre: majdnem tényregény. Ennek a két szónak a megfejtése az Ariadné-fonal a lebilincselő lektűrtől egy csalódások sorát hozó és egyre csak rosszabbakat ígérő, változó időszak alapos megértéséig.
Az ötvenes évek legvége, a hatvanas évek kezdete Kovács Levente korosztálya számára a kamaszkorból a fiatal felnőttkorba lépés ideje. Vagyis az a periódus, amikor tulajdonképpen minden vagy majdnem minden sokkal inkább számít, mint a helyi vagy még kevésbé az országos nagypolitika. Végre véget ér a serdülőkor hormonális forradalma, s ha mindez olyan környezetben történik, mint ahogy az erősen önéletrajzi gyökerű Szabó Lehellel történt, akkor az eszmék harca helyett a testek bonyolult kapcsolata uralja a mindennapokat. Ez így természetes, minden körülményben ez volna, további életének alakulása szempontjából viszont Lehel szerencséje, hogy olyan emberek közt történik vele, ami történik, akiktől emberileg-szellemileg örökké tartó útravalót is kapott.
Egy pillanatra visszatérnék a „majdnem tényekre", mivel a regény egyik nagy pozitívuma, hogy a kamasz és a felnőtt közti, sokszor nagyon messze nyúló és sok veszéllyel aláaknázott senkiföldjét Kovács Levente remek húzással, egyrészt a többszörösen áttételes kémtörténettel, másrészt a kiskamaszok világába vissza-visszahúzó Rejtelmes sziget iránti kettős rajongással oldja meg. Az igazi felnőttkor beköszöntével aztán mindkét motívum kimúlik: a kémkedésből egy évek múlva „meghálált" veszett fejsze nyele lesz, s a nagy buzgalommal kezdett, közös Rejtelmes sziget-musical Teddyvel együtt hal meg.
A felnőtté válást, önmagának és másik felének, életre szóló nagy szerelmének a megtalálását Lehel zökkenőmentesen, a világ legtermészetesebb eseménysoraként éli meg – éppen akkortájt, amikor az ország élére az ötvenes évek végén a Kolozsvári Babeș- és Bolyai-egyetemek összevonásának levezénylése óta ismert alak kerül és vele együtt az aranykornak nevezett sötét negyedszázad.
„Mintha egy másik világba, más dimenzióba lépett volna át. Minden sor, minden strófa, minden vers az ismeretlennek új és új tájaira vezette. (...) Mélyebb, tisztábban fénylő, lelke rejtelmeibe világító mozzanatokra vetül egy sajátos világosság, ami értékesebb, felemelőbb, mint életének megannyi más eseménye. Hirtelen gyerekesnek érezte a kalóztörténettel való bajmolódást, az egyetemi és a munkás színjátszókkal megélt, akkor izgalmasnak vélt élményeket. Szinte csodálkozott magán. Mi vonzotta, mi izgathatta ezekben a történésekben, mikor mennyivel másabb, fantasztikusan izgató világok léteztek mellette." (333. oldal)
„Másnap Lehel bemutatja szüleinek a lányt, aki náluk ebédel, és megismerkedik Szabó néni korhelylevesével, töltött káposztájával. Szabó bácsi rögtön megkedveli a lányt, alaposan megölelgeti. – Isten hozott minálunk! Végre ez a buta fiú talált valakit! Szép vagy, lányom! Szabó néni titkolt gyanakvással nézi Kittyt. Lehel látja ezt, eszébe jut, mit mondott Melina. Mindegy, gondolja, aztán hangosan hozzáteszi: – Rövidesen összeházasodunk...Márciusra valóban beigazolódik Fejér elvtárs és Gyurka gyanúja. A nehezen megjegyezhető nevű, bunkó tag lesz az ország első embere. És jött a huszonöt évig tartó aranykor..." (389. oldal)
Kovács Levente: És jött az aranykor, Marosvásárhely, 2016
Molnár Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Rendhagyó színháztörténeti kötet
Micsoda utak!
A napokban hagyta el a nyomdát az a kötetet, amely a Marosvásárhelyi színházi élet különleges területére kalauzolja el az érdeklődőket. Szerzője Kovács Levente rendező, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára, társszerző Vajda György újságíró. A kötet a diákszínjátszás történetére tekint vissza 1964-től 1989-ig, amely kiegészül azokkal a törekvésekkel, amelyek napjainkig próbálják fenntartani a diákszínjátszó-mozgalmat.
Azért is rendhagyó a tanulmánykötet, mert az első fejezetében a szerző alaposan körüljárja a Marosvásárhelyi diákszínjátszás történetét a 20. század második felének avantgárd színházi törekvéseinek tükrében. Az 1960-as évek avantgárd színházi mozgalmai egy új fogalmat tettek közkeletűvé: a csoportszínház fogalmát. A csoportszínház mint kifejező eszköz sajátos társadalmi-politikai körülmények között alakult ki Nyugaton. Megalkotta a maga formai, tartalmi és színházi nyelvezetét, amely fokozatosan begyűrűzött a szocialista államokba is. A kötetben Kovács Levente e történelmi, színháztörténeti visszatekintéssel vezeti be az olvasót a diákszínjátszásba mint olyan világjelenségbe, amely felzárkózva a ’60-as évek tiltakozó mozgalmai mögé, a rockzene mellett olyan fő önkifejezési eszköznek bizonyult, amely képes lett az egyetemi ifjúság politikai gondolatainak, világnézetének, esztétikai ízlésének, életérzésének kifejezésére. Ebben a kontextusban közelíti meg a kötet a Marosvásárhelyi diákszínjátszást, amelyről már az 1740-es évekből van dokumentum. Ezt a több évszázados hagyományt tartja fenn a Református Kollégium, a későbbiekben a Bolyai líceum, majd a Pedagógiai Intézet. Ez utóbbi hallgatóinak verbuválásával kezdődött annak a diákszínjátszó-csoportnak a története, amelyet végigkövethetünk 1964-től 1989-ig. (Megjegyezzük, hogy ebben az esetben a diákszínjátszás megnevezést a főiskolai-egyetemi színjátszókra vonatkoztatjuk.) Azonban nem csak a későbbiekben Majomcsoport néven közismertté vált társulat történetéről szól a könyv. Betekinthetünk a hazai műkedvelő mozgalomba, amelynek köszönhetően számos társulat alakult, melyek között volt olyan is, amely a későbbiekben profi színházzá nőtte ki magát. Dacolva a kommunista diktatúra cenzúrájával, a diákszínjátszók új kifejezőeszközöket dolgoztak ki, és sajátos színházi nyelven adták elő mindazt, amit egyébként a "hivatalos" színházakban nem lehetett. És ez tette annyira kedveltté a Majomcsoportot, hogy már a hatalomnak is szemet szúrtak azok az előadások, amelyeken a nézőtéren egy tűt sem lehetett leejteni. A kötet azoknak a szakembereknek is szól, akik ma is diákszínjátszással foglalkoznak, mert megtalálhatják mindazokat a módszereket, szakmai fogásokat, amelyeket több évtizeden át Kovács Levente kitapasztalt és alkalmazott. Ezek nem föltétlenül a "színházcsinálásról" szóltak, hanem arról is, hogy miként lehet motiválni és egybetartani egy közösséget, nevelni, egyéniségeket formálni, ugyanakkor csoporttudatot is fenntartani a drámapedagógia eszközeivel. A kötetben szó van a csoportépítésről, a csoportmunka- szervezésről, az irányító szerepéről, illetve a színészpedagógiai feladatokról is.
A könyv második fele – amellyel Vajda György újságíró egészítette ki a Majomcsoportról szóló fejezeteket – az 1989 után diákszínjátszó- törekvésekről szól, arról, hogy a rendszerváltást követően, a megváltozott társadalmi-politikai és gazdasági helyzetben miként és hogyan lehet működtetni egy diákszínjátszó-csoportot. Az Artecotur Egyesület által létrehozott Artsy M társulat a példája annak, hogy folytatva a hagyományokat, az új helyzetben miként lehet – civil törekvésként – működtetni diákszínjátszó- csoportot, mik azok a motivációk, amelyek ma egy fiatalt erre a pályára irányíthatnak, illetve az is kiderül, hogy milyen eszközök vannak arra, hogy gazdaságilag is éltetni lehessen egy önállóan működő csoportot.
A kötet nemcsak színházi szakembereknek szól, hanem mindazokhoz is, akik a színház irányából szeretnének betekinteni Marosvásárhely történetének érdekes epizódjába.
Erdélyi György
Kovács Levente, Vajda György: Micsoda utak! Diákszínházi törekvések Marosvásárhelyen
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhely, ami összeköt
Főként Vásárhelyről és Magyarországról érkeztek a negyedik alkalommal megtartott Marosvásárhelyiek Világtalálkozójára szombaton, de volt, aki Dániából, Németországból, Amerikából vagy Izraelből tért haza találkozni, nosztalgiázni.
A világtalálkozó az itthon mAradottak és a hazatérők ünnepe volt, amelyet idén is a Vásárhelyi Forgatag részeként szervezett meg a Schola Particula 1557 – Bolyai 2000 és a Marosvásárhelyért Egyesület. A Művészeti Gimnázium udvarán már reggel összegyűltek a Marosvásárhelyiek arra a piknikre, amelynek keretében egy vetélkedőt is szerveztek Mi a vásárhelyi? címmel. Itt elevenedett meg a régi zenés kávéházak hangulata, a húszas évek Marosvásárhelye Bársony Rózsi színésznő és a méltán híres ritzi úri mulatozó egyik pincére által. Pattantyús Ferkó zsonglőr, mozgásművész, valamint Holdy Jucy, majd a virágárus Jocka unokatestvére, Tibi és végül Keresztes Ildikó hasonmása hozta vissza a közönséget a jelen Marosvásárhelyébe. A Művészeti Iskola fiatal tehetségeinek előadásai szórakoztatták a piknikezőket, akik egyre többen gyűltek össze a hangulatos iskolaudvaron. Az esemény házigazdája B. Fülöp Erzsébet színművész volt.
Kovács Levente Marosvásárhelyi színházi rendező, egyetemi professzor is visszaemlékezett arra a Vásárhelyre, ahol még voltak intim terei a közösségnek, úgy véli, ma már eltűnőben vannak ezek a terek a városban. Beszélt a Súrlott Grádicsról, amelyre ő már csak egy ócska kicsi cukrászdaként emlékszik ugyan, de volt annak fénykora is, amikor itt volt a legfinomabb a híres vásárhelyi flekken és vargabéles. „Sokan jöttek máshonnan is ide enni, olyan volt, mint ma Horvátországba menni, kultikus magyar hely volt a Súrlott Grádics vendéglő” – emlékezett vissza a rendező.
A világtalálkozó fénypontját ebben az évben is a Kultúrpalota nagytermében megrendezett gálaműsor jelentette, amelynek házigazdája Nagy István és Fodor Piroska színészpáros volt. A vásárhelyiség öntudatát erősítő rendezvényen a Nemzetpolitikai Államtitkárság főreferense, Tóth László tolmácsolta a magyar kormány üzenetét. A maga is Marosvásárhelyről származó politikus arra biztatta a közönséget, hogy mAradjanak hűek a hazához és Marosvásárhelyhez. A gála tiszteletbeli meghívottja Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár nem ért el a rendezvényre, mivel a kamionos sztrájk miatt forgalmi dugóba keveredett – mentette ki őt Portik Vilmos, a Forgatag egyik főszervezője. „Nemcsak nosztalgiázni kell, hanem mindent bele kell adnunk azért, hogy ma is alakítsuk, hozzátegyünk valamit a városhoz” – emelte ki a főszervező. Kirsch Attila, a Világtalálkozó ötletgazdája és programfelelőse hangsúlyozta, „a szülőváros olyan, amely néha idegesít, néha fáraszt, de annál jobban magához ölel, akárcsak az édesanyánk”. A Csíkszeredai konzulátus üzenetét Farkas Balázs konzul tolmácsolta. A Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör elnöke, Kerényi György pedig a Kecskemétiek üzenetét adta át.
A testvérváros küldöttsége meglepetés-előadással is készült, a Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola tehetségei lepték meg a vásárhelyi közönséget. Az András Lóránt Társulat kortárs táncprodukciót mutatott be, Kilyén Ilka színművész pedig verset mondott a közönségnek. A Domahidi testvérek dalokkal léptek fel, valamint Bálint Örs és Gaál Attila Csaba humoros jelenettel mulattatta a nagyérdeműt. A hagyományos a modernnel vers formájában találkozott: az itthon mAradás és a távollét életérzéseit, a vásárhelyiséget egykor és most Csíki Hajnal színművész és Vajda Boróka diák állították szembe egymással. A gála záróakkordjaként Nemes Tibor, a Művészeti Gimnázium diákja lépett színpadra.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Vásárhelyre vitt minden út
Intim terek nosztalgiája
Negyedszer hozta haza a Forgatag a világ számos országában, Európában vagy messzebb, a tengerentúl élő Marosvásárhelyieket.
A rendezvénysorozat kiemelkedő eseményének számító világtalálkozó a hagyományos forgatókönyv szerint a szombat délelőtti derűs időutazással indult. A gyülekezés, viszontlátás helyszíne ezúttal a Művészeti Líceum udvara volt, ahol több mint négyszázan lépték át az ez alkalomra állított jelképes kaput.
Szalmabála Székek és asztalok, a kockás abroszokon péksüteményes és gyümölcsöstál, a levegőben könnyed dallamok – ez a régi kirándulásokat idéző piknikhangulat fogadta az érkezőket.
Az egymásra találások pillanata után Kirsch Attila, a rendezvény főszervezője köszöntötte a hazatérőket és itthonmAradottakat. A főszervező a korábbi három világtalálkozó történéseit elevenítette fel, majd a jövő évi együttlétet sejtetve arra kérte a jelenlevőket, hogy a piknik alatt a bejáratnál elhelyezett üveghengerekbe aprópénzt – akár egybanist vagy egy centet dobva – szavazzanak arra, hogy az 1800-as vagy az 1900-as évek Vásárhelyére térnének-e vissza szívesebben. Ezt követően B. Fülöp Erzsébet, az idei képzeletbeli kirándulás "idegenvezetője" vette át az irányítást. A színművésznő örömmel jegyezte meg, hogy sok a visszatérő arc, majd az ünnepi teret előkészítő diákoknak mondott köszönetet.
– Mindez azt jelzi, hogy itt valami működik – tette hozzá, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a Marosvásárhelyiek Világtalálkozójának első alkalommal van díszvendége Kovács Levente rendező személyében, akiről ismeretségük elejétől úgy gondolja, hogy mindent tud a városról, "két lábon járó vásárhelyi enciklopédia"
"Vásárhelyikumok" és az induló Sörhajó
B. Fülöp Erzsébet az Ábel Amerikában című Tamási-műből vett idézettel teremtett emelkedett hangulatot az emlékezéshez: "– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon!"
A múltidézés felismerős játékkal kezdődött. Régi képek alapján egykori utcákat, tereket, épületeket – a főteret, a hajdani Bolyai-utcát, a Hirsch Mór könyvnyomdát, a Villamos Műveket, a Hangyaépületet, a lebontott Bolyai házat, az Apolló Palotát (ahol 1937-ben Tamási szólalt fel a román hatalom alatt élő másfél millió magyar érdekében) –, az Aranykakas vendéglőt kellett volna megnevezni a jelenlevőknek, a délelőtti fényben azonban a kivetített fotókból csupán a megfejtést eláruló feliratok látszottak. Kovács Levente szavai viszont annál több árnyalatot villantottak fel az egykori Vásárhelyből.
– Ennek a városnak voltak olyan intim terei, ahol otthon érezhettük magunkat. Ez az otthontudat ma már eltűnőben van – mondta a világtalálkozó díszvendége, majd az úgynevezett "vásárhelyikumokra", a Súrlott Grádics flekkenére és vargabélesére emlékezett, amely "olyan attrakció volt régen, mint most Horvátországba menni". A státusszimbólumnak számító Ritz vendéglő fénykorához nem kötik személyes tapasztalatok – tette hozzá később –, de tud az ott zajlott legendás römipartikról, és arról is, hogy Tompa Miklós két vásárhelyi színészt is ott fedezett fel. Az Aranykakas viszont még élénken él Kovács Levente emlékezetében.
– Őrzött valamit abból az intimitásból, amit gyermekkoromban az Orbán vendéglő képviselt – mondta Kovács Levente, majd a híres pincér, Seregi bácsi alakjának felidézése után a Hargita vendéglőről is szólt, ahol hajnalig folyt a tánc, és ahonnan taxi helyett stráfszekerek vitték haza a vendégeket.
– Olyan volt a város központja, mint egy nagy udvar, ahol mindenki mindenkit ismer – jegyezte meg a díszvendég, végül a régi Vásárhely utolsó fellegvárának érzett Maros vendéglőről és a víkendtelepi Sörhajóról szólt, amelyről úgy tartotta a vásárhelyi "etikett", addig kell inni benne, amíg el nem indul.
Az egykori városból tehetséges gyermekek és fiatalok – vonós hangszeren játszó művészetis diákok, a népdalénekesnek készülő Bordi Panna és a Marosvásárhelyi Csillagfény néptáncegyüttes – repítette vissza mindegyre a piknikezőket a mai Vásárhelyre. Ez alkalommal a keleti harcművészet szellemiségét terjesztő, vásárhelyi származású Veres Zoltán, a japán császári ház tagja, a hagyományőrző Közösségi Központ Alapítvány létrehozója is bemutatkozott.
Bársony Rózsi, virágárus Jócka
Az együttlét fontos mozzanatát a Mi a vásárhelyi? nevű interaktív vetélkedő képezte. A versenyzők távolabbi idők jellegzetes figuráit – Bársony Rózsi, Amerikából hazalátogató, ünnepelt színésznőt, Rezsőt, a Ritz vendéglő pincérét, Pattantyús Ferkó, egykeréken bicikliző, óriáskarikában pörgő mozgásművészt, Holdy Juci gyors lábú táncosnőt –, majd a mai vásárhelyiek körében is jól ismert virágárus Jócka – második vagy harmadik – unokatestvérét, Tibit, végül Keresztes Ildikó énekesnőt alakították. Bár a publikum nagy része amatőr produkciókra várt – és sokak véleménye szerint úgy izgalmasabb is lett volna a játék –, a tehetségpróbán "beépített" színházi emberek méretkeztek meg. Számos poén, dal, táncjelenet szerepelt a kínálatban, és természetesen a jellegzetes jóckás – "accegylejt", "accegycsókot"-féle – udvarlás sem mAradhatott ki. A piknikezők a játék végén kézfelemeléssel szavazhattak a legtetszetősebb fellépésre. Holdy Juci, Jócka unokatestvére, Tibi és Keresztes Ildikó alakítója között dőlt el végül a verseny. A legtöbben a híres szubrett nevére emelték fel a kezüket, és Kovács Levente is a táncosnőt játszó Deák Orsolya színésznőnek ajánlotta fel különdíját.
Őrzők ünnepe
Délután a Kultúrpalotában folytatódott a vásárhelyiek együttléte. A gála előtti percekben hosszú sorokban jelentkeztek be a vendégek a szervezőcsapathoz tartozó fiataloknál, de nem sokkal 5 óra után elsötétült a Palota nagyterme, majd Fodor Piroska és Nagy István színművészek léptek a telt házas közönség elé.
Cementlapok, Víkend, Hétfák, Somostető, Liget, Tornakert, Jazz, kicsi és nagy G – sorolták a műsorvezetők a vásárhelyi öntudat születésének egykori és mai színtereit.
– Mindig lesznek új helyek. A lényeg, hogy tovább lobogjon a vásárhelyiség huncut lángja, és úgy szőjük tovább a mesét, ahogy csak itt, a Maros és a Poklos-patak összefolyásánál lehet – mondta Nagy István. Kirsch Attila, a világtalálkozó főszervezője minden jelenlevőnek köszönetet mondott, amiért újból fontosnak tartották kifejezésre juttatni, hogy a vásárhelyiségnek van ereje.
– A város egy nyitott könyv, amelyet időnként újraolvasunk. Néha unjuk, néha fáraszt, de időnként magához ölel, mint édesanyánk vagy szerető kedvesünk. (...) Talán nekünk kell felnőni hozzá, megszeretni úgy, ahogy van – tette hozzá a főszervező.
A Magyarország Csíkszeredai konzulátusát képviselő dr. Farkas Balázs konzul arra hívta fel a figyelmet, hogy a szülőfölddel való viszonynak több kell lennie érzelmi kötődésnél, ez erkölcsi kötelesség is egyben. Kerényi György, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör elnökének köszöntője előtt Héjja Bella tanárnő játszott tárogatón.
– A csoportunkban sokan úgy érzik, hogy hazajöttek Marosvásárhelyre – hallhattuk Kerényi Györgytől, aki az elmúlt két évtizedben mintegy száz alkalommal indult városunkba.
– Úgy látom, hogy azokat a megrögzöttségeket, amelyeket csak a civil társadalom képes átlépni, itt sokan átlépték. A civil gyökér az, ami reményt ad. A nemzeti összetartozásnak sok személyes gyökere, de számos kis köre is van. Mi is egy ilyen kör vagyunk Marosvásárhely számára – tette hozzá a baráti társaság elnöke, végül a Kecskeméti forgatagos rendezvények kétnyelvű, román-magyar szórólapjáról is szólt. Beszéde végén a vendég jelképes ajándékot, egy Kecskemét múltjához fűződő képet adott át Portik Vilmos főszervezőnek. Portik azért a professzionizmusért mondott köszönetet a Kecskemétieknek, amivel vásárhelyi jelenlétüket, programjaikat megszervezték.
A gála első felében még Marosvásárhely felé tartó Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár szavait Tóth László, a Nemzetpolitikai Államtitkárság erdélyi ügyekért felelős referense tolmácsolta. "Akik itt ülnek, sokféle utat jártak be, de mindannyiuk múltjában ott van egy darabka Vásárhely. A közös emlékek felidézése annak tudatosítása, hogy van egy közös múlt. Ugyanakkor ez a rendezvény azoknak is szól, akik itt mAradtak, kitartottak. (...) A jövőben se hagyják elszakadni a szálakat. Legyenek szülővárosuk őrzői" – hangzott az államtitkári üzenet. Később, érkezése után az államtitkár személyesen is szólt az egybegyűltekhez.
– Örülök, hogy sokan vannak, ez a Forgatag létjogosultságát bizonyítja. A szervezők 367 rendezvénnyel közel százezer embert mozgattak meg. Ez azt igazolja, hogy a magyar összefogásnak van létjogosultsága – jelentette ki Potápi Árpád, majd a 2017-es Forgatagra vonatkozó újságírói kérdésre utalva hangsúlyozta, hogy az idei rendezvénysorozat sem kizárólag a magyar állam támogatásával jött létre.
– Talán egy kis segítséget nyújtottunk. De mi ott tudunk segíteni, ahol vannak célok – mondta az államtitkár, majd arra kérte a vásárhelyieket, hogy fogjanak össze a városért, amelynek újra Székelyföld központjává kellene válnia.
– Mi ennek érdekében minden segítséget megadunk – ígérte Potápi Árpád.
Együtt versben, táncban, dalban
A háromórás gálát számos színvonalas műsorszám tette emlékezetessé. A Kecskeméti vendégek szavalattal, népdallal, színpompás néptáncelőadással ajándékozták meg a jelenlevőket, Kilyén Ilka Faludy György Óda a magyar nyelvhez, Csíki Hajnal Székely János Sajnálj meg engem című költeményét szavalta, Vajda Boróka művészetis diák saját versét adta elő. Az András Lóránt Társulat két művésze, Bezsán Noémi és Dabóczi Dávid Momentum duójában a tánc erejével állította meg a pillanatot, Bálint Örs és Gál Attila Csaba kabaréjelenettel szórakoztatta a nagyérdeműt. Az est talán legfelemelőbb pillanatát a dalcsokorral érkező Domahidi lányok legkisebbike, Anna éneke nyújtotta. A Kultúrpalotát betöltötte a kristálytiszta hang: "Történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk" ( Ismerős Arcok – Nélküled). A negyedik világtalálkozót Máthé Péter zongorakíséretével Nemes Tibor, a Vecker énekese zárta.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Élet(ek) a hamis Aranykor előtt
Marosvásárhely után Nagyváradon is bemutatta majdnem tényregényét Kovács Levente színházi rendező, egyetemi oktató. Az És akkor jött az aranykor című könyvet Molnár Judit közíró, tanár segítségével ismerhették meg az érdeklődők. Szűcs László írása.
Az Illyés Gyula könyvesboltban összegyűlt publikum láttán akár azt gondolhattuk volna, színházi tematikájú művel jelentkezett ismét a Marosvásárhelyi rendező, hiszen jópár váradi színművész is megjelent, s a szerző korábbi munkái alapján joggal gondolhattunk volna erre a tematikára. Ám Kovács Levente nem először mesél történeteket a huszadik század derekának korából, Időutazás című 2013-as könyve a hatvanas évekből mesél történeteket.
Érdekes adalékkal szolgált a könyv címére utalva bevezetőként Molnár Judit, aki úgy emlékszik, kezdetben a Ceauşescu korszakot a kibontakozó személyi kultusz jegyében nem Aranykornak, hanem a Fény éveinek próbálták nevezni, de végül a jobb hangzású Epoca de Aur mellett döntöttek a diktátor marketingesei. Csakhogy Kovács Levente kötetében – amint arra a címe is utal – igazából a Ceauşescu uralma előtti korszak, az aranykor előtti világ jelenik meg. Méghozzá egy olyan életérzés, ami Molnár Judit szavaival „jó volt, amikor rossz volt. Hiszen amikor az ember fiatal, mindegy, hogy milyen rendszer van körülötte”. Az elnyomó rezsim hatásaira utalva egy Goethe idézettel is élt: a cenzúra finomítja a stílust.
Kovács Levente arról beszélt, hogy az általa megidézett korszakban, a hatvanas évek elején senki sem úgy indult neki az életnek, hogy ez egy szörnyű kor, tehát nem érdemes semmit sem csinálni. Eszmék, téveszmék voltak, amikben az emberek egy ideig hittek, aztán fokozatosan szeletelődött le minden remény. A szerző arról is beszélt, hogy e majdnem tényregényben a leírtak 95 százaléka valóban megtörtént, ha nem is feltétlenül azokkal, akikre a szerepeket az író kiosztotta. Különböző mellékszálakat is kibont, felbukkan nagypolgári család és prostituált, utóbbi az egyetlen talán, aki saját nevén szerepel. Kovács Levente arról a csodavárásról is beszélt, ami ifjúkora környezetét jellemezte, a letűnt polgári világ utáni nosztalgia sokáig kísérte az életüket.
A könyvbemutatón közreműködő Firtos Edit és ifj. Kovács Levente színművészek több rövid részletet adtak elő a regényes vásárhelyi korrajzból. Hallhattunk arról a korabeli reményről, hogy Gheorghiu Dej halála után sokan azt remélték, hogy Maurer elvtárs követi az első titkári székben, s nem a Kolozsvári egyetemegyesítést brutálisan végrehajtó, kevésbé ismert Nicolae Ceauşescu. Egy másik felolvasott részlet az egyik főhős beszervezési kísérletét idézte fel, melyet jellemző módon egy korábban Erdős névre hallgató, később Codrea elvtárssá átalakult szekus irányított.
erdelyiriport.ro

Hiányoztak az október 6-i megemlékezésről az RMDSZ nagyjai
Aki részt vett az október 6-i marosvásárhelyi megemlékezésen, könnyen észrevehette, hogy a Székely Vértanúk emlékoszlopánál felsorakozó politikusok közül hiányoztak az RMDSZ vezetői és régi nagyjai.
Noha az aradi vértanúkra való megemlékező eseményt az RMDSZ Maros megyei szervezete hirdette meg, az obeliszk mellől éppen az elnök és a politikai alelnök hiányzott. De nem volt ott egyetlen parlamenti képviselő sem, mint ahogy a Területi Képviselők Tanácsából is sokan hiányoztak. Az általános érdektelenség nem csak a politikai osztályt jellemezte, a hallgatóság is elmaradt. A szép, napsütéses idő ellenére mintegy háromszázan látogattak ki a Postarétre.
Lapunk érdeklődésére Brassai Zsombor, a főszervező megyei RMDSZ elnöke sajnálatának adott hangot, mondván, hogy személyes ügyben aznap reggel Sepsiszentgyörgyre kellett utaznia, és bármennyire is szeretett volna délután 5 óráig hazaérni, nem sikerült. Mint megjegyezte, a megyei vezetést az ügyvezető elnök, Kovács Levente képviselte.
Hiányzott Balogh József politikai alelnök is, aki viszont szándékosan maradt távol. „Nem mentem el, mert azt tapasztalom, hogy az RMDSZ megyei vezetőségének nincs helye az efféle eseményeken. Ott volt viszont a fiatal gárda, amely félig-meddig már átvette a helyünket. Nekik jól is jött a rendezvény, mert megmutathatták és hallathatták magukat, elvégre választási kampányban vannak” – nyilatkozta Balogh.
Kérdésünkre, hogy a távolmaradásával és álláspontjával nagyjából a visszavonulását vetíti előre, az alelnök kifejtette, hogy ő csak akkor vonul vissza, amikor Brassai Zsombor. „Együtt jöttünk, együtt megyünk. Két és fél évvel ezelőtt, amikor minket megválasztottak, volt egy közös projektünk, amelyet, úgy érzem, nagyrészt sikerült megvalósítanunk. Az idei helyhatósági választásokat megnyertük, több megyei tanácsosunk, több polgármesterünk van, mint négy évvel korábban. Egyeseknek így sem vagyunk elég jók” – tette hozzá. Utóbbi állításával a szeptember 19-i rangsoroló gyűlés eredményeireutalt.
Az aradi tizenháromra való megemlékezésen az RMDSZ részéről két jelölt, a szenátusi széket megpályázó Novák Zoltán és az alsóházba készülő Csép Andrea mondott ünnepi beszédet.
Szucher Ervin Székelyhon.ro 

Hétvégi könyvbemutatók az IFESZT keretében
A Szatmárnémetiben megrendezett 8. IFESZT könyvbemutatóinak sorozata Kovács Levente két könyvének ismertetésével folytatódik.
Az Északi Színház büféjében ingyenesen látogatható kísérőrendezvények közül a fesztivál pénteki napján, 2016. november 11-én, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Sirály című előadásához igazodva az előzetesen meghirdetetthez képest egy órával később, 18 órától kerül sor arra a kerekasztal-beszélgetésre, amelyen a szerzővel Kereskényi Sándor irodalomtörténész beszélget.
Kovács Levente másik könyvéről, a marosvásárhelyi egyetemi színjátszómozgalmat ismertető Mi csoda utakról című kiadványról Ungvári Zrínyi Ildikó színházesztéta beszélget a szerzővel vasárnap, 2016. november 13-án, 13 órától szintén az Északi Színház büféjében.
szatmar.ro

Lemondott Brassai Zsombor
Péter Ferenc, a Területi Állandó Tanács (TÁT) elnöke vette át keddtől az RMDSZ Maros megyei szervezetének a vezetését. Az ideiglenes elnök az egy nappal korábban lemondott Brassai Zsombort váltja.
Beigazolódott a papírforma egyik változata: a vakvágányra helyezett Brassai Zsombor önként mondott le az RMDSZ Maros megyei szervezetének vezetéséről, és nem várta meg, hogy a márciusi közgyűlésen – vagy egyesek szerint még azelőtt – menesszék elnöki tisztségéből. Péter Ferenc, Szováta volt polgármestere, a Maros megyei önkormányzat jelenlegi elnöke Kelemen Hunor szövetségi elnök megbízásából veszi át Brassai helyét.
Péter Ferenc úgy értékelte, hogy a Maros megyei szervezetnek egy egészséges belső önértékelést kell tartania, annak érdekében, hogy a választáson elért jó eredményeknek tükrében méltó módon folytathassa érdekképviseleti munkáját. Kérdésünkre, hogy megpályázná-e az elnöki széket, a megbízott vezető azt mondta, ez jelen pillanatban nem annyira tőle, mint inkább a felálló új csapattól függ. „Mi már januárban megtartanánk a tisztújító közgyűlést, akkorra majd eldől, hogy az új csapat mit szeretne. A lényeg, hogy mielőbb vessünk véget az átmeneti időszaknak” – nyilatkozta lapunknak Péter Ferenc. Az ügyvivő elnök ugyanakkor megköszönte Brassai Zsombor tevékenységét.
Az elmúlt fél év történései szinte egyértelművé tették Brassai Zsombor „kipakolását”. Feletteseinek egyáltalán nem tetszett, hogy a marosvásárhelyi összefogás szorgalmazójaként nem csak a Magyar Polgári Pártnak, az Erdélyi Magyar Néppártnak is teret próbál biztosítani. Derűlátó barátai abban bíztak, hogy a 2017 márciusában lejáró mandátumát ki tudja tölteni. Mások viszont már a helyhatósági választások utáni napokra datálták a menesztését.
Amint áprilisban beszámoltunk róla a helyhatósági választásokra összeállított összefogási listák körüli nézeteltérések miatt a marosvásárhelyi szervezetet irányító Peti András és a már akkor képviselői álmokat dédelgető Vass Levente Brassai Zsombor lemondását követelte. Az azelőtt még ádáz politikai ellenfelek, Peti és Vass azt vetették Brassai szemére, hogy „nagyvonalúan megfeledkezik az egyeztetési körökről, tájékoztatási kötelezettségéről és mindenekelőtt arról, hogy elnökként nem egy szervezet szétverése, hanem annak az összetartása lenne a feladata”. A csatabárdot elásó két fiatal politikus arra szólította fel a megyei elnököt, hogy „végre vállaljon felelősséget az általa kreált helyzetért, és lépjen vissza megyei vezetői tisztségéből, amelyben folyamatosan tanújelét teszi mélységes inkompetenciájának”. Mindkettőjük szerint Brassai politikusi tevékenysége rendkívül destruktív volt.
Brassait már két hónapja elhallgattatták
Lapunknak nyilatkozva Brassai Zsombor azzal indokolta döntését, hogy „az új irány új elnököt igényel”. Ezzel a szeptemberi rangsoroló gyűlés eredményére utalt, ahol a vártnál gyengébb eredményt ért el. A leköszönő elnök most fedte fel, hogy már az ominózus, számos és heves vitát kiváltó rangsorolás után a Területi Állandó Tanács (TAT) a jogkörei korlátozásáról döntött. Brassainak megtiltották, hogy a szövetség nevében nyilatkozzon, Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere pedig lemondásra szólította fel.
„A TÁT azzal indokolta a döntését, hogy demotivált lévén, a december 11-i parlamenti választásokon nem vezetném sikerre az RMDSZ-t” – mondta el lapunknak. Kérdésünkre, hogy mindezt miért csak két hónap távlatából fedi fel, Brassai Zsombor kifejtette, hogy mind a szövetség, mind a magyarság érdeke így kívánta. A titkot a kollégái is ügyesen próbálták őrizni; a kampány utolsó napján tartott sajtótájékoztatón, amikor az elnök hollétéről érdeklődtünk, néma csend borult a teremre, az asztalnál ülő öt nyilatkozó – Kovács Levente ügyvezető elnök, Novák Zoltán, Császár Károly, Csép Andrea és Vass Levente jelöltek – közül egyik sem volt hajlandó a valós helyzetről beszélni.
Kérdésünkre, hogy miként folytatja, Brassai Zsombor arról beszélt, hogy tizenhat éves aktív politizálás után megengedi magának, hogy végre polgári, civil életet éljen.
Szucher Ervin Székelyhon.ro

Új elnök az EKE ‘91 Nagyvárad-Bihar élén
Vezetőségválasztás volt az EKE ‘91 Nagyvárad-Bihar  szombati ülésén, az új elnök Bara Lilla lett, aki több mint tíz éve az egyesület alelnöke volt. Okleveleket is átadtak.
Az egyesület pénzügyi helyzetéről Nagy Magda, az egyesület könyvelője számolt be. Mint elhangzott, az EKE bevétele a tavalyi év folyamán 21 952 lej volt, ebből a nyereség 2 380 lej, s az egyesület teljes vagyona, a leltári tárgyakkal együtt 44.890 lej. Tiponuţ Tibor elnök éves beszámolója következett.
Pályáztak
Mint elhangzott, a fizető tagság létszáma az elmúlt évben ha enyhén is, de csökkent. Jelenleg 171 fizető tagja van az egyesületnek, a legtöbben nyugdíjasok, de alkalmazottak és diákok is vannak közöttük. Az elmúlt év során egyetlen EKE-tag sem hunyt el, ami manapság ritka jó hír, mondta az elnök. Sajnos, folytatta, minimálisra csökkent az egyesület ismeretterjesztő tevékenysége, idő és energia hiányában nem volt, aki honismereti és ismeretterjesztő előadásokat szervezzen. Viszont 2016-ban több alkalommal is eredményesen pályáztak, így sikerült újra felpörgetniük az olajgyűjtési akciót, szerveztek egy eredményes elsősegély és életmentő tanfolyamot, megjelentettek egy egyszerű kiadványt az EKE 125. születésnapjára és sikerült megfinanszírozni a 2017-es túraterv kinyomtatását is. Egyebek mellett megszervezték az „EKE Art VI.” fotó biennálét, fő aktivitásuk pedig, akárcsak eddig, a túrázás, természetjárás volt; sok egyéb túra mellett három teljesítménytúrán is részt vettek, és három komoly magashegyi túrát is szerveztek.
Oklevelek
Az elnök kiemelte a túravezetők és szervezők szerepét és külön köszönetet mondott minden önkéntes segítőnek. Az ifjúságnevelésben 2016-ban nem jeleskedtek, de nem is álltak le teljesen. Danicska János sárkányeregető gyerektúrát szervezett. A túraterv megtervezését idén is Bara Lillának köszönhetik, a kivitelezést pedig a Vojticsek házaspár nyomdájának, ezért szintén köszönetet mondott az elnök.
A túrabeszámolót Torma József alelnök olvasta fel, mint elhangzott, tavaly az EKE ‘91 Nagyvárad-Bihar összesen 66 túrát szervezett, ezeken 1665 személy vett részt. „Túráztunk belföldön és külföldön, sok szép élménnyel és tapasztalattal gazdagodva” – hangzott el a beszámoló során.
A cenzorbizottság jelentését Ozsváth Erika ismertette röviden – mint kiderült, a bizottság mindent rendben talált. Oklevél kiosztás következett – díszoklevelet kapott Nagy Magda, az egyesület könyvelője a közösségért végzett példamutató, önzetlen munkájáért és Borsi Edit, aki pénztárosként önzetlenül, becsülettel végezte munkáját. Az év két túravezetője Danicska János és Fekete Irén lett, az év turistái pedig Reich József és Fábián György. A későbbiekben a többi jó túrateljesítményt is díjazták. Ezt követően a januári EKE-olajgyűjtés résztvevői között sorsoltak ki tombolanyereményeket.
Egyöntetűen
A gyűlés következő mozzanata a vezetőségválasztás volt. Tiponuţ Tibor elnök Bara Lilla alelnököt javasolta az egyesület élére, Bara Lilla pedig a két alelnöki tisztségre Hangai Violettát és Torma Józsefet javasolta, a titkári tisztség betöltésére pedig Puskás Évát javasolták. Mivel egyetlen vezetői tisztségre sem érkezett több javaslat, nem volt szükség titkos szavazásra, s a jelenlévő tagok Bara Lilla tartózkodása mellett egyöntetűen megszavazták az új vezetőket. Kérdésünkre válaszolva a későbbiekben Tiponuţ Tibor elmondta:  2008 óta, amikor először elnöknek választották, hosszú idő telt el, úgy érzi, legalább egy kicsit pihenni is kell, másfelől nem árt fiatalítani. Amikor átvette a tisztséget, akkor is úgy gondolta, hogy ha majd „kinevelődnek a fiatalok”, át fogja adni nekik a helyet.
Bara Lilla megköszönte a bizalmat és elmondta, szeretne egy olyan közösséget kialakítani, melynek tagjai tisztelik egymást, nem harcolnak egymás ellen és nem pletykálnak egymás háta mögött. Később kérdésünkre hozzátette ,  hogy 1997 óta tagja az egyesületnek és több mint tíz éve alelnök. Szeretné egy kicsit korszerűsíteni az egyesületet, hiszen a modern technika sok újításra ad lehetőséget. Manapság, amikor szinte mindenkinek van autója, mellyel útnak indulhat, azt szeretné, ha az EKE mégis egy pluszt jelentene, egy olyan társaságot, ahol akárhányan  összegyűlhetnek és jól érezhetik magukat.
A tombolahúzás nyertesei
A januári Nagy EKE 91 Olajgyűjtés résztvevői közül a tombolahúzás nyomán étolajat  Birinyi Jutka, Török Gusztáv és Kovács Levente nyertek, Horváth Mária, Medra Károly, valamint Kovács Levente EKE-pólót nyertek,  könyvjutalmat pedig Pătcaş Ildikó, Szabó Valéria, valamint Madas Edit vehet át. Nyereményüket kedden délutánonként 18 – 19 óra között , a Sas passzázs  alatt (Szent-László tér 2 – 4.), az első emeleti székhelyen vehetik át. Érdeklődni Tiponut Tibornál lehet a 0740 – 974 952 telefonszámon vagy a ttiponucz@gmail villanypostacímen. A következő olajgyűjtést Nagyváradon előreláthatólag április 6-án, szombaton 10 és 14 óra között tartják a szokott gyűjtőpontoknál.
Neumann Andrea
erdon.ro

Marius Paşcan etnikai feszültségeket szít
A magyarellenes kirohanásairól ismert Marius Paşcan újból bebizonyította, hogy semmi más nem érdekli, csak az etnikai feszültségeknek a szítása azáltal, hogy az oktatási minisztériumnál és a prefektúrán is panaszt tett, ezzel próbálva gátolni a Római Katolikus Teológiai Líceum ügyének rendezését.
„Kételyeim vannak afelől, hogy a Maros megyei szavazópolgárok azzal a céllal küldték volna érdekeiket képviselni Románia parlamentjébe, hogy első és legfontosabb számú prioritásai közé a román és a magyar közösség egymásnak ugrasztását tegye. Ajánlatos lenne, hogy mielőtt csak a hírekbe való kerülés céljából tartana sajtótájékoztatót, megfelelően tájékozódna. Ha megtette volna, pontosan tudná, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ frakciója több ízben is konzultált mind a tanfelügyelőség, mind a polgármesteri hivatal képviselőivel a katolikus líceum helyzetét illetően. Egy Maros megyei képviselőtől, úgy vélem, az az elvárás, hogy egy ilyen érzékeny témában közreműködik, és nem gerjeszti tovább a feszültséget. Marius Paşcan gesztusával semmilyen módon nem viszi előbbre az ügyet. Nincs szükségünk arra, hogy bárki is politikai tőke növelése céljából felhasználja ezt az ügyet és etnikai feszültségeket gerjesszen. Ez nem felelős politikusi magatartás” – mondta Kovács Levente, a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöke. (Maros megyei RMDSZ)
Népújság (Marosvásárhely)

Kivizsgáltatnák a kolozsvári színházi incidenst
Nem szabad tolerálni a kolozsvári incidenshez hasonló színházi magatartást – véli Kovács Levente rendező, aki szerint ki kell vizsgálni az ügyet. Az egyetemi professzor a Krónikának elmondta, a válasz nélkül hagyott rendezői önkényesség egyre gyakoribb, ehhez a színészek meghunyászkodása, félelme is hozzájárul. Hegedüs Csilla, az RMDSZ nőszervezetének alelnöke szerint az esetet nem szabad magánügyként, az intézmény belügyeként kezelni.
Semmiképp nem szabad tolerálni a Kolozsvári Állami Magyar Színház pénteki bemutatójának szünetében történtekhez hasonló incidenst, ami elfogadhatatlan és etikátlan – jelentette ki lapunknak Kovács Levente rendező, egyetemi professzor. A rendező- és színészpedagógus – aki éveken keresztül vezette a színészképzést is biztosító Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar tagozatát – úgy véli, a sétatéri teátrum vezetőségének annak ellenére ki kellene vizsgálnia a Krónika által nyilvánosságra hozott ügyet, hogy a sértett fél nem tett panaszt, szerinte a kolozsvári színházat erre hírneve és történelme egyaránt kötelezi.
Mint arról beszámoltunk, verbálisan és fizikailag is bántalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésznőjét Andriy Zholdak Németországban élő ukrán rendező, aki Henrik Ibsen Rosmersholm című darabját állította színpadra a kincses városban. A péntek esti bemutató szünetében történt agresszióról az áldozat egyik kollégája értesítette a rendőrséget, amely a Krónikának megerősítette az incidens tényét. Tompa Gábor, a teátrum igazgatója lapunknak úgy nyilatkozott, az incidens „nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni", és mivel az áldozat nem tett panaszt, nem vizsgálják ki az ügyet. Azt is hozzátette, hogy hasonló incidensek a legjobb színházakban is előfordulnak. Tompa tegnap a Maszolnak nyilatkozva „színházi belügynek" minősítette a történteket, míg Bodolai Balázs, a darabban szereplő színművész a hírportálnak elmondta: nem érti, a sajtó miért foglalkozik az üggyel, hiszen „nem sérült meg senki".
„Én, ha még szerződésben lenne a rendező, felbontanám a szerződést azon az áron is, hogy az előadás nem születik meg" – szögezte le lapunknak a kolozsvári incidens kapcsán Kovács Levente. Rámutatott, a legendás színházakban – a kolozsváriban különösen – még az 1800-as évektől nagy tradíciója volt az erős etikai bizottságnak, amely különböző módon büntette a hasonló ügyeket. Emlékeztetett, hogy Herepei János színháztörténeti munkája a kolozsvári magyar színház 1813-ban keletkezett etikai kódexét is tartalmazza, melyben szerepel, hogy a késéstől a testi bántalmazásig milyen büntetés jár színésznek, rendezőnek, igazgatónak.
Kovács Levente kifejtette, amennyiben nem 8 napon túl gyógyuló sérülésről van szó, nem kell beavatni a hatóságokat, de nem szabad szó nélkül hagyni az esetet, és színházon belül fel kell állítani egy etikai bizottságot, mely kivizsgálja az ügyet és állást foglal. Vannak színházak, ahol működik szakszervezet, amelyhez hasonló esetekben fordulni lehet, máshol a művészeti tanács, etikai bizottság hozhat elmarasztaló értékelést, megrovást, de társulati tag esetén szankcióra, fizetéslevonásra is javaslatot tehet. A lehetséges eljárási módokat ecsetelve a színházi szakember hozzátette, színházon belül a belső rendszabály és a munkavédelmi törvények alapján lehet adminisztratív vagy morális jellegű döntést hozni ilyen ügyekben, és a színházban utóbbiaknak is van valamilyen fajta súlya és tartalma.
Lereagálatlan rendezői önkény
„Én rendező vagyok és most tulajdonképpen magam ellen is beszélek, de a rendezői önkénynek az utóbbi időben az anyagi követelésektől az életszerű dolgokig nagyon sok nyoma van. Nem tartanak be semmilyen fajta munkahelyi előírást. Régebben volt olyan, hogy egy rendező nem tudta, másnap mit csinál, ma meg reggel bejelenti, hogy tíz óra hosszat fognak próbálni, mert neki ennyi időre van szüksége. Ezek olyan túlkapások, amiket a színházon belül belső rendszabályokkal, íratlan vagy írott törvényekkel szabályozni kell. Ezen a téren azt tapasztalom, hogy nagyon elszabadult az önkényeskedések sora. És ennek valahol gátat kell szabni, és a kolozsvári színházat rangja, történelmi múltja különösen predesztinálná arra, hogy ne hagyjon szó nélkü legy ilyen esetet" – fogalmazott Kovács Levente.
Kérdésünkre elmondta, az esetet akkor is ki kellene vizsgálni, ha a sértett fél nem tett panaszt, hiszen az incidensnek tanúi voltak, és a kollégák is tehetnek feljelentést. Rámutatott, a sértett fél néha félelmében nem mer panaszt tenni. „Különösen, ha kiszolgáltatott helyzetben lévő fiatal színészről van szó, aki lehet, hogy feljelentést tesz és a vezetőség úgy viszonyul, hogy mellőzni fogják, ráfogják, hogy összeférhetetlen. Gyakran így szokták kivédeni az ilyesmit, azt hangoztatva: nem kell az ügyet felfújni. Nagy a színész kiszolgáltatottsága, minden művész bizonyos fajta stresszben éli az életét, fél, hogyha játszik és valami történik, elveszti a bizalmat" – mutatott rá Kovács Levente, hozzátéve, erre volt is példa nemcsak Erdélyben, Kolozsváron is. Kovács Levente szerint a színész meghunyászkodása, félelme, bezárkózása is hozzátartozik ezekhez a helyzetekhez. „Én többet nem hívnám meg a rendezőt, legyen bármekkora név. Jó név, de ilyen még van 150 a világon, akiket meg lehet hívni" – jelentette ki a neves színházi szakember.
Segítséget ajánl a nőszervezet
„Az áldozat elhallgat – vagy éppenséggel elhallgattatják. Nem tesz feljelentést, és az ügy lezárul. A szemtanúk szintén nem akarnak, vagy nem mernek beszélni az ügyről. Millió ilyen eset van, és pontosan a hallgatás a garanciája annak, hogy ez újra elő fog fordulni" – reagált a Krónika által feltárt színházi incidenst ismertető cikkünkre a Facebook közösségi portálon Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, nőszervezetének alelnöke. Kifejtette, arra biztatják az érintett művésznőt, hogy amennyiben bántalmazták, álljon ki, tegyen feljelentést, a nőszervezet minden támogatást, segítséget biztosít számára. „A munkaközösséget, kollégákat pedig arra kérjük, hogy NE legyenek partnerek ennek az esetnek a szőnyeg alá seprésében" – szólt a felhívás.
„Azt kell megértenünk, hogy ez nem magánügy, nem lehet valakinek vagy egy intézménynek a belső ügye. Abban a pillanatban, amikor egy nőt bántalmaznak, legyen szó ráncigálásról, irdatlan ráordibálásról vagy bármilyen fajta bántalmazásról, az mindannyiunknak az ügye" – hangsúlyozta lapunknak nyilatkozva Hegedüs Csilla. Kifejtette, az említett segítségnyújtás – akárcsak a többi esetben – abból állna, hogy amennyiben hozzájuk fordul, az érintetettet kapcsolatba hozzák azokkal a civil szervezetekkel, melyek segíteni tudnak, legyen szó jogi tanácsadásról, pszichológusról vagy orvosi segítségről.
Emlékeztetett, hogy az RMDSZ nőszervezete március 8-án, a nemzetközi nőnap alkalmával elindította a Nők Elleni Erőszak Elleni Mozgalmat (NEEEM) és kampányt, melyben közéleti szereplők nők és férfiak hívják fel a figyelmet a problémára. Elmondta, a kampány elindítása óta számos áldozat is megkereste őket, de sok pozitív és negatív kritikát, visszajelzést is kaptak, amelyek azt bizonyítják, súlyos társadalmi problémáról van szól. A politikus hangsúlyozta, legfőbb céljuk tudatosítani az erdélyi magyar közösségben: mindannyiunk felelőssége segíteni a bántalmazottaknak. Hegedüs Csilla elmondta, a kampány mellett iskolákban tartanak felvilágosító órákat, Csép Andrea parlamenti képviselő pedig olyan törvénymódosító javaslaton dolgozik, mely felgyorsítaná a bántalmazottaknak való segítségnyújtást.
Felháborodott virtuális közönség
Értesüléseink szerint a hasonló incidensek nem rendkívüliek az erdélyi színházakban. A verbális vagy fizikai bántalmazás különböző fokozatai ráadásul sokszor a legjobb, legtöbbet díjazott előadások kapcsán jelentkeznek, talán épp emiatt is jellemző az ilyen esetek elhallgatása, elhallgattatása. Ezt erősítik meg a Krónika cikke nyomán a Facebook közösségi oldalon megjelent hozzászólások is, melyekből kitűnik: színházi körökben nem számít rendkívülinek a pénteki eset.
„Fizikai és lelki egészség. Fizikai és lelki bántalmazás. Nekem csak az utóbbiban volt részem a színházi közegben, verbális és pszichés bántalmazásban. Sokszor. Nyújtsa fel a kezét, akinek nem volt része ilyenben. Nyújtsa fel a kezét, aki tenni szeretne ez ellen" – írta a színházi világnapra közzétett üzenetében Zsigmond Andrea, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem teatrológia szakának oktatója, kritikus, rámutatva: a színházi közeg sokszor veszélyezteti az ember épségét.
Mások a rendezők autoriter magatartását kifogásolták, úgy vélve, hogy az úgynevezett rendezői színháznak már nincs létjogosultsága. „A rendező nem egy művészi piramis csúcsán álló megfellebbezhetetlenség, csupán egy instruktor, aki jól vagy rosszul instruál egy személyzetet – aki jobb esetben Thália papja és papnője, rosszabb esetben egy rakás majom, akinek nincs jobb dolga. Őszintén: örülök ennek a botránynak. Mélységesen örülök, mert átvilágít egy rothadó struktúrát" – olvasható az egyik facebookos hozzászólásban.
„Én dolgoztam abban a színházban. Mindenki fél, kivéve azokat, akik nem félnek, hanem rettegnek. Rosszul voltam minden reggel, amikor be kellett menni" – írta a kolozsvári színház egyik volt alkalmazottja. Mások szerint az incidenst abban a sajátos közegében kell értelmezni: „Valójában sokat lehetne mesélni a színházi megaláztatások kifinomult módszereiről. De ezek nem így festenek... és ezért nem kellene ebből civil ügyet csinálni. Hogy mi az agresszió ebben a sajátos környezetben, az bizalom kérdése. A fizikai kontaktus (érintés, rázás, átölelés stb.) és a szabadszájúság (is), ebben a milliőben mást jelent(-het)."
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Az emlékezés egy büfé
Philter-projekt: kánonformáló erdélyi előadások
Kánonformáló erdélyi magyar színházi előadások – ez volt a tematikája a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem által szervezett konferenciának. A rendezvényen a 2013 óta budapesti szakemberek kezdeményezésére folyó, Philter-projekt című színháztörténeti kutatás eredményeit jelenítették meg az előadók múlt hét péntekén. Az egész napos eseménysorozaton kánonformáló erdélyi előadások kerültek bemutatásra a Stúdió Színház előcsarnokában, olyan rendezőktől, mint Harag György (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Az ember tragédiája), Antal Pál (A kék madár), Tompa Miklós (Pompás Gedeon), Bocsárdi László (Übü király), Parászka Miklós (A vihar), Tompa Gábor (A buszmegálló, Godot-ra várva), Barabás Olga (Don Juan) és Victor Ioan Frunza (Rosen-crantz és Guildenstern halott).
Az előadásokon (Jákfalvi Magdolna-Kékesi Kun Árpád: Erdély. Philther. Színháztörténet. Kovács Levente: Az ember tragédiája, 1975. Lázok János: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975. Novák Ildikó: A kék madár, 1982. Boros Kinga: Pompás Gedeon, 1983. László Beáta: Übü király, 1986. Ungvári Zrínyi Ildikó: A vihar, 1988. Albert Mária: A buszmegálló, 1989. Balási András: Don Juan, 1997. Nagy B. Sándor: Godot-ra várva, 2005. Varga Anikó: Rosencrantz és Guildenstern halott, 2010) időhiány miatt sajnos nem tudtunk részt venni, ellátogattunk azonban a délutáni kerekasztal-beszélgetésre, amelynek központi témájaként a színházi emlékezetet jegyezték a szervezők.
Az előcsarnokban zajló szabad beszélgetésen Ungvári Zrínyi Ildikó vállalta a moderátor szerepét, az első kérdése az volt, hogy mennyire fontos a kutatók, szakma, kritikusok szemszögéből a színházi emlékezet?
Válaszában Kovács Levente érdekes megközelítésben szólt a színházi emlékezetről és annak csavaros mivoltáról. – Húsz évig vezettem jegyzőkönyveket tanszékülésekről, szemléltető főpróbákról. A csalás abban állt, hogy ha valami keményebb dolog hangzott el, azt én finomítottam, mert eredeti tartalmukban felértek volna egy denunciálással. Ezért kellő forráskritikával kell élni a régi jegyzőkönyvek kutatásánál. Volt, amikor egyesek rosszindulatúan az elhangzottaknál keményebb dolgokat írtak bele ezekbe a jegyzőkönyvekbe. Sok nagy rendező nem akart írással foglalkozni, ezért a hatvanas évek elején álneve voltam több jeles professzornak, például Harag Györgynek. Megtörtént, hogy tudatták, az ideológiai munkát ellenőrző brigád érkezik az intézetbe, nekünk pedig nem voltak munkaterveink. Két éjszakán keresztül dolgoztam: csináltam két félévi munkatervet, tíz jegyzőkönyvet. Egy szó sem volt igaz belőle. Bevették. A kérdésem: ha egy ifjú kutató elvállalja, hogy a főiskola történetéről írni fog, vajon ki tudja deríteni, hogy mindez nem volt igaz? Mert itt még sok kikutatnivaló lesz. Haragot naponta felhívták a megyei pártbizottsághoz, ahonnan néha igen gyűrötten jött vissza. Ezek a stresszek benne voltak a munkában, és soknak nincs nyoma, csak az emlékezés, az oral history áll a rendelkezésünkre. Ezeket a dolgokat is fel kell kutatni, addig, ameddig élnek olyan emberek, akik emlékeznek rájuk. Ezt szeretném javasolni: meg kell keresni, hogy hogyan látta mindezt az, aki például egy gyűlésen mondott valamit, utána pedig mást gondolt. Ilyen volt a Szabó Lajos csele is: párttagot csinált azokból, akiknek semmi közük nem volt a kommunizmushoz, és ezáltal megvédte a színház és az iskola autonómiáját. Nálunk ez egy felkészített, ötödik hadoszlop volt. Ezeket az árnyaltságokat figyelembe kell venni – Vásárhelyen például négy nagyon rendes gyárigazgató volt: kommunista igazgatók voltak és közben rengeteget tettek a magyarság megmaradásáért, azért, hogy ne lehessen például az üzemeket elrománosítani. Funkció kellett ahhoz, hogy védekezni tudjunk, és ez a színházban is megvolt.
– Fantasztikus azt tapasztalni, hogy Harag György kisujjában volt a színház, mégis mindennap kísérletezett és soha nem dicsérte a saját zseniális dolgait – tette hozzá Kincses Elemér. – Ami a cenzúrát illeti, a Seneca című darabomnak nyolc kritikai főpróbája volt.
A nyolcadikra eljött egy bukaresti cenzor, rendben találta. Nem ő, hanem egy Gáspár nevű helyi elvtárs szólt bele, aki segéd-teniszedző lett később Magyarországon a Városligetben. Ilyen idők voltak. A színházban az a kétségbeejtő, hogy a zseniális előadásokra emlékszel és a nagyon rosszakra. A középszerűekre nem. Az, hogy ki mire emékezik, a saját műveltségétől függ. Azokra emlékszem, amelyeket nagyszerűnek tartottam. A 3-400 előadásból 10-15-öt tartok zseniálisnak. Ez összefügg a privát emlékezettel, a borzasztó pedig az, hogy az agynak nem lehet parancsolni.
– A kollektív emlékezés foglalkoztat engem – árulta el Albert Mária. – A Philter gyakorlata azt a felfedezést jelentette, hogy kialakul egy párbeszéd az előadásokról. Az alkotók számára mit jelent ez a párbeszéd?
Váta Loránd szerint egy dolog, amit közölnek az adatok, más, amikor csak beszélünk az előadásról. – Az én reflexióm másfajta, a többieké megint más. Mivel a színház egy lélegző dolog, akkor fog szép képet kapni egy olvasó egy ilyen jelenségről, ha az sok színből áll össze.
Az emlékezés egy büfé. Színészi szempontból e büfének az a veszélye, hogy azok a dolgok, történetek, amiknek nincs érdekessége, elvesznek. Azok a jók, amiknek az emlékezés folyamán megmarad az előadás jellege, ha a színész akkor is elő tudja adni magát.
– Nemcsak a színészek és a kritika, hanem a nézők megszólaltatása is fontos, és ennek van egy olyan módszertana, amely megkereshető és egymással szembesíthetővé teszi a kutatott előadásokat – vélte Lázok János. – A külföldi kutatásokban használták az oral historyt is mint dokumentálási lehetőséget. A Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában létezik egy igen komoly anyag, amelynek van egy digitalizált, javított formában felvett része. Viszonylag kevesen tudnak azonban Csifó János interjúkötetéről, amelyben nyolc-tíz színésszel, igazgatóval interjúzott, és amely hozzáférhető az interneten írott formában és felvételként is.
– Találkoztam olyan alkotóval, aki nem dokumentálja magát. Barabás Olga pl. az előadásait nem nagyon véteti fel. Mi lesz a segítségünkre, ha az alkotók nem fordítanak erre figyelmet, mi lesz az előadásokkal? – kérdezte Ungvári Zrínyi Ildikó.
– Ma már nagyon erős tudatosság van arra, hogy mindent rögzítsünk, kinyílt ez a dolog. Régebb nem létezett a rögzítés ösztöne. Minket a kilencvenes években az a tanárgeneráció tanított, amely folyamatosan mesélt régi dolgokról, és ez számunkra többet ért, mint egy könyv, mert ezen sztorik hatására sokkal kíváncsibbakká váltunk, személyes élményként éltük meg mindazt, amit elmeséltek nekünk – mondta Váta Loránd a sztorikban, történetekben gazdag, jó hangulatú délutáni beszélgetésen.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Helyben kell megoldani
Miniszteri ultimátum
Kedden többórás maratoni tárgyalás után, amelyből nem hiányoztak a magyarellenes felhangok sem, Pavel Năstase közoktatási miniszter ultimátumot adott: Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala, a városi tanács és a tanfelügyelőség kell megtegye május 15-ig a szükséges intézkedéseket a Római Katolikus Teológiai Líceum működésének rendezése ügyében. Ha ez nem történik meg, miniszterelnöki vizsgálóbizottságot küld a helyszínre, hogy megállapítsa, ki a felelős a történtekért – nyilatkozta Csíki Csengele, a szülők képviselője.
A miniszter azt is kijelentette, hogy ne várjanak minisztériumi határozatot egy olyan ügyben, amelynek a megoldása a helyi hatóságokra hárul. A tárgyaláson valamennyi érdekelt szerv, a polgármesteri hivatal, a megyei tanfelügyelőség szakemberei, a prefektus, az RMDSZ szenátora, parlamenti és megyei szervezetének képviselője, városi tanácsosok, valamint az iskola szülői bizottságának megbízottai vettek részt. A megbeszélésen megjelent az Unirea Főgimnázium szülői bizottságát és érdekes módon a megyei szülői bizottságot képviselő Delia Peter és ügyvédjük, Horea Hădărău, valamint Marius Paşcan parlamenti képviselő, akik próbálták magyarellenes irányba terelni a beszélgetést. Zsigmond Imola a szülők nevében elmondta, hogy az Unirea Főgimnázium volt igazgatónője ajánlotta fel az iskolába járó gyermekek szüleinek a lehetőséget, hogy átiratkozhatnak a katolikus iskolába, tehát nem kényszerítette őket senki erre a lépésre.
A katolikus iskola ügyében kért szót Novák Zoltán RMDSZ-szenátor, Vass Levente parlamenti képviselő, Peti András városi tanácsos, Kovács Levente, a megyei szervezet ügyvezető elnöke. A Szabad Emberek Pártját képviselő Hermann Mark Christian városi tanácsos hozzászólásában azt hangsúlyozta, hogy adminisztratív kérdésről van szó, majd érdeklődésünkre elmondta, hogy kedden be is nyújtott három határozattervezetet, hogy május 4-i ülésén a marosvásárhelyi tanács visszatérjen korábbi kifogásolt határozataira és módosítsa olyan módon, hogy világos legyen: jóváhagyja és nem csak javasolja a Római Katolikus Teológiai Líceum működését.
Egyértelmű véleményként körvonalazódott, hogy a történtek büntetőjogi részét külön kell választani, és az esetleges adminisztratív hibát korrigálni kell és lehet. A miniszter és államtitkárának határozott véleménye is megegyezett abban, hogy amíg nincs az ügyben végleges és visszavonhatatlan bírói ítélet, addig sem az előkészítő osztályba való beiratkozást, sem a kilencedik osztályok indítását nem lehet felfüggeszteni, és az iskolát sem lehet a megyei hálózatból törölni – nyilatkozták a tanácskozás résztvevői.
Dr. Tamási Zsolt József iskolaigazgató hatósági felügyeletét sajnos meghosszabbította a Korrupcióellenes Ügyészség helyi szervezete.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Megoldáskeresés egy felforgatott világban?
Kovács Levente újabb regénye
Alig egy éve jelent meg Kovács Levente tanár, rendező „majdnem tényregénye”: És jött az aranykor. Június 20-án máris újabb – ezúttal napjainkban igen aktuális témákat felvető –, A megoldás című regényét helyezi az olvasók elé, amiben szó van egy magasan képzett zsoldosról, aki a Közel-Keletről tér haza, egy 14 éves lány elrablásáról, akit szexuális szolgáltatásra kényszerítenek, de feltűnik benne egy éjszaki bár táncosnője is, aki a maffia célkeresztjébe kerül, és végül kiderül, hogy egy idillikus hangulatú kisvárosban eluralkodik a káosz és a rettegés. Az új könyvről a szerzővel beszélgettünk. 
Alig telt el egy év, és újabb regénye kerül az olvasók elé. Újabb „arcát” ismerhetjük meg a színházi szakembernek, vagy ez csak amolyan tévelygés a fantázia világában? 
Visszatértem az irodalmi próbálkozásaimhoz, amelyek 1970 körül szakadtak meg. Az akkor született novellákat több mint 40 év után kötetbe foglalva jelentettem meg. A közbeeső évtizedek alatt a színháznak éltem. Mivel mindig nagy mesélő voltam, lappangott bennem a vágy, hogy ha lesz rá idő, kedv, türelem és ihlet, akkor visszatérek a szépirodalmi műfajhoz. Korábbi kötetem, az És jött az aranykor sok személyes fogantatású részt tartalmaz, majdhogynem felismerhető szereplők, helyszínek vannak benne. Most úgy gondoltam, hogy írok egy kimondottan fiktív regényt, amelynek a helyszíne ugyan szintén a mi kisvárosi közegünk, de a történet fikció. Egyfajta lehetőséget jártam végig a cselekmény során, ami bizarrnak, irreálisnak tűnik, de ahogy halad ma a világ, szűkebb és tágabb környezetünkben is előfordulhat. Például a ma egyre burjánzó terrorizmus is szülhet ilyen bizarr történeteket. Ez a regény arra is figyelmeztet, hogy miként lehet valaki hétköznapi körülmények között terrorista. Ehhez bizonyos adottságok, képességek kellenek, ugyanakkor emellett az egyén olyan helyzetbe kerülhet, amikor eldöntheti, hogy problémáinak megoldására nincs más út, mint lerombolni a világot. Döbbenten tapasztaljuk, hogy a híradókban ismertetett terrorista merénylők többségükben harmadik generációs bevándorlók, akik a befogadó országban nőttek fel. Nem hajléktalanok, országúti bolyongók között kell keresni a potenciális terroristát, hanem jól szituált, képzett emberek vetemednek ilyen tettekre. Ez az igazi veszély. A merényletek többségét felvállalja az Iszlám Állam, de az elkövetők nagy részét saját elégedetlenségük, frusztrációjuk hozza olyan helyzetbe, amelyre csak egy választ találnak, és ez a merénylet, a bombatámadás, a körülöttük levő világ lerombolása. A cselekmények mögött bonyolult lélektani összefüggések vannak. Ebben a regényben megpróbálok körüljárni egy ilyen lehetőséget. 
Ez a regény inkább a fantázia szüleménye, mégis, ahogy hallom, nagyon sok tényszerű konkrétum is van benne, amelyről napról napra egye többet hallunk, látunk a televízióban. Végül akkor A megoldás milyen műfajba sorolható?
Sokat konzultáltam a szerkesztőmmel azért, hogy meghatározzuk, milyen műfajba sorolható az új regény, mely talán kriminek is tekinthető. De a kriminek az alapvető szerkezete, cselekménye az elkövetett bűntény nyomozásának története, s ezen belül az elkövető és a bűnüldöző harcáról szól. Bűntényről szó van ugyan, de a bűnüldöző hatóságok nem tudnak rákattanni az ügyekre, mert az elkövető(k) beazonosíthatatlanul háttérben maradnak, így klasszikus értelemben véve ebben a regényben nem beszélhetünk krimiről. Talán fantasztikus regénynek is meg lehetne határozni, de akár romantikusnak is titulálható (a történet főhősében erős empátia fogalmazódik meg mások nyomorúsága iránt, mely megváltó gesztusokra készteti, és így fonódik össze a regényben két sors, ezenkívül egy különösen romantikus szerelmi szál is követhető). A főhősre sajátos kettősség jellemző. Egyrészt jót akaró és jót tevő ember, másrészt súlyos tetteket is elkövet, melyeknek tragikusak a következményei. Azt próbálom kiemelni ezáltal, hogy az emberek nem egyarcúak, nem sorolhatók egyszínű kategóriákba. Tehát a romantikus elemek dacára a mű mégsem romantikus, hiszen e műfaj jellegzetessége, hogy sarkított jellemű szereplőket vonultat fel. Én úgy gondolom, hogy a hősök tulajdonságai sokkal burkoltabbak, időnként más derül ki róluk, mint ahogy az elején megismeri őket az olvasó. Mindez beágyazódik abba a közérzetbe, amelyet mi is megtapasztalhatunk mindennapi életünkben. A főhős hosszú idő után tér haza, és olyan ugrásszerű változásokkal szembesül, amelyeket azok, akik benne élnek, nem észlelnek ennyire mellbevágónak. Ez lélektani sokkot okoz. Gondoljuk csak el, azok között, akik elmentek a 90-es években, számosan vannak olyanok, akik sem az új, sem a régi hazában nem érzik igazán otthon magukat. Anyagilag jobban élhetnek, de az a közeg, ahova költöztek, érzelmileg nehezen tudja a „jövevényeket” befogadni. Az ebből származó otthontalanság érzésével is foglalkozom a regényben. 
Elvonakoztatva a mindennapoktól, talán – kis túlzással – úgy is feltehetem a kérdést, hogy itt, Erdélyben is vannak olyan helyzetek – akár a kisebbségi létküzdelem terén –, amelyeket összehasonlítva a más országokban tapasztalt hasonló konfliktusokkal, akár terrorcselekményekké is fejlődhetnek? Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy az 1989-es – be nem teljesített – közösségi és egyéni elvárások miatti frusztráció egyre inkább nő, talán elmondható, hogy a felszín alatt parázslik az elégedetlenség. 
A regény azt is taglalja, hogy miként tud időzített bomba lenni egy megnyomorított kisember, aki tűrte a „sors csapásait”, de előjöhet egy olyan helyzet, amikor kitör. Ezt nem lehet kiszámítani. A legjobb példa 1989 decembere. Ezt megelőzően sokszor elhangzott, hogy „a puliszka nem robban”. Mégis, egy délelőtti nagy népgyűlésen, ahol Ceauşescut kellett volna éltetni, jószerint percek alatt kitört a forradalom, és sikerült a diktátort elűzni. Erre azelőtt senki nem mert gondolni. S az igen érdekes kérdés, hogy mi hozhatja ki vagy juttatja az egyént olyan fordulóponthoz, amikor a felgyűlt feszültség miatt „kirobban”, mikor válnak az egyéni frusztrációk olyan társadalmi elégedetlenséggé, amely akár forradalmat válthat ki? A könyv felhívja erre is a figyelmet. Van benne egy háttércselekmény, amelyet végigkövet az olvasó, ami egy krimi, vagy inkább politikai fantáziatörténet, de amelynek talán a mondanivalója az is lehet, hogy a mi környezetünkben is történhetnek robbanásszerű események, amelyek felboríthatják megszokott életvitelünket. S ebben a legszomorúbb az, hogy az ide vezető utat manipulálni is lehet, ami veszélyes. A regény fő tengelyében jelen van a manipuláció sajátos lehetősége. Mindezeket egybevetve talán a kalandregény egy sajátos formájának tekinthető ez a munkám.
Valójában a manipuláció jelen van társadalmunkban az 1989-es forradalom óta. Gondoljunk csak az ezt követő bányászjárásokra, az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre, a mai napig tartó, szándékosan szított etnikai (ál)konfliktusokra. 
A manipulációban könnyen lehet olyan ellenségképeket kreálni, amivel egymás ellen uszíthatóak az emberek, ennek valóban napjainkban is tanúi vagyunk, és ez a jelenség a regényben hangsúlyosan benne van. 
Olyan témák szerepelnek a regényben, mint a maffiotizmus, a terrorizmus. Mennyire dokumentálódott a szerző a regény megírása előtt vagy közben, hiszen nem  kitalált jelenségről van szó…
Valóban, az írást megelőzően elég sokat „dokumentálódtam”, jegyzetelgettem a témák kapcsán. Beszélgettem egy ismerősömmel is, aki igen jól ismerte az ukrán maffia működését, mert hét évig kamionsofőrként sokszor tapasztalhatta, mire képes egy szervezett bűnbanda. A regényben egy olyan nemzetközi hálózatról van szó, amelynek a vezetése Ukrajnában van, és arra törekszik, hogy betörjön a közel-keleti szexpiacra. Ezért prostituáltakat futtat az égei- és a földközi-tengeri üdülőkben. A főhős fegyverszállítási ügyletekbe, csempészmanőverekbe, túszügyletekbe is belekeveredik. Ezek a bűncselekmények folyamatosan jelen vannak az említett térségben, de nem csak ott, hiszen az ún. feketegazdaság jelentős tényezői. Ez tehát a valós alapja a regényben lévő történetek egy részének. Az ukrán maffia tagjai a hármas határ egymáshoz közel eső területein (Magyarországon, Romániában és Ukrajnában) időnként új „árut” cserkésznek be, „amit” majd a Közel-Keleten „értékesítenek”. A regényem egyik szereplőjét 14 éves korában rabolják el. Az ő történetét is végigkövethetik az olvasók, a befogásától a megtörésen, a „kiképzésen”, a szabaduláson át a tragikus végkifejletig. Nagyon erősen összefonódik a főhős, a volt zsoldos katona és a lány sorsa, mert mind a kettő megpróbál kiszabadulni abból a helyzetből, amibe került. Annyit elárulok, hogy a zsoldos alakja fiktív ugyan, de valamikor élt Marosvásárhelyen valaki, akinek a fantáziálásaiban sok minden benne volt mindabból, amit beleszőttem a főhős történetébe. 
A cselekményszál fűzése követ-e egyfajta drámai szerkezetet? Mennyire színházi szemmel írta Kovács Levente a regényt?
A regénynek állítólag – tanácsadóim szerint – filmszerű szerkezete van, ami abban nyilvánul meg, hogy különböző hangulatú, tempójú és cselekményű jeleneteket montázsszerűen, gyakran váratlan vágással helyeztem egymás mellé. Úgy tűnik, hogy nincs közük egymáshoz, végül pedig kiderül, mégis egybefűzhetőek. Ezt Peter Brooknak a történetszerkesztés diszkontinuitásos eljárási módszeréből tanultam, amellyel egyaránt fenntartható a történet feszültsége és a nézői figyelem. Sokat olvastam Agatha Christie, George Simenon, Raymond Chandler, Ed McBaine regényeit, vagy Robin Cook orvosi krimijeit, valamint a Columbo-filmeket is többször néztem-nézem, és tanulmányoztam módszereiket. 
Ezek a szerzők inspirálták az alkotásban?
Egyiket sem tekintettem utánozható modellnek, inkább a gondolkodásmódjuk hatott rám. A színházi munkám tapasztalataiból következik az is, hogy az epizódszereplőknek igyekszem erős karaktert kialakítani. Egy-két ilyen szereplő is feltűnik a regényben. 
Említette, hogy a korábbi regényt is négy ember olvasta el, akiknek a véleménye szerint finomított, alakított a cselekményen, és most is ezekre a szerkesztőkre bízta az új regényt. Elárulja, kikről van szó?
Nem titok, mert az előszóban van egy köszönetnyilvánítás, ahol megemlítem őket: Tomcsányi Jakab Mária volt televíziós szerkesztő, Salamon András sepsiszentgyörgyi tanár, az Osonó az egyik alapítója, Molnár Judit újságíró, tanárnő Nagyváradról és Koszta Gabriella, aki a könyv szerkesztője, és korábban a Jelenkor kiadónál a legnagyobb magyar írók közül igen sokkal dolgozott. Különböző szemszögből, nagy tapasztalattal olvasták végig, és vissza is jeleztek. Volt, amikor a cselekménybe is beépítettem javaslataikat, hogy jobban fenntartsam a feszültséget. Örülök, hogy vannak ilyen barátaim, akik önzetlenül segítették a munkámat. Ugyanakkor köszönettel tartozom a Gutenberg-Pallas Akadémia könyvkiadónak, melynek nyomdája fölvállalta a kiadás műszaki támogatását és kivitelezését, valamint a Bernády Háznak, ahol immár ötödik alkalommal tarthatok könyvbemutatót.
Elhangzott, hogy a regénynek filmszerű cselekményszerkezete van. Ez azt jelenti, hogy talán egyszer valaki könnyebben vászonra viszi?
Ez nem az írótól függ. Talán elolvassa és felfedezi benne a filmszerűséget. Nekem elsődlegesen nem célom, hogy a regényeimből film szülessen. Örömöt szerez, ha leírhatom a történetet, és elolvassák. Nem tartom magam profi írónak, mert nekik teljesen más a habitusuk, a világuk, az írás számukra hivatás és szakma. Én, amikor mesélő kedvem támad, és a történet tükrözi az életfilozófiámat, passzióból, hogy ne mondjam, hobbiból, leírom. 
Készül-e egy következő regény?
Hozzáfogtam egy hasonlóképpen krimielemeket is tartalmazó regény megírásához, amelynek hátterében a korábbi könyvben írtakhoz hasonlóan személyes élmények is helyet kapnak, abban a reményben, hogy érdekességben és színvonalban talán meghaladhatom az eddigi két regényt. 
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Csűrszínház tizenötödször
Ha fúj, ha esik, és ha vihar van
Annyira a Mikháza mindennapjaivá vált a Csűrszínház, hogy már nem is feltűnő a létezése, működése. Szinte természetes, hogy ott van az iskola udvarán, immár megszépült külsővel, változatos és színvonalas műsorával. Nemcsak a napokon, amelyet immár 15 éve megálmodott és kitartóan szervez Szélyes Ferenc színművész, és „kaparja ki” hozzá a szükséges pénzösszeget felesége, Szélyes Andrea-Natália, hanem máskor is, amikor itt római fesztivál, gazdarendezvény, filmnap, netán színjátszó tábor van. 
Ha fúj a szél, vihar van és eső mossa el az udvart, akkor is több mint másfél évtizede minden június utolsó hétvégéjén eljönnek Mikházára mindazok, akik kedvelik a színházat, megszerették azt a különleges környezetet, helyet, amelyet a helybéliek talán nem is értékelnek annyira, és együtt ünneplik a kultúrát, a színházművészetet. És nem csak. Mert jó néhány éve színvonalas kiállítással egészül ki a kínálat. Az idén a vendégek a szervezők felkérésére a szovátai művészek voltak, akik igen találóan rendezték be a minitárlatot úgy, hogy felvonultatták az alkotók javát. A falra kerültek Szőcs János, Sánta Csaba, Fülöp Mária-Magdolna, Szőcs Máté Tímea, Németh Attila, Bocskay Vince, Kuti Dénes, Kuti Botond, Vinczeffy László és a néhai Kusztos Endre és Siklódi Zsolt munkái. Az alkotásokról – a megnyitót és Szélyes Ferenc vendéglátó köszöntő szavait követően – Bocskay Vince beszélt. És alighogy a közönség közelebbről is megtekinthette a kiállítás anyagát, máris jött egy felajánlás, hogy jövőben a nyárádszeredai alkotótábor anyagából válogathatnak a szervezők úgy, hogy e tájegységben élők alkotásait hozzák egy térbe. 
A pénteki esőzések mintha egy kicsit elbátortalanították volna a délutáni, esti előadás iránt érdeklődőket, aztán mégis kisütött a nap, és eljöttek mindazok, akik időjárástól, politikai állástól és egyéb körülményektől függetlenül fogyasztói e kulturális kínálatnak, azok, akik a nézőtéri gyenge fényben is megtalálják helyüket a padok között, mert tudják, hogy mindazoknak az előadásoknak, amelyeket egyébként kőszínházban is megtekinthetnek, itt különlegesebb a hangulata. Még akkor is, ha netán esküvői menet vonul végig, autók tülkölnek és fáradt traktorok pöfögnek végig az utcán, vagy kíváncsi gyerekek bújnak át a színpadot árnyékoló vászon alatt, s az előadás közben a kocsmázók hangos beszéde néha jobban behallatszik, mint a színpadi produkcióban elhangzott replikák. 
Akik úgy döntöttek, hogy eljönnek a tizenötödik Csűrszínházi Napokra, ezúttal is színes előadásokat láthattak. Azt, hogy miként játszhat el két színész egy előadásban legalább 16 karaktert (a gyergyószentmiklósi Figura Színház Marie Jones Kövekkel a zsebében című tragikomédiájában Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László). És újra fejet hajthattunk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyasszonya, Farkas Ibolya alakítása előtt, aki a soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, a Komáromi Jókai Színház, a mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház, a Pesti Magyar Színház és a bécsi Europa Club közös produkciójaként bemutatott Ingmar Bergman Őszi szonáta című film forgatókönyvéből készült színpadi játékában bizonyította, hogy a világot jelentő deszkák testet-lelket megfiatalító energiákat szabadíthatnak fel egy-egy alakítás során. De hasonló teljesítményt nyújtott Eva szerepében Molnár Anikó fiatal soproni színművész is, akiknek játékát Vukosavljev Iván (Viktor) és Diószegi Imola (Helena) egészítette ki. 
Hagyományossá vált, hogy a Csűrszínház udvarára a Mentor Kiadó is elhozza legújabb köteteit, s az is sajnos megszokott, hogy néha többen állnak a könyvek mögött, mint előtt. Habár az idén – egy kicsit talán annak is köszönhetően, hogy babgulyás rotyogott az üstben – többen eljöttek. Aki lemaradt, veszített, mivel a megjelent szerzők (Kovács Levente, Sebestyén Mihály, Lokodi Imre, Király Káli István, Soós István, Székely Szabó Zoltán) több kötetet is elhoztak, s mint ilyenkor szokás, még a „kulisszatitkokba”, az írás fortélyaiba is betekintést nyerhettek a szellemi táplálék iránt érdeklődők. 
Az Őszi szonáta mellett az idei csűrszínházi előadás fénypontja a budapesti Nemzeti Színház kiváló színművésze, Tóth Auguszta Hoztam valamit a hegyekből – Mezei Mária című önálló estje volt. Szűcs Nelly zongoraművésznő kíséretében a több mint kétórás egyéni előadáson nemcsak a múlt század elején és derekán élt, elismert, majd a pályáról félreállított színművésznő élete pergett le korabeli sanzonok kíséretében, hanem olyan sorstragédia, önvallomás is volt, amely korhűen ábrázolta a korabeli kultúrpolitikát és mindazt a megpróbáltatást, amelyet a második világháborúban és az azt követő sötét diktatúrában át kellett élni. A lekötő előadásmód, a kiváló színészi teljesítmény – a kereken 100. előadásban – a környéken zajló mulatság ellenére mély katarzist váltott ki a nézőkből. 
A szórakozni vágyóknak a felüdülést a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Carlo Goldoni Mirandolina című vígjátéka jelentette, amelynek díszletei úgy zsúfolódtak be a Csűrszínház színpadára, hogy az elemeket szállító tehergépkocsit nagy erőfeszítések árán traktorral kellett kihúzni a szomszéd kertből, a színpadszerelőket lelkes helyi fiatalok egészítették ki a helyi lakodalmat megelőző erőgyakorlatként. 
A rendezvény vasárnap zárult a Bekecs néptáncszínház legújabb produkciójának, a Legendák kertjének csűrszínházi bemutatójával. A Bekecs a Maros Művészegyüttes mellett évek óta visszatérő vendége a Csűrszínháznak, így a székelyföldi legendákat a tánc nyelvén felelevenítő előadást is igen nagy szeretettel fogadta a nyárádmenti – és nem csak – közönség. 
A csűrszínházi évad nem zárul le, lesz még zenei, film- és római fesztivál, gazdanap, és a soproni Petőfi Sándor Színház gyerekeknek és fiataloknak szóló Michael Ende-mesejátékot, A pokoli puncs- pancs című zenés darabot is bemutatja július 22-én. Érdemes gyakrabban visszatérni a Csűrszínházba, igen a gazdag a nyári kulturális kínálat. 
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Életműdíjat kapott Szélyes Ferenc színművész
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét. 
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma. 
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit. 
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.” 
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként. 
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)

VII. Bolyais Világtalálkozó
„Fészekbe visszavágyó szárnyalással”
A rendezvény a Vásárhelyi Forgatag keretében zajlott három napon át, s a marosvásárhelyiek V. Világtalálkozója is. A rendkívül, talán túlságosan is gazdag, változatos program valamennyi eseményét, amelyek sokszor párhuzamosan folytak, lehetetlen volt egy személynek követni, holott volt diákként és a nap krónikásaként mindegyiken szerettem volna jelen lenni. Hamar be kellett látnom azonban, hogy ez lehetetlen, így hát a nagyszabású ünnepség első napjának néhány eseményéről, hangulatáról próbálok beszámolni.
A címbeli verssort Áprily Lajos A fejedelemhez című ódájából idéztem, amelyet a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium fennállásának 300. évfordulójára írt, és az 1922-es ünnepségen maga a költő olvasott fel. A sorskérdéseinket ódai hangvételben megszólaltató költemény előadásával Kilyén Ilka színművésznő adta meg az alaphangot a marosvásárhelyi iskola fennállásának 460. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Az iskola olyan örökség, amely összetartó varázserő múlt és jelen között. A találkozások révén lehetőséget teremt valós értékeink számbavételére, miközben nemzeti összetartozásunk tudatával erősít minden résztvevőt – szólt a jelenlevőkhöz Kirsch Attila, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének vezetője. A szerteágazó, gazdag program megszervezésében nyújtott hozzájárulásukért érdemoklevelet nyújtott át a baráti kör vezetőségi tagjainak. A találkozó végén képzeletben átadhattunk egy-egy oklevelet a két iskola diákjainak is, akik kedvesen, előzékenyen vettek részt az ünnepség lebonyolításában, és fellépésükkel, előadásaikkal az iskolában folyó munka minőségébe nyújtottak tartalmas betekintést.
A Schola Particulából kialakuló Református Kollégium utódintézménye 1957-ben vette fel tudós tanárának, Bolyai Farkasnak a nevét, majd viszontagságos története során 1960–2007 között vegyes tannyelvű intézményként működött. Ma Erdély legnépesebb magyar tannyelvű iskolája a legjobb tanulmányi eredményekkel – hangzott el Mátéfi István, a Bolyai líceum igazgatójának köszöntőbeszédében, aki a hagyományokon alapuló jövőépítés feltételeként az összefogás fontosságát említette. Az öröm mellett ürüm vegyült Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatójának szavaiba, aki hiányolta a nemrégiben végzett diákokat az ünnepségről. Találkozni jó, kell, fontos – zárta rövidre szavait Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum helyettes igazgatója.
A Bolyai iskolát nem impozáns falai teszik naggyá, hanem a benne tanító tanárok és az ott tanuló diákok – így együtt jelent meghatározó pontot az erdélyi magyarság térképén – tolmácsolta a csíkszeredai főkonzulátus üzenetét Farkas Balázs ügyvivő konzul, aki a Bolyai sportpályájának felújításában nyújtott segítséget említette, hiszen a fizikai értelemben vett iskolaépületek hiányában nem beszélhetünk folytonosságról, az értékek továbbításáról – tette hozzá.
A testvérváros Baja és a térség országgyűlési képviselőjének üdvözletét Bedele Norbert, a Duna-parti város alpolgármestere tolmácsolta, aki egy tanmesét hozott ajándékba a közösség összetartozásának éltető erejéről.
Borka Balázs Attila, a Bolyai Közhasznú Alapítvány elnöke az elődök munkájának folytatásaként arról a feladatról beszélt, hogy a 21. századhoz méltó körülményeket kell teremteni az iskolában, és ezt a célt szolgálják például a találkozó idején szervezett sportrendezvények is.
A nyitóünnepséget a Pethő testvérpár játéka, majd a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Harangvirág tánccsoportjának fellépése zárta mezőségi táncokkal.
Ezt követően az udvaron felállított színpadot és környékét a Református Kollégium diákjai vették át, akik villámcsődülettel indítottak, a Márton Előd vezette Refi Karaván tagjai zenéltek, majd a Márton Csilla rendezte díjnyertes Arc az álarc mögött című improvizációs produkciót láthatta az iskolaudvaron maradt közönség. Köztük voltak azok az öregdiákok is, akik diákkori élményeikből osztottak meg részleteket a hallgatósággal.
Ugyanebben az időben Buksa Éva Mária tanárnő a gazdag anyagból összeállított iskolatörténeti kiállítást nyitotta meg, Kovács Levente rendező a Marosvásárhely néhány ismert személyiségéről készült portrékiállítást ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
A katolikus iskola bolyais múltjáról, azaz az első katolikus teológiai osztályok befogadásáról és működéséről készült kiállítást Székely Szilárd helyettes igazgató, vallástanár mutatta be, és az iskola volt diákjainak kiadványaival ismerkedhettek az érdeklődők Csáky Károly lelkipásztor szervezésében.
Ugyancsak ebben az időben a díszteremben bemutatták a Bolyai Farkas Elméleti Líceum címerét. Mivel a hajdani Református Kollégium angyalos jelképét a jogutód iskola használja, szükségessé vált, hogy a Bolyainak is önálló címere legyen – vezette fel a bemutatót Hajdú Zoltán aligazgató, a nézőközönség figyelmébe ajánlva dr. Szekeres Attila István történészt, elismert címertani szakértőt, aki az iskola diákja volt. Rövid előadást hallhattunk a címerek keletkezésének történetéről, jellegzetességeiről, majd következett az új címer ismertetése. Az alapot jelentő háromszögű pajzs kék színe az iskola alapításának idejére jellemző, és a vármegyékre utal. A Marosvásárhelyhez való kötődést a páncélos kard jelképezi, amely egy lúdtollat tart. A pajzsot aranyszínű, nyitott könyv fedi, ami a tudomány, bölcsesség jelképe, alatta az alapítás éve, a könyv lapjain az iskola nevét adó Bolyai Farkas nevének kezdőbetűi láthatók.
A címerbemutatót a bolyais diákok ünnepi műsora követte A sokoldalú Bolyai ma is él címmel. A népes közönség Bolyai Farkas személyisége mellett megismerhette a diákok irodalmi munkáin, magyar és idegen nyelvű szavalatain, a Kájoni János furulyakör, a Bolyai Zenekör felléptén át az iskolában folyó művészi és tudományos munka színvonalát. A hallgatóság jócskán megfogyatkozott, amire már eléggé jelentős késéssel az iskola tollforgató öregdiákjait szólította a mikrofon elé Buksa Éva Mária a Szívhangok műsor keretében. Közönség híján a verset, prózát, esszét író egykori diákok magukat szórakoztatták a felolvasással. A 12 tollforgató, Gálfalvi György, Kincses Elemér, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kovács Levente, Nagy József Levente, Nagy Székely Ildikó, Ötvös József, Ráduly János, Szász László és e sorok írója részleteket és verseket olvasott fel köteteiből, amelyekben a komoly gondolatok mellett az érzelmek és a humor is jelen volt. A felolvasás végén kiderült, hogy a közélet, az irodalom, a történelem, az erdélyi valóság bemutatása terén mennyire szerteágazó a tollforgató öregdiákok érdeklődése. Mármint azoké, akik a 19 meghívottból jelen voltak az ünnepségen.
Fél ötkor kezdődött az udvaron levő nagyszínpadon a Kozsik József vezette Kamaszok ifjúsági színtársulat fellépésével a kulturális-zenei program, melyen bemutatkozott a Rocksuli és a későbbiekben fellépett a Mary Grace, a Kővirág, a Polifon és a Boom együttes. Ez utóbbi nosztalgiaszámai mellett visszautazhatott az iskolában töltött évek zenevilágába a sátrak alatt kitartó, vagy akkor érkező hallgatóság, amelyet nem csábított el a Borudvar vagy a Liget hangulata. A korábbi találkozók népes közönségére gondolva, többen is elmondták, hogy jobb lenne önálló rendezvényként a Forgatag előtt megszervezni a következő világtalálkozót.
Az udvaron szóló zene miatt néha nehezen lehetett hallani az iskola amfiteátrumában szervezett három fórumbeszélgetés előadóinak szavát. Pedig érdekes, gondolat- ébresztő emlékezés volt a múltra, jelenre és kitekintés a jövőre is.
Mit tehetek egykori iskolámért? – ez volt a témája a Bolyai vezetőivel tartott találkozónak, amelyen Mátéfi István beszámolt a terveikről, az iskola épületének korszerűsítésére kidolgozott elképzelésekről, amelyek elől az akadályok elhárulni látszanak. Az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonában levő épület felújítására a tulajdonos pályázhat, a támogatók számára pedig a Bolyai Kollégium Alapítvány biztosítja a törvényes keretet. Ilyen módon sikerült a sportpálya épületeinek a korszerűsítése is. Ha minden szükséges okirattal rendelkezni fognak, az egyházkerület hozzáláthat a javításhoz. Ennek kapcsán egy jelen levő öregdiák szakember ötleteit ismertette. Kérdésre válaszolva Hajdú Zoltán aligazgató megnyugtatta a jelenlevőket, hogy a felújított régi épület falára rövidesen visszakerülnek az emléktáblák.
A Római Katolikus Líceum bolyais és korábbi viszontagságos múltjáról, amikor az évszázadok folyamán kétszer kellett a teljes megsemmisítésből újra talpra állni, Székely Szilárd ügyvezető igazgató számolt be. Meghívottjai azok a személyek voltak, akiknek valamilyen szerepük volt az újraindításban. Az ötlet a katolikus öregdiákokban merült fel az iskola fennállásának 300. évfordulóján – számolt be a rendszerváltás utáni újrakezdésről. Bár Fodor Imre alpolgármester határozottan és lelkesen támogatta, és Csató Béla főesperes nagyon sokat tett az akadályok elhárításáért, a katolikus teológiai osztályra kezdetben nem kaptak engedélyt, majd nehézségek árán sikerült a jóváhagyást elérni, és diákokat toborozni. Annak ellenére, hogy az egyház két iskolaépülettel is rendelkezett, sem az Unireába, sem a Művészeti Líceumba nem fogadták be az osztályt. Albertini Zoltán akkori főtanfelügyelő-helyettes kérésére végül a Bolyai adott helyet az évről évre gyarapodó katolikus osztályoknak, amelyek 2004–15 között működtek a Bolyaiban, mindig azzal a reménnyel, hogy sikerül önállósítani az iskolát. Amikor ez 2015-ben megtörtént, az öröm közös volt, ezért szó sincs arról, hogy a DNA felszólítására a Bolyai kártérítést követeljen azért, hogy a katolikus osztályok fokozatosan az önálló iskolában indultak. Hogy mi lesz szeptember 15-én, erre pontosan Székely Szilárd sem tudott válaszolni. Bár a tanfelügyelőség honlapján léteznek az üres állások, amikor egy áthelyezését kérő tanítónő iratait akarta beadni, kemény visszautasításban részesült.
A harmadik fórumbeszélgetés Márton Előd iskolalelkész vezetésével a Református Kollégium helyzetéről szólt, és a visszaemlékezések igazolták, hogy az alapítás nem volt mentes a gondoktól, nehézségektől, hiszen az indulás évében az első kilencedik osztályt, amelybe vidéken szervezték a felvételi vizsgát, tanfelügyelőségi utasításra az akkori igazgató kivezette az épületből. Az iskola történetének leghősiesebb osztálya a kistemplomban tanult, majd a második félévtől térhetett vissza az épületbe. Hányattatásukról Csáky Károly akkori iskolalelkész számolt be. Ötvös József az iskola hovatartozásáról szóló bizonytalanságokat említette, amit református esperesként tapasztalt.
Sorra kaptak szót az egykori igazgatók, Horváth Gabriella, akit katolikus létére, a vezetésben való jártasságára alapozva Csiha Kálmán kért fel az iskola vezetésére, Csiha Kálmán püspök, Tőkés Elek, a püspökség tanügyi tanácsosa és Mártha Ivor főgondnok Dónáth Árpád és Sárpataki János nevét említette, akiktől a legnagyobb támogatás érkezett. Székely Emese bevallása szerint már készen kapta az iskolát, s bár diákjaik nem tanultak luxustermekben, a Bolyai iskolával a békés egymás mellett élést választotta. Kezdetben nem voltak nagyon jó eredmények, a református osztályokban hagyták felnőni a diákokat, akik közül sokan szép karriert futottak be a humán tudományok terén. A közös imáknak nagy szerepük volt a diákjaik biztonságérzetének a kialakításában, s az esti tagozat elindítása nagyon sok személy számára tette lehetővé az érettségi diploma megszerzését. Szembe kellett nézni sok mindennel, meg kellett harcolni a harcot – emlékezett Enyedi Csaba iskolalelkész, aki a közösségformáló tevékenységekről számolt be. Hittel közösséget építeni – összegezte a jelenlegi irányvonalat Benedek Zsolt iskolaigazgató. Céljuk a teljes iskolaszerkezet kialakítása és az asszisztensképző megtartása. Ha egy iskolában van teljesítmény, akkor lesznek diákok is – tette hozzá, miképpen azt is, hogy az egyházkerület rendszeresen támogatja a Református Kollégiumot.
Szombaton a várba költözött át a rendezvény, 11 órától Balás Árpád vezetésével tekinthették meg az érdeklődők azokat a helyszíneket, amelyeket a Bolyaiak neve is fémjelez, az iskolát, hajdani lakásuk helyét, a Teleki Tékát, ahol a két Bolyainak emléket állító múzeum látható, és a Református Kollégium egykori könyvtárának értékes darabjait őrzik, majd a temetőben fejeződött be a séta a kopjafánál és a síremlékeknél tett látogatás után. Szombaton délelőtt a Kutúrpalotában verbunkversenyt, délután a világtalálkozó gálaműsorát láthatta a közönség. Vasárnap 10 órától az 500 éves reformációra és az iskolaalapítás 460. évfordulójára emlékeztek, és közös imát mondtak a Római Katolikus Teológiai Líceumért. Az istentiszteletet újabb temetői séta követte, amelyen a kollégium egykori tanárai, városunk és az iskola nagyjai emlékére gyújtottak gyertyát a református temetőben.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)

Premier: „ez nagyon fontos pillanat”
Nagy dobásnak szánja legújabb bemutatóját a nagyváradi Szigligeti Társulat. Olyannyira, hogy a tegnapi, premier előtti sajtótájékoztatón Anca Bradu rendező azt mondta, „a város egésze számára is az”, ugyanakkor jelezte, hogy a magyar törzsközönség mellett hívja és várja nemzettársait, azaz a román érdeklődőket is.
Ragaszkodott a rendező ahhoz, hogy a bemutató előtti sajtótájékoztatót egy csoportképpel nyissák – ezért a színház páholyfolyosóján tartott tájékoztató előttre behívta oda az előadásban szereplő összes színészt, közös fotózkodásra. November 5-én 19 órától mutatja be ugyanis a Szigligeti Színház Szigligeti Társulata Bertolt Brecht és Paul Dessau klasszikusát, A kaukázusi krétakört, a színház nagytermében. Anca Bradu rendező elmondta: „Ez egy különleges produkció, csapatmunka kellett hozzá. Bercht-művet csakis erős csapatmunkával lehet színpadra állítani, és fontosnak tartottam, hogy a tájékoztató előtt ez a teljes csapat itt legyen, ha csak pár percre is”.
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója jelezte: „Kiemelten fontos számunkra, hogy a társulatok magas szakmai színvonalon dolgozhassanak, ezért nagy öröm számunkra, hogy Anca Bradut ismét köreinkben köszönthetjük. A nagyváradi származású rendezővel immár csaknem tíz éve dolgozunk együtt, és mindig kitűnő alkotói csapattal érkezik hozzánk dolgozni”. Braduval ez lesz a negyedik közös produkció.
Együtt állították színpadra A mi osztályunk című fesztiváldíjas előadást is, sőt, további kapcsolódási pont is van, ugyanis a mostani előadásukkal pedig folytatni kívánják A mi osztályunk által indított, kortárs lelkiismereti kérdésekről szóló közösségi párbeszédet. És hogy a Krétakör után is lesz-e folytatása ennek a kvázi párbeszédnek? Erre a kérdésre Bradu azt mondta: „Ha ezt a mostanit sikeresen túléljük, akkor még lehet. Bár a jelenre szeretnék összpontosítani most, nem a jövőre. Nagyon szeretnénk, ha a publikum megértené, hogy gondolkodásra, egyfajta párbeszédre is hívjuk ezzel az előadással, és minél többen jönnének el, legalább annyian, mint a mi osztályunkra. Még a saját nemzettársaimat is ezúton hívom erre, annál is inkább, hogy – mint a legtöbb produkció – feliratozva is lesz, meg a színház nyelve amúgy is univerzális”.
Erős és aktuális
A rendezős szerint egyébként a Szigligeti Társulat mostanra kinőtte magát, „jelenleg az egyik legjobb erdélyi társulat, összeforrott, ugyanakkor vannak kiemelkedő egyéniségei is”. „Mindenekelőtt szeretném kiemelni, hogy a produkcióban résztvevő színészek emberfeletti munkát végeznek. Színházi munkáim során ritkán tapasztalok olyat, hogy egy társulat művészei ilyen egyenletes teljesítményt nyújtsanak, egy olyan feszített munkatempójú próbafolyamatban, amelyet Brecht szövegének komplexitása megkíván” – nyilatkozta . Augusztus óta dolgoznak ezen az előadáson, hosszabb próbafolyamat zajlott, mint általában, a darabot ő maga javasolta. Mint mondta, nagyon erős szövegű az alapmű, és sok ma is aktuális kérdést vet fel. Az ebből készült előadást pedig vélhetően újabb referenciamunkának is szánják, mivel hozzátette: „Ez a premier, ez az előadás nagyon fontos pillanat. Még magának a városnak is az lehet.”
A témaválasztásról a rendező kifejtette, „A kaukázusi krétakör Brecht munkásságának egyik legerőteljesebb alkotása, ennek ellenére nagyon keveset játsszák a színházak, azért, mert első pillantásra nagyon bonyolult darabnak tűnik, és nagy szereposztást igényel. Ennek ellenére a dráma alapvető konfliktusa és tanulsága egyaránt hozzáférhető a nagyközönség számára is. Amint azt egyébként Brecht is elmondja, ez a történet két régi kínai legendából ered, amelyek két, ma is rendkívül aktuális és örökké emberi témát dolgoznak fel: jó fogalmát a gonosz világában, az igazságosság tematikáját, illetve az ember saját identitásának kérdését. A krétakör példázata a régi salamoni bölcsességből ered, amelynek az alapkérdése az, hogy kié a gyerek, amikor két anya vitázik róla: azé az anyáé, aki megszülte, vagy azé az anyáé, aki felnevelte és aki az életét áldozta érte? Ennek az ősi történetnek rendkívül sok aktuális rétege van, hiszen kultúráink közötti sokféleségről, valamint a kegyetlenség és igazságosság örök harcáról beszél”.
Andra Bădulescu Vișniec díszlet- és jelmeztervező jelezte: „moduláris, absztrakt, expresszionista miliő lesz a színpadon”, ez jól megy persze Brechthez. A látvány megalkotásában részben a német expresszionizmust, részben pedig a közel-kelet folklórhagyományát használta inspirációs forrásként. „A darabbeli helyszín, az elképzelt Grúzia akár a mi környezetünk is lehetne, ezt a képzetet erősíti az előadás szimbolikus térhasználata, amelyet a részletgazdag, „színház a színházban”-jellegű jelmezek egészítenek ki”.
Akárcsak Bradu, Mălina Andrei koreográfus negyedik alkalommal dolgozik együtt a társulattal. Ő elmondta: „Kevés olyan társulat van, amellyel ennyire könnyen lehet koreográfián dolgozni. Felkészültek, tudnak. Az összetett mozgásformák kivitelezésében a színészek olyan koncentrációról és összhangról tettek tanúbizonyságot, amely prózai társulat esetében nem szokványos teljesítmény”.
A produkció
Az előadásban a Szigligeti Társulat tizenöt színművésze, valamint meghívott művészek is közreműködnek: Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Csepei Márk m.v., Dimény Levente, Dobos Imre, Fábián Enikő, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kardos M. Róbert Jászai-díjas, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Körner Anna, Sebestyén Hunor, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi színművészek, valamint Dombi Dávid, Kurucz Tibor és Marcu Ágnes zenészek. A bemutató után A kaukázusi krétakört november folyamán még három alkalommal tekintheti meg a közönség: november 18-án, szombaton, 17 órától (Papp Magda-bérlet), november 19-én, vasárnap, 19 órától (Halasi Gyula-bérlet), illetve november 25-én, szombaton, 17 órától (Tanay Emil-bérlet). Jegyek és szabadbérletek még kaphatók a színház jegypénztárában (nyitva hétfőtől péntekig 14-19 óra között, valamint egy órával az előadások előtt), helyfoglalásra ugyanakkor online, a www.biletmaster.ro oldalon is van lehetőség. Szeghalmi Örs / erdon.ro