Ez ma háborús uszítás
Ellenünk masíroznak a katonák – így kezdi a marosorbói események 70. évfordulóján tartott megemlékezést beharangozó cikkét a magát legolvasottabb Maros megyei napilapként számon tartó Népújság főszerkesztője, Karácsonyi Zsigmond. A 8. SS lovas-hadosztály és a 4. román hadsereg közt heteken át tartó, becslések szerint 11 ezer áldozatot követelő ütközetekről évről évre megemlékeznek a helyiek és az önkormányzat képviselői, idén Marosvásárhely teljes főterét lezárták a tiszteletadás idejére.
Hivatalosan a marosorbói volt az Észak-Erdély felszabadításáért, visszavételéért folytatott küzdelmek legnagyobb összecsapása. Már az igék használatával is bajban van az ember, mert a történelem értelmezése ma nálunk még érzelmi kérdés, sokkal inkább függ etnikai hovatartozástól, mintsem a tények rekonstrukciójának szándéka vezérli. A kegyelet azonban szigorú, 11 ezer ember halálát csak egyetlen igével lehet leírni: mészárlás, amelyre csak tisztelettel és együttérzéssel lehet emlékezni. Ezt vonja kétségbe Karácsonyi Zsigmond cikkében, amikor azt állítja, hogy a katonai tisztelgés ellenünk - magyarok ellen - való masírozás. Valóban? Hogyan kellene-lehetne emlékezni másképp? A cél, emeli ki a cikkíró a megbékélés lenne, ezt pedig – állítja – nem szolgálják az ilyen, Marosvásárhely főterén zajló demonstratív ünnepségek. Azért nem, írja, mert a magyaroknak nem tudják megbocsátani a bécsi döntést és az átmeneti magyar világot. Ilyen egyszerűek lennének a történelmi összefüggések? Valóban a bécsi döntés ára lenne az a 11 ezer ember, akit Marosorbón lemészároltak? Ha ezeket az eseményeket ilyen logika mellett rendeljük egymás mellé, akkor remény sincs a megbékélésre. Sok román kapott kárpótlást Magyarországról a kilencvenes években – emlékeztet a szerző – akkor tehát a halottak emlékével kvittek vagyunk?
Hiába emlegeti Karácsonyi példaként a normandiai partraszállásra való megemlékezés, ezek szerint egyáltalán nem érti az oly sokszor emlegetett francia-német megbékélési modellt sem. Ha az emlékezést fenyegetésként értelmezi, az azt jelenti, hogy az általa képviselőt szemlélet szerint ott rekedtünk két frontvonal mögött, egy szovjet-román és egy német-magyar lövészárokban, és amit megélünk, az csupán időszakos tűzszünet. Valahol a lelkünk végén pedig várjuk a háború másik végét – ez derül ki ebből a szövegből. Ne vonuljanak Románia katonái Románia felségjeleivel az utcára megemlékezni, mert az minket gyaláz - tanácsolja. De mit mondjunk akkor, amikor mi (magyarok) vonulunk, a saját zászlóinkkal, a saját hagyományőrző egyenruhás játék-katonáinkkal ugyanennek a Marosvásárhelynek a főterén? A frontvonal felénk eső oldalán ez kisebbségi jogérvényesítésnek és identitásőrzésnek minősül. Így folyik ez ma Marosvásárhelyen, és Székelyföld szerte a szimbolikus háború.
Mondhatnánk, hogy amit Karácsonyi Zsigmond állít az kicsinyes, szűklátókörű, kegyeletsértő, saját áldozataink nem értése és megtagadása. De nem csak erről van szó. Marosvásárhelyen az 1990-es események után leírni, hogy magyarok ne menjenek utcára az nyílt uszítás, pánikkeltés, az öntudatos magyar közösségi jelenlét aláásása.
Anyai nagybátyám, Kovács Ignác valahol Szászrégen és Marosorbó között tűnt el nyomtalanul 1944-ben. Szülei életük végéig várták, naponta terített asztallal a hazatértét. Lehet, hogy csontjain naponta áthajtok a valamikori harcmezőkön áthaladva a Maros megyei utakon. 1990-ben barátaim sérültek meg, szereztek életre szóló lelki és fizikai sérüléseket. Így tehát nem mondhatok mást: Karácsonyi Zsigmond felelőtlen és méltánytalan szöveget közölt. Méltányos lenne, ha levonná főszerkesztőként a következtetéseket.
Parászka Boróka
Erdélyi Riport (Nagyvárad)