A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…)  1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ”  (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”.  Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is. 
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.”   A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye! 
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték.  Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték.  A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés  központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.) 
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor.  A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg. 
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték. 
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték. 
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni. 
Kosza József  (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost  (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték.       A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész.  A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint  Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték.  Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öreg tölgyfák örökifjú vendége
Az örökifjú vendég nem más, mint Kemény János, aki immár 45 éve nyugszik az évszázados tölgyek alatt, és most csodálatos színekben pompázó őszi levelek takarják sírhantját és annak környékét. De az itt-ott felbukkanó őszi vadvirágok arról tanúskodnak, hogy az ő sírjánál nem a mulandóságról, a tovatűnésről van szó, hanem a maradandóról, az értékesről, az életről.
Ezekkel a gondolatokkal kezdte emlékező beszédét szombaton a marosvécsi vár kertjében Székely József nyugalmazott lelkipásztor, aki 45 évvel ezelőtt az írót temette, most pedig emlékezni és tisztelegni jött ide a Helikon–Kemény János Alapítvány és a Kemény Auguszta Egyesület meghívására. Akkor ragyogott a nap, meleg volt, most pedig szitált az eső, és melegen kellett felöltözni. Ez azonban senkit sem zavart, nagy örömünkre szépszámú emlékező gyűlt össze, természetesen közel sem annyian, mint annak idején a temetésen. Mégis reméljük, hogy valóra válik a tiszteletes úr kívánsága, amelyet most idézek is beszédéből: "Adja a Jóisten, hogy mindazokból, amik az ő áldásos életéből, szívének jó kincseiből morzsákként még előkerülnek, ne csak személyisége táruljon egyre jobban ki, hanem a róla emlékezők, a vele foglalkozók példát lássanak, tanuljanak és gazdagodjanak mások számára áldás lenni... Erdély földjén talán ő volt az igazi példa arra, hogy a kisebbségi sorsba került nép nemzeti, művelődési és kulturális nevelésének és védelmének hogyan kell anyagi áldozatokat vállaló harcosa lenni".
Ezután Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Sütő András Kemény János halálára írt búcsúbeszédét és beszámolóját a méltóságteljes, hatalmas temetésről.
Most is számos koszorú került a sírra, de számomra a legmeghatóbb az volt, amikor az iskolás gyermekek vonultak oda hosszú sorban, és tették le az udvarukról, a kertjükből hozott virágokat.
A csepergő esőből bevonultunk a kastély nagy pipázótermébe, ahol Vécsi Nagy Géza nagy érdeklődésre számot tartó kiállítást nyitott meg: Marx József és Erdélyi Lajos fotóművészek képei 1971 őszén készültek a temetésen. A régies hatású barna-fehér fényképeket egészen pici eredetiekről nagyították most fel, és helyezték el a pipázószoba falán. A megemlékezés végén a közönség hosszasan, nagy érdeklődéssel nézegette meg őket.
Az iskolások tisztelgésére is sor került a pipázóban, ahol persze most senki sem pipázott. A dalcsoport Gorbai Eszterrel, a pöttöm második osztályos kislánnyal felváltva népdalokat énekelt, Ördög Klementina pedig Dsida Jenő Tarka-barka strófák című költeményéből mondott el részleteket. Az alapítvány részéről köszönet illeti azokat a pedagógusokat, akik az iskolásokat felkészítették.
Csodálatos percek következtek ezután, kevés ember szeme maradt szárazon. Bizony könnyeztünk, amikor Kilyén Ilka felolvasta Kovács György színművész búcsúját, melyet az író koporsója mellett mondott el. Aki eddig nem tudta, most megjegyezhette, hogy Kemény János bizony nagyon bátor ember is volt: anyagi támogatást és fellépési lehetőséget biztosított a zsidó színművészek számára, akik azokban a sötét időkben kiszorultak a színházból. És tovább is segített, segített…
A fényképek nézegetése közben kötetlen beszélgetés kezdődött néhány idősebb marosvécsivel, akik személyesen ismerték Kemény Jánost, és szívesen, nagy szeretettel emlékeznek rá. Cserbár Rozika például elmondta, hogy édesanyja hat évig volt szobalány a báró úr családjánál, és igazi családtagnak tekintették. Édesapja pedig mindig eldugott egy üveg jóféle gyümölcspálinkát, hogy megkínálhassa a báró urat, amikor néha betért hozzájuk egy kis baráti beszélgetésre.
Megemlékezésünk a Tűzvarázs együttes rövid meglepetés-koncertjével zárult, akik egyébként hagyományőrző íjászok, és majd még visszatérnek Marosvécsre. Mint ahogy mi is mindnyájan!
Kovács Emese ny. magyartanár
Népújság (Marosvásárhely)

Kalucsni – bevezetés a nyolcvanas évekbe
Az előadás bevezetés a nyolcvanas évekbe egy értelmiségi család életén keresztül, úgyszólván ennek az időszaknak a valóságshow-ját látjuk a színpadon – derült ki a rendező, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője által elmondottakból tegnap délben, a Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón. A Carmencita Brojboiu által tervezett jelmezek pontosan „hozzák” a nyolcvanas évek világát, a Miklósi Dénes elképzelése nyomán készült díszlet pedig élő színház és múzeum, közelség és eltávolítottság érzését erősíti fel a nézőben, a múzeum pedagógiai természetét is magában hordozva. A bemutatót november 16-án, szerdán este 8 órától tartják a stúdióteremben, következő előadás: másnap, csütörtökön este 8-tól. (A borítókép Biró István felvétele, balról jobbra: Dimény Áron, Visky András és Miklósi Dénes a sajtótájékoztatón, a színpadtér előtt)
– Megkérdezhetnék tőlem, hogy miért szükséges megtartani ezt a bevezetést, hiszen túl vagyunk már a nyolcvanas éveken. Én azonban nem így érzem. Minden olyan történelmi múlt, ami nem vált a közbeszéd tárgyává és nem épült be a gyermekeink ismeretébe, az feldolgozatlan múlt marad – hangsúlyozta a sajtótájékoztatón Visky András. Véleménye szerint mostanában „újfajta diktatúra-nosztalgiák szele fújdogál közöttünk és bennünk”, ennek felismerése sarkallta arra, hogy a nyolcvanas évekre irányítsa a figyelmét. Számos kérdés merült fel benne: mi történt akkor; hogyan élnek bennünk ezek a szerkezetek azóta is; milyen mintákat adtunk át az utánunk jövő nemzedéknek anélkül, hogy ezt akartuk volna, ennek nyomán pedig a szolgaságnak, a megalázkodásnak milyen formái élnek tovább?
Dragomán György regénytrilógiájának első két darabja, A fehér király és a Máglya erőteljes bátorítást adott számára ahhoz, hogy a nyolcvanas évek felé forduljon, amelyeket korábban épp hogy csak „megérintett”– ennek nyomán tárta nemrég a nagyközönség elé azt az 1985 oldalt, „amit a Szekuritáté fikciógyára” alkotott róla. A marosvásárhelyi születésű, Magyarországon élő író első novelláskötete, az időközben megjelent Oroszlánkórus pedig sokat segített abban, hogy a mostani előadást megfelelő alapokra helyezze, jegyezte meg Visky András. Mint mondta, a szerző második drámája, a Kalucsni egy endogám és promiszkuus erdélyi kisvárosi világot mutat be, amelyben az üldöző és az üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások élete nem választható el egymástól. A műsorfüzetben is utal arra az előadás rendezője, hogy „Dragomán egy Iphigénia-mítoszba csomagolja a darabot: egy 16 éves lányt lök oda a család a főszekusnak a kivándorló útlevél reményében”.
Az előadás múzeumi tere eltávolítja a nézőt a látottaktól, amint arról a sajtó képviselői is meggyőződhettek, a történet egy plexi dobozban játszódik. – Ezt annak jeleként használom, hogy mindannyiunknak elmondatlan történetekkel van dolgunk. Mindaz, ami látható ebben a negyedik emeleti tömbházlakásban, autentikus tárgy, amelyeket kerestünk, és amelyeknek ismét beletanultuk a használatukba – hangsúlyozta Visky András. A Miklósi Dénes által tervezett díszletben a ’80-as évekbeli tárgyak mellett a bútorok és a képek is korhűek: utóbbiak a Minerva Művelődési Egyesület sajtófotó-gyűjteményéből származnak, és Deák Ferenc, az Igazság egykori fitóriportere készítette őket a hatvanas években olyan jeles személyiségekről, mint Széles Anna, Kovács György, Kányádi Sándor és Bisztrai Mária.
A cinema verité eszközei révén válik minden életszagúvá: a téma, a tárgyak és a színészi játék egyaránt, így aztán az előadás azok számára is érdekes lehet, akik nem élték meg a nyolcvanas éveket – felismerhetik például, hogy sok tekintetben most is ezt az időt élik. A produkció létrehozása közben a színészek személyes tapasztalataira is kíváncsi volt a rendező, mint mondta, a munka egyik legizgalmasabb része az volt, amikor a családjukban történtekről beszéltek.
A „búra” alá helyezett világ és a nézőtér közötti rész berendezéséről is szó esett: a fal két oldalán erdélyi magyar értelmiségiek – Gáll Ernő, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Könczei Ádám, Markó Béla – titkosszolgálati dokumentumait állítják ki faximilében.
Dimény Áron színművész, aki a családapát, Gyurit alakítja az előadásban, kifejtette: szülőként is lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy a 21. században is azon normák szerint építi fel az életét – és hozzá hasonlóan többen is –, amelyekben a 80-as években szocializálódott. – Ha ez a kollektív öntudatunkban elsikkad, fennáll annak az esélye, hogy elkezdjük ismételni a múltat. Nem szeretném, hogy a gyermekeim szabadságélmények helyett diktatúraélményeket éljenek meg – magyarázta.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom?
(Folytatás november 11-i lapszámunkból)
Ez a kérdés foglalkoztatta a marosvásárhelyi párt és állami szervek vezetőit már az első budapesti hírek hallatán, amelyeket megvitattak az itt élő írókkal is. Október 24-én délelőtt a tartományi pártbizottság égisze alatt, annak székházában egy "értelmiségi találkozót" tartottak.1 A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi pártbizottság első titkára vezette. A megbeszélésen 26-an vettek részt, értelmiségiek – írók, szerkesztők – és szervezési munkával megbízott pártaktivisták. A részt vevő írók meglehetősen heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a "sztálinista" vonal (Hajdu Győző 2, Papp Ferenc 3, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András4, Gálfalvi Zsolt5, Tompa László6, Nagy Pál7), valamint az idősebb írónemzedék tagjai (Antallfy Endre8, Molter Károly9, Kemény János10) is.
A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek a budapesti eseményekről. A vitát Hajdu Győző nyitotta meg a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámok tárgyalásával. Azt boncolgatta, hogy miként kell válaszolni a szovjet kommunista párt XX. kongresszusának kihívásaira, illetve miként lehet a Szovjetunióban zajló változásokat átültetni a romániai kulturális életbe, majd Sütő András rátért az egyik kulcskérdésre, a szovjetizált kultúra iránti ellenérzésre: "Az igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható – mondta –, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó. Verekedés van, amikor eljön egy kórus és balett, amely közvetlen erővel hat a lakosságra. Aggasztó azonban, hogy az ünnepi hónap (értsd: a román–szovjet barátság ünnepi hónapja) megnyitásán kevesen voltak. Egyesek szervezési hibának mondják. Megette a fene azt a szervezést, amely odahoz 800 embert, de nem azért, mert önként akarnak jönni. […] A propaganda legyen friss, ne unalmas locsogás".11
Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: "A világon két olyan eszméről beszélhetünk, amely felé az emberek világszerte tájékozódnak. Az egyik központ Moszkvában, a másik Amerikában van. Valamelyik nagy eszméhez vonzódnunk kell. Természetes, ha az egyiktől elfordulnak, a másikhoz kerülnek automatikusan közelebb. Egy, számban elég kicsi nemzetiségi csoport, mint mi magyarok vagyunk Erdélyben, ezen a két alapeszmén kívül egy ilyen csoport keres egy tájékozódási formát, amely lelki alkatához, a jóról alkotott elképzeléséhez közelebb áll. Itt a két eszme elválasztása nem lehet egészen gépies, tekintettel arra, mint Hajdu Zoltán említette, vannak törekvések, amelyek a leninizmust deformálják, mások, amelyek kapitalista törekvések, de szocialista köntösben vannak. Ezeket felismerni azonnal nem lehet, nem lehet felismerni az imperializmus kellemetlen szagát. Amikor a XX. kongresszus után szélesen kibontakozott az állami és társadalmi élet minden területén a demokratizálásért folyó harc, az egész – érdekes jelszavak mellett folyik egyes országokban, Magyarországon és az erdélyi magyar értelmiségieknél: [majd hosszú eszmefuttatás után így folytatja:] Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi Körből való eszmei befolyás, amely a valóban a nép érdekeiért folytatott harcot a párt tekintélyének szétzúzásával kötötte össze." 12
Közben a hangulat egyre feszültebb lett, és hamarosan napirendre került a legfontosabbá vált kérdés: mi történt Magyarországon? A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek az eseményekről.
Hajdu Győző az, aki szóvá tette a forradalmat mint erkölcsi és politikai kérdést, és felszólalásában kialakította azt az álláspontot, amit a későbbiekben is következesen képviselt, hogy itt "ellenforradalomról" van szó. Álláspontja megegyezett a bukaresti pártvezetés mércéjével. "Abból indulok ki – mondta –, hogy roppant fájdalmas az alkalom, amihez az ember néhány mondatát fűzni akarja itt. Lehetne úgy is beszélni, hogy szubjektív kielégítő az alkalom, mert az emberek figyelmeztetése, az események itt vannak, folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc. Miért exponálom az eseményt, mert bár a felszólalások nem tértek ki rá, mindnyájunk érzelmi világában benne van, mindenkinek roppant fáj. Nagyon őszintén el akarom mondani, ami bennem napok óta és 5 óra óta, mióta a rádió mellett vagyunk, örökérvényűen kialakult magamban: ha valaki párttag és kommunista, akkor elsődlegesen, ha párton kívüli, akkor másodlagosan, de lelkiismerete előtt elsődlegesen meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei".13
A továbbiakban véleményt nyilvánított a magyarországi írók felelősségéről is, súlyos, elítélő szavakkal illetve őket. "Nem lehet megbocsátani az írók (értsd: magyarországi) magatartását – mondja többek között –, akik ilyen nehéz helyzetben illetékes fórumok bizonytalansága következtében hangulatot keltenek, hibalajstromokat csinálnak, amíg észreveszik. Én ezt a harci módszert a pesti katasztrófa tükrében ellenforradalmi taktikának tartom."14
Sütő András nem értett egyet főnökével, és feltehetően a gyűlést végig némán hallgató idősebb generáció nevében is tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: "Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. Véleményem, hogy komolyan fogja kianalizálni, és ebben marxista értékelés lesz, tekintetbe véve a magyar történelem utóbbi esztendőit és sajátos eseményét, amelyet nem tudtam értékelni, ezért nem csatlakozom Hajdu tanulmányához, amely kifejtette az események indító okait. Ezzel szemben megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet" – mondta.15
Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi a következőket mondta: "Úgy érzem, hogy pillanatnyilag a pesti események után elsődleges kérdés nem kommentálni az eseményeket, hanem a párthatározat alapján ki fogjuk alakítani a magunk véleményét. […] Nem értek egyet Hajdu Győzővel, ami a harci módszereket illeti. De egyetértek azzal a békésen induló tüntetéssel, amely a magyar munkásosztály, a magyar ifjúság jogos követeléseit tette szóvá, és egyetértek azzal az akcióval, amellyel a magyar írók a magyar nemzet létérdekeit hozták szóvá."16 Mire Hajdu így válaszolt: "A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá".17 Hajdu gyors kontrázása azonnali támogatóra talált a pártbizottság képviselőjében, Ioan Badiocban, aki "klasszikus" ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, valamint Kovács Györgyben. Ez utóbbi javasolta azt is, hogy bízzanak meg "három elvtársat, aki megszövegezi a határozott kiállást az ellenforradalmi bandákkal szemben a magyar proletáriátus és pártjai mellett".
Az állásfoglalás szövegbe foglalása napokig elhúzódott, mivel a megbízók és a megbízottak nem tudták az állásfoglalás szövegét közös nevezőre hozni, főként azért, mert Sütő András ragaszkodott az általa megfogalmazott kifejezésekhez. Nyílt levél végül is később, Sütő megkerülésével – de az aláírók közt az ő nevét is feltüntetve – csak a Fazekas János vezette november 2-i gyűlés után készült, amelyet közöltek a rádióban és a napilapokban is Lelkiismeretünk parancsszava címen.18
A tanácskozás több órán át tartott. A jegyzőkönyv szerint is éles volt a konfrontáció azok között, akik a magyarországi forradalmat még egy spontán, alapvetően jogszerű és indokolt népi megmozdulásnak tekintették, és akik ezzel szemben már ellenforradalomnak minősítették. A gyűlés jelentőségét növelte, hogy még 24-én sem volt ismert a román pártvezetés álláspontja az ‘56-os magyar forradalmat illetően. Legalábbis a sajtó nem tett közzé semmilyen álláspontot ezzel kapcsolatosan. Így még elég nyíltan lehetett vitázni a forradalom jellegét illetően, és halogatni a személyes álláspont- nyilvánítást mindaddig, amíg a párt hivatalos állásfoglalása közismertté nem vált. Az összejövetelen a felszólalások többsége elég zavaros okfejtésű volt, ami jól tükrözte a résztvevők bizonytalankodását, egyesek valós érzelmeinek a palástolását. Voltak jelzések is a várható hivatalos állásponttal való azonosulás irányában. De ekkor még csak az egyébként is baloldaliságukról jól ismert hangadók törtek pálcát a magyar forradalom fölött, és nyilvánították ellenforradalmi bandák garázdálkodásának.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: "Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdu Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György […] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak, s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom".
A Román Munkáspárt Központi Bizottságának állásfoglalásáról október 25-én vettek tudomást a marosvásárhelyiek. Ugyanis ezen nappal kezdődően jelentek meg az AGERPRES által közvetített első hivatalos hírek Budapesttel kapcsolatosan, melyek egyértelműen "ellenforradalomról" szóltak. És jött a párt álláspontjával személyesen Fazekas János.
1 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 142/1956. sz. ügyiratcsomó, 239 – 266. (Jegyzőkönyv 1956. október 24-én az írókkal tartott gyűlésről.) Közölve: BOTTONI 2006, 143-148.
2 Hajdu Győző (1929 -) lapszerkesztő és kommunista pártaktivista. 1950-től az Utunk szerkesztője, 1952-től írószövetségi tag, 1953-1989 között az Igaz Szó főszerkesztője. 1959-1969 között az Ifjúmunkás Szövetség Központi Vezetőségének tagja, 1984-1989 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja, 1980-1989 között nagynemzetgyűlési képviselő. Az 1989-es eseményeket követően Marosvásárhelyről Bukarestbe költözött, és a Nagy Románia Párt tagjaként az Împreuna – Együtt kétnyelvű folyóirat szerkesztője.
3 Papp Ferenc (1924-) író, műfordító. 1949- 1953 között a Népújság (Vörös Zászló), 1953 – 1976 között az Igaz Szó szerkesztője.
4 Sütő András (1927-2006) neves író, lapszerkesztő. 1947-1848-ban a Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1948-1954 között főszerkesztője, 1954-1957-ben az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese, 1958-1959-ben a Művelődés, 1958-1989 között az Új Élet főszerkesztője. 1947-től a Román Kommunista Párt tagja, 1949-től az Írószövetség tagja és 1974-1982-ben alelnöke. 1965-1980 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1969-1984 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja. Irodalmi munkásságáért több magas kitüntetésben részesült. Az erdélyi magyarságot ért sérelmek elleni tiltakozó magatartásáért kegyvesztett lett, műveinek kiadását, színdarabjainak az előadását megtiltották. 1990 márciusában a marosvásárhelyi etnikai konfliktusok idején súlyosan megsebesült.
5 Gálfalvi Zsolt (1933-) lapszerkesztő, kritikus, kultúrpolitikus. 1951-től több lap (Utunk, Igaz Szó, Előre, A Hét) belső munkatársa, illetve főszerkesztő-helyettese. 1977-től az Írószövetség Vezetőtanácsának tagja. 1998-tól egy ideig a Román Televízió Igazgatótanácsának tagja.
6 Tompa László (1883-1964) költő, műfordító, szerkesztő. 1919-ben a Székely Közélet szerkesztője, majd a kolozsvári Ellenzék, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon munkatársa. 1945-től a marosvásárhelyi Szabad Szó és a Sza-badság, 1946-tól az Utunk munkatársa.
7 Nagy Pál (1924-2015) irodalomkritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. 1955-1970 között az Igaz Szó, 1970-1973-ban A Hét, 1974 – 1984 között az Új Élet szerkesztője.
8 Antalffy Endre (1877-1958) orientalista nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Baloldali nézeteket képviselt, de nem lett kommunista. 1944 őszén rövid időre Maros megye alispánja. 1949- 1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Szovjet- Román Baráti Társaság (ARLUS) elnöke.
9 Molter Károly (1890-1981) író, kritikus, irodalomtörténész. 1945 után a konzervatív értelmiség és a fiatal kommunista írók szellemi összekötője.
10 Kemény János (1903-1971) író, irodalomszervező, színházigazgató. 1926-1930 között az Előre ifjúsági lap szerkesztője, 1930-1941 között a Kolozsvári Thália Színház Rt. Elnök igazgatója, 1941-1944 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója, 1945-1952 között a Marosvásárhelyi Székely Színház megszervezője és dramaturgja, 1952-1954-ben mészégető munkás, majd könyvtáros, 1958- 1968 között a Művészet és az Új Élet munkatársa.
11 BOTTONI 2006, 146-147.
12 Uo. 150.
13 Uo. 150-151.
14 Uo. 153.
15 Uo. 153. Lásd: SÜTŐ 1995, 87-94. (1956. októberi éjszakáink aknamezején. c. fejezetet is.)
16 Uo. 155.
17 Uo. 156.
18 Valter István visszaemlékezése szerint rá hárult a feladat, hogy Sütőt a nyilatkozat aláírására rábírja. Ő ekként emlékszik: "Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá". Azt azonban nem tudta tisztázni a visszaemlékező, hogy a győzködést mikor végezte, az október 24-i gyűlés után vagy a november 2-i után. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy a "Lelkiismeretünk parancsszavát" Bottoni tévesen az október 24-i megbeszélés eredményének tartja (Lásd BOTTONI 2006. 158.), holott az Fazekas János utasítására a november 2-i összejövetel után készült.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
(Folytatás december 2-i lapszámunkból)
Antalffy Endre, öregségére és tapasztaltságára hivatkozva, a párt politikájának a megértését emelte ki. És azt, hogy magas színvonalra emelt politikájával a párt maga mögé sorakoztatja az embereket, és diadalmaskodik. Molter Károly Simó Gézával való barátságának a kiemelésével kezdte rövid beszédét, ami arra késztette, hogy érdeklődése mindenkor a munkások sorsára összpontosuljon. Zárószavai pedig így hangzottak: „A felszabadulás óta a 12 évi tanulás és a párttal való élés arra késztet, hogy a legelszántabban állunk a párt állásfoglalása mellé […] Teljes erővel és elszántsággal mellé állunk”. 1 Papp Ferenc a kapitalista rendszer ostorozásával kezdte beszédét, és a magyarországi események ellenforradalmi jellegének a hangoztatásával folytatta. Ezután rátért a proletárdiktatúra szükségességére, amelyről ezt megelőzően a Simó Géza bútorgyárban a munkások előtt is beszélt. Beszédében érződik a bútorgyári felhívásban megfogalmazott szöveggel való azonosulása, amin csodálkozni nem is lehet, hiszen ő volt annak egyik megfogalmazója. Az egypártrendszerrel kapcsolatosan fejtegetéseit ekként zárja: „Számunkra, hogy egy párt van, nem hiányérzetet jelent, hanem büszkeséget és győzelmet. A munkáshatalom itt kezdődik, ha a többi pártokat felszámolja. Az RMP léte a legszélesebb dolgozó tömegek érdekeinek a biztosítéka”. Beszédét az írók gyakorlati munkáját illető következtetésekkel folytatta, amit ekként kezdett: „Kétségtelen az, hogy mindent meg kell tenni, hogy az osztályellenség lába alól kirántsuk a talajt, a hibákat a legnagyobb politikai érzékenységgel megoldani, és ebben a harcban az írókra is vár feladat, a mi lelkiismeretünkön is szárad, mennyire ismeri a párt a helyzetet a terepen, mennyire tudja a kezét a dolgozó nép ütőerén tartani. Ebben nagy feladat vár ránk, és mi ezt vállaljuk”. A továbbiakban folytatta a kommunista írók feladatainak az elemzését, amelyet ekként zárt: „Az író, amikor a párt soraiba beáll, vállalnia kell, nem gyűléseken, de ország-világ előtt, hitet kell tennie világnézete, a kommunista eszmék mellett. Ezzel az író sokat vállal, egy esetleges ellenforradalom esetén viseli kiállásának következményeit. Ezek elől kommunista író nem bújhat ki roppant szomorú, kétes rádiónyilatkozatokkal: ez az éltét féltő ember siránkozása. Kommunista írónak ilyen megnyilvánulásra nincs joga. A magam részéről aláírom a Simó Géza gyár felhívását, és ha erre a megfelelő közös platformot nem találom, külön nyilatkozom a sajtóban”. 2 Gyötrő pillanatok várhattak a következő felszólalóra ez után a kemény és harcos balos állásfoglalás után, hiszen ekkor éppen Kemény János, az arisztokrata származású, nem párttag író kapott szót. Kemény tapintatosan kifejti, hogy nemcsak a párttagoknak, hanem minden értelmiséginek kifejezésre kell juttatnia és a döntő pillanatban kinyilvánítania, hogy „meggyőződésük szerint szolgálják a párt munkáját, és hogy az épülő szocializmus és annak kiteljesedése egyetlen életforma, amelyben igazi művészetet és irodalmat lehet teremteni”. Majd befejezésként ekként folytatta: „De tudnia kell kifelé mindenkinek, mert ezzel pártunknak, a fejlődésnek és annak a védekezésnek vagyunk segítségére, amelynek célja az, hogy minden polgári restaurációt elvessen magától, amely csak kárára lehet az igazi kultúrának, emberi életnek, és amelynek végső célja a fasiszta, hitlerista világ, amely mindennek, ami szép, ellensége”. 3 Kemény után szólásra emelkedett Szabó Lajos 4, a Színművészeti Intézet vezetője. Bevallja, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan egy darabig nem látott tisztán, és bizonytalankodott az ottani események jellegének a megítélésében. De most már tisztán lát és csatlakozik a Simó Géza bútorgyár munkásainak a felhívásához. Megdöbbenését fejezte ki a magyarországi fiatal egyetemisták eltévelyedésén, és éppen ezért fő feladatának a diákság nevelését tekinti „azon az úton, amit a párt jelölt ki a szocializmus győzelme felé”. 5 Hajdu Győző felszólalása a tőle már megszokott terjedelmes, pártvonalas, elemző és kiértékelő beszéd. Az értelmiségiek, főként az írók szerepére összpontosít a magyarországi események körülményei között. Foglalkozik az irodalmi kiadványok, így az Irodalmi Újság, szerepével, több, név szerint is felsorolt író magatartásával. Felteszi a kérdést, hogy hová tűntek a magyar kommunista írók, és miért hallgatnak? Majd rátér a feladatokra: „A kommunista írónak mi a feladata? Ha döntött a párttagsága mellett, egyetlenegy barikádra állhat. Hitem, hogy a barikádra állás az üzemekben való nevelést, a Szovjetunió iránti szeretetre való nevelést, a proletár internacionalizmust, az RNK melletti agitációt jelenti”. 6 Eszmefuttatását többek között így folytatja: „Hiszem, hogy nekünk, kommunista íróknak, ezekben a pillanatokban meg kell találjuk, mire tegyük a hangsúlyt. Egységesen, szervezetten, nagy szívvel, odaadással kommunista agitátor legyél. Ha lecsillapodnak a kedélyek, ha az ellenforradalom szájba-verést kap, lesz alkalmunk a párt vezetésével az okokat kutatni, amelyek hozzájárultak az ellenforradalom sikereihez és levonni a következtetéseket”. 7 És dicséretes példaként megemlíti Szabó, Antalffy és Kemény őszinte beszédét, hiszen mindeniket „mély megrendüléssel” végighallgatta. Kovács György, az író, előbb örömét fejezi ki, amiért a tragikus napokban szívük „együtt dobban az egész ország munkásosztályával, dolgozó parasztságával, haladó értelmiségiekkel, román és magyar egyaránt, együtt a Simó Géza gyár hősies munkásaival”. 8 Azután elítéli a magyarországi eseményeket, amelyek a második világháború előtti fasizmusnál „borzalmasabbak”. Majd önkritikát gyakorol, mégpedig azért, mert nem tett meg mindent a munkásosztályért, mivel többet is tehetett volna, hiszen már 1945 óta párttag. Kovács beszéde után Fazekas Oláh Tiborhoz 9 és Nagy Pálhoz fordul, állásfoglalásra szólítva fel őket. „Mi az állásfoglalása Oláh Tibor és Nagy Pál elvtársnak, ha van valami mondanivalójuk, miután meghallották a többiek véleményét”? – tette fel a kérdést. Elsőként Oláh Tibor válaszolt, aki azzal védekezett, hogy ő nem szónok, inkább vívódó ember. Végül is elég hosszasan beszélt. Beszédébe Fazekas többször beleszólt, konkrét választ várva kérdéseire. Oláh bevallja, hogy azelőtt egy héttel azt hitte, tisztábban látja a dolgokat, és hitt Nagy Imre ígéreteiben. De belátja, hogy tévedett, amikor a hazai sajtó közleményeiben olvasott híreket nem fogadta el. Az előzményekkel foglalkozva belebonyolódik az 1953-as magyarországi események taglalásába, amellyel kapcsolatosan Fazekas sarokba szorítja. Végül rátér a hazai helyzetre, legfontosabbnak tartva a romániai magyarokra nézve „a román–magyar barátság őszinte, frázisoktól mentes” kiépítését. A bútorgyári nyilatkozattal kapcsolatosan kijelenti, hogy az írók számára az csak kiegészítésekkel fogadható el, mert csak úgy mondhatják el, hogy ők mint írók milyen eszközökkel tudják biztosítani a rendszer megvédését. Nagy Pál hozzászólása sokkal rövidebb volt. Egy pár mondatban elítélte a magyarországi eseményeket. Majd, amikor a „mi, értelmiségiek, az RMP Központi Vezetősége mellett szorosabbra vonjuk sorainkat, és határozottan harcolunk a szocializmus ügyéért” sablonos szavaira Fazekas elégedetlenségét fejezte ki, és megkérdezte: „Hogyan képzeli ezt?”, ő, Sütőre hivatkozva, kibújt az egyenes válasz alól. 10 Mivel Fazekas minden jelenlévőt véleménynyilvánításra kötelezett, elérte azt, hogy a felszólalók sorra pálcát törtek a forradalom fölött, hiszen senki sem vállalt nyílt ellenszegülést, annál inkább forradalmat helyeslő kiállást, mivel tisztában voltak annak várható szomorú következményeivel. A végén Fazekas János kiértékelte a hallottakat. Megelégedését fejezte ki, hogy mindenki az elvárt „helyes álláspontra” helyezkedett. „Véleményem az – mondta –, hogy a magyarországi írók és általában a romániai írók nagy többsége 99%-ban a múltban is, a jelenben is, a jövőben is a párt köré a leghatározottabban, a legszorosabban fel vannak sorakozva. […] Ebben a teremben nincs olyan ember, aki nem szeretné a pártot, a szocializmus ügyét, és ne sorakozna fel az ügynek a továbbviteléért. Éppen ezért az elhangzott hozzászólásokat a legnagyobb örömmel hozom tudomására Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, hogy milyen az íróink magatartása azokkal az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatosan, amelyek a testvéri MNK-ban lezajlanak.”11 A továbbiakban azonban már árnyalt. Beszélt az álláspontjukban erősebbekről és gyengébbekről, meg a feladatokról. A pártfeladat alatt azt értette, hogy minden írónak segítséget adjanak, hogy bízzon bátran a munkásosztályban, a dolgozó népben, a saját erejében. Kifejtette álláspontját a gyűlés céljával kapcsolatosan. „Állásfoglalásra van szükség ilyen időben – mondta –, hogy tudjuk, kinek lehet fegyvert adni és milyet? Géppuskát, puskát vagy fapuskát!”12 Az írók további feladataival kapcsolatosan javasolta, hogy küldjék őket az üzemekbe a munkásosztály magatartásának a megismerésére és pártos nevelésére stb.
1 Pál-Antal 2006, 234.
2 Uo. 236.
3 Uo.
4 Szabó Lajos (1912–1983) drámaíró. 1941-től a Kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgja, 1945- től a Zeneművészeti Konzervatórium, majd 1948-tól a Művészeti Intézet, illetve a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színháztörténet-tanára és a magyar tagozat igazgatója, 1954-ben a főiskolával Marosvásárhelyre költözött, ahol annak rektora 1976-ig.
5 PÁL-ANTAL 2006, 236.
6 Uo. 237–238.
7 Uo. 237 – 238.
8 Uo. 239.
9 Oláh Tibor (1921–1996) kritikus, irodalomtörténész, műfordító. 1956–1960 között az Igaz Szó belső munkatársa, 1960–1991 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanára és egy ideig előadó a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán is. 1991-től az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnöke.
10 PÁL-ANTAL 2006, 242.
11 Uo. 243.
12 Nagy Pál visszaemlékezése szerint a gyűlés utáni kötetlen beszélgetés alkalmával Fazekas Oláh Tibor és őelőtte kijelentette, hogy szükség esetén kezükbe csak fapuskát adna.
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

A színház kiterjedése
Igen, a színház kiterjedése folyamatban van. Vagy nem? Gáspárik Attila esszéket, tanulmányokat, párbeszédeket tartalmazó új könyve* több szempontból is példázza a kiterjedés folyamatosságát, de számos kérdést is felvet a színházi jelenséggel kapcsolatosan. Tárgyszerűen, szókimondón, érdekesen, általánosítva és specifikusan, múltba visszatekintve és jelenbe ágyazódva, kellő távolságtartással és nem titkolt egyéni látásmóddal. Teheti, hiszen kívülről, belülről volt/van rálátása a honi és nemzetközi színházi életre, az azt meghatározó társadalmi jelenségekre. Évtizedek óta színészként bizonyíthatja tehetségét, színészpedagógus, olykor rendez is, egyetemet szervezett, épített, bővített, színházat vezet, elmélyült a színháztörténetbe, médiába, a tanulást, önképzését nem tekinti befejezettnek, szerteágazó a kapcsolatrendszere, és ha mondandója akad, hajlandó tollat is ragadni, illetve leülni a komputer elé. Jól teszi. Kevés nálunk a színházi kötet, az olyan pláne, amelyben a jelenségbe beépült, gyakorló színházi ember szólal meg, próbálja kifejteni véleményét, továbbadni tapasztalatait. És nem úgy, ahogy általában a színházelmélettel foglalkozó szerzők szólnak, bonyolult szakmai nyelven a szakmának. Ez a könyv érthető a laikus számára is, olvastatja magát. Nyilván vannak olyan fejezetei, amelyeket bizonyára nagyobb kíváncsisággal olvas a mezei színházlátogató, a besúgásról, titkosszolgálati vonatkozásokról szóló oldalak például, és olyan kijelentések, sommás megállapítások is, amikkel vitába száll, ám annál érdekfeszítőbb lehet az olvasás. Elvégre, akárcsak a színházban, olvasáskor sem jó ómen a közömbösség. Egyébként a kiadvány elsősorban adatokra, dokumentumokra és nem szubjektív benyomásokra alapoz. A recenzens sem azért említette konkrétan a szeku és a színház viszonyának múltjára, jelenére fókuszáló tanulmányt, mert őt az a többinél jobban érdekelné, hanem azért, mert a Besúgókkal, besúgók nélkül című fejezet egyik releváns adata szerint „Maros megyében a rendszerváltás előtt megközelítőleg 4 ezer besúgó jelentéseire számíthattak, ami a város lakosságának mintegy 4%-a”. A téma tehát sok ember érdeklődését felkeltheti. És ma? Manapság hányan jelentenek a titkosszolgálatoknak? – fogalmazódhat meg egy-kettőre a kérdés az olvasóban. Számbeli válasszal a szerző nem tud szolgálni, de fejtegetéseiben semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a besúgások, (fel)jelentések szövevénye ne élte volna túl a rendszerváltást. És még sok koloncot hordoz magával Thália honi magyar közössége. Megannyi téren van még számos tennivaló, derül ki a kötetből. Hiányoznak például a Mesterek, akik példát nyújthatnának, utat mutathatnának. Ilyen értelemben legnagyobb súlya a kötetnyitó dolgozatnak van, amelyben Gáspárik a nagy előd, a mindinkább feledésbe merülő Kovács György színművész Súgó nélkül című szövegére alapozva értekezik színházról, világról, nemzedékekről. És igen tanulságos a Taub János rendezővel folytatott beszélgetés is. Külön fejezet részletezi az erdélyi, romániai hivatásos magyar nyelvű színjátszás történetét, színház és irodalom viszonyrendszerét, a hazai színházi kritika helyzetét, állapotát. Visszatérő téma a színészképzés, amelyről Parászka Miklóssal folytat párbeszédet a szerző. Több írás 2010-es keltezésű, van azonban frissebb interjú is Gáspárikkal, akinek a minap újították fel öt évre a marosvásárhelyi vezérigazgatói kinevezését. Folytathatja tehát azt a munkát, amellyel a tavaly elérte, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásait 65 ezer néző tekintse meg. Ez a város jelenlegi lakosságának a felét teszi ki. Valahol előbb azt olvastam tőle, hogy Románia lakosságának csupán 1 százaléka jár színházba. Ezek szerint mi, itteniek jól állunk. Tényleg jól? A kötet olvastán ezt is mérlegelhetjük. Kételyeinek a szerző is hangot ad. Madách Tragédiájának négy sorát kétszer is idézve figyelmeztet arra, hogy alaposan átgondolva, óvatosan kell kezelnünk az adatokat, értelmeznünk a véleményeket, nyilatkozatokat, mendemondákat. „Minden dolognak oly sok színe van,/ Hogy aki mindazt végigészleli,/ Kevesbet tud, mint első pillanatra,/ S határozatra jőni rá nem ér.” Ettől persze a kiadvány mit sem veszít jelentőségéből. Amit az is hangsúlyoz, hogy a budapesti PONT Kiadó Gáspárik Attila könyveivel kezdi nemzetközi CONFLUX sorozatának színház felé nyitását.
N.M.K.
* Gáspárik Attila: A színház kiterjedése. Esszék, tanulmányok, párbeszédek. Pont Kiadó, Budapest, 2016
Népújság (Marosvásárhely)

Színművész vette át a Pro Urbe díjat a Csíkszeredai Városnapokon
Több mint fél évszázados munkássága elismeréseként Botár Endre nyugalmazott színművésznek ítélte idén Csíkszereda önkormányzata a Pro Urbe díjat. Az elismerést a magyarországi színházakban elismert művész a Csíkszeredai Városnapokon vette át.
Hagyományosan kiemelt momentuma a csíkszeredai városünnepnek, hogy átnyújtják a Pro Urbe díjat. Idén a Csíki Játékszínnek az évadban legkedveltebb előadása, a Tisztelt ház városnapi bemutatóját követően került sort a díjátadó ünnepségre.
A Mikó-vár udvarán helyet kapó eseményen Székedi Ferenc publicista mondott személyes hangvételű laudációt a kitüntetett, Botár Endre nyugalmazott színművész pályájáról, egyéniségéről. Mint kiemelte, ugyanaz az elv jellemzi Botár Endre több mint fél évszázados munkásságát, mint amit a Csíki Játékszín társulata és igazgatója is immár másfél évtizede bizonyít. Tételesen, hogy „a hivatás és a szakma alapelveinek tekinti a művészet- és közönségszolgálatot, az anyanyelv hűségében kibontakozó előadások léleknemesítő és igényes szórakoztató szerepének ötvözését mindazokkal a művészi és közösségi feladatokkal, amelyeket csak a színház tud betölteni, függetlenül az évek múlásától, az egymást követő nemzedékektől, a társadalmi berendezkedések átalakulásától.”
A csíktaplocai születésű Botár Endre már csíki diákkorában jelentős részt vállalt az iskola művelődési életében, az idős – de akkor még ugyancsak fiatal, immár 20 éve elhunyt – Kosz Szilveszter alapította tánccsoport tagjaként és műsorvezetőjeként, későbbi színészi tehetségének első jelei már itt is olyannyira megcsillantak, hogy egykori osztály- és nemzedéktársai mindmáig nem feledték.
Botár Endre az érettségit követően a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben folytatta tanulmányait, az erdélyi magyar színjátszás olyan nagy egyéniségei ismertették meg vele a szakma rejtelmeit, mint Kovács György, Erdős Irma, Tarr László, Harag György, Csorba András, Sinka Károly és mások. A színi egyetem befejezése után, 1965-ben, a Nagyváradi Állami Színház társulatának a tagjaként kezdte pályáját, majd 1968-ban Magyarországon alapított családot. Fél évszázados munkássága alatt a budapesti Nemzeti Színház, a Déryné Színház, a József Attila Színház, a Népszínház, a Pesti Magyar Színház, valamint jó néhány vidéki társulat elismert művészévé vált, és megadatott neki, hogy a magyar színjátszás olyan felejthetetlen neveivel álljon színpadra, mint Sinkovits Imre, Major Tamás, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és sokan mások.
Amint Székedi Ferenc kihangsúlyozta: Botár Endre „az utóbbi öt évtizedben a Magyarországon folyamatosan foglalkoztatott erdélyi magyar színészek egyike, és mindenképpen a legtöbbet játszó székely színész”. Emellett filmek tucatjaiban szerepelt magyar szinkronhangjával. Életpályáját és kimagasló színészi teljesítményét Magyarországon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével, Szigligeti és más szakmai díjakkal ismerték el.
A laudációból megtudhattuk: Botár Endre mindvégig tartotta és tartja szoros kapcsolatát a szülőfölddel, rendszeresen hazalátogat Csíkszeredába és Csíktaplocára. „Igazi, csíki gyökereihez hű, népét és közösségét szolgáló székely és magyar ember maradt, akit hosszas és kiváló művészi teljesítménye, Csíkszereda szellemi élete hatósugarának a növelése, a város hírnevének öregbítése jogosít fel a Pro Urbe elismerésre” – hangzott el.
Az elismerő oklevél mellé Ráduly Róbert Kálmán polgármester Tivai Nagy Imre szakírót, gazdasági szakembert – aki a 19. század utolsó harmadától az első világháborúig Csíkszereda egyik meghatározó személyisége volt – megmintázó kis bronz mellszobrot is átnyújtotta, melyet Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrász készített, és 2011 óta kísérője az elismerésnek. maszol.ro

Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)

Shakespeare-től Sütőig
Kezdődik a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 73. évada!
Amint arról korábban röviden hírt adtunk, évadkezdő sajtótájékoztatót tartott szerda délben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezetősége. A főtéri Scarlet Café emeleti részén többek között Gáspárik Attila vezérigazgató, Keresztes Attila rendező, a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője, valamint Alina Nelega rendező és Sebestyén Aba színművész és rendező beszélt az új évadról. Mint megtudtuk, számos jelentős szerző színművét műsorra tűzi mindkét társulat, közöttük olyan alkotók drámáit, mint William Shakespeare, Sütő András, Henrik Ibsen, William Golding, avagy Molière.
– Új évadot kezdünk egy összetartó és tehetséges csapattal, úgy gondoljuk, hogy folyamatosan képesek vagyunk a fejlődésre. Meghatározó szereplője szeretnénk lenni nemcsak a helyi, hanem az országos művészeti életnek is, de legfontosabb célunk továbbra is a marosvásárhelyi közönség és színházi élet szolgálata. A soron következő időszakban számos, igencsak fontos meghívásnak teszünk eleget mind az országban, mind külföldön – számunkra kiemelkedő jelentőséggel bír a bukaresti Országos Színházi Találkozón való részvétel, amelyen a színház mindkét társulata fellép, ezután Csehországba utazunk, a Liviu Rebreanu Társulat pedig Kisinyovba indul. Különlegesen jó évadnak nézünk elébe, igencsak híres szerzők műveit neves rendezők viszik majd színre, reméljük, hogy anyagilag is eleget tudunk tenni az elvárásoknak. Arra pedig, hogy miként gondolnak el a művészeink egy népünnepélyt, a szeptember 9-i, egész napos évadnyitó eseményünkkel keressük a választ. Marosvásárhelyen számos magyar és román nyelven zajló rendezvény van, mi közösen próbálunk egyedi formátumot adni az évadnyitónknak – mondta Gáspárik Attila.
Alina Nelega a román társulat új bemutatóiról beszélt. – Október elején román nyelvű ősbemutatóra várjuk a nézőket, a művet a magyar nyelvterületről emeltük át. A dzsungel könyve című musicalről van szó, Dés László, Geszti Péter és Békés Pál szerzeményéről, amely Maugli kalandjait dolgozza fel. Ezt két fontos projekt követi, az egyik egy új szöveg, Gabriel Sandu drámája, amely egy olyan család életéről szól, ahol mindkét szülő pap. A másik bemutatónk az Identitások címet viseli, amelynek szövegét Alina Nelega írta és Gavril Cadariu viszi színre, illetve lesz még egy premierünk: a
Teatru3G-vel közösen készül az Europinions című, hat rövid darabból álló sorozat, amely egy drámaírói verseny színpadi testet öltése. Hat színművész és két rendező viszi színre, Andi Gherghe és Olga Martinici. A gond az, hogy a kiemelkedő fontosságú előadások színreviteléhez és Marosvásárhelynek a nemzetközi színházi élet térképére való helyezéséhez infrastruktúrára van szükség, olyanra, amelyek minden más nagyobb városban megtalálhatók. Sokan nem hinnék, de az a tény, hogy Vásárhelynek nincsen például működő repülőtere, hatalmas akadályt jelent számunkra is, hiszen nem tudunk például neves külföldi rendezőket meghívni. A Fabula Mundi című, igen fontos projektünk egy részét Bukarestben kellett rendeznünk az Odeon Színházban, és mi is fizetünk érte. Mindezt azért, mert a meghívottaink reptér híján nem tudnak eljutni Marosvásárhelyre! Az infrastruktúra hiánya, illetve kezdetlegessége miatt a város sajnos továbbra is provincia marad nemcsak földrajzi szempontból, hanem a román és a magyar kulturális élet szemszögéből is. Összeköttetésekre van szükségünk, arra, hogy fizikailag is bekapcsolódhassunk a nemzetközi művészeti élet vérkeringésébe.
Keresztes Attila hozzátette: – Az elmúlt öt évben elkezdtünk egy igen jó csapatot formálni, és úgy gondolom, hogy ez sikerült. A Tompa Miklós Társulatot immár az összes hazai és magyarországi színházi fesztiválra meghívják. A jelenlegi feladatunk egy olyan évad megszervezése, amellyel eleget tudunk tenni az elvárásoknak és nyitunk Európa és a világ felé is. A költségvetés miatt az évad első részét saját forrásokból kell összehoznunk, Sebestyén Aba és én rendezem majd az előadásokat. A Macbethtel kezdünk, majd előadásainkkal megemlékezünk a 90 évvel ezelőtt született Sütő Andrásról, valamint a reformáció 500. évfordulójáról is. Sebestyén Aba színre viszi az Egy lócsiszár virágvasárnapját, ezt követően pedig én rendezem a Hedda Gabler drámát. Szilveszterkor a Fekete Péter című komédiát játsszuk, az évad második részében pedig ismét meglepetés-előadást jegyez Radu Afrim – árulta el Keresztes Attila. Reméljük, hogy jó évadunk lesz – pénzünk ugyan nincsen, de jó színművészeink vannak.
Sebestyén Aba elmondta, Sütő András szóban forgó drámája mindig aktuális, az egyén esélyeiről beszél egy olyan rezsimben, amelyben a törvényhozók elsőkként hágják át a törvényeket, amelyben a törvényeket saját előnyeikhez igazítják. – Mindez nagyon aktuális ma is, Marosvásárhelyen is – kötelességünk időnként Sütő egy-egy szövegét színpadra vinni, mert tematikái, kérdésfelvetései igazán időszerűek. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja az egyén kiszolgáltatottságáról szól egy olyan rendszerben, amelyben a jog alkotói elsőkként tiporják lábbal az igazságot. Mit jelent manapság nekünk a reformáció, az ember megreformálása, Luther tanítása? Ki számunkra Luther Márton? A mindenkori forradalmak visszásságáról, erkölcsi etikájáról szól a darab, amelyet egy csodálatos társulattal viszek színre és örvendek, hogy megrendezhetem – mondta a színművész-rendező.
Ami a kezdődő, immár 73. évad előadásainak részletes ismertetését illeti, 8 új bemutatóval és 19 műsoron tartott, az előző évadok szakmai és közönségkedvenc előadásaival várja közönségét a Tompa Miklós Társulat.
Az első bemutató Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című tragikomédiája Harsányi Zsolt rendezésében és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelyének koprodukciójában kerül színpadra a Kisteremben. Ezt követi Keresztes Attila nagytermi stúdiótérben játszott Macbeth-rendezése, majd a reformáció 500. évfordulója alkalmából Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájának nagytermi bemutatója Sebestyén Aba rendezésében. Szintén Keresztes Attila állítja színpadra Henrik Ibsen Hedda Gabler című színművét, valamint az óévet búcsúztató előadást: Somogyi Gyula–Eisemann Mihály–Zágon István Fekete Péter című zenés darabját.
A társulattal való korábbi sikeres együttműködések fényében Radu Afrim rendező ebben az évadban immár negyedik alkalommal fog dolgozni a Tompa Miklós Társulat színészeivel. Az egyelőre Meglepetés-előadás 4. munkacímet viselő produkció ezúttal a Kisteremben lesz látható. Az idei repertoárból sem hiányozhat a fiatalabb generációt megszólító előadás: William Golding nagy sikerű ifjúsági regényének, A legyek urának színpadi változatát Vidovszky György állítja színpadra. A „túlélőjáték” műfaji meghatározással fémjelzett előadás különlegessége pedig, hogy a gyerekszerepeket iskolás korú fiatalok játsszák majd. Az évad Molière komédiájával zárul, amely Bodolay Géza átiratában és rendezésében Le misanthrope/Az új embergyűlölő címmel kerül bemutatásra a Kisteremben.
Ami a soron következő fesztiválszerepléseket illeti, szeptember és október folyamán a Tompa Miklós Társulat fontos nemzetközi és hazai színházfesztiválokon vesz részt. A számos díjat és fesztiválszereplést maga mögött tudó Bartis Attila-darab, A nyugalom (r.: Radu Afrim) ezúttal Csehországban, a 25. Nemzetközi Pilseni Színházfesztiválon mutatkozik be szeptember 15-én. Ezt követően, szeptember 22-én Timur Vermestől a Nézd, ki van itt! (r.: Theodor-Cristian Popescu) című produkció vendégszerepel Szatmárnémetiben, a TRANZIT FESZT multikulturális színházfesztivál keretén belül. Csehov műve, a Sirály (r.: Keresztes Attila) az Újvidéken megrendezésre kerülő Synergy#WTF (World Theater Festival) programjába kapott meghívást, ahol október elején láthatja majd a szerbiai közönség. A Tompa Miklós Társulat idén Radu Afrim Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan című előadásával képviselteti magát az ország legrangosabb, idén 27. alkalommal megszer- vezendő színházi szemléjén, az Országos Színházi Fesztiválon (FNT) október 22-én, Bukarestben.
A közönség igényeit figyelembe véve a 2017/2018-as évad bérletajánlata két újdonságot tartalmaz. Az idei évadtól kezdődően a Kovács György-felnőttbérlet megszűnik. Helyét a 4, 6 vagy 8 egységes szabadbérletek veszik át, amelyek a helyhez és időponthoz kötött felnőttbérlethez képest nagyfokú rugalmasságot biztosítanak mind a megtekintendő előadás, mind pedig a színházlátogatás időpontját illetően. Újdonságként ajánlják a Molter Károly nyugdíjas-szabadbérletet, amely kedvezményes áron 4 szabadon választott, az idei évadban a Nagyteremben bemutatásra kerülő előadás megtekintését teszi lehetővé.
A további bérletek a következők. Helyre szóló és időponthoz kötött bérletek: Bernády György-mecénásbérlet (érvényes a Tompa Miklós Társulat összes bemutatójára, továbbá garancia arra, hogy a néző az összes színházi rendezvényről elsőként értesül – 730 lej). Kemény János-bemutatóbérlet (érvényes a Tompa Miklós Társulat 4 nagytermi előadásának bemutatójára – 120 lej). Kántorné-nyugdíjasbérlet /17 óra/ (érvényes a Tompa Miklós Társulat 4 nagytermi előadására – 30 lej). Delly Ferenc-nyugdíjasbérlet /19 óra/ (érvényes a Tompa Miklós Társulat 4 nagytermi előadására – 30 lej).
Szabadbérletek – a bérletek nincsenek előre meghatározott dátumhoz, időponthoz kötve, és nem helyre szólóak. Harag György-egyetemistabérlet (kedvezményes négy egységes szabadbérlet – 30 lej). Bolyai János-diákbérlet (kedvezményes négy egységes szabadbérlet – 30 lej). Köteles Sámuel pedagógusbérlet (kedvezményes négy egységes szabadbérlet – 40 lej) Molter Károly nyugdíjas-szabadbérlet (kedvezményes 4 egységes szabadbérlet – 30 lej). 4, 6 és 8 egységes szabadbérlet (a bemutatók és vendégelőadások kivételével bármikor felhasználhatók a Tompa Miklós Társulat repertoárján levő bármely előadás megtekintésére – 60, 80 és 100 lej). Jegyek és bérletek már válthatók a www.biletmaster.ro honlapon és a színházban működő jegypénztárban hétköznaponként 9-15 óra között valamint előadások előtt egy órával (telefon: 0365-806.865). A Kultúrpalotában működő jegypénztár szeptember 11-től tart nyitva hétköznaponként 12-17.30 óra között. A tavalyi bérletesek helyét szeptember 30-ig fenntartják.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Kiapadhatatlan forrásként közöl Ráduly János
Legutóbbi találkozásunkkor még száz alatt volt a kiadott munkáinak száma, a minap viszont már a száztizenharmadikat mutatta meg, nem kis büszkeséggel, a kibédi Ráduly János.
Éppen azelőtt való nap hozta a nyomdából A kiapadhatatlan forrás című kiadványát. A címválasztásról elmondta: első néprajzi kötetei megjelenésekor Nagy Miklós Kund készített vele interjút, aminek ez volt a címe. Mivel ez az írás is szerepel a frissen megjelent kötetben, a címe a könyv borítójára került.
Ráduly János már régebb elkezdte meglévő írásainak gyűjteményes kiadatását, de mivel egyrészt anyagi okokból is lehetetlen volna mindezt egyetlen óriási kötetben megjelentetni, a kiadóval közösen döntöttek a sorozat mellett. A 113. kötetben találjuk például az első, újság által is leközölt írását, ami 1959-ben látott nyomdafestéket, de olvashatunk mellette a következő húsz-harminc év írásaiból is, és tanúsítja Ráduly egyik érdeklődési területét, a publicisztikát. A sorozatos kiadást azért találja jónak a szerző, mert egyrészt megmenti a régi írásokat, másrészt igazolja, hogy az egykor kelt szövegek ma is megállják helyüket, hogy a jó fél évszázaddal ezelőtti írásoknak is volt értelme és értéke, és tükrözik akkori szellemi munkásságát és felkészültségét.
Ráduly János közel 80 éves kora ellenére is folytatni szeretné a kiadatási munkát, és a közművelődési írások zárókötetét tervezi, ezután pedig az irodalomtörténet területére lépne át. Ugyanis dédnagyapjától kezdve nem kis értékű írásos hagyaték maradt rá, többek között Kovács György író részéről is, akinek levelezései halála után a csókfalvi fiókban maradtak, Ráduly nagyanyja őrizte, így maradhatott rá a patinás íróasztallal együtt, amelyen nagybátyja a regényeit írta – mesélte el a részleteket a tanár úr, megmutatva a szomszéd szobában az ablak előtt álló ritka bútordarabot. Ebben a hagyatékban az írónak számos más íróval, költővel folytatott levelezése is szerepel, de Rádulynak közismert személyekkel váltott levelei is megvannak még, példaként hadd említsük csak Szépréti Lilla nevét. Mivel irodalmi dokumentumokról van szó, ezek „összeseprése” következik majd – osztotta meg velünk terveit Ráduly, aki már az új kiadás címét is tudja: Irodalomtörténet – falun.
Ráduly János 55 éve él Kibéden, 43 éves pedagógusi pályájának nagy részét itt töltötte – kivéve az Erdőszentgyörgyön ledolgozott hét évet –, így már kibédinek érzi magát, bár nem felejti el a csókfalvi származást. A néprajzkutatóként, műfordítóként, rovásírás-kutatóként és költőként is ismert nyugalmazott pedagógus munkásságát szobájában egy- polcnyi kötet jelzi, az első 1975-ben jelent meg Kibédi népballadák címmel, az azt követők sorába immár a száztizenharmadik is felkerülhetett. Író barátai élcelődnek is vele legutóbbi kötetei kapcsán, hogy ilyen vékony kiadványokkal könnyű ekkora „termésszámot” felmutatni, mire Ráduly János mindig azt feleli: van azon a polcon éppen elég kötet, amelynek mérete tisztességes. Ezek sorából a másodikra, A vízitündér leánya címet viselő, kibédi népmeséket összegyűjtő könyvre a legbüszkébb, annak dedikációja miatt – emelte ki az idén májusban értékteremtő munkásságáért EMKE-díjjal kitüntetett kibédi pedagógus.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)