A Városházával együtt buktatnák a Townhallt
Nem maradt következmények nélkül a tusnádfürdői új városháza homlokzatán elhelyezett háromnyelvű felirat. A magyarellenes megnyilvánulásairól ismert Dan Tanasă sem a magyar Városháza, sem az angol Townhall megnevezéseket nem szeretné ott látni, ezért pert indított.
Tusnádfürdő Polgármesteri Hivatalának új székházát június 16-án avatták fel, homlokzatán pedig a Primărie–Városháza–Townhall feliratokat helyezték el. A Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) már július 31-én levélben fordult a tusnádfürdői polgármesterhez és a helyi önkormányzathoz, kérve a magyar és angol feliratok levételét, ugyanis szerintük ezeket törvénytelenül helyezték el a középületen. Mivel akkor elutasító választ kaptak, pert indítottak a levétel érdekében a Hargita Megyei Törvényszéken.
Az egyesület október 12-én iktatott keresetlevelének másolatát kérésünkre a törvényszék rendelkezésünkre bocsátotta. Mint ebből kiderül, az ADEC azt kéri a Hargita Megyei Törvényszéktől, hogy kötelezzék a fürdőváros polgármesterét a két, nem román nyelvű felirat eltávolítására. Kérésüket a 2001-ből származó 215-ös számú helyi közigazgatási törvény és a szintén 2001-ből származó 1206-os számú kormányhatározat előírásaira alapozzák, amelyek szerint az intézményeket megnevező, középületekre elhelyezett anyanyelvű feliratokat a román nyelvű megnevezést tartalmazó táblákkal azonos méretben lehet kitenni, a román megnevezés alá elhelyezve. Így az ADEC szerint a Tusnádfürdő Város Helyi Tanács és a Tusnádfürdő Város Polgármesteri Hivatal elnevezéseket kellene megjeleníteni a román megnevezéssel azonos méretű névtáblákon. A keresetlevél rámutat, a kifogásolt feliratok újak, és semmi közük az épület eredeti arculatához.
Szerintük „a Városháza (románul: Casa Oraşului) felirat elhelyezése törvénytelen, mert nem a Primărie román kifejezés magyar megfelelője”. A keresetlevél szerint a Városháza megnevezés a magyarországi közigazgatás egyik intézményét jelenti, amelyet „mesterséges módon vettek át, és törvénytelenül használnak egyes helyi hatóságok, így a tusnádfürdőiek is”, mert a román közigazgatási rendszerben nincs olyan intézmény, amely megfelelne ennek az elnevezésnek. A szervezet felhívja a figyelmet, hogy a Városháza felirat kihelyezése megsérti az Alkotmány 13. szakaszát, amely szerint az ország hivatalos nyelve a román.
Ebből a szempontból a felirat diszkriminálja a magyar nyelvet nem ismerő román állampolgárokat, megfosztva őket attól a jogtól, hogy tudják, mi van felírva egy, a román állam területén található helyi hatóság székházára – érvelnek a keresetlevélben. Megjegyzik azt is, hogy nincs törvényes alapja az angol nyelvű Townhall megnevezés elhelyezésének az épület homlokzatán – szerintük ezt azért írták ki, hogy leplezzék a Városháza felirat törvénytelenségét –, és ezért azt is el kell távolítani. A keresetlevélhez az ADEC a csíkszeredai Városháza felirat eltávolításáról rendelkező jogerős bírósági ítéletet is csatolta.
Kiállnak az igazukért
„Természetesen védjük magunkat, perelni fogunk, minden lehetőséget kihasználva a legvégsőkig elmegyünk az igazunkért” – válaszolta megkeresésünkre Albert Tibor. Tusnádfürdő polgármestere szerint azért írták ki angol nyelven is a városháza megnevezést, mert nemzetközi turisztikai településként szeretnének kedveskedni a külföldi vendégeknek.
„Úgy gondolom, hogy ezzel nem sértettünk meg senkit, ez jó ízlés kérdése is. Ha Romániának ez a legnagyobb problémája, hogy három nyelven ki van írva egy közhivatalra a megfelelő név, akkor minden más rendben van” – fogalmazta meg véleményét a polgármester. Kovács Attila / Székelyhon.ro

Hálaadás: parókiafelújítás, emléktábla- és kopjafaavatás Patóházán
Hálaadó istentiszteletre gyűltek össze Patóháza református templomába, hogy Istennek köszönjék meg a reformáció 500 évét, a felújított parókiát, emléket állítsanak az ott szolgáló lelkészeknek és az egyházközség jótevőinek. A kopjafaavatáson Megyesi Pál, a község szülötte emléke előtt tisztelegtek.
A Köpeczi Református Egyházközség kórusa csendült fel az istentisztelet elején, vasárnap délután 15 órától, majd Forró László a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője hirdetett Igét a Királyok Második Könyve 2. részéből vett igeszakasz alapján. A prédikátor az igehirdetés elején felvázolt egy jelenséget, mely szerint alig telt el a reformáció 500. évfordulója, rögtön megjelentek a fanyalgók, elégedetlenek, kik szerint a reformáció nem erről kellene szóljon, mint, amit az elmúlt évben tapasztatunk.
Ezek az emberek nem látták Isten szeretetét abban, hogy tele templomban, hálaadó istentiszteleten, vagy éppen megtelt főtéren hirdettetett az evangélium. Patóháza református gyülekezete is hálát ad sokmindenért, főleg azért, mert nem tekintette akadálynak az előtte tornyosuló vizeket, és ahogy egykor Illés palástja, úgy a gyülekezet hite kettéválasztotta a folyót, fáradozásaikat áldás követte.
Az igehirdetésre válaszolva Tolnai Zelma tiszteletesasszony a Köpeczi és a házigazda Patóházai Református Egyházközség összevont kórusát vezényelte a szép éneklésben. Tolnai János lelkipásztor köszöntésében köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták a parókia teljes felújítását, az emléktábla- és kopjafaavatást, kiemelve a Reformáció Emlékbizottságát, az Emberi Erőforrások Minisztériumát és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-t, valamint a helyi önkormányzatot. A magyar kormányt a helyszínen ifj. Csige Sándor konzul képviselte.
Király Lajos esperes a 42. zsoltár alapján az ember legmélyebb vágyairól beszélt, mely sokkal több, mint a gazdagság. Veress Kovács Attila Nagyvárad-belvárosi lelkész a patóházaiak volt lelkésze szeretetteljes, nosztalgikus köszöntése után a többi jelenlevő lelkész is Igét tolmácsolt. Közéleti személyiségek is szót kaptak, köztük Radu Iancu aranyosmeggyesi polgármester és az RMDSZ megjelent képviselői: Erdei D. István és Magyar Lóránd.
Máthé Róbert, aki szintén kötődik a gyülekezethez, hiszen évekig szolgált ott lelkipásztorként, ezen alkalommal a Patóházán szolgáló lelkipásztorokról szólt. Nem emelt ki neveket, csupán csak azt vázolta, hogy voltak lelkészek, akiknek sikerült a harcuk, és voltak olyanok, akik kudarcot vallottak. A már nem élők emléke legyen áldott!
Jó volt látni a patóházai ifjak és gyerek szolgálatát, mely megadta az alaphangját az emléktábla leleplezésének, ami a gyülekezetben szolgálatot teljesítő lelkészek névsorát tartalmazza.
A templom kertjében Sütő Béla faragómester bemutatta a felavatandó kopjafát, amit Medgyesi Pál, és a gyülekezet jótevőinek tiszteletére állíttatott a Patóhóházai Református Egyházközség. A kórus szolgálatát követően meg is koszorúzták az emlékművet, majd szeretetvendégséggel zárult az áldásokban gazdag alkalom. szatmar.ro

XIV. Partiumi Ady Endre Szavalóverseny
A hétvégén XIV. alkalommal rendezték meg az Ady Endre Líceumban a Partiumi Ady Endre Szavalóversenyt, amelyen a partiumi, bánsági diákok mellett magyarországiak is részt vettek. A megmérettetésen kívül idén is számos tevékenység színesítette a két napot.
Az évről évre megrendezendő szavalóversenyre ezúttal szatmárnémeti, temesvári, kolozsvári, tordai, debreceni, nagybányai, berettyóújfalui, nagyszalontai, székelyhídi, margittai, és természetesen nagyváradi diákok is jelentkeztek. A pénteki megnyitón a résztvevőket Tóth Márta köszöntötte, egyben bemutatva a zsűri tagjait is: Ile Erzsébet magyartanárt, a Tanítók Házának munkatársát, Ágoston Palkó Emese magyartanárt, Boros Emőke Blanka magyartanárt, Veres-Kovács Attila lelkipásztort és Lélek Sándor Tibor bábművészt. Földes Béla, a versenyt támogató Partium Alapítvány elnöke felszólalásában elmondta: a jó nyelvtudás, a gazdag szókincs gondolkodásunkat fejleszti, éppen ezért fontosak az ilyen jellegű események, ahol a gyerekek verseket tanulnak. Ile Erzsébet, a zsűri elnöke megnyitó beszédében kiemelte, hogy a szakmai szempontból is szerveződő esemény az évek során betöltötte azt a szerepet, amit felvállalt. A szavalóversenyeknek – bár úgy tűnik nincs (látványos) gyakorlati hasznuk – igenis fontos szerepük van a nevelésben, az életre nevelésnek ugyanis a művészet is része, emellett a résztvevők a közönség előtti fellépést, nagy tömeg előtt való beszédet is gyakorolhatják.
Versenyen kívül
A vetélkedőt megelőzően a közönség egy versenyen kívüli szavalatot is meghallgathatott, közvetlenül az alkotótól: Boros Erzsébet szépkorú idős hölgy nemcsak hallgatni, hanem írni is szereti a verseket, vidám, fiatalos lendülettel osztotta meg a közönséggel a legfontosabb dologról, a szeretetről papírra vetett gondolatait.
A 23 versenyző két kategóriára oszlott: a 9–10., és 11–12. osztályosok először a sorszám alapján húzott kötelező Ady-verset adtak elő, majd a második fordulóban egy szabadon választott verssel léptek a zsűri elé. A 9–10. osztályosok kategóriájában a Ki látott engem? és az Utálatos, szerelmes nációm című versek, míg a 11–12. osztályosok kategóriájában a Játék, játék, játék, és A perc-emberkék után című alkotások egyikét kellett előadniuk. Ebben az évben az elmúlt évektől eltérően a szabadon választott vers kategóriájában nemcsak Ady-verssel lehetett érkezni, így az idén a névadó költő alkotásai mellett Radnóti, József Attila, Petőfi, Szilágyi Domokos, Nemes Nagy Ágnes versei, és olyan kortárs költők művei is elhangzottak, mint Müller Henriettáé és Tóth Csilláé.
Eredmények
Változatos tevékenységek
A megmérettetésen kívül idén is számos tevékenység színesítette a két napot: a résztvevők ellátogattak a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központba, megkoszorúzták a Holnaposok szoborcsoportját, meglátogatták a váradi várat. A verseny fő támogatója a Communitas Alapítvány volt. János Piroska / erdon.ro

Hetvenöt év az igazság útján
Kamaszkorában mindenkinek voltak álmai, amelyek beteljesedési foka egyénenként igen változó. Elvégre a tehetség, a szorgalom, a kitartás és a szerencse dolgában jócskán különbözünk. Azok mondhatják magukat igazán szerencsésnek, akik nemcsak hogy beteljesítették gyermekkori álmaikat, de azok megélése minden nap örömöt nyújt nekik.
A Szabad Európa Rádió – amely egész nap szólt az otthonunkban a legkeményebb Ceauşescu-korszakban – 1983-ban újra és újra hírt adott az Ellenpontok folyóirat szerkesztőinek sorsáról, akikre nem sokkal azelőtt csapott le a hírhedt román titkosrendőrség, a Szekuritáté. És akik halált megvető bátorsággal belefogtak egy szókimondó szamizdatfolyóirat szerkesztésébe, miközben ennél kevesebbért is agyonvertek embereket akkortájt. Tóth Károly Antal nevét – akárcsak feleségéét, Tóth Ilonáét, Szőcs Gézáét és az azóta igen messzire „gurult” Ara-Kovács Attiláét, ők négy alkották a szerkesztőséget – akkor hallottam először.
Történetük szoros összefüggésben volt a magam igen visszafogott és realista kamasz álmával.
Akkor a kommunista rendszer megdönthetetlennek tűnt. Úgy véltük, abban fogunk megöregedni.
Elérhetőnek tűnt viszont az, hogy Magyarországra telepedjünk, még akkor is, ha az 1988-as magyar pártállami döntésnek, miszerint az erdélyi menekülteket nem adják vissza Romániának, még semmilyen jele nem volt. Ebben az időszakban úgy képzeltem a jövőt, hogy Magyarországra költözöm és ott Erdélyért címmel szamizdatfolyóiratot indítok, amely az erdélyi magyarság sorsával és az anyaországi közvélemény e tárgyú történelmi-politikai felvilágosításával foglalkozik majd. Hála az Ifjúsági Magazin levelező rovatában megjelentetett címemnek, igen sok anyaországi levelezőtársra akadtam. Üzeneteikben visszatérő motívum volt, hogy mikor emigráltam Romániába, honnan tudok ilyen jól magyarul, s akkor a románozásról még nem is szóltam. Érzékelhettem, hogy itt egy generáció az alapvető történelmi tények fogalma nélkül nőtt fel, nem tud Trianonról. Ezen a helyzeten akartam javítani a magam eleve szerénynek álmodott eszközeivel.
Az idő átlépett ezen az elképzelésen, 1990 januárjában viszont már felelős szerkesztőségem mellett jelenhetett meg a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet lapja, a Vétó. Akkor még nem is sejtettem, hogy kamaszkori példaképemet, Tóth Károly Antalt – aki most töltötte be hetvenötödik életévét – valamikor a barátomnak mondhatom. Márpedig így történt, egy másik remek magyar embernek, Takács Ferenc Lászlónak köszönhetően, akit szintén atyai barátomnak mondhatok. Levélkapcsolatunk hamar barátsággá nemesült, ami szép lassan kiterjedt minden családtagunkra.
Nem véletlen, hogy idén eltávozott apám nemrég megjelent kötetének gerincét épp egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú adja.
Az igazságot kereső
A barátságok között azokat tartom a legtöbbre, amelyek esetében már a harmadik-negyedik beszélgetés alkalmával úgy érzi az ember, mintha hosszú évek óta ismerné a másikat. Ugyanakkor jó érzés, ha az ember felnézhet a másikra. Karcsira nem kevés oka lehet egy nemzetben gondolkodó embernek felnézni, jómagam három erényt említenék ezek közül. Az első az igazság és igazságosság alapértékeinek feltétlen tisztelete. Lehet, hogy a politika világában egy szent cél szentesíthet mocskos eszközöket, akár hazugságot is, de a szellemi életben ez nem így működik. Karcsi azok közül való, akik az igazságot keresik, és ha meglelték, abból nem engednek. Semmi áron.
Bátorság és politikai éleslátás
S ez már átvezet a közvetkező becsülendő erényhez, ami nem más, mint a bátorság. Lehet a következmény üldöztetés, börtön vagy kiközösítés, az igazságnak hangot kell adni – ez a belső parancs jellemezte Karcsi egész életét. Akkor is, amikor az Ellenpontokat szerkesztette, akkor is, amikor a legnagyobb tabut merte megérinteni, cáfolva Nyiszli Miklós Auschwitzcal kapcsolatos tényállításait A tanú című írásában. És akkor is, amikor megírta a jobboldalon is sztárolt íróról, Kertész Imréről szóló szókimondó, a szerzőt reálértékén kezelő, alaposan dokumentált tanulmányát, a Nobelesdit. Majd a Közleményesdit, amiben azt mutatta be, hogy olyan emberek, akik el sem olvasták írását, miként fordultak ellene minden ok és indoklás nélkül egyetlen szempillantás alatt.
Mindez azonban nem érne sokat a harmadik fontos vonás, a politikai éleslátás nélkül.
Karcsi mélyhitű katolikus ember, ugyanakkor ideológiák, dogmák és pártlojalitás által nem kötött, nemzetelvű gondolkodó.
Számára nem az a kérdés, hogy egy adott személyiség, egy adott politikai lépés vagy álláspont megfelel-e valamilyen eszmerendszer kívánalmainak vagy egy adott politikai csoportosulás elvárásainak, hanem az, hogy közelebb viszi-e a nemzetét ahhoz a helyhez, ami több mint ezeréves Kárpát-medencei történelme alapján megilletné nemzetközi szinten, segít-e a magyar létesélyeket optimizálni vagy épp ellenkezőleg, rontja a magyarság pozícióit, sérti érdekeit, mostohábbá teszi kilátásait. S ennek megérzésére kivételes ösztöne van, pontosan látja a jelenségek hátterét. Felismeri a felszín mögötti összefüggéseket, nem ragad le a platóni barlanghasonlatot idézve az árnyékok körvonalainál, hanem a valóság teljességét veszi górcső alá.
A 75. életévét betöltött Tóth Károly Antalnak ezúton kívánok jó egészséget, alkotóerőt a nemzet felemelkedéséért vívott nemes küzdelemben! Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Biológusnak tanult, mégis költő, író lett Ferenczes István
Ifjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van.
Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István.
Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte.
Pályát váltott, majd pofázott
Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el.
„Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt.
A cenzúra szorításában
A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett.
Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel.
Vers egy Trabanton
Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt.
A Székelyföld alapítója
Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette.
Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja.
Az Ergéziek nyomában
Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro

Potyára utazott Csíkszeredába a Borbolyék perében beidézett tanú
Előre nem látott bonyodalmak késleltetik a Borboly Csaba és tizenkét másik személy ellen folyó büntetőper tárgyalásának előrehaladását. A Hargita Megyei Törvényszék újabb halasztást rendelt el hétfőn, mivel csak az érintettek egy része volt jelen.
A korábban megszokott létszámhoz viszonyítva a hétfőre kitűzött tárgyalási időpontban jóval kevesebben voltak jelen a Hargita Megyei Törvényszék tárgyalótermében. Noha előzetesen az volt kérdéses, hogy a korábban elnöklő bíró vezeti-e tovább a tárgyalást, ő megjelent, viszont az ügyvédek, vádlottak és tanúk egy része nem. Mint elhangzott, több védőügyvéd is halasztási kérelmet nyújtott be, egy részüknek más tárgyalásokon kellett képviselnie védenceit, volt, aki egészségügyi, családi problémák miatt nem tudott eljönni, és helyettesítőt sem talált maga helyett.
A vádat képviselő ügyész kifejtette, az ügyvédek távolmaradásait magyarázó indokok megalapozottak, de álláspontja szerint ez az utolsó alkalom, hogy ilyen okokból halasztásra kerülhet sor. Hozzátette, ha a megbízott védőügyvédek nem tudják megoldani helyettesítésüket, akkor hivatalból kirendelt kollégáiknak kell ellátniuk a vádlottak védelmét. Mivel januárban több időpontban sem tud jelen lenni az egyik ügyvéd, a következő időpontot 2018. február 19-re tűzték ki. Borboly Csaba jelezte, hogy ő akkor Brüsszelben tartózkodik.
Hétfőn egyébként beidézett három tanú közül csak egy volt a teremben, aki – akárcsak a korábbi alkalommal – most feleslegesen utazott ide Brassó megyéből, mivel a halasztási kérelmeket elfogadták, és a tárgyalás, illetve az ő meghallgatása is elmaradt.
Ott volt viszont a jelenleg a szabadságvesztését töltő egyik vádlott, K. Cs., akinek múltkori távolmaradása miatt azt a tárgyalást is elnapolták. Őt most börtönőrök kísérték el. A tárgyalást vezető Vlad Mihai Neagoe bíró még nem kapta meg a Brassói Ítélőtáblához történő áthelyezésére vonatkozó döntést, amelynek érdekében a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) bírói részlegéhez, majd óvása elutasítása után a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszékhez fordult, amely végül neki adott igazat.
Vitatott útfelújítások
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) 2013-ban a Hargita megyei önkormányzat elnökét, Borboly Csabát a közérdek ellen elkövetett többrendbeli hivatali visszaéléssel, magánokirat-hamisításra való többrendbeli felbujtással, hamisított közokirat felhasználására való felbujtással, közokirat-hamisítással, illetve rágalmazó feljelentéssel vádolta meg, vele együtt további tizenkét személyt küldtek a vádlottak padjára.
A DNA szerint a vádlottak két megyei út, a Felsőboldogfalvától Erdővidékre vezető 131-es, és a Csíkrákost Lóvésszel összekötő 124-es számú megyei út felújítása kapcsán több mint 4,8 millió lejjel károsították meg Hargita megyét. A vádirat szerint az összeg a megőrzésre hagyott, ám a valóságban nem létező építési anyagok értékéből, valamint a közbeszerzési eljárásokról kizárt cégek ajánlatai és a tulajdonképpen leszerződött munkálatok értéke közötti különbségekből adódik. Kovács Attila / Székelyhon.ro

Veres Kovács Attila emlékére
Leírni is megrázó, megélni még inkább! 45 esztendeje ismertem meg a Szilágycsehből érkezett fiatalembert, aki nyitott szívvel, lélekkel, nem kevés talentummal és akarással kezdte meg egyházi szolgálatát.
Évfolyamtársaként sokszor tapasztaltam a tudomány és kultúra iránti nyitottságát. Számtalan színházi és zenei közös élményünk volt, ezek meghatározók voltak akkori barátságunkban. Diákéveink döntő pillanata volt a teológiai főiskola irodalmi körébe való bekapcsolódásunk és közös szavalóestünk, aminek annak idején nagy visszhangja volt Kolozsváron.
Nagyvárad-Velencén szolgált segédlelkészként. Együtt előadott Ady-műsorunkért az akkori egyházvezetés több száz kilométerre száműzött bennünket. Attila Szatmár megyében, Patóházán szolgált. Ő onnan visszavergődve Fugyivásárhelyre, én Örvéndre kerültem. Éltük barátainkkal és híveinkkel – különböző módon és lelkülettel – a mindennapokat, míg jött a megváltó ’89-es világosság!
A decemberi felfokozott Adventben azonnal mozdultunk, hogy egyházunk megújításában társai legyünk teológiai elvbarátunknak, Tőkés Lászlónak. A forradalmi idők napjait, azoknak szépségét egyre kevesebben őrizzük. Őt Nagyvárad-Olaszi választotta lelkészének, az Egyházkerületi Közgyűlés pedig főjegyzőnek, mely tisztségében külhoni kapcsolatainkat építette. Egy ideig az ausztráliai, majd az észak-amerikai szórványban szolgált, mindenütt megbecsülést szerezve, de visszatért, hogy honi Anyaszentegyházunk és Nagyvárad kulturális életét szolgálja.
A Magyar Örökség Díj kurátoraként, a lelkészkórus egyik alapítójaként, a Szigligeti Színház támogatójaként, a Kiss Stúdió mecénásaként és még számtalan alapítvány és kör tagjaként szolgált hűséggel és lelkesedéssel. Megszervezett számtalan eseményt, kirándulást a gyülekezetében, éveken át református rádióadásokat és gyülekezeti közlönyt szerkesztett.
Hogyan fogok költözni a decemberi hidegben? – kérdezte tőlem, jövő decemberre, korhatáros nyugdíjazása időpontjára utalva. Az Úr úgy döntött, hogy „költözése” korábbra essen. Ő jobban tudja az időket.
Tőkés László püspök mint lelkipásztortársa, valamint évfolyam- és szolgatársai közösségében ezúton adunk hálát Istennek életéért és szolgálatáért. A jó Isten adjon vigasztalást drága Édesanyjának és Feleségének, valamint nőtestvérének, egész Családjának, nemes váradolaszi és előbbi Gyülekezeteinek s valamennyi gyászolónak!
„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg…” (Jel 14,13) Sándor Lajos lelkipásztor / erdon.ro

Eltemették Veres-Kovács Attila várad-olaszi lelkipásztort
Péntek délután a Rulikowski temetőben gyászolók sokasága kísérte utolsó földi útjára a tragikus hirtelenséggel elhunyt Veres-Kovács Attila nagyvárad-olaszi református lelkipásztort.
A metsző hideg ellenére nagy tömeg vett részt a Rulikowski temető városi ravatalozójánál zajlott gyászszertartáson, három egyházi elöljáró is, Csűry István református, Böcskei László római katolikus és Virgil Bercea görögkatolikus püspökök, jeléül annak, hogy mennyien tisztelték és szerették a december 19-én tragikus hirtelenséggel elhunyt Veres-Kovács Attila nagyvárad-olaszi református lelkipásztort.
A gyászolókat, illetve a végtisztességet tévő gyülekezetet Dénes István-Lukács, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület generális direktora, a Bihari Református Egyházmegye esperese, élesdi lelkész üdvözölte, majd Kocsis Attila debreceni lelkipásztor, akit több mint 30 éves barátság kötött eltávozott lelkésztársához, hirdette Istennek vigasztaló igéjét a Máté írása szerinti evangélium I. részének 23. verse alapján: „Íme a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immanuelnek neveznek, ami azt jelenti: velünk az Isten”. Úgy fogalmazott: minden temetési igehirdetés hihetetlen törékeny lelkiállapotban hangzik el, kiélezett élethelyzetben érinthet meg, vigasztalhat, avagy tovább sokasíthatja a már elviselhetetlenül tornyosuló miérteknek a garmadáját. Ezekben a napokban különösen is érzékenyek vagyunk, de talán jó reménységgel mondhatjuk: nyitottak vagyunk Urunk megszólító szavára. Mikor, ha nem most hallhatjuk és hallgathatjuk sokkal érzékenyebb füllel a bátorító szót: velünk az Isten? Hangsúlyozta: a testi halál ugyan fájdalmas veszteség, az itt maradottak számára nehezen feldolgozható trauma, mégis hitvallásos bizodalommal mondhatjuk: halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? Tudjuk ugyanis, hogy életünkben és halálunkban, testestül és lelkestül, nem a magunké vagyunk, hanem a mi Megváltónk drága tulajdona. A zsoltárossal mi is együtt vallhatjuk: „siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel”. Nincs nagyobb vigasztalás annál, hogy Isten velünk van nemcsak életünkben és halálunkban, hanem feltámadásunkban.
A tiszteletes azon meggyőződésének adott hangot: Veres-Kovács Attila mérhetetlenül többet vállalt magára, mint kellett volna. Lelke biztosan bírta volna még, de a szíve nem, annyi minden rakodott ott le, hiszen mindent a szívére vett, és szívből csinált. Ha valaki, akkor ő, tudott nevetni is, hányszor és sokan örültünk öblös hangjának. Ugyanakkor ne feledjük azt a bibliai tanítást, amit a Példabeszédek könyvében olvasunk: nevetés közben is fájhat a szív, és ez a szív most nem dobban többet. A zsoltárának kedves igéje egy másik hitvallással együtt adja meg az igazi eredőjét kifogyhatatlan szolgálatának: „ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Mert minden a könyörülő Istené, ahogyan a most elmúló reformáció évében is rengetegszer elhangzott: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség.
Akadályfutás
Az évfolyamtársak nevében Sándor Lajos várad-újvárosi lelkipásztor búcsúzott Veres-Kovács Attilától, néhány anekdotával és viccel fűszerezve mondandóját, és a Zsidókhoz írt levél XII. részének 1. versét idézve („Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért”), mely ige az 1976-ban végzett teológusok szolgálatba indítója volt. Felidézte, hogy sokfélék voltak, különböző karakterek, jellemek, ugyanakkor mindannyian elhívottak. Veres-Kovács Attila 41 kört tett meg a képzeletbeli stadion futópályáján, ahol nem a küzdőtársak voltak az igazi ellenfelek, hanem az akadályok, mert a lelkész élete akadályfutás, és az akadályok kiszámíthatatlanul következnek, rájuk edzeni csak imádsággal lehetséges. Küzdőterének időmérő pontjai: Nagyvárad-Velencén segédlelkész, Patóháza, ahol Józsefházára és Aranyosmeggyesre is helyettesként beszolgált, Fugyivásárhely – hegyaljai templomépítéssel –, és Nagyvárad-Olaszi. Időközben egyházkerületi főjegyző volt, a változás viharos idejében, majd kitérő következett az Egyesült Államokbeli és ausztráliai szórványmagyar reformátusság világába. Szíve csücske volt a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium, melynek bábáskodott az újraindításánál, és később felnőtté cseperedésében mint az anyaegyházközség lelkipásztora munkálkodott. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ létrejöttét is szívügyének tekintette. Kitartása nemcsak egyházi szolgálataira, hanem közéleti szerepére is kiterjedt. Alapítványok, egyesületek tudhatták támogatóik közt, irodalmi, zenei, képzőművészeti bemutatók házigazdájaként sokoldalú kultúráját, gazdag nyelvezetét, jó humorát csillogtatta meg. Igehirdetési szolgálata sokak épülése volt.
A gyászszertatáson közreműködött a várad-olaszi Béczy Ernő kórus, a kántorok kórusa, a lelkészek kórusa és vitéz Erdei József előadóművész. A végtisztességet tévőket a szervezők arra kérték, hogy egy szál virággal jelezzék tiszteletüket, szeretetüket. A koszorúmegváltás összegét a Nagyvárad-Olaszi Református Egyházközség reformációi emlékköveinek megvásárlására ajánlja fel a gyászoló család. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro