Kovács András Ferenc bemutatója
Látó Irodalmi Játékok 84.
Kettős könyvbemutatóra hívja olvasóit a Látó szépirodalmi folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége: Kovács András Ferenc frissen megjelent verseskötetét (Lözsurnál dö Luniver), valamint a KAF-recepcióból válogató KAF-olvasókönyvet a szerző jelenlétében Korpa Tamás és Mészáros Márton mutatja be. Helyszín: Yorick Stúdió, marosvásárhelyi vár, Mészárosok bástyája. Időpont: október 6., péntek, 18 óra. Támogató: Fiatal Írók Szövetsége, NKA.
KAF-olvasókönyv (Fiatal Írók Szövetsége, Budapest)
„KAF intertextuális poétikája ezt a differenciát szükségszerűen térbeliként, egyidejűként is megjeleníti, szerkezetileg nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan – a történeti differenciától egyébként sok esetben egyáltalán nem függetlenül – a »versbe foglalt« közlemény nem irodalmi vagy legalábbis az irodalom mint magaskultúra peremvidékére lokalizálható kódját kettőzi meg, ami megint csak nem független az egymástól egészen távoli nyelvi regiszterek polifóniájától, amelynek viszont szinkróniája mellett ismét megtapasztaltatja diakron vetületét is. Ez arra utalhat, hogy Kovács poétikáját a »líra« feltételrendszere, ennek átléphetősége vagy keresztezhetősége reflektáltan foglalkoztatja, azaz az idézés aktusában létesülő differencia olvasása magába foglalja a »líra« olvasandóságát, sőt könnyen elképzelhető, hogy a »líra« fogalma éppen ennek a differenciának a neve. Ez persze akkor feltételezhető, ha ez a differencia a szövegben magában is kirajzolódik, vagyis ha léteznek olyan poétikai eljárások, amelyek a szöveg intertextuális létmódjának összefüggésében ezt a differenciát jelenítik meg”. Kulcsár-Szabó Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú Birtalan Józseftől
Kilencvenéves korában Tiszaújvároson elhunyt Birtalan József zeneszerző, karnagy, tanár, aki gazdag alkotói és eredményekben jelentős pedagógiai munkásságának nagyobb részét Marosvásárhely zeneszerető közössége javára gyümölcsöztette. Kolozsvári tanuló- és útkereső évei után – hiszen ott már a zeneakadémia hallgatója, a zeneiskola tanára és a filharmónia hangszerese volt – fiatal diplomás zenetanárként, 1958-tól Magyarországra távozásáig, 2001-ig városunkban él és dolgozik. Az ötvenes-hatvanas években Marosvásárhelyen a fiatal, szárnyukat bontogató művészeti intézmények: az Állami Székely Népi Együttes, a Filharmónia, a Rádió magyar adása jelentős fiatal zenésztársaságot vonzott városunkba. Így Birtalan Józsefet és feleségét, Juditot is, akik mint a népi együttes karnagyai itt tevékenykedtek nyugdíjazásukig.
Karnagyi tevékenysége mellett fontos szerepe van a Tanárképző Főiskolán zenetanáraink képzésében is. Meg kell említenünk a népi együttes híressé vált gyermekkórusát, melyet ő hozott létre, és melynek itt zenével megfertőződött tagjaiból később több zenetanár, karvezető nevelkedett.
A változások után létrehozza a Vártemplom Cantemus leánykarát, mellyel a kilencvenes években szintén komoly sikereket ér el
itthon, de Párizsban és az anyaországban is. 1993-tól óraadó tanár a Kántortanító-képző Főiskolán. Eredményeiért 1998-ban az EMKE Nagy István-díjjal tünteti ki.
Mint zeneszerző elsősorban kórusműveket írt. Jelentősek a gyermekek számára didaktikai céllal megírt két-három szólamú gyerekdalai, kánonjai, népi játékdalaink feldolgozásai. Szilágysági születésű, falusi környezetben felnövő, a népzenét szerető és ismerő szerző, így fiatal alkotói periódusának legsikeresebb darabjai szellemes népdalfeldolgozásai. Ezek közül minden kórus, legyen az egynemű vagy vegyes kar, talál a maga számára hangulatos, előadható kórusművet, de népdalénekeseink számára is írt népdalokhoz zongora- vagy zenekari kíséretet. Idős korában mint a Vártemplom presbitere és mint az Erdélyi Református Egyházkerület Zenei Tanácsának elnöke, Birtalan József figyelme egyházi zenénk felé fordul. Nem csak Erdélyben, az anyaországban is nagy népszerűségnek örvendenek zsoltárfeldolgozásai, egyházi művei.
Felesége, Judit asszony, aki nemcsak hű társa, hanem legközelebbi munkatársa is volt, az általa alapított vártemplomi Psalmus kórussal mutatja be nagyobb lélegzetű műveit. Számomra, a kórus hajdani énekese számára maradandó élmény volt a Reményik Sándor versére komponált Templom és iskola című mű hazai bemutatója. (A mű először a debreceni Kántus előadásában hangzott el Berkesi Sándor vezényletével.)
Távozásuk után én vettem át a Psalmus vezetését. Két alkalommal énekeltünk Tiszaújvárosban, ahol a Birtalan házaspár által alapított kórusok vendégei voltunk. Megcsodálhattuk új hazájuk dalosainak szeretetét, mellyel körülölelték őket. Örömünkre a Psalmus 25. évfordulós ünnepségén Marosvásárhelyen vendégül láthattuk mindkettőjüket.
Drága Jóska bátyánk, köszönjük a sok szépet, amit tőled kaptunk, pihenj békében!
Kovács András / Népújság (Marosvásárhely)

KAF-karaván, füstpanoráma
A 2017-es év legalább kettős értelemben könyvesnek tekinthető Kovács András Ferenc olvasói számára. Idén látott napvilágot ugyanis a Kossuth-díjas szerző hét év anyagából (2010–2017) válogató verskötete, a Lözsurnál dö Lüniver (Bookart Kiadó), valamint a szerző eddigi pályájáról áttekintést nyújtó kritika- és tanulmánykötet, a KAF-olvasókönyv (Fiatal Írók Szövetsége).
Ami a verskötetnek 34 opusban sikerül – vagyis mozgásba hozni a líra testet, lelket, érzékszerveket, költészeti hagyományt átjáró összetettségét –, az Olvasókönyv számára csupán illúzió marad – a Lözsurnál dö Lüniver alcímét idézve –, „füstpanoráma”. Az olvasókönyv 448 oldala viszont színtiszta krimi, ami az elmúlt évtizedek egyik leginkább párbeszédképes lírai oeuvre-je körül nyomoz. 1983 márciusától 2015 decemberéig sorjáznak benne a szövegek (kritikák, tanulmányok és verselemzések).
A Fiatal Írók Szövetsége, a Látó szépirodalmi folyóirat és a Minerva Művelődési Egyesület közös szervezésében Kolozsváron is bemutatásra kerül a kiadvány.
Az eseményre október 5-én, csütörtökön délután 5 órától kerül sor a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Napoca/Jókai utca 16 szám), Balázs Imre József, Korpa Tamás, Kovács András Ferenc és Mészáros Márton részvételével.
Szabadság (Kolozsvár)

Báthory Napok: szilágysági kicsi város nagy ünnepe
A kitartó eső ellenére is sokan vettek részt a szeptember végén rendezett fesztivál rendezvényein a szilágysági városban. Az események csúcspontját idén a várjátékok jelentették.
A szeptember 20–24. között lezajlott fesztiválon különféle kontextusban többször is elhangzott, hogy Szilágysomlyó legismertebb szülöttje – akire méltán büszkék a városka lakói – Báthory István. Erdély fejedelme és Lengyelország királya Somlyó várában született 1533. szeptember 25-én. Bölcsője itt ringott a Kraszna-parti településen, a Meszes aljában, ahol a 16. században már állt a Báthory család vára. „Györgyösi Rudolf nevű utazó Szilágy-Somlyóról többek közt azt írja, hogy Szilágy-Somlyó már 1125-ben fennállott; továbbá ő is említi, hogy 1533-ban itt született Báthory István fejedelem. A fejedelem fényes neve, mely vármegyénk e sasfészkéből emelkedett ki, régi kegyeletes emlékeket elevenít meg Somlyó bemohosodott kövein” – írja Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájában.
1599-ben Giorgio Basta német-római császári hadvezér foglalta el a várat, de alig három év múlva már ismét fejedelmi birtok volt. A várat később I. Rákóczi Ferenc birtokolta, 1643-ban II. Rákóczi György, díszes ceremónia keretében itt kérte meg felesége, Báthory Zsófia kezét. Az 1670. február 15-i erdélyi országgyűlés Gyerőffy Györgynek juttatta a somlyói várat, majd hosszas pereskedés után 1677-ben birtokosa özvegy Bánffy Dénesné Bornemisza Kata lett. Miután az 1600-as évek derekán Nagyvárad török kézre került, a somlyói vár végvárként működött, és a fejedelem zsoldosai lakoztak benne. 1687-ben Lotaringiai Károly foglalta el a várat. Az évtizedek során a vár vesztett jelentőségéből, így az 1711-es szatmári béke után a várat a katonaság élelmiszerraktárként használta. Az épület állaga folyamatosan romlott, egy 1851-es felméréskor már számos épület hiányzott.
Alapítvány a megőrzésért
A kommunizmus idején Szilágysomlyó legjelentősebb műemlék-együttesének területén vendéglő és nyári kert működött, gyakorlatilag senkit sem érdekelt a vár és a birtok sorsa. A rendszerváltás után, végül a helyi értelmiség által 1992-ben létesített Báthory István Alapítvány egyik céljának jelölte meg vár megőrzését, anyagilag és munkával is hozzájárult ahhoz, hogy 2006-ban elkezdődhettek az állagmegóvási munkálatok, illetve a várudvar és vár teljes régészeti feltárása. A 25. kiadásához érkezett fesztivállal kapcsolatban Széman Péter, az alapítvány elnöke úgy emlékszik a kezdetekre, hogy Kovács András tanár 25 évvel ezelőtt azt javasolta, a római katolikus templom falára helyezzenek el kétnyelvű feliratot. Februárban még ennyi volt az elképzelés, 1993 szeptemberére ebből az aprónak tűnő gesztusból aztán megszülettek a Báthory Napok az alapítvány szervezésében. Akkor a rendezvények keretében egyebek mellett Báthory István-emléktábla avatására is sor került Tempfli József és Tőkés László püspökök jelenlétében. Negyed évszázaddal ezelőtt egy kevesebbek által ismert másfajta lengyel kapcsolatról is megemlékeztek: a lengyel származású Bem tábornok, az 1848–1849-es forradalom hőse, Szilágysomlyón vette át az erdélyi hadsereg főparancsnokságát, és nyújtotta ki kezét a román lakosság felé is. Lengyel–magyar–román barátság ide vagy oda, kezdetekben a román városvezetés azt is elvárta volna a szervezőktől, hogy azok minden beszéd, pohárköszöntő szövegét előbb románra fordítva nyújtsák be engedélyezésre – meséli a kezdetek negatív élményét Széman Péter. Azóta jócskán változott a helyzet, 2017-ben már magyar, lengyel, román zászlók lobogtak egymás mellett a városháza homlokzatán. A kétnapos rendezvény pedig ötnapos fesztivállá nőtte ki magát: mellé állt a polgármesteri hivatal, a városi tanács, illetve a fesztivál szervezésében részt vállalt a Daniel Stejeran által vezetett Turisztikai Információs Iroda is.
Lengyel „katonák” a várban
Szilágysomlyó városvezetése a rendszerváltás után több ország településével alakított ki testvérvárosi kapcsolatot, többek között a magyarországi Szarvassal, Albertirsával és Nyírbátorral. Azok is meghívást kaptak Szilágysomlyóra, és képviselőik jelentős sikerrel mutatkoztak be az idei Báthory Napokon. A szarvasiak a Tessedik Néptáncegyüttest, a Cervinus Teátrum színművészeit és a Szarvasi Harmonika Együttest mutatták be a szilágysági városban, Albertirsáról mások mellett Gérné Mezősi Aranka kisplasztikáit, Rónai-Pjeczka Mátyás pedig festményeit állította ki. Nagy érdeklődés övezte az Albertirsai Gospel Kórus koncertjét, amely a református templomban lépett fel. Nyírbátorból képzőművészek, a Bátor Mazsorett Csoport, a Nyírbátori Koncert Fúvószenekar és a Tinódi Kórus tisztelte meg jelenlétével a fesztivált.
Az ötnapos rendezvény csúcspontját a várostrom jelentette, ahol megelevenedett a középkor hangulata: karddal védték a bátor várlakók otthonukat a török hadak támadásai ellen. Ebből az alkalomból több mint 80 lengyel hagyományőrző érkezett Somlyóra, hogy bemutassa tudományát a helybélieknek. A lengyel védelmi minisztérium támogatásával még lovakat is hozott a Hussar Egyesület, így aztán a harcok teljesen élethű rekonstrukciójának lehettünk szemtanúi. A Lengyelországból érkezett, de magyarul is beszélő Szymon Wozniak, Báthory egyik „katonája” elmondta, nagy örömmel vettek részt a somlyói várjátékokon. „Feladatunknak tekintjük a hagyományőrzést, ez a várjáték pedig egyben tanulságos is, hiszen a szürke hétköznapokban elmélyülhetünk a történelemben, visszamehetünk az időben, feleleveníthetjük középkori őseink életének egy szeletét. Csodálatos vidékre látogattunk el, és büszkék vagyunk magyar származású királyunkra. Felemelő érzés ott járni, ahol Báthory született” – értékelte ittlétüket lapunknak Szymon. A várjáték a szemerkélő eső ellenére is sok kíváncsiskodót vonzott, főleg, hogy ezzel egybekötve szervezték meg a kézművesek seregszemléjét is. Az ötnapos rendezvény Báthory István fejedelem mellszobrának megkoszorúzásával és az albertirsai Gerje-Party Fúvósegylet szabadtéri hangversenyével ért véget. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

KAF-olvasókönyv – kötetbemutató a Minerva-házban
Pillanatfelvétel Kovács András Ferenc életművéről, így nevezte Balázs Imre József irodalomkritikus a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) kiadásában megjelent KAF-olvasókönyv című kötetet, amelyet csütörtök délután mutattak be a Minerva-házban. A válogatott kritikákat, tanulmányokat, verselemzéseket tartalmazó kiadvány Korpa Tamás, Mészáros Márton, és Porczió Veronika szerkesztésében látott napvilágot. A kolozsvári könyvbemutatón jelen volt Kovács András Ferenc, Korpa Tamás és Mészáros Márton. A Látó szépirodalmi folyóirat, a Minerva Művelődési Egyesület és a FISZ közös szervezésében létrejött rendezvény moderátora Balázs Imre József volt. Szabadság (Kolozsvár)

„Az idő nem telik. Mi telünk.”
KAF kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont péntek este a Mészárosok bástyájának alsó szintje. A Yorick Stúdió székhelyén először szervezte meg a Látó szépirodalmi folyóirat első irodalmi színpadát, amelyen ezúttal Kovács András Ferenc legújabb kötetét, illetve az életművéről szóló válogatást ismertették a jelenlévőkkel.
A telt házas közönséget Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője köszöntötte, majd KAF mutatta be két beszélgetőtársát: Korpa Tamás költőt és Mészáros Márton irodalomtörténészt, kritikust.
Korpa Tamás elmondta, két könyvről beszélgetnek az est folyamán: a Bookart kiadó gondozásában megjelent Lözsurnal dö Lüniver című verseskötetről, valamint a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott KAF-olvasókönyvről, amely Korpa Tamás, Mészáros Márton és Porczió Lívia szerkesztésében jelent meg, 446 oldalból áll, és KAF műveiről szóló kritikákat, recenziókat tartalmaz.
– A kötet kritika és tanulmánygyűjtemény, amely azt kívánja megmutatni, hogy mennyire dialógusképes, sok szakmabelit megmozgató életmű a Kovács András Ferencé – árulta el Mészáros Márton. – Igaz, ez csupán a töredéke a teljes recepciónak, nagyjából egyharmada annak. Egyedi, különleges, olyan szempontokat felvillantó szövegeket válogattunk ki, amelyekről nem szeretnénk, ha elvesznének. Észszerű terjedelmi korlátaink voltak, 1,2 millió leütésnél már éreztük, hogy agyonnyom a szövegi mennyiség. Cserébe bibliográfiát tettünk a végére. Arra is büszkék vagyunk, hogy egyáltalán a töredékét is sikerült visszaadnunk mindannak, amit Kovács András Ferencről írtak. Életem első cikke harmadévesként egy KAF-elemzés volt Jack Cole daloskönyvéről – ez egy olyan életmű, amelyhez kényszeresen mindig visszatérek. Középiskolában is tanítottam KAF-ot, van egy szint, amelynél nagyon jól megy. Tetszenek a diákoknak az alakmások, de ez az életmű annál sokkal többről is szól. Kompromisszumos első lépésként megnéztük, hogy melyek azok az irányok, amelyek mentén el tudjuk kezdeni a szerkesztést, bízunk benne, hogy ez valóban csak az első lépés volt. Cs. Gyimesi Éva 1983-ban KAF-ról írt kritikájától 2015-ig ível a szöveg. Erős törekvésünk van arra, hogy a legtöbb magyar tanszakkal rendelkező egyetemnek juttassunk a kötetből. Az pedig, hogy milyen kötetekből kerültek be szövegek, többet mond a recepció akkori állapotáról, mint azt, hogy ez volna a KAF költészetéről alkotott vélemény. Vannak olyan verseskönyvei, amelyeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok, mint azt a kritika tükrözi. Hiszen fontos jelzés a saját olvasáskultúránkról, ha valami hiányzik.
– Nagyon érdekes volt, amikor a fülembe jutott, hogy mire készültök, és megijedtem: az ilyen jellegű gyűjteményes kötetektől általában mások is visszarettentek – tette hozzá KAF. – Minden ember nagyon átmeneti állapot a földön, egy költő különösképpen. A teljes recenziónak az egynegyedét tartalmazza az olvasókönyv, amely így is majdnem 500 oldal. Rengeteg munka volt benne. A nyolcvanas években megjelent kritikák legnagyobb része már elérhetetlen, bizonyos cikkek csak igen nehezen találhatók meg. Nekem azért volt sok kiadott kötetem, mert harmincéves koromig inkább írtam, mint közöltem. Előszedtem, átgyúrtam, szöszöltem velük. A versekkel építkeztem, felépült egy egymásnak válaszolgató univerzum. Több kiadónál jelentek meg a köteteim itthon és Magyarországon egyaránt, az itteni könyvekről nemigen írnak ott, és fordítva. A recepció változik, az egyik divat éri a másikat, a költőt felrakják egy piedesztálra, aztán ottfelejtik. Igazából nincs rálátásom arra, hogy itthon vagy Magyarországon erősebb a jelenlétem. Számomra is tanulságos, hogy mit emlegetnek a kritikák. Az ember a legjobban úgy építi fel, amit csinál, ha nem építi fel önmagát. Ady az egyetlen költő, akinek sikerült az ,,önfelépítés’’, ő volt az első celeb. Ahogy Spiró György mondta, a magyar irodalom a költészetben nagy, de sajnos inkább prózát olvasnak és írnak. A magyar nyelv egy folyamat, nem lóverseny, nem Facebook-trófea. Az munka, közönyös, hideg kínlódás, néha játék, néha móka. Időn kívüli idő, jókedv. Ha kínná válik, abba kell hagyni egy időre. És közben a világ felé kell figyelni, mert a világ nagy. Kulturálatlanul élni pedig nem érdemes. Az ízlésváltozásokat sok minden befolyásolja, nem a két világháború közötti Angliában élünk. Szórt a figyelem, más csatornák is vannak, és ebben nincs semmi tragédia. Lehet nagyon fiatalosnak is lenni – én arra szeretek rájátszani, hogy telik az idő. Pedig az idő nem telik. Mi telünk.
– A verseskötet 2010 és 2017 közötti verseket tartalmaz, alcíme Füstparonáma, és a füst nagyon sokféle konnotációban kavarog a kötetben. Mit jelent ez? – kérdezte Korpa Tamás.
– 2010-ből bekerült két vers, 2013-ból egy. 2014-ből hat, de közben folyamatosan más könyveket írtam. A legtöbb vers az utóbbi négy évben született, alkalmi versek is találhatók közöttük. Az alkalmi versek el is komorulnak, majd átmennek félig vicces közéletiségbe. A címekben is benne van a füst. Bújkál bennük egy színházi regiszter, illetve egy diktatúra megidézése is, a kötet második részében pedig személyesebb, teljesen más jellegű versek is vannak. Főleg az utóbbi négy év versei ezek, éreztem, hogy nem érdemes tovább vinni őket magammal, mert ez a kötet így lesz egy történet. Mi is füstösek lettünk az idő folyamán. Egységesnek érzem a kötetet, holott az utóbbi pár évben más dolgaim is készültek. A nagyon figyelmes olvasásra ezek a versek kitárulnak – de nincs mindig idő a figyelmes olvasásra – válaszolta KAF a felolvasásban, sztorizásban is gazdag kettős könyvbemutatón. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Kovács András Ferenc új köteteit mutatták be Kolozsváron
Mindig is érdekelte Kovács András Ferenc költőt a közélet, nem szokott hallgatni, ha mondanivalója van, a közéleti kérdések a Saltus Hungaricus kötetében erőteljesen jelen vannak, de más köteteiben is megtalálhatók.
Mindez Kovács András Ferenc Lözsurnál dö Lüniver című verseskötetét és az eddigi pályájáról áttekintést nyújtó kritika- és tanulmánykötet, a KAF-olvasókönyvet bemutató kolozsvári beszélgetésen hangzott el. Előbbi a Bookart kiadó gondozásában jelent meg, utóbbit a Fiatal Írók Szövetsége adta ki. A Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva Termében megtartott rendezvényen Balázs Imre József író, költő beszélgetett Kovács András Ferenccel, valamint a tanulmánykötetet szerkesztőivel, Mészáros Mártonnal és Korpa Tamással.
Kovács András Ferenc szerint a költészet egy mozgó valami, nem tudná megmondani, hogy mikor volt jó passzban, azaz melyik volt a legjobb korszaka. A beszélgetésen az is kiderült, hogy a népszerű erdélyi költő első kritikusa Cs. Gyimesi Éva volt. A KAF-olvasókönyv első tanulmánya is az ő tollából származik. Mészáros Márton elmondta, ebben az összes olyan szempont megjelenik, amely később a hermeneutikai elemezésekben szerepel. Mint Korpa Tamás kifejtette, a kritika- és tanulmánykötet egyben szövegmentés is, azok az írások is szerepelnek a válogatásban amelyek KAF kezdeti recepcióját jelentik. Bár Kovács András Ferencnek volt magyarországi kritikája is, két kivételtől eltekintve nem voltak az erdélyi kritikák szintjén. Mészáros Márton szerint elsősorban azért, mert a 80-as években az erdélyi kritikai érdeklődés jóval erősebb volt a magyarországinál. Hozzátette, a klasszikus KAF-olvasatok megnehezítik a kortárs recepció munkáját. Ezzel együtt bármennyire is töredékes, nagy érdeme a kötetnek, hogy a legfontosabb kritikákat, tanulmányokat egybe tudta szedni. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Művészettörténészek műhelyében: erdélyi építészpályák több száz év távlatából
Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben /Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016/ című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.
– A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?
– Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.
A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik.
Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig
– A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?
– A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.
Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.
Az ideáltól a szegényes valóságig
– Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?
– Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.
Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.
– Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?
– Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.
Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.
Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.
– Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?
– Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók...kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.
Igényes forráskutatás az alternatív tények korában
– Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?
– Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.
Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.
– A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?
– Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.
Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.
Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.
– Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?
– Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.
Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.
Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)
Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro

Székely haza
Novum Forum Siculorum
A középkor folyamán a kisebb székely városok modellje a vásártartás és az igazgatási szervek, intézményi felépítettség dolgában nyilván Marosvásárhely lehetett, hiszen ő vitte a legtöbbre közülük, ámbátor központi szerepet játszott Székelyudvarhely is. Pár adatot érdemes idézni róluk is a háromkötetes históriából, mely ismertetésének e sorozatot szenteltük. (Vegyes lakosságú városról, Kolozsvárról jegyezték fel, hogy Mátyás király a belső vitákat és vetélkedést szabályozandó rendelte el: egyik évben magyar, másikban szász városbírót válasszanak.)
Nos, példavétel és követés tekintetében, a szász városok lebeghettek leginkább a többi erdélyi vásáros és iparos ambíciójú település előtt is, ennek nyomait keresve említi a háromkötetes mű Marosvásárhelyről, hogy az 1300-as évek elején tűnik fel az oklevelekben Novum Forum Siculorum néven, amikor is bíró állott az élén. 1470-ből való adat szerint a bíró, az esküdt polgárok és a mezőváros közönsége közös tiltakozásban fog össze egy jogsértés miatt. 1507-ből szól egy oklevél arról, hogy a bíró és az esküdtek székétől (bíróságától) a „város gyűlése” elé lehetett fellebbezni.
A város kiváltságai tovább bővültek, János Zsigmond 1561-ben már úgy rendelkezik, hogy az országos bíróságok joghatósága alól kiveszi a várost, és lakosai ettől fogva a városi bíróság döntése ellen közvetlenül a királyi udvarhoz vagy a vajdához fordulhattak fellebbezésükkel, azaz a város gyakorlatilag elérte a szabad királyi városi rangot, egyedüliként a Székelyföldön. Egy 1604-es felsorolásban szerepelnek az évente megújított tisztségek: főbíró, oldalán a polgárok (tisztségviselők) és nótárius, továbbá a tanácstag szenátorok és a malombíró. 1672-ben a szenátus negyven főből állt. Az 1500-as évek végén a városban már sok céh működött, az első mészáros, szabó, nyerges, szíjgyártó és szűcscéh már száz évvel korábban alapíttatott.
A szász minták hatása érződik még az utak elnevezésében is. A helyenként a római előzményekre épülő középkori hálózat fontos útja volt a Háromszéki medencét átszelő ún. Szász és ún. Orosz út, utóbbi Sepsiszék felől vezetett a torjai Apor-birtok fele (itt rutén telepesek éltek), előbbi Brassóból Szentivánlaborfalván át Maksa, Dálnok érintésével Kézdivásárhely és onnan Moldva fele, helyenként az Orosz úthoz igen közel. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely haza
Az anyaszék fővárosa
Érdemes az anyaszék központjának szerepét viselő Székelyudvarhely igazgatási szerveire is vetni egy pillantást. A háromkötetes Székelyföld történetében az áll, hogy noha a pápai tizedjegyzékekben említik először, az Árpád-korban még domonkos kolostor is működhetett területén, ezt az 1400-as évek végén Báthori István vajda falakkal keríttette be, és vártartományt is szervezett volna köré, ami nagy felzúdulást keltett a székelyek körében. Itt tartották a székely nemzeti gyűlések jó részét, első említésük 1357-ből való. 1507-ben határozták el, hogy itt állítják fel a 17 főből álló székely főtörvényszéket, amely minden rendű-rangú székely fölött ítélkezhet. A bírákat helyiekből kell kiválasztani.
Eme igazgatási szervek jelenléte fonák módon visszavetette, fékezte a mezőváros fejlődését, a kolostor köré épült Székelytámadt vár – ezt az 1562-es felkelés leverése után húzták fel – és várkapitányság nyomasztó erőfölényben volt a városi lakossággal szemben. A vár lovas szolgálatot, fuvarozást követelt meg a lakosságtól, még a kocsmáltatás jogát is kisajátította időnként. Izabella királyné rendelkezett 1588-ban úgy, hogy bizonyos mezővárosi kiváltságait megvédte vagy visszaállította, így mentesítette a királybírák joghatásága alól. János Zsigmond egy rendeletéből is az derül ki, hogy már szabad királyi mezővárosnak tekintette Udvarhelyt.
1590-ben a városi tanács főbíróból, 19 esküdtből és jegyzőként dolgozó diákból állt, ez a testület időnként szenátusnak nevezte magát. A bírói ítélet ellen ehhez lehetett fellebbezni, a továbbiakban pedig az udvarhelyi várkapitányhoz és a királybíróhoz.
A céhek az 1500-as évek közepén tűnnek fel a városban, érdekes, hogy céhszabályzatukat egy-egy szász városban, például Nagyszebenben keltezték. Bethlen Gábor egy 1628-as, udvarhelyieknek írott levelében a következő mesterségek szerepelnek: kalmárok, kerekesek, kötélverők, szíjgyártók, lakatosok és mészárosok, vargák, tímárok, asztalosok, szabók, szűrtakácsok, posztócsinálók, szűcsök, rézművesek, ónművesek, fazekasok, takácsok… Ez testvérek között is szép számra rúg! B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Van-e olyan, hogy erdélyi magyar irodalom, és ha van, milyen az?
A kérdést időről időre fel szokták tenni. Kovács András Ferenc, Markó Béla és Mészáros Sándor is megvitatták.
Ezt a a kérdést igyekezett beszélgetésében körbejárni Kovács András Ferenc, Markó Béla és Mészáros Sándor a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár 3. napján.
Van egy óvatoskodó tapogatózás ezekben a kimondásokban, kimondani akarásokban és ki-nem-mondásokban, hiszen folyamatosan tapasztaljuk, hogy a transzilvanizmus egyformán lehet dicséret és szitokszó.
Az erdélyi magyar irodalom Kovács András Ferenc szerint a Kós Károlyé, a Bánffyaké, a Kuncz Aladáré, a Tamásié, nem a Wassé vagy a Nyírőé, Mészáros Sándor manipulatív transzilvanizmusként nevezi meg azt, amit ők képviselnek, egy politikai ideológia mentén létrejött prózát (azzal viszont, hogy túl egyszerű, túl egyértelmű, túl kimondott, amiről írnak, nemcsak a prózájuk erdélyisége kérdőjeleződik meg, hanem egyáltalán, hogy irodalom-e, ami benne történik). Másfelől, nehéz nem belemenni felsorolásokba, mert óhatatlanul kategorizálunk, illetve kihagyunk szerzőket. Azzal pedig, hogy nem beszélünk szerzőkről, idegenné tesszük őket, mondja KAF. Jellemző minden nemzedékre, hogy bizonyos szerzőkre odafigyel, bizonyos szerzőket, akár akaratlanul is, kizár, ilyen volt egy időben Jékely vagy Dsida.
Markó Béla kétfajta, a kérdés kapcsán felmerülő túlzást említ meg. Az egyik, mikor izoláljuk az erdélyit a magyar irodalomtól, ekkor abba az abszurd helyzetbe kerülünk, hogy megtanuljuk a külön tankönyvből a külön erdélyi, majd külön a magyar irodalmat. Ehhez képest azt látni, és ebben mind megegyeznek, hogy itt interferenciák vannak, áthallások, beleszólások, kiszólások, az erdélyi magyar irodalom nem egy autochton, hermetikus történés. Talán ennek a többszólamúságnak tudható be, hogy, sokszor, mikor „transzilván” irodalomról beszélünk, a teljesség igénye vagy lehetősége nélkül sorolunk fel bizonyos szerzőket (ebből a felsorolásból persze aztán sokan kimaradnak), a felsorolt alkotók nevei viszont egyfajta referenciahálóvá lesznek, amely referenciahálót vizsgálva ragadhatjuk meg valamelyest, hogy milyen ez az irodalom, de tulajdonképpen soha nem juthatunk egy lezárt, bezárható értelmezéshez.
A másik túlzás, Markó szerint, csak színezetként, ízként, díszítőelemként ragadni meg azt, ami az erdélyiségben sajátos. Ez a nézet tulajdonképpen instrumentalizálja a kultúrát, hívja fel rá a figyelmet Mészáros Sándor, a kultúrát, a nyelvet ebben a kontextusban egy készletnek tekintjük, amiből kiragadunk, idézünk elemeket, de, alapvetően, megőrizni igyekszünk azt. A hagyomány így monolittá válik, elveszti diszkurzivitását, nem szólít meg, és nem szólhat bele az irodalomba.
Arról is fontos beszélni, ahogy Kelet-Közép-Európában, ebben a határzónában létezünk, hozza fel Markó. Németország és Bizánc között félúton, kultúrák találkozásánál, kicsit már a Balkán részeként. Teremt ez egy idegenség-érzetet, ami megjelenik Áprily költészetében és Bodor novelláiban, az idegenség és az otthonosság kettősségében, a felismerhetőség, a megnevezhetőség, a néven, névvel nevezés problematikájában. Kovács András Ferenc rámutat a nyelv területi és történeti változatainak határosságaira, arra, hogy mennyire szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy alapvetően értjük egymást, valahol úgy tudunk a dunántúliból az erdélyibe, vagy a Kazinczyék nyelvéből a maiba átlépni, ahogy a nyugati gondolkodásmódból a balkániba. Mészáros felhozza a nyelvvel kapcsolatos manipulációkat, arra, ahogy egyesek a magyar nyelv „elvesztésének” (ezzel a szóval sokszor a nyelvben végbemenő természetes változásokat jelölik) megjósolható következményeként a kultúra és hagyomány halálát jelölik meg, de azzal, hogy görcsösen ragaszkodunk tisztaságához, változatlanságához, a nyelv egy merev, rugalmatlan valamivé változik.
Pedig, mondja Kovács András Ferenc Vidát idézve, vannak itt saját történeteink, amelyeket, ha nem mondunk el, előbb-utóbb csak érthetetlenekké válnak. Ezekhez a történetekhez érdemes továbbra is nyelve(ke)t keresni. Juhász-Boylan Kincső / Transindex.ro

Alkotói világok találkozása
Átadták a Látó-nívódíjakat
Mit jelent a mostani irodalmi életben pályakezdőnek lenni, hogyan tér át egy kétkötetes költő a prózaírásra, mire jó az alkotói szünet, és milyen költőként valaki más bőrébe bújni? – egyebek között ezekre a kérdésekre születtek izgalmas válaszok az idei Látó-nívódíjak szombat délutáni átadóján.
A szépirodalmi folyóirat szerkesztősége huszonhatodik alkalommal ítélte oda a rangos kitüntetést a Látóban publikált szerzők legjobbjainak: György Alidának, Székely Örsnek, Szöllősi Mátyásnak és Parti Nagy Lajosnak. A marosvásárhelyi irodalombarátok körében hagyományosnak számító, felolvasással egybekötött rendezvénynek a Yorick Stúdió adott otthont.
Az együttlét első perceiben Kovács András Ferenc főszerkesztő elárulta, hogy bár a díj negyedszázados története alatt volt, amikor vitát szült, hogy kit illet meg leginkább az elismerés, ezúttal egyhangú döntés született. KAF emlékeztetett arra, hogy korábban líra, próza, esszé, illetve debütkategóriában osztották ki a nívódíjakat. Az idei kitüntetettekkel – akik között két fiatal, kötettel még nem rendelkező tehetség is szerepelt – a lap legújabb munkatársa, Varga László Edgár beszélgetett.
Új hangok útja
– Milyen mostanában debütálni, hogyan kell elkezdeni részt venni az irodalmi életben? Hogyan választja ki a pályakezdő költő, hogy a számos irodalmi lap közül melyikhez küldje alkotásait? – kérdezte elsőként Székely Örstől a moderátori szerepnek lazán, humorosan eleget tevő Látó-szerkesztő.
– Amikor ebbe belecsöppentem, az volt számomra az elsődleges kritérium, hogy melyik lapnak tetszik a felhozatalom, illetve mennyire működik a lapnál a tehetséggondozás, gördítenek-e akadályt a közlés útjába, csak két hónapot vagy fél évet kell válaszra várnom – sorolta a praktikus szempontokat az alkotó, aki kolozsvári egyetemistaként saját lap indítását is bevállalta, ez pedig a költői léthez is egyfajta lökést, biztonságot adott.
György Alida szintén a fiatal alkotók táborába tartozik.
– Még nagyon kezdőnek érzem magam, egyelőre csak tanulom, hogyan kell tájékozódni ebben a világban – vallotta be, majd azt is megjegyezte, hogy a Helikon irodalmi portál tudósítójaként kapja ezen a téren a legtöbb pluszot.
Szöllősi Mátyás korábban két verseskötetet jelentetett meg, majd öt év szünet után tavaly prózakötettel jelentkezett. A moderátor ennek miértjére kérdezett rá. Az alkotó elárulta, hogy korábban is írt prózát, csak nem publikálta. A második verseskötet beszédmódja, narratív jellege már előrevetítette a prózakötet megszületését, ezt mások is jelezték – tette hozzá, majd így fogalmazott:
– Nem volt ez egy túlgondolt dolog. Az öt év szünet az elbeszélések megírására szolgált, de közben verset is írtam, és remélem, hogy az elkövetkezőkben újra lesz verseskötetem is.
A Létbüfé „felépülése”
Parti Nagy Lajos 14 év szünet után idén publikálta Létbüfé című legújabb verseskötetét. Az elmúlt két évben csak ezzel a kötettel foglalkozott, így Varga László Edgár arról kérdezte, milyen érzés ennyi ideig főfoglalkozású költőnek lenni, illetve hogyan lehetett könyvbe gyúrni a csaknem másfél évtized alatt felgyűlt rengeteg anyagot.
Az alkotó elmondta, hogy az elmúlt 14 évben a mostanra kötetté formálódó töredékeket írta, bár lírai alteregója, Dumpf Endre alakja korábbi köteteiben is feltűnt.
– A költészet fontosabb számomra, mint hogy szabványban csináljam – tette hozzá a publikálás nélküli időszak kapcsán, majd azt is megjegyezte, hogy a prózaíráshoz részben a kalandvágy vezette. Új verseskötetének darabjai az évek során „egymás mellett léteztek, gyűltek, dolgoztak egymással”.
– Ez olyan, mint amikor egy ember tíz évig épít egy házat, közben folyamatosan karbantartja, legalábbis mindegyre bemegy – tette hozzá Parti Nagy Lajos, aki szerint új kötetét egy hét alatt is össze lehetett volna dobni, de akkor nem lett volna megelégedve vele.
– Ez a másfél éves munka fontosabb volt nekem, mint a nyilvánosság – szögezte le.
Terek, képek és a költő bőre
– Fontos egy alkotónak, hogy hol van? – indította a második kérdéskört Székely Örssel a moderátor.
– Ez alkati kérdés. Nekem nagyon fontos, hasznos. Nemcsak a közegek sokfélesége, hanem maga a tér is nagyon meg tud fogni, amit látok – válaszolta a fiatal költő, aki útban Marosvásárhely felé is a spontaneitásra hagyatkozott, a stoppolás után váratlanul vonatra váltott. Varga László Edgár a továbbiakban arról faggatta, hogy mikor és hol tervezi megjelentetni első kötetét. Székely Örs elmondta, hogy jövőben szeretne verseskötettel debütálni, és olyan konstrukcióban gondolkozik, hogy műve mind az erdélyi, mind a határon túli közönséghez eljusson. A címet egyelőre nem árulta el, verseiből pedig stílusosan a telefonjáról olvasott fel párat.
György Alida bölcsészet után második egyetemként film- és fotóművészetet tanul.
– Ez egy kis mellékút, de nagyon tetszik. Még nem tudom, mit fogok vele kezdeni, valamit mindenképpen szeretnék. Egy másfajta látásmód kialakítását teszi lehetővé, illetve a történetírói látásmód alakulásában is segít – fejtette ki, és elmondta, hogy egyelőre nem érzi magát nyelvileg annyira kiforrottnak, hogy kötetet jelentessen meg. A Látóban publikált Madárijesztő című írásával mindenesetre sikerült pár pillanatig lélegzet nélkül hagynia hallgatóságát.
Szöllősi Mátyás a Budapest Katalógus szerkesztőjeként több mint hatszáz embert fényképezett le, akikkel aztán el is beszélgetett. Varga László Edgár így őt is a fotóművészetben rejlő írói lehetőségekről kérdezte. Az alkotó elmondta, hogy tudatosan nem dolgozta fel írásaiban a fotóalanyok történeteit, az élmények, benyomások azonban beszűrődtek a műveibe.
– A fotózás egy egészen másfajta figyelmet igényel, mint az írás. Magánemberként is szoktam fényképezni. Utazásaim során sokfelé eljutottam, kétszer Oroszországba is, és a terek érzékelése, megörökítése egy író számára nagyon jó tapasztalat – összegzett Szöllősi Mátyás, majd a Látóban megjelent egyik alkotásából olvasott fel egy részletet.
– Miért fontosak a sérült emberek az író számára? – fordult az intézetben élő Dumpf Endre kapcsán Parti Nagy Lajoshoz a rendezvény házigazdája.
– Nem tudtam róla, hogy sérült volna – jegyezte meg az alkotó a kórházkertben élő alterego kapcsán, aki talán mindenki sérültségét segít megmutatni, ugyanakkor nem beteg vagy őrült, csak „van egy különös állapota, szándékosan lebeg.”
– Milyen költőként más bőrébe bújni? – tette fel Varga László Edgár az együttlét utolsó kérdését.
– Én nem bújtam más bőrébe, ő is én vagyok – szögezte le Parti Nagy Lajos, aki szerint a költői alterego hangján szólni nyelvi technika, szűrő, illetve egyféle csúszkálás, „úgy alanyi költészet, hogy nem az”.
Az estébe forduló irodalmi délután a Létbüfé néhány töredékével zárult. Dumpf Endre bravúros forma- és gondolatvilága teljesen felszabadította, minden villanásával újra megnevettette a publikumot. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)