Ötéves a Szülőföld Alap – Két pilléren a magyar nemzetpolitika
– Az idei évben a nemzetpolitika legfontosabb feladata a stabilitás megőrzése – mondta hétfőn Budapesten Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára 2010 nemzetpolitikai stratégiájáról, majd hozzátette, „kiemelt feladat a szórványban élő magyarok támogatása”.
A sajtóbeszélgetésen részt vett Törzsök Erika, a főosztály főigazgatója is. A stratégiai pontok, feladatok ismertetése előtt Gémesi röviden átfutotta a most ötödik születésnapját ünneplő Szülőföld Alap eredményeit. Elmondta, a magyar nemzetpolitika 2006-tól két pilléren nyugszik, az egyik a támogatáspolitika, a másik pedig a fejlesztéspolitika.
A megújított támogatáspolitika célja a nyelvi-kulturális önazonosság megőrzését segítő intézmények és programok támogatása.
E körben a stabilitást erősítik a nemzeti jelentőségű intézmények és programok, amelynek révén a magyarság számára fontos oktatási–tudományos–kulturális intézmények a Kárpát-medencében előre kiszámítható, az éves költségvetési alkuktól mentesített támogatások révén tudnak működni. Ide kapcsolódik a pályázati úton támogatásokat nyújtó Szülőföld Alap.
A fejlesztéspolitika (elsősorban az Európai Területi Együttműködés adta lehetőségek kiaknázása) vonatkozásában pedig egy teljesen új struktúra kialakítására volt szükség a megújított intézményrendszeren belül. A fejlesztéspolitika révén kialakuló komplex térségfejlesztés eredményeképpen a magyarlakta régiókban élők lehetőségei kibővülhetnek. Ez elősegítheti egyben a többség és a kisebbség együttműködését is. A fejlesztéspolitika, a területi együttműködés nem etnikai alapú, de a fejlesztések valamennyi ott élő közösség életlehetőségeit javíthatják. Ezért aztán a magyar kormány 2006-tól – a közös nyelvi–kulturális–történelmi szálakra építve – olyan politikát alakított ki, amely a regionális realitásokból kiindulva egyidejűleg veszi figyelembe a külhoni magyarság érdekeit és a jószomszédi viszony követelményét, a térségbeli realitásokra, az új lehetőségekre koncentrál, felhasználja a fejlesztéspolitika, a határon átnyúló együttműködés lehetőségeit, ami az együttműködésre és a pártpolitika-mentességre épül, így megteremti a közösségi szempontból meghatározó ügyekben a stabilitást és erősíti a közösségek között a magyar–magyar szolidaritást.Az eredmények tekintetében Gémesi Ferenc a fő hangsúlyt a stabilitásra, kiszámíthatóságra tette, elmondva, hogy az öt év alatt a Szülőföld Alap 8 milliárd forint támogatást osztott szét, beérkezett több mint tízezer pályázat, és volt 5400 támogatott program.
A látható eredmények
A legsikeresebb megvalósítások között említette, hogy Kárpátalján felépült a beregszászi Európai Magyar Ház, megújult a Kisdobronyi Általános Iskola, elindulhatott a Nagyberegi Református Líceum építkezésének előkészítése, a Técsői Magyar Oktatási Központ és a Jánosi Mesterképző Akadémia új épületszárnyának építése, lezárult a szórványszempontból is fontos tiszaújlaki iskola második épületszárnyának megépítése, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola nagyberegi tájházának felújítása, a Munkácsi Szt. István Líceum, valamint az Ungvári Nemzeti Egyetem Humán-Természettudományi Magyar Karának bővítése.
Románia-szerte csak a szimbolikusan is nagy jelentőségű programokat számba véve megállapította, hogy elkészültek a tanári lakások Kolozsvárott, új diákétkezdéje van szintén a kincses városban az unitárius kollégiumnak és a Kalotaszentkirályi Iskolaközpont szórványkollégiumának, elkészült a Téglás Gábor Iskolacsoport Déván, az egyházmegye millenniumára megújult a gyulafehérvári római katolikus Szent Mihály székesegyház, és végre felújítottuk a csángó magyarok számára fontos központként működő Pusztinai Házat.
A vajdasági magyarság oktatási-kulturális intézményrendszere az elmúlt években jelentős változásokon ment át: kibővült és felújításra került a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium Zentán, tornaterem épült a Kosztolányi Dezső Nyelvi Gimnáziumban, kibővült a tótfalusi iskolaközpont, megújultak a torontáli, feketicsi, torontálvásárhelyi, csókai, újvidéki, padéi magyar művelődési házak.
A kis lélekszámú magyar közösségek is gyarapodhattak az elmúlt időszakban: folyik és hamarosan a végéhez érkezik a lendvai Bánffy-központ felújítása, Horvátországban felújításra került a hercegszőllősi református műemlék templom és a laskói református templom, valamint a csúzai óvoda, felépült a tájház és a népfőiskola Pélmonostoron.
– A szórvány ügye az egyik legégetőbb témája a nemzetpolitikának, ezért is hoztuk létre tavaly határon túli szakértőkből a Szórvány Tanácsot, amelynek elnöke a szlovéniai magyarság parlamenti képviselője, Göncz László – tért át egy másik fontos tevékenységre a szakállamtitkár. Elmondta, hogy a Tanács javaslatai alapján csak ebben az esztendőben több mint 350 millió forintot fordított a Miniszterelnökség szórványprogramokra. Kormányzati támogatással működik a szórvány szempontból fontos projektek között az EMKE által létrehozott magyar házak hálózata, a Munkácsi Szent István Líceum, a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceum, a Kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Koordinációs Központja, illetve a técsői Református Líceum, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium Zentán, a Kosztolányi Dezső Nyelvi Tehetséggondozó Gimnázium Szabadkán, a Nagybecskereki Miasszonyunk Leánykollégium, illetve a Muzslyai Emmausz Fiúkollégium. Támogatjuk más intézmények mellett a szórványóvodákat Szolyván, Huszton, Bustyaházán, Técsőn, Aknaszlatinán, Nagybocskón, Gyertyánligeten. A csángó program részeként Budapest nemcsak a kulturális eseményeket és a meglévő intézményeket támogatja, de a magyar nyelvű oktatás megerősítését is, amelynek már komoly eredményei vannak.
Prioritások 2010-re
A sajtóbeszélgetésen elhangzott, hogy a 2010-es költségvetésből is egyértelmű, hogy a magyar kormánynak prioritása a nemzetpolitika stabilitása. Amint az már korábban is elhangzott, de Gémesi Ferenc megerősítette, a költségvetési támogatás összege változatlan maradt 2010-re is, vagyis a Szülőföld Alap számára biztosították az előző évekhez hasonlóan a két- milliárd forintos keretet.
– A 2010. évi elfogadott nemzetpolitikai költségvetés jelzi a kormány elkötelezettségét a megújított nemzetpolitika, a külhoni magyarsággal egyetértésben kialakított programok folytatásában. A költségvetés továbbra is megfelelő szinten biztosítja a nyelvi és kulturális önazonosság megőrzéséhez fűződő támogatásokat, a nemzeti intézményekre szánt összegeket, egyidejűleg lehetőséget adva a modernizációt célzó projektekre is. A támogatások lehetőséget ad arra is, hogy kormányzati oldalról kiemelt figyelmet fordítsunk a szórványmagyarság kérdéskörére is – mondta még Gémesi hétfőn.
Nemzeti intézmények
A 2009. december 15-i Magyar–Magyar Kormányzati Konzultáción a határon túli magyar szervezetek vezetőivel megállapodás született a Nemzeti intézmény program 2010–2014 közötti időszakra történő folytatására az intézmények területi és tartalmi körének kisebb bővítésével.
Így 2010-től két újabb ország intézménye, a szlovéniai Magyar Nemzetiségű Művelődési Intézet, valamint a Bécsi Magyar Otthon programjainak támogatása bekerült a Nemzeti intézmények körébe.A 2007-ben nemzeti jelentőségűvé nyilvánított romániai magyar intézmények körének és támogatási nagyságrendjének megtartása mellett néhány új intézménnyel bővült a romániai intézményi kör, és új nemzeti jelentőségű projekt támogatása indul el.
A Nemzeti intézmények új körének meghatározásakor mindenekelőtt az adott intézmény anyanyelv- és nemzeti identitást megőrző erejét vették figyelembe. Az új intézmények is az oktatás és a kultúra területéről kerültek ki: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a Színművészeti Egyetem háttérintézményei, a Studium-Prospero Alapítvány – 5 millió forint, illetve a Kolozsvári Protestáns Teológia – 3 millió forint működési támogatásban részesül nemzeti intézményként. Ezzel a bővítéssel minden magyar, vagy magyarul is oktató felsőoktatási intézmény háttérintézménye nemzeti jelentőségű státust nyert.
A kultúrában is bővült a támogatottak köre a Korunk, a Helikon és a Látó folyóiratokkal. 2007-ben az NI-kör kijelölésekor Erdélyben 9 magyar színház és egy opera működött. Azóta létrejött és jelentős sikereket ért el az Aradi Kamaraszínház, ezért bővítették az aradival a nemzeti jelentőségű intézményként támogatott színházak körét, és emelték 2 millióval a színházi támogatási keretet.
Egyes erdélyi projekttervek
A nagyenyedi vártemplom: Az erdélyi fejedelemség egyik szimbóluma a nagyenyedi református vártemplom. Tavaly a templom viharkárt szenvedett, a torony helyreállítása érdekében mind a román helyi hatóságok, mind a magyar kormány igyekezett mindent megtenni, ennek ellenére nagy értékű belső károk is keletkeztek. A 2010-es tervek között szerepel a keletkezett károk elhárításához való hozzájárulás.
A vicei árvaház bővítése, közös gyermekház, tanulóház kialakítása az árvaházi és a falu szórványmagyar iskolásai számára. A Possibilitas Egyesület évek óta két árvaházat működtet a besztercei szórványban, gondoskodik a nevelt gyerekek nehéz sorban élő, hátrányos helyzetű szüleiről is. Az alapítvány által gondozott gyerekek révén biztosított a kistérség magyar nyelvű osztályainak működése. Az elmúlt két évben hozzájárultak az árvaház működéséhez, 2010-ben ahhoz a beruházáshoz nyújtanak segítséget, amely anyagi fedezetének zömét EU-s pályázaton nyerte el az egyesület.
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság: A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság az egyedüli műemlékvédelemmel foglalkozó erdélyi magyar szervezet, amely országos hatáskörben fejti ki tevékenységét, már közel két évtizede. Ez egyértelműen meghatározza a KLMT helyzetét az erdélyi és romániai műemlékvédelemben. A KLMT feladata, hogy intézményesítse az erdélyi magyar műemlékvédelmi tevékenységet a tudatosítással, figyelemfelkeltéssel és a támogatási rendszer szervezésével párhuzamosan. Az erdélyi épített örökség az európai kulturális örökség szerves részét képezi, a cél érzékennyé tenni a társadalmat, felhívni a figyelmet és bebizonyítani, hogy a kulturális örökség igenis érték.
Mi várható 2010-ben?
a külhoni magyarság támogatásának kiemelt szerepe, válság idején is változatlan támogatás
több mint 2 milliárd forint összegű forrás
kapcsolattartási támogatási program folytatása. Gémesi fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy habár 2010 választási év Magyarországon, „az élet nem áll meg, a nemzetpolitikát csinálni kell”.
A Szülőföld Alap forrásainak regionális bontása 2010-ben
Románia 39,75%
Szlovákia 14,75%
Szerbia 22%
Ukrajna 19%
Horvátország 2%
Szlovénia 1,5%
Ausztria 1%. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Szórvány – Fókuszban a szórvány – ötéves a Szülőföld Alap – Nemzeti jelentőségű intézmények és programok Erdélyben
A nagyenyedi vártemplom felújítási munkálataihoz való anyagi hozzájárulás is szerepel a 2010-es tervek között. Fennállásának öt éve alatt a Szülőföld Alap 8 milliárd forintot osztott ki. Több mint 10 000 beérkezett pályázatot bírált el, a támogatott programok száma 5400
A szórványban élő magyarok támogatása kiemelt fontossággal bír a magyar kormány számára, ezt a 2009-ben jóváhagyott támogatások is tükrözik, és ugyanezen elv alapján ítélik meg a 2010-es pályázatokat is. Minderről Gémesi Ferenc, a magyar miniszterelnöki hivatal szakállamtitkára számolt be a hét elején Budapesten. Közölte: olyan kisebb lélekszámú közösségek, mint a horvátországi és a szlovéniai magyarok számarányuknál nagyobb mértékben részesültek támogatásban. Ugyanakkor több kárpátaljai egyházi intézmény működése veszélybe került volna a magyar állam támogatása nélkül, mivel tavaly ősz óta nem kapnak pénzt az ukrán költségvetésből. Ezeken kívül, főleg a román–magyar határon volt sikeres a Gémesi Ferenc szakállamtitkár és a Törzsök Erika, a Nemzetpolitikai Főosztály volt főigazgatója által irányított „Varratmentes Európa” program keretében a hiányzó közúti és vasúti összeköttetések újjáépítése, európai uniós támogatásokkal. (Az alábbiakban Gémesi Ferenc beszámolójából idézünk.)
A kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős államtitkár elmondta: az idén a legfontosabb feladat a stabilitás megőrzése. Nem változott 2009-hez képest a támogatások összege, a februárban ötéves Szülőföld Alap kétmilliárd forintos kerete. „Nem fogunk választási szempontú nemzetpolitikát folytatni, sokkal fontosabb a stabilitás, nem a közösségek bevonásával kell a belpolitikát alakítani”, tette hozzá.
„A szórvány ügye az egyik legégetőbb témája a nemzetpolitikának, ezért is hoztuk létre tavaly határon túli szakértőkből a Szórvány Tanácsot, amelynek elnöke a szlovéniai magyarság parlamenti képviselője, Göncz László. A tanács javaslatai alapján csak a tavaly több mint 350 millió forintot fordított a miniszterelnökség szórványprogramokra”, magyarázta. Kormányzati támogatással működik a szórvány szempontból fontos projektek között az EMKE által létrehozott magyar házak hálózata, a munkácsi Szent István Líceum, a karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceum, a kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Koordinációs Központja, illetve a técsői Református Líceum, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium Zentán, a Kosztolányi Dezső Nyelvi Tehetséggondozó Gimnázium Szabadkán, a nagybecskereki Miasszonyunk leánykollégium, illetve a muzslyai Emmausz fiúkollégium. Támogatják a szórványóvodákat Szolyván, Huszton, Bustyaházán, Técsőn, Aknaszlatinán, Nagybocskón, Gyertyánligeten. A csángó program részeként nem csak a kulturális eseményeket és a meglévő intézményeket támogatják, hanem a magyar nyelvű oktatás megerősítését is.
A beszámolóból kiderült: a költségvetési támogatás összege változatlan maradt 2010-re is, a Szülőföld Alap számára szintén biztosított az előző évekhez hasonlóan a 2 Mrd Ft-os keret.
Mezőségi Magyar Iskolaközpont
A 2010-es év kiemelt feladatai között található az erdélyi Mezőségi Magyar Iskolaközpont létrehozása Szamosújváron a már egy hasonló intézményt működtető Téka Alapítvány bevonásával. Korábbi példák alapján közös román–magyar finanszírozással valósul meg a központ, amelynek létrehozásával befejeződhet az észak-nyugat mezőségi és szamosháti szórványoktatás stratégiai fejlesztése, ahol 5 óvodai csoport, 16 alsó tagozatos, 8 felső tagozatos és 3 szakiskolai osztály működésére lenne lehetőség.
Bár Szamosújvár vonzáskörzete nem esik messze Kolozsvártól, az iskolaközpont létesítése indokolt. A bentlakás lehetősége vonzóvá teszi a magyar nyelvű oktatást, a kolozsvári elméleti líceumok pedig nem nyújtanak szakképzést, így a szamosújvári iskolaközpontban beindítandó szakoktatás hiánypótló lenne. Ezen túlmenően van egy olyan szociálisan hátrányos csoport, amely nem tudja fedezni a kolozsvári tanulás költségeit, de jelen helyzetben nincs lehetősége Szamosújváron magyarul tanulni. (Három magyar 8. osztály végzett a városban, de a tanfelügyelőség csupán egyetlen magyar nyelvű 9. osztály indulását hagyta jóvá. A gyerekek zöme román osztályba iratkozott be.)
Bővült a Nemzeti Intézmények köre
A 2007-ben nemzeti jelentőségűvé nyilvánított romániai magyar intézmények körének és támogatási nagyságrendjének megtartása mellett néhány új intézménnyel bővült a romániai intézményi kör, és új nemzeti jelentőségű projekt támogatása indul el. Több erdélyi oktatási és kulturális intézmény, irodalmi folyóiratok kerülnek be a közösségszervezés és a nyelvi-, kulturális identitás szempontjából fontos intézmények közé.
A Nemzeti Intézmények új körének meghatározásakor mindenekelőtt az adott intézmény anyanyelv és nemzeti identitás megőrző erejét vették figyelembe. Az új intézmények is az oktatás és a kultúra területéről kerültek ki: a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a Színművészeti Egyetem háttérintézményei, a Studium-Prospero Alapítvány – 5 millió forint, illetve a kolozsvári Protestáns Teológia – 3 millió forint működési támogatásban részesül nemzeti intézményként. Ezzel a bővítéssel minden magyar, vagy magyarul is oktató felsőoktatási intézmény háttérintézménye nemzeti jelentőségű státust nyert.
Erdélyben három nagy múltú, egyben irodalmi-kulturális műhelyt is jelentő folyóirat van: a Korunk, a Helikon és a Látó. Két-két millió forintos támogatással nyerték el a nemzeti jelentőségű intézményi státust.
2007-ben a Nemzeti Intézmények kör kijelölésekor Erdélyben 9 magyar színház és egy opera működött. Azóta létrejött és jelentős sikereket ért el az aradi Kamaraszínház. Ezért bővítettük az aradival a nemzeti jelentőségű intézményként támogatott színházak körét, és emeltük 2 millióval a színházi támogatási keretet.
Elkészültek a tanári lakások Kolozsvárott, új diákétkezdéje van szintén a kincses városban az unitárius kollégiumnak és a Kalotaszentkirályi Iskolaközpont szórványkollégiumának, elkészült a Téglás Gábor Iskolacsoport Déván, az egyházmegye millenniumára megújult a Gyulafehérvári Római Katolikus Szent Mihály Székesegyház, és felújították a csángó magyarok számára fontos központként működő Pusztinai Házat.
Folytatódik és egyben bővül a csángó oktatási program
Folytatódik a csángó oktatás program a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében. Gémesi Ferenc szerint „dinamikus növekedés tapasztalható a program hatására”, folyamatosan nő a magyar nyelvet tanulók száma a Csángóföldön. A 21 helyszínen folyó oktatásból 8-at az úgynevezett Gyermekek házában tartanak. Ezeknek az önszerveződéssel létrejött kulturális központoknak a támogatására külön programot indítanak az idén.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) 2000-től kezdődően szervezi a csángó gyermekek iskolán kívüli magyar nyelv oktatását. Az oktatás beindulásától kezdve a magyar kormány előbb pályázati formában, majd 2007-től kezdve a Nemzeti Jelentőségű Intézmények és Programok keretében támogatja ezen tevékenységüket.
A 2009/2010-es tanévre 21 moldvai településen több mint 1550 gyereket oktatnak magyar nyelvre (óvoda és 1–9. osztály). A 2005/2006-os tanévtől kezdve az MCSMSZ ösztöndíjával vált lehetővé több csángó gyerek számára, hogy középiskolai tanulmányait is magyar nyelvű iskolában végezhesse. Jelenleg 80 diák részesül ebben az ösztöndíjban Csíkszeredában, és 3 diák Székelyudvarhelyen, ami a szállás és étkezés biztosítását jelenti. Az utóbbi években egyre nagyobb igény mutatkozik az egyetemre, főiskolára járó csángó diákok kollégiumi elhelyezésére is.
Új elemként kerül be 2010-től kezdődően a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) által fenntartott és működtetett Gyermekek Háza hálózat. A 21 oktatási helyszínből jelenleg 8 (Magyarfalu, Lábnik, Külsőrekecsin, Csík falu, Lujzikalagor, Frumósza, Kostelek, Diószeg) működik ilyen formában. Ezek a közösségi házak az MCSMSZ saját tulajdonában vannak és nemcsak az oktatást, hanem egy-egy közösség magyar kulturális életét is szolgálják. Helyet adnak a különféle gyűléseknek, szakmai továbbképzéseknek, táboroknak, konferenciáknak. Kialakításuknál fogva az itt tanítók szolgálati lakásaként is funkcionálnak. Számos esetben a község lakosai számára szervezett egészségügyi szűrések is itt zajlanak.
A magyar elnöki hivatal első ízben tavaly biztosított 2,3 millió forint összegű támogatást a 2009/2010-es tanévre ezen házak fűtési költségeihez. 2010-től kezdődően az évi 7 millió forintos összegből nemcsak a rezsi kifizetése válik tervezhetővé, hanem a gyerekek számára sokkal nagyobb értékkel bíró internet-kapcsolat, valamint korszerű taneszközök és oktatási segédanyagok beszerzése is lehetővé válik.
A nagyenyedi vártemplom
Az erdélyi fejedelemség egyik szimbóluma a nagyenyedi református vártemplom. A tavaly a templom viharkárt szenvedett, a torony helyreállítása érdekében mind a román helyi hatóságok, mind a magyar kormány igyekezett mindent megtenni, ennek ellenére nagyértékű belső károk is keletkeztek. 2010-es terveink között szerepel a keletkezett károk elhárításához való hozzájárulás.
A vicei árvaház bővítése
A Possibilitas Egyesület évek óta két árvaházat működtet a besztercei szórványban, gondoskodik a nevelt gyerekek nehéz sorban élő, hátrányos helyzetű szüleiről is. Az alapítvány által gondozott gyerekek révén biztosított a kistérség magyar nyelvű osztályainak működése. Az elmúlt két évben hozzájárultunk az árvaház működéséhez, 2010-ben ahhoz a beruházáshoz nyújtunk segítséget, amely anyagi fedezetének zömét EU-s pályázaton nyerte el az egyesület.
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság az egyedüli műemlékvédelemmel foglalkozó erdélyi magyar szervezet, amely országos hatáskörben fejti ki tevékenységét, már közel két évtizede. Ez egyértelműen meghatározza a KLMT helyzetét az erdélyi és romániai műemlékvédelemben. A KLMT feladata, hogy intézményesítse az erdélyi magyar műemlékvédelmi tevékenységet a tudatosítással, figyelemfelkeltéssel és a támogatási rendszer szervezésével párhuzamosan. Az erdélyi épített örökség az európai kulturális örökség szerves részét képezi. A szervezet célja: érzékennyé tenni a társadalmat, felhívni a figyelmet és bebizonyítani, hogy a kulturális örökség igenis érték. „2009-ben ünnepeltük a gyulafehérvári római katolikus érsekség 1000 éves és az EME 150 éves fennállásának évfordulóját. 2010-ben a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság megalakulásának 20. évfordulóját emeljük ki és támogatjuk, jelezvén az épített örökség és műemlékvédelem fontosságát”, olvasható a beszámolóban. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

A Miniszterelnöki Hivatal Kisebbség- és Nemzetpolitikai Szakállamtitkárságnak közleménye
A közelmúlt demográfiai kutatásai azt mutatják, hogy a szórványosodás folyamata a Kárpát-medencei magyar közösségekben az utóbbi évtizedben felgyorsult, és világossá vált, hogy az egyes közösségek vonatkozásában differenciált stratégiákra van szükség.
A Kormány ezért a nemzetpolitika keretében kiemelt kérdésként foglalkozik a szórványosodás kérdésével: ismert külhoni magyar szakértőkből ezért hozta létre 2008 októberében a Szórvány Tanácsot, amely konzultatív, javaslattevő testületként a szórványosodási folyamatok lassítása érdekében javaslatokat dolgoz ki. A rendelkezésre álló források hatékonyabb felhasználása érdekében a témában fellelhető kutatási anyagok, valamint szakértői vélemények ismeretében, stratégiát dolgoz ki, prioritásokat jelöl meg egy-egy régió szakmailag megalapozott támogatására. A Tanács elnöke Göncz László, a szlovéniai magyarság parlamenti képviselője, tagjai: Balázs-Bécsi Attila, Téka Művelődési Alapítvány elnöke (Románia), Hegyeli Attila, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége programvezetője (Románia), Lakatos András, Szövetség a Szórványért Alapítvány igazgatója (Románia), Pásztor Gabriella, oktatási szakértő (Románia), Vetési László, szórványlelkész (Románia), Losoncz Alpár, az Újvidéki Egyetem kutatója (Szerbia), Soós Mihály, a Vajdasági Módszertani Központ igazgatója (Szerbia), Hunčik Péter, a Fórum Kisebbségkutató Intézet kutatója (Szlovákia), Ambrus Pál, a Técsői Református Líceum igazgatója (Ukrajna), Tóth Mihály, jogász, kisebbségkutató (Ukrajna), Dr.sc. Horváth László, a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság titkára (Horvátország).
A Szórvány Tanács javaslatára született döntés 2009-ben több kiemelt projekt támogatásáról, mint például a szamosújvári és válaszúti szórványkollégiumok működtetéséről, a felőri régiós magyar oktatási központ munkálatainak befejezéséről, a csángó oktatási programok továbbfejlesztéséről. A további támogatandó programok és intézmények tekintetében a Tanács régiónként prioritási listát készített.
Csak 2009-ben 350 millió forint támogatást kaptak a Tanács által javasolt szórványprojektek. Kormányzati támogatással működik a szórvány szempontból fontos projektek között az EMKE által létrehozott magyar házak hálózata, a munkácsi Szent István Líceum, a karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceum, a kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Koordinációs Központja, illetve a técsői Református Líceum, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium Zentán, a Kosztolányi Dezső Nyelvi Tehetséggondozó Gimnázium Szabadkán, a nagybecskereki Miasszonyunk leánykollégium, illetve a muzslyai Emmausz fiúkollégium. Támogatjuk más intézmények mellett a szórványóvodákat Szolyván, Huszton, Bustyaházán, Técsőn, Aknaszlatinán, Nagybocskón, Gyertyánligeten, új diákétkezdéje van a Kalotaszentkirályi Iskolaközpont szórványkollégiumának, elkészült a Téglás Gábor Iskolacsoport Déván.
A 2010-es kiemelt szórványprogramok között szerepel a Mezőségi Magyar Iskolaközpont építése. Az iskolaközpont létrehozásával befejeződhet az észak-nyugat mezőségi és szamosháti szórványoktatás stratégiai fejlesztése, ahol 5 óvodai csoport, 16 alsó tagozatos, 8 felső tagozatos és 3 szakiskolai osztály működésére lenne lehetőség. A TÉKA Alapítvány a szamosújvári Mezőségi Magyar Iskolaközpont felépítéséhez évi 40 millió forint támogatást kap. Az Iskolaközpont felépítését a Szórvány Tanács prioritásként jelölte meg, a létesítmény a magyar és a román kormány közös finanszírozásában, a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont mintájára valósulna meg. 2009-ben a szamosújvári Helyi Tanács ingyenesen kiutalta az építési telket a város központjában, a MeH és a romániai Communitas Alapítvány pedig hozzájárult a tervdokumentáció költségeinek fedezéséhez.
Erdélyi projekt a vicei árvaház bővítése, közös gyermekház, tanulóház kialakítása az árvaházi és a falu szórványmagyar iskolásai számára. A Possibilitas Egyesület évek óta két árvaházat működtet a besztercei szórványban, gondoskodik a nevelt gyerekek nehéz sorban élő, hátrányos helyzetű szüleiről is. Az alapítvány által gondozott gyerekek révén biztosított a kistérség magyar nyelvű osztályainak működése.
Ugyancsak kiemelt programja az idei évnek a Gyerekek Háza program. A 21 csángó magyar oktatási helyszínből jelenleg 8 (Magyarfalu, Lábnik, Külsőrekecsin, Csík falu, Lujzikalagor, Frumósza, Kostelek, Diószeg) működik ilyen formában. Ezek a közösségi házak az MCSMSZ saját tulajdonában vannak és nemcsak az oktatást, hanem egy-egy közösség magyar kulturális életét is szolgálják. Helyet adnak a különféle gyűléseknek, szakmai továbbképzéseknek, táboroknak, konferenciáknak. Kialakításuknál fogva az itt tanítók szolgálati lakásaként is funkcionálnak. Számos esetben a község lakosai számára szervezett egészségügyi szűrések is itt zajlanak. 2010-től magyar állami támogatással nemcsak az intézmények fenntartása lesz biztosított, hanem a gyerekek számára sokkal nagyobb értékkel bíró internet-kapcsolat, valamint korszerű taneszközök és oktatási segédanyagok beszerzése is lehetővé válik.
Kárpátalján két projekt szerepel a kiemelt szórványtémák között: a Técsői Református Líceum bővítése révén Felső-Tisza-vidéki Magyar Oktatási és Kulturális Központ kialakítása, amelyben olyan körülményeket lehet létrehozni, hogy a szórványban élő magyarságnak lehetősége legyen az anyanyelvén igénybe venni az oktatást az alapfokútól a felsőfokú képzésig. Az új Nagyberegi Református Líceum tervek szerint 2011-re elkészülő épületének tetőterében kialakításra kerül egy 100 fős fiú-, illetve leánykollégium. Forrás: Nemzetpolitika.gov.hu

Csoóri Sándor: Hol vagy, Sütő András?
Sütő András hosszú időn át arra készült, hogy családja elrománosodott vagy elrománosított tagjait összehívja Pusztakamarásra. Ördögi gondolat, csak egy nagy lélek találhat ilyet ki. Egy bátor lélek. * Próbáltam elképzelni az első jelenetet: a rokonok egy nagy sátorban ülnek, várják Andrást. András belép, karjai közt egy esendő kisgyermek csontváza. Vajon kié volt ez a kis halott? Román szülőké vagy magyaroké? * A szürrealista vagy inkább abszurd jelenet egyik-másik színpadi jelenetével is rokon. Köhög, mert nem jön ki hang a torkán. A jelenlévők nézik Andrást és nézik a földet. * Sütő szerint a gyermekhalandóság Erdélyben és Magyarországon is megszűnt. Csoda történt? Az ok nem ez, hanem az, hogy nincs hozzá gyermek. * Mit is tanultunk meg a lecsukott szemmel várt demokrácia évtizedei alatt? Azt, hogy a szabadság dzsungelében a dzsungel törvényei és gátlástalansága szerint folyik az élet. Lehet, hogy ez nem is az én gondolatom, kamaszkoromban ragadhatott belém, de ma is érvényesnek tartom. * Sütő a szemét a tisztánlátás keresése közben veszítette el 1990. március 19-én. Bizonyára érthető, ha számunkra ez a vak szem lesz egyik eltörölhetetlen kiindulópontunk. * Ahol nincs mit elsodorni, legyőzni, megváltoztatni, ott művészet se lesz soha. De ahol túl sok legyőzendő halmozódik föl, sajnos ott se lesz. * Sütő András is bevonulhatott volna saját művei magányába, hogy ne mondjam: kolostorába. De nem tette. Egyszerre kellett szerzetesnek lennie és világi, nagy játékosnak. * Korunknak, sajnos, meg kellett ismernie a kettős erkölcsöt: az alkalmazkodásét és a lázadásét. Sütő se kerülhette ki, ha kisebbségi sorsban nagy tettekre törekedett. Zárszámadása bizonyára megfelelt még így is az Istennek. Engedjétek hozzám jönni a szavakat – írta egyik könyve címlapjára. Efféle biblikus hang csak akkor törhet föl az emberből, ha lelke legmélyén bűntudat, igazságérzés és megváltás halmozódott föl. * Magyar írónak lenni mindig más sors és más föladat, mint bármelyik nemzet írójának. Miért? Tudom rá a választ, de nem tudom elmondani. * "Egyetlen járható útként a járhatatlan út maradt." * Ha éjjel álmomból azzal zavarnának föl, hogy vajon ki írta vagy mondhatta ezt a mondatot, innék egy korty vizet, és vakon rávágnám, hogy Sütő András. * Évekkel ezelőtt – ha nem csalódom, a soproni Sütő-est után – vitába keveredett András egy lázas tekintetű, fiatal tanárral, aki azt hajtogatta, hogy a kisebbségi magyarok mindenütt elgyávultak. Bezzeg a spanyolországi katalánok forrón eszik a rántott levest is! * András mosolyogva fogta meg a fiatalember jobb karját. – Maga csak ne veresse ki a szemét, az az én szabadalmam! – mondta a tiszta lelkű, de tájékozatlan ifjú tanárnak. * Milyenek vagyunk mi, magyarok? Az eső elől a tóba menekülünk – írta le Sütő András. * Hajtsuk le gyorsan a fejünket! * Sütő azok közé a magyar írók közé tartozik, akik a nyelv lángelméi és utcasöprői voltak egy személyben. Kosztolányi Dezső, Németh László, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, és még jólélekkel szaporíthatnám a névsort. Lapról lapra ilyen mondatokat olvashatunk minden művében: "Tengerek nélkül is hajótöröttek vagyunk." Vagy: "A feléje hajított kések megpördülnek a levegőben és elkezdenek énekelni." * Ha Sütő-drámákat látok vagy hallgatok, legtöbbször Károli Gáspár nyelvére gondolok, s bűntudattal érzem, hogy ez a nyelv nem igazán bibliai, hanem XVI. századi magyar nyelv, amelyen Jób, Ezékiel, Jeremiás mégis mindent el tudtak mondani. * Az anyanyelv Sütő András írásaiban nem csupán eszköz, hanem regényhős is. Viselkedik, szunyókál, mosolyog, és ha észreveszi a csodaszarvast, rögtön elkezdi űzni. * Halott a koporsóban. Megtiltani neki már semmit se lehet. Azon a nyelven hallgat, amelyiken akar. * Mi ez, ha nem a keserűség monológja? Ezen a nyelven, azt hiszem, hogy csak Tamási Áron beszélt Sütő András előtt. A huszadik század egyik legszörnyűbb jelenetéről is a legrészletesebben András tudósított bennünket. * Hosszú időkön át suttogva beszéltek a szárazajtai rémtörténetről. A fejszével lenyakazott két székely fiúról és tizenhét odavalósi, agyonlőtt emberről. A háború óta senki se merte a kegyetlen tömeggyilkosságot megemlíteni. Pedig egy megőrült lány harmincöt éven át a dicsőszentmártoni elmekórházban figyelmeztető kísértet volt. A tizennégy éves kislánynak végig kellett néznie két bátyja szörnyű lefejezését, tuskón, fejszével. Végignézte, és többé nem látott mást. * András a Heródes napjai című kötetében elmondja, hogy drámát akart írni a kegyetlen történetről, de ki adott volna neki makulátlan dokumentumokat, hogy egyetlen sorába se lehessen belekötni. Mert, ha csak egy fél mondatával is költőiesíti a megtörténteket, a többségi nép elengedi a kiéheztetett oroszlánjait. * Sajnos, ezt senki más nem tudja megírni, egyedül Sütő András tudta volna. (Részlet a szerző Hol vagy, Sütő András? című írásából. Magyar Nemzet, 2010. március 18.)
Népújság (Marosvásárhely)

Sütő Andrásra emlékeznek
83 évvel ezelőtt ezen a napon született a négy esztendeje elhunyt író. Az emlékét elevenen tartó marosvásárhelyi civil szervezet, a Sütő András Baráti Egyesület kétnapos emlékrendezvényen idézi fel a Kossuth- és Herder- díjas alkotó személyiségét, életművét. Június 19-én, szombaton a megyeszékhely a születésnapi események helyszíne. Délután 3 órakor Sütő András sírjánál lesz koszorúzás a református temetőben. 4 órára a Bernády Házba várják a közönséget. Kincses Előd, Kötő József, Nagy Pál és Bertha Csilla előadását, Kilyén Ilka versműsorát és a Tiberius vonósnégyes zenélését hallgathatják meg a jelenlevők.
Vasárnap az író szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódnak a rendezvények. Vásárhelyről reggel 9 órakor lesz az indulás a Bernády téri Teleky-ház elől. A pusztakamarási istentisztelet 11 órakor kezdődik a református templomban. Az íróról Pomogáts Béla irodalomtörténész beszél. Levetítik Vetési László filmjét a Mezőségről. Verset mond Kilyén Ilka. A szülői háznál koszorúzási ünnepség zajlik.
Az egyesület meghívójában Csoóri Sándor Hol vagy, Sütő András? című írásából idéznek részletet. Ebből ragadunk ki egy gondolatot a mai születésnapon: "Sütő András azok közé a magyar írók közé tartozik, akik a nyelv lángelméi és utcaseprői voltak egy személyben. Kosztolányi Dezső, Németh László, Cs. Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János és még jó lélekkel szaporíthatnám a névsort. Lapról lapra ilyen mondatokat olvashatunk minden művében: Tengerek nélkül is hajótöröttek vagyunk."
A legméltóbb emlékezés, ha olvassuk műveit.
Népújság (Marosvásárhely)

Kulturális (pár)bajok – Beszélgetés Szőcs Gézával
Versírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva.
Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat.
Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát?
A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak.
A te esetedben ez konkrétan mit jelent?
Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus…
Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje.
A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program.
– Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket.
– Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja?
– Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program?
– Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni.
– A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva.
– A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.
– Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma

Ketten kaptak debüt-díjat 2010-re az EME-től
Kinda István Csaba néprajzkutatónak, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkatársának, valamint a finnek nemzeti eposzát, a Kalevalát kutató Varga P. Ildikónak ítélte oda 2010-es debüt-díját az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az elismeréssel járó oklevelet és pénzjutalmat szombaton délután, az EME Jókai/Napoca utcai székházában tartott rendezvényen adták át. A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepség a délelőtti órákban is tartalmas programmal szolgált az érdeklődőknek: az EME és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) jóvoltából a BBTE Bölcsészkarárak épületébe betérők Szegedy-Maszák Mihály magyarországi akadémikus, egyetemi tanár Babits Mihály nemzetfelfogása és neoklasszicizmusa című előadását hallgathatták meg.
Középiskolai tanárok, egyetemi oktatók, diákok, valamint a kolozsvári kulturális élet személyiségei gyűltek össze szombaton délelőtt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának épületében, hogy Szegedy-Maszák Mihály magyarországi akadémikussal, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagjával találkozzanak. A 2003-ban Széchenyi-díjjal kitüntetett irodalomtörténész a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) tanít, pályája során számos külföldi felsőoktatási intézménynek volt előadótanára (Cambridge King’s College, American Council of Learned Societies stb.). Kolozsváron ezúttal Babits Mihály nemzetfelfogása és neoklasszicizmusa címmel értekezett.
– Tudománnyal ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját, ugyanakkor – a jövőbe tekintve – újragondoljuk örökségünket, irodalmi hagyományainkat – magyarázta köszöntőjében Egyed Emese költő, irodalomtörténész. Lévén, hogy Babits Mihály életműve még nem teljesen hozzáférhető, Szegedy-Maszák az értekező prózájára támaszkodva ismertette a témát, a faj és az osztály, a saját és az idegen, a kelet és a nyugat, valamint a történetiség vonatkozásában.
„Én a magyarságban kultúrát láttam; de lehetetlen volt nem éreznem, hogy más nézőpontok is vannak. Az idő végzetes volt, valami készülődött, amit mi még nem sejtettünk”, írta egykoron Babits, Szegedy-Maszák pedig ebből az idézetből kiindulva tárgyalta a huszadik század eleji magyar irodalom jelentős alakjának nemzetfelfogását. Előadásában többek között Széchenyi, Kosztolányi, Ady, Márai és Krúdy neve is szóba került, párhuzamba állítva az általuk képviselt értékeket, kultúra-, társadalom- és nemzetértelmezést a Babits által vallottakkal.
A tehetséggondozás és a fiatalok kutatási eredményeire való odafigyelés jellemezte az ünnepség folytatásaként, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai utcai székházában délután 4 órától tartott programot. Pöllnitz Boróka (fuvola) és Farkas Barabás Szabolcs (gitár) muzsikája után Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár kifejtette: örvendetes, hogy a rendszerváltás után egyetemi és doktori tanulmányait végző generáció jelen van a tudományos életben: keresi a helyét ezen a pályán, alapkutatásokat kezdeményez és végez, konferenciákat, szakmai rendezvényeket szervez, és kutatási eredményeit közzéteszi.
– Ennek az ifjú generációnak a jelenléte tapasztalható az EME konferenciáin, felolvasóülésein, az Erdélyi Múzeum hasábjain. A tudós társadalom újratermelődése egyaránt tapasztalható az irodalom-, a nyelvészet-, a történettudomány területén. Az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya meg van győződve arról, hogy az új generációnak a romániai magyar tudományos életben helye van, amit felkészültsége és munkája alapján érdemel ki – mondta Keszeg, majd az elsőként 2006-ban kiírt debüt-díj odaítélésének körülményeit ismertette, kiegészítve ezt az elmúlt négy évben pályázott és kitüntetett személyek névsorával. Mint kiderült, az elismerést az EME azon tagjai pályázhatják meg, akik kötet, tanulmány közzétételével, egy bizonyos kiadvány tudományos igényű gondozásával, szakmai rendezvény megszervezésével stb. a közelmúltban beléptek a tudós társadalomba.
2010-ben négy személy jelentkezett az EME debüt-díjára: Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Kinda István Csaba és Varga P. Ildikó. Bartha Katalin Ágnes, a Szabédi-emlékház tudományos kutatója, Szabédi László életművének értelmezője és a Szabédi-napok szervezője az Argumentum Kiadó gondozásában tavaly megjelent Shakespeare Erdélyben – XIX. századi magyar nyelvű recepció című kötetével pályázott, Biró Annamária, az EME kiadójának vezetője pedig az általa sajtó alá rendezett Aranka György Erdély-története (EME Erdélyi Tudományos Füzetek sorozat, 2010.) című kötetet nyújtotta be. Kinda István néprajzkutató, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkatársa a Mentor Kiadónál 2010-ben napvilágot látott Ellenőrzött közösségek – Szabályok, vétkek és büntetések a moldvai csángó falvakban című kötetével és az Acta Siculica 2009-es kiadványával, a Helsinkiben tartózkodó Varga P. Ildikó pedig Hiisi szarvasától a csodaszarvasig – A Kalevala magyar fordításai (EME Erdélyi Tudományos Füzetek sorozat, 2010.) című munkájával jelentkezett.
Keszeg Vilmos azt is elmondta, hogy a pályázatokat a szakosztály tagjaiból álló bizottság bírálta el, amely valamennyi jelentkező munkáját elismeréssel értékelte. A bizottság döntése értelmében Kinda István Csabának és Varga P. Ildikónak ítélték oda a debüt-díjat, távollétükben Egyed Emese vette át az ezzel járó oklevelet. A debüt-díjhoz társuló anyagi juttatást Székely Tibor és felesége, Székely Zsuzsa ajánlotta fel a díjazottaknak.
A másik két pályázónak sem kell szomorkodnia: Bartha Katalin Ágnes és Biró Annamária között egy egyhavi Szabadság-előfizetés, valamint egyenként kétszemélyes belépő talál gazdára a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Kolozsvári Magyar Opera egy-egy előadására. A vigaszdíjként szolgáló ajándékokat Egyed Emese a nagyenyedi Papp Péter pincéjéből származó borral toldotta meg.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Totális veszélyben van a magyar irodalom
Nagyvárad – A tizenkét legszebb magyar vers összeállításával is az irodalom megmentéséért küzd Fűzfa Balázs anyaországi irodalomtörtnész, akivel a Nagy versmondás rendezvénysorozat nagyváradi alkalma után készítettünk interjút.
– Hányadjára van Váradon, és hogyan fogadták önt és újító szellemben írt magyar irodalomtankönyveit?
– Azt hiszem már negyedszer vagyok Váradon előadást tartani. Nagy örömmel jövök ide. Úgy érzem néha, hogy hazajövök. Váradot én egy nagyon rokonszenves városnak tartottam akkor is, amikor még nem ismertem ennyire, de most már lassan az utcák is ismerősek lesznek, és eligazodom a városban. Megható számomra, amilyen szeretettel fogadnak az iskolában a diákok is a tanárok, és igazi szellemi élményt jelent nekem az a nyitottság, ami itt megnyilvánul irányomban. Nekem az a legmegdöbbentőbb, ahogyan az itteni diákok és a tanárok az új típusú irodalomtankönyv iránt érdeklődnek. Ilyenfajta nyitottságot Magyarországon nem tapasztalok. Ott sokkal jobban ragaszkodnak a régi, megszokott sémákhoz, könyvekhez, irodalomtörténet tanításhoz. Az én könyveim nem ilyenek, és Nagyváradon nekem mindig az az érzésem, hogy itt az emberek fogadókészsége az innovációra sokkal jobb, mint Magyarországon. Ez biztos abból is adódik, hogy önöknek sokkal nehezebb volt nagyon sokáig itt élni, és jobban megszorítottak voltak szellemi és fizikai értelemben egyaránt, és ebből adódóan sokkal tágabb a látókörük, és ebben az új, sokszínűbb világban, amelybe mindannyian belecsöppentünk, önök szabadabban bánnak a térrel, az idővel, a szellemi dolgokkal.
– Miért tartotta szükségesnek az új tupusú irodalomtankönyvek megírását?
– Azért, hogy a mai gyerekek közelebb kerüljenek az irodalomhoz, és azért, hogy valamit megmentsünk az irodalomból a jövő számára. Az irodalom mostanában presztizsvesztésen megy át, sőt, totális veszélyben van: kisöprik nemcsak az iskolából de még a padlásról is. Érzésem szerint ezt majd önök is át fogják élni öt-tíz év múlva. Magyarországon szeptembertől a szakmunkás-képzésben megszüntették az irodalomoktatást. Vagyis Madáchról, Adyról, Babitsról, Petőfiről a jövő kőművesei, esztergályosai nem hallanak egy szót sem.
– Ez ellen nem tiltakozott senki?
– Az a döbbenetes, hogy nem! Az érthető, hogy a tanárok féltik az állásukat, de ez az egzisztenciális félelem már olyan mértékű, hogy még azt is lenyomják a torkukon, ha huszonnyolcra emelik a heti óraszámot, ami őrületesen magas szám. Én most kérdeztem egy itteni kollégát, aki azt mondta, hogy főllású tanárnak heti tizennyolc órja van.
– A tankönyvek segíthetnek valamit ebben a nehéz helyzetben?
– Én ezt azért csinálom, mert úgy gondolom, hogy ha mi felnőttek megtanulunk kicsit tanulni a gyerekektől, elfogadni azt a világot, amelyben ők élnek, elismerve a vizuális kultúra fontosságát, ha megtanulunk mi is az sms-nyelven mi beszélni, és ha egy kicsit elfogadjuk azokat az értékeket, amelyek számukra fontosak, akkor kapunk tőlük esélyt arra, hogy valamit ők is elfogadjanak abból, amit mi fontosnak tartunk. Másképp nem megy.
– Ahhoz, hogy azt irodalom elfogadottá váljon, az irodalomoktatás helyett nem az irodalomnak magának kellene maivá válnia?
– Az irodalom részben már megcsinálta a modernizációt, gondoljunk a posztmodern irodalomra. De a magyartanárok szinte kevesebb posztmodern irodalmat olvasnak mint a diákok. Az érettségi kényszerére hivatkoznak, és emiatt gyakorlatilag Örkény Istvánnál véget ér a tanítás.
– Milyen szempontok vezérelték a tizenkét legszebb magyar vers listájának összeállításakor?
– A legfőbb szempontjaim közé tartozott az, hogy a vers minél szélesebb körben ismert legyen, és benne legyen az általános vagy középiskolai oktatásban. A lista összeállításánál arra is törekedtem, hogy az inspirálja a tudósokat is új szempontok figyelembevételére. Miután már megvolt a „tucat”, megnéztem az évfordulókat, és annak alapján állítottam fel a Nagy versmondás sorrendjét. De hangsúlyozom, hogy sem a lista, sem a sorrend nem egy rangsor.
Pap István
A tizenkét legszebb magyar vers (a költők nevének ábécé sorrendjében)
Ady Endre – Kocsi-út az éjszakában
Arany János – Szondi két apródja
Babits Mihály – Esti kérdés
Berzsenyi Dániel – A közelítő tél
József Attila – Eszmélet
Kosztolányi Dezső – Hajnali részegség
Nagy László – Ki viszi át a Szerelmet
Petőfi Sándor – Szeptember végén
Pilinszky János – Apokrif
Radnóti Miklós – Levél a hitveshez
erdon.ro

Cs. Gyimesi Éva halálára
Évtizedeken keresztül egy abszurd világban élt az ember itthon, Erdélyben, de a tágabb hazában, Közép- és Kelet-Európában is, ahol próbálták belesulykolni, hogy a természetellenest kész legyen már-már természetesnek, a rabságot szabadságnak, az észellenest ésszerűnek elfogadni. De az aztán mindet felülmúlja, hogy éppen a hírhedt román kommunista titkosszolgálat készített például olyan szellemi “kisportrét” egyik megfigyelt célszemélyéről, amelyet nem nehéz hitelesnek elfogadnunk ama rendszer bukása után sem.
”Akcióiban Cseke Éva kiváltképpen fanatikus és kitartó. Ismeretségi körében (...) nemegyszer kifejtette nacionalista nézeteit, rámutatva arra, hogy nem riad vissza semmilyen erőfeszítéstől, és minden fizikai és szellemi képességét alárendeli a magyar ügyért való küzdelemnek. Hangsúlyozta, hogy mind az ő, mind pedig minden magyar értelmiségi feladata az, hogy minden erejét a nemzeti kultúra és a nemzettudat megtartására fordítsa” – írták ama félelmetes hivatalban egy szigorúan bizalmasnak minősített összefoglaló jegyzetben.
Ehhez a hiteles “kisportréhoz” mindössze (?) azt kell hozzáfűznünk, hogy ez nem méltatás volt, hanem egy vádként használt hivatalos irat 1988-ból Cs. Gyimesi Éva kolozsvári irodalomtörténész, nagyhatású egyetemi oktató ellen. A nyolcvanas évek egyik legnevesebb hazai magyar ellenzékije eljutott abba a stádiumba, amikor már környezetét is arra biztatta – tanúsítja egy lehallgatási jegyzőkönyv –, hogy “kiutat kell találnunk a félelemből, mert az emberek demoralizálódnak, és a félelemmel magunkat is megalázzuk. Tennünk kell ez ellen, mindenkinek ki kell irtania magából a félelmet.”
Cs. Gyimesi Éva különben tényleg azt tette, amivel a bukott rendszer elnyomó szervei vádolták, vagyis a nemzeti kultúra és a nemzettudat megtartását szolgálta írástudóként és tanárként. Ezt akár személyes élménnyel, egyetlen epizód felidézésével is alátámaszthatom. 1972 őszén, az akkori elsőéves egyetemi hallgatóknak tartott első szemináriumán Kosztolányi Dezsőnek a francia Antoine Meillet professzorhoz 1930-ban írt nyílt levelét (A magyar nyelv helye a földgolyón) mutatta be, pontosabban olvasta fel. Ezzel tulajdonképpen a magyar nyelv és irodalom, illetve a magyarság melletti elkötelezettség kiemelkedő példáját mutatta be akkor az új egyetemi polgároknak Cs. Gyimesi Éva, de maga a tanár is – érezni lehetett átélt előadásmódjából például – mélyen magáénak vallotta a Kosztolányi-szöveg teljes üzenetét. E visszhangos nyílt levél szavaival beszélhetett a szeminárium vezetője egy más, de nem kevésbé súlyos történelmi helyzetben anyanyelvünkről mint “mindig taposott és szent nyelv”-ről, amelyben “szenvedő népünk mintegy megdicsőült”, valamint kérhetett az emberiesség nevében igazságot a magyar nyelvnek és népnek... Elmondhatom, az egyetemi stúdiumok kezdetének legemlékezetesebb eseménye volt ez a szeminárium az egykori diák számára.
Most, amikor életének 66. évében eltávozott közülünk Cs. Gyimesi Éva, túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ezután immár Őt is szellemi nagyjaink közt idézhetjük a magyar irodalom és kultúra nemegy kérdésében, mint egykor idézte Ő diákjainak Kosztolányit.
Nem egészen fél évvel ezelőtt, a Szent estén az Ókeresztény áldással köszöntött, most viszont ennek két sorával – fájdalom! – már csak az Ő emlékére kérhetek áldást:
Az Úr legyen fölötted,
Hogy áldás szálljon rád!
Nyugodj békében, drága Éva!
Borcsa János
Kézdivásárhely, 2011. május 26.
Népújság (Marosvásárhely)

Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS 
Szabadság (Kolozsvár)

Fődíjat nyert A velencei kalmár Kisvárdán
Záróünnepség keretében osztották ki szombaton este a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiváljának díjait. A fődíjat idén is a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznak ítélte a szakmai zsűri, W. Shakespeare A velencei kalmár című előadásukért, rendező: Bocsárdi László. A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma által felajánlott további díj összegét a zsűri döntése szerint megosztva kapta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulata, előbbi Platonov (rendező: Harsányi Zsolt), utóbbi pedig A kisinyovi rózsa (rendező: Urbán András) című produkciójáért.
Bár idén kissé megnyirbált költségvetéssel rendelkezett a fesztivál, emiatt nem lehettek jelen például a színművészeti főiskolák végzős diákjainak előadásai, és a színházi szakma, illetve a média képviselőit is csupán néhány napra tudták fogadni – a szervezők mégis igyekeztek eleget tenni a vállalkozásuknak. A díjátadón erről is szót ejtettA a zsűri elnöke, Tasnádi Csaba rendező. – Szinte magától értetődően van ez a fesztivál, amely nagyon fontos találkozási pont a teljes magyar nyelven játszó színházi szakma számára, egy jófajta közösségi tér, igazi vásár. Az se baj, ha esetleg kevesebb a pénz, és nincsen ingyen babgulyás, mert akkor eszünk a társulatok kínálta menüsorból, és isszuk egymás szavait – jegyezte meg a zsűrielnök. Értékelő beszédében külön köszönetet mondott a Művészetek Háza dolgozóinak, akik a háttérben munkálkodva mindent megtesznek, hogy a fesztivál működjön, létezzen.
– Köszönet a szakmai beszélgetes fáradhatatlan résztvevőinek, a kritikus kollégáknak, akik sokszor igen keményen és érzékenységet nem tisztelve megmondják a véleményüket, de ez nagyon helyes, hiszen mikor beszéljük ki közös dolgainkat, ha nem itt és ilyenkor. Köszönet a válogatóknak, a Kisvárdai Lapok szerkesztőinek, az abban író személyeknek, akik éjszakákon át dolgoztak, hogy reggel friss lapot tartsunk a kezünkben – hangsúlyozta Tasnádi Csaba. A zsűrielnök végül így összegzett: „Bár voltak néha megingások, ezeket őszintén megbeszéltük a szakmai beszélgetéseken vagy este a klubban, de alapvetően nagyon jó volt látni a fesztivált, és azt, hogy a magyar nyelvű színjátszás milyen erőteljesen tartja magát, és milyen produktumokra képes”.
A díjakat Elekes Botond, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkárának kabinetfőnöke, Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere és Nyakó Béla, a kisvárdai Művészetek Házának igazgatója adta át az ünnepségen.
További díjazottak:
Kisvárda város díját a Vajdasági Tanyaszínház kapta, A falu rossza című előadásáért (rendező: Táborosi Margaréta).
A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza által felajánlott legjobb alakítás díját a szakmai zsűri két színésznek ítélte oda:
– Szakács Lászlónak, Shylock szerepéért (A velencei kalmár, Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház)
– László Csabának, Trileckij megformálásáért (Platonov, Tompa Miklós Társulat, Marosvásárhely).
A legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati díjat idén Benedek Ágnes kapta, a Csíki Játékszín Finito és Csókos asszony című előadásában nyújtott alakításáért.
A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza három egyéni díjat ajánlott fel: Bandor Évának, a Komáromi Jókai Színház Cseresznyéskert című előadásában Ranyevszkaja megformálásáért, Mészáros Árpádnak A kisinyovi rózsa című előadásban nyújtott alakításáért, és Adriana Grandnak, a Csíki Játékszín Finito című produkciójának látványvilágáért.
A közönségzsűri által felajánlott díjat a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház a Portugál című előadásában, Csipesz szerepének megformálásáért Barabás Árpád nyerte el, és szintén a közönségzsűri díját kapta a Csíki Játékszín Finito című előadása (rendező Victor Ioan Frunză). A Nemzeti Erőforrás Minisztérium több évtizedes kiemelkedő művészi munkájáért Életmű-díjat adományozott Banka Líviának, az Újvidéki Színház művészének, és Czintos Józsefnek, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat művészének.
A szakmai zsűri tagjai voltak: Bicskei István (színész), Nagy Viktor (rendező), Nánay István (színikritikus), Proics Lilla (színikritikus), Tasnádi Csaba (rendező).
KÖLLŐ KATALIN 
Szabadság (Kolozsvár)

Történelmi emlékpark Kisborosnyón
Egy kicsit megrendül az ember, ha azt veszi észre, kis közösségek is gondolnak merészet és nagyot, aztán ha megvalósították, azt már eltüntetni nem lehet.
Ezt cselekszik immár tíz esztendeje Kisborosnyón Damó Gyula tanító vezetésével, mellé állott a falu is, Bartha Árpád megyebíró, Nagy Sándor közbirtokossági elnök, községi képviselő, Veress Kálmán szintén a falu elejéhez tartozik, aztán Majos István presbiter, Veress Sándor nyugalmazott lelkész és sokan mások. Valóságos történelmi emlékparkot hoztak létre, faragott emlékfák, kőtömbök idézik a magyar s az erdélyi magyar székely történelmet. Könnyű lehet, gondoltam magamban, történelemórákat tartani itt a gyermekeknek. Damó Gyula, a park létrehívója saját faragott székely kapuját állította a bejárathoz. Legyen ott, ne kelljen arra is pénz, adakozás. Valóságos emlékfa-erdő, nem egyéb. 1910-ben ez a Kisborosnyó 1602 lelket számlált, míg Nagyborosnyó csak 1544-et. Most a kisebbik Borosnyó hívja föl a figyelmet arra, amit sosem szabad elfelejtenünk. Néhány emlékfáról, kőtömbről: egy jelfán a földrajzi adatok, a falu földrajzi koordinátái, 550 méter magasan fekszik, keleti hosszúsági kör 26 fok, északi szélesség 45 fok, fekvése Kelet- és Nyugat-Európa felező vonalán. Aztán megépítették örök emlékeztetőül az ország- és nemzetgyilkosságra a trianoni napórát. Cementlapon a jel, és az emlékfa árnyéka pontosan június 4-én ér ama pontra a lapon. Emlékjelt kapott hát a nemzeti összetartozás napja az idén. A két szörnyű világháború emlékét idézi a tonnás kőtömb, azon héber nyelven is ott az írás, fölkiáltás, hogy soha többé ilyent! És az egyik fán az írás: "A magyar szó apostolai. Balassi, Pázmány, Apáczai, Kazinczy, Kosztolányi, Ady." Csak néhányuk, figyelmeztetőként. Jelen van név szerint a világhírű magyarok egy csoportja is. Mindet nem tudták még fölvésni. Köztük Szentkatolnai Bálint Gábor, a magyarság őstörténetének kutatója, rokonaink és azok nyelvének – 19 nyelven beszélt – megtalálója és megismerője Ázsiában. Faragott jelfát kaptak 1956 székelyföldi áldozatai is, voltak bőven, aztán ott az írás a másik faragott történelmi fán: önvédelmünk elfelejtett harcosai. Értsen a szóból a vándor meg a helybéli, s igen a gyermek is. És akkor királyaink, erdélyi fejedelmeink egész sora, mellettük 1848–49 hősei: hét harcos áldozat, aztán az első világégés hat, a második huszonkét áldozata. Másik fán – szándékosan nem jegyzek kopjafát, hiszen ezek emlékeztető faragott jelek inkább – Erzsébet nevű királynéink. És a falut, országot, nemzetet megtartó nagyasszonyaink. És igen, az anyák is kaptak történelmi jelet ebben az erdőnyi történelmi olvasókönyvben, anyáink, világra nevelőink. E hónap 19-én hármas emlékeztetőt avattak Kisborosnyón a nagy lélekkel megáldottak. Valóságosan meghordott hármas halmon három gyönyörű emlékfa, a közbelső Attila királyé, mellette örök emlékeztető a magyar-székely rovásírásra. Igen, itt a népnek eszébe jutott, hogy az a kincs másfél ezer esztendős legalább, és a miénk, hát ott a helye Attila jelfája mellett. A harmadik jelfa a visszafoglalásé. Nem tudom, azok a szlovák politikusok, akik eltiltották a magyar nyelvet amott Felvidéken a magyaroktól, és azok, akik a magyar címerből kilopták s magukénak nevezik a hármas halom magyar címerelemet, mit szólnak majd ehhez a hármas halomhoz Kisborosnyón. Lehet, visszavonják Borosnyóról a szlovák nagykövetüket, kitelik tőlük... Nem sorolom, hosszú lenne, ám ennyi is lélekemelő a történelmi emlékparkból. Meggyőződésem, hogy – Kisgyörgy Zoltán ünnepi előadó szavaival élve: ha rázós lesz az út a látogatók kocsijának (amúgy sima aszfalt vezet), legalább fölrázza bennük a történelmi és nemzettudatot. Amondó vagyok, hogy azok a politikusok, akik ellenünkre a kis lépések módját élték az eltelt húsz évben, most Kisborosnyón tudomásul vehetik, hogy lehet tíz év alatt is megtenni nagy lépéseket. Példa egy kis közösség nagy alkotása. És azt is elmondom, hogy e park mellett s ebből kimenni nem lehet imás sóhaj nélkül, nem. Himnuszos volt a délután, és én néztem az embereket: balsorsot, porladó sziklaszékelyeket láttam, hallottam énekelni s énekelve, de egyetlen lehajtott fejet sem! Idézem az ifjú református lelkész, Rátoni Botond szavait, véshetnénk kőbe, fába is: "Egy megkeserített és megkeseredett nép saját jövőjét adhatja fel!"
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kratochvil Károly altábornagy három kívánsága
Gottfried Barna és Nagy Szabolcs szerzőpáros A Székely Hadosztály története című, még nyomdafesték-illatú könyvét olvasom (Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011).
A téma felette érdekel, a számomra elérhető információkötegekből már évtizedek óta próbálom kiszálazni az első világháború végnapjainak kaotikus, kormányzati részről a nemzeti érdekeket eláruló időszakában az Erdély, benne Székelyföld megmentéséért szervezett egyetlen magyar katonai alakulat szerepét.
Érdeklődésemet az is ébren tartotta, hogy ismertem néhai professzorom, a nyujtódi Antal Árpád édesapja katonakori emlékeire és levéltári kutatásokra alapozott elhatározását a Hadosztály történetének megírásával kapcsolatosan, amiben aztán elhatalmasodó betegsége és halála akadályozta meg. (Nincs tudomásom a vonatkozó kéziratos örökség sorsáról.)
A sors játékának is vélhetem, hogy az előző hetekben Hódmezővásárhelyen ismét meglátogattuk dr. Benczédiné Szabó Gabriellát, aki féltett kincsként őriz egy Kívánságos Könyvet, amelyben az 1920-ban Ó-Tordáról Magyarországra repatriált család egyik tagja, Weress Ákos 1957-ig a házukban megforduló igen népes vendégsereg három kívánságát saját kézjeggyel hitelesíttette. Ebbe a "háromkívánságos könyvbe" jegyezte be Kratochvil Károly a következőket: A Székely Hadosztály 1918/19-ben hirdette a világnak, hogy Erdély határán egy büszke, önérzetes nép lakik, amely nem hajtja fejét idegen járom alá. Ez a harcias szellem maradjon meg örök időkig. Nem fog elmerülni, akármi történne, mert szívós, kitartó. A Székely Hadosztály puszta létezése halálos döfést adott Trianonnak, de Kun Bélának (is). Ő volt az első ellenforradalmi alakulat Magyarországon, erre legyen a Székely nemzet büszke – mert harcolt Magyarország integritásáért is.
Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly alth., a Székely Hadosztály és Erdély volt katonai parancsnoka, a Mária Terézia Rend Lovagja
1943/XI.30. A Kívánságos Könyv egyébként kultúrtörténeti ritkaság. Közel négy évtized alatt 336 saját kezű bejegyzés került lapjaira – írja dr. Berényi Károly, a családi ereklye örökösének, a Gabi néni ugyancsak Gabriella nevű lányának férje. – Kratochvil Károly bejegyzése többek között ilyen beírók társaságában szerepel: Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kosztolányi Dezső, Szerb Antal, Kodály Zoltán, Józan Miklós, Ravasz László, Szentimrei Jenő, Balázs Ferenc, Bartók Béla, Veres Péter, Kodolányi János, Kemény János, Nyirő József, Féja Géza, Bárdos Lajos, Sík Sándor, Fáy Aladár, Püski Sándor, Benedek Marcell, Czine Mihály, Nagy László. A költők rendszerint eredeti verseket is bemásoltak a Kívánságos Könyvbe. Egyébként dr. Benczédiné Szabó Gabriella lakásában méltó helyre került a magyar kultúrtörténeti ereklye, hisz itt található sok értékes antik bútor és tárgy mellett az az ó-tordai kanapé is, amelyben Jókai Mór is ült, amikor Torockón az Egy az Isten című regényéhez gyűjtött anyagot. A Weress család ugyanis Torda neves famíliái közé tartozott, amelyből Torda város több elöljárója került ki. Orbán Balázs külön fejezetet szentel történetének.
A Weress-hagyaték gondozója dr. Berényi Károly hódmezővásárhelyi közéleti elkötelezettségű orvos. A hódmezővásárhelyi Kívánságos Könyv, kultúrtörténeti értékét tekintve, magyarázó szövegekkel ellátott hasonmás kiadást érdemelne.
A korszak kutatói számára is ismeretlen Kívánságos Könyv a baráti közösségekre jellemzően bizalmas lenyomata annak a szellemi környezetnek, amelyhez a Brünnben született Kratochvil Károly, a "tiszteletbeli székely" tartozott. (Kapcsolatai Horthy, Teleki és Bethlen személyéig és köreikig is elértek.) A baróti Tortoma Könyvkiadó november folyamán A Székely Hadosztály című könyvvel székelyföldi könyvbemutató körútra indul. Ezt megelőzően a Székely Hadosztályról, a székelység utolsó végvári harcáról Domonkos László írt könyvet (Az elárult hadosztály).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csángónak lenni keresztség”
A Moldvában élő magyarok életében két meghatározó tényező létezik: a csángóság és az istenhit – e két szempont köré épült a 10. Csángó Nap programja, ami a csángóságról szóló beszélgetéssel zárult vasárnap este.
Egy nap a csángókért. Múltról, jelenről, jövőről egyaránt szó esett a csíkszeredai eseményen
A Hargita megyei önkormányzat és a Hargita Megyei Kulturális Központ a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének közreműködésével Csíkszeredában megtartott esemény keretében a megyeháza márványtermében a moldvai csángó magyarok irodalmi, néprajzi példaképeivel találkozhattak az érdeklődők Lakatos Demeter, az első neves csángó költő születésének 100. évfordulója apropóján.
Amint Ferenczi Gabriella, a csángó magyarok szövetségének képviselője rámutatott, a Moldvában élőknek nagyon fontos, hogy legyenek példaképeik, akikre büszkék lehetnek. Halász Péter néprajzkutató ilyen példaképeket sorakoztatott fel a jelenlévők előtt, bemutatva azokat a kortárs alkotókat, akik bár nem tudtak jelen lenni az eseményen, munkájuk figyelemre méltó: Petrás Mária, „a legszebb kerámiákat készítő énekes és a legszebben éneklő kerámiaművész”, Gábor Felícia író, akinek Csángó vagyok című könyvéből a moldvai gyerekek több részletet is felolvastak, de szó esett Perka Mihály tanárról, Laczkó Mihályról és Demse Mártonról is.
„Ezek az emberek elindultak a felelős értelmiséggé válás útján. Szükség van rájuk Moldvában, mint egy falat kenyérre, hiszen nyomot hagytak maguk után, amit mások követhetnek” – fogalmazott a néprajzkutató, aki úgy véli, a moldvai magyarok sorsa a többi magyar sorsánál is tragikusabb. Farkas Gábor debreceni költő, irodalomkritikus a moldvai magyar nyelvű irodalom kanonizációs folyamatáról mesélt az egybegyűlteknek, amely során elfogadottá, elismertté válik majd a csángó szerzők munkája.
Vissza a gyökerekhez
A jubileumi rendezvényen az érdeklődők személyesen is megismerkedhettek Duma András íróval, aki a moldvai csángó hagyományokat, népszokásokat tanítja „vissza” az ottani gyerekeknek.
Iancu Laura Kárpát-medence-szerte ismert költőről ugyanakkor megtudhattuk, egyike volt azon csángó gyerekeknek, akik 1990-ben Borbáth Erzsébet tanárnő, akkori igazgatónő jóvoltából a csíkszeredai József Attila Általános Iskolában kezdhették meg tanulmányaikat, magyar nyelven. „Ez a lehetőség olyan mérföldkő volt, ami meghatározta, hogy milyen irányban haladhatunk előre. Elmentem, és bár nincs visszaút, nem szakadtam el Moldvától, hiszen csángónak lenni olyan keresztség, amit nem tudunk levakarni magunkról” – ecsetelte az egybegyűlteknek a költő.
Nyisztor Tinka magyar papokat sürget
„Ha nem lesznek odahaza megértő papjaink, elveszünk. Szükség van magyar misékre, az öregek nem tudnak meggyónni, mert nincsenek magyar papok. Olyan szellemi vezetőkre lenne szükség, akik nem azt akarják, hogy eltűnjünk a föld színéről” – hangsúlyozta Nyisztor Tinka néprajzkutató, hozzátéve, „aki elfelejti az anyanyelvét, az Istennel sem tud kommunikálni”. „Moldvában legelőször a papok felejtették el az anyanyelvüket” – mutatott rá szomorúan a jelenlegi helyzetre.
Az eseményen jelen volt Sógor Csaba EP-képviselő is, aki ismertette a Mük szeretünk itt élni című csángó tematikájú, háromnyelvű kötetet, majd Kosztolányi Dezső szavaival zárta beszédét: „...parasztjaink azt tartják, hogy akinek holt hírét költik, az sokáig él. Úgy látszik, ez a népekre és nyelvekre is áll”.
Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul a könnyített honosítási eljárás kifejezetten moldvai csángókra vonatkozó passzusát ismertette, amelyben szerepel az a csángó településeket felsorakoztató lista is, amely helységekből származók biztosan megkaphatják a magyar állampolgárságot. Annak kapcsán, hogy ma már Moldvában igen kevés csángó ismeri anyanyelvét, a főkonzul kihangsúlyozta, azért is van szükség minél több magyar látogatására a Csángóföldön, hogy az ott élők a jövőben is fontosnak tartsák a magyar nyelv éltetését, használatát.
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

Oklevél a magyar állampolgárság tízezredik kolozsvári igénylőjének
Az EMNT irodájához naponta több tucatnyian fordulnak segítségért
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kolozsvári irodájában tegnap állították össze a könnyített magyar állampolgárságot igénylő tízezredik személy iratcsomóját. Schifbeck Sára Éva 1928-ban született Kolozsváron, és vallomása szerint nem csak azért igényelte a magyar állampolgárságot, mivel már volt magyar állampolgár, hanem azért, mert a szülei magyarnak nevelték. Schifbeck asszony oklevelet és virágot vehetett át az EMNT-irodában Szász Pétertől, a Demokrácia Központ igazgatójától és az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnökétől, aki lapunknak elmondta: naponta átlag 80 ember látogat el hozzájuk, és 30 személynek állítják össze az iratcsomóját. A megbeszélt napon az igénylőnek segítenek kitölteni az állampolgársághoz szükséges nyomtatványokat, és foglalkoznak a lefordítandó iratokkal is. Megtudtuk: idén sem csökkent a magyar állampolgárságot igénylő személyek száma.
– Több mint egy év telt el azóta, hogy az anyaország határain túl rekedt magyarok kérvényezhetik a magyar állampolgárságot. Erdélyben mostanáig hányan éltek ezzel a lehetőséggel? – kérdeztük Szász Pétert, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének alelnökét és a Demokrácia Központ igazgatóját.
– Legegyszerűbb, ha egy naptári év adatairól beszélek, hiszen mögöttünk van egy teljes év, amelyben a magyarság határok felett átívelő nemzetegyesítése szempontjából sikertörténetként könyvelhetjük el a honosítást. 2011 az első olyan év, amikor igényelni lehetett szerte a világban a honosítást, illetve a visszahonosítást. Szervezetünknek is egyik fő tevékenysége a honosítást igénylők segítése volt. A kérelmezők bizalommal fordultak hozzánk, és elégedetten távoztak. Az érdeklődés továbbra is töretlenül nagy, irodáinkat nagyon sokan felkeresik. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Erdély-szerte működő 26 irodájában egy év alatt 151 213 személyt tájékoztattunk a honosítási eljárásról, ugyanakkor 74 815 személyt irányítottunk összeállított iratcsomóval a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok felé. Az EMNT kolozsvári irodájának munkatársai méltányos részét végezték el ennek a munkának 2011-ben, a 8542 itt honosított személy az erdélyi irodáinkat felkereső személyek 11,42 százalékát teszi ki.
– 2004. december 5-én az anyaországban népszavazást tartottak a magyar állampolgárság megadásáról a külhoni magyarok számára, akkor Erdély-szerte elégedetlenséget szült az eredmény. Hogyan viszonyulnak ehhez a mostani kérelmezők?
– Mindannyiunkban benne él a 2004-es népszavazás traumája. Azt a szomorú emlékű napot nem felejthetjük el, és méltán nevezhetjük lelki Trianonnak. Ennek ellenére 2004. december 5. mégsem volt hiába: gyors röntgenképet adott magyarságunkról, hogy a magyar öntudat mennyire sérült Kárpát-medencei szinten. Figyelmeztetett arra, ha nem történik valamilyen változás, akkor lehet, hogy egy évszázad múlva a magyarság egy színfolttá zsugorodhat Európa térképén. Megerősödésünk első feltétele egy olyan keménykezű budapesti vezetés, amely tényleg a Kárpát-medencei magyarság határokon átívelő egységében, közös jövőjében gondolkodik, nemzeti kérdésekben megalkuvást nem ismer, és tudatja Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban és Brüsszelben, hogy minden magyarral elkövetett atrocitást sajátjának tekint, s mindenki mellett kiáll, aki a magyarsága miatt kerül kellemetlen helyzetbe. Csak így kaphatjuk vissza azt az érzelmi biztonságot, ami több mint 90 éve elveszett. Elmondhatjuk, hogy nem csalódtunk a Fidesz-KDNP-kormányban, hiszen sugallatára a magyar Országgyűlés rekordidő alatt, a beiktatástól számított tizenkettedik napon, szinte közfelkiáltással, mindössze három ellenszavazattal megszavazta az új állampolgársági törvényt. Ezt kell megértenie minden kérelmezőnek, akit ez tart vissza, hogy élesen különbséget kell tennie egy nyolc évvel ezelőtti, nemzetellenes kampány és a magyar állampolgárság összefogó ereje között. Akkor olyanok kampányoltak ellenünk, akiknek a nemzet nem jelent semmit, és értékrendszerüket nem befolyásolta az sem, hogy Mátyás király, Bocskai, Rákóczi, Arany, Bartók, Ady, Kosztolányi, Kós Károly és történelmünk, kultúránk megannyi óriása nem lenne magyar állampolgár, ha most születne.
Ugyanígy nem jelentett semmit, hogy a Hősök terén levő Millenniumi emlékmű panteonjának tizennégy szobra közül nyolc „határon túli” személyiséget ábrázol. Tehát 2004-et nem lehet elfelejteni, de ennél azért sokkal többről van szó. Másrészt most határozottan más szelek fújnak. A több mint egy éves közös munka során alkalmunk volt megtapasztalni, hogy magyarországi partnereink – lehetnek ők akár politikusok vagy egyszerűen csak a honosítási apparátusban dolgozó ügyintézők – nem úgy tekintenek az állampolgárság megadására, mint valami különös kegyre vagy alamizsnára, hanem tényleg őszintén hozzásegítenek ahhoz, hogy a magyar nemzethez hivatalosan is hozzátartozzunk. Mi több, mivel az állampolgársági törvény tulajdonképpeni alanyai csak mi lehetünk, konzultáció szintjén minden egyes esetben kikérték véleményünket. Nem egyszer kezdeményezésünkre jelentős könnyítéseket tettek az állampolgárság igénylésének előírásaiban.
– Az eddigi tapasztalatok szerint melyek a fő motivációi a kérvényezésnek, miért tartják fontosnak az erdélyi magyarok, hogy megkaphassák a magyar állampolgárságot?
– A motivációkat főleg korosztályonként lehet megkülönböztetni. Az idősebb kérelmezők a magyar állampolgárság megszerzésének lelki vonzatát tartják inkább szem előtt. Nemegyszer elhangzik az a mondat, hogy „magyar állampolgárként szeretnék meghalni”, és teljes mértékben érezhető: ezek őszinte gondolatok. Ez valahol érthető is, hiszen nagyon sok esetben a kérelmező már volt magyar állampolgár, vagy olyan időkben élte gyermek- és ifjúkorát, amikor „magyarabb” volt Kolozsvár és környéke. A fiatalabbak körében inkább a magyar útlevél nyújtotta előnyök vonzóbbak. De itt sem lehet határozottan kategorizálni, mert legtöbb esetben az egész család kéri egy időben, tehát a nagyszülőktől az unokákig itt van mindenki. Van egy olyan irányelv is, amely azt mondja, hogy „minek kérni, tudom én magamról, hogy magyar vagyok”, ez így is van, ezt senki nem vonja kétségbe, de itt valahogy a jövőre is kell gondolni felelősen. Hiszen megszerzett magyar állampolgárságunkat gyermekeink, unokáink fogják örökölni, és ha azt akarjuk, hogy ők hivatalosan is a magyar nemzethez tartozzanak, nekünk kell megtenni ezt a lépést. Személyes véleményem, hogy az állampolgárság megszerzése az elvándorlást nem serkenti, ugyanis aki el akar menni, az úgyis megteszi. Tény viszont az, hogy a magyar állampolgárság felvétele megállíthatja az asszimilációt, mert egy régóta áhított köteléket von közénk.
– Befolyásolta-e az erdélyi honosítási folyamatot a Szlovákiában zajló megfélemlítési akció? Érezhető-e Erdélyben ennek valamilyen hatása, emiatt csökkent-e a honosítást kérelmezők száma?
– Tényként kell kezelnünk azt, hogy sokan, bár szeretnék igényelni, félnek megtenni ezt a lépést. Ezt a kommunista diktatúra négy és fél évtizedének megfélemlítő politikája rovására írnám. Akkor sokaknak adódott kellemetlensége a felvállalt magyar identitás miatt. Itt feltétlenül fontos az ügy több aspektusát megvizsgálni. Minden állam maga jogosult dönteni arról, hogy kit vesz fel állampolgárai sorába. Az állampolgárság jogi kötelék az adott ország és polgára között. Nagyon fontos, hogy Szlovákián kívül egyetlen Magyarországgal szomszédos ország sem emelt és nem emelhet kifogást az új szabályozás ellen. Románia például nem mérhet kettős mércével, hiszen a volt Nagy-Románia területéről származó ukrán és moldovai állampolgárok esetében az 1991/21-es törvény előírja: egyszerű kérelemleadás után a kérvényezéstől számított 6 hónapon belül meg kell oldani a „visszahonosítást”. El kell mondanom, és ez az eljárás magyarországi kidolgozóit dicséri, hogy nagyon okosan a román külügy véleményét is kikérték olyan címen, hogy itt már van tapasztalat. A román külügy készségesen vagy nem, de segített, így a magyar állampolgársági törvény részben a román állampolgársági törvényre épül, így Románia hallgatólagosan tudomásul vette a magyar lépést, és nem lehet beleszólása, hiszen más irányba, de ugyanezt teszik. Szerbia is ugyanúgy megadta a bánsági szerbeknek az állampolgárságot. Ebből problémája senkinek nem lehet, a nemzetközi jog nem tiltja a kettős vagy többes állampolgárságot, amely nem sérti az uniós szabályozást sem. A megoldást több EU-s és EU-n kívüli ország is alkalmazza, ráadásul ez egyre gyakoribb, főleg ilyen régiókban, ahol etnikai mozaikról beszélhetünk.
– Milyen főbb gondokkal, problémákkal szembesültek az elmúlt egy év alatt, voltak-e különösebb panaszok a honosítást igénylők részéről, mennyire haladt zökkenőmentesen a honosítási eljárás?
– Hogy az ügyintézés teljes folyamata ennyire elhúzódik, mindenképpen egy valós problémája az eljárásnak. De sajnos gyorsabban nem lehet elbírálni a kérelmeket. Tapasztalatból mondom azt, hogy a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok munkatársainak megfeszített munkája ellenére gyakorlatilag lehetetlen a procedúrát lerövidíteni. Hogy ezt számokkal is alátámasszam: amíg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal személyzete másfélszeresére bővült 2010-hez képest, a beérkezett kérelmek negyvennégyszeresére nőttek, ha ugyanezt az időszakot tekintjük.
– Kolozs megyében hol nagyobb az érdeklődés: Kolozsváron vagy a megye más településein?
– Kolozsvári kérelmezők többen vannak, de ennek csupán az a magyarázata, hogy az irodánk is itt működik. A Demokrácia-központok esetében gyakori eljárásnak számítanak a kihelyezett munkanapok. Főleg az idős és mozgássérült embereknek fontos, hogy az Erdély-szerte 26 helyszínen működő irodák néha „házhoz jöjjenek.” Az elmúlt egy évben minden EMNT-iroda saját vonzáskörzetében lakossági fórumokat, kihelyezett munkanapokat tartott számos településen. A Kolozs megyei települések közül egyelőre Szék, Körösfő, Magyarkapus, Bonchida, Türe, Magyarbikal, Magyarszovát, Nádasdaróc, Szamosújvár és Torda azok, ahol munkatársaink honosítottak. De a munka korántsem ért véget, továbbra is kiszállásokat tervezünk oda, ahol igény van a magyar állampolgárságra. Erre minden egykori magyar állampolgár magyarul beszélő leszármazottja jogosult. Felmenőinktől nem kérdezte senki, hogy kell-e vagy sem a magyar állampolgárság, hanem elvették tőlük egyik napról a másikra. Nekünk lényegesen könnyebb dolgunk van: most magunknak kell feltennünk ugyanezt a kérdést, és akár érzésből, akár érdekből, de felelős döntést kell hoznunk.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

A nyilasokról
Somogyi Zoltán politikai elemző így ír: „A Magyar Országgyűlés pénzén, illegálisan Romániába csempészik egy nyilasként ismert, íróként nem jegyzett rasszista hamvait.” Szanyi Tibor MSZP-s képviselő pedig így: „Abszurdnak tartom, hogy a magyar kormányzó erők a szélsőjobbal karöltve egy nyilas náci hamvaival cirkuszolnak, habár az inkább idegesít, hogy ezeknek a valaha volt fasiszta pribékeknek a szellemi utódai itt élnek velünk, sőt a magyar parlamentben óbégatnak.”
Az „íróként nem jegyzett” Nyirő a magyar irodalom egyik legnagyszerűbb alkotója. S ezek a Somogyi-féle kijelentések természetesen csak arra jók, hogy vérig sértsék mindazon milliókat, akiknek Nyirő könyvei fontosak, akiknek Uz Bence nélkül nem lenne elképzelhető a magyar kultúra. Ezért mondom még egyszer, tessék megnézni végre Bergman Kígyótojás című filmjét, hogy megértsétek végre, mit miért nem lehet tenni és mondani. Szanyira pedig nem vesztegetek szót, ugyanis ő valóban ellentéte Nyirőnek, amennyiben is Nyirő nélkül szegényebb és szomorúbb lenne a világ, Szanyi nélkül pedig gazdagabb és vidámabb. De azt azért ne feledjük el, hogy amikor Kertész Ákos genetikailag alattvalónak és moslékzabálónak titulálta a magyarságot, a mainstream értelmiségi körök hümmögtek kicsit, majd elsikálták a dolgot azzal, hogy egy írónál az életművet kell nézni, s azt nem teheti semmissé egy szerencsétlen mondat. Rendben van. De akkor ez miért nem igaz Nyirő Józsefre?
S tényleg: hogy is állunk akkor ezzel a nyilasozással, rasszistázással, antiszemitázással? Nézzünk egy érdekes párhuzamot: szintúgy Székelyudvarhelyen élt a Rajk család.
A tizenegy gyerekből kettő lett „híres”: László és Endre. S az az iszonyatos kor, amelyben élniük adatott, egyiküket a nyilasok, másikukat a kommunisták karmaiba taszította. (Bár ez semmiképpen sem mentesít az egyéni felelősség alól!) A nyilas Endre Szálasi élelmezésügyi biztosa lett. Befolyását felhasználva megmenti kommunista László testvérét a bitótól. Majd a háború után amerikai fogságba kerül, s várja a kiadatását. S ekkor – egész élete szinte egyetlen emberi cselekedeteként – az immáron hatalommal bíró László minden befolyását latba vetve megakadályozza, hogy a Szövetségi Ellenőrző Bizottság kikérje Endrét. Most ő menti meg nyilas testvérét a bitótól. De kommunista lelke nyilván háborog emiatt, és kompenzálásként eszeveszett hadjáratot indít többek között Nyirő József ellen, s követeli a „nyilas” és „háborús bűnös” író azonnali kiadatását és elítélését. A kor erre szakosodott szervezete megvizsgálja Nyirő ügyét, múltját és cselekedeteit, és úgy találja, Nyirő József nem követett el háborús bűnöket, ezért megtagadja a kiadását Magyarországnak.
A Szálasi minisztereként tevékenykedő, nyilasságát élete végéig vállaló Rajk Endre békében hal meg Németországban 1960-ban. A háború poklában, Erdély elvesztésének árnyékában, kétségbeesésében néhány rossz, sőt vállalhatatlan mondatot papírra vető, amúgy semmilyen bűnt el nem követő Nyirő József kitagadott páriaként hal meg Spanyolországban, és halála után ennyi évtizeddel megpróbálják megakadályozni paranoiás románok, hogy szülőföldjén nyugodhasson, idehaza pedig földbuta, aljas és nyomorult gazemberek nyilasozzák és antiszemitázzák őt. (Tényleg: Kosztolányink ájult csodálattal írt Mussoliniről. Kitagadjuk őt is?) A sors pedig úgy mutat fityiszt, hogy amikor Rákosi töpreng, ki is legyen a „nagy hal” a soron következő koncepciós perben, sokáig nem tud választani Nagy Imre és Rajk László között. Végül az aktív NKVD-ügynök Nagy Imrét mégsem meri felakasztatni, így esik választása Rajkra. S a Székelyudvarhelyről származó Rajk Lászlót, akit a nyilas rémuralom idején megment nyilas bátyja, a saját elvtársai akasztják fel. Ilyen kor volt az. Iszonyatos emberi tragédiákkal, emberi tévedésekkel, rettenetes bűnökkel. De Nyirő éppenséggel bűnt nem követett el. Ezt egy akkor és erre specializálódott testület állapította meg hivatalosan. A SZEB szovjet, amerikai és angol tábornokokból és azok katonai apparátusából állt. Ha ők nem találták bűnösnek Nyirőt, akkor most, hetven évvel később nem kéne őt bűnösnek kikiáltani a kiskörúti kávéházakból. Ha pedig mégis, akkor tessék vállalni: akik tehát most, hetven évvel a történtek után nyilasozzák, antiszemitázzák és háborús bűnösözik Nyirő Józsefet, azok felülírják a hivatalos döntéseket, és a történelmet mindig is minden skrupulus nélkül átíró és összevissza hazudozó kommunisták szövegét szajkózzák tovább. Vagy azért, mert ők maguk is azok és ugyanolyanok (Szanyi, Vadai), vagy azért, mert fogalmuk sincs semmiről (Somogyi). Ugyanezt üzenjük Ponta román kormányfőnek is: ahányszor háborús bűnösnek nevezi Nyirőt, annyiszor hazudik.
Amúgy, az antiszemitázók figyelmébe: ha mindenki antiszemita, akkor senki sem az. Ha mindenki nyilas, akkor senki sem az. Ha mindenki háborús bűnös, akkor senki sem az. Ezt is relativizálni akarjátok, aggódók?
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap. Erdély.ma

Összetartozás?
Van, persze hogy van, ahol értelmetlen, sőt fájdalmas a kérdőjel.
Ilyen a múlt. Összetartozunk a múltunkkal. A történelmünkkel. Minden egyes napjával.
Örökre és eltéphetetlenül. Aztán e múlt, e história némely eseményét s alakját megpróbáljuk kitörölni önmagunkból. Az sem megy. Néhány eseményt és alakot gyűlölünk – az meg most, a jelenben szül újabb és újabb gyűlölséget. Nehéz tenni ellene, és egyre kevésbé látom, hogy lehetne egyáltalán. De felejtés, megtagadás, gyűlölet hasztalan: a múlt mi vagyunk. Mi játsszuk tovább.
„A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés…”
Nem oldotta békévé. Ki tudja, talán nem is oldhatja soha. Olyan sebeket ejtettünk egymáson a múltban, amelyek nem begyógyíthatóak. S a megbocsátó belepusztulna a megbocsátásba. Ez nem keresztényi mondat, tudom. S félem is az Istent miatta. S azt is tudom, nincsen kibúvó az utolsó ítéletnél – hát csak azt fogom tudni dadogni, hogy az elkövetett rettenetes bűnöknek csak egyikéről esett szó mindig, csak az egyiknek járt ki a tisztelet s az emlékezés. A mások rettenetes bűneit mindig illett nagyvonalúan megbocsátani, s még inkább elfelejteni. Ez növesztette naggyá ismét a gyűlöletet.
A múltunkkal összetartozunk tehát, de múltunk emlékei s az emlékekből, családi legendáriumokból fakadó, jelenbe nyúló ítéletek s gyűlölségek mélyen megosztanak bennünket. Nem mi, most élők leszünk azok, akik ezen felülemelkednek. Sebaj. Egy illúzióval legfeljebb kevesebb. Aztán, persze, összetartozunk ővelük, akiket ezen a napon elszakítottak mitőlünk.
1920. június 4., 16.30. Nem elfelejthető pillanat. S ők – mi vagyunk.
Nincs kérdőjel, ha közéjük megyek. Oda, ahol elrongyosodott a csönd, dunyhát húz magára a csecsemősírás is, oda, a hegyek közé. Vagy Kassára, reménykedve, hogy Márai majd megvált bennünket. Vagy éppen a Délvidéken, Csáth rémlátomásai közé. Lám-lám, doktor úr, semmi az ópium iszonyata ahhoz képest, amit a történelem produkált fél kézzel arrafelé…
Összetartozom velük.
Összetartozás? „»Szeresd a magyart, de ne faragd le« – szóla, / »Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.«” Arany János üzen így a Toldi estéjében, s Hunnia mélysége, csodája világlik fel az üzenetből. A zsírral kevert korommal kent hajú hajdúk bizonysága és tanúságtétele, a nyakas reformáció halk, szótlan, mély ereje és elpusztíthatatlansága. Leborulok eléjük…
„S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?”
Íme, Janus Pannonius szelíd szavával szól Pannónia is. A mély zengésű orgonán búgó egyetemes katolicizmus s a szent, templomépítő, fenséges barokk – leborulok eléd… Mert összetartozom véletek is.
Összetartozunk mi sok mindennel, csak nem tudunk róla. Vagy nem merünk tudni róla. S mert nem merünk, s mert a múlt elválaszt, s mert mást és mást meséltek szüleink, hát idehaza, idehaza térben és időben, vagyis hát a maradék hazában és ebben a nyomorult, szánalmas jelenben inkább gyűlölködünk. Egyszerűbb is, látványosabb is talán, csak hát, ha így folytatjuk, belehalunk. Ezért inkább menekülök. Gyerekekhez, megjuhászodott önmagamhoz. Odaátra, Wass Albert tizenhárom almafája alá, Nyirő Uz Bencéjéhez, Tamási rengetegébe. Balassi szép szavához, Márai bölcsességéhez. Csáth Gézához, Kosztolányihoz. Ha kell, egészen az Adriáig. Otthon vagyok az Őrvidéken, s ismerem a testőr költő minden panaszát. Enyém Hunnia s Pannónia – s tudom a varázslatot:
„Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.”
Illyés is megvigasztal… De növekvő rettegéssel értem egyre mélyebben
az ifjú Babitsot:
„Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fiatal füleknek.”
Lám, nem is Babitsot: Horatiust. S már nem szállok szembe vele. Mivel otthon vagyok mindenütt, mindenütt a múltban, mindenütt a régi hazában, csak itt nem vagyok otthon, a „varázstalanított” világban és a tömegben, hát én igenis az arany középszert kívánom. Sajnálom. De élni akkor is gyönyörűség. E világ ellenében is…
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap. Erdély.ma

Baloldali tiltakozók zavarták meg a csepeli Nyirő-megemlékezést
Baloldali tüntetők zavarták meg a Nyirő József-megemlékezést, amelyet Csepelen a Radnóti Miklós Művelődési Házban tartottak pénteken. Az épület előtt a Demokratikus Koalíció szimpatizánsai tiltakoztak azellen, hogy Nyirő Józsefet épp a Randóti Miklósról elnevezett intézményben ünneplik.
Németh Szilárd, Csepel fideszes polgármestere „kis intermezzónak” nevezte a tüntetést, szerinte a tüntetők célja a „botránykavarás” volt. Az elöljáró megjegyezte, hogy a tüntetést szervező Vadai Ágnesnek, a Demokratikus Koalíció elnökségi tagjának a Parlamentben két Nyirő József- és egy Radnóti-kötetet fog ajándékozni, hogy megismerhesse az erdélyi író műveit.
Fráter Olivér történész felidézte a meghiúsult székelyudvarhelyi újratemetés körülményeit, szerinte az újratemetést a román hatóságok ellenállása és a helyi magyarság politikai érdekképviselete vezetőjének elutasító magatartása hiúsította meg. A történész elmondta: elkezdte kutatni Nyirő József második világháborús szerepvállalását, az eddigi eredményei azt mutatják, az író „nem vállalt tevőleges szerepet egyik diktatúrában sem”. Kijelentette: háborús bűnökkel nem vádolták meg, és nem ítélték el.
Takaró Mihály irodalomtörténész emlékeztetett: az író munkássága 2013. szeptember 1-jétől a nemzeti alaptanterv része lesz. Szerinte a két világháború közötti magyar irodalmi kánon csonka, torz, és helyre kell állítani. Mint fogalmazott, a kánonból ideológiai okokból száműzték a nemzeti-konzervatív irodalmat és az erdélyi irodalmat. Az irodalomtörténész, utalva Nyirő szélsőjobboldali múltjára, elmondta, a magyar irodalom számos alakját száműzhetnék a kánonból közéleti szerepvállalásaiért. Ugyanakkor leszögezte, szerinte a kommunista eszmével való szimpatizálás miatt nem kell kizárni a magyar irodalomból József Attilát, Babits Mihályt vagy Kosztolányi Dezsőt sem.
Megszólalt a Die Presse német lapnak adott interjúban a Nyirő-botrány kapcsán Orbán Viktor miniszterelnök is, aki kijelentette, hogy azt kegyeleti és nem politikai kérdésnek tartja, és nem ért egyet azzal, hogy Kövér László részvétele szimbolikus jelentőségű politikai lépés lett volna. „Csodálkozom, hogy Románia számára ez politikai kérdés” – mondta. Hozzátette, Budapesten nemrég megemlékeztek Kádár Jánosról is, amit szintén kegyeleti aktusnak tart. Krónika (Kolozsvár)

Fényben, árnyékban
Beszélgetés a 90 éves Jánosházy György költővel, műfordítóval
– Közel egy évtizeddel ezelőtt beszélgettünk hosszasabban, akkor, amikor az Arany János-díjjal jutalmazták. Életműdíjnak tekintette az elismerést, és visszatekintve a megtett útra, úgy értékelte, hogy költői szempontból az utóbbi húsz éve volt a legtermékenyebb. Azt hiszem, hogy az azóta eltelt majdnem tíz esztendőről is kijelenthető ugyanez.
– Mondhatom, hogy ez is ugyanolyan termékeny volt. A kötet is, amit a kiadó erre az alkalomra jelentetett meg, friss termés. Eltér a szokástól, 90 évesen a régi versekből illenék könyvet összeállítani. De ez nem a korábbi költészetemből megejtett válogatás, mindenik frissen született vers.
– Folyamatosan jönnek a versek?
– Folyamatosan, de most már óvatosabb vagyok. Ahogy az ember öregszik, és figyel másokat is, láthatja, hogy egyesek idős korukra szellemileg visszaesnek. Nemcsak a memória gyengül, a gondolkodáskészségben is változások lehetnek. Egy csomó intellektuális funkció, ami az alkotásban nagyon fontos lehet, szintén csökkenhet. Ezért lép fel az óvatoskodás. Mielőtt ezeket a kötetben megjelent verseket írtam, egy hosszabb szünetet tartottam, ami alatt önmagamban kutakodtam, vajon tudom-e azt folytatni, amit addig csináltam, és ugyanolyan szinten, nem lesz-e kevesebb, amit nyújthatok, mint korábban. Erősen minőségigényes vagyok, kényes másokkal is, de elsősorban önmagammal szemben, és nem tudnám megbocsátani magamnak, hogy az eddiginél gyengébb színvonalon jelentkezzem. Pusztán csak azért, mert elértem ezt a kort, valaki meg, tekintettel a kilencven évemre, szánalomból kiadja a kötetet. Emiatt kellett a hosszabb szünet. Pedig abban az emberben, akinek már olyan a versírás, mint a jó napot, vagyis ez a természetes kifejezésmódja, felgyűlnek az érzések, gondolatok, mondanivalók. Bizonyos idő teltével akkora feszültséget keltenek benne, hogy azt muszáj valamilyen módon kiszabadítania magából. Így kezdtem el megint a versírást, de nem siettem vele. Azelőtt sem siettem, sosem volt bennem olyan késztetés, hogy sokat írjak. A költői eszményképeim is ilyen szerzők voltak, főleg a francia irodalomból ismertem egypár igazán neves költőt, akik nagyon kevés verset írtak, mégis irodalmi határkővé váltak.
– Mi a fokmérője? Honnan lehet biztos abban, hogy amit ír, tényleg a kívánt szintre emelkedik?
– Hosszú évekig kritikusként is tevékenykedtem, és kialakult bennem a képesség, a hajlam vagy ösztön, hogy önmagamat mint kritikus is olvassam. Főleg akkor sikerül ez, ha egy kis idő eltelt, és nem azt olvasom, ami még túl eleven, még túlságosan a sajátom.
– Költői kifejezési formája továbbra is a szonett…
– Ha ennyi ideig ezt műveltem, most már kitartok mellette. Nem véletlenül választottam a szonettet. És nem sznobizmusból, vagy talán nosztalgiából, hanem azért, mert egy nagyon jól felépített, arányos és igen tömör műforma, amely keretet szab a kifejeznivalónak. Zárt formát követel meg, aminek én feltétlen híve vagyok. Nem szeretem a szabad csapongást, amely ma nagyon divatos. Én igenis, a zárt, komor formákat szeretem, és nagyon sokat adok a zeneiségre, ami önmagában is ilyen formákat kíván. Annál is inkább, mert tudom, hogy a vers születésétől kezdve és végig a történelme során nagyon sokáig elválaszthatatlan volt a zenétől. Voltak korok, amikor énekelték is a verseket. Tulajdonképpen a vers zene is. Az kell hogy legyen! Ha nem az, akkor nem él az írás, akkor baj van vele.
– A szonettel bizonyos tematikai kötöttségek is jártak. Az elvárások az idők folyamán módosultak. Bármilyen gondolat bevihető a szonettbe?
– A világ fejlődik, az életkörülmények alakulnak, a gondolkodás is szélesedik, színesedik, a költőnek is jóval több minden járja meg manapság az eszét, mint századokkal korábban. Sokkal több a költői téma, olyasmi, ami ilyen kifejezést kíván, és fontosabb kimondani, mint azt, ami bizonyos korokban a költészet középpontjában állt. Más időben élünk, más viszonyok között. És bármilyen műformában, ami erre alkalmas, feltétlenül szóvá kell tenni a mai kor problémáit.
– Önt költőként ma mi érinti meg a leginkább a világból? Mi az, ami versírásra készteti?
– Sok minden. Elsősorban az én-élmény az, ami az emberből kikívánkozik, mindig is az egyéni, személyi élménytár, az egyéni érzésvilág volt a líra egyik alapja. De ugyanolyan izgató a világ, az emberiség létkérdése, amely egyre élesebben és egyre több problémával vetődik fel. Ezekről nem lehet nem beszélni. Költő az ember vagy nem, kizárt dolog, hogy ne foglalkoztassák ezek a dolgok, és ha történetesen költő, akkor természetes, hogy versben is kikívánkoznak belőle ezek a gondolatok. A versolvasóval való kapcsolatban is döntő dolog, hogy megpendüljenek ezek a kérdések is. Többoldalúan és mélyebben kötik az írót, a költőt az olvasójához.
– Furcsa metafora a könyv címe: Árnyékvitéz. Magyarázná?
– Az ember bizonyos korban kicsit már kezdi árnyéknak érezni magát. A vitézkedése is csak "árnyék-vitézkedés". Még él, még létezik, még tesz ezt-azt, próbálkozik, akar valamit, de mindez már egy kicsit árnyékban történik. A kora miatt már nem a napon, a fényben, ragyogásban van, akkor sem, ha esetleg még jól csinálja a dolgait. Magam szoktam mondani magamnak: árnyékvitéz vagy. Ez különben egy versemből kiemelt szó.
– Az eltelt években egy rendkívül nagy vállalkozása végéhez ért. Befejezte a Shakespeare-drámák fordítását, még apokrif műveket is átültetett magyarra. Nem maradt hiányérzete utána?
– De igen, de már pótoltam is. Meg is beszéltem a dolgot a kiadóval. Egész idő alatt valahogy kerültem két nagyon fontos Shakespeare-tragédiának a fordítását. A Rómeó és Júlia és az Othello volt az, ódzkodtam hozzájuk nyúlni. Talán azért is, mert a Rómeó és Júliát Kosztolányi is fordította, akit én nagyon szeretek és tisztelek. De végül is, amikor már mindent befejeztem, az apokrifokkal is foglalkoztam, és ennél a kettőnél kevésbé jelentős műveket is teljes odaadással lefordítottam, úgy éreztem, ezek mégsem maradhatnak el. Nekifogtam és megcsináltam. A Rómeó és Júlia a tavaly meg is jelent a Látóban, az idén pedig az Othello is az olvasók elé kerül. A kiadó ígérete szerint ez a kettő egy közös kötetben is napvilágot lát. Ezzel zárul le véglegesen ez a sokéves munkám.
– Persze Jánosházy György fordítói énje a Shakespeare-tolmácsolás végeztével sem tűnhet el. Mi jön ezután?
– A késő reneszánsz és a kora barokk korszakból több fontos drámát lefordítottam. Az az én korszakom, ott vagyok igazán otthon. A franciában, a spanyolban, az úgynevezett arany században ezt ismerem jól, ezt szeretem, ezzel foglalkoztam különösképpen. Álljunk meg egy pillanatra Shakespeare igen jelentős elődjénél, illetve kortársánál, Marlowe-nál. Egy évben születtek. Christopher Marlowe sajnos fiatalon halt meg, nem tudott kiteljesedni. Ő teremtette meg azt a drámai műformát, amelyben Shakespeare nagy lett. Marlowe keményen megalapozta és olyan rangra emelte azt, hogy a blank verses, nagy lélegzetű drámai megnyilatkozás az egész korszak meghatározó drámai jelenségévé vált. Legtöbbet emlegetett műve a Doctor Faustus, de még azelőtt megírta A nagy Tamerlánt. Ennek óriási sikere volt, ez arra késztette, hogy megírja a második részét is. Az első rész Tamerlán életének csak egyik felét foglalta magába. A második drámában az író megírta a továbbiakat. Furcsa módon Németh László, aki az első ötfelvonásos drámát lefordította, a másodikat már nem ültette át magyarra. A nagy Tamerlán első része meg is jelent különböző kiadásokban, a második rész a magyar közönség számára ismeretlen maradt.
– Biztos Marlowe a szerző? Az a kor bizonytalanságokkal is telített.
– Biztos. Egyesek Shakespeare drámáit is Marlowe-nak tulajdonítják, olyan legendák is keringenek, hogy minden Shakespeare-drámát ő írt, csak szöknie kellett, meg kellett rendeznie a saját halálát, baj volt vele, mindenféle bűnökkel vádolták. Állítólag külföldre menekült, és onnan küldözgette a darabjait, amelyeket Shakespeare neve alatt játszottak. Olyasmit azonban, hogy Shakespeare írta volna a Marlowe-műveket, senki sem állított, de fordítva igen. Na, ez A nagy Tamerlán érdekel.
– Önnek is sajátjává vált ez a kor és a shakespeare-i világ. Amint haladt előre a drámák tolmácsolásával, mind könnyebb lett a fordítás?
– Könnyebb, mert mondhatni, hogy én ezt az angol drámai nyelvet ismerem. Valószínű, hogy egy londoni pincérrel nem tudnék elbeszélgetni. De ezt a korabeli színpadi angolt maguk a mai angolok sem ismerik. Csak Shakespeare színpadán az őt megszólaltató színészek tudják igazán.
– És magyarul megszólaltatva kinek a nyelve ez?
– Ezt így nem lehet megmondani, de tény, hogy ötszáz évvel ezelőtti magyar nyelven nem lehet megszólalni. Nagyjából ez annak felelne meg. Csakhogy összehasonlíthatatlan a két dolog. Ötszáz évvel ezelőtt az angol teljesen más volt, mint ma. És a két nyelv is teljességgel különbözik egymástól. Ennek a hiteles visszaadásához ki kell alakítani egy sajátos nyelvet. Olyat, amely érezteti valamelyest, hogy miről van szó, milyen térségről, időszakról, ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy mai ember olvassa vagy hallja azt a színpadról. Ez a fordított Shakespeare-dráma közönsége számára előny az angollal szemben. Mert az angol néző, aki beül egy ilyen előadásra, kénytelen abban a formában hallgatni, illetve az olvasónak úgy kell olvasnia, ahogy megírták akkor. És nem minden szót ért belőle, mert sok angol szó elavult, vagy megváltozott az értelme. Az értelmezési problémák miatt a különféle kiadásokban mindig van egy csomó szómagyarázat. Létezik Shakespeare-szótár is, ez segít elmerülni az angol szövegben. A fordított szöveg esetében ilyesmi nem állhat fenn, mert az, aki ma fordít, nem engedheti meg magának, hogy az olvasója ne értse meg a fordítását. A befogadónak éreznie kell azt is, hogy ez nem mai dolog, a fordítónak viszont óvakodnia kell a rosszul értelmezett történelmiségtől, az csak ártana a műnek.
– A mediterrán költészet már nem foglalkoztatja? Jánosházy György a katalán, a baszk, a spanyol lírának is elismert tolmácsolója, ilyen fordításkötetei is jelentek meg.
– Mostanában kevésbé volt rá időm, az említett dolgok erősen lefoglaltak. De rendszeresen olvasom ezeket az irodalmakat is, csak hát a fordítás nekifutást igényel. Nem olyan az, hogy elhatározom, nekiülök, és öt perc múlva fordítom is. Az embernek újra bele kell helyezkednie abba a világba, elmerülnie benne, nem mint olvasónak, hanem mint fordítónak. Ahhoz, hogy a fordítás hiteles legyen, bizonyos fokig azonosulnod kell mindazzal, ami azt a népet jellemzi. Ez pedig nem olyan egyszerű.
– Kilenc évtized alatt ön nagyon sok emberrel, kiváló egyéniséggel megismerkedett, sok mindent átélt, tapasztalt, lehetnek olyan dolgok, történetek, események, amelyekre már csak ön emlékezhet. Arra nem gondolt, hogy könyvbe emelje az emlékeit?
– Nem. Természetes, hogy összegyűjthetnék ezt- azt az átéltekből. Ez azonban csak nekem lehet érdekes, másokat miért terheljek velük? A még létező időmet és energiámat kár lenne ilyesmibe ölnöm. A morzsákból, naplótöredékekből nem tudnék egy olyan összképet összeállítani, hogy az egészében érdekes legyen. Olyan, hogy egy világot megelevenítsen, hiszen csak úgy volna értelme. Most inkább megint egy önkutató szünet következik. Tudni szeretném, hogy mi van még bennem, és mennyit ér az, milyen szinten mutatkozhat meg, amit még nyújthatok.
– Akkor hát Isten éltesse! Termékeny pihenést és folyton megújuló alkotókedvet kívánok!
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

Június 30-ig tart
Magyar színházak seregszemléje Kisvárdán
Huszonnyolc színtársulat harminchat előadását tekintheti meg a közönség a Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválján; a június 30-ig tartó rendezvény megnyitóját péntek este tartották a felső-szabolcsi kisváros Várszínpadán.
A színészeket és nézőket Leleszi Tibor polgármester, Seszták Miklós, a Fidesz-KDNP térségi országgyűlési képviselője, valamint Seszták Oszkár, a megyei közgyűlés elnöke köszöntötte.
Az ünnepélyes megnyitót követően Szigligeti Ede Liliomfi című darabját mutatta be a nagyváradi Szigligeti Színház, éjféltől pedig a sepsiszentgyörgyi M Stúdió társulata lép színpadra Mint a fagyöngy című előadásával.
A romániai, ukrajnai, szerbiai és szlovákiai magyar színházak műsorából idén Bicskei István színész válogatott. A fesztivál versenyprogramjába azok a produkciók nevezhettek, amelyeket a társulatok 2011. április 1. és 2012. március 31. között mutattak be.
Az előadásokat szakmai zsűri értékeli, a bírálatban pedig a közönség is részt vehet három zsűritaggal. A produkciókat négy helyszínen, a Művészetek Házában, a Várszínpadon, a Rákóczi-stúdióban, illetve a Flórián téren rendezik meg. Idén - ahogyan tavaly is - Erdélyből várják a legtöbb színtársulatot: Kisvárdán lép fel a nagyváradi Szigligeti Színház, a sepsiszentgyörgyi M Stúdió, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Stúdió Színháza és a Yorick Stúdió; utóbbi a szombati fesztiválnapon a szintén marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatával közösen adja elő Székely Csaba Bányavirág című színművét.
A magyar színházak kisvárdai találkozóján bemutatkozik a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a temesvári Csiky Gergely Színház, az Aradi Kamaraszínház és a MASZK Egyesület, a kézdivásárhelyi Városi Színház, az Erdélyi Vándorszínház, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház- és Televízió Karának hallgatói, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a kolozsvári Állami Magyar Színház, a csíkszeredai Csíki Játékszín színtársulata, valamint a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház is, amely az Udvarhely Táncműhellyel közösen tart előadást.
A Délvidéket a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, az Újvidéki Színház, az Újvidéki Főiskola és a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház, addig a Felvidéket a kassai Thália Színház, Kárpátalját pedig a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház képviseli. A magyarországi kőszínházak közül a debreceni Csokonai és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulata, illetve az ExperiDance Produkció, a Tolcsvay Trió, a Téka Együttes és a Cédrus Néptáncegyüttes látogat el Kisvárdára.
A díjátadóval egybekötött záróünnepséget június 30-án este tartják a Várszínpadon, ezt követően Szergej Medvegyev A fodrásznő című darabját állítja színpadra a debreceni Csokonai Színház Viktor Rizsakov rendezésében.
A kilenc napig tartó színházi fieszta keretében szakmai fórumot és más programokat is rendeznek: a június 24-én neves rendezők, színházigazgatók és dramaturgok beszélgetnek magyar színház jövőjéről, a határon túli főiskolások részére pedig workshopot rendeznek, amelyen Bicskei Zsuzsa színművész színésztréninget tart a fiatalok számára.
A kísérőprogramok másik érdekessége a Kiss Manyiról szólt kiállítás lesz: a színésznő születésének századik évfordulója alkalmából Kisvárdára hozza a művész életéről szóló kiállítási anyagát az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet. A Művészetek Házában megtekinthető, június 22-én nyíló tárlaton a legendás művésznő a művésznő családi okiratait, levelezésének egyes darabjait és színpadi jelmezeit tekinthetik meg az érdeklődők.
A hagyományoknak megfelelően idén is látható lesz a Napról napra című kiállítás, amely a fesztivál legjobb pillanatait mutatja majd be.
A szervezők emellett számos kulturális rendezvénnyel, így gyerekprogramokkal, könyvbemutatókkal, zenés műsorokkal, koncertekkel, utcaszínházzal, valamint népművészeti vásárral és gasztronómiai bemutatóval várják a nemcsak a színház iránt érdeklődőket Kisvárdára. Kulturpoer.hu

A nagy kérdés
Victor Ponta és Robert Fico. A feltámadt kisantant.
Ponta csinált „ügyet” Nyirő temetéséből. A temetés szervezése ugyanis több mint egy éve folyt, a magyar és a román illetékesek mindenben megegyeztek – és akkor jött a kormányváltás.
Jött Ponta, és előre megígérte, hogy a marosvásárhelyi orvosképzésben nem lesz magyar kar. Elődje, a jobboldali román kormány megteremtette végre azt, ami a világ legtermészetesebb dolga kellene legyen, de jött Ponta, ez a rossz külsejű lókupec, akitől senki sem venne használt autót, és visszavonta elődje intézkedését. Nagyon nem is indokolta. Csak. Jött Ponta, és bejelentette, hogy a választójogi törvényt és a közigazgatási beosztást a magyarság kárára fogja átszervezni. S mert ennyi gazemberséget azért mégsem tehetett volna meg szó nélkül, hát ráharapott Nyirő József újratemetésére. Azóta szó sem esik a magyar kar elvételéről és egyebekről – csak Nyirőről. Ponta – aki a saját alkotmánybíróságának döntéseire is magas ívben tesz – boldogan konstatálhatja, hogy az unióban mindezt nyugodtan megteheti.
Fico is megteheti, és mindig is megtehette. Az EU a füle botját sem mozdította és mozdítja, amikor megfosztják állampolgárságuktól a felvidéki magyarokat. Az EU-t ez nem érdekli, a „művelt” világ erre nem érzékeny. Erre sem. A „művelt” világ a „melegolimpia” önmagukat sportolóknak tituláló nyomorultjai miatt aggódik. Hugh Grant meg a magyar médiáért aggódik. Istenem, pedig micsoda remek színész… Milyen kár…
A „művelt” világ az önimádat büszke heverőjén fekszik. Romulus Augustulus a nyálát folyatja, és még nálánál is fiatalabb fiúkra vágyik. Odoaker pedig készülődik…
De addig marad Ponta, Fico és a „művelt” világ. Marad a kisantant. Teljes egyetértésben a „nagy” antanttal. Mint annak idején s mint mindig.
Egyre többször látom, hogy a Monarchia volt a legutolsó menedék.
Nézem a csodálatos Parlamentünket, amely a Monarchia nemzetiségeinek is épült, ahol románok és szlovákok is ültek és felszólaltak. S bennünket gyaláztak már akkor is, ott is. S lett belőlük Ponta meg Fico. Az üres gyűlölet, az igazi ostoba kegyetlenség, a rémisztő frusztráció és a szűnni nem akaró bűntudat miatti engesztelhetetlenség fajtiszta példányai.
S ővelük vannak a hazai „ugyanilyenek”. A kisantant belső katonái. Jászi Oszkár, Garbai, Linder Béla, Cserny, Szamuely utódai. És bizony Lukács György „ovisai”. Mind-mind együtt. Nem változik soha semmi sem. Csak a versek feleselnek egymásnak – ugyanarról.
„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: jönnek a szőke és roppant barbárhadak s a Birodalom únt akrosztikont farag s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.” Baudelaire még csak dekadens. Kosztolányi már realista: „Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán hull éji villany, nappali verőfény. Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek.” A dekadencia és a realizmus között pedig egy befejezett és egy közelgő világháború nyújtózkodik – és a kisantant. Ölik, pusztítják, levágják, meggyalázzák a maradék kis magyar világokat mindenütt, kívül-belül, s minekünk még védekezni sem illendő. Sőt: védekezésünk felháborító. Hiszen kérdés csak egy van, s ezt már Illyés is tudta: „Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság… Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyűlölő! – Pusztul a nép… Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?” Illyés sorai 1939-ből valók. És most tessék csak nyugodtan, higgadtan végiggondolni: lett más kérdés azóta? Nem lett. Akkor pedig mondjuk ki végre: ez minekünk nem kérdésünk többé. Eluntuk. A kérdést is és az aljas kérdésbe bugyolált ocsmány állítást is. És a szándékokat, amelyeket szolgál. Eluntuk a kisantantot is. Ideje van önmagunknak végre. Bayer Zsolt Magyar Hírlap. Erdély.ma

Tisztelgő megemlékezés
Szabó Lajos 100. születésnapján
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet) alapító rektora Alsóbölkényen született pontosan száz éve, 1912. szeptember 20-án. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte (1931), majd a kolozsvári I. Ferdinand Király Egyetemre iratkozik be, s itt szerez tanári diplomát magyar nyelv és irodalom–filozófia–esztétika szakon (1938). Színházi utóképzése az 1939. szept. 1–1941. jún. 30. közötti időszakban történik: a bölcsésztanulmányait befejező fiatalember ekkor kerül ki Magyarországra, közel két évre, egy félhivatalos színházi rendező- és vezetőképző tanfolyamra, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának, Németh Antalnak az irányítása alatt.
A budapesti szakmai tapasztalatok alapján nevezik ki 1941. július elsejétől az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház művészeti és igazgatói titkárává. E minőségében Szabó Lajos szürke eminenciása volt a Kolozsvári Nemzeti Színház 1941–1944 közötti időszakának. Időközben, 1941 decemberében a Kolozsvári Nemzeti Színház mellett egy hivatalosan intézményesített és államilag finanszírozott színi tanoda is megkezdte működését, a Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium szintén felújított szervezeti keretében, annak színművészeti tagozataként. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos az egyetemes drámairodalom története elnevezésű diszciplínát tanította. Tanártársai közül Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos nevét kell kiemelnünk: hármuk neve hamarosan újból együtt bukkan fel a negyvenes évek második felében, akkor már a román állami keretek között megszervezett magyar felsőfokú színészoktatás intézményesítése kapcsán.
1944. október elején, a háborús események kaotikus kavargásában, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként Szabó Lajos volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint ez a rendkívül kockázatos kiállás később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását a romániai magyar felsőfokú színészképzés élére, s talán ez óvta meg attól a letartóztatási hullámtól is, amelynek Balogh Edgár a Bolyai Egyetem, Csőgör Lajos pedig a marosvásárhelyi orvosi intézet rektoraként esett áldozatul 1949 novemberében.
Szabó Lajos 1946–1950 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett magyar tannyelvű színészképzés oktatója, 1950-től a Kolozsváron létrehozott színiakadémia, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol huszonkét évig rektora az eredeti nevét változatlanul megtartó intézménynek. 1976 júniusi leváltása után tanszékvezető tanár marad, s a következő tanév végén vonul nyugdíjba (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
"Úgy adta éveinek javát – három évtizedét – a főiskola élén, valami olyan emelkedettséggel, olyan puritánsággal és természetes háttérbe húzódással és hűséggel, amilyet talán csak színháztörténetünk régi legendás alakjairól jegyzett fel az emlékezés" – írja róla hetvenedik születésnapjának évében a volt tanítvány, Marosi (Farkas) Ildikó. Szabó Lajos a következő év augusztusában ment el: halálakor nem volt még hetvenegy éves. Ami azóta történt emlékének és életművének ápolása körül, arról az embernek Kosztolányi háromsorosa jut eszébe:
"Utókor?/ Megyünk az úton s elfödi nyomunk a / futó por."
Bár Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját, e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó.
Születésének idén esedékes centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – Szabó Lajos három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak. A centenáriumi ünnepség alkalmából megjelenő első kötet három, időben az egész életművet átfogó és reprezentáló alkotást tartalmaz, amelyeknek sokatmondóan szoros, már-már trilógiára emlékeztetően szerves a tematikai kapcsolódása (Viharlámpás, 1943; Menekülés, 1957; Hűség, 1976). A három dráma közül kettő most jelenik meg első ízben. A kötet szakmai bemutatóját a Stúdió Színház homlokzatára felkerülő Szabó Lajos-emléktábla avatásának napjára időzítjük. Reményeink szerint a szélesebb nagyközönséget november közepén, a könyvvásár találkozóin és rendezvényein tudjuk elérni és megnyerni Szabó Lajos műveinek újrafelfedezése számára.
A tervezett második kötetben Szabó Lajos két történelmi drámáját jelentetjük meg, a legismertebb művének tekinthető Mentséget, illetve a Bethlen Miklós életét és korát bemutató A kancellár című történelmi drámát. E második kötetben tervezzük közzétenni Szabó Lajos színháztörténeti munkásságának néhány kiemelkedően fontos írását, illetve az életművet összegező válogatott bibliográfiát is*.
* Kiadja az UARTPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója
Lázok János
Szabó Lajos (Alsóbölkény, 1912. szept. 21.–Marosvásárhely, 1983. aug. 13.)
Az 1954-ben Marosvásárhelyre költöztetett Színművészeti tanintézet első rektora, Szabó Lajos
Népújság (Marosvásárhely)

Aradi Magyar Napok megnyitója
Akarnunk kell nemzetünk feltámadását!
Tegnap, az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatának a megnyitóját az evangélikus-lutheránus templomban 10 órakor kezdődött ökumenikus istentisztelet képezte, ahol a bevezető zsoltárt nt. Gyurkócza Aranka evangélikus börtönlelkész, illetve nt. Jakab István evangélikus helyettes lelkész olvasták fel. Igehirdetésében nt. Kovács Zsombor temesvári evangélikus lelkész Kosztolányi Dezső Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok című költeményéből kiindulva, elmondta: az Aradi Magyar Napokra készülve, az elmúlt héten két olyan eseményben volt része, amelyek meghatározzák nem csak a maga, de az egész családjának a további életét. Ekkor tette le – feleségével és 3 gyermekével – a magyar állampolgársági esküt. A zászló mellett állva, a Himnusz alatt könnyekig meghatódott, amiért az anyaország végre valódi gyermekeiként öleli keblére az elszakítottakat. Két nappal ezelőtt részt vehetett Ópusztaszeren a Nemzeti Összetartozás Parkjának a felavatásán, ahol Orbán Viktor miniszterelnök kihangsúlyozta: minden magyar felelősséggel tartozik minden magyarért. Nem véletlenül történt mindez Szent Mihály ünnepén, az elszámolás napján, amikor mindnyájunknak el kell számolnunk a ránk bízott feladatok elvégzésével. Kiderül, ki volt megbízható, jó pásztor az elmúlt évben. Mert mi, magyarok hajlamosak vagyunk, hogy az elmúlt évek, évtizedek vagy évszázadok sikertelenségeiért, nemzeti tragédiánkért Istent hibáztassuk, noha Ő mindig is szeretett, a nyája közé hívott bennünket. Nem Isten hibás a kevés gyermekünkért, a megszűnő iskoláinkért, a templomainkat látogató egyre kevesebb hívőért, a magyarságukat feladó testvéreink tetteiért. Pedig hát, Aradon igazán vannak olyan dicső elődeink, akik példaként állhatnak előttünk a nemzetért való áldozatvállalásban, az ügyünkért tanúsított kitartásban. Az aradi 13 példát adott nekünk minderről, amikor nemzeti hovatartozástól függetlenül, a magyar szabadság oltárán áldozták életüket. Nem csak értük, de Istennek hálát kell adnunk a világ legszebb anyanyelvéért, amit nekünk adott, illetve minden olyan magyarért, akik a tudományokban, a zenében, a sportban vagy bármilyen téren hozzájárultak nemzetünk hírnevének, elismertségének a növeléséhez. Az Úristen nem pusztulásra, hanem megmaradásra teremtett bennünket. Az ellenünk ágáló erők sok akadályt gördítettek a boldogulásunk útjába, szították a testvérharcot eladdig, hogy ama szégyenteljes december 5-én, a nemzet nagyobbik része megtagadta elszakított testvéreit. Most viszont Isten mindnyájunkat munkára hív, a munkatársaivá akar tenni nemzetünk felvirágoztatásában, amit viszont magunknak is akarnunk kell. Ez tehát most a legnagyobb feladat, hogy a Szentlélek erejétől áthatva akarjuk a megújulást, a feltámadást, aminek az elkezdéséhez jó alkalom kínálkozik az Aradi Magyar Napokon – zárta igehirdetését nt. Kovács Zsombor. A szertartás ökumenikus jellegéhez híven, a református egyház részéről Komádi Sándor, a katolikusok nevében Matekovits Mihály olvasott fel az Evangéliumból.
Nt. Jakab István megköszönte nt. Kovács Zsombornak az igei szolgálatot, az elöljáróknak, illetve a híveknek a részvételt. Miután Konyelicska István felügyelő a gyülekezet nevében köszöntötte a résztvevőket, Faragó Péter parlamenti képviselő, Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, Király András oktatási államtitkár, Cziszter Kálmán, Kocsik József és Farkas Viktória elöljárók nevében Bognár Levente aradi alpolgármester, megyei RMDSZ-elnök kért szót. Amint hangsúlyozta, Aradon vagyunk, és a civilszervezetekkel, az egyházakkal összefogva továbbra is lenni akarunk, mert a 13 önfeláldozó magatartásának, kitartásának méltó örökösei kívánunk maradni. A továbbiakban Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója elszavalta Arany Jánostól Walesi Bárdokat majd a közös Miatyánk és áldás után Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeményét. Az Aradi Magyar Napok nyitóünnepsége nemzeti imánk megszólaltatásával, majd a gyülekezeti teremben szeretetvendégséggel zárult. Nagy kár, hogy a lélekemelő szertartáson a vasárnap délelőtti időpont miatt alig 80-an vehettek részt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A magyar kultúra őrei (Ex libris- és Színész-díjak)
Október 23-án a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tizenkét oktatási intézménynek, civil szervezetnek, szerkesztőségnek, újságírónak, színművésznek adta át Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Kuratóriumának elnöke az Ex libris-díjat. A kitüntetést azoknak ítélik oda, akik sokat tettek és tesznek a magyar kultúráért. Az alábbiakban a díjazottak laudációinak szerkesztett változatát közöljük.
A bukaresti tévé magyar adásainak szerkesztősége
1969. november 23-án közvetített először magyar nyelvű műsort a Román Televízió. A 70-es évek közepére kialakult háromórás, hétfő délutánonként jelentkező műsor – a magyar adás – a romániai magyar művelődési élet meghatározó tükre, sokszor befolyásoló tényezője is lett. 1985-ben a műsort megszüntették, de az 1989-es fordulatkor újraalakult a magyar szerkesztőség a régi tagokra alapozva és új munkatársakkal bővülve. A kilencvenes években lezajló kommunikációs fordulat után az addig monopolhelyzetben levő magyar adás a sokasodó – és egyre szakosodó – magyar nyelvű tévécsatornák kínálata miatt kizárólag az erdélyi magyarságot érintő témákkal foglalkozik. A belső munkatársak csaknem harmada erdélyi városokban él, onnan járnak terepre, és ott is állítják össze műsoraikat. Bizonyos rovatok külső közreműködők – tévés tudósítók, szakemberek, színészek – segítségével készülnek. A bukaresti magyar szerkesztőség több magyar nyelvű műsort is gyárt a román közszolgálati televízió megmaradt csatornáinak. Az utóbbi években-hónapokban a politikai rövidlátás, a hatalmi elvakultság és a hozzá nem értés a Román Televíziót – és ennek magyar szerkesztőségét is – a csőd szélére sodorta. Műsorgyártási költségvetés nélkül, nagyméretű személyzeti leépítések fenyegetésében, kiszámíthatatlan hatású átszervezés előtt állva, közszolgálati szerepének egyre nehezebben tud eleget tenni.
Civilek Háromszékért Szövetség
A Civilek Háromszékért Szövetség 55 tagszervezettel rendelkezik Kovászna megyében. A szövetség már hetedik éve azon munkálkodik, hogy erősítse, összefogja és segítse a háromszéki civil szervezeteket. Programjai két nagy csoportba oszthatók: egyik a közösségfejlesztést, a közösségért való cselekvést célozza meg, a másik pedig a civil szervezetek tevékenységének erősítésére, valamint reprezentatív érdekképviselet megvalósítására hivatott. A 2006-ban alakult szövetség számtalan képzéssel, előadással, kerekasztal-beszélgetéssel és szakmai tanácsadással segítette tagszervezeteit, melyeknek támogatása kulcsfontosságú egy erős és összetartó közösség építésében. Erre pedig nagy szükség van itt, Székelyföldön, Háromszéken. A díj kiérdemeltje olyan nagyszabású projektekkel tette gazdagabbá az itt élő embereket, mint a Sepsi Zöld Út vagy akár a Civil Napok. Az előbbi mintegy 100 kilométeres bicikliút Háromszéken, amely több településen áthalad, érintve a táj, a hagyomány és a történelem jellegzetességeit. De kisebb, ám épp oly fontos programjairól is érdemes említést tenni, így az I. világháborús hadi sírok gondozása, hagyományőrző rajzpályázatok szervezése diákok számára, vagy a kettős nyelvhasználatért tett erőfeszítései. A Civilek Háromszékért Szövetség a közösségben látja a jövőt, amit együttes erővel kíván alakítani.
Háromszéki Közösségi Alapítvány
Küldetése a helyi erőforrások összegyűjtése, ésszerű és célirányos felhasználása a közösség javára. Lehetővé teszi, hogy különböző konstrukciók révén a pénzeket a lehető legjobban használják fel, és hosszú távon fejlesztési alapot biztosítsanak a közösség számára. Ezzel új szokást és ahhoz fűződő magatartást vezet be, honosít meg Kovászna megyében, éspedig: a felelősséggel adományozás gyakorlatát. A Háromszéki Közösségi Alapítvány másfél éves működése alatt 130 000 lej (közel 30 000 euró) értékben fektetett be a közösségbe, különböző formában: közösségi projektek, tanulmányi ösztöndíjak tehetséges fiataloknak, iskolakirándulások, sporteszközök a városnak, logikai játékcsomagok óvodáknak stb. Ugyanakkor több ízben szervezett adománygyűjtési akciót sporttehetségek számára vagy éppenséggel életmentő gyógyszer vásárlására a közösség megbecsült tagjai számára. Legsikeresebb programja a Közösségi Kártya program, amelynek jelenleg 16 000 felhasználója van Háromszéken, és amely igen hatékony eszköze a helyi értékek védelmének, legyen az szolgáltatás, termék vagy helyi vállalkozás, és amely erősíti a lokálpatriotizmust a helyi közösségben. A Háromszéki Közösségi Alapítvány a közösség részévé vált, annak hasznára és hasznosulására. Neve összefonódik az éltető fejlesztéssel.
Erdélyi Magyar Ifjak
Az EMI-t azzal a céllal hívták életre, hogy a XXI. század magyar nemzetre ható kihívásaira választ keressen, a magyar ifjúságot közösségekbe szervezvén hitében, magyarságtudatában és kultúrájában megtartsa, egyúttal nemzetünk szebb jövőjének szolgálatába állítsa, a magyarságot ezredéves szállásterületén megőrizve gyarapítsa. Az EMI az erdélyi magyarság nemzeti öntudatra ébredése, szülőföldjén való maradása, megerősödése és önrendelkezési jogának kivívása érdekében végzi tevékenységét. Olyan civil szervezet, amely független minden politikai párttól és szerveződéstől. A háromszéki EMI konkrét tettekkel segíti a közös célokat. A megalakulás óta eltelt hat év mérlege több mint száz (elsősorban kulturális) rendezvény mintegy 13 000 résztvevővel. Kiadványaik: a Kavics ifjúsági lap, a Gólyafüzet, a Barangoló helytörténeti játékgyűjtemény, a Kultúra a fiatalok szemében, a Szentgyörgy nevű települések Európában, a Mandula – ifjúsági műsor a Sepsi Rádióban. Rendezvényeik, amelyek jellemzik a szervezet irányultságát: Kultúra a fiatalok szemében, Diákegyüttesek Találkozója, Barangoló helytörténeti vetélkedő, Háromszéki Ifjúsági Fotóverseny, Szent György Lovagja vetélkedő, Székely Március szónokverseny, Szobordöntő Trianon – fotókiállítás, Rendhagyó történelemóra – sorozat, Töredékeink a II. világháborúból – kiállítás, Márai, Jókai, József Attila, Kosztolányi, Dsida irodalmi estek, tüntetések az önálló állami magyar Bolyai Egyetemért, Wass Albert: A Világ és a Vége című színdarabjának bemutatása, Építsünk Hidat! – az Ismerős Arcok zenekar Wass Albert estje. A kézdivásárhelyi EMI jelszava: Míg múltunkból semmi hatalom sem tudhat ki, s míg jelenünk a miénk: van jövőnk is. Aktívan részt vettek a Pro Historia rendezvénysorozatban, már négy témában is tartottak előadást Kézdivásárhelyen. Nagy sikerű programjaik az Adj, király, katonát! vetélkedő, a havonta megszervezett, nagy sikerű táncház, a Magyar Kultúra Napja. Hogy mit akarnak? Egészséges nemzettudatú s ezáltal teljes értékű életet élő erdélyi magyar ifjúságot, elősegíteni olyan kulturális és gazdasági háttér megteremtését, amely alapfeltétele az itthon maradásnak, részt vállalni a magyarság önrendelkezésének elérése érdekében vívott harcban, segíteni az erdélyi magyar egyetemi hálózat létrehozásáért folytatott küzdelemben, felvállalni azon közeg szerepét, mely által a nemzeti érzelmű magyar ifjúság hallatja hangját, kapcsolatrendszert kiépíteni a hozzájuk hasonló elveket valló Kárpát-medencei magyar ifjúsági szervezetekkel.
Haszmann Pál Múzeum
Fennállásának 40. évéhez közeledik a Haszmann Pál Múzeum, melyet idős Haszmann Pál álmodott meg, indított útjára. A múzeumalapító születésének 110. évfordulóján idén májusban erről emlékeztek meg Csernátonban. Az 1977-től, halálának évétől eltelt időszak sem csorbította az iránta érzett tiszteletet, szeretetet. Az ő álmát teljesítették ki gyermekei, Pál, József és Lajos. Ma a csernátoni Haszmann Pál Múzeum a magyar kultúra, a magyar nemzettudat megélésének egyik bástyája. Nem sok ilyen intézmény található a Kárpát-hazában, ahol a múzeum épületei is kiállítási tárgyak, ahol a látogató nemcsak a nemzet múltjával, népművészetével találkozik, hanem mindenekelőtt Haszmann Páltól olyan érzelmi töltetű ismeretanyagot kap, ami nemzettudatát egy életre meghatározhatja. A múzeum törzsanyagát az a magángyűjtemény képezte, amelyet néhai idős Haszmann Pál háromszéki tanítói állomáshelyein gyűjtött nagy szenvedéllyel. A gyűjtemény széles körben ismertté vált, a Haszmann-kúria ugyanis a helyi és a faluba látogató értelmiségiek rendszeres találkahelye volt, Haszmann Pali bácsi jó kedélye, széles körű tudása, felesége, Icuka néni csöndes, meditációra hajlamos úriasszonyi lénye mindig lenyűgözte a látogatóba, összejövetelekre idesereglőket. 1973. február 25-én az 1968–1973 közötti, viszonylag szabadabb romániai politikai légkörben a szomszédos Damokos-kúriában és annak közel kéthektáros telkén felavatták az intézményt. A múzeum 1999-ben vette fel alapítója, Haszmann Pál nevét.
Reménység Háza
A Brassó III. Református Egyházközség temploma, más néven Reménység Háza református keresztyén központ. A komplexum nagyjából külföldi segítséggel, két év alatt készült el, és 1992. október 4-én szentelte fel Csiha Kálmán püspök. A Brassó III. Egyházközség jelenlegi lélekszáma 1079, lelkésze Ménessy Miklós. A Reménység Háza a brassói magyarok közösségi háza, mely rengeteg kulturális, társadalmi és szociális eseménynek ad otthont. Hagyományőrző és közösségformáló ereje a változatos rendezvényeknek köszönhető, melyek lehetőséget adnak a kulturális igények kielégítésére a brassói magyarok számára. Ilyen például a tavaszi és őszi barcasági képzőművészeti tárlat, különböző könyvbemutatók, ismeretterjesztő előadások, havonta Nyugdíjasklub és tárlatmegnyitó, A Magyar Kultúra Napja rendezvénysorozat, húsvét előtti tojásírás-tanfolyam, Sokadalom – kézműves-seregszemle, 1956-os megemlékezés (emléktábla a templom falán), Bartalis János vers- és énekmondó verseny (idén a 19.) és rendezvénysorozat, Adventi sokadalom és koncert, előadóművészek is rendszeresen tartanak egyéni előadásokat, koncerteket. Járt náluk a Muzsikás, a  Kaláka, Lajkó Félix. 1993–2000 között a Reménység Házában működött a brassói egyetemisták színjátszó csoportja is, valamint a Sirülő néptánccsoport.
Sapientia Egyetem – Csíkszereda
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a romániai magyarság önálló egyeteme Európában, melynek célja nemzeti közösségünk oktatásának és tudományos életének elismert szakmai színvonalon való művelése. Küldetésük nemes: a keresztényi és egyetemes emberi értékek érvényesítése; versenyképes, minőségi oktatás és kutatás biztosítása, az erdélyi magyar oktatás hagyományainak folytatása; az egyetem átlátható, következetes működtetése, a szakmaiság és az akadémiai szellem értékeinek érvényesítése; egységes intézményi keretben hozzáférhető, regionális igényeket kielégítő, korszerű szervezet kialakítása; széles körű kapcsolatok kiépítése. A Gazdaság- és Humántudományok Kara regionális vonzáskörzet igényeihez igazodó, a jövő színvonalának megfelelő és az unióba tömörülő Európa értékeit közvetítő felsőoktatási intézményrendszer részévé kíván válni. A kar által kínált közgazdászképzésben a szaktudás mellett a képesség- és készségfejlesztés különös szerepet kap. A humán képzési ág elsődleges célja a tanárképzés, amellyel a Székelyföld és Erdély magyar nyelvű iskoláinak román–angol szakos tanárhiányát igyekszik pótolni. A Műszaki és Társadalomtudományi Karon zajló mérnöki képzés esélyt kínál arra, hogy a térségben a színvonalas műszaki képzés végérvényesen meghonosodjék. Az alkalmazott társadalomtudományi képzés arra ad esélyt, hogy a végzett hallgatók nem csupán a fejlesztéspolitika területén, hanem a térségi elit megújulásának folyamatában is jelentős szerepet vállalhatnak.
Székely Mikó Kollégium
Az 1850-es évek második felében református lelkészek egy csoportja középiskola létesítésének szándékával lépett a nyilvánosság elé. Megnyerték az ügynek Sepsiszentgyörgy város vezetőségét, gróf Mikó Imrét és Háromszék egész lakosságát. 1859. szeptember 1-jén megkezdte működését az első gimnáziumi osztály a Székely Mikó Kollégium elődjében, a Református Tanodában. A város telkére Háromszék lakói hordták össze az építőanyagot, és dolgoztak, hogy fiaik megfelelő körülmények között tanulhassanak. Az Egyházi Főtanács gondoskodása, gr. Mikó Imre, gr. Teleki Domokos és mások adományai tették gyorsabbá a megvalósítást. 1893-ban tartották a Mikóban az első érettségi vizsgát. Kitört az első világháború, tanárok és tanulók a frontra kerültek, az iskolában apadt a létszám. Majd következett Trianon, amikor a városban az anyanyelvi oktatás került veszélybe. A Mikó – egyházi iskola lévén – megtarthatta nemzeti jellegét, s hogy a többi szentgyörgyi iskola tanulója is anyanyelvén tanulhasson, összehúzódtak; Csutak Vilmos akkori igazgató irányítása alatt befogadták a többi iskola diákjait is a kollégium védőfalai mögé. A második bécsi döntés után alig kezdődött el az új tanév, természeti csapás érte az iskolát: 1940. november 9-ről 10-re virradó éjjel nagy erejű földrengés rázta meg a térséget, a városban a legnagyobb kárt éppen a kollégiumi épület szenvedte. Az 1948-as államosítás után különböző semmitmondó neveket kapott az iskola, de diákjai végig büszkén vallották, hogy ők a Mikóba járnak. Az 1989-es fordulat kétszeresen is változást hozott az intézményben: visszaállt a magyar tannyelvű oktatás, és a gimnáziumi jelleg lehetőséget nyitott a fiataloknak humán értelmiségi pályára is lépni. A 153 éves tanintézmény a történelmi Háromszék egyik legnagyobb és legeredményesebb magyar tannyelvű gimnáziuma, ahol igényes oktató- és nevelő- munka folyik. Az alapítók álma élő valóság.
A Háromszék szerkesztősége
A Háromszék napilap leginkább azzal vívta ki olvasói elismerését, hogy immár több mint két évtizede minden politikai vagy más jellegű hatalmi szférával szemben megőrizte függetlenségét. Ezért ma már nagyon sokan a magyar nyelvterület legbefolyásolhatatlanabb, legfüggetlenebb napilapjának tekintik. Ebből fakadó hitelessége miatt ma is az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő erdélyi magyar lap, mely internetes kiadása révén a világ minden sarkán élő magyarokhoz eljut. Valóságos szellemi műhelyként működik, a lap munkatársai mellett számos külső szakértőt, alkotót – történészeket, képzőművészeket, művészettörténészeket, néprajzkutatókat, írókat – megszólítva, bevonva a szerkesztésbe. Nemzeti megmaradást, jövőépítést, a magyarságtudat erősítését célzó eszmeisége értékfelmutatáson alapszik: a magyar sajtóban majdhogynem egyedülálló szombati, Hétvége című melléklete egyebek mellett történelmi, helytörténeti írásoknak, recenzióknak, könyv- és tárlatismertetőknek, népi mesterségeinket, hagyományainkat bemutató riportoknak, többség és kisebbség viszonyát taglaló, az erdélyi magyarság megmaradásának, gyarapodásának útjait kutató publicisztikának ad helyet. A Háromszék következetes elkötelezettje az autonómia eszméjének, mindenkor kész számon kérni azokon is, akik képviseletére vállalkoztak.
Színész-díj: László Károly
Sok tehetséges színészünk van Erdélyben, de kevés az olyan művész, akit nem érdekel a manapság oly divatos celebség, aki képes odahajolni a cipőfűzőjét idegesen babráló kisgyerekhez, az öregotthon lakóihoz, a kórház beteg gyerekeihez. László Károly ilyen művész. Aki ad. Reményt ad, hitet ad, bátorságot ad, utat mutat. Missziót teljesít. Hiszen, az ő szavaival élve, „amikor percenként pusztul el egy futballpálya nagyságú erdő a föld színéről, amikor megállíthatatlanul rozsdásodnak meg a lelkek, szakadnak meg az emberi kapcsolatok, amikor egyre több gyerek dadog, mert nincs, akivel beszélnie, akkor a játékos kedvvel megvert ember nem tétlenkedhet”. László Károly lobog, terjeszti a kultúrát, a szépet, szavai nyomán letörlődnek a könnyek, elviselhetővé válnak a fájdalmak, önfeledt mosoly fakad az emberek arcán. Mert színház az egész világ. László Károly eszerint is él. Színházat varázsol körénk mindenhol. Az utcákon, a tereken, kultúrotthonokban, a kórházakban; neveli a jövő színházközönségét: a gyerekeket. A modern technikai eszközöket nem ellenségnek, hanem partnernek tekinti munkájában. Ezért alapította meg az ország első gyerek-tévészínházát, a Mesekalákát. Hisz az emberben, bennünk. Amatőr, szinte az utcáról behozott színjátszóknak fogta a kezét, egyengette útjukat, színpadi előadásokat rendezett velük. Köszönjük. Köszönjük, hogy bebizonyítottad, nemcsak a mesékben vannak hősök, hanem a való életben is, hogy lobogásod közben van időd rácsodálkozni az emberekre, megszorítani a kezüket. És ezt teszed mindennap, minden ellenszolgáltatás nélkül, hogy közösségedet felemeljed. A mi feladatunk a Pro Urbe-díj, a Jóember-díj és egy tucat más díj kiosztásán kívül, hogy tapsoljunk Neked, mint ahogy tették eleink is, mert kiválóan alakítottál mind a színpadon, mind az életben.
MATEKOVICS JÁNOS ZOLTÁN
Csúcs Mária
Csíkszeredai újságíró, televíziós szerkesztő, rendező, a Duna TV székelyföldi munkatársa. Csíkszeredában született. Férje, Csúcs Péter szintén a sajtóban dolgozik operatőr-vágóként. Három gyermekük: Endre, Péter és István. Endre a stáb tagja is 2010-től. 1984-ben Csíkszeredában, a Matematika-fizika Líceumban (jelenleg Márton Áron Gimnázium) érettségizett, 1990-ben a Brassói Transilvania Egyetem Gépgyártás-technológia Karán szerzett üzemmérnöki diplomát, 1995–1997-ben a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium újságíró szakán tanult és szerzett oklevelet. 2000–2002-ben Budapesten, a Sára Sándor alapította Dunaversitas Mesterkurzuson televízió- és filmrendezést tanult. 2000-től a Román Televízió magyar adásának tudósítója. 1993-ban társalapítója volt Csíkszereda első helyi televíziójának, a Csíki TV-nek. 2001-ig a Csíki TV szerkesztőség állandó munkatársa, szerkesztője és műsorvezetője. 1995-től a Duna Televízió csíkszeredai tudósítója. 2001-től a Magyar Televízió Határon túli műsorainak tudósítója, 2011-től az MTVA tudósítója. Híradós anyagok, tudósítások, riportok mellett számos dokumentumfilmet is készítettek. Jelszavuk: Minden, ami mozog. Emlékezetes tudósításaik a közelmúltból: Húsvéti eledelszentelés Csíkszeredában, Tempfli Imre prédikációja a 445. csíksomlyói búcsún, a Csíki harangszó története, a Kegyszobor története.
Zorkóczy Zenóbia színművésznő
Büszke vagyok arra, hogy a művésznővel évfolyamtársak voltunk a kolozsvári Babeş–Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán működő színházi tanszéken. 1999-ben államvizsgáztunk mindketten: ő Thália papnője lett, én pedig teatrológus, színházkritikus. Kolléganőm szakmai pályafutása nem mindennapi tehetségről, kitartásról, felkészültségről és elhivatottságról árulkodik. Jelen voltam olyan előadásán, amikor a zsúfolásig telt ház miatt csak a terem kitárt ajtaján kívülről tudtam megtekinteni a produkciót. Megnéztem egy-egy előadását olyan falvacskákban, ahol talán évtizedek óta, vagy esetleg még soha nem fordult meg színházi produkció vagy előadóművész. Alkotói, előadói palettája roppant változatos, termékeny, kulturális célkitűzései között jelentős szereppel bír az általa megálmodott és megvalósított egyszemélyes kulturális program, amely esélyegyenlőséget ad a vidéken és a szórványban élő magyar embereknek is a magyar kultúra és irodalom mélyebb, alaposabb megismerésére. Zorkóczy Zenóbia előadói repertoárja 14 műsort tartalmaz, amelyek között akad monodráma, forradalmi és szerelmi líra, magyar sanzonok gyűjteménye, adventi műsor, irodalmi összeállítás, költői est, vidám, zenés bohózat és interaktív gyermekműsor is. Önálló műsoraival fellépett már Erdélyben, Ausztriában, Magyarországon, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Kanadában. Végezetül, de nem utolsósorban megemlíteném, hogy Zorkóczy Zenóbia nevéhez fűződik a kovásznai székhelyű Laborfalvi Róza Alapítvány létrehozása. A színművésznő által vezetett kulturális, művelődési és hagyományőrző intézmény célja a kultúra szeretete vidéken, az interkulturális tevékenység, valamint a kulturális esélyegyenlőség megteremtése.
K. KOVÁCS ISTVÁN teatrológus
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Babér és borostyán: kalandozások anyanyelvünk csodálatos világában
A nyelvföldrajzban és nyelvjáráskutatásban is jelentőset alkotó Murádin László kolozsvári nyelvésznek a közelmúltban újabb – sorrendben a tizedik – nyelvművelő kötete jelent meg a nagyváradi Europrint Könyvkiadónál Babér és borostyán címen.
Modern meghatározás szerint: nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését – olvasható az értelmező szótárban. Több évtizednek kellett eltelnie, amíg ehhez a felismeréshez eljutottak a szakemberek.
Bizonyíték erre Murádin László könyve előszavában olvasható mondatai is: „Én is hittem: a nyelvművelésnek csupán az az egyetlen feladata, hogy féltékenyen őrködjék a nyelv tisztaságán, irtsa a helytelen kifejezéseket és a nyelvtől idegen szavakat (…) Saját írásaimon kellett rájönnöm, hogy az igazi nyelvművelésnek az útja nem itt, hanem az anyanyelvi közműveltség növelésén át vezet. Ha érdekes cikkekkel sikerült felkeltenünk az olvasó figyelmét a nyelvről szóló írások iránt, akkor már ezekben az írásokban megbeszélhetjük a nyelvhasználattal összefüggő nehezebb nyelvtani ismereteket, nyelvi kifogásokat is”.
A több mint öt évtizede nyelvművelő írásokat, nyelvészeti tanulmányokat publikáló Murádin László ezzel a kötetével a szakmai modernizációra való hajlamát/képességét is igazolta, ugyanis mind a magyar, mind az európai nyelvművelés a nyelvi műveltség terjesztése irányába mozdult el. Ezt természetesen heves viták előzték meg, elég ha ezúttal csupán a különféle szemléletmódokra gondolunk: nyelvközpontú (az 1970-es évek), emberközpontú (az 1980-as évek), nemzetközpontú (a rendszerváltozás utáni) nyelvművelésre. A viták csúcsát az jelentette, amikor évekkel ezelőtt Budapesten nyelvészek egy csoportja kijelentette: fölösleges, értelmetlen dolog a nyelvművelés.
Ők a nyelvet szigorúan a tudomány tárgyának fogták fel, megfeledkeztek társadalmi szerepéről, arról, hogy az emberi nyelv elsősorban az érintkezés eszköze. A vitában Murádin László is hallatta szavát. Azt a hitvallását fejtette ki, mely szerint: kisebbségi létben a nyelvművelés társadalmi kérdés. Akkori meglátásai is teljesen összhangban voltak (és vannak) a korszerű magyar nyelvtudomány álláspontjával: a nyelvközösségek életében figyelni kell a meghatározó történelmi eseményekre, a nyelvpolitika és a nyelvállapot változásainak összefüggéseire.
A magyarság esetében nem hagyható figyelmen kívül például a trianoni békeszerződés (a nemzet egyharmada idegen államnyelvek hatása alá került), ennek egyik következménye a kisebbségi helyzetben élő magyarok helyenként  tapasztalható kommunikációs zavarai, melyek akár a nyelvvesztéshez is elvezethetnek. Ha elveszti az egyén a nyelvét, elveszti nemzetiségének lényegét is.
Legfőbb megtartó erőnk, anyanyelvünk csodálatos világába kalauzolja – mintegy 250 cikkében – olvasóit Murádin László azáltal, hogy szavaink titkába nyújt betekintést: egy-egy szó, szólás eredetének, jelentése kialakulásának magyarázatával gyarapítja történelmi, néprajzi, művelődéstörténeti, irodalmi ismereteinket. Erősítheti hovatartozási tudatunkat is. A kolozsvári Szabadságban évtizedek óta heti rendszerességgel megjelenő nyelvművelő rovatának írásaiból állította össze bő 400 oldalnyi kötetét.
Tapasztalatból tudom magam is, számos olyan szava van nyelvünknek, amelyeknek eredete, jelentése különösképpen érdekli embertársainkat. Ilyen például a kötetet indító kétkulacsos szó is, amelyről kiderül, hogy egy 1834-ben bemutatott színdarabból való. (Nagy Ignác Tisztújítás című darabjában egy kétszínű, züllött kortes megyei méltóságra pályázó mindkét jelölttől pénzt fogad el, mindkettő érdekében egyformán buzgólkodik, kezében két kulacsot tart, hol az egyikből iszik, hol a másikból aszerint, mikor melyik jelöltet kell éltetni…) Hasonlóképpen érdekes a vaskalapos szó története is (az elnevezés külföldi egyetemeken járt református teológusokhoz kötődik), de mondhatni a kötet minden, jó stílusérzékről tanúskodó, olvasmányos cikke szórakoztatva gyarapítja anyanyelvi ismereteinket.
Kedvcsinálónak még néhány cím: Csalafinta. Köntörfalaz. Sánta arasz. Se íze, se bűze. Nyakleves. Szamárlétra. Berúg, megrészegedik. Zsibvásár. Rókázik, okádik. Ádámkosztüm. Babér és borostyán. Rövidital, hosszúlépés. Lókötő, csirkefogó, naplopó. Cigány. A kastélytól a putriig. Rá se bagózik. A szerző Kosztolányi Dezső szavaival ajánlja könyvét olvasóinak: „Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk – áldjon vagy verjen sors keze –, ez a mi küldetésünk.”
Komoróczy György
(Murádin László: Babér és borostyán, Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012)
Krónika (Kolozsvár)

Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)

Idő görgette töredék
A Moldvai Magyarság márciusi lapszámáról
Megjelent a Moldvai Magyarság 262., 2013. márciusi száma. A moldvai csángók havilapjának legfrissebb kiadása Kosztolányi Dezső Húsvét című versével – "S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,/megrészegül az illaton a föld,/s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt – //kelet felől egy sírnak mélyiből,/elrúgva a követ, fényes sebekkel/száll, száll magasba, föl az isten-ember." – indít, a második oldalon közölt szerzeményt Iancu Laura, Oláh-Gál Elvira, Halász Péter, Faragó József, Sántha Attila és Tánczos Vilmos írásai követik, több közülük román fordításban is megjelent a lap hasábjain.
A harmadik oldalon Iancu Laura cikkét olvashatják a Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes pap, népénekkutató és tanár emlékére szervezett budapesti rendezvényről, beszámolója alatt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tudatja, hogy létrehozta a moldvai magyar oktatási programból kikerülő csángó értelmiségiek, tanulmányaikat itthon, magyar nyelven folytató főiskolások és egyetemisták által megpályázható Jáki Sándor Teodóz- ösztöndíjat.
Oláh-Gál Elvira a Petrás Incze János emlékére Budapesten szervezett XVII. csángó bálról tudósít, Halász Péter könyvismertetővel jelentkezik. Recenziójában Iancu Laura Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban című, a budapesti Lucius Kiadónál megjelent kötetét méltatja. Mint írja, "...legalább ilyen érdekes és tanulságos a jeles napi szokásoknak az a rétege, amelyekbe azok tartoznak, amelyek a Kárpát- medencén belüli magyar nyelvterület nagy részében ismertek, vagy legalábbis a közelmúltig ismertek, hogy úgy mondjuk, "szokásban voltak", csak Moldvában (Magyarfaluban) teljesebb formában, elevenebben maradtak meg a XXI. századra. Ilyenek például a karácsonyhoz kötődő ünnepkör elemei, amelyből Moldvában egészen az utóbbi időkig hiányoztak az Európából hozzánk, a polgári rétegeken keresztül beszivárgott elemek, mint a karácsonyfa, viszont erőteljesebben érvényesülnek a vallási kötődésű motívumok."
Faragó József A szabófalvi hejgetés emlékei című írásában megjegyzi: "A magyar folklórkutatás történetében alighanem először adódik, hogy népi kultúránknak egy olyan ritka emlékére találunk, amelynek összeszámlálására még egyik kezünk ujjai is túlságosan soknak bizonyulnak. Ezért halaszthatatlan kötelességünk volna Szabófalván és a többi északi csángó faluban – emberi számítás szerint bizonyára a tizenkettedik óra után, de az íratlan, szóbeli költészet megmaradásának valamilyen csodájában reménykedve – valamennyi aggastyánt végigkérdezni felőle, mert minden felbukkanó kis szövegfoszlány támpontokat nyújthatna teljesebb szövegének visszaállításához, valamint szimbólumainak megfejtéséhez." A szerző Kovács Sándor Ivánt is idézi: "Csak évezredekkel mérhető, mióta görgeti és koptatja az idő ezt a törmelékké töredezett szöveget. Valamennyi változatát anyanyelvi emlékezetünk legféltettebb kincseként kell tehát őriznünk, rögzítenünk és továbbhagyományoznunk."
Sántha Attila Három magyar eredetű besszarábiai helynév: Orhei című értekezésének márciusi részében a hotini és stauceni-i, a mugyilói és környéki, a budzsáki és a kisinyovi magyarok, katolikusok történelméről ír. "1588-ban Petre Schiopul vajda hívására egy háromfős lengyel küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa, ők megállapítják (Stanislaw Warsewicki, MCSMO 85, 91-94, Johannes Künig-Schonovianus, MCSMO 86-90), hogy az országban kizárólag magyar és szász katolikusok laknak. (…) Jerzy Krasinski lengyel követ 1636-os útjának leírásából kitűnik, hogy az 1621-es hotini csata után a város elpusztult, "mára csak egy kis falu, méghozzá nagyon szerencsétlen". Talán ekkorra tehető a magyarság eltűnése is, hisz Niccolo Barsi 1639-es leírásából megtudjuk, hogy a település lakói mind ortodox vallású moldvaiak."
A lap Régi magyar nyelvemlékek című rovatában a Huszita Biblia egy részét idézi, míg Tánczos Vilmos A moldvai csángók nyelvészeti kutatása című tanulmányának ötödik részét közli. Csűry Bálint "1941-ben bekövetkezett korai halála miatt csak néhány tanulmányát sikerült befejeznie, köztük a csángó igeragozásról szóló monogáfiát (Csűry 1932a), de tervezett fő műve, az Yrjö Wichmann-féle északi csángó szótárához hasonló, mintegy azt kiegészítő déli csángó szótár már nem készülhetett el. Pótolhatatlan veszteség, hogy 1944 őszén Debrecenben, háborús körülmények között a déli csángó szótár összegyűjtött anyaga is megsemmisült, és elpusztultak a már megírt fejezetrészek is."
A Forrásaink című rovat egy 1921-es dokumentumot idéz (feltárta Seres Attila, lejegyezte Iancu Laura, míg a lapszám Iancu Laura Szeretetföld című regényének részletével zárul. A Székelyföld Alapítvány által kiadott lap 2 lejért kapható, részletek a www.hargitakiado.ro weboldalon.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Nem okoztak meglepetést a magyar tételek
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség által e héten lebonyolított próbaérettségi utolsó napján anyanyelvből (a mi esetünkben magyar nyelv és irodalomból) vizsgáztak a tizenkettedikesek. Ömböli Irma szakfelügyelő szerint sem a tételek szerkezete, sem tartalma nem okozhatott meglepetést a vizsgázóknak. – Az első tételsor követelménye Kosztolányi Dezső: Áprilisi ezüst eső című versének elemzése volt négy megadott szempont szerint, összefüggő szöveg keretében. Elbírálásban részesül a logikus gondolatmenet, a helyes fogalom- és nyelvhasználat. A második tételben egy nem irodalmi szöveg a nyelvi szegényedésről és a szép kifejezés elvesztéséről szólt. Itt is négy kérdésre kellett válaszolni, továbbá 10-15 sorban kellett érvelni a választékos beszéd szükségessége mellett. A harmadik, szintézis jellegű tételsorban a főhős és a mellékszereplők viszonyát kellett bemutatni bizonyos szempontok szerint egy XX. századi klasszikus és modern regényben, úgy mint Móricz: Sárarany vagy Az Isten háta mögött; Kosztolányi Édes Anna vagy Pacsirta című regényében, vagy bármilyen más, XX. századi magyar regény alapján.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)

Öt nap alatt két bemutató a magyar színházban
Két új produkcióval készül a Kolozsvári Állami Magyar Színház: Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékát Hatházi András színművész állítja színpadra, Máté Angi Mamó című regénye alapján pedig Mezei Kinga, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának tagja rendezi a Csipke című előadást, a szintén újvidéki Góli Kornélia dramaturggal közösen készített adaptáció felhasználásával.
A két bemutató között alig néhány nap telik el: míg a Muzsikaszót május 17-én, pénteken este 7 órától láthatja a közönség, a Csipkét május 21-én, kedden este 8 órától tűzik műsorra. A többi alkotó távollétében a két dramaturg – Vajna Noémi, valamint Visky András művészeti aligazgató – ismertette a részleteket tegnap délben a sajtó képviselőivel. Visky András mindenekelőtt az UNITER-gálán kitüntetett három művésznek – Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Hatházi András – gratulált, különleges alkalomnak nevezve a tehetséges színészek munkájának elismerését.
Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékának cselekménye eredetileg az 1880-as években játszódik, Hatházi András rendező és Vajna Noémi dramaturg döntése nyomán „kerül át” a huszadik század elejére, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó békebeli évébe a most készülő, nagyszínpadi előadás – hangzott el a sajtótájékoztatón. Nem véletlenül választották éppen az 1914-es esztendőt, hiszen – amellett, hogy ez volt a „jó világ” utolsó éve, – Móricz éppen ekkor írta meg a darabot, miután Kós Károly meghívására részt vett a híres sztánai farsangi mulatságon. Vajna Noémi elmondta: az eredeti szöveg megőrzése mellett arra törekedtek, hogy minél többet megmutassanak abból a koncepcióból, amely annak idején a mű szerzőjét vezérelte.
Hatházi András korábban így nyilatkozott erről: „Már nem akarom kényem-kedvem szerint nyirbálni a darabot, egyre jobban ragaszkodom a teljes, eredeti szöveghez, amit nem értelmezni akarok, csak elolvasni (rengetegszer), és hagyni, hogy megmutassa magát.” Előkelőnek, közönségesnek, kíváncsinak, fejlődésre éhesnek, nyomorultnak, tudatlannak, önhittnek és reménykedőnek nevezte ugyanakkor a kort, amelyben a két fiatal, Pólika és Balázs kapcsolata, szerelme kibontakozik.
– Minél egyszerűbb stílusban szeretnénk megmutatni ezt a világot, de úgy, hogy közben minél igazabb legyen – hangsúlyozta Vajna Noémi, kifejtve: a főszerepben Imre Évát és Farkas Lorándot láthatja a közönség, a társulat többi tagja mellett pedig színészhallgatók is szerepelnek az előadásban. A darab címével összhangban élő zenével is készülnek: Árus Péter klarinétosként, Pál Attila prímásként, Balla Szabolcs pedig nagybőgősként tűnik fel, és természetesen Farkas Loránd is énekel majd a Muzsikaszóban. A színművész megjegyezte: eleinte egymás után sokszor elolvasták a darabot, megmagyaráztak minden vesszőt és felkiáltójelet, hogy ezáltal még inkább felfedezzék maguknak a szöveget. Az előadás díszleteit Carmencita Brojboiu készítette, a jelmezeket pedig György Eszter tervezte.
A másik előadás, amelyről szó esett a sajtótájékoztatón, a Mezei Kinga rendezésében készülő Csipke, amely Máté Angi Mamó című nagy sikerű regénye alapján születik meg. – A regény, amely egy árva kislány és nagymamája történetét meséli el, szinte kiáltott a színpadi adaptáció után – mutatott rá Visky András, utalva ugyanakkor arra is, hogy a 2010-ben Bródy Sándor-díjjal kitüntetett regény már a kézirat olvasásakor elnyerte a tetszését. Ő szorgalmazta a darab színre vitelét, Tompa Gábor igazgató javaslata nyomán pedig a zentai születésű Mezei Kingára esett a választás rendezőként, akit tavaly decemberben színészként ismerhetett meg az Interferenciák fesztivál közönsége, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadásában (rendező: Urbán András). A stúdióteremben játszódó Csipke dramaturgja Góli Kornélia és Visky András, díszlettervezője Mezei Kinga, jelmeztervezője Gömöri Éva, zenéjét pedig Mezei Szilárd szerezte.
A színház művészeti aligazgatója elárulta: a két új bemutató mellett turnékra is készül a társulat. A Don Juan ünnepélyes vacsorája című előadással Franciaországban, a dijoni Théâtre en Mai fesztiválon vendégszerepelnek jövő hétvégén, június utolsó napjaiban pedig Giessenbe (Németország) mennek a Leonce és Lénával. Közben pedig Budapesten, a Vígszínházban is fellépnek, a Leonida Gem Session és a Megöltem az anyámat című előadásokkal. Johannes von Tepl A földműves és a halál című darabját Mihai Măniuţiu rendezi a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a bemutatót őszre tervezik.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

19 erdélyi előadás Kisvárdán
Összesen harminc nagyszínpadi és gyermekelőadást – köztük 19 erdélyi színházi produkciót és a sepsiszentgyörgyi színészzenekar fellépését – tekinthet meg a közönség a június 21. és 28. között megrendezendő Magyar Színházak 25. Kisvárdai Fesztiválján.
A színházi programban olyan előadásokkal lehetett nevezni, amelyeket a romániai, ukrajnai, szerbiai és szlovákiai magyar színházak 2013 február végéig mutattak be, illetve eddig az időpontig még repertoáron tartanak. A produkciókat az előválogató keretében Sebestyén Rita író-színházi esztéta, Hizsnyan Géza színikritikus és Nagypál Gábor író, műfordító értékelte, mely alapján végül Nánay István kritikus állította össze a versenykategóriás, illetve a versenyen kívüli előadások listáját - tették közzé a szervezők a www.kisvarda.szinhaz.hu oldalon. A harminc előadásból tizenkettő a versenyprogramban, tizenöt a versenyprogramon kívül kapott helyet, míg három előadást kifejezetten a gyerekek kedvéért tartanak meg. A produkciókat a tervek szerint a Várszínpadon és a II. Rákóczi Ferenc Szakközép– és Szakiskolában kialakítandó Rákóczi–stúdióban adják majd elő a társulatok.
A honlapon olvasható információk szerint az előadások helyszíne és időpontja, valamint a kísérőprogramok listája egyeztetés alatt áll. A meghívott társulatok közül a kolozsvári Állami Magyar Színház a Caragiale nyomán szabadesésben: Leonida Gem Session című előadását adja elő. A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciójában Székely Csaba Bányavakság, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Spiró György Az imposztor, míg a Szatmári Északi Színház Harag György Társulata John Millington Synge A nyugati világ bajnoka című darabját mutatja be.
A versenyelőadások sorában rajtuk kívül a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház a Békeidő, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház az Arany-légy, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem a Két lengyel darab, az Újvidéki Színház Henrik Ibsen Rosmersholm, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az eredeti Hamlet, a Komáromi Jókai Színház A hentessegéd, a Kassai Thália Színház Peter Weiss Marat/Sade és a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház William Shakespeare A vihar című drámájával áll színpadra Kisvárdán.
A versenyen kívüli előadások sorában a Komáromi Jókai Színház Caligula helytartója, az Újvidéki Színház Opera ultima, a Szabadkai Népszínház Virrasztók, Csíki Játékszín Isten pénze, a temesvári Csiky Gergely Színház Parasztopera és a nagyváradi Szigligeti Színház A sevillai borbély című előadását biztosan láthatja majd a közönség. Rajtuk kívül színpadra lép a kolozsvári Állami Magyar Színház a Romok igaz menedék, a szintén kolozsvári Váróterem Projekt a hajléktalanokról szóló cím nélküli előadásával és a GroundFloor Group Dívák című előadásával.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a One girl show-val, míg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Gogol Egy őrült naplójával készül a kisvárdai fesztiválra, amelyen a nézők a sepsiszentgyörgyi Tesztoszteron Zenei Alakulat koncertje, a Szabadkai Népszínház Vers-zene című előadása mellett a szintén sepsiszentgyörgyi M Stúdió Szentivánéji álom és az Aradi Kamaraszínház Megöltem az anyámat című darabját tekinthetik meg. A gyerekeket a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata a Kezeslábas és a Csipkerózsika című babaszínházi produkciókkal szórakoztatja majd, míg a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának bábtagozata Jan Romanovszky Majolenka hercegkisasszony című darabját mutatja be Kisvárdán.
Szabadság (Kolozsvár)