Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Koszó Péter
6 tétel
2004. december 17.
Dec. 16-án folytatódott Temesváron az 1989. decemberi forradalom 15. évfordulójának emlékünnepsége. A résztvevők megtekintették az épülő Új Ezredév református templomot, majd az 1989. Temesvári Forradalom Emlékmúzeumába mentek. Tőkés László püspök a forradalom győzelméért életüket áldozó mártírok és sebesültek emberi nagyságát méltatta, közülük név szerint is kiemelve a hősi halált halt hódmezővásárhelyi Tóth Sándort és Újvárossy Ernőt. A segélyt hozó gépkocsivezető áldozatát Koszó Péter, Hódmezővásárhely alpolgármestere és Ágoston Lajos, az akkori konvoj résztvevője méltatta. A nap ünnepi gálaműsorral zárult a Temesvári Kulturális és Művészeti Központban. /(Sipos): Hősök emlékezete. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 17./
2004. december 18.
Ellenállók és rendszerváltók címmel nemzetközi tudományos értekezlet kezdődött Temesváron, a temesvári forradalom 15. évfordulójának szentelt rendezvénysorozat keretében. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezte konferencia megnyitóján részt vett Gheorghe Ciuhandu, Temesvár polgármestere, Szabó Vilmos politikai államtitkár, Bálint-Pataki József HTMH elnök, Terényi János, bukaresti magyar nagykövet, Tőkés László református püspök, Nicolae Corneanu, Temesvár ortodox püspöke, Toró T. Tibor parlamenti képviselő, dr. Bodó Barna politológus (mint moderátor), megjelentek magyarországi és erdélyi politikusok, közéleti személyiségek is. Szabó Vilmos és Bálint-Pataki József a 89-es forradalmak legnagyobb hozadékának tartotta azt, hogy a kelet-európai nemzetek – köztük a magyar és a román is – újból elfoglalhatják helyüket a közös Európában. Nicolae Corneanu ortodox püspök szolidaritását és háláját fejezte ki Tőkés Lászlónak, aki – és erről egy egész ország megfeledkezett – a decemberi forradalom szikrája volt. Dercze Tamás, Újpest polgármestere éles szavakkal ostorozta a jelenlegi magyar kormányt, amely „magyart magyar ellen uszított". Koszó Péter, Hódmezővásárhely alpolgármestere Tóth Sándornak, a román forradalom egyetlen magyarországi áldozatának emlékét idézte fel, aki egy segélyszállítmánnyal érkezett 1989 decemberében Romániába és egy lesipuskás golyója oltotta ki az életét. /(Pataki Zoltán): Ellenállók és rendszerváltók. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 18./
2005. december 27.
Másfél évtizede hagyomány immár, hogy december 23-án koszorúzzák meg a Maros-parton az 1989-es forradalomban Aradon elesett egyetlen külföldi állampolgár, a hódmezővásárhelyi Tóth Sándor 1990-ben székelyudvarhelyiek adományaként felállított kopjafáját. A romániai forradalom hírére Hódmezővásárhelyen órák alatt összegyűjtött jelentős segélyekkel Aradra jött Tóth Sándor gépkocsivezetőt itt lőtték agyon teherautójának kabinjában december 23-án valamivel éjfél után. A megemlékezésen részt vett az elhunyt özvegye és Hódmezővásárhely város alpolgármestere, Koszó Péter egy küldöttség élén. Az aradiak képviselői is megjelentek. /-r –a: Sándor kopjafájánál. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 27./
2010. július 7.
Hódmezővásárhelyi partneriskolát kerestek – Pellegrini Miklós, Tămăşan Petruşca, Bognár Levente Hódmezővásárhelyen
És a látogatás nyomán találtak is – derült ki Bognár Levente alpolgármester beszámolójából, aki Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettessel és Tămăşan Petruşcával, az A. Vlaicu Általános Iskola igazgatónőjével járt a napokban Hódmezővásárhelyen, Arad testvérvárosában.
– Tudvalevő, hogy a Vlaicu iskola többnyelvű, a román mellett magyarul, németül és angol nyelven is folyik oktatás, s az igazgatónő egy, a HU–RO magyar–román kormányprogram keretében beadandó pályázathoz keresett hasonló beállítottságú partneriskolát. Cél a két iskola fejlesztése az idegen nyelv, a matematika, multikulturalizmus, környezetvédelem terén – magyarázta az alpolgármester. – Így találtuk meg a hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium és Általános Iskolát, amely a megbeszélések alapján természetesen hajlandó az együttműködésre, sőt, mi szeretnénk ezt követően még egyet lépni és testvériskolai viszonyt kialakítani a két oktatási intézmény között – mutatott előbbre is Bognár Levente.
Az aradi küldöttség konkrétumokról tárgyalt Árva Lászlóval, a magyar gimnázium igazgatójával, de fogadta őket dr. Koszó Péter alpolgármester is.
Az aradi vendégeknek bemutatták a Hódmezővásárhely mellett épült Regionális Környezetvédelmi Nevelő Központot is, amelyet szeretnének bevonni az unió által is finanszírozható projektbe, hisz a határ menti kapcsolatok mindenképpen elsőbbséget élveznek.
Arad és Hódmezővásárhely kapcsolata több mint húsz évre nyúlik vissza, és egy tragikus esemény, Tóth Sándor halála indította útjára. Tămăşan Petruşca igazgatónő kijelentette: szeretné, ha a fiatalok azt a hagyatékot tovább ápolnák, és bízik benne, ők lesznek a kapocs a két város között.
– Célunk az lenne, hogy mindkét ország tanulói kihasználják, hogy Magyarország és Románia között a határok virtuálissá váltak. Ezt oly módon képzelnénk el, hogy az egyik évben Aradon, a másik évben Vásárhelyen szerveznénk egy kulturális fesztivált, amelyen mind a két nép megmutatná diákjain keresztül saját értékeit – jelentette ki a találkozón Árva László igazgató.
A pályázatot októberben adják le, s ha elnyerik, akkor két éven át fut majd, de az intézmények természetesen sokkal hosszabb távon gondolkodnak.
Irházi János. Nyugati Jelen (Arad)
És a látogatás nyomán találtak is – derült ki Bognár Levente alpolgármester beszámolójából, aki Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettessel és Tămăşan Petruşcával, az A. Vlaicu Általános Iskola igazgatónőjével járt a napokban Hódmezővásárhelyen, Arad testvérvárosában.
– Tudvalevő, hogy a Vlaicu iskola többnyelvű, a román mellett magyarul, németül és angol nyelven is folyik oktatás, s az igazgatónő egy, a HU–RO magyar–román kormányprogram keretében beadandó pályázathoz keresett hasonló beállítottságú partneriskolát. Cél a két iskola fejlesztése az idegen nyelv, a matematika, multikulturalizmus, környezetvédelem terén – magyarázta az alpolgármester. – Így találtuk meg a hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium és Általános Iskolát, amely a megbeszélések alapján természetesen hajlandó az együttműködésre, sőt, mi szeretnénk ezt követően még egyet lépni és testvériskolai viszonyt kialakítani a két oktatási intézmény között – mutatott előbbre is Bognár Levente.
Az aradi küldöttség konkrétumokról tárgyalt Árva Lászlóval, a magyar gimnázium igazgatójával, de fogadta őket dr. Koszó Péter alpolgármester is.
Az aradi vendégeknek bemutatták a Hódmezővásárhely mellett épült Regionális Környezetvédelmi Nevelő Központot is, amelyet szeretnének bevonni az unió által is finanszírozható projektbe, hisz a határ menti kapcsolatok mindenképpen elsőbbséget élveznek.
Arad és Hódmezővásárhely kapcsolata több mint húsz évre nyúlik vissza, és egy tragikus esemény, Tóth Sándor halála indította útjára. Tămăşan Petruşca igazgatónő kijelentette: szeretné, ha a fiatalok azt a hagyatékot tovább ápolnák, és bízik benne, ők lesznek a kapocs a két város között.
– Célunk az lenne, hogy mindkét ország tanulói kihasználják, hogy Magyarország és Románia között a határok virtuálissá váltak. Ezt oly módon képzelnénk el, hogy az egyik évben Aradon, a másik évben Vásárhelyen szerveznénk egy kulturális fesztivált, amelyen mind a két nép megmutatná diákjain keresztül saját értékeit – jelentette ki a találkozón Árva László igazgató.
A pályázatot októberben adják le, s ha elnyerik, akkor két éven át fut majd, de az intézmények természetesen sokkal hosszabb távon gondolkodnak.
Irházi János. Nyugati Jelen (Arad)
2011. december 31.
Sylvester Lajos: Az anyaország ernyője alatt
Hódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk volt, a mártélyi üdülőfalu vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a másutt dobhártyát szaggató műanyag fedél vagy bádogtető pattogását.
A Tisza holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve –, hatalmas nyárfák védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként aposztrofálják. Ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belső lábához telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat. Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával, formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába, hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan fodrozódik, és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát. Csak egy-egy, a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva, miközben visszahuppan a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a "holtágnak" nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is.
Nemzetrészek színezete
Szóval, október, eső, állampolgári eskütétel. Mi, hogy a következő napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat, hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel vagy lóháton, az elesettebbje gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne felmenői révén szétválogatni, ki melyik nemzetrész fia-lánya. Magyarok vagyunk, s ezen belül különülnek el táji, földrajzi tagoltság szerint az egymástól csak árnyalatokban különböző, egységes nemzeti közösség tagjai, a mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de utódaikban mindenképp az ott illőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása, étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább. De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál.
Mindez hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi magunk is.
Feleségem s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam, mekkora szerencse, hogy esernyővel felfegyverkezve érkeztünk. Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848. március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, amikor Petőfi és társai kiléptek a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt Táncsics Mihályt budai börtönéből. Ehhez képest ez a mártélyi meleg eső simogatóan kellemes, az előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli. És az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink. Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is "úgy jött össze", hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá, amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott Magyarország fölénk tart, az eskütétel helyszínéül csak én és feleségem választottuk az alföldi várost, családunk többi tagja otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküszik. A család többi tagja kísérőnk, gardírozónk csupán, de most ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert egyrészt a vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá állásunknak. Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk, vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar állampolgár, és majd, ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is magyarok. Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az esőveréstől. A mi esetünkben – de nem csak – családi bontásban az állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja igen változatos. Zoltán fiunk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont, lévén rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz, Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is. Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, akik most szerzik meg az állampolgárságot, és ismét vannak, akik a Minden magyar felelős minden magyarért mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá.
Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány
Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is, mintegy négyszázan tódultunk ki mi, magyar állampolgársági várományosok Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé, a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esernyők oltalmában hallgattuk Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra is ráhangolt szónoki szó a sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk. Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő hódmezővásárhelyi esernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok, akik 2004 decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után dr. Grezsa István városi tanácstag javaslatára s a tanács döntése nyomán tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor meghatódottságunkban – szinte spontán kialakuló közakarattal – A legmagyarabb város titulus odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt. A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával – tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre (Fidesz–KDNP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a legmagyarabbnak bizonyult. A város polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított ki, és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját, Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És amire talán a mozgalom elindítói sem gondoltak, a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá vált, országossá terebélyesedett. Más városok is "örökbe fogadtak" külhoni magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek a határokon túli honosítási kérések. Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek –, mert a mi lapunk bizonyult a médiumok közül a legkövetkezetesebbnek, a hódmezővásárhelyi kapcsolatok építésének folyamatát támogatta és végigkísérte. A megbízatást természetesen megtisztelőnek tartottam, és vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal "beültette" Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is mutatta. Felirata: MAGYARNAK LENNI JÓ!
2011. OKTÓBER 23-ÁN,
AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT
MAGYAROK NEVÉBEN,
AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK,
HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK
Mivel Hódmezővásárhely esetében "a legmagyarabb város" formula már foglalt, ezért került a míves faragású táblára az "igazi magyar városnak" szöveg. Balázs Anti volt az egyetlen külhoni, "újból magyarrá lett magyar", aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat. A sokak által ismert Kopjafadoktor kiváló szónok, mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták. Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése volt. Ki tudja, hány, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a Nagy Imre sétányt. Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt, az árusítóhelyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fennvaló ezt a szolgáltatást. A virágrengeteget az esernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami, amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek.
Pedig még hátravolt a város főterén, a Fekete Sas palotában a honosítási akták ünnepélyes átadása. De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esernyőrengeteg fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja mindenféle esőveréstől.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk volt, a mártélyi üdülőfalu vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a másutt dobhártyát szaggató műanyag fedél vagy bádogtető pattogását.
A Tisza holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve –, hatalmas nyárfák védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként aposztrofálják. Ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belső lábához telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat. Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával, formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába, hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan fodrozódik, és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát. Csak egy-egy, a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva, miközben visszahuppan a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a "holtágnak" nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is.
Nemzetrészek színezete
Szóval, október, eső, állampolgári eskütétel. Mi, hogy a következő napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat, hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel vagy lóháton, az elesettebbje gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne felmenői révén szétválogatni, ki melyik nemzetrész fia-lánya. Magyarok vagyunk, s ezen belül különülnek el táji, földrajzi tagoltság szerint az egymástól csak árnyalatokban különböző, egységes nemzeti közösség tagjai, a mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de utódaikban mindenképp az ott illőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása, étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább. De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál.
Mindez hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi magunk is.
Feleségem s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam, mekkora szerencse, hogy esernyővel felfegyverkezve érkeztünk. Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848. március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, amikor Petőfi és társai kiléptek a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt Táncsics Mihályt budai börtönéből. Ehhez képest ez a mártélyi meleg eső simogatóan kellemes, az előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli. És az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink. Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is "úgy jött össze", hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá, amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott Magyarország fölénk tart, az eskütétel helyszínéül csak én és feleségem választottuk az alföldi várost, családunk többi tagja otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküszik. A család többi tagja kísérőnk, gardírozónk csupán, de most ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert egyrészt a vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá állásunknak. Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk, vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar állampolgár, és majd, ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is magyarok. Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az esőveréstől. A mi esetünkben – de nem csak – családi bontásban az állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja igen változatos. Zoltán fiunk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont, lévén rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz, Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is. Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, akik most szerzik meg az állampolgárságot, és ismét vannak, akik a Minden magyar felelős minden magyarért mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá.
Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány
Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is, mintegy négyszázan tódultunk ki mi, magyar állampolgársági várományosok Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé, a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esernyők oltalmában hallgattuk Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra is ráhangolt szónoki szó a sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk. Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő hódmezővásárhelyi esernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok, akik 2004 decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után dr. Grezsa István városi tanácstag javaslatára s a tanács döntése nyomán tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor meghatódottságunkban – szinte spontán kialakuló közakarattal – A legmagyarabb város titulus odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt. A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával – tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre (Fidesz–KDNP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a legmagyarabbnak bizonyult. A város polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított ki, és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját, Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És amire talán a mozgalom elindítói sem gondoltak, a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá vált, országossá terebélyesedett. Más városok is "örökbe fogadtak" külhoni magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek a határokon túli honosítási kérések. Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek –, mert a mi lapunk bizonyult a médiumok közül a legkövetkezetesebbnek, a hódmezővásárhelyi kapcsolatok építésének folyamatát támogatta és végigkísérte. A megbízatást természetesen megtisztelőnek tartottam, és vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal "beültette" Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is mutatta. Felirata: MAGYARNAK LENNI JÓ!
2011. OKTÓBER 23-ÁN,
AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT
MAGYAROK NEVÉBEN,
AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK,
HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK
Mivel Hódmezővásárhely esetében "a legmagyarabb város" formula már foglalt, ezért került a míves faragású táblára az "igazi magyar városnak" szöveg. Balázs Anti volt az egyetlen külhoni, "újból magyarrá lett magyar", aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat. A sokak által ismert Kopjafadoktor kiváló szónok, mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták. Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése volt. Ki tudja, hány, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a Nagy Imre sétányt. Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt, az árusítóhelyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fennvaló ezt a szolgáltatást. A virágrengeteget az esernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami, amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek.
Pedig még hátravolt a város főterén, a Fekete Sas palotában a honosítási akták ünnepélyes átadása. De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esernyőrengeteg fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja mindenféle esőveréstől.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 24.
Magányosok karácsonyi ebédje Aradon
Barátok pótolják a hiányzó családot
Tegnap a Jelen Ház nagytermében 12 órakor kezdődött az RMDSZ Arad megyei szervezetének Szociális Bizottsága által szervezett, hagyományos, magányosok karácsonyi ebédje, ahol Hadnagy Dénes választmányi elnök köszöntötte a 80-nál több egybegyűltet. Amint elmondta, az RMDSZ megyei vezetősége nem csak ünnepnapokon, de folyton odafigyel a magányos, esetleg hátrányos helyzetben élő emberekre. Farkas Viktória, a Szociális Szakbizottság elnöke, köszöntőjét követően, örömének adott hangot, amiért az érdekvédelmi szövetség megyei szervezetének a megbízásából, újra vendégül láthatják, együtt tölthetnek néhány kellemes órát az aradi magányosokkal, akiknek a gondjaira a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezete is folyamatosan odafigyel. A továbbiakban p. Blénesi Róbert arad-belvárosi plébános, minorita házfőnök vezetésével együtt imádkoztak, majd elénekelték a Mennyből az angyalt. Ezt követően, Farkas Viktória mindnyájuknak jó étvágyat kívánt, majd feltálalták az ízletes tárkonyos levest, utána körettel a sültet, ami után karácsonyi süteményt fogyaszthattak, amit ásványvízzel, illetve vörös- és fehérborral öblíthettek le. Ebéd közben érkezett meg Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök, aradi alpolgármester dr. Kószó Péter hódmezővásárhelyi alpolgármester társaságában. Mindnyájan egy nagycsaládnak vagyunk a tagjai, tehát fokozottan kell figyelnünk egymásra, ezért a jelenlegihez hasonló, közösségépítő alkalmakat rendszeresen szeretnék megszervezni. Mindketten meleg hangon üdvözölték az ebédlőket, akikkel elbeszélgettek, borral koccintottak a küszöbön lévő nagy ünnepre, illetve az új évre.
A megszólaltatott vendégek közül Körösladányi Mária elmondta: a közösségi ebéd lélekben mindig felerősíti, ugyanis nagy beteg volt, tíz évvel ezelőtt gyógyult meg a rákbetegségből, amiért nem tud eleget hálálkodni a Jóistennek és azoknak, akik gondoskodnak a magányosokról. Tóth János első alkalommal kapott meghívást a magányosok ebédjére, ahol nagyon jól érezte magát, máskor is szívesen eljön, mert a legtöbb embert ismeri. Kovács Ilona, a Nyugdíjas Klub oszlopos tagja, a legtöbb magyar rendezvényen ott szokott lenni, mert a barátok helyettesíthetik legjobban a hiányzó családot.
Az idei magányosok karácsonyi ebédjének a megszervezéséért köszönet jár az RMDSZ Szociális Bizottságának, míg a támogatásáért az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és a Város Tanácsának.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Barátok pótolják a hiányzó családot
Tegnap a Jelen Ház nagytermében 12 órakor kezdődött az RMDSZ Arad megyei szervezetének Szociális Bizottsága által szervezett, hagyományos, magányosok karácsonyi ebédje, ahol Hadnagy Dénes választmányi elnök köszöntötte a 80-nál több egybegyűltet. Amint elmondta, az RMDSZ megyei vezetősége nem csak ünnepnapokon, de folyton odafigyel a magányos, esetleg hátrányos helyzetben élő emberekre. Farkas Viktória, a Szociális Szakbizottság elnöke, köszöntőjét követően, örömének adott hangot, amiért az érdekvédelmi szövetség megyei szervezetének a megbízásából, újra vendégül láthatják, együtt tölthetnek néhány kellemes órát az aradi magányosokkal, akiknek a gondjaira a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezete is folyamatosan odafigyel. A továbbiakban p. Blénesi Róbert arad-belvárosi plébános, minorita házfőnök vezetésével együtt imádkoztak, majd elénekelték a Mennyből az angyalt. Ezt követően, Farkas Viktória mindnyájuknak jó étvágyat kívánt, majd feltálalták az ízletes tárkonyos levest, utána körettel a sültet, ami után karácsonyi süteményt fogyaszthattak, amit ásványvízzel, illetve vörös- és fehérborral öblíthettek le. Ebéd közben érkezett meg Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök, aradi alpolgármester dr. Kószó Péter hódmezővásárhelyi alpolgármester társaságában. Mindnyájan egy nagycsaládnak vagyunk a tagjai, tehát fokozottan kell figyelnünk egymásra, ezért a jelenlegihez hasonló, közösségépítő alkalmakat rendszeresen szeretnék megszervezni. Mindketten meleg hangon üdvözölték az ebédlőket, akikkel elbeszélgettek, borral koccintottak a küszöbön lévő nagy ünnepre, illetve az új évre.
A megszólaltatott vendégek közül Körösladányi Mária elmondta: a közösségi ebéd lélekben mindig felerősíti, ugyanis nagy beteg volt, tíz évvel ezelőtt gyógyult meg a rákbetegségből, amiért nem tud eleget hálálkodni a Jóistennek és azoknak, akik gondoskodnak a magányosokról. Tóth János első alkalommal kapott meghívást a magányosok ebédjére, ahol nagyon jól érezte magát, máskor is szívesen eljön, mert a legtöbb embert ismeri. Kovács Ilona, a Nyugdíjas Klub oszlopos tagja, a legtöbb magyar rendezvényen ott szokott lenni, mert a barátok helyettesíthetik legjobban a hiányzó családot.
Az idei magányosok karácsonyi ebédjének a megszervezéséért köszönet jár az RMDSZ Szociális Bizottságának, míg a támogatásáért az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és a Város Tanácsának.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)