A Kossuth utca ügyében titkolózik a tanács?
A marosvásárhelyi tanács 2005-ben döntötte el, hogy a Calarasilor utcát visszakereszteli Kossuth Lajos utcává. A határozatot annak idején megóvta a Vatra Româneasca Egyesület, a Nagy-Románia Párt, az Avram Iancu Kulturális-Hazafias Egyesület és Sita Ioan volt helyi tanácsos. Négy éve folyik a per, amelyben tavaly ősszel a Legfelsőbb Bíróság helyt adott Kerekes Károly parlamenti képviselő, a marosvásárhelyi tanácsot képviselő ügyvéd azon kérelmének, hogy a pert a felfolyamodási fázisában helyezzék át egy más helységbeli Táblabíróságra. Mi történt közel egy év távlatából, hol tart jelenleg a bírósági eljárás? – kérdeztük Kerekes Károly ügyvédet.
– A Legfelsőbb Bíróság döntése az volt, hogy a craiovai Táblabíróságon folytatódjon per. Annak ellenére, hogy ez a döntés jogerős, tehát nincs helye semmilyen perorvoslati lehetőségnek, a felperesek egyike, a Vatra Româneasca Egyesület felfolyamodással fordult a döntés ellen. Nyilvánvaló a felperes is tudta, hogy nincs esélye, időhúzás céljából cselekedett így. Vártam a megbízóm, a városi tanács értesítését a tárgyalás időpontjára vonatkozóan, de többszöri érdeklődésemre az volt a válasz, hogy nem jött még idéző. Megelégelve a várakozást, hiszen közel egy év telt el azóta, hogy az iratcsomót elküldték Bukarestbe, kerülőúton megtudtam, hogy érkezett a tanácshoz egy idéző november 2-ára. De ha nem akadékoskodok, nem valószínű, hogy értesítenek. Ezt azért állítom, mert a Vatra Româneasca felfolyamodását követően a Legfelsőbb Bíróság április 27-re tűzte ki a tárgyalást. Természetesen nem tehettem le a védekezést mivel a tanács elhallgatta a tárgyalás időpontját. Erről csupán most szereztem tudomást, miután a tanács volt szíves átadni nekem a november 2-ára szóló idézőt, amivel jogomban állt tanulmányozni az ügycsomót. Ebből megtudtam, hogy a Vatra Româneasca felfolyamodási keresetét április 27-én elutasították, mert nem fizetett bélyegilletéket.
– Akkor miért van mégis egy újabb tárgyalás november 2-án?
– Azért, mert megjelent a színen egy újabb szereplő, mint beavatkozó a perbe, a Glasul Motilor nevezetű kulturális társaság, amely megsemmisítési keresetet nyújtott be az április 27-i legfelsőbb bírósági döntéssel szemben. Perrendtartási abszurditás ez a bírósági kereset, csupán az időhúzást szolgálja. Ennyire tartanának a felperesek, a Nagy Románia Párt, a Vatra Româneasca, az Avram Iancu Egyesület, Sita Ioan tanácsos a craiovai Táblabíróságtól?
– De a városi tanács jogügyi osztálya miért hallgatja el a tárgyalás időpontjait? Miért nem értesítette a bukaresti idézőkről?
– Erre kérek majd én is választ, az RMDSZ tanácsosainak megfelelő fellépését követően.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Borboly beszólt Ilie Nastasénak, aki Székelyföldre telepítené a romákat
Közleményben reagált Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke Ilie Nastase egykori teniszcsillag tegnapi kijelentésére. Năstase azt mondta, egyetért azzal a móddal, ahogyan Franciaország a romániai romák ügyét kezeli. Năstase szerint a romákat Székelyföldre kellene telepíteni, és így megváltoztatni az etnikai arányokat.
"Nincs igaza Ilie Năstase egykori teniszcsillagnak, amikor Sarkozy francia elnökkel szolidarizál a romániai romák franciaországi kiutasítása ügyében. A francia állam ezen magatartását elítéli az európai közvélemény, az emberi jogi szervezetek, és elítéli az Európai Unió is" - jelenti ki Borboly.
Az egykori sportolónak arra a kijelentésére, mely szerint a Champs-Élysées-n végigsétálva kell féltenie zsebeit, a tanácselnök így reagált: "Ha Năstase urat zavarják a Champs Élysées sugárúton kéregető romák, akkor azt javasoljuk neki, hogy válasszon más bevásárlóutcát, például a csíkszeredai Petőfi Sándor utcát, vagy a székelyudvarhelyi Kossuth Lajos utcát. Ezen utcákban sétálva nem kell vaskos bukszáját félteni, nem fogja senki kizsebelni, elintézheti bevásárlásait nálunk is, nem kell azért a messzi Párizsba repülni".
Borboly egyetért Năstasénak azzal a kijelentésével, mely szerint a romák ügyét a szülőföldjükön kell megoldani, viszont arra kéri, hogy ne gerjessze az országon belüli feszültségeket olyan kijelentésekkel, hogy a Franciaországból kitelepített romániai romákkal kellene megváltoztatni a székelyföldi, Hargita megyei etnikai viszonyokat.
"Amit Năstase úr e témában kijelentett, az nem egyéb, mint az etnikai viszonyok erőszakos módon történő megváltoztatására való felbujtás. Ez sérti a nemzetközi jogot, és maga után vonhatja emberi jogok tárgyában illetékes nemzetközi szervezetek, az Egyesült Nemzetek Szövetsége vizsgálati eljárásának megindítását" - hangoztatta Borboly. Végül felszólítja Năstasét, "ne nyilatkozgasson felelőtlenül, mert olyan nemzeti közösségeket sérteget, amelyek neki soha semmi rosszat nem tettek". (hírszerk.) Transindex.ro

Befejeződött az Aradi Ereklyemúzeum anyagának földolgozása
Befejeződött az Aradi Ereklyemúzeum anyagának földolgozása, leltár készült a páratlan gyűjteményről, a tárgyi emlékeket fotókon örökítették meg, az írásos anyagot pedig digitalizálták - közölte Zombori István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója.
Az egy éve folyó munkára az aradi és a szegedi múzeum, valamint a budapesti Hadtörténeti Múzeum uniós pályázaton nyert 200 ezer euró támogatást.
A magyar és román szakemberek közösen vették számba a fegyvereket és katonai felszereléseket, egyenruhákat, zászlókat, numizmatikai és képzőművészeti anyagot, valamint a 1848/49-es forradalom és szabadságharc tárgyi emlékeit. Digitalizálták a múzeumban őrzött 16 ezer oldalnyi dokumentumot - plakátokat és aprónyomtatványokat, könyveket, kéziratokat és fotókat - is. A muzeológusok létrehoztak egy történeti információkkal kiegészített, magyar és román nyelvű adatbázist, amely a gyűjtemény teljes anyagát felöleli.
Az aradi és a szegedi közgyűjtemény egy újabb pályázat során igyekszik forrást előteremteni arra, hogy a relikviákból egy olyan kiállítási anyagot állítsanak össze, amelyet Arad és Szeged mellett Budapesten is bemutathatnak majd. A tervek között szerepel egy magyar, román és német nyelvű tanulmánykötet elkészítése is.
A gyűjtemény anyaga segíthet abban, hogy emberként hozza közel az aradi vértanúkat a közönséghez. A történelem órákról a mai diákok is tudják, hogy Damjanich eltörte a lábát és bicegve sántikált a vesztőhelyre, a gyűjtemény anyagából azonban előkerült a tábornok mankója és tábori fotelje is - mondta az igazgató.
A raktárak mélyén őrizték a forradalom és szabadságharc más meghatározó alakjaival kapcsolatos relikviákat is. Az egyik érdekes darab egy Kossuth Lajost ábrázoló szobor másolata, a talapzaton olvasható felirat szerint az eredetit az osztrákok akasztották föl, mivel magát Kossuthot nem tudták elfogni és a hóhér kezére adni.
A gyűjtemény része a gazdag börtönanyag is, melyet a hosszú fogságra ítélt egykori honvédek készítettek. Bár a rabok szinte kivétel nélkül férfiak voltak, a csontból, fából készült faragványok, karperecek, feszületek mellett találtak textíliákat és hímzéseket is.
Aradi értelmiségiek a XIX. század végén kezdeményezték az 1848/49-es forradalom és szabadságharc tárgyi emlékeinek és dokumentumainak összegyűjtését és bemutatását. A gyűjtemény Szabadságharcos Emléktárgyak Országos Múzeuma néven gyorsan komoly hírnévre tett szert és az egyik legjelentősebb szakgyűjtemény lett. Az állandó kiállításnak és a műtárgyraktárnak helyet adó múzeumépület 1913-ban készült el.
A gyűjtemény a két világháború között, majd az azt követő években is látogatható volt, a szabadságharc centenáriumára kiállítást is rendeztek. Feltehetően ekkor, 1948-ban került a gyűjteménybe néhány oda nem illő darab, például egy Lenint és Sztálint ábrázoló mellszobor. A hatvanas évektől azonban a tárgyak zömét a múzeumi raktárak mélyére száműzték és az anyag csak 1990 után kezdett újra publikussá válni. Krónika (Kolozsvár)

Összegezték az Ereklyemúzeum restaurálásának eredményeit
Mit keres Sztálin a ’48-as relikviák között?
A Szegedi Móra Ferenc Múzeum, az Arad Megyei Múzeum és a Budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum tavaly decemberben kezdett közös projektbe, amely során – 200 ezer eurós uniós támogatással – megkezdték az egykori aradi Ereklyemúzeum, az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc relikviáinak rendszerezését, összeírását és restaurálását.
Ennek a munkának az eddigi eredményeit tegnap ismertették Szegeden konferencia keretében. Az értekezéseken nem lehettünk jelen, de a Tisza-parti város közgyűjteményének sajtószóvivője, dr. Medgyesi Konstantin kérésünkre összefoglalta az eseményeket és a kutatómunka érdekesebb eredményeit.
„Az aradi múzeum sokáig rejtve őrzött 1848–1849-es gyűjteményének rendszerezése közben derült ki, hogy az 1950-es években a kommunista időszak propagandatermékeit is a ’48-as relikviák közé leltározták be, így kerülhetett például Sztálin szobra a Kossuth Lajosnak és harcostársainak emléket állító több ezer darabos gyűjteménybe” – fogalmazott a szóvivő.
Arad neve egybeforrt a szabadságharccal. Nem véletlen, hogy itt alapították több mint egy évszázada a szabadságharc emléktárgyait őrző közgyűjteményt. A katonai események bemutatását és dokumentálását céljául kitűző, legjelentősebb, tudományos igényességgel összeállított kollekció számos kiváló személyiség – többek között Kossuth Lajos, Bem József, Görgey Artúr és Damjanich János – egyedi relikviát is tartalmazza. A Ceauşescu-éra alatt a múzeumi raktárak mélyére száműzték a magyar történelem e drámai korszakát felidéző tárgyakat. A mostani kezdeményezés és az európai uniós pályázat célja, hogy a szükséges restaurálási munkát követően minél többen ismerhessék meg a gyűjteményt szerte a Kárpát-medencében. Ennek érdekében fogott össze az aradi, a szegedi és a budapesti közintézmény. „Eddig háromezer fotó készült az Ereklyemúzeum gyűjteményéről, de folyik a képzőművészeti és a textilkollekció restaurálása, rendszerezése is” – tette hozzá Medgyesi Konstantin.
Tudomásunk szerint decemberben Aradon is bemutatják az Ereklyemúzeum restaurálási munkálatainak eredményeit.
Pataky Lehel Zsolt, Nyugati Jelen (Arad)

1848–1849 vitatott kérdései a tények tükrében
A világosi fegyverletétel sem Világosnál történt
Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vitás kérdéseiről tartott előadást hétfőn délután Hermann Róbert történész, a budapesti Hadtörténeti Közlemények Szerkesztőségének igazgatója a Kolozsvár Társaság székházában. A Korunk Akadémia történeti vonala keretében szervezett, évkezdő rendezvény házigazdája Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő-helyettese volt, aki a korszak és a téma szakavatott ismerőjeként mutatta be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) docensét. Hermann Róbert az 1848-1849-es események kapcsán felvetődött különféle értelmezéseket tárgyalta színes, tartalmas előadásában. Mint elmondta, immár 160 éve állandó viták tárgya a forradalom, de megítélése egyértelmű azt illetően, hogy eseménysorai komoly fordulópontot képviseltek a térség életében, és hatásai összességükben inkább pozitívnak, mint negatívnak minősíthetők. 1848-1849 azon rendszerváltások közé tartozott, amely több társadalmi rétegnek inkább adott, mint elvett: az ország egészére kiterjesztett szabadságjogok kiegészültek a polgári értelemben vett tulajdonhoz jutással, a feudális jellegű tulajdonviszonyok megszüntetésével.
Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy Magyarország az áprilisi törvényekkel, függetlenné vált kormányával túl nagy, avagy kevés önállósághoz jutott, illetve soknak vagy kevésnek bizonyult-e a jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot, az igazságszolgáltatás reformját eredményező társadalmi változás. Hermann Róbert véleménye szerint, az adott helyzetben nemigen lehetett volna sokkal többet elérni fegyveres erő alkalmazása nélkül. A magyar politikai elit az aktuális helyzetben nemigen erőltette a közös ügyek rendezését, lévén, hogy 1848 tavaszán felvetődött a német államok egyesítésének gondolata, amelynek nyomán a Habsburg birodalom súlypontja, az udvartartás Magyarországra került volna. Az osztrák fél ellenben sikeres észak-itáliai hadjárata után rádöbbent arra, hogy nem igényli a német egységet, és Magyarországot megpróbálta visszakényszeríteni az 1848 előtti alárendelt helyzetbe. Lehet tehát azt állítani, hogy Magyarország nem tett meg mindent a konfliktus elkerüléséért, de azt is, hogy Ausztria a maga során mindent megtett azért, hogy ez kialakuljon.
A nemzetiségi kérdés problematikája
Az áprilisi törvények hiányosságaként emlegetik a nemzetiségi kérdés rendezetlenségét – magyarázta a történész. Mint kifejtette, 1848-49-ben nem létezett olyan európai minta a nemzetiségi kérdés megoldására, amelyre alapozni lehetett volna, illetve az semmiképpen nem előnytelen, hogy a ténylegesen alkalmazott modelleket Magyarországon nem ültették gyakorlatba: Franciaországban a nemzetiségi problémát már a francia forradalom időszakában erőszakos asszimilációval próbálták megoldani, az első koncentrációs táborokat a forradalmi hadsereg állította fel. Az angolok az ír kérdésben többször is az éhenhalatás módszeréhez folyamodtak. Megemlíthető Bismarck javaslata is, aki szerint a poroszok által megszállt lengyel területeken a legkézenfekvőbb megoldás e népcsoport kiirtása lett volna.
A magyarországi horvátokkal a kormánynak nem voltak különösebb összetűzései. A magyar–horvát konfliktus annak következtében robbant ki, hogy Jellasics (Josip Jelačić) horvát bán a határőrvidék katonasága feletti parancsnokságot megszerezve, megszakította összeköttetését a magyar kormánnyal, és követelte, hogy az önálló magyar had-, pénz-, és kereskedelemügyet rendeljék az osztrák kormányzat alá. Elvárásai között szerepelt a Zala megyei muraközi járás elszakítása, illetve Fiume és a magyar tengermellék Horvátországhoz csatolása is. A nemzetiségekkel szemben a magyar politikai elit nem erőszakos beolvasztásra, legfeljebb az olvasztófelsőbbség elvének alkalmazására törekedett. A társnemzetek önálló nemzetként való elismerését viszont egyértelműen elutasította, lévén, hogy a nemzet fogalmát a független területi, állami léthez kötötték olyan elvek szellemében, amelyek meghatározóak voltak a korszak Európájában – magyarázta Hermann Róbert.
Tévedések a honvédsereg toborzása körül
Széles körben elterjedt vélemény, ugyanakkor közkeletű tévedés, hogy Kossuth Lajos toborozta az 1848 szeptemberében Jellasicsot feltartóztató honvédsereget – indította új gondolatsorát Hermann Róbert. A tény az, hogy a Kossuth által összeszedett népfelkelők közül egy sem vett részt a bán elleni pákozdi csatában. A haderő szervezéséről már április közepén döntött a Batthyány Lajos vezette kormány, májusban pedig megjelent az első hivatalos felhívás a nemzetőri zászlóaljak megszervezésére, amelyeket később honvédeknek neveztek el. Batthyány május folyamán azt is elérte, hogy a Magyarországon állomásozó, császári-királyi haderő magyar származású egységei a kormány irányítása alá kerüljenek. A csehek, morvák, ukránok, lengyelek természetesen többnyire átálltak a másik oldalra.
A másik téveszme Mészáros Lázár későbbi hadügyminisztert tekinti a honvédsereg szervezőjének, noha ő csak 1848 májusának végén tért haza Észak-Itáliából.
Elmulasztottnak ítélt történelmi lehetőségek
A magyar történelem elmulasztott lehetőségei közé sorolják egyebek mellett a pákozdi csata utáni fegyverszünetet is – hívta fel a hallgatóság figyelmét Hermann Róbert. A mulasztást hangsúlyozó értelmezések szerint, a horvát haderő megsemmisítő vereségét követően, a magyaroknak üldözniük kellett volna, és megsemmisítő csapást mérniük Jellasics seregére, amely mintegy negyvenezer főt számlált. A tény azonban az, hogy Pákozdnál 17-18 ezer fős magyar haderő állt szemben az említett hadsereg háromnegyedével, ugyanis ennek fennmaradó része csak a csata lezajlásával érkezett meg a helyszínre. A sikeres összeütközést követően Móga János altábornagy ráébredt arra, hogy Pákozdnál nem lehet fedezni a főváros felé vezető útvonalakat. Úgy határozott, hogy Martonvásárig vonja vissza a haderőt, ahol ezek az utak találkoznak. Hatalmas zűrzavart, sőt káoszt eredményezett azonban, hogy a sereg egyidőben, ugyanazon úton indult el: a császári egységek tévedésből a honvéd alakulatokra lőttek, összetévesztve barna egyenruhájukat a horvát határőrök tábori uniformisával, akik a maguk során természetesen lövésekkel válaszoltak. A győztes, de megtépázott haderő Martonvásárra érkezésekor kapták kézhez Jellasics fegyverszüneti kérését, amelyet egyértelműen elfogadtak.
Szétfoszlott lehetőségnek minősítik továbbá az 1848. október hatodikán kitört bécsi forradalom megsegítésének elmaradását is. A bécsi forradalmárok kiűzték a városból a császári-királyi haderő jelentős részét, az udvar Olmützbe vonult vissza. A Magyarországon sikertelenül járt Jellasics szintén Bécs alá igyekezett. A Lajtha mellékére érkezett magyar hadsereg a határon megtorpant, mivel hivatalos segélykérést nem kaptak Bécsből, a vezéreknek pedig több körülmény is töprengésre adott okot. Jellasics ugyanis kirostálta és hazaküldte haderejéből a csak fosztogatáshoz értő alakulatokat, a Dunántúlról és a Felvidék nyugati részéről pedig magához vonta a nem magyar származású császári-királyi csapatokat. A horvát bánnak csak a lovassága kétszer, két és félszer erősebb volt a magyar seregnél, amelynek létszáma nem volt több 25–26 ezer főnél. A bécsi forradalom fegyveres erőire kizárólag a város területén lehetett számítani. A forradalom támogatásának elmaradása ilyen megfontolásból nem minősíthető elmulasztott esélynek. Az október 30-i tényleges összecsapásnál a schwechati síkságon elszenvedett vereség nem volt végzetes, ugyanis Liechtenstein herceg és Jellasics nem működtek együtt a legsikeresebben. A bekerítő célzatú támadásnál a magyarok lőttek jobban, így elérhették a határt – fejtette ki a történész.
1849 áprilisában a magyar hadsereg mintegy négy hét alatt négy ütközetet és két csatát vívott, ezek közül egyiket sem vesztette el. Egyetlen helyszínen, Hatvannál szenvedett el a magyar lovasság az ellenfélnél nagyobb vereséget. Az egymást követő sikerek magyarázata az volt, hogy ameddig a császári fővezér, Windischgrätz egységben tartotta csapatait, a magyarok nem támadtak, ellenben mikor részekre bomlott, igen. Ismét elmulasztott lehetőségnek ítélték azt, hogy a magyarok nem követték a visszavonuló osztrákokat, nem foglalták el Bécset. A tényeket azonban a kiegyensúlyozatlan erőviszonyok befolyásolták: a magyaroknak áprilisban sem volt számbeli fölénye az ellenféllel szemben. A Bécs alá vonult osztrák haderő 55–60 ezer főt számlált, a magyar sereg egy része pedig visszamaradt Buda védelmére, hogy a Jellasics-féle esetleges felmentési kísérletet megakadályozza. Maga Kossuth is úgy vélte, hogy csak egy ötvenezer fős hadsereggel érdemes támadást indítani, ehhez pedig Bem tábornok seregére lett volna szükség, amelyet a maga során a Temesköz elfoglalása kötött le – derült ki az előadásból.
Vélemények az orosz beavatkozásról
Léteznek olyan értelmezések, amelyek szerint, ha Kossuth Lajos nem mondja ki az osztrák ház trónfosztását, Magyarország függetlenségét, akkor nem kerül sor a szabadságharc sorsát véglegesen eldöntő orosz beavatkozásra sem – fűzte tovább a vitatott kérdések sorozatát Hermann Róbert.
A kétségtelen tény azonban az, hogy az osztrák uralkodóház már 1848. április 21-én segélykérést intézett I. Miklós cárhoz, de csak májusban értesült a magyar függetlenség kinyilvánításáról. A cár 1849 nyarán állapodott meg I. Ferenc József császárral a kétszázezres orosz haderő bevetéséről, amely visszafordíthatatlanul eldöntötte a magyar forradalom és szabadságharc sorsát.
Az orosz intervenciót illetően diplomáciai támogatásra kevéssé számíthatott Magyarország, tekintetbe véve, hogy amikor Palmerston lord angol külügyminiszter értesült arról, hogy az orosz hadsereg bevonul a Kárpát-medencébe, ennyit mondott: „végezzenek velük hamar” – tájékoztatott a történész. Mint elmondta, az angol politikának tökéletesen megfelelt az elképzelés, hogy az orosz ellensúlyként szolgáló monarchia kisegítője éppen az legyen, akinek terjeszkedését meg kell akadályoznia.
Tényleges lehetőségnek minősült volna, ha IV. Frigyes Vilmos porosz király elfogadja az egyesített német koronát. Ebben az esetben az oroszok – mint a cár leveleiből kiderült – nem Magyar-, hanem Németország ellen indultak volna.
A magyar kormány jogosan reménykedett a Havasalföldre szorult osztrák csapatok lefegyverzése esetén kialakulandó, esetleges török–orosz konfliktusban, lévén, hogy a tengerszorosokra való tekintettel a török–orosz háborútól az angolok és a franciák egyértelműen idegenkedtek, így nyilván be is avatkoztak volna az eseményekbe. A várva várt konfliktus azonban elmaradt, így az oroszokkal szembeni nyugati beavatkozás esélye is – összegezte a szakértő.
A fegyverletétel értelmezése
1849. augusztus 13-án a szőlősi síkon – nem a köztudatban élő, szomszédságában levő világosin – a Görgey Artúr parancsnok vezette haderő letette a fegyvert. Mint Hermann Róbert kifejtette, a szabadságharc abban az esetben számíthatott volna valamilyen eredményre, ha minél tovább sikerül nyújtani az ellenállást, illetve, ha az osztrák félre elgondolkodtató csapást sikerül mérni. Görgey és Dembinszky (Henryk Dembinski) altábornagy egyesített hadereje nagy valószínűséggel eredményesen megküzdhetett volna a Haynau(Julius Jacob von Haynau) parancsnoksága alatt közeledő osztrák sereggel. De amíg Görgey a Felvidéken át Komáromból a saját erőinek négyszeresével rendelkező orosz főseregen átküzdötte magát Aradig, Dembinszky nem tett így, hanem az osztrák kézen lévő Temesvár irányába fordult, hogy csatlakoztassa az ott lévő magyar csapatokat – noha, mint a mondás szól, egy egész hadsereggel nem kellett volna tíz lovas huszár elé menni – emelte ki Hermann Róbert.
Haynau a maga során Temesvárnál elérte célját: elszigetelte egymástól a két magyar hadtestet. Görgey augusztus 9-én érkezett meg Aradra. Augusztus 10-én minisztertanácsi határozat született, hogy amennyiben a döntő csatában a szerencse nem kedvez a magyar fegyvereknek, és az oroszok sem a felajánlott koronát nem fogadják el, sem a császár irányába való közvetítést nem vállalják, nekik kell megadnia magát a magyar seregnek. Augusztus 10-én este megérkezett a temesvári vereség híre, illetve az orosz üzenet, miszerint csak a feltétel nélküli fegyverletételről hajlandók tárgyalni. Amikor augusztus 11-én Görgey azt javasolta a haditanácsnak, hogy az oroszok előtt tegyék le a fegyvert, mindössze a tizedikei minisztertanácsi határozatot próbálta meg elfogadtatni a hadsereg vezetésével.
A levelezésekből utólag kiderült: Haynaunak feltett szándéka volt a honvédtiszteket rövidített eljárás útján kivégeztetni – összegezte az előadó.
Gyakran hivatkoznak a fegyverletétel kapcsán arra, hogy a komáromi erőd milyen sokáig tartotta magát, illetőleg milyen előnyös feltételeket sikerült kialkudnia. Azonban, amint ezt az osztrák mérnökkar két szakembere bizonyítottan, írott értekezéseiben kiszámolta, az erődöt többe került volna szétlőni és újjáépíteni, mint eltűrni a várőrség szabad távozását.
Az alaptalan Petőfi-legenda
A segesvári ütközetről felvetett legenda az, hogy Petőfi esetleg orosz postamester-kisasszony férjeként élt tovább – tért ki az előadás utolsó vitatott kérdésére Hermann Róbert. Mint kiemelte, a ködösítés 1988-1989-ben kezdődött el, amikor néhány hozzá nem értő egyén kitalálta, hogy Petőfi a segesvári csatatérről szibériai fogságba került, ahol, mint szláv származék orosz nyelvű verseket írogatott. Fogolylistákra, névsorokra hivatkoztak – mint kiderült, egyiken sem szerepelt Petőfi neve, mi több, az említett fogolylisták tulajdonképpen az aradi várőrség átadási jegyzékei voltak.
Történelmi szempontból semmi nem bizonyítja, hogy Petőfi túlélte volna a július 31-i ütközetet, így továbbra is úgy kell rá emlékeznünk, mint egy olyan férfiúra, aki a gyakorlatban is komolyan gondolta az általa képviselt eszméket, és életét is áldozta ezekért – hangsúlyozta a történész.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Történelem
Makkai Sándor püspök, a két világháború közötti erdélyi magyar útkeresés nagy alakja, a Magunk revíziója írójának szavai ezek. Az erdélyi fejedelem személyisége kapcsán kibontakozott, akkor nagy port vert Szekfű–Rugonfalvi-vita kapcsán Makkai 1930-ban írta „Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca” című esszéjét, amely most, nyolcvan év távlatából is vádlón cseng az erdélyi szellemiséggel szemben értetlen „nyugati magyarok” felé.
„Bethlen Gábor a magyar nemzet egységét akarja az ő keze alatt megépíteni, hogy aztán ez az egységes magyar nemzet elfoglalhassa méltó helyét a középeurópai államok között. Ezekben a törekvésekben érte el őt is a legnagyobb magyarok tragédiája: éppen a magyarságát és a magyar nemzet megtartására alkotott terveit nem értette meg senki. Egyedül volt, végzetesen egyedül volt a magyarság egységéért vívott küzdelemben. Nem volt egyetlen megértő ember sem a nyugati magyarok között, akik folyamatosan az értük hadakozó kardot akarták a Bethlen kezéből kivenni. Így aztán hiába viaskodott a magyar egységért, hiszen a magyarság maga volt az, akinek az egység nem kellett. Bethlen Gábor tragikuma a magyar bűnt vádolja...”
Makkai Sándor püspök, a két világháború közötti erdélyi magyar útkeresés nagy alakja, a Magunk revíziója írójának szavai ezek. Az erdélyi fejedelem személyisége kapcsán kibontakozott, akkor nagy port vert Szekfű–Rugonfalvi-vita kapcsán Makkai 1930-ban írta „Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca” című esszéjét, amely most, nyolcvan év távlatából is vádlón cseng az erdélyi szellemiséggel szemben értetlen „nyugati magyarok” felé.
A Bethlen Gábor nevét anélkül használó mai magyar államvezetők, hogy egyáltalán ismernék és megértenék az általa képviselt szellemiséget, ugyanabba az örök magyar tragédiába vonszolják bele a magyar nemzetet, amelyre Makkai annyira keserűen mutat rá: az önpusztító széthúzás tragikumába. De miért is csodálkoznánk, hiszen közhely, hogy a történelem megismétli önmagát. Szintén a két világháború közti időszakba nyúlunk vissza egy olyan esemény kapcsán, amely ha ma történne, ha a mai híradásokból értesülnénk róla, akkor sem lenne benne semmi meglepő. 1930. március 15-e, Budapest, a csehszlovákiai magyar főiskolások Sarló nevű egyesülete koszorúzni készül Petőfi Sándor szobránál. A koszorún öt szalag, a magyar, román, szlovák, horvát, szerb trikolórok színeivel. A budapesti magyar diákegyesületek megbotránkozással veszik tudomásul a tervet, és közbenjárásukra a rendőrfőkapitányság megtiltja a sarlósoknak a koszorúzást. A magyarországi diákság tiltakozik a „botrányos merénylet” ellen, a magyar parlamentben interpelláció hangzik el, amelyben a Sarló tagjait „érvényesülni vágyó fajárulóknak”, „a csehszlovák külpolitika ágenseinek” nevezi. Balogh Edgár és további kilenc csehszlovákiai magyar diák a Sarló nevében nyilatkozatot jelentet meg a Pesti Naplóban, amelyben kifejti a Sarló programját, az állami és nemzeti közeledések szükségességét, a Duna-konföderáció elképzelését. Mint fogalmaznak, a közép-európai nemzetek színeinek szalagjaival Kossuth Lajos dunai konföderáció-tervének korszerűsített változatát, a kelet-európai népek egymásra utaltságát kívánták szimbolizálni.
Hány és hány ilyen vád éri ma is azokat, akik át akarnak lépni a(z ön)pusztító magyar gőg, a nagyhatalmi nosztalgia futóhomokjáról a belső egység és a szomszéd népekkel való egyetértés és összefogás biztos talajára? „Nemzetárulók”, „érvényesülést kereső opportunisták”, „népidegenek”, „idegenszívűek”, „kétes eredetűek”, és még sorolhatnánk a jelzőket, amelyeket a fejünkhöz vágnak.
A megbélyegzést azonban, bármilyen fájdalmas is, vállalni kell. Vállalni kell, hogy újabb nyolcvan év múlva az utókor úgy emlékezzen majd a mai időkre, mint olyan korra, ahova vissza lehet nyúlni, példát véve az akkori jelen számára. Mert a történelem, mint tudjuk, megismétli önmagát.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ismét elnapolták a tárgyalást
A 2006 februárjától tartó per végső szakaszába ért. A 2005 októberében meghozott marosvásárhelyi tanácsi határozat alapján az 1984-ben Calarasilor névre változtatott Kossuth Lajos utca visszakapta volna eredeti nevét, de a román nacionalista erőket képviselő Nagy-Románia Párt, a Vatra Româneasca Egyesület, az Avram Iancu Egyesület és Sita Ioan NRP-s tanácsos megtámadta a közigazgatási bíróságon a marosvásárhelyi tanács határozatát. A marosvásárhelyi bíróságokon lefolytatott tárgyalások során a tanács jogi képviseletét ellátó Kerekes Károly parlamenti képviselőnek minden alkalommal szembesülnie kellett a durva nacionalista támadásokkal. A Kossuth-ellenes hangulat-keltésben meghatározó szerepet játszott a Cuvântul liber napilap, amely minden tárgyalás előtt gyalázkodó Kossuth-ellenes cikkeket közölt, amely, sajnos, megtette hatását a román olvasók többségének körében. Az ilyen környezetben a bírák sem lehettek elfogulatlanok, tárgyilagos magatartásukat megmérgezte a durva nacionalista hangulatkeltés, ezért szükséges volt elhelyeztetni a pert Marosvásárhelyről. A Legfelső Semmítőszék a Craiovai Fellebbviteli Bíróságra helyezte az ügy tárgyalását. A február 28-ára kitűzött tárgyaláson a Kossuth utcanevet ellenzők nem jelentek meg, halasztást kértek azon a címen, hogy ügyvédet akarnak fogadni. Különben a megfogadandó ügyvédjük egészen biztosan most sem lesz más, mint aki 5 éve képviseli őket, de időhúzás céljából minden új tárgyalási fokon eljátsszák ezt a jelenetet. De ez alkalommal a craiovai bíróság nem értett egyet az időhúzás ezen formájával, és elutasította a halasztási kérelmüket. A tárgyaláson kiderült, hogy megjelent a színen egy beavatkozó is a nacionalista kórus oldalán, a Glasul Motilor Egyesület, amely a polgári perrendtartási szabályok szerint részt vehet a per ezen utolsó, felfolyamodási fázisában is. Ez első alkalommal kér halasztást a jogi képviselet biztosítása címén, tehát kérelmét nem utasíthatta el a craiovai bíróság. A tárgyalást március 21-ére napolták el.
(E.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Szoboszlay Aladár székelyföldi szervezkedése (Az 1956-os forradalom Háromszéken)
Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon.
A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor.
Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait."
Ráduly Géza
Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal.
Kosza József
(...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kis magyar ünneprontás
Legalább a nemzeti ünnepek idejére a véleménykülönbségen lévő magyar szervezetek ássák el a csatabárdot.
Százhatvanhárom év távlatából és ünnepi hangulatban szemlélve az 1848-as eseményeket, könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a forradalmároknak csak bátorságra, hazaszeretetre lehetett szükségük, mert a követendő út helyessége önmagától érthető volt, azt senki nem vitatta, abban senki sem kételkedett.
Eltávolodva azonban a visszaemlékezéssel járó obligát romantikától és közeledve a történetírás igazságaihoz, azt találjuk, hogy a szabadságharc legjelesebb vezetői és a kor meghatározó nemzetpolitikusai távolról sem voltak azonos véleményen a forradalmi változtatások mikéntjével és sebességével kapcsolatban.
Kossuth Lajos megvalósíthatatlannak tartotta a nemzet gazdasági felemelkedését, a társadalmi és szociális reformokat, mindaddig, amíg Magyarország függőségben van Ausztriától. Ezzel szemben Széchenyi a gazdasági reformok elsődlegességét hirdette, és úgy gondolta, hogy az ország politikai függetlensége majdani, természetes és erőszakmentes következménye lehet a modern államszervezés térhódításának.
Kossuth a vagyonos vidéki középnemességet és a városi iparos-réteget tekintette a társadalom leghaladóbb rétegének, míg Széchenyi saját osztályától, az arisztokráciától várta a reformok szükségességének, elengedhetetlenségének felismerését. Gazdasági értelemben Széchenyi az angol liberális piacgazdaság híve volt, míg Kossuth egyfajta protekcionista nemzeti gazdaságépítő programban hitt. A két forradalmár legélesebben a közteherviselés kérdésében került szembe egymással. Kossuth egy előzménytelen, merész, liberális gondolattal, az arányos adózási kötelezettséggel állt elő, míg Széchenyi ebben a kérdésben is a fokozatosság elvét vallotta. Úgy vélte, hogy az egyébként sem hatékony feudális rendszert örökváltság révén kell felszámolni. A nemesség adómentességével sem értett egyet, de a részleges közteherviselést szorgalmazta, amely lehetőséget teremtett volna a nagybirtokok gyorsabb polgári átalakítására.
Végül nem volt egyetértés a két államférfi között a nemzetiségi kérdés ügyében sem. A Magyarországra a török birodalom összeomlása után tömegesen érkező nemzetiségekkel szemben Kossuth a magyarosítás, Széchenyi pedig a nagyobb tolerancia politikáját vallotta, mert felfigyelt arra a veszélyre, amelyet – a bécsi udvar által is támogatott – szláv és román függetlenségi törekvések jelentenek az ország egységére.
A forradalom híveinek és a csöndes építkezés, illetve a reformok lépcsőzetes bevezetése szószólóinak egyaránt meggyőző érvek álltak a rendelkezésükre. Vitáik igen élesek és olykor szenvedélyesek voltak, de sohasem nélkülözték a gondosan kimunkált argumentumokat, és még valamit, amiről a mai politikusok hajlamosak megfeledkezni: egymás feltétlen tiszteletét.
Kossuth, a gyökeresen eltérő stratégiája ellenére, Széchenyit a legnagyobb magyarnak nevezte, ez utóbbinak pedig volt ereje elismerni, hogy politikai ellenfele kiemelkedő történelmi személyiség. Ha mást nem, akkor legalább ezt a bölcsességet és jóhiszeműséget mindenképp érdemes lenne átvenni ’48 örökségéből.
Például, hogy ne posztkommunistázzuk, balekozzuk, gazemberezzük le azt a szervezetet, amelyiknek a színeiben az EP alelnökiségéig vittük. Ne minősítgessük azokat, akiknek ugyanazok a céljaik, de az eszközök tekintetében mások az elképzeléseik. Beperelni sem éppen ildomos a saját politikai szervezetünket, habár ezt végül tekinthetjük a jogkövető magatartás egyik szélsőséges példájának is...
Ugyancsak a tiszteletteljesség és jóhiszeműség imperatívuszából eredeztethető az az igény, hogy legalább a nemzeti ünnepek idejére és alkalmára a véleménykülönbségen lévő magyar szervezetek ássák el a csatabárdot. Ha másképp nem megy, akkor kössenek megállapodást: Március 15-ét, Augusztus 20-át, Október 6-át kivonják a politikai disputák területéről és közösen emlékeznek meg a történelmi eseményekről anélkül, hogy ünnepi beszédeikben aktuálpolitikai célzásokat tennének.
Ha már gondolataink ívében nem, legalább ebben a minimális jóérzésben kövessük a nagy elődök sugárzó példáját!
Székely Ervin, Új Magyar Szó (Bukarest)

Forradalom és iskolamentés a szórványban
Balázsfalva
Egyszerre tartották a magyar iskola és a nagy szabadságharc ünnepét március 12-én este, Balázsfalván, a zsúfolásig telt Művelődési Házban. A környékbeliek lelkébe mindkét mozzanat mélyen befészkelte magát, hiszen sorsunk múlott és múlik ezeken: forradalmunk szellemén és állandó küzdelmünkön iskoláinkért. Gyökerek nélkül nincs igazi jövő, de megteremtéséhez itt, a végvári környezetben elsősorban anyanyelvi iskola szükséges és gyermekek, akik megtöltik. Különösen a szórványban, ahol a napi élethez, a teljes élethez legalább két nyelv tudása nélkülözhetetlen. Ehhez pedig felkészült szülőkre és minőségi iskolára van szükség.
Tanulni, majd ünnepelni gyűlt össze a közönség, köztük balázsfalvi, péterfalvi, tűri, gyulafehérvári, búzásbocsárdi vendégek. Karácsonyi István a Szülőföldünkért Egyesület nevében, házigazdaként üdvözölte a jelenlévőket, kiemelve Vetési László református szórvány lelkipásztort, a Diaszpóra Alapítvány elnökét és Valentin Rotar balázsfalvi polgármestert. A moderátor szerepét betöltő Szakács Júlia, a Bethlen-kollégium véndiákja, jelenleg az Erdélyi Magyar Ifjak szórvány szakcsoportjának vezetője elmondta: olyan rendezvény ez, ahol sorskérdések felvetésére és megvitatására gyűltek össze a résztvevők.
Dr. Gudor Botond, a Bod Péter Alapítvány elnöke, a rendezvény eszmei irányítója, szervezője szerint a helyszín megválasztása, ahol ő is született, nem volt véletlen. 1848 márciusában még együtt ünnepeltek a román és a magyar emberek (pl. a nagyenyedi templomban). Családról, iskoláról kell beszélnünk itt ma, mert csak így ünnepelhetünk száz év múlva is ezeken a helyszíneken. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója kiemelte: nem szabad megtagadni az örökséget, hanem tovább kell fejlesztenünk azt, és úgy kell a jelent építeni, hogy közben a jövőt is formáljuk. Örömmel jelentette be, hogy április 2-án Kolozsváron, a felújított Mátyás-szoborcsoport avatási ünnepségén ott lesznek reneszánsz táncukkal az erdélyi színt képviselő enyedi diákok is. Gál László, a Római Katolikus Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum igazgatója szerint az iskolával erősödött a magyar oktatás, létszámában is emelkedett (jelenleg 200 diákja van), és egyre nagyobb szerepet tölt be a magyar identitástudat erősítésében.
Vetési László előadásában példákkal illusztrálta, miért is történnek téves iskolaválasztások a magyar szülők körében. A többségi befogadó iskola és közösség már többé nem engedi el a magyar fiatalt, aki innen választ felsőbb iskolákat, baráti kört, később élettársat, elhanyagolja anyanyelvét, gyermekeit ugyanabba az iskolába irányítja, ahol ő is járt. Mindez gyakran onnan indul, amikor a szomszédasszony vagy a nagybácsi tanácsa a döntő. A „csak román iskolában érvényesülhet” hamis érve helyett józan ésszel kéne gondolkodni azon, mi is a gyermek valódi érdeke. A választ a szülők ott helyben megkaphatták abban az igényes, színes, kétnyelvű, 12 oldalas alkalmi kiadványban, amelyet a Szülőföld Alap és Kovászna Megye Tanácsának segítségével adtak ki, Milyen iskolát válasszak gyermekemnek? Magyar iskolát program. Dr. Gudor Botond vezércikkében (Miért magyar iskolát?) konkrét válaszokat fogalmazott meg a kérdésre. „… A választás több, mint egy szójáték. A 21. század kihívása, egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy apa és anyanyelvedet jól, ha lehet, tökéletesen megismerd. Lehetőség arra, hogy későbbi munkahelyeden a legjobb állást nyerd el. Lehetőség arra, hogy a templomban megértsd a lelkészt, és nagymamával is elbeszélgethess. A magyar iskola azt a leendő embert jelenti, aki nem fél, hanem boldogul. Magyarul és románul egyformán tud. Ezt kínálják magyar iskoláink Bethlenszentmiklóson, Gyulafehérváron és Nagyenyeden. Nem egyszerű iskolát, hanem olyan iskolát, ahol nyelvet, nyelveket tanul, ahol több lesz, mint az átlag, ahol hitre és reményre nevelik.” A kiadványban helyet kapott még többek között Kémenes Loránt Zoltán plébános, Szőcs Ildikó és Gál László líceumi igazgatók, Veres József tanár és Máté János református lelkipásztor írása.
Az ünnepi műsor keretében a helybéli magyar gyermekek forradalmi verseket és hegedűszólót adtak elő. Boros Erzsébet búzásbocsárdi református tiszteletesasszony a nap szellemének megfelelően válogatta ki forradalmi dalait, nótáit, hatalmas sikert aratva, majd Kossuth Lajos beszédét hallgathattuk fonográf felvételről. Ezt követően fellépett a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes, amely 2004-ben alakult a gyermektáncház mozgalom részvevőiből. Jelenleg négy korosztályban több mint 140 gyermek tanul táncolni óvodától a XII. osztályig. 2006-ban a Küküllő menti bokrokra utaltak, amikor nevet választottak. Ezúttal is tematikus táncjátékot mutattak be március 15. tiszteletére, Verbuválás, csatamező, szabadság… címmel. Az énekszámokat Németi László kollégiumi véndiák és Vásárhelyi Mónika adta elő. Többször visszatapsolták őket. Amikor a közönség elhagyta a termet, az egyik idős néni azt mondta: „Ilyen szép ünnep, rég nem volt Balázsfalván. Tudja, az én unokám is magyar iskolába jár!”
Létkérdések megidézése és ünnep volt ez a nap, egyben a szórványösszefogás egyik szép pillanata (támogatók: Szülőföld Alap, Bod Péter Alapítvány, Erdélyi Magyar Ifjak, balázsfalvi, búzásbocsárdi, magyarpéterfalvi református egyházközségek, tűri római katolikus egyházközség). A Fehér megyei magyar szórvány anyagi segítséggel, de saját elképzelésekkel és szellemi erőkkel építette fel ezt a szép és tanulságos ünnepnapot. Önmaga dolgozott saját sorsa irányításán. Folytatása várható Gyulafehérváron április 30-án, Küküllőváron május 21-én, Marosújváron május 28-án. A szórványsegítő civil csapat tehát tovább dolgozik a magyar iskolák megmentéséért.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Orbán Viktor: rabok tovább nem leszünk
Budapesten tartották március 15-i ünnepi beszédeiket a vezető politikusok. Orbán Viktor kormányfő azt mondta, a március 15-i eskü, a ,,rabok tovább nem leszünk" olyan fogadalom, amellyel 1848 óta minden magyar tartozik minden magyarnak. Az MSZP elnöke szerint alkotmányos puccs zajlik az országban, amelyet csak közös erővel lehet megakadályozni.
Az állami ünnepségsorozat reggel kezdődött a Kossuth Lajos téren, ahol katonai tiszteletadás mellett, a közjogi méltóságok jelenlétében vonták fel a Magyar Köztársaság lobogóját az 1848—49-es szabadságharc és forradalom 163. évfordulójának tiszteletére. Innen ünnepi menet indult a Magyar Nemzeti Múzeumhoz, ahol sok ezren gyűltek össze. Orbán Viktor a múzeum lépcsőjén elmondott ünnepi beszédében hangsúlyozta: a március 15-i eskühöz 163 év után is hűek vagyunk. Ehhez tartják magukat akkor is — folytatta —, amikor az új alkotmány megalkotásával megtestesítik mindazt, ami egyszerre felel meg a XXI. század kihívásainak, a magyarok ösztöneinek és a magyar szellem természetének. A miniszterelnök szerint 1848 a magyarság újkori történelmének legsikeresebb megújulását hozta el. Mint mondta, a magyarok mindig kiállnak Magyarországért, amikor a hatalom nem képes többé felelősen szólni, nem tud többé az igazság nyelvén beszélni, amikor hamis ideákat hirdet, és egyetlen igazi célja a hatalom megtartása. Szavai szerint így történt 1956-ban, 1990-ben és 2010-ben is. Szólt arról is, hogy a kommunizmus európai betörése óta a magyarok minden európai nemzetnél többet harcoltak, több áldozatot hoztak a szabadságért. ,,Eskünkhöz híven nem tűrtük el 1848-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 1956-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak, most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk" — jelentette ki a kormányfő, hozzátéve, hogy senkitől sem lehet eltűrni a kioktatást, és mindenkitől elvárják, hogy Magyarországnak és a magyaroknak megadja a kijáró tiszteletet. Az MSZP a Pilvax közben tartotta ünnepi rendezvényét. Mesterházy Attila pártelnök szerint alkotmányos puccs zajlik Magyarországon, amelyet csak közös erővel, a demokratikus többség megteremtésével lehet megakadályozni; ha ez sikerül, az alkotmányos puccs el fog bukni. Mesterházy kijelentette: az új alaptörvény kormánypárti tervezete méltatlan március 15. örökségéhez, a benne foglaltak nem a szabad és független Magyarország értékei. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiszünk az erdélyi magyar jövőben
Méltósággal ünnepelt Marosvásárhely magyarsága
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem szalmalángra van szükségünk, kitartóaknak kell lennünk még legalább ezer évig, hogy dolgainkat rendezni tudjuk. Mi, akik itt vagyunk, erdélyi magyar jövőt építünk. Éreznünk kell, hogy hiszünk a magyar jövőben, hiszünk az erdélyi magyar jövőben. Amíg olyan eszményképeink vannak, mint Márton Áron püspök, mint Wass Albert, Kós Károly vagy Bethlen Gábor, amíg ilyen nagy elődök világítják az utat, addig ezt az erdélyi jövőt fel tudjuk építeni – jelentette ki dr. Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke.
Elmondta, hogy a megye 73 településén ünnepelték a magyarok tegnap a nemzeti ünnepet. Kijelentette, szereti, ha rend van körülötte, s mivel túl sok volt a vita, hogy a székely zászlót kitegyék-e vagy ne, úgy gondolta, van még egy szabad lyuk, s megkérte, tegyék ki a székely zászlót is. A javaslatot a tömeg tapssal jutalmazta.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel,/Ne félj, megbírod, levágod,
S szabadságodat kivívod,/Tavasz a te szabadságod.
Petőfi szavait idézte Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke. Kijelentette:
– Ünnepelni jöttünk a Székely vértanúk emlékművéhez. Emlékezünk az 1848-as szabadságharcra itt, Erdélyben, az anyaországban, és szerte a világon, ahol magyarok élnek. Rajtunk múlik, hogy megtartsuk közösségünk egységét, ne engedjük, hogy aktuálpolitikai harcokban megosszanak minket. A tél elmúlik, jön a tavasz, a föld megvívja saját harcát újra és újra. Folytassuk hát mi is munkánkat, bízzunk egymásban a márciusi ifjak hitével. Vállaljuk, ha kell, a lehetetlent is, mert mi, erdélyi székelyek, hisszük, hogy megmaradunk őseink hagyatéka szerint – mondta egyebek mellett az elnök asszony.
Államfői és kormányfői jókívánságok
Traian Basescu államfő üzenetében, amelyet Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke tolmácsolt, kiemelte: Történelme során a magyar nép bebizonyította: olyan nemzet, amely képes küzdeni a szabadságáért. Bizonyította ezt 1956- ban is, mikor fellázadt a kommunista diktatúra ellen, és bebizonyította 1989 decemberében is, mikor románok és magyarok együtt harcoltak a kommunista rezsim megbuktatásáért. Tőlünk függ, hogy életben tudjuk-e tartani az 1848-as forradalom eszméit. Kötelességünk megőrizni történelmi értékeinket, üzente az elnök, arra szólítva, hogy az elkövetkezendőkben is közösen vegyünk részt a társadalom modernizációjában.
Emil Boc a "Magyar Köztársaságot és a baráti magyar népet" köszöntötte, amellyel, mint fogalmazott, "nemcsak történelmi múltunk, de európai jövőnk is összeköt". Kiemelte: a magyar közösség képviselői a parlamentben és a kormányban jelentős mértékben hozzájárultak a reformok életbe ültetéséhez, s "megmentették Romániát a gazdasági összeomlástól". – Az RMDSZ komoly és megbízható partnerként járult hozzá a reformfolyamatok életbe léptetéséhez. A nemzeti kisebbségek általában, ezen belül a magyar közösség Románia szellemi gazdagságának olyan fontos forrása, amelyet támogatni kell a nemzeti kulturális örökségünk kiteljesítése érdekében – fogalmazott a kormányfő. Az üzenetet Bárczi Győző alpolgármester olvasta fel.
Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének felesége a magyar államfő és Orbán Viktor miniszterelnök üdvözletét hozta Marosvásárhelyre.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének
Csegzi Sándor alpolgármester 1848 szellemét idézve jelentette ki, hogy annak jelszavai megvalósultak, kivéve a testvériséget. Három testvért említett: egyik az itthon megmaradás mindennapi küzdelmeiben, egy kríziskormányban vállalt szimpátiavesztéssel járó szerepet, a másik a nemzeti hovatartozásunkat igazoló, annyira várt és elérhetetlen kincsként érzett kettős állampolgárságot nyomasztó kampányhangulatra váltotta, a harmadik meg kapkodja a fejét, hogy megcsappant jövedelmével (nyugdíj vagy fizetés) és kisebbségi kiszolgáltatottságával melyikhez is álljon közelebb.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének! Segítsünk Petőfi Sándornak, Kossuth Lajosnak, Széchenyi Istvánnak, a 13 aradi vértanúnak, s még annyi másnak, segítsünk magunknak, segítsünk gyermekeinknek, hogy az egységes nemzetbe vetett hit, az összefogásban megnyilvánuló testvériség ne csak eszme, hanem valóság lehessen! Tegyük ezt a forradalom jegyében, nem látványos fogadalmakkal, szólamokkal, hanem az egyszerű, belülről jövő, természetes magyar érzelmünkkel. Ez lenne a mi feladatunk, érdemünk és esélyünk egyben – mondta végezetül Csegzi.
A Székely vértanúk emlékművénél, a Postaréten összegyűlt többezres magyarság együtt énekelte a magyar és a székely himnuszt. A rendezvényen, amely koszorúzással ért véget, felléptek a marosvásárhelyi egyesített kórusok, a mezőcsávási fúvószenekar, Szabó Előd, a Titán együttes szólistája, Sebestyén Aba színész. Műsorvezető Nagy István színművész volt.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Magyarnak lenni
A magyar nemzeti identitás szempontjából iránytűként szolgáló 1848–49-es szabadságharc évfordulójánál soha jobb alkalom nem kínálkozik eltöprengeni afölött, mi tesz nemzetivé egy kormányt.
Batthyány Lajos, majd Kossuth Lajos kormányáról 163 év elteltével is nyugodt szívvel elmondható, hogy az volt, hiszen a nemzet önrendelkezésének mindenekfelettiségét tűzte zászlajára, megteremtve – ha rövid ideig is – Magyarország függetlenségét
És elérte azt, ami a forradalom idején a szabadság szeretetével egy időben talán a leginkább fűtött minden magyart a világon: ismét jó volt magyarnak lenni. Több mint másfél évszázaddal a szabadságharc után a magyaroknak ismét megadatott a viszonyulási alap. Noha megvolt rá a lehetőségük, hogy oldják a trianoni traumát, a balliberális kormányzatok kivétel nélkül Magyarország jelenlegi határain belül gondolkodtak, és folyamatosan azt éreztették, hogy az elszakított területeken élő magyarság púp a hátukon.
Hát kijelenthető egy pártpolitikusról, külügyminiszterről, hogy nemzetben gondolkodik, amikor a határok feletti nemzetegyesítés eszméjét 23 millió román vendégmunkás rémképével hessegeti el? Lehet hazafinak nevezni egy kormányfőt, aki külhoni nemzettársait rezzenéstelen arccal, nyíltan megtagadja, és azért agitál, hogy ne váljanak hazájuk állampolgárává? Mit szólt volna ehhez Kossuth, Petőfi vagy Széchenyi? Isten őrizz attól a vitrioláradattól, amit a forradalmár költőtől kapnának a mai akarnok percemberkék, akik a márciusi ifjak egyik szent ügye, a sajtó- és szólásszabadság halálát, cenzúrát vizionálva tüntetnek a nemzeti ünnepen.
Akiknek eszük ágában nem volt szót emelni akkor, amikor elv- és eszmetársuk gyalázatos propagandája miatt kudarcot vallott a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. De hát, ami késik, az nem múlik. A könnyített honosítási eljárásnak köszönhetően ma rövid idő alatt magyar állampolgárokká válhatnak a külhoniak: számukra kis lépést jelent ugyan befáradni a diplomáciai kirendeltségekhez, ugyanez azonban történelmi jelentőségű mozzanat a magyar nemzet számára.
Eközben pedig hamarosan az is bekerül a magyar alkotmányba, hogy a mindenkori magyar állam és kormány nem csupán felelősséget érez, hanem felelősséget is visel a határon túli magyar közösségek iránt. Azaz: ma ismét jó magyarnak lenni.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László ismét Kossuth Rádiót szeretne
2011. március 23-án, a brüsszeli úgynevezett miniplenáris keretében Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke nemzeti ünnepünk, Március 15-e, valamint Kossuth Lajos halálának – közeli – évfordulója kapcsán a magyar- és világszabadság összefüggésében foglalt állást az arab, illetve a muzulmán országokban kibontakozott szabadságharcok, illetve a nagyvilág összes, szabadságért küzdő népe mellett.
A magyar szabadságharc hagyományainak szellemében erdélyi képviselőnk két nemzeti intézményünk, a Kossuth- és a Petőfi Rádió elnevezésének jelképes üzenetét is beszédébe foglalta.
Ezzel kapcsolatban azt is helyénvaló kimondani, hogy a Gyurcsány-korszak méltó lezárásaképpen éppen ideje volna országos rádióállomásaink eredeti nevét – az általános közkívánatnak megfelelően – helyreállítani.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

Kettős mérce
Miközben a román sajtó és a politikum egy része magyarellenes hisztériakampányba kezdett azt követően, hogy egy magát „székely gárdistának” valló elmerogygyant március 15-én úgy nyilvánította ki mély „nemzeti” érzelmeit, hogy rituálisan fölakasztott egy Avram Iancut ábrázoló bábut, az továbbra is elsikkad, hogy egyes körök még ma is virtuális hajtóvadászatot folytatnak például Kossuth Lajos ellen.
Ahol kisebb a magyarok számaránya, ott föl sem merülhet, hogy utcát nevezzenek el róla, ám ahol kedvezőbb az arány – mint Marosvásárhely –, ott is évek óta tart a huzavona amiatt, hogy szélsőséges román szervezetek bíróságon támadták meg az önkormányzat azon határozatát, amelynek értelmében az egykori kormányzó elnökről neveznének el közterületet. A helyi bíróság mondvacsinált érvek alapján megsemmisítette a határozatot, lábbal tiporva az önkormányzatiságot, ami a sepsiszentgyörgyi Petőfi utca esetével rokonítja az ügyet..
A Kossuth ellen ágáló szervezetek által megfogalmazott „érvek” ráadásul gyakran a nemzetgyalázás határát súrolják, miközben azt a légből kapott mantrát skandálják, hogy Kossuth – akinek a szabadságjogokért vívott küzdelme elismeréseként például a washingtoni törvényhozás épületében is áll szobra – negyvenezer románt mészároltatott volna le. Emiatt azonban tudomásunk szerint nem sűrűn szoktak belső vizsgálatot indítani a gyalázkodók munkahelyén, pedig az ilyesfajta uszítás sem kisebb horderejű gazemberség, mint Iancu „kivégzése”. (Akiről viszont tudjuk, hogy az általa irányított martalócok számos dél-erdélyi településen hajtottak végre népirtást a magyarok körében.) De ilyen kettős mérce érvényesül más ügyekben is.
A nagyváradi premontrei gimnázium épülete csak azért nem kerülhet vissza a tanítórend birtokába, mert nem 1945 után, hanem a második világháború kitörése előtt rabolták el. Pedig a józan ész azt diktálná, hogy a telekkönyv-hamisítás akkor is bűncselekmény, eredménye pedig semmis, ha azt a királyi Románia soviniszta egyetemi professzora – az erdélyi és partiumi magyar oktatás felszámolásában jeleskedő Onisifor Ghibu – követte el, nem pedig egy kommunista pribék. De úgy tűnik, arra még várnunk kell, hogy az ilyen ügyekben ne a kettős mérce élvezzen elsőbbséget a józan ésszel – és persze a törvények, valamint a tulajdon szentségével – szemben.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Hírsaláta
Nem lesz Kossuth utca. A craiovai táblabíróság nyilvánosságra hozott jogerős ítélete szerint nem keresztelheti vissza a marosvásárhelyi önkormányzat Kossuth Lajos utcára az 1985-ben Călăraşilorra átnevezett utcát.
Mint ismeretes, több mint öt évvel ezelőtt a város képviselő-testülete – egyetlen ellenszavazattal és egy tartózkodással – határozatot fogadott el a Călăraşilor utca Kossuth Lajosra való visszanevezéséről. Az Avram Iancu Kulturális Egyesület, a Vatra Românească Szövetség, a Nagyrománia Párt indítványára azonban a marosvásárhelyi bíróság megsemmisítette a döntést. Az önkormányzat fellebbezett, az ítélőtábla új eljárást rendelt el, de a bíróság másodjára is megtiltotta az átkeresztelést. A tárgyalást később a craiovai táblabíróságra helyezték át, ahol ez az ítélet született. (Krónika) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nacionalista nyomásgyakorlás miatt nem lesz Kossuth utca Vásárhelyen?
A craiovai táblabíróság engedett a román nacionalista szervezetek hangulatkeltésének, és úgy hozott ítéletet a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utca ügyében, melynek értelmében a 2005-ben Călăraşilorra keresztelt utca mégsem viselheti a magyar forradalmár nevét – nyilatkozta a Krónikának az önkormányzat ügyvédje, Kerekes Károly. Az RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint már csak egy esetleges semmisségi beadvánnyal lehetne fordítani az ügyön.
Bár az ügyvéd szerint a craiovai tárgyalás korrekt körülmények között zajlott le, nem adva lehetőséget Kossuth-ellenes kirohanásokra és magyargyalázásra, Kerekes mégis úgy érzi, a felperesek képviselőinek nyomásgyakorlása – mint ismert, az Avram Iancu Kulturális Egyesület, a Vatra Românească Szövetség, a Nagy-Románia Párt több tízfős hangoskodó csapattal képviseltették magukat a tárgyalóteremben – hozzájárult a per kimeneteléhez. „Ellenfeleim minden lehető nyomásgyakorlási eszközt igénybe vettek nemcsak Marosvásárhelyen vagy Craiován, hanem az egész országban. Nyomást gyakoroltak a bírákra a médián keresztül, illetve személyes jelenlétükkel és megnyilvánulásukkal a tárgyalóteremben is.
Számos honlapon, így az ortodox egyházhoz közel álló körök, a tartalékos katonatisztek érdekvédelmi szervezetek, újságírói szövetségek és sok más egyesület és alapítvány internetes oldalán a tárgyalás előtti napokban készítették elő a hangulatot” – magyarázta Kerekes. Szerinte valamelyest érthető is, hogy ilyen körülmények között a táblabíróság képtelen volt objektív döntést hozni. Az önkormányzat jogi képviselője szerint a csíkszeredai székely gárdás Csibi Barna bábuégetése, illetve a március 15-i beszédek körül kialakult félreértések is jócskán hozzájárultak a magyarellenes hangulatban hozott döntéshez. „Akkor, amikor a román közvélemény március 15. óta Kossuth Lajos és Avram Iancu ellenséges viszonyáról is beszél, ember legyen a talpán az a román bíró, aki igazságosan, elfogulatlanul dönt ebben az ügyben” – látta be Kerekes Károly.
Ennek ellenére jogilag mégiscsak megengedhetetlennek tartaná, ha az ítélőtábla azzal indokolná döntését, hogy az utcanév-változtatás román érdekeket vagy jogokat sért. Ha viszont azért találná jogszerűtlennek a marosvásárhelyi tanács határozatát – mint ahogy egyébként tette a Maros megyei törvényszék –, mert az önkormányzat azt sürgősségi eljárással fogadta el, akkor ezzel lényegében megsértené a helyhatóságok önrendelkezési jogát.
Politikai lépést fontolgatnak
Csegzi Sándor alpolgármester szerint, amennyiben az önkormányzat nem tehet több jogi lépést, és kénytelen elfogadni a bíróság ítéletét, ismét közigazgatási és politikai útra kellene terelnie a kérdést. „Mi korábban már kétszer megszavaztuk az utcanévcserét. Amennyiben román kollégáink között szerzünk legalább két támogatót, harmadszorra is megtehetjük. De ahhoz, hogy a határozatot életbe is tudjuk léptetni, a kérdést magas szintű politikai síkon kellene kezelni, mert a marosvásárhelyi Kossuth utca körüli hercehurca rég túlhaladta a jogi kereteket” – fejtette ki az alpolgármester.
Hasonlóan látja a helyzetet Kerekes Károly is, aki szerint Kossuth személye nem véletlenül éppen Marosvásárhelyen vált ki ellenérzést bizonyos román körökből. „Az senkit nem zavar, hogy a magyar forradalom kiemelkedő személyisége szobrot kapott Nagyszalontán, a román többségű Zilahon pedig utcát neveznek el róla. Ennek a kérdésnek Marosvásárhelyen van tétje, és ez sok mindent elárul” – vélekedett Kerekes Károly.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Hetvenezer marosvásárhelyi arculcsapása
Politikai nyomásgyakorlás a Kossuth utca ügyében?
Másodszor semmisíti meg a bíróság a marosvásárhelyi tanács törvényesen meghozott, a prefektúra által is jóváhagyott döntését. Marosvásárhelyen a 90-es évek hangulata érződik, háttérből a régi szekuritáté, illetve különböző szélsőséges szervezetek nyomást gyakoroltak a craiovai ítélőtábla bíráira – jelentette ki tegnap sajtótájékoztatón dr. Benedek István közgyűlési képviselő, a marosvásárhelyi RMDSZ elnöke.
– A craiovai ítélőtábla bíráira politikai nyomást gyakoroltak bizonyos szélsőséges szervezetek, aminek eredményeképpen az ítélőtábla semmissé nyilvánította a marosvásárhelyi tanács Kossuth utca nevét visszaállító döntését. – A tanácsi határozatot kétszer is megszavazták, mindkét esetben román pártok képviselői is voksukat adták a Călăraşilor utca Kossuth utcává való visszakereszteléséhez, köztük Oproiescu Florin, a Vatra Românească országos elnöke, aki a leghevesebben ellenzi a Kossuth Lajos utcanevet. Érthetetlen és elfogadhatatlan számunkra, marosvásárhelyi magyarok számára, hogy 20 évvel a rendszerváltás után még mindig megtörténhet ilyesmi, hogy a polgármester enged a szélsőséges csoportok nyomásának, amelyek célja éltetni az 1990 márciusi események légkörét – jelentette ki Benedek István elnök. Csegzi Sándor alpolgármester az RMDSZ városi választmányának elnöki minőségében kifejtette, hogy bár független, pártatlan igazságszolgáltatásról beszélnek, a bírák döntéseiket időnként politikai nyomásra hozzák meg, mint ahogy ez a Kossuth utca ügyében is történt legutóbb Craiován. – A bíróság döntésének indoklása még nem ismert, de a tanács törvényes határozatának megsemmisítése alátámasztja álláspontunkat, miszerint politikai nyomásgyakorlásról van szó. Az ítéletet mindenféle ürüggyel persze meg lehet indokolni, de furcsa, hogy egy teljesen törvényes tanácsi döntést hatálytalanít a bíróság – öt év alatt kétszer is – jelentette ki Csegzi Sándor.
Mózes Levente közgyűlési képviselő szerint a craiovai ítélőtábla határozata 70 ezer marosvásárhelyi magyar arculcsapása.
– A XXI. században elfogadhatatlan, hogy ilyen hangulat legyen Marosvásárhelyen. Mint ahogy az is, hogy a város szélén elhelyezett helységnévtáblákon a magyar nyelvű megnevezést ma is lemázolják, azon kérésünket pedig, hogy a városvezetés cseréltesse ki a táblákat, semmibe veszik – jelentette ki Mózes Levente. A kétnyelvűség kapcsán Benedek István elmondta, annak ellenére, hogy városi tanácsi határozatok vannak érvényben az utcanevek magyar fordítására, illetve a feliratozás módjára vonatkozóan, Dorin Florea polgármester, ígérete ellenére, nem tartja be ezeket, mint ahogy a tanintézmények esetében sem érvényesül a kétnyelvűségre vonatkozó törvénykezés. Ez a demokráciateszt is elbukott – jelentette ki Benedek István, aki azt nyilatkozta, első lépésként írásban szólítja fel Dorin Floreát a törvények betartására, a Kossuth utca perében pedig megteszik a további lépéseket is a határozat érvényben tartása érdekében, ha pedig szükség lesz rá, akkor újra tanács elé terjesztik a határozattervezetet
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Részecske mivoltom értelmére vagyok kiváncsi
Gyimesi Éva halálára
Az erdélyi és a magyarországi szélsőjobb válogatott csoportjai megnyugodhatnak. Sikerült először alkoholizmusba, majd öngyilkosságba kergetniük Gyimesi Évát, 1989 erdélyi változásainak egyik forradalmi hősét. Vádolták magyartalansággal, zsidóbérencséggel, a rágalmak mindenféle lassan ölő mérgével, a liberalizmus bűnével, azzal, hogy egyetemi oktatói tudását a magasabb, nemesebb eszmék oktatására használta fel, nem a nemzeti önköldöknézésre, a populisták tömeg- és nyájszellemére. Mert egyéniség lenni, a saját tiszta fejével és meggyőződésével gondolkozni, s így lett a forradalmi változások magyar Doina Corneaja, akinek minden szava hiteles volt és tisztességes, útmutatóul szolgált. Nem a román nacionalisták kergették a halálba, hanem a magyarok, akikért lelki energiájának a javát adta. Nem tudták neki megbocsájtani, hogy nem a revansisták és tálib gondolkodású főpapok és helyezkedők kottájából fújta, hanem egyéni látása és megérzései vannak. Ez az öngyilkosság szégyene Erdélynek, szégyene a lapító kultúremberek magatartásának, akik a tényeket ismerve az évek hosszú során át nem álltak ki mellette, hanem ringatóztak ide-oda, a politikai áramlatokban, loccsanva a politikai érdekek irányába.
Egy görög tragédiának a mélységét elérő az Ő élete, életművének hatalmas súlya szakadt itt meg halálával, s a tehetetlen, helyezkedő intellektuális réteg hiába várja az erkölcsi feloldozást. Nyugodj békében, kedves Gyimesi Éva, még eltelik harminc év, amíg nagyságodat megértik, s halálod előidézői lassan ölő rágalmazó tetteikért megkövetnek.
Jakobovits Miklós
* * *
Gyermekkor. A Kossuth Lajos utcában laktunk, első élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása ’46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különböző katonadalokat… Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abba a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkészjelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Egyetlen gyermek voltam, nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl későn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is működött. A Kossuth rádiót hallgattuk, és ünnepeltünk csendben, anélkül hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az Édes Erdély, itt vagyunk-at és másokat. Három-négy éves koromban Édesanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy „kuruc” dalokat.
Identitás. Mindig inkább az előnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erőszak nélkül kívánják a magyarság vezetői, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, amelynek tagjai más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésről most ne is beszéljünk.
Szóval György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevű Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevű férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: „Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet.” Ő nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nőt vett feleségül, Mayer Máriát. A tőlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a „nagy” román zeneszerző, Sigismund Toduţă első unokatestvére volt. Katica nagymamám tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörű, ragyogó szemű asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. Én akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenői morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. (…)
Adott volt a minta: a felmenőkben, úgy tűnik, három ágon nagyon működött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte őket. Legegyszerűbben szólva: bizonyára jobb, előnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgető Kárpát-medencei országokban. Ebből az is következett, hogy nagyon vigyáztak az „anyanyelvre” minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, főként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem ők lettek a mérce „nemzeti öntudatilag”.
 Világnézet. Tanár szerettem volna lenni elsősorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik – állítólag – befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembe menni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Előd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt, és általában a fenomenológusokat.
Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ című könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerű volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt. Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitből, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertől elhatárolódjak. Nem elsősorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebből a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai műhely, amelyben jó írók és jó költők olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.
 Kíváncsiság. A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak. Nem mások életére vagyok kíváncsi. Én a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészről is kell tudnom gondolkodni. Börtönben is, munkaszolgálatban, nagy nyomorúságban, szegénységben, számtalanszor látjuk, születnek akkora és olyan szellemi teljesítmények, amelyek harmóniát sugároznak magukból. Ezt nem a külső körülmények határozzák meg, ezt én tudtam már akkor, amikor megírtam a Teremtett világot, vagy hamarabb, amikor katolikusnak kezdtem magam vallani. Igenis, a nézőpont határozza meg, hogy megtalálom-e a harmóniát a részecske mivoltom és az egész között.
Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a „való” világ, mint olyan, titok, csupán elbeszélések vannak a világról, szilárd hit nélkül pedig vakon tapogatózunk az Igazság körül. Bartók György írta, aki Kolozsvár után Szegeden tanított: „Az Igazság egyetemes egész.” Úgy vélem, mindegyikünk csupán egy-egy többé-kevésbé torzult részigazság egyszeri megjelenése, és egyetlen esélyünk a túlélésre, ha megértjük, hogy ebben a nagy Egészben, Kozmoszban, Teremtésben részecskék gyanánt mennyire egymásra vagyunk utalva. Nem fogok belemenni a részletekbe, de meggyőződésem, hogy minden egyes ember, a fogyatékos is, a nyomorék is, ennek az egyetemes egésznek egy részecskéje, egy cserepe. Van értelme a világnak.
Ha mindenre kiterjed a kíváncsiságom, és nem szűkül egy pászmára, elveszek, nem vagyok tanítható. Most azzal kínlódom, hogy mindenre kiterjedő, újra feltámadt gyermeki kíváncsiságomat korlátozzam egy területre, és azt, ami kreatívan kihozható ebből, azon a területen hozzam ki. Mert annyi minden érdekel. Évekig nem érdekelt semmi. Olyan, mintha újjászülettem volna. Bizonyos szempontból infantilis vagyok, mert mindennél le tudok ragadni, ami gyönyörködtet. Amiről beszélek, nem az internettel van összefüggésben, nem, nem vagyok internetfüggő. Utálom a hírözönt, amivel belemásznak az életembe. A kíváncsiságom a lepkékről, a madarakról, a Földről, a Vízről és az Égről szól. A kíváncsiságom kiterjed arra, hogy mikor van telihold, mert akkor tudom, hogy őrült rossz érzelmi állapotba kerülök. Ez a Holdtól való függőségem soha, fiatal koromban sem vevődött észre, holott állítólag a havi ciklus egy nőnél a Holdhoz igazodik. A mostani telihold mindig megvisel. Felkészülök előre, hogy telihold lesz, mert akkor nem fogok aludni, vagy mint a kutyák, vonítanék rá.
Szomjúság. Ami ebben a társadalomban irtózatos, hogy mennyire nem nevezzük néven a dolgokat. Péter I. Zoltán Ady-könyvének erénye, hogy tabuk nélkül beszél arról, ami az egész magyar irodalom nagy alkotóinak egyik betegsége és rettenetes nyomorúsága, s amelyek által a kapcsolataik hasonlóképpen betegek. Minden alkoholista magával vonz legalább két vagy három hozzátartozót a saját betegségébe azáltal, hogy kiszolgáltatottá válik, és azok mindig meg akarják „menteni”. Jobban kontrollálják, mint ahogy az normális lenne. A kontrollálás kiváltja az averziót, az averzió kiváltja az ivást, és a „megmentő” megint megmenti a családtagot. A függő beteg a „szabadságát” és „méltóságát” féltvén kijátssza azokat, akik meg akarják menteni. Egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi alkoholista, rendszerint a feleség a megmentő. (…) Az alkoholista körül van egy burok, amely azokból a személyekből áll össze, akik igyekeznek a társadalomban elfedni és eltitkolni, tabusítani azt, ami van. Pedig az alkoholizmus pont olyan, mint a gyermekkori cukorbetegség. Az alkoholista eredendő, krónikus, progresszív és visszafordíthatatlan, tehát halálos betegségben szenved. Hogyha gyógyszeresen vagy elvonókkal kezelik és nincs spirituális program, amely kanalizálná ezt a rettenetes szomjúságot, ami mögött mindig nagy lelki sérülés lehet, akkor a kezelés sehova sem vezet. Én, amikor magamon vagy másokon tapasztaltam ezt a szomjúságot, vissza tudtam vezetni sérelmekre, frusztrációra, modellekre, ivási szokásokra, saját erdélyi ivási szokásainkra, a mértéktelenség különböző fokozataira, és végül arra, hogy közönyössé kívántam lenni a világ és az emberek iránt. Az a nő vagy az a férfi, meg az a gyerek, aki ilyen környezetben nő fel, egyrészt belekényszerül a mentő szerepbe, másrészt sérül. Folytonosan sérül a gyermek, mert nem kap elég figyelmet. (…) Én is elmondhatom, hogy bizony az ünnepeink azért nem voltak normálisak, mert édesapám is mértéktelenül ivott, és ez mindig az ünnepekre időzítődött…
Guberálás. A hátrahagyott szemetek érdekelnek most. Nem az a szemét, ami most van, hanem ami hátramarad a mi nemzedékünk után. Az elhanyagolt, ki nem mondott, takargatott társadalmi bűnök, veszélyek, kockázatok, amikbe folyton belemegyünk, újra és újra, most ezek foglalkoztatnak. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (Bibó István).
Az én dolgom a világban, azt hiszem, mindig az volt, és lesz, amit 12 éves koromban az osztályfőnököm úgy eltalált. Soha nem volt tudatos, csak furcsa egybeesés, hogy én mindig az igazságra voltam kíváncsi, a szó minden szintjén. A jogi, az erkölcsi, az esztétikai, a hitbeli igazságra. Az igazságra, az egészre. Az egy dolog, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Hitem szerint minden egyes emberben ott van a szolidaritás, a felebarátért hozható áldozat, az öröm és a szeretet képessége. És a szabadság is ott van… Jézust nem érdekli, hogy a farizeusok mit mondanak, őt jobban érdekli az egyszerű halász. Nekem Jézus Krisztus tényleg az út, az igazság és az élet. Rajta keresztül, ha őt próbálom követni, ha afelé igyekszem közeledni, hogy elfogadjam a másik embert, akkor gyógyító hatással lehetek rá. Magamat is el kell fogadnom saját korlátaimmal, amelyek ellen küzdhetek, de ha magamat nem fogadom el, hiszen Isten így is kegyelmez, hogyan tudjak máson segíteni?
„Amint kiveszett az igazság keresésének ritka erénye vagy az őszinteség – a brutalitás is megtalálta a maga villódzó maszkját” – írja Lucian Blaga. Az életkorommal is együtt jár, és a saját személyes érdekeltségem egzisztenciálisan az, hogy minél kevesebb szemetet hagyjak hátra. Ez még abban is megnyilvánul, hogy nem gyűjtök cédulákat, papírt, fecniket. Ami szemetet az életben erkölcsileg hagynék, azzal mind szembe kell nézni, és akár a hulladékot, megpróbálni újrahasznosítani. Önhiba-hasznosítás. Ezt neveztem el „guberálásnak” – lelki értelemben.
Öngyilkos legendák. A 70-es évektől kezdődően minden temetés tüntetéssé vált. Kolozsváron közös tragédia volt, ha valaki meghalt. Lehetett siratni magunkat. Nem az öngyilkosokról beszélek, hanem a temetésekről. A temetések nagy részén nem a halottakról beszélünk, hanem önmagunkról. Minden halottban önmagát siratja az, aki sirat. De van olyan, hogy a saját magára maradottságát, egyedül való további létét látja félelemkeltőnek. Ez rendíti meg inkább, és nem a másiknak a halála. Az önsajnálatot mi kisebbségiek naponta gyakoroltuk. Ezt a hajlamot azonban az anyanemzettől évszázadokra visszamenőleg örököltük. Mi vagyunk a tiszták, hófehérek, árvák a sok gonosz között.
Andrási Kati a mi köreinkben nemzeti mítosz lett. Csendes Zoltánra meg azt mondták, hogy az egyetemegyesítés áldozata. Szerintem nem. Szabédi László politikai nyilatkozatai is 58-ig mennek. Nem kellene emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is magánmeghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magánöngyilkosság. Mert ha egyszer valaki leírta, hogy vezessen a párt, és az a párt kibaszik vele, akkor hogyne érezne meghasonlottságot. 1956-ban Szabédi a Szovjetunióban volt. Az mondta erről 1958-ban, hogy az ő életében az ő nyelvészeti műve épp akkora jelentőségű, mint az orosz októberi forradalom a Szovjetunió életében. Andrási Katinak, aki öngyilkos lett, nagyobb volt a temetési siratója, mint a nem öngyilkosoknak, és így tovább. Rá egy évre Salamon Anikó. Nem voltunk mi csak barátok, hanem férjek, feleségek meg szeretők is voltunk. Anikó temetése még olyanabb volt, mint a Katié. Akkor már olyan hőzöngő állapotban éltünk, hogy mindenkiből hőst csináltunk volna. Én is benne voltam, csak én nem beszéltem róla. Közvetlen hozzátartozók csinálták a legendákat, és a közösségnek volt szüksége ezekre, hogy magát sajnálni tudja.
 Magyarság. A liberalizmusom a legsebezhetőbbnek látszó pontom, miközben nagyon biztos vagyok benne, hogy nem én változtam. Hiszen a magyar nyelv és irodalom tanításának elkötelezettjeként a legmesszebb próbáltam elmenni mindig minőségileg. Tanítványaim egyetemeken is tanítanak, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. A látszat szerint van csupán törés. Mindig meg akartam őrizni a liberális középet, ami Doina Corneával történt szolidaritásnyilvánításomban már 1988 óta bennem volt. Soha nem gyűlöltem az egész románságot azért, mert a szekusok 1976 óta gyötörgetni kezdtek. A hatalom és a kiszolgáltatott társadalom – két külön dolog. Az agyunkat a diktatúra államosítani próbálta. A mentalitás változása pedig nem megy oly gyors ütemben végbe, mint az ún. demokratikus intézményrendszer bevezetése. Ebben a nacionalista őrültségben, ami azután kitört, nem volt tanácsos megőrizni a konfrontatív magatartást. Társadalmi párbeszédet szerettem volna, összekötni akartam minden erdélyi etnikum jobbik részét, nem elválasztani. Ezért nem tekintenek igaz magyarnak, jó hazafinak az ellenségeim.
Sokak szerint 1990 után törés következett az én politikai nézeteimben. A hetvenes évektől elsősorban a magyar kisebbségi jogfosztottság megszüntetéséért próbáltam küzdeni, s ez a szekus-dossziémból is kiderül: soviniszta, irredenta, felforgató magyar vagyok benne. De származásomnál fogva egyszerre több skatulyának vagyok része. Ezt az adottságot, a származását az ember nem választhatja meg, az egy olyan adottság, ami tőlem függetlenül adatott, következésképpen mindazon etnikumoknak, amelyeknek a keveredéséből létrejöttem, tartozom valamivel. Részvéttel, szolidaritással, empátiával. Lehetetlen, hogy ne legyek nyitott a másikra. Pláne, hogyha az összes többi valakinek az elnyomottja volt. A morvaországi német vagy a nagy-magyarországi román és nem kevésbé a zsidó is őseim közé tartozik. Sok ilyen nemzetiségű ember esett el a 48-as szabadságharcban, az első világháborúban és a másodikban.
Szabadság. Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát és szabadságát, mint a kommunizmus. A legriasztóbb formája mégis a fasizmus…
Én alapvetően katolikusnak vallom magam, kicsiben ugyanaz most a helyzetem, mint egykor Babitsnak. Vitassák csak tovább, mennyire vagyok hazafi. Messze áll tőlem, amit Széchenyi szóhazafiságnak nevezett.
Társadalomlátásomban a leglényegesebb, hogy az individuum kirekesztése a történelemből a legnagyobb bűne a totalitárius rendszereknek, a diktatúráknak. Az én álláspontom annak a védelme, amit a Bibliában, vagy a Második Vatikáni Zsinat nyilatkozataiban, vagy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában így neveznek: evilági értelemben minden egyes ember emberi méltósága és szabadsága a legfőbb érték. A nemzeti, ha túlmegy a mértéken, a demokráciát veszélyezteti. Minden nemzeti mozgalom, a romantikától kezdődően, magában hordozza a kirekesztés gesztusát. Úgy is hathat, hogy bekebelezni kíván, eltünteti a különbségeket. Amikor a magyar nyelv használatára kötelezi az 1840-es nyelvtörvény az összes többi népet a Kárpát-medencében, akkor a bekebelezéssel rekeszti ki őket. Erre már Széchenyi figyelmeztetett, és csak ő.
Minden, ami homogenizáló módon nemzeti, vagy úgy rekeszti ki a zsidót, hogy deportálja, vagy úgy, hogy egyszerűen lezsidózza. A románt leoláhozza, vagy erőszakkal magyarosítja, ahogy most a románok vagy a szlovákok tennének újra a magyarokkal. Ez is kirekesztés. Kérdés, hogy a nemzeti ellenállást túléli-e a demokrácia. Nálunk újra ez a probléma. Én is a kényszeredett nemzeti kollektivizmustól féltem a kiszolgáltatott és törékeny individuumot. Például a mai húszéveseket, akiket Wass Albert ideológiájára nevelnek.
Betegség. Az alkoholizmusba belecsúsztam, mint sokan mások. Semmiféle mentséget és motivációt nem tudok felhozni, és nem is akarok értelmesebb választ adni, mint amit ma az orvostudomány erről állít: eredendő, genetikailag átörökített kémiai függőség, progresszív, visszafordíthatatlan, halálos. Meghalhattam volna. Mégis élek, mégpedig azért, mert egy spirituális programot követő önsegítő csoport segít évek óta absztinensnek maradni. A normális vagy szociális ivás és az alkoholista ivás között egy hajszálnyi a különbség. Aki beteg, annak egy pohárral sem szabad innia. Mi erdélyiek nagyivó mintákat tanultunk, nem jöhetett össze egy társaság pia nélkül. Kialakultak a mértéktelen ivási szokások, amelyeknek követése különösen veszélyes annak, aki a hajlamot örökölte. Nem lehet akaratgyengeségre fogni csupán. Morális magyarázatokat keresni.
Az alkoholizmus olyan betegség, amit a 20. század vége felé ismertek el mint betegséget. Én sem akartam beismerni. Volt egy periódus, amikor tudtam már, hogy depressziós vagyok. Az sem használ, ha felpörgetem vele magam, sőt a depresszió is folyomány. Egy ideig ment a pörgetés, de amikor nem azért iszol, hogy pörgesd magad, hanem mert nélküle rosszul vagy, amikor a függőség egy olyan foka következik be, hogy két deci nélkül meg se tudsz szólalni, nem tudsz működni reggel… Az már betegség. Van, aki öt decivel tud csupán működni.
Hálás vagyok, hogy megismertem a Minnesota programot, és kikeveredtem a pokolból. (…) Személyesen megtapasztaltam a semminek azokat a bugyrait, amikre eufemisztikusan azt mondják, hogy a lélek sötét éjszakái. Képzeld el magadnak Adyt… A rettentően ember alatti állapotot… Az animális létet, a tudathasadást… Az ezzel járó fizikai problémákat… Rettenetes… Az, hogy én ezt megismertem, talán nem volt véletlen, és hogy a kegyelem tartott csak meg – az sem. Nem akartam élni, de valaki nagyon akarta, hogy éljek. Én tudom, hogy semmi nem véletlen, hogy ebből én magamtól nem tudtam volna kimászni… Az Istennel való kapcsolat a legfurcsább állapotaimban sem maradt ki. (…) Amikor nem ittam, hosszan tartó depresszióban éltem. Azt hittem, soha többé nem írhatok már le egy ép mondatot, és ami a legszörnyűbb: nem taníthatok. A depresszió legrövidebb megfogalmazása: én nem vagyok bennem.
Most jól vagyok: lélekben újra otthon. Frieda Kahlo írja egy helyen, a naplójában, és ezzel szeretném be is fejezni: „Minek a láb, ha tudok szárnyalni?” Visszatért az egyensúly, a derű, a beszéd- és írásképesség, és ha nem is oly látványosan, sokat dolgozom. Természetbe járok, zenét hallgatok. Legfontosabb: együtt lenni azokkal, akiket szeretek.
A beszélgetés teljes szövege a Várad folyóirat honlapján is olvasható az alábbi címen: http://www.varadlap.ro/index.php?m=5&id=2089&sz=200905
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetéből”
Ma első alkalommal ünneplik a nemzeti összetartozás napját
A nemzeti összetartozás napját ünneplik ma szerte a Kárpát-medencében. Tavaly május 31-én a magyar Országgyűlés a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. 1920. június 4-én írták alá ugyanis az I. világháború győztes hatalmai Magyarország képviselőivel a versailles-i Nagy Trianon kastélyban a háborút lezáró magyar békeszerződést. Sólyom László köztársasági elnök június 3-án írta alá a nemzeti összetartozás napját kinyilvánító törvényt, amely másnap lépett hatályba. Nagy Anna magyar kormányszóvivő tegnapi nyilatkozata szerint a békeszerződés és határvonalak ellenére igenis létezik összetartozás a magyarok között. Magyarország kolozsvári főkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában közölte: június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetéből. Hasonlóan vélekedett Egyed Ákos történész, az EME volt elnöke is, aki szerint minden nemzet életében nagyon fontos a szolidaritás érzésének az erősítése.
Nagy Anna felidézte: egy évvel ezelőtt döntött úgy a magyar Országgyűlés, hogy a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja a trianoni békeszerződés aláírásának napját, s a parlament döntése egy hosszú, csaknem egy évszázados folyamatot zárt le. Ugyanis több mint kilencven éve írták alá a szerződést, és az azóta eltelt időszak alatt voltak olyan évek, évtizedek, amikor nagyon sokan nem is tudtak erről az évfordulóról, hiszen az volt a hatalom célja, hogy ezt elfelejtesse az emberekkel. Ám még azokban az években is – folytatta –, amikor ugyan tudtak Trianonról, az emberek akkor sem tudták pontosan, hogyan viszonyuljanak hozzá.
A magyar kormányszóvivő szerint fontos, hogy megerősítsék azt a fajta összetartozást, amely békeszerződések és határok ellenére igenis létezik a magyarok között. Ennek – mint mondta – számos jele van, például a különböző katasztrófák idején, amikor bebizonyosodik, mennyire működik az emberek között az összefogás, az összetartozás.
„Ami közös bennünk, amitől valóban összetartozunk, az sokkal több, mint a földrajzi határok, hiszen a kultúránk, a nyelvünk, az értékeink és a történelmünk az, ami igazán erős összekötő kapocs” – fogalmazott, hozzátéve: az összetartozást erősíti az az ismeretanyag is, amelyet a gyermekek kapnak az iskolákban azért, hogy „ők már ne úgy nőjenek fel, mint ahogy például az én nemzedékem is felnőtt, hogy agyonhallgatták és eldugták Trianont”. Az iskolai megemlékezések előkészítésének megkönnyítésére 131 oldalas pedagógiai háttéranyag készült a nemzeti összetartozás napjáról.
A szombati rendezvényekről szólva a kormányszóvivő kifejtette: a megemlékezésre több helyen is lesz lehetőség majd az országban, így például Ópusztaszeren és Sárospatakon. A fővárosban szombat reggel felvonják a nemzeti lobogót az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren, a budai Várban pedig délelőtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár köszönti a Szentháromság térről határon túli tanulmányi kirándulásra induló diákcsoportokat. A tanulók többek között Beregszászra, Kassára, Révkomáromba, Dunaszerdahelyre, Pozsonyba, Vereckére, Ungvárra és Fülekre utaznak. A Parlamentben ismét ingyenes nyílt nap lesz.
Nagy Anna tájékoztatása szerint a nemzeti összetartozás napján mintegy négyszázan vehetik át a magyar állampolgárságot igazoló dokumentumaikat országszerte, így például Hódmezővásárhelyen, Egerben, Hajdúnánáson, Baktalórántházán, Békéscsabán és Budapesten, valamint külföldön is, többek között Ausztráliában.
Több erdélyi és partiumi városban is megünneplik szombaton a nemzeti összetartozás napját, a legtöbb helyen a magyar politikai és civil szervezetek közösen emlékeznek a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában emlékeztet arra, hogy a nemzeti összetartozás napja, az állampolgársági törvénnyel együtt régi elmaradást pótol, és a magyar nemzet kulturális összetartozását hivatott kifejezni. Ma Magyarországon és a határon túli magyarság lakta területeken méltó megemlékezéseket tartanak, a főkonzul Detrehemtelepen, magyar honvédek tiszteletére állított kopjafa-avatáson vesz részt, és ünnepeli a nemzeti összetartozás napját.
A magyar diplomata szerint június 4-ét nem lehet kitörülni a nemzet emlékezetéből, állandó figyelmeztető jelként kell érzékelni. Ugyanakkor hangsúlyozta: nem gyászkultusz a nemzeti összetartozás napja, hanem előre mutat, önbizalmat és tartást sugall, valamint a közös célokban való gondolkodásra serkent. Szilágyi Mátyás ennek szellemében kívánt méltó ünneplést minden magyarnak.
Lapunk kérdésére, hogy miképpen vélekedik a nemzeti összetartozás napjáról, Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) volt elnöke kifejtette: a szolidaritás fontos minden nemzet életében, mert a történelmi pillanatokban nagy szükség van rá. A történész vallomása szerint a legnagyobb és legfontosabb emberi közösség pedig továbbra is a nemzet.
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvkiadás – honnan hová?
Budapesten ezekben a napokban zajlik a 82. Ünnepi Könyvhét, a magyar irodalom és a minőségi könyvkiadás egész Európában páratlan hagyományú és kisugárzású rendezvénye. 
Idén a könyv ünnepe nemcsak Budapestre, hanem Balatonfüredtől Debrecenen, Miskolcon, Szegeden át Vácig több mint félszáz vidéki városra is kiterjed, s túlzás nélkül történelmi jelentőségű, hogy 1941 óta, azaz 70 év elteltével idén újra van magyar könyvhét a határon túl is, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közös szervezésében, Kolozsvárott. 
Az idei Könyvhétre és a Gyermekkönyvnapokra 116 kiadó (ebből 19 határon túli műhely – köztük az Irodalmi Jelen is) 385 újdonsága látott napvilágot, kizárólag magyar szerzők művei. A Gyermekkönyvnapokra 32 újdonság jelent meg. 
Gutenberg korszakújító találmánya ellenére a könyvnyomtatás fejlődése nem volt egyenes ívű. Mindig és mindenütt szorosan összefüggött az írás és olvasás elterjedésével, a gazdasági-társadalmi fejlődéssel, a civilizációs folyamatokkal, az emberek érdeklődési vágyával. 
A sötétnek tartott, ellentmondásokkal telített középkorban, amikor eretnekeket égettek máglyán, boszorkányokat küldtek a halálba, s a vallási türelmetlenségnek igen tágak voltak a határai, Európa egyes országaiban az egyházak, uralkodók, arisztokraták körében divat volt a könyvgyűjtés és olyan tékák alapjait vetették meg, mint a vatikáni, a szentgalleni, a pannonhalmi vagy akár Mátyás király híres könyvtára. 
Később, a felvilágosodás fáklyahordozói meg voltak győződve a tudás megőrzésének és továbbadásának fontosságáról, életre hívták és berendezték nagy könyvtáraikat. Erdélyben a Batthyaneum, a Bethlen Kollégium nagykönyvtára, a vásárhelyi Teleki Téka – hogy csak a legismertebbeket említsük – mindmáig különböző korok szellemi kihívásainak kiapadhatatlan ismeretforrásai. Összeállításunkkal egy kis visszapillantásra invitáljuk a kedves Olvasót. 
Nem csupán státusszimbólum
Régi aradi könyvek
Gutenbergtől hosszú időn át a könyvkiadás mindig a nyomdák elterjedésének, kapacitásának, műszaki lehetőségeinek a függvénye volt. A kiadói hálózatok szövevénye a 19. században terjedt el. Addig a szerző egyenesen a nyomdába vitte, és saját zsebéből, vagy valamelyik mecénás támogatásából fizette könyve kinyomtatását. Olyan városban, ahol volt e célra alkalmas nyomda.
Arad sajátos fejlődésének feltételei miatt e téren nem tudott az élvonalba kerülni. Számos erdélyi, partiumi, temesközi városban évszázadokkal korábban nyíltak meg a nyomdák. Nagyszeben, Brassó, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár után meglehetősen későn, 1818-ban kezdte el működését Aradon az első nyomda, amelyet a német ajkú Michek Anton (Antal) rendezett be. Pár évvel később, 1835-ben a temesvári Klapka József, a hős honvédtábornok édesapja nyitott meg egy fiókvállalatot Aradon, de ezt hamarosan eladta Beichel Józsefnek, majd Schmidt Ferenc lett az új tulajdonos.
Amint a legtöbb erdélyi városban, Aradon is elsősorban a német iparosok mestersége volt a nyomdászat.
A korabeli helyi viszonyokra jellemző, hogy csak két olyan könyvről tudunk, amely az említett tulajdonosok keze alatt látott nyomdafestéket: Peretsényi Nagy László a Menyegzői vers c kötete Michek nyomdájából került ki 1819-ben, a Magyar amazonok története című munkáját Klapka adta ki 1826-ban.
A 18. században megtelepedő, iskolaalapító minoriták szépen gyarapodó tékájának kötetei jó ideig külföldi híres nyomdákból kerültek ki. Bár az is igaz, hogy az 1848-as forradalom előtti években, sőt jó ideig azután is, nem mindenik helyi nyomda találta fontosnak cégjelzésének feltüntetését egy-egy kiadványon. Megelégedtek a város és az évszám feltüntetésével.
Az említett okok miatt nem tudjuk pontosan, melyik a legrégibb Aradon kiadott könyv. Ismereteink szerint Peretsényi fent említett két kötete. Érdekes, hogy a szerző leghíresebb munkája, A régi Orod vagyis a mostani Aradnak dolgai pár évvel korábban, 1814-ben nagyváradi nyomdából került ki.
Az 1844-ben megjelentetett Aradi Vészlapokat Bohus Jánosné Szögyén Antónia kezdeményezte a Maros-árvíz károsultjainak megsegítésére. Megszerkesztésével Császár Ferenc helyi tollforgatót bízta meg. A kötetben a kor jeles írói – Bajza, Eötvös, Vörösmarty – közölték írásaikat, és a bevételt fordították karitatív célokra.
A szabadságharc leverése utáni megtorlás első évtizedében a lappróbálkozások is kudarcba fulladtak, a helyi tollforgatók a szebb időkre vártak. (Az egyetlen kivétel Bettelheim Vilmos könyvkereskedő kitartásának és kapcsolatainak köszönhető Alföld c. lap, amely 1861-ben jelent meg.) Aradon, a mártírok városában az osztrák titkosrendőrség, a cenzúra fokozottan éber volt. A magyar könyvkiadás gondolata eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnt, nem is szólva a vele járó hatósági zaklatásokról.
Egy kiadványnak mégis sikerült kijátszania az önkényuralom elnyomó szerveinek éberségét. Az Arad Megyei Xenopol Könyvtár őrzi Balló Benjamin lelkész Aradi utasítónaptár az 1856. szökőévre c. kalendáriumának egyetlen példányát.
Fábián Gábor – az Aradon élő polihisztor és jeles műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – munkáinak többsége ebben az időben Budán vagy Pesten látott nyomdafestéket. Ennek oka talán abban keresendő, hogy, bár a haditörvényszéktől kegyelmet nyert, és a politikától teljesen visszavonult, a helyi titkosrendőrség mégis állandóan figyelte, és többször tartottak otthonában házkutatást.
Lakatos Ottó monográfiája szerint egy ilyen alkalommal kobozták el Fábiántól Valerius Maximus művének nyomdakész állapotban lévő fordítását, amelyet soha többé nem tudott visszaszerezni. Később is csak Titus Lucretius A természetről c. tankölteményének külön kiadását jelentette meg Aradon 1873-ban, Réthy nyomdájában.
A vidék másik nagyjának, a pankotai születésű Csiky Gergelynek, még a díszpolgári oklevelét is egy fővárosi nyomdában rendelték meg.
Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkák
A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés első időszakában csupán néhány évkönyv, majd több tankönyv, egyletek, társaságok, közkönyvtárak, pénzintézetek könyv alakú kiadványai láttak napvilágot Aradon.
A kor helyi tollforgatóinak többsége vagy ismertebb fővárosi, budai, kassai nyomdákban jelentette meg munkáit, vagy beérte az Alföld, Az Arad és Vidéke, vagy az Aradi Közlöny tárca rovataival.
Az első szerény áttörés a nagyobb tanulmányok szerzőivel hozható összefüggésbe. Szöllösy Károly 1879-ben kiadta Arad sz. kir. város és megye összes népoktatási intézeteinek névsorát, 1879-ben pedig Az Aradvidéki-Tanítóegylet tíz évi működése c. összeállítást.
Lakatos Ottó 1881-ben jelentette meg Gyulai István nyomdájában Arad története című háromkötetes monográfiáját.
Réthy Lipót és fia nyomdájából került ki 1890-ben Némethy Károly tanító és műfordító összefoglaló tanulmánya: Arad város tanügyi története. A kötet megjelenésében már szerepe volt a z 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesületnek.
Ugyancsak a város szellemi életének kovászaként működő, idén fennállásának 130. évfordulóját ünneplő egyesület javaslatára állítja össze Varga Ottó helyi tanár az Aradi Vértanúk albumát, amely hatalmas könyvsiker, és későbbi újabb három kiadása és tekintélyes példányszáma ellenére ma is ritkaság.
A nagy lélegzetű és horderejű könyvekre a koronát Márki Sándor teszi fel 1895-ben Arad vármegye és Arad Szabad Királyi Város Története című monográfiájával. A monográfia bizottság gondozásában jelent meg, és mindmáig a kutató számára megkerülhetetlen forrásmű.
A grafikai megjelenítés szempontjából kimagasló a szép papíron, színvonalas fotókkal illusztrált album, Az Aradi Első Takarékpénztár hatvan évének története, amelyet 1901-ben a pénzintézet adott ki. Jelentőségében pedig legalább ilyen értékes Galsai Kovách Ernő 1911-ben megjelentetett Aradvár és Aradváros ostroma c. könyve.
Helyi szerzők, költők egy-egy aradi kiadású szépirodalmi munkája az első világháború végéig viszonylag csekély példányszámban és kivitelezésben került a könyvesboltokba. Közöttük említhetjük meg Cziffra Géza, a későbbi ismert filmrendező Ketten vagyunk verseskötetét, Csécsi Erzsébet, Antalné Kelecsényi Márta, Dálnoki Nagy Lajos, Faragó Rezső, ifj Vass Gusztáv verseit, Bajtay Mihály két regényét.
Külön szeretnék szólni Bakó László Gummi-Misi kalandjai című ifjúsági regényéről, amelyet Kerpel Izsó könyvkereskedő adott ki, és amely messze túllépve a város határait több nemzedék – ide tartozik e sorok írója is – kedvenc gyermekkori olvasmánya volt.
Nem annyira a szerzőknek a helyi könyvnyomtatás iránti fenntartását, mint inkább a nyilvánosság iránti vágyát mutatja az a tény, hogy az időszak felkapott hírlapszerkesztője és regényírója, Méray Horváth Károly Örök tűz című regénye is Budapesten látott nyomdafestéket. Akkoriban ugyanis az Aradi Nyomda Részvénytársaság, Réthy és fiai, Kalmár Sándor, Zlinszky István és társa nyomdája már a legigényesebb munkára is kellő technikai felszereltséggel és szakmai tudással rendelkezett. Méray egyébként a hazai kalandregény megalapítói közé sorolható.
A Kölcsey Egyesület azzal is támogatta a „hazai ipart”, hogy könyveit helyben nyomatta.
Furcsa sajátossága volt Aradnak ez a kettőség. Ignotus, a kiváló szerkesztő és irodalomszervező azt írta, „ha nem is a modern írók, de a modern olvasók városa lehetne a század elején.”
A kor aradi sajtója kétségtelenül élenjáró. A helyi könyvkiadás nem túlzottan igényes, nem is változatos, ám a lakosság olvasási kedve változatlanul magas. A Magyar Királyi Főgimnázium több mint 30 ezer kötetet számláló, több ritkaságot „rejtő” könyvtára, a Kölcsey Egyesület egyre gyarapodó közkönyvtára, több magánkönyvtár – a Kerpel Izsó tulajdonában lévő közel 100 ezer (!) kötettel rendelkezett – jól tükrözi az olvasás szeretetét.
És a gyarapodó, minden újra fogékony polgárság számára a szépen gyarapodó házi könyvtár nemcsak státusszimbólum.
Egyre inkább igény is.
Később találóan írta ezzel kapcsolatban Krenner Miklós: „Aradon a könyvesboltok nem buknak meg”.
Helikonistákkal vagy ellenükben
Trianon után a vidékies könyvkiadásnak meg kell küzdenie a mindenütt irredentizmust sejtő cenzúrával, s leszakítva Budapest köldökzsinórjáról próbálkozott megkapaszkodni. Az anyanyelv, a hagyományok, az identitástudat megőrzése az új helyzetben a korábbi időszaknál fokozottabb jelentkezésre késztetette a leválasztott országrészek íróit.
Aradon ez az életérzés a számszerűen irreálisan felduzzadt könyvkiadásban öltött testet, amely továbbra is megmaradt nyomdafüggőnek. Az egzisztenciális gondokkal küszködő számtalan kis nyomda a könyvnyomtatást egyfajta mentőövként tekintette.
Szinte tombolt a könyvkiadási láz.
Ne feledjük, azokban az években gazdasági válság söpört végig Európán. Ennek ellenére Erdélyben, a Partiumban és Bánságban 1919–1940 között, Monoki István adatai szerint, évi átlagban 316 könyv került ki a nyomdákból.
Az Erdélyi Szépműves Céh ebből 163 címet produkált. Arad 39 nyomdájából az említett időszakban összesen 354 mű került ki. Ebből 111 a minorita palotában lévő Vasárnap nyomdájából. A többin a Lovrov, a Genius nyomda, illetve Nagy Dániel Főbius, illetve Fórum nyomda-kiadója osztozott. A szép reményekkel induló Nagy Dániel novelláskötete és a Piros frakk című regénye 1922-ben, a Májusi szerenád 1928-ban jelent meg Aradon, de legsikeresebbnek tartott műve, a Cirkusz – már Kolozsváron 1926-ban.
A szerzők továbbra is maguk állták a nyomtatási költségeket.
Ekkoriban jött meg igazán Balla Károly, Fáskerti Tibor, Fekete Tivadar, Károly Sándor, Lits Antal, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Raffy Ádám írói kedve, ígéretesen bontakozott ki a fiatal hírlapíró, Horváth Imre tehetsége.
Az 1920-as években Aradon dolgozott Franyó Zoltán is. Akárcsak Szántó György, aki ugyan regényeinek zömét nagy lélegzetű vállalkozása, az avantgárd Periszkop kudarcának városában írta, ám másutt adta ki.
A nem szépirodalmi jellegű könyvek között akkoriban láttak nyomdafestéket Kara Győző főgimnáziumi tanár történelmi munkái és Bakács Miksa-Némedy Gábor Arad iparos város c. kötete.
Feltételezhetően Lits Antal hírlapíróhoz fűződő személyes barátságának köszönhető, hogy Krúdy Gyula Aradon jelentette meg a Fórum-könyvek sorozatban A nő-vadász című regényét.
Kiadó jellegű próbálkozás Nagy Dániel (1886–1944) Erdélyi Könyvtár című kezdeményezése, de kellő anyagi támogatottság híján kérész életű maradt. Hat könyvet jelentett meg: Berde Mária, Károly Sándor, Tabéry Géza, Szombati Szabó István műveit, de csak egy részüket adta ki Aradon.
Az irodalmi láz lassan csillapodott, sokan elhagyták Aradot. A gazdasági válság utolsó évében, 1933-ban Károly Sándor és Olosz Lajos életre hívták Aradon a marosvécsi Erdélyi Helikon „alternatívájának” szánt Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMÍR), de az új írói tömörülés erejéből is csak féltucat kötetre futotta. Aztán, mivel soraiba hívott írók nem akartak szembeszegülni a helikonistákkal, a lelkesedés hamar kihunyt.
A II. Bécsi Döntés után a világháború végéig mindössze 19 könyv jelent meg Aradon. Ebből öt a Kölcsey Egyesület által elindított „fecskés könyvek” (a borítólap rajzáról kapta a nevét) sorozatban. A kezdeményezéssel a magyar irodalom klasszikusainak munkáit szerették volna újra kiadni. A háborús viszonyok miatt erejükből csupán öt kötetre futotta. A kiadás szellemi gondozását dr. Berthe Nándor, Blédy Géza, a katolikus főgimnázium tanárai, illetve Olosz Lajos költő és Kakassy Endre vállalták fel.
Az államosításig a legnagyobb könyvválasztékot Aradon a főtéri Méra Paula féle könyvkereskedésben (ma Ioan Slavici) talált az olvasó.
Életünk és a könyv
A második világháború utáni politikai változások erősen rányomták bélyegüket a könyvkiadásra. A művelődéspolitikai erővonalak még csak halványan rajzolódtak ki, az olvasási kedvet a gazdasági dekonjunktúra negatívan befolyásolta. Aurora néven kiadói vállalkozás próbált közlési lehetőséget biztosítani az íróknak, de csekély volt iránta az érdeklődés.
Merőben új helyzet következett be 1948-ban, a nyomdák államosításával. A könyvkiadás gyeplőit az Állami Könyvkiadó vette kézbe, s a vidéki publikációk lehetősége még jobban beszűkült. 1956 után a magyar könyvkiadás országosan is mélypontra jutott.
Arad helyzetét tovább nehezítette a méltánytalan rajoni besorolás bő tíz esztendeje, hiszen a nagy nyomdák inkább csak a tartományi központokban működtek. A szüntelenül vékonyodó értelmiségi réteg is elbizonytalanodott, szebb időkre várt, vagy disszidált.
A városi és a mesterségesen felduzzasztott üzemi könyvtárak ekkoriban szerezték a legtöbb olvasót. A kispénzű, széles érdeklődéskörű polgárnak ez kínálkozott a leginkább elérhető alternatívának.
A vidéki könyvkiadás 1968 után a megyei művelődési bizottságok, s a népi alkotások házai hatáskörébe került. A kiadható munkákat politikai szempontok szerint rostálták meg.
A Kriterion Kiadó szinte le tudta fedni a teljes könyvpiacot.
A jelentős írók nélkül maradt Aradon ekkoriban a Tóth Árpád Irodalmi Kör maradt a magyar irodalombarátok egyetlen alkotó műhelye. Erejéből és lehetőségeiből a diktatúra idején csak az Önarckép c. antológiára futotta (1982). Írói közül Böszörményi Zoltán két verskötettel – Örvényszárnyon, 1979, Címjavaslatok 1981, míg Szabó Péter egy önálló verskötettel Szerelembontás (1980) – jelentkezett.
A Kör tagjainak második antológiája már jóval a rezsim bukása után csak 1997-ben jelent meg Feltámadunk címmel. A Vagyunk 1995-ban, majd a Vagyunk 2, ugyancsak az EMKE-füzetek formájában, 2002-ban kapott nyilvánosságot. Ugyancsak a körhöz tartozó tollforgatók írásaival.
A Lutheránum és a Pécskai Újság is jelentkezett a könyvpiacon.
Az utóbbi tizenöt esztendőben megpezsdült a könyvkiadás a megyében. Az Alma Mater Alapítvány és a Wieser Tibor Alap tucatot meghaladó műnek biztosított nyilvánossági lehetőséget.
A Kölcsey Egyesület 2003-ban kiadta a Havi Szemle antológiáját. Lehetőség címmel és újraindította a háborús viszonyok miatt megrekedt Fecskés könyveket. Közöttük Ficzay Dénes irodalomtörténész-tanár íróasztalfiókban maradt kéziratait.
A Kölcsey évente két-három új fecskés könyvvel jelentkezik. Már húsznál tart. Körülbelül ennyi a megyében élő „(több) kötetes magyar szerzők” száma is.
Az évezred elején elindított Irodalmi Jelen lap és az Irodalmi Jelen Könyvek és kiadója (Occident Media Kft.) pedig az irodalmi érdeklődés homlokterébe helyezték Aradot.
Az eddig napvilágot látott közel száz cím, a novella-, regény- és egyperces írások versenypályázata, a gyakori irodalmi találkozók, könyvbemutatók, budapesti ünnepi könyvhéti jelentkezések nemcsak a nyugati régió, hanem Erdély, az anyaország, sőt az emigráció íróinak érdeklődését is felkeltették.
De ez már napjaink valósága, amely bizonyára még számos újdonsággal és könyvcsemegével, valamint az ezzel járó szellemi nagykorúsággal szerez kellemes és hasznos órákat a magyar olvasóknak.
A kiadó történetének akár sommás összefoglalása is ma még nagyon korai.
Ez a jövő „kihívása.”
Magyar könyvek a Bánságban
Az első másfél század könyvtermése
Kényszerű elkésettséggel indul a könyvkiadás Temesváron. A reneszánsz kultúra virágzása, s a könyvnyomtatás magyarországi térhódítása idején került a Temesköz török kézre, majd amikor 164 év múlva felszabadult – magyar lakosság alig volt a vidéken – az osztrák gyarmatként kezelt régióban (s nem csak itt) a császári kormány a nyomdák felállítását politikai okokból minden módon igyekezett megakadályozni, tevékenységüket korlátozni. Még az 1716-os visszafoglalás után is hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az első nyomdát Temesváron 1771-ben felállították. Bár azelőtt is több, más tájról érkezett nyomdászlegény folyamodott a kamarai adminisztrációhoz nyomda-felállítási jogért, a bécsi parancsoknak alárendelt városvezetés sorra elutasította őket. Esélye sem volt az olyan kérvényezőnek, aki Erdélyből érkezett, ahol lutheránusok és kálvinisták között élt, Temesváron, ahol a protestánsok és magyarok visszatelepedését igen szigorú rendelkezések tiltották s akadályozták.
Az első temesvári nyomdatulajdonos, Josef Matthias Heimerl előbb a Gyárvárosban, majd a Belvárosban kapott helyet műhelye számára, s jóllehet hirdetőújságot és kalendáriumot is kiadott, könyvkereskedése is volt, nehezen élt meg belőlük, ezért könyvkötő műhelyt és vegyeskereskedést is működtetett. Kevés könyvet adott ki, ezek között van egy magyar nyelvű is, egy olasz szerzetes latin nyelvű munkájának magyar fordítása (Lelki Viadalom, 1780). Heimerl 1784-ben bekövetkezett halála után, egy-egy rövidebb életű nyomda próbálta ellátni a temesvári szükségleteket, igényeket. A könyvkiadást bénították az egymást követő cenzúrarendeletek. Tiltották a felvilágosodás eszméit propagáló művek kiadását. A nyomdász vagyonával, szabadságával, sőt vérével fizetett, ha az ügynöki ellenőrzés vallás-, erkölcs- vagy államellenesnek ítélte kiadványát. A „románokat” (regényeket) szintén üldözték, sőt behozatalukat is tiltották. A jövedelmező kiadványok, például iskolai tankönyvek kiadását a vidéki nyomdáknak megtiltották.
Klapka József hozott minőségi változást
Rövid időre kedvező változást hozott II. József, felvilágosult uralkodó sajtóreformja, de később a bécsi udvar ismét megszigorította a cenzúrát.
Magyar vonatkozásban népességgyarapodást, kulturális fellendülést hozott a vármegyerendszer visszaállítása, Temesvár szabad királyi városi rangra emelése, majd a reformkori országgyűlések szellemi kisugárzása. 1785-ben már 65 magyar nemesi család lakott Temesvárott (a vármegyei hivatali tisztségeket csak nemesek tölthették be), volt több magyar iparos, főként csizmadia és szabó valamint napszámos is. A magyar nyelv lassan hódított teret a többségében németajkú Temesváron. Míg a megyegyűlések 1823-tól magyar nyelven folynak, a városi hivatalnokok többsége egyáltalán nem érti a haza nyelvét, csupán 1844-ben vált a magyar a városi közigazgatás nyelvévé is.
Könyvkiadás terén Klapka József működése hozott minőségi változást a 19. század elején. Klapka József, Klapka György honvédtábornok apja, jelentős szerepet töltött be a Béga-parti város társadalmi, politikai és művelődési életében. Alig volt 20 éves, amikor Dávid Teréziával, Jonas Lajos nyomdász özvegyével házasságra lépett, s ezzel Temesvár egyetlen nyomdáját megszerezte, s 1807 és 1830 között sikeresen működtette. Rövid idő alatt üzletét felvirágoztatta, 1810 körül évi tízezer forint jövedelmet könyvelhetett el, 1817-ben pedig a felhasznált papírmennyiség szerint Magyarország 55 nyomdája között a tízedik helyet foglalta el. A vidéki nyomdáknak engedélyezett termékeket állította elő: hivatali nyomtatványokat, kalendáriumokat (maga szerkesztette, olykor négyezer példányt is eladott belőlük), álmoskönyveket nyomtatott. Hírlapkiadással is próbálkozott, a temesvári hírlapirodalom megalapítója volt, de ilyen irányú kísérleteivel nem aratott tartós sikereket. Egyházi, politikai, közigazgatási eseményeken elhangzott szónoklatokat, köszöntő és búcsúbeszédeket nyomtatott ki német, latin és magyar nyelven. A város egyik legbefolyásosabb polgára volt: a városi polgárőrség századosa, majd ezredese, két éven át a városi színházat vezette, 1815-ben 4000 kötettel kölcsönkönyvtárat nyitott (olvasóteremmel), 1819-ben Temesvár polgármesterévé választották. Tizennégy évig töltötte be a polgármesteri tisztséget, majd két alkalommal Temesvár országgyűlési követévé, több megye táblabírájává választotta, V. Ferdinánd király magyar nemesi rangra emelte. Visszavonult, 1833-tól tanácsosként szolgálta a város közügyeit (1863-ban hunyt el, 77 évesen). A hosszú távollétek miatt anyagi helyzete megromlott, házait, valamint temesvári és aradi nyomdáját kénytelen volt eladni Beichel Józsefnek, aki rövidesen Klapka kölcsönkönyvtárát és írószer-kereskedését is megvásárolta.
Beichel József Morvaországból került Temesvárra, polgárjogot csak 1825-ben nyert a városban, kiterjesztette üzleti vállalkozását, a Lonovics utcában könyvkereskedése volt, kölcsönkönyvtárát a Szeminárium épületében rendezte be. A temesvári hírlapok kiadó-tulajdonosa volt. Készített névjegyeket, számla- és váltólapokat, tabellás kimutatásokat stb-t. Beszédeken, énekeken kívül magyar vonatkozásban egyetlen érdekes könyv kiadása kötődik nevéhez: Ormós Zsigmond: Véres bosszú című regényének megjelentetése.
Beichel nyomdáját utódai örökölték, majd Förk Károly Gusztáv nyomdász, kiadó és író szerzett hírnevet és tekintélyt a szakmában, aki Stegel Ernővel vette meg, s „Förk és Társa” cégnév alatt működtette az egykori Beichel nyomdát. A német nyelvű lapok mellett nála nyomták a Temesvári Hírlapot 1876-1883 között.
Az 1848-as események visszhangra találtak a hazafias lelkületű temesváriakban. A sajtószabadság kivívása Hazay Ernőt, a későbbi kiváló publicistát sarkallta nyomdai munkára. Falragaszokban tájékoztatta a polgárokat a fontosabb politikai eseményekről, ő nyomtatta ki Kossuth Lajos felhívását, melyben a nemzetet fegyverre szólította. Temesvár lezárásakor, ostromállapotba helyezésekor elhagyta a császárhű várost és honvédnek állt. Nyomdáját csak 1851-ben nyithatta meg apja, Hazay Márk és másodszülött fia, Vilmos. Az ő nyomdájukban látott napvilágot az első magyar nyelvű lap, a Pesty Frigyes alapította Delejtű (1858–1861).
A magyar szabadságharc leverése után a régió „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” ismét osztrák tartománnyá, sajátos státusú közigazgatási egységgé vált. A bécsi hatóságok császári és királyi állami nyomdát költöztettek Temesvárra, amely a kiegyezésig, 1867-ig működött a Bánság fővárosában.
1867-ben indult a Magyar Testvérek nyomdája, mellette újabb vállalkozások is virágoztak, az osztrák-magyar kiegyezést követő kedvező légkörben és gazdasági fellendülésben. Az 1900-as századfordulón Temesvárnak 14 nyomdája volt, köztük több olyan, amely túlélte az első világháborút: a Csanádegyházmegyei, az Unió, Csendes Jakab, a Moravetz Testvérek és más nyomdák. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott az 1903-ban alapított Arany János Társaság, az Ormós Zsigmond által alapított Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat, Dél-magyarországi Közlöny, a Temesvári Hírlap, Szabolcska Mihály református lelkész, illetve a Református Egyház, a Dél Irodalmi Társaság és a Magyar Dél című lap.
1919: újból a cenzúra árnyékában
„A könyvek sorsában országok és népek sorsa tükröződik vissza” – vallja egyik nagy írónk, s gondolata az első világháború után fokozottan igazolódott. A Trianoni békeszerződés olyan nagyságrendű magyar népességet juttatott kisebbségi sorba Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, amelynek nyelvi és kulturális identitását, évszázadokon átívelő szellemiségét nem lehetett figyelembe nem venni. Megszorító rendelkezések, törvények és árgus szemekkel figyelő cenzorok határolták be a magyar nyelvű könyvkiadás eszmeiségét és mennyiségét.
Monoki István: Magyar könyvkiadás Romániában című kitartó munkával és szakértelemmel elkészített, bibliografikus könyvét lapozva számba vehetjük a romániai magyarság 1919 és 1940 között kinyomtatásra került szellemi termékeit. A könyv 8997 tételt tartalmaz, ebből 543 a bánsági könyvtermést képviseli. Érezzük, és a szerző is tudja, hogy nem teljes a felsorolás (viszont ennyi a fellelhető adat), hiszen a második világháború utáni rendszerváltozást óriási méretű könyvpusztítás követte. Könyvtárakat számoltak fel, hordtak szét, nyomtatványok tízezreit zúzták be azok, akik a múltat végképp el akarták törölni. A fennmaradt könyvpéldányokat és egyéb kiadványokat vallatva, jellemző tanulságokat vonhatunk le. Temesváron könnyebben kapott szabad utat a szórakoztató zene és irodalom, az orvosi és gazdasági szakirodalom, mint bármi más. A Moravetz Testvérek zeneműkiadó hivatala uralja a mezőnyt: Győri Emil, Madaras Gábor, Kálmán Andor és más komponisták sláger-, nóta-, tánczene-, operett- és dalműkiadványaival. A Moravetz Testvérek klasszikus zeneművek kottáit és könyveket is megjelentetett. Brázay Emil szerkesztésében a Pán könyvek sorozata és a kétes értékű A toll című lap rendszeresen az olvasók asztalára kerül. A Temesvári Hírlap külföldi regénysorozata s a Lugoson napvilágot látott Kirját Széfer könyvek is népszerűek voltak a „betűfogyasztók” körében. A Praxis Medici kiadványai az orvostársadalom szakmai igényességét bizonyítják.
Politikai vonatkozású könyveket szinte kizárólag a Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség folyóirat jelentősebb tanulmányainak különlenyomatai képviselik (Lugoson a Husvéth és Hoffer nyomdában látnak napvilágot). Az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának dokumentumértékű, megbecsült kiadványa a Magyar Népnaptár (1929–1940).
A szépirodalom már 1920-tól hallatott magáról. Erdélyben is elismert írók, költők és helyi szerzők 1920-tól folyamatosan, ha csak egy-egy könyvvel is, gazdagították a temesvári könyvtermelést. Berde Mária, Ormos Iván, Károly Sándor, Markovits Rodion, Endre Károly, Dinnyés Árpád, Fehér Olga, Stepper Vilmos, Uhlyárik Béla, Somló Lipót, Bardócz Árpád, Déznai Viktor, Plesz Artúr, Szabolcska Mihály, Kubán Endre, Draskóczy Ilma könyvei határozták meg a magyar könyvkiadás színvonalát és szellemi arculatát. Pezsgést vitt a város művelődési életébe Franyó Zoltán Temesvárra költözése (1925). Több lapot alapított: Esti Lloyd, 6 Órai Újság, 5 Órai Újság, Tíz Perc, könyvkiadót működtetett Genius néven, több művészeti eseményt, politikai megnyilvánulást kezdeményezett és szervezett.
1919–1940-es időszakban számos nyomda állt a könyvkiadók rendelkezésére, némelyik maga is kiadói szerepet töltött be. A legnevesebbek, a már említett Moravetz Testvérek mellett, a Csendes Testvérek, a Hunyadi, az Unió, a Csanádegyházmegyei, a Helicon, a Victoria, a Gutemberg, az Uhrmann voltak.
A mérhető megfogyatkozás
A második világháború után újraszerveződött a művelődési élet. Az 1945 utáni első években 21 kiadó és egyesület összesen 76 kiadványa jelent meg. A legtöbb a Litera Könyvkiadó, a Magyar Népi Szövetség és a Római Katolikus Nőszövetség kiadásában látott nyomdafestéket.
1948-ban a nyomdák államosításával és a könyvkiadás központosításával a temesvári magyar könyvkiadás eljelentéktelenedett.
A Bánsági Magyar Írók Egyesülete tett néhány lapalapítási és könyvkiadási kísérletet. 1849-ben indította a Bánsági Írást (rövid életű irodalmi folyóirat volt), 1957-ben a Romániai Írók Szövetségének temesvári fiókja kiadta a Bánsági Üzenet, Bánáti Tükör (1961), Hangrobbanás (1975) című antológiákat. Az 1970-es és 1980-as években jelent meg az irodalmi kör tagjainak írásaiból válogató Lépcsők című antológia (4 kötetet ért meg), a Népi Alkotások Háza Egy szelet fény című könyvben mutatta be a régió tollforgatóinak írásait. Az 1970 után létesített négynyelvű könyvkiadó, a Facla 29 magyar könyvet jelentetett meg, többségükben a korszak kommunista ideológiájától áthatott műveket.
Az 1989-es fordulat után megsokasodott az üzleti alapon szervezett magánnyomdák száma. Magyar nyelvű kiadványokra szakosodott vállalkozás nincs közöttük, de sok közülük – ArtPress, Eurostampa, Cosmopolitan Art, Excelsior Art, Mirton, Signata, Solness stb. – jelentet meg magyar nyelvű könyveket is, amennyiben a szerkesztésről és a korrektúráról a szerző gondoskodik. A magyar könyvtermés a város és a megye magyar lakosságához viszonyítva jelentékeny. Több könyvet is megjelentetett Temesváron: Anavi Ádám, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Boér Jenő, Fikl Klára, Kató Gizella, Pongrácz P. Mária, Szekernyés János, Pálkovács István, Jancsó Árpád és mások – Anavinak, Bárányinak, Pongrácz P. Máriának az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban is jelentek meg kötetei. Külön szeletét képezik a temesvári magyar könyvtermésnek a Romániából Németországba áttelepült szerzők: Billédy Ilona, Pap Tibor, Márton Anna elbeszélései, útleírásai, emlékezései. Egyes alapítványok, egyesületek, civilszervezetek szintén jelentetnek meg (kultúrtörténeti, helytörténeti, ismeretterjesztő, közösségszervező) kiadványokat.
Az ezredforduló után demográfiai okokból, de a tömeges kitelepülések miatt is megcsappant a temesvári magyar írók, költők, újságírók száma. Sajnos, az olvasóközönségre is érvényes a számbeli megfogyatkozás.
A jó könyv azonban ma is kapós portéka, s a gondolathordozó nyomtatott betű ereje nem lankadt, a könyvben megcsillanó szellem fénye ma is ragyog és útmutatónk bonyolultnak tűnő világunkban.
Él még a kezdeti lelkesedés
Csokonai után szabadon: Az is bolond, aki magyar könyvkiadásra vállalkozik mifelénk. Valóban így lenne? Ezt próbáltuk körüljárni, a teljesség igénye nélkül, 2011 kora nyarán Aradon és a megyében.
Az 1989-es rendszerváltásig tartó „hét szűk esztendő” után megnyílt a lehetőség, hogy a hazai, így az aradi magyarság is szabadon léphessen számos, számára addig többnyire tiltott területen. Az önálló politikai szerepvállalás tulajdonképpen csak a keretet volt hivatott betölteni, a sorra alakuló civilszervezetek már aktív szerepet is vállaltak – a könyvkiadásban is. A kezdeti lelkesedés a mai napig él, az optimizmus azonban jócskán lelohadt, és mindez főként az anyagi nehézségek miatt. Mindezt – mint cseppben a tenger – az aradi magyar könyvkiadás és az ehhez sorosan kapcsolódó könyvvásárlás – is igazolja.
Arad megyében szigorúan véve három civilszervezet és egy kiadó cég jelentet meg magyar nyelvű könyveket. Ezek a Kölcsey Egyesület, az Alma Mater Alapítvány, a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület és a Concord Media Kft. Számos aradi szerző könyve talált viszont, szerencsére, fogadókészségre hazai és magyarországi kiadóknál is.
Jubilál a Kölcsey Egyesület
Bár hivatalosan csak 1882 januárjában jegyezték be, alapításának 1881. december 15-i dátumát figyelembe véve mégis idén ünnepli a Kölcsey Egyesület fennállásának 130. évfordulóját – mondja Berecz Gábor, az egyesület titkára. – Ennek meg is akarjuk adni a módját, méghozzá egy jubileumi kötet megjelentetésével – teszi hozzá. – Amúgy az egyesület sokáig főként évkönyveket, kalendáriumokat, Kölcsey-füzeteket adott ki, az első négy Fecskés könyv 1943-ban, az ötödik 1944-ben jelent meg. Aztán, figyelembe véve az 1948-as megszüntetés miatti kényszerszünetet, csak az 1990. évi újraalakulás után nyílt lehetőség ismét könyvkiadásban gondolkodni. Így is eltelt jó pár év, amíg újra Fecskés könyvet tehettünk az olvasó asztalára: az 1997-ben megjelent Olosz Lajos-kötetről van szó. Azóta szerencsére az évek során rendszeresen jelentkezhettünk Fecskés könyvekkel, tavaly decemberben – a Lejtényi Sándor két tanulmányát tartalmazóval – eljutva a huszadikig.
– Milyen kiadási elveket követnek?
– Köteteinkkel fel kívánjuk eleveníteni az Arad és Aradi vidék

Hazai és Külföldi Tudósítások – a 205 évvel ezelőtt megjelent újság
Kultsár István (1760–1828), az újságíró, egyben lapalapító, művészetpártoló
205 évvel ezelőtt, 1806. július 2-án indította útjára Kultsár István magyar nyelvű újságját, a Hazai Tudósításokat, amelynek címe két év múlva Hazai és Külföldi Tudósításokra módosult. A Pesten hetente kétszer – szerdán és szombaton – megjelenő lap hír- és információanyaga a korszak kimeríthetetlen tárháza.
Két hazára terjedő levelezőinek köszönhetően hitelesen, a korszak postajárataihoz alkalmazkodva, gyorsan tudósított a mindennapi élet fontos eseményeiről. Tudósításaikból, munkatársainak írásaiból Kultsár haláláig szerkesztette és írta újságját. A helyitől az általánosig kalandozott, térben és időben is nagy távolságokat ívelt át. Itt jelentette meg pályázati felhívásait, közölt recenziókat a természet- és társadalomtudományok, a művészetek körében megjelent újdonságokról. Maga a műfaj is lapjában formálódott. Első szerkesztőként fizetett honoráriumot a közölt versekért. A hazában úttörőként magyarul közreadott sajtótermék nem egy nyelvjárást használt, hanem teret adott az ország különböző tájegységei nyelvi kultúrájának. A Tudósításokat Trattner Mátyás pesti nyomdájában állították elő negyedrét formában, kéthasábos szedéssel. Az évek során fokozatosan növekedett újsága iránt az érdeklődés, ez az 1820-es évek elején 800 eladott példányt jelentett, a szerkesztő azonban élete végéig kevesellte előfizetői számát. 1810-ben engedélyt kapott a Majna melletti Frankfurtban megjelenő Neuwieder Zeitung közleményeinek kiadására, amelyeket munkatársa, Szemere Pál fordításában „Toldalék”-ként ragasztott főlapjához. Három év múlva Gazdaságbéli Gyűjtemény címmel a házi- és mezei gazdaság témaköreiről szólt, különös tekintettel Festetics György gróf keszthelyi Georgikonjával kapcsolatos eseményekre.
A lapalapító
Jó nevű csizmadiamester nyolcadik gyermekeként 1760. szeptember 16-án Komáromban született. Tanulmányait a helyi jezsuita gimnáziumban kezdte. Az iskolát, a rend feloszlatását követően, 1776-tól a bencések vettek át. Ez időben Baróti Szabó Dávid is tanárai közé tartozott. Középiskolai tanulmányai után a bencés rend kötelékébe lépett. Tihanyban filozófiát tanult, ezután Pannonhalmán képezte magát, majd a pozsonyi szeminárium hallgatója lett. A rend feloszlatását követően a tanári pályát választotta hivatásául. Egy tanévet szülővárosában, majd 1789-től hét éven át Szombathelyen oktatott. 1794-ben itt jelentette meg Mikes Kelemen Törökországi leveleit, amellyel a Rákóczi-kultusz egyik elindítójává vált. 1796-tól három évig Esztergomban folytatta pedagógiai tevékenységét. Kitűnő latinos volt, beszélt németül, franciául, olvasott olaszul, görögül és szlovákul is. Diákjai mindenütt szerették könnyen érthető, szabadon előadott és világos magyarázataiért. Nem fogadta el a bemagolt feleleteket, viszont a latin mellett örömmel vette a magyarul adott válaszokat is. 1799-ben a hivatalos oktatási formát a magántanárival cserélte fel; Péteri Takáts Józseftől vette át Festetics György gróf László fiának nevelését. A hatéves együttlét jelentős ismeretségeket, kapcsolatokat hozott Kultsárnak, aki felkészültségével, tanítási módszerével, jellemével egyaránt kivívta munkaadója elismerését. Az ifjú grófot kísérve, annak külföldi utazásai során az ő látóköre is szélesedett, egyre tájékozottabb, műveltebb ember lett, aki megszerzett tudását már nem egyetlen fiatal vagy egy osztály hallgatói, hanem sokkal szélesebb kör szolgálatába kívánta állítani.
 „Dicső nemzet! Néked szenteltem ezen áldozatot, melyet ma tészek le a haza oltárára. Nem olyan nagy ugyan, mint méltóságod kívánná, de nem kisebb, mint az idő engedte. A jó szándéknak is akadályt vethet a hatalom. Ámbár csekély is igyekezetem, legalább azt a szennyet eltörlötte nemzeti nevünkről, hogy a magyarnak még újságja sincs a maga hazájában. Pedig mely hasznos az újság egy nemzetnek! Azáltal érti meg távullévő embertársainak állapotjokat, és maga sorsát képzelvén bennük örömre vagy szánakodásra gerjed. Azáltal tudja meg a polgári társaságoknak változásaikat, és örvendez hazájának boldogságán. Azáltal ismeri meg az emberi találmányokat, fáradságos igyekezeteket, és önnön könnyebbítésére gerjed. Azáltal az egészséget oltalmazni, a gazdaságot jobbítani, a kereskedést jól intézni tanulja. Azáltal a jó hazafiakat ismerni, és az országban lévő dolgokat nem késő és homályos hírekből, hanem meghatározott értelmes tudósításokból meríteni megszokja; azáltal nyelvét, mely minden nemzetnek fő dísze gyarapítja és csinosítja.”
Ezzel az 1805 Szilveszter napján írt programmal indította útjára lapját, amely az engedélynek megfelelően 1808 júliusától közölhetett hivatalosan is külföldi híreket, de ezek elszórtan már korábban is jelentkeztek.
Lapjának fejlécét egy epigramma, esetleg egy korábbi dátumhoz kapcsolódó jeles esemény felidézése követi. Magyar- és Erdélyország rovatcím alatt fő helyen az uralkodóházzal kapcsolatos aktuális események szerepelnek, majd az iker-főváros; Pest és Buda hírei jönnek. Ezután sorakoznak vidéki levelezőitől/tudósítóitól érkezett beszámolók. 1826. február elsején örömmel értesíti olvasóit az elveszettnek vélt Kőrösi Csoma Sándor felbukkanásáról: „Tudva vagyon a haza előtt, hogy tudós Körösi Sándor erdélyi fi azon nagy nyomozásra szánta el magát, hogy Ázsiában magyaroknak eredeti lakhelyét felkeresse. (…) midőn a reménységnek majd minden sugara elenyészett, most ismét váratlanul (…) az a jelentés érkezett Konstantinápolyba, hogy őt a Himalája hegyen találta. Ezen tudósítás a konstantinápolyi követség által Bécsbe, s onnan a (…) Helytartótanácshoz Budára megküldetett, mely azt a nagyméltóságú erdélyi kormányszékkel közölte. Ennélfogva reménységünk lehet, hogy érdemes hazánkfiát még valahára láthatjuk.”
Az egyes települések különböző hivatalaiban történt személyi változásokról, jelentős közéleti eseményeiről, szokatlan időjárási jelenségeiről tudósított néha meglepő gyorsasággal. Az 1818. június közepei pesti rendhagyó hideg is lapjába kívánkozott: „Addig beszélnek az északi sarknál lett változásokról, a jeges tenger megtöréséről és a jégszigeteknek délfelé úszkálásáról, hogy valóban nálunk is több ízben oly hűvös idők voltak, melyekben mind az asztronómusoknak jövendöléseik, mind a régi gazdák tapasztalásaik megcsalatkoznak. Annyira, hogy már ama híres Orbán napja sem lehet regulánk. Ugyanis a héten (…) Pest körül oly dér volt, hogy a babnak, krumplinak és szőlőnek leveleit is a hideg megcsípte.”
A hazai hírek után a külföldi események sorjáznak. „Tudományos dolgok”-ban új könyvekről közölt ismertetéseket. Az újságot hirdetésekkel zárta. A kezdetben folyamatosan szedett szöveg hamar kéthasábos tördelést kapott, így szellősebbé, áttekinthetővé vált. Tanításkor alkalmazott tiszta gondolkodását, közérthető stílusát lapjaiba is átmentette. Újsága helyesírásában, nyelvhasználatában egységességre törekedett, amelyet egy-egy tudós szerzője nem fogadott örömmel, de Kultsár kitartott elgondolása mellett. Szóhasználatában kerüli a nyelvújítási túlzásokat, de nem maradi.
A színigazgató
„Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut.”
Másfél hónappal a lap indulását követően, 1806. augusztus 16-án egy Kolozsvárról érkezett közleményből: „Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut. Azóta népessége 15 ezerről 20 ezerre szaporodott, sáros utcái kövekkel kirakattak, az utcákon lévő sok gémes- és kerekes kutak szivárványos kutakká változtak. Mindenfelől minden esztendőben új és csinos nagy házak épülnek, már új utcák is támadtak, a mesteremberek megszaporodtak. Több rendbeli fabrikák állíttattak fel, egy policiai tisztség formaruhás katonaság díszesíti a várost. A magyar játszó társaságoknak is már oskolájává vált. Szülte s nevelte most nemrégiben azt a társaságot, mely Ernyi úrnak vezérlése alatt szárnyára bocsáttatott kifelé Magyarországra. De ami a pallérozódást legkellemetesebbé teszi; az a sokrendbéli lakosoknak atyafiságos megegyezése. Kár hogy ezen városnak fekvése a kereskedésnek nem kedvezhet.”
A Kolozsvárról ideérkezett színészek otthonra találtak Pesten. Előbb a Hacker-szálában, egy magánház nagytermében játszottak a mai Károly körúton. 1812-ben a jelenlegi Vörösmarty téren megnyílt a díszes német színház. A városi tanács jóvoltából a magyar társulat ingyen birtokba vehette a német színészektől elhagyott pesti városfal déli körbástyáját a mostani Régi posta utca 4. számú ház helyén. Nehezen bírták azonban a versenyt az újonnan épült német színház csillogásával, a korszak gazdasági mélyrepülésével. A látogatók elpártoltak, a színészek eladósodtak, a vármegye a társaság feloszlatását fontolgatta. E válsághelyzetben vállalta fel Kultsár – 1813 szeptemberében – a színház igazgatását. Először is rendbe hozatta a rozzant Rondellát. Ez idő alatt társulatát Székesfehérvárra küldte, ahol pártfogásra és lelkes közönségre találtak. A megkopott öltözeteket jutalomjátékok bevételéből frissítették. E játékfajtát is Kultsár honosította meg hazánkban. Igazgatósága eredményes és sikeres, de tiszavirág-életű lett. Pest város Szépítő Bizottmánya – a kor építési hatósága – városrendezési szempontokra hivatkozva 1814. június 10-én eladta, majd lebontatta a Rondellát, így a magyar színészek játszóhely nélkül maradtak a fővárosban. Kultsár ekkor telket vásárolt szerkesztősége mellett a mai Kossuth Lajos utca – Szép utca sarkán, amelyet Pest vármegye az év júniusi közgyűlésén felajánlott színházépítésre. Kitűnő retorikai rendben sorakoztatja érveit. Schillerre támaszkodva a színházat a legfőbb nyelvmegtartó intézménynek, kitűnő ízlésformálónak és erkölcsnemesítő közegnek tartotta. Érvei között példaként szerepelt a Kolozsvári Színház építése. Még ez évben közzéteszi „Hazafiui javallását” a Magyar Nemzeti Teátrum létrehozásáról.
HIDVÉGI VIOLETTA. Szabadság (Kolozsvár)

Iskolai költözködések Kolozsváron
Kolozsvár magyar szempontból is jelentős iskoláinak életébe jelentős változást hoz a 2011-es tanévkezdés. Több mint fél évszázada a város lakossága tájékozódási pontként ismeri a „Brassai” épületét, de a Zenelíceum is fogalomszámba megy. Nem csak az egykori ottani diákok, de az épületekben zajló számos rendezvény, s nem utolsósorban maga a két patinás, impozáns épület is hozzájárult ahhoz, hogy magyarok–románok egyformán emlegessék a két elnevezést. A Brassai neve 1957 óta szerepel a cégtáblán, s bár néhány éve a János Zsigmond Unitárius Kollégium feliratát is kifüggesztették, még korántsem vette be a köztudat az új elnevezést.
Az iskolaépületek elmúlt évtizedben történt visszaszolgáltatása az egyházaknak oda vezetett, hogy a bennük működő állami iskoláknak költözniük kell. Ez országos jelenség, számos konfliktushoz is vezetett. A megoldás többnyire a helyi önkormányzattól, illetve néha az egyházaktól függ. Hiszen lehet szó kiegyezésről, iskolaegyesítésről is, illetve más egyházi épület felajánlásáról. Városunkban az idén ősszel kétféle megoldásnak is tanúi lehetünk.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum épületét 1999-ben kormányrendelettel kapta vissza az unitárius egyház. Már korábban, 1993-ban megalakult az Unitárius Teológiai Líceum, mely eleinte jól elfért az állami líceum mellett, tanáraik jó része közös volt. Aztán az egyházilag támogatott iskola mind jobban kifejlődött, s ennek arányában a Brassai kénytelen volt összehúzódni, a végén már nyomorogni. Mikor 2003-ban az unitárius tanintézet felvette a János Zsigmond Unitárius Kollégium elnevezést, nyilvánvalóvá vált, hogy a Brassainak előbb-utóbb távoznia kell az épületből. Tavaly a kiéleződött konfliktust az egyház és a városi önkormányzat összefogásával sikerült megoldani. A szintén visszaszolgáltatott régi kollégiumépületet az egyház felajánlotta a Brassainak, ha onnan kiköltözik a Victor Babeş Egészségügyi Líceum. A város a líceumot más ingatlanba helyezte át, úgyhogy a Brassai költözhetett a Kossuth Lajos utca 7. szám alatti, a Sora üzletház melletti kétemeletes épületbe.
Nem akárhol, a város szívében kapott új otthont a Brassai, pár lépésre korábbi épületétől. Ezen a helyen 1718 óta működött az unitárius tanintézet, s Leder József tervei szerint 1806 őszére húzták fel a ma is látható kétemeletes, műemlék jellegű, barokk és klasszicista elemeket kombináló épületet. Eredetileg jón oszlopos, urnával díszített kapuzata volt, melyet a múlt századfordulón lebontottak. Ennek feliratos kövét az új kollégiumépület egyik udvari ajtója fölé falazták be, rajta máig kibetűzhető a MVSIS ET VIRTVTIBUS MDCCCVI / COMMUNITAS VNITARIORVM REAEDIFICAVIT (A múzsáknak és erényeknek 1806. Újjáépítette az unitáriusok közössége) szöveg. Ebben az épületben tanult aztán Brassai Sámueltől kezdve Szentiváni Mihály és Kriza János költőkön, Jakab Elek és Kőváry László történészeken, Berde Áron természettudóson át Gyallay Domokos íróig közel egy századon keresztül minden jeles unitárius személyiség. 1860-ban szűknek bizonyult az épület, úgyhogy a templommal párhuzamosan a földszintet meghosszabbították 5 helyiséggel. 1887-ben a Pákey-házat (a mai Sora helyén állt) is hozzácsatolták, s még így is alig felelt meg a 19. századvég követelményeinek. Ezért vált szükségessé az új épület felhúzása 1900–1901-ben.
Most nem kis feladat vár a Brassai vezetőségére, hogy a már száz évvel ezelőtt is szűkös, korszerűtlen, de kétségtelenül patinás épületet a modern tanügy követelményeinek megfelelően berendezze, használhatóvá tegye. A legszebb helyiséget, az egykori nagy auditórium két emeletet átfogó termét – ahol Brassai híres székfoglaló beszédét is elmondotta – most tornateremként örökli meg a polihisztor nevét viselő tanintézet. Egyelőre hiányzik a kisiskolásoknak nélkülözhetetlen udvar, a színpados díszterem, s még a tantermieken kívül számos felszerelésnek kell megfelelő elhelyezést találni. Remélhetőleg olyan hosszasan tud majd itt működni a Brassai, hogy nevét idővel az unitárius ókollégium épületéhez is hozzákapcsolják.
A másik költöző iskola a Sigismund Toduţă Zenelíceum. Ennek eddigi épülete az óvári kétemeletes gótikus kolostorépület volt. Mikor ezt 1949-ben államosították, az éppen megalakított román és magyar tannyelvű zeneiskolának utalták ki, minthogy a kis cellák megfeleltek a zenetanítás követelményeinek. Miután az épületet visszaszolgáltatták a Ferenc-rendnek, elkerülhetetlenné vált az iskola kiköltöztetése. Már egy-két éve folynak a tárgyalások. A szülők és a tanárok is nehezen veszik tudomásul, hogy a város központjától távolabbra kell költözni. Új otthont kell kialakítani. A város önkormányzata az Unirea Iskolacsoport Pap/Párizs utcai épületét utalta ki számukra.
Ennek az épületnek is megvan a maga százéves története. Az 1896-os millennium alkalmából május 17-én a városi törvényhatóság Albach Géza polgármester vezetésével, gróf Béldi Ákos főispán jelenlétében ünnepi közgyűlést tartott, s ezen határozatot hoztak a millennium megörökítéséről. A kilenc pont között szerepelt a Mátyás-szobor alapkőletétele, a Szent György-szobor másolatának kolozsvári felállítása, technológiai és iparmúzeum létesítése. A 8. pontban kimondják, hogy sor kerül a II. községi népiskola alapkövének elhelyezésére, s az intézetet Millenniumi Népiskolának fogják nevezni. Az ünnepélyes alapkőletételre az év folyamán mégsem került sor, de a következő két évben a tanintézet egyemeletes épülete elkészült. Az akkoriban külvárosnak számító Pap utca és még csak körvonalazódó Apafi (utóbb Móricz Zsigmond, ma Bukarest) utca sarkára emelték. A századfordulón II. Községi Vegyes Iskola volt az elnevezése, címe pedig Pap utca 35. szám. Igazgatója Elek Gyula. 1914-ben mint Magyar Királyi Állami Millenniumi Iskola szerepel ugyanezen a címen. Igazgatója még mindig Elek Gyula, „az arany érdemkereszt tulajdonosa”, mellette négy férfi tanító és öt tanítónő, valamint 2 óvónő és egy kézimunka-oktató működik az intézetben. Ezek szerint az öt-öt fiú- és leányosztály mellett óvodai csoportok is voltak. 1943-ban Állami Millenniumi Népiskola a tanintézet neve, címe változatlan. A világháború után a magyar tannyelvű 12-es számú Középiskola működött itt, címe már Párizs utca 60. számra módosult. 1958-ban a középiskolát átköltöztették az Ipar utcába, s az épületben a 7-es számú Általános Iskola létesült román–magyar tagozattal. 1975 táján egy Monostor negyedi általános iskola felépítése nyomán az itteni iskolát megszüntették, s az épületet kiutalták az Unirea gépgyárhoz kapcsolt ipari „iskolacsoport” részére. Ennek aztán külön műhelyépületet húznak fel az udvaron. Ezt igyekeznek most átépíteni a zeneiskola igényeit figyelembe véve. Az iskola saroképületét annak idején a népiskolák követelményeinek megfelelően alakították ki világos, tágas tantermekkel, szükséges mellékhelyiségekkel. Napjainkban az előtte található egyik legforgalmasabb utcakereszteződés a környéket meglehetősen zajossá és szennyezetté teszi. Az átalakítások után bizonyára a Zenelíceum itt is sikerrel folytatja már hat évtizedes munkásságát.
GAAL GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)

Schmitt Pál: Nem mondunk le egyetlen magyarról sem
MTI - "Nem mondunk le egyetlen magyarról sem. Ezt a szükségszerűséget Alaptörvényünk nemzeti hitvallása így fogalmazza meg: Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét" - hangsúlyozta az államfő. "Magyarország új nemzetpolitikai stratégiájának egyik meghatározó eleme, hogy különös figyelmet fordítunk a világ bármely részén élő magyarokra, hiszen úgy gondoljuk, hogy az egységes magyar nemzet nem nélkülözhet egyet sem a világ magyarjai közül" - hangsúlyozta Schmitt Pál. Emlékeztetett rá, hogy az új összetételű országgyűlés első intézkedéseként fogadta el a magyar állampolgárságról alkotott törvény módosítását, amely bevezette az egyszerűsített honosított eljárást. Az elnök bátorította a clevelandi, chicagói és detroiti magyarság jelen lévő képviselőit, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel és köszönetet mondott azoknak, akik már éltek a magyar állampolgárság felvételének lehetőségével. Az eseményen Schmitt Pál Krémer Sándort, a Chicagói Magyar Klub elnökét a Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjével, Jenny Groselli Brown magyar származású chicagói kutatót és üzletasszonyt, valamint Nádas Gabriellát, az ohiói Magyar Társaság vezetőjét a Köztársaság Elnökének Érdemérmével tüntette ki, az amerikai magyarság körében, valamint a kétoldalú kapcsolatok előmozdítása érdekében kifejtett tevékenységének elismeréseként. Az államfő vasárnap megkoszorúzta Kossuth Lajos clevelandi szobrát és részt vett a Buckeye Roadon, a város egykor magyarok lakta negyedében álló Szent Erzsébet templomban több száz hívő részvételével megtartott misén. Schmitt Pál megbeszélést folytatott, Frank J. Jacksonnal, Cleveland város polgármesterével és Dennis Kucinich ohiói szövetségi képviselővel, a kongresszusi magyar caucus - a magyar érdekeket és a kétoldalú kapcsolatok fejlődését támogató törvényhozói csoport - társelnökével. Schmitt Pál az első magyar államfő, aki Clevelandbe látogatott, de a város napilapja hétvégi kiadásában arról is megemlékezett, hogy 20 évvel ezelőtt Antall József miniszterelnök volt az első magyar vezető, aki a demokratikus Magyarországról hivatalos minőségében felkereste az ohiói nagyváros és környékének magyarságát. Az amerikai népszámlálási adatok szerint Cleveland övezetében mintegy 100 ezer ember vallotta magát magyar származásúnak. Szombaton este Schmitt Pál jelenlétében 13-an tették le a magyar állampolgársági esküt. Erdély.ma

Az Aradi Ereklyemúzeum története
Arad nemcsak az aradi, hanem a világon bárhol élő magyarok számára az 1848–49-es vértanúk városa. 
A vár mellett golyó által vagy akasztással 1849. október 6-án kivégzett, a forradalomban és szabadságharcban részt vett, a hazáért a legnagyobb áldozatot is vállaló főtisztek kultuszának kialakulása már nem sokkal haláluk után megkezdődött. Az 1867-es kiegyezést megelőző kemény elnyomás éveiben a vértanúkra emlékezés különleges formákat is ölthetett, mint például a hölgyek kilenc betűvel (P.V.D.T.N.A.K.L.S.) díszített karperece. A felirat németül így hangzott:
Pannonia Vergiss Deine Toten Nie Als Kläger Leben Sie!, magyarul:
Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!
A karpereceket viselők a 13 vértanú – Pöltenberg, Vécsey, Damjanich és Dessewffy, Török, Nagysándor, Aulich, Kiss és Knezich; Lahner, Lázár és Leiningen, Schweidel – nevének kezdőbetűit viselték.
Aztán elérkezett az ideje annak is, hogy az aradi vesztőhelyen előbb csak egy követ helyezzenek el, majd obeliszket emeljenek a vértanúk emlékére (1881), 1890-ben a Szabadság-szobrot is felállították.
Addigra már érlelődött a forradalomnak és a vértanúknak szentelt ereklyemúzeum gondolata is. Ennek történetéről kedden délután tartott előadást az aradi múzeum raktárában lévő ereklyék felleltározását, tudományos feldolgozását, digitalizálását végző magyar–román történészcsapat tagjaként résztvevő dr. habil. Zakar Péter egyetemi tanár. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Alábbi cikkünk az (időben 1920-ig terjedő) előadás alapján készült.
Az aradi ereklyemúzeum létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott a helyi Kölcsey Egyesület, amely 1881 áprilisában alakult, fő céljául a nemzeti közműveltség és a magyar nyelv terjesztését tűzve ki. A Tabajdi Károly főispán vezette ülésen 167 rendes és harminc-egynéhány pártoló tag vett részt. 1882 januárjában az első előadáson elhangzott beszámoló Aradon olyan kulturális tevékenységekről számolt be, mint köztéri szobrok felállítása, zenei szakosztály működtetése, néprajzi és régészeti gyűjtemény létrehozása, városi könyvtár megalapítása, ásatás, történelmi emlékhelyek gondozásba vétele.
Kutatások arra engednek következtetni, hogy az ereklyemúzeum létrehozásának gondolatát Márki Sándor, a neves történész 1886. dec. 30-án elhangzott előadásában vetette fel. A következő évben már számba is vettek néhány tárgyat: egy zászlót, két szuronyt, Kiss Ernő fehér mellényét, Kossuth bankókat. 1890. november 20-án Dömötör László, a Kölcsey Egyesület titkára már konkrét javaslatot tett az ereklyemúzeum alapítására. A kor híres festőművésze, Zichy Mihály két, az aradi vértanúkkal kapcsolatos festményéről lenyomatok készültek (ezek sokfelé ma is láthatók), amelyek pénzforrást jelentettek az egyesület számára. Megalakult a Szabadságharci múzeum bizottsága, elnöke Varjassy Árpád lett, tagjai közt voltak Bohus László, Barabás Béla, Boros Vida, Dömötör László, Lukácsy Miklós és más, köztiszteletben álló személyiségek.
A gyűjtőmunka jól haladt, és 1892. október hatodikán ideiglenesen, majd a következő évben, március 15-én hivatalosan is megnyitották a színházi bérház második emeletén, négy szobában elhelyezett ereklyék kiállítását. A tárgyak közt Vécsey, Kiss Ernő tábornokok és Lázár Vilmos ezredes néhány személyes tárgya, fegyverek, a rabságuk idején a honvédtisztek által készített emléktárgyak, külön szobában proklamációk és kéziratok stb. A gyűjtés folytatódott; mint Zakar Péter elmondta, megszólalt a külföldön élő Kossuth Lajos is, aki kiállt amellett, hogy egy ilyen emlékmúzeum csak Budapesten lehet, ám akkorra már a verseny eldőlt Arad javára. A múzeum számára mindenhonnan, Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról, a Partiumból, Bánságból, Bácskából stb. érkeztek a forradalommal, a vértanúkkal kapcsolatos emlékek.
A millenniumi ünnepségek évében húszezer (!) látogatója volt az addigra már szűkössé vált emlékmúzeumnak. A város 1898-ban határozatot hozott az ereklyemúzeumnak is helyet adó palota felépítésére a líceum szomszédságában, a korcsolyatérül használt helyen. Az ügy azonban 1909-ig elhúzódott, s akkor is csak Barabás Béla közbenjárására született meg a felső jóváhagyás. Holott már 1901-ben a kiírt tervpályázatra 27 pályamunka futott be. Minthogy egyik se nyerte el maradéktalanul a bírálók tetszését, az aradi Szántay Lajost bízték meg, hogy az öt legjobb pályamunka legérdekesebb és legcélszerűbb elemeinek felhasználásával készítsen új tervet.
A Kultúrpalota ünnepélyes felavatására 1913. október 25–26-án került sor, az első napon nagyszabású hangversennyel. Másnap beszédet mondott Varjassy Lajos polgármester, Jankovich Béla kultuszminiszter, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc.
Problémaként merült fel az összegyűlt anyag tulajdonjogának kérdése. A Kölcsey Egyesület végül átadta a városnak a gyűjteményt, de az megmaradt továbbra is az egyesület gondozásában. A történelmi és a város múltját is bemutató kiállítást, képtárat és iskolai múzeumot is befogadó új intézmény első igazgatója Varjassy Árpád tanfelügyelő lett.
Az ereklyemúzeumot hétfői, szerdai, pénteki napokon látogathatta a nagyközönség 40 krajcárért, vasárnap ingyenesen is.
1915-ben felmérték, hogy addig rendezett 3804 tárgy értéke 461 950 korona, a 237, szépművészeti részlegen található tárgyaké pedig 265 ezer korona volt. Az akkor létező ereklyék a Militaria kategóriában fegyverek, egyenruhák, zászlók, katonai felszerelés, továbbá fotó-, irat- és nyomtatványanyagok (11 ezer lapnyi nyomtatvány, mintegy 1500 fotó, több, 1848–49-ben készült daguerrotípia). A valamikori, ma már idős látogatók még emlékeznek arra, hogy láthatták a tábornokok több személyes tárgyát, Damjanich mankóját (törött lábbal, szekérrel vitték kivégzésre is), Kiss Ernő Újszövetségét, Vécsey katonai és polgári kitüntetését, Kossuth két levelét, az Arad megmentőjének nevezett Asztalos Sándor őrnagy portréját stb.
Zakar Péter beszámolt arról, hogy az ereklyemúzeummal foglalkozó közös román–magyar történész bizottság a közelebbi jövőben három, kétnyelvű kötetet jelentet meg munkájának eredményeiről. Az első egy múzeumtörténeti kiadvány az ereklyegyűjtemény létrejöttéről, a második, jóval vaskosabb kötet katalógus a gyűjteményről, végül a harmadik válogatás az iratokból. A munkákat jövő esztendő őszére le kell zárni.
Megtudhattuk az előadásból azt is, hogy a tárgyak egy része feltétlenül sürgős restaurálást igényel.
Az ereklyemúzeum újabb kori történetéről nem beszélt az előadó. A mai fiatalok aligha tudhatják, hogy 1974-ben gyakorlatilag felszámolták az múzeumnak a magyar szabadságharccal kapcsolatos, már addig is fokozatosan „karcsúsított” kiállítását, amelynek bizonyos fokú visszaállítására az 1990-es évek elején került sor. A nemsokára megjelenő könyvek fognak némi betekintést nyújtani a múzeum által őrzött gazdag állományba.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Koszorúzás a Szabadság-szobornál
Az örök példa
A magukat rém toleránsnak képzelő románok ma a Szabadság-szobornál bemutatták multikulturális hajlamaikat, mert szélsőségesek természetesen nem állták meg, hogy ne zavarják meg mások gyászát, emlékezését.
Körülbelül két tucatnyi, eléggé ütött-kopott, teniszcipős, melegítős, láthatólag nem önszántából és önkéntesen megjelent, „műveltségtől duzzadó” alak egy körülbelül harminc méter hosszú román trikolórt húzott ki a téren álló diadalívük elé, az Új Jobb (Noua Dreaptă) zászlaját lengették, de legalább csendben maradtak. Más kérdés, hogy a román himnusznak csak az első sorait tudták, utána csak forgatták a szájukat, majd a magyar és az európai himnusznál hátat fordítottak az egybegyűlteknek és az emelvénynek, hogy mindenki meggyőződhessen értelmi képességeikről. Ami viszont vérig sértő volt, és a hatóságoknak közbe kellett volna lépniük, az a kihúzott pannó, amelyen az állt, hogy Bem tábornok 40 ezer román haláláért felelős.
Szerencsére azonban a Megbékélés Parkban EGYETLEN MAGYAR sem ugrott az egyértelmű, durva, igazából saját nemzetüket becsmérlő nacionalista provokációra, mindenki átnézett rajtuk, amiért mindenkinek csak dicséret és elismerés jár. Megmutatták, ki él és gondolkodik demokratikusan, toleránsan, európaiasan, a multikulturális értékek mentén. És az is szerencse, hogy Bognár Levente alpolgármester, ha rendkívül finoman is, de beszólt nekik, ám vélhetően nem értették az utalást.
Visszatérve a megemlékezésre, elsőként a hasonló eseményeken mindig jelen lévő Gheorghe Falcă polgármester lépett mikrofonhoz, barátjának nevezte Kelemen Hunort és Füzes Oszkár nagykövetet, sőt, azt is megjegyezte, amennyiben ez utóbbinak lejár a mandátuma, Aradon mindig otthonra lel. „A világon semmi sem érhető el erőfeszítések, forradalmak nélkül. A világon nagyon sok helyen a szabadságot ilyen áron érik el. Arad példáját sokszorosítani kell” – mondta beszédében a polgármester. „Nem haladhatunk reformok és forradalmak nélkül, én pedig örülök, hogy ebben a két irányban mutathatunk példát. Amikor a kivégző osztag elé áltak, egyesek büszkék voltak, és kijelentették, miért harcoltak. Sosem szabad elfelejteni azokat a bátor embereket, akik a kivégzőosztag elé álltak, mert a szabadságért harcoltak. Ezért az aradiak számára október 6. a tisztelet és megemlékezés napja, a példa napja sok fiatalnak, hogy a megszerzett szabadságot meg kell védeni, és ha nem sikerült megszerezni, harcolni kell érte. Gratulálok önöknek ezért a szép napért, és minden tiszteletem az önöké” – zárta szavait Gheorghe Falcă.
Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke kijelentette: „Sem a szabadságszeretetet sem a népek önrendelkezésének vágyát elfojtani nem lehet, sem szóval, sem fegyverekkel. A magyar szabadságharc a XIX. században a nemzetté válásnak egyik mérföldköve volt. Annak ellenére is a mérföldköve, vagy talán pont azért a mérföldköve, mert gyászosan végezte. A kezdeti győzelmekből egy látszólagos vereség lett, de ez megerősítette a magyar embereket, megerősítette a magyar emberek hitét abban, hogy a szabadságért harcolni kell”.
Aktuálpolitikai kérdésekhez kötve a beszédét, Kelemen Hunor kifejtette: „Ma már sokféleképpen értelmezhetjük az akkor történteket. Igaza volt Kossuth Lajosnak is, és bizonyára igaza volt Görgeynek is. És bizonyára mindkét igazság, a maga érveivel, a maga kontextusában még működőképes is volt, de mivel két úton próbálták követni ugyanazt a szent eszményt, a forradalom elbukott. És ebből nekünk azt a tanulságot kell leszűrnünk, hogy ha van egy közös cél, ha van egy szent eszmény, akkor külön-külön lehet igazunk, de külön utakon nem indulhatunk el. Mert ha külön utakon indulunk el, akkor nem fogunk célba érni. És az igazságunkra felesküdhetünk, de a célt nem érjük el. És nekünk az elmúlt esztendők, az elmúlt két évtized is azt tanította meg, hogy a közös célért, a mi saját bejáratú igazságainkat zárójelbe kell tennünk. Amikor a közös célt követjük, a nagy eszményekért küzdünk, a mi különbejáratú igazságunk nem fontos, akkor a közös igazság a fontos, akkor minden egyes magyar embernek az igazsága a fontos. És én ezt a tanulságot próbálom leszűrni 162 évvel az aradi kivégzések után. (…) Ez nem az egység demagógiája, ez az összefogás kényszerűsége itt Aradon, Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, de azt gondolom, ez igaz az egész kárpát-medencei magyarságra is” – hozzátéve, hogy ellenkező esetben „szétesünk, elveszünk.”
A magyar kormány nevében Soltész Miklós Szociális, Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkár Nagysándor József tábornok utolsó gondolatát is beleszőtte beszédébe, aki szerint „de rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett. A vértanúk 162 évvel ezelőtti tragédiája és a véres kezű tábornok akkor bátornak gondolt tette átértékelődött az évtizedek során, mert a vértanúk hősökké váltak, erejük, hazaszeretetük a magyarság példaképévé tette őket”.
Végezetül Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke lépett az emelvényre. „Azon a napon városunkat a kegyelet, a kegyetlen zsarnokság nemzetünk Golgotájává avatta. Ennek a tudatában emlékeztek meg elődeink generációkon keresztül e szent napon az aradi tizenháromról. Mily nemes örökség számunkra kegyeletünk felmutatása minden évben. Az elmúlt 162 év alatt az aradi megemlékezéseknek többször határt szabott a hatalmi és társadalmi intolerancia. Volt, hogy a diktátorok megakadályozták a nyilvános megemlékezést, ők, akik a szabadságot is kivégezték volna.”
Bognár szerencsére nem állhatta meg, hogy a megemlékezést szándékosan megzavaró románoknak, ha enyhén is, de ne szóljon oda: „Bennünket nem gyengít, ha egyesek, akik más értékrend szerint élnek, megfeledkeznek az aradi gyászról. De szóvá kell tennünk, és abban bízunk, hogy a más rendezvények megszervezése gyásznapunkon a véletlenszerű oda nem figyelés és nem a szándékos érzéketlenség miatt történt. Értékeink tiszteletben tartását várjuk más nemzetiségű polgártársainktól, mint ahogy ez többen meg is teszik. Magyar közösségünk kivívott jogának tekinti az október 6-i méltó tiszteletadást vértanúinknak és ennek megszervezését.”
Ezt követően itt is elhelyezte a megemlékezés koszorúit, többek között a bukaresti magyar nagykövetség, a magyar kormány, a magyar elnöki hivatal, az RMDSZ országos és helyi szervezetei, a prefektúra, a megyei önkormányzat, a polgármesteri hivatal, pártok, civil szervezetek, iskolák. Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)

Az OGY Nemzeti összetartozás bizottságának ülése Nagyszalontán
A romániai magyar pártok összefogását sürgette a magyar Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottságának (NÖB) elnöke szerdán a testület nagyszalontai (Salonta) kihelyezett ülésén.
Potápi Árpád János (Fidesz) a bizottság üzenetét megfogalmazva kijelentette: a 24. órában vannak az erdélyi magyar pártok, hogy összefogjanak a jövő évi romániai választásokon való eredményes szereplésük érdekében. A bizottság elnöke a labdarúgó nemzeti tizenegy példáját említette, mondván: tagjai különböző csapatokban év közben egymás ellen játszanak, de a fontos, nemzetközi mérkőzéseken csak együtt lehetnek sikeresek.
A bizottság az első erdélyi kihelyezett ülésén a romániai magyar politikai pártok partiumi vonatkozású beszámolóit, a történelmi egyházak, helyi önkormányzatok és helyi civil szervezetek tájékoztatóit hallgatta meg.
Török László, Nagyszalonta polgármestere elmondta, hogy városukban egy hónapja adtak át önálló intézményként magyar állami iskolát, Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul pedig a zökkenőmentes honosítási folyamatról tájékoztatta a képviselőket.
Szabó Ödön, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke előzőleg kijelentette: aki a Partiumban megosztja a magyarságot, az a románokat támogatja. A politikus adatokat ismertetett, melyek szerint a legutóbbi önkormányzati választásokon azért veszített fontos képviselői helyeket az erdélyi magyarság, mert pártjai egymás ellen indítottak jelölteket.
Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi szervezetének megbízott elnöke szerint ők csak a nemzetben gondolkodókkal tudnak együttműködni, "besúgókkal, nemzetárulókkal (...) nem". A politikus szerint ki kell vívni az autonómiát.
Kozma Csaba, a Magyar Polgári Párt (MPP) Bihar megyei elnöke felszólította a magyar pártokat, tegyék félre "vélt és valós sérelmeiket", nyújtsanak békejobbot egymásnak, s küzdjenek a magyarság jogaiért, megmaradásáért. "Erdélyben eddig nem az összefogásra volt példa" - jegyezte meg.
Az egyházak jelen levő képviselői "az emberi gyarlóság határain való túllépésre" szólítottak fel, megállapítva: "egy út van: vagy közösen megmaradunk, vagy egyenként pusztulunk el".
"Nem mindig az a nemzetben gondolkodó, aki harsogja a nemzetben gondolkodás elvét" - fogalmazott Csűry István Királyhágómelléki református püspök, aki integrációra szólította fel a helyi politikai erőket.
A jelen levő önkormányzati vezetők településeik magyarságának helyzetéről, az oktatási fejlesztésekről tájékoztatták a képviselőket.
Kalmár Ferenc András (Fidesz) felszólalásában hiányolta az erdélyi magyar pártok alázatát egymás és a nemzet iránt. Javasolta, hogy a nemzet érdekében egymás között mihamarabb oldják fel az ellentéteket.
Hoppál Péter (Fidesz) kijelentette: az anyaországnak ide kell jönnie tanulni, ugyanakkor nem jó metodika, hogy idejöjjön és ítéletet mondjon a belső problémák fölött. "Meg kell találniuk a konszenzus módját és az együttműködés kereteit" - tette hozzá.
Révész Máriusz (Fidesz) elhibázott hozzáállásnak nevezte a bizottság előtt elhangzottakat, megítélése szerint a Nemzeti Összetartozás Bizottsága előtt "ami összeköt bennünket, azt kellett volna hangsúlyozni".
Szili Katalin (független), a bizottság alelnöke viszont a bizalom jeleként értékelte, hogy erdélyi magyar pártok képviselői őszintén beszéltek. "A nemzet egy nagy család, ahol megosztjuk a problémáinkat" - mondta, hozzátéve: bizottságuknak is az a feladata, hogy az összetartozást segítse elő.
Kovács Ferenc (Fidesz), a bizottság alelnöke munkaértekezletnek nevezte a találkozót, ahol feltérképezik "hogyan állunk, s mit tudunk tenni".
Szávay István (Jobbik) a közös felelősségre hívta fel a figyelmet, s a szerbiai kárpótlással kapcsolatos hétfői parlamenti szavazásra utalva megjegyezte: "a nemzeti kormány és a nemzeti ellenzék a nemzeti célok többségében egyetért".
Kőszegi Zoltán (Fidesz) fontosnak nevezte az erdélyi pártok felvetéseit, mert szerinte nekik is tudniuk kell az ottani konfliktusokról. A képviselő - mint mondta - erős Magyarországot szeretne látni Európa térképén.
A magyar képviselők után ismét szót kért Szabó Ödön, az RMDSZ bihari ügyvezető elnöke, s kijelentette: elvárják, hogy az anyaország "gyerekeiként" kezelje a határon túli magyarokat. Ezzel összefüggésben megjegyezte: "ha a határon túl nem a szeretetet erősítik, hanem az egyiknek zsebpénzt adnak, hogy az a másikkal harcoljon, az nem segítség". A politikus szerint nem minden jó Romániában, ami Magyarországon jó. Magyarázatként hozzátette: ha a román kormány olyan intézkedéseket hozna, mint a magyar, s erősítené a prefektúrákat, vagy államosítaná az iskolákat, "mi ki kellene vonuljunk az utcára". "A magyar receptek nem mindig érvényesek a határon túl" - tette hozzá Szabó Ödön.
Potápi Árpád János erre megjegyezte, hogy "a magyar receptet nem kívánják exportálni".
A NÖB fideszes elnöke szerint az erdélyi magyar pártok már úgy széthúznak, hogy azt ők exportálják Magyarországra és nem fordítva.
A 2012-es romániai választásokra utalva megismételte: az utolsó pillanatban vannak a magyar pártok, hogy összefogjanak.
Ha ez nem valósul meg, a magyar pártoknak esélyük sincs a választásokon - tette hozzá a politikus.
A kihelyezett bizottsági ülés résztvevői a tanácskozást követően megkoszorúzták Arany János és Kossuth Lajos nagyszalontai szobrát, majd Nagyváradon találkoztak Tempfli József nyugalmazott római katolikus megyés püspökkel.
MTI

Vendégek Tempfli Józsefnél
Nagyvárad – Szerda este a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának küldöttsége informális látogatást tett Exc. Tempfli József kiérdemesült nagyváradi római katolikus megyés püspöknél.
Szerda este illusztris vendégei voltak Exc. Tempfli József kiérdemesült váradi megyés püspöknek: a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának küldöttsége kereste fel a Kanonok sori rezidenciáján. Potápi Árpád János, a elnök a Bihari Naplónak azt nyilatkozta: a testület egy állandó parlamenti bizottság, mely 2011. január 1-től működik az országgyűlésben. A tizenegy tag közül kilenc jött el Erdélybe, illetve a Partiumba, ahol Nagyszalontán tartottak kihelyezett ülést, ugyanis nem csupán a magyar parlamentben szerveznek gyűléseket, hanem megpróbálnak elmenni valamennyi magyarok által lakott régióba. Az első ilyen helyszín Kárpátalja volt, majd Szlovénia (Lendva) következett, a hajdúváros tehát a harmadik a sorban. Szalontán találkoztak a történelmi egyházak és a magyar politikai alakulatok képviselőivel, valamint önkormányzati és civil szervezeti vezetőkkel. Átfogó tájékoztatókat hallgattak meg, majd megkoszorúzták Arany János és Kossuth Lajos szobrát, és a Böjte Csaba alapítványa által működtetett árvaházat is meglátogatták, ahová ajándékokat vittek a gyermekeknek. Valamennyien egyetértettek abban, hogy nem hagyhatják el a Partiumot anélkül, hogy ne keresnék fel a katolikus egyházmegye nyugalmazott főpásztorát, így a Kanonok sori vendégeskedés informális, baráti jellegű volt.
’56-os megemlékezés
Exc. Tempfli Józseftől megtudtuk: az elkövetkezendő napokban is igen elfoglalt lesz, hiszen az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség és külföldi társszervezetei meghívták őt a Corvin-közbe, ahol október 22-án részt fog venni az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 55. évfordulója alkalmából emléktábla avatással, kitüntetések és hűségserleg-átadásával egybekötött ünnepi megemlékezésen. Ugyanakkor a jövő héten egy másik rendezvényen szeretne ott lenni, melyet a magyar parlamentben tartanak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Jövőbe tekintő múltidézés – Tőkés László a Szacsvay Imre-emléknapon
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke és Lezsák Sándor, a magyar Országgyűlés alelnöke volt a fővédnöke a Szacsvay Imre-emléknapnak, amelyet 2011. október 24-én a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben és a magyar Parlamentben szervezett meg az Országgyűlés jegyzői kara az egykori bihari politikus emlékére.
Mint ismert, Szacsvay Imrét 1849 januárjában a képviselőház jegyzőjévé választották. A debreceni országgyűléseken Kossuth Lajos bizalmas híve volt. Jegyzőként Almásy Pál és Perényi Zsigmond mellett ő volt a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója. A szabadságharc bukása után egy ideig bujkált, de elfogták. A császári hatóságok a Függetlenségi Nyilatkozat aláírása miatt perbe fogták, kötél általi halálra ítélték és kivégezték.
Szacsvay Imre halálának 162. évfordulóján a politikus és társainak síremlékénél tartott megemlékezésen a 2000-ben alapított és idén újraszerveződött Szacsvay Emlékbizottság ideiglenes kuratóriuma képviseletében megjelent Fleisz János történész, Biró Rozália Nagyvárad alpolgármestere, Tempfli József nyugalmazott katolikus püspök és Soós Sándor, a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola igazgatója.
Amint azt Tőkés László megemlékező beszéde elején külön hangsúlyozta, „különleges örömöt szolgált úgy együtt lenni a váradiakkal, hogy itt van körünkben és hódolva emlékezik a Szacsvay Imre mártír hősünkről elnevezett nagyváradi iskola diáksága és igazgatóságának képviselete is”.
„Magyar októberként” említve az 1848-1849-es, valamint az 1956-os szabadságharcok és forradalmak emléknapjait, az EP erdélyi alelnöke úgy fogalmazott, „talán csak az 56-ot követő megtorláshoz fogható a Haynau táborszernagy által elkövetett vérengzések mértéke. De nem gyászolni, hanem annak tudatában jöttünk ide, hogy »én vagyok a feltámadás és az élet«, annak tudatában, hogy Isten előtt és Isten által nem volt hiábavaló a vértanúk áldozata.”
Tőkés László arra is emlékeztette hallgatóságát, hogy Szacsvay Imre emlékezetének kultusza a kommunizmus idején hosszú időre megszakadt. Mint kifejtette, „1899-ben a szabadságharc leveretésének 50. évfordulóján tisztelegtek a maihoz hasonló formában Nagyvárad küldöttei Budapesten. Ezt a hagyományt élesztette újra a Királyhágómelléki Református Egyházkerület az 1989-et követő rendszerváltozás időszakában. Soha nem felejtem el, amikor 1999-ben Alföldi László, Magyarország kolozsvári főkonzulja megkeresett Nagyváradon, hogy ezt a megszakadt sorozatot folytassuk. Ennek nyomán tartottuk meg tizenkét esztendővel ezelőtt a Margó Ede készítette Szacsvay Imre-szobornál elkezdődött, majd a Nagyvárad-Olaszi református templomban folytatódó, 25-én pedig emlékkonferenciával végződő megemlékezést, mely kezdetét jelentette az újabbkori Szacsvay-kultusznak és megemlékezésnek. Most hála Istennek, folytatódik ez a jövőbe tekintő múltidézés. Mégpedig abban a szellemben, hogy ráébredünk, mit jelent a közképviseletben dolgozók felelősségvállalása. Ha visszagondolunk az 1956-os szabadságharc öt évvel ezelőtt megtartott 50. évfordulójának véres eseményeire, bizony élesebben tevődik fel újból a közképviseletben felelős szerepet vállalók felelőssége. Mert bizony nem így történt volna 2006 októberében az, ami történt, ha az ország élén felelős vezetők állottak volna. Ehelyett államilag hangszerelt terror ment végbe Magyarország szívében.”
Visszatérve Szacsvay Imrére, a Biharsályiban született politikusról beszéde végén Tőkés László azt is elmondta, „olyan időben vált a szabadságharc központi alakjává, amikor Pestről Debrecenbe és Nagyváradra helyeződött át a szabadságharc súlypontja. Ma mégis ott tartunk, hogy Várad magyarsága puszta létéért harcol és védekezik, ami a vértelen népirtás, betelepítési és asszimilációs politika következménye. Várad, Debrecen és a haza fővárosa hármas közösségében így gondolunk vissza azokra, akik érted haltak magyar és szent világszabadság! Ha pedig valaki kételkedne abban, hogy ezeknek a kemény szavaknak ezen a helyen helyük van, akkor figyelmükbe idézem az 1848-49-es radikálisokat. Pontosabban az 1849 áprilisában elindult Radikális Pártot, melynek Szacsvay Imre is tagja volt. Ne szelíditsük leányduzzogássá az áldozatok, hősök és mártírok emlékét, hanem vonjuk le a szükséges következtéseket a jelenre és a jövőre nézve az ő példájukból. Ezekkel a gondolatokkal hajtok fejet a ti közösségetekben Szacsvay Imre emléke előtt, az ő krisztusi sorsát idézve példa gyanánt és Krisztus szavát idézve ugyanakkor: «Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért. Ámen.»”
A Szacsvay Imre-emléknap az Országgyűlésben folytatódott, ahol a plenáris ülés kezdetekor Lezsák Sándor is megemlékezett az egykori jegyző haláláról, valamint arról, hogy vele együtt végezték ki 1849. október 24-én Perényi Zsigmond bárót, a Felsőház elnökét és Csernyus Manó pénzügyminisztériumi tanácsost. Az Országgyűlés alelnöke ezt követően a díszpáholyban köszöntötte a nagyváradi küldöttséget és Tőkés László EP-alelnököt.
erdon.ro

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)