Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. július 12.
Köpecről indulva… (3.)
Krónikáink és mondáink a turizmus szolgálatában
Vajon véletlenül kötődnek a mondák és a földrajzi nevek Réka királynéhoz? Milyen titok lappang körülöttük? Mit mond a királyné neve? – teszi fel a kérdést a sepsiszentgyörgyi Kósa Ferenc, e mondakör és krónikás anyag szorgalmas kutatója.
Írásunk e részében felhasználjuk az általa összeállított, mintegy hetvenoldalas dolgozatot, amelyben nagyszámú földrajzi névre keresi a választ a népi etimológia, illetve a tudományos kutatás eredményeire támaszkodva. Mivel munkálkodása közérdekű, ezért lejegyezzük e-mail címét (ferenc.kosa@yahoo.com), hogy a téma iránt érdeklődő kapcsolatba léphessen vele. Úgy gondoljuk, hogy érdemes mondáinkat, történelmi helyneveinket összegyűjteni, és azt a nyelvészet, illetve a turizmus szolgálatába állítani.
Réka nevét eredeztették a szláv folyóvíz jelentésű szóból, de az ótörök nyelvekből is. Talán az Arikanból alakult ki, melynek jelentése tiszta úrnő. Szentkatolnai Bálint Gábor úgy vélte, hogy a királyné neve a származásra utal. A „greka” egyszerűen görög nőt jelent, és innen a Reka, Rika, Réka név. A krónikák elmesélik, hogy Csaba királyfi 15 ezer hun harcosával Honorius császárhoz – anyai nagyapja országába – Bizáncba menekül, ahol rokonként fogadják. Édesanyja, Réka királyné Honorius bizánci császár lánya vagy unokahúga Honoria néven. Csaba királyfiról, Réka királyné és Attila király fiáról a Tarihi Üngürüsz, a Magyarok Története is tud. Eszerint Csaba (Kaba) királyfi a bizánci császár unokája. Erről a Képes Krónikában (1358) is olvashatunk. E krónika úgy tudja, hogy a székelyek között még a 14. században is él az a szólásmondás, hogy „akkor térj vissza, amikor Csaba királyfi Görögországból”. A Képes Krónika említi, hogy Attila Honorius, a Kelet-Római Birodalom császára leányát veszi feleségül. Halála után a hun birodalom felbomlik. A monda szerint egy maroknyi hun harcos épp a mai Székelyföldre menekül, telepedik le. A népi etimológia a helynevek és a királyné méltóságcímeivel is összefüggést teremt. Így a krónikákban emlegetett Justa Grata Honoriából származtatják a Rika-hegységben a Réka királyné sírja fölött magasodó Hegyes-dombon álló Réka várának Huszt váraként való megnevezését is. A hercegnő Augusta címe azt jelenti, hogy – öccse, Valentinianusnak a születése előtt – Réka a bizánci császári trón várományosa. A sors akaratából azonban Rékából nem bizánci császárnő lesz, hanem Attila hun király feleségeként királyné. És ha már a királyné e vidéket szerette, és itt volt a székhelye, mi sem természetesebb, hogy a közeli Ágostonfalvát az Augusta császárnői címről nevezzék el.
Beszélő helynevek
A mondák mellett földrajzi nevek is erősítik Réka királyné székelyföldi tartózkodásának hitét, hogy itt volt az egyik székhelye. A Rika hegyétől nem messze Székelyudvarhely. Talán itt volt a királyné udvara? Érdekes módon épp itt emelkedett egykor Bud vára – a Csíki székely krónika szerint –, az első székely vezérek, rabonbánok székhelye. Amíg a magyarországi Buda vára közelében Rákos pataka folyik, addig Székelyföldön a Rika-hegység környékén találjuk Alsó- és Felsőrákost. A Duna-parti Buda, a hajdani Attila városa mellett nyújtózkodik Pilis hegye, ugyanilyen nevű hegy van Erdővidéken is. Hasonlóképp Kerekerdő emelkedik itt is, ott is! De Budától egy lépésre Solymár, az Udvarhely melletti Budvártól egy hajításnyira Kis- és Nagysólymos áll. Üröm található Budapest határában, Ürmös Erdővidék határán.
Érdekes párhuzam fedezhető fel a budavári királyi udvar és a székelyföldi hun királyné udvara között. Amikor Priszkosz rétor a Római Birodalom követségével Attila király udvarában járt, meglátogatta Réka királynét is. A diplomata leírja, hogy Attila háza egy magas dombon emelkedett (talán) a budai hegyen, hasonlóképp a királyné udvara Bud várában, Székelyudvarhely mellett. Mielőtt írásunk e fejezetét lezárnánk, el kell mondanunk, hogy a népi etimológia szóértelmesítést jelent, azaz az ismeretlen szavak a nép ajkán értelmet nyernek. Persze, ez a legtöbbször távol áll a nyelvészeti elemzésektől, amelyek tudományos módszerekkel próbálják megtalálni a hasonló hangzású szavak származása, jelentése közötti összefüggést. Így például nyelvészeti szempontból képtelenség a Honoria és a Homoród névalakulás, az n-ek m-mé válása. De a népi etimológia nem ismer határokat. Honoria nevét megtalálja az Udvarhely környéki falvak, egy egész tájegység és folyóvíz nevében Homoród formában. Van Homoródalmás, Nagy-Homoród, Kis-Homoród, Homoródfürdő. Nem azon kell okoskodni, filozofálni, hogy Réka királyné és Csaba királyfi valóban szereplői voltak-e a történelemnek! Ez utóbbiról a középkori magyar krónikák is tudnak. Azonban jó, ha ismerjük a tudományos kutatás eredményeit is, mert az szilárdítja kötődésünket szülőföldünkhöz. A Rika erdő középkori várairól, így a rikai toronyvárakról a régész Sófalvi András azt állítja, hogy formai jellegzetességük és funkciójuk által „a terület Árpád-kori sajátos fejlődésének építészeti lenyomatai, időrendi besorolásuk alapján pedig az erdélyi kővár-építkezés korai” előfutárai. Krónikáinkat, valamint a nép ajkán született mondákat, a névmagyarázatok színes világát műemlékeinkkel együtt a vendégforgalom szolgálatába lehet és kell állítani.
(folytatjuk)
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Krónikáink és mondáink a turizmus szolgálatában
Vajon véletlenül kötődnek a mondák és a földrajzi nevek Réka királynéhoz? Milyen titok lappang körülöttük? Mit mond a királyné neve? – teszi fel a kérdést a sepsiszentgyörgyi Kósa Ferenc, e mondakör és krónikás anyag szorgalmas kutatója.
Írásunk e részében felhasználjuk az általa összeállított, mintegy hetvenoldalas dolgozatot, amelyben nagyszámú földrajzi névre keresi a választ a népi etimológia, illetve a tudományos kutatás eredményeire támaszkodva. Mivel munkálkodása közérdekű, ezért lejegyezzük e-mail címét (ferenc.kosa@yahoo.com), hogy a téma iránt érdeklődő kapcsolatba léphessen vele. Úgy gondoljuk, hogy érdemes mondáinkat, történelmi helyneveinket összegyűjteni, és azt a nyelvészet, illetve a turizmus szolgálatába állítani.
Réka nevét eredeztették a szláv folyóvíz jelentésű szóból, de az ótörök nyelvekből is. Talán az Arikanból alakult ki, melynek jelentése tiszta úrnő. Szentkatolnai Bálint Gábor úgy vélte, hogy a királyné neve a származásra utal. A „greka” egyszerűen görög nőt jelent, és innen a Reka, Rika, Réka név. A krónikák elmesélik, hogy Csaba királyfi 15 ezer hun harcosával Honorius császárhoz – anyai nagyapja országába – Bizáncba menekül, ahol rokonként fogadják. Édesanyja, Réka királyné Honorius bizánci császár lánya vagy unokahúga Honoria néven. Csaba királyfiról, Réka királyné és Attila király fiáról a Tarihi Üngürüsz, a Magyarok Története is tud. Eszerint Csaba (Kaba) királyfi a bizánci császár unokája. Erről a Képes Krónikában (1358) is olvashatunk. E krónika úgy tudja, hogy a székelyek között még a 14. században is él az a szólásmondás, hogy „akkor térj vissza, amikor Csaba királyfi Görögországból”. A Képes Krónika említi, hogy Attila Honorius, a Kelet-Római Birodalom császára leányát veszi feleségül. Halála után a hun birodalom felbomlik. A monda szerint egy maroknyi hun harcos épp a mai Székelyföldre menekül, telepedik le. A népi etimológia a helynevek és a királyné méltóságcímeivel is összefüggést teremt. Így a krónikákban emlegetett Justa Grata Honoriából származtatják a Rika-hegységben a Réka királyné sírja fölött magasodó Hegyes-dombon álló Réka várának Huszt váraként való megnevezését is. A hercegnő Augusta címe azt jelenti, hogy – öccse, Valentinianusnak a születése előtt – Réka a bizánci császári trón várományosa. A sors akaratából azonban Rékából nem bizánci császárnő lesz, hanem Attila hun király feleségeként királyné. És ha már a királyné e vidéket szerette, és itt volt a székhelye, mi sem természetesebb, hogy a közeli Ágostonfalvát az Augusta császárnői címről nevezzék el.
Beszélő helynevek
A mondák mellett földrajzi nevek is erősítik Réka királyné székelyföldi tartózkodásának hitét, hogy itt volt az egyik székhelye. A Rika hegyétől nem messze Székelyudvarhely. Talán itt volt a királyné udvara? Érdekes módon épp itt emelkedett egykor Bud vára – a Csíki székely krónika szerint –, az első székely vezérek, rabonbánok székhelye. Amíg a magyarországi Buda vára közelében Rákos pataka folyik, addig Székelyföldön a Rika-hegység környékén találjuk Alsó- és Felsőrákost. A Duna-parti Buda, a hajdani Attila városa mellett nyújtózkodik Pilis hegye, ugyanilyen nevű hegy van Erdővidéken is. Hasonlóképp Kerekerdő emelkedik itt is, ott is! De Budától egy lépésre Solymár, az Udvarhely melletti Budvártól egy hajításnyira Kis- és Nagysólymos áll. Üröm található Budapest határában, Ürmös Erdővidék határán.
Érdekes párhuzam fedezhető fel a budavári királyi udvar és a székelyföldi hun királyné udvara között. Amikor Priszkosz rétor a Római Birodalom követségével Attila király udvarában járt, meglátogatta Réka királynét is. A diplomata leírja, hogy Attila háza egy magas dombon emelkedett (talán) a budai hegyen, hasonlóképp a királyné udvara Bud várában, Székelyudvarhely mellett. Mielőtt írásunk e fejezetét lezárnánk, el kell mondanunk, hogy a népi etimológia szóértelmesítést jelent, azaz az ismeretlen szavak a nép ajkán értelmet nyernek. Persze, ez a legtöbbször távol áll a nyelvészeti elemzésektől, amelyek tudományos módszerekkel próbálják megtalálni a hasonló hangzású szavak származása, jelentése közötti összefüggést. Így például nyelvészeti szempontból képtelenség a Honoria és a Homoród névalakulás, az n-ek m-mé válása. De a népi etimológia nem ismer határokat. Honoria nevét megtalálja az Udvarhely környéki falvak, egy egész tájegység és folyóvíz nevében Homoród formában. Van Homoródalmás, Nagy-Homoród, Kis-Homoród, Homoródfürdő. Nem azon kell okoskodni, filozofálni, hogy Réka királyné és Csaba királyfi valóban szereplői voltak-e a történelemnek! Ez utóbbiról a középkori magyar krónikák is tudnak. Azonban jó, ha ismerjük a tudományos kutatás eredményeit is, mert az szilárdítja kötődésünket szülőföldünkhöz. A Rika erdő középkori várairól, így a rikai toronyvárakról a régész Sófalvi András azt állítja, hogy formai jellegzetességük és funkciójuk által „a terület Árpád-kori sajátos fejlődésének építészeti lenyomatai, időrendi besorolásuk alapján pedig az erdélyi kővár-építkezés korai” előfutárai. Krónikáinkat, valamint a nép ajkán született mondákat, a névmagyarázatok színes világát műemlékeinkkel együtt a vendégforgalom szolgálatába lehet és kell állítani.
(folytatjuk)
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 15.
In memoriam – Búcsú Kósa Ferenctől, nyelvünk tudós búvárától
(Nagyszalonta, 1934. december 23. – Kolozsvár, 2014. december 3.) Szeretteid, kollégáid, barátaid fájdalmas szárnyaszegettséggel állunk koporsód mellett.
Egykori egyetemi évfolyamtársadként keresem a kínzó érzelmekhez illő szavakat, nyelvünk fáradhatatlan búvárához méltókat.
Sok mindent itt is el kellene mondani. Olyasmit is, ami a szakma művelői számára talán nem titok. Azt, hogy évfolyamunkról ugyanaz az épület lett ötünk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István, Láng Gusztáv és jómagam) szellemi otthona – fél évtizedig mint egyetemi hallgatóknak, majd mint a Bolyai Tudományegyetem, később a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóinak. Nem kis gonddal járó napi ügyeinket (évfolyamfelelősként) patikai pontossággal végezted, ugyanakkor diákbentlakásunk tanulószobáját se tudtuk elképzelni nélküled. Az elkövetkező évtizedekben szinte naponta találkoztunk, hisz a két magyar egyetemi tanszéket – az irodalmit és a nyelvészetit – egyetlen ajtó választotta el. Kötötte össze.
Kósa Ferenc hatvan évvel ezelőtt – egy vajúdó világban – nyelvünk és irodalmunk teljesebb megismerését választotta életcéljának. És hivatásához egy életen át hű maradt. Értékőrző tanár- és tudóstípus volt, a szilárd és megbízható ismereteket becsülte. Filológusként vallotta: egy forrás nem forrás. Pihenésnek szánt, hajszálpontosan megtervezett magányos kirándulásaira, gyaloglásaira is magával vitte tanári, tudósi világának rejtett gondjait. Az emlékíró Apor Péter ízes nyelvéről készült kitűnő doktori értekezése, a 14 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztésében végzett kivételes teljesítményű munkája, a jórészt szakfolyóiratokban napvilágot látó közleményei tanúsítják: különbséget tudott tenni múló divatok és valódi értékek között.
A tudomány szerves fejlődésének volt híve, s a magyar nyelv történetének avatott kutatójaként pontosan érzékelte hagyomány és változás egymást megtermékenyítő kölcsönhatását. Ezért is váltak kivételes pillanatokká alkalmi beszélgetéseink nyelvünk és irodalmunk együvé tartozásáról. Például arról, hogy a Góg és Magóg fiaként bemutatkozó Ady – a régi, „pompás” szavak megigézettje – Károlyi Gáspár bibliafordításának veretes kifejezéseivel ékítette verseit, több évszázados szellemi örökségünkből merítve újította meg költészetünket. És hányszor csodáltuk meg a földi utazásra Szalontáról – szülővárosodból – elinduló magyar költőóriás, a régit korszerűvé avató Arany János nyelvi kincseit. A magyar nyelvnek és kultúrának azon kincseit, amelyeknek egyik értő kutatója Te voltál. Közben Szabó T. Attila professzor utódjaként egyetemi hallgatóink százait vezetted be a magyar nyelv birodalmába.
Drága Barátunk!
Beszélgetéseink végleg megszakadtak. Nem tehetünk mást: a számodra is nyelvi, művészi mércének számító költőnk, a Toldi írójának utolsó soraival próbáljuk vigasztalni magunkat:
„Életem hatvanhatodik évébe’ Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe”.
Az általad elénk tárt levéltári kincseket megőrizzük. Emléked velünk marad.
Pihenj békében!
Kozma Dezső
Krónika (Kolozsvár)
(Nagyszalonta, 1934. december 23. – Kolozsvár, 2014. december 3.) Szeretteid, kollégáid, barátaid fájdalmas szárnyaszegettséggel állunk koporsód mellett.
Egykori egyetemi évfolyamtársadként keresem a kínzó érzelmekhez illő szavakat, nyelvünk fáradhatatlan búvárához méltókat.
Sok mindent itt is el kellene mondani. Olyasmit is, ami a szakma művelői számára talán nem titok. Azt, hogy évfolyamunkról ugyanaz az épület lett ötünk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István, Láng Gusztáv és jómagam) szellemi otthona – fél évtizedig mint egyetemi hallgatóknak, majd mint a Bolyai Tudományegyetem, később a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóinak. Nem kis gonddal járó napi ügyeinket (évfolyamfelelősként) patikai pontossággal végezted, ugyanakkor diákbentlakásunk tanulószobáját se tudtuk elképzelni nélküled. Az elkövetkező évtizedekben szinte naponta találkoztunk, hisz a két magyar egyetemi tanszéket – az irodalmit és a nyelvészetit – egyetlen ajtó választotta el. Kötötte össze.
Kósa Ferenc hatvan évvel ezelőtt – egy vajúdó világban – nyelvünk és irodalmunk teljesebb megismerését választotta életcéljának. És hivatásához egy életen át hű maradt. Értékőrző tanár- és tudóstípus volt, a szilárd és megbízható ismereteket becsülte. Filológusként vallotta: egy forrás nem forrás. Pihenésnek szánt, hajszálpontosan megtervezett magányos kirándulásaira, gyaloglásaira is magával vitte tanári, tudósi világának rejtett gondjait. Az emlékíró Apor Péter ízes nyelvéről készült kitűnő doktori értekezése, a 14 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztésében végzett kivételes teljesítményű munkája, a jórészt szakfolyóiratokban napvilágot látó közleményei tanúsítják: különbséget tudott tenni múló divatok és valódi értékek között.
A tudomány szerves fejlődésének volt híve, s a magyar nyelv történetének avatott kutatójaként pontosan érzékelte hagyomány és változás egymást megtermékenyítő kölcsönhatását. Ezért is váltak kivételes pillanatokká alkalmi beszélgetéseink nyelvünk és irodalmunk együvé tartozásáról. Például arról, hogy a Góg és Magóg fiaként bemutatkozó Ady – a régi, „pompás” szavak megigézettje – Károlyi Gáspár bibliafordításának veretes kifejezéseivel ékítette verseit, több évszázados szellemi örökségünkből merítve újította meg költészetünket. És hányszor csodáltuk meg a földi utazásra Szalontáról – szülővárosodból – elinduló magyar költőóriás, a régit korszerűvé avató Arany János nyelvi kincseit. A magyar nyelvnek és kultúrának azon kincseit, amelyeknek egyik értő kutatója Te voltál. Közben Szabó T. Attila professzor utódjaként egyetemi hallgatóink százait vezetted be a magyar nyelv birodalmába.
Drága Barátunk!
Beszélgetéseink végleg megszakadtak. Nem tehetünk mást: a számodra is nyelvi, művészi mércének számító költőnk, a Toldi írójának utolsó soraival próbáljuk vigasztalni magunkat:
„Életem hatvanhatodik évébe’ Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe”.
Az általad elénk tárt levéltári kincseket megőrizzük. Emléked velünk marad.
Pihenj békében!
Kozma Dezső
Krónika (Kolozsvár)
2016. január 31.
Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)
2016. szeptember 22.
„Az igazmondást választotta menedékül” (Elbúcsúztatták Csoóri Sándort)
Csoóri Sándor mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere a szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándor költő, író, filmalkotó temetésén tegnap az Óbudai temetőben. A szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt a kormány képviseletében Orbán Viktor miniszterelnök és a kabinet több tagja. Részt vett a temetésen Boross Péter volt miniszterelnök is.
Balog Zoltán búcsúbeszédében kiemelte: ha a 21. század magyarjai erős közösséget akarnak alkotni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt, nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmAradás és gyarapodás egyik fontos zálogát. A miniszter szerint mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is – emlékeztetett a miniszter, idézve Csoóri Sándor kérdését is: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Balog Zoltán elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. „Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai, és máris kiröpítették »közösségi lelkiismeretünk« státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete” – idézte fel. Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. „És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el” – hangsúlyozta. Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korintusi leveléből idézett. Búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet. Bogárdi Szabó István felidézte, hogy néhány hete, amikor meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson fel számára. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de a nagy beteg alkotó „végső, elrettentő erővel” vigasztalót kért. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor „az országot nem úgy rakták össze”, ahogy ő szerette volna. Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta Tornai József költő Csoóri Sándor ravatalánál. Kósa Ferenc filmrendező kitért arra is, hogy Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Csoóri Sándor szelleme életművében velünk mArad – fogalmazott Illyés Mária művészettörténész. Csoóri Sándort a kormány saját halottjának tekintette, temetését a Nemzeti Örökség Intézete szervezte.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Csoóri Sándor mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere a szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándor költő, író, filmalkotó temetésén tegnap az Óbudai temetőben. A szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt a kormány képviseletében Orbán Viktor miniszterelnök és a kabinet több tagja. Részt vett a temetésen Boross Péter volt miniszterelnök is.
Balog Zoltán búcsúbeszédében kiemelte: ha a 21. század magyarjai erős közösséget akarnak alkotni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt, nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmAradás és gyarapodás egyik fontos zálogát. A miniszter szerint mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is – emlékeztetett a miniszter, idézve Csoóri Sándor kérdését is: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Balog Zoltán elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. „Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai, és máris kiröpítették »közösségi lelkiismeretünk« státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete” – idézte fel. Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. „És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el” – hangsúlyozta. Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korintusi leveléből idézett. Búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet. Bogárdi Szabó István felidézte, hogy néhány hete, amikor meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson fel számára. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de a nagy beteg alkotó „végső, elrettentő erővel” vigasztalót kért. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor „az országot nem úgy rakták össze”, ahogy ő szerette volna. Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta Tornai József költő Csoóri Sándor ravatalánál. Kósa Ferenc filmrendező kitért arra is, hogy Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Csoóri Sándor szelleme életművében velünk mArad – fogalmazott Illyés Mária művészettörténész. Csoóri Sándort a kormány saját halottjának tekintette, temetését a Nemzeti Örökség Intézete szervezte.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 22.
Örök nyugalomra helyezték Csoóri Sándort
A fővárosi Óbudai temető 16-os parcellájában megtartott szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány több tagja, a magyar közélet egyéb jelesei, illetve Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Csoóri Sándor hosszan tartó súlyos betegség után, 86 éves korában halt meg 2016. szeptember 12-én kora hajnalban. Temetése ma délután 3 órakor kezdődött Óbudán. A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltárt. Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök igei alapú búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Elmondta, hogy néhány hete meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, és megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel neki. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de Csoóri Sándor mégis vigasztalót kért. A püspök nagy magyar őrállónak nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor az országot nem úgy rakták össze, ahogy ő szerette volna.
Tornai József költő, volt írószövetségi elnök barátként és pályatársként beszélt a búcsúztatón. Azt mondta, Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta az idős költő. Szerinte Csoóri az új modern magyar líra megszületésénél bábáskodott. Szerinte nemcsak politizáló, sőt lázadó költő, közéleti egyéniség volt, de a hatvanas évektől járta az országot, és nagy felháborodást kiváltó irodalmi riportkönyvet írt a paraszti gazdaságok tönkretételéről. Tornai szerint Csoóri Sándor politizált, de versei nem politizálódtak át, a versírást a személyiség nagy kalandjának tekintette, éppen ezért volt népszerű lírájában és társadalom bírálatában is. A rendszerváltás után nem sokkal kiábrándult a politikából, a költészetet a sorsának tekintette, a jót akarta, az igazi életet az igaztalan, hazug élettel szemben.
Illyés Mária művészettörténész azok nevében is búcsúzott, akik már nincsenek köztük. Édesapja, Illyés Gyula baráti viszonyban volt Csoóri Sándorral, haláláig figyelemmel kísérte fiatalabb pályatársa sorsát. Illyés Mária szerint Csoóri Sándor fájdalommal ment el, mert úgy érezte, hogy a világ jobbításáért folytatott harca nem volt sikeres. „Ha van méltó utókor, lesz mit helyrehoznia. Életműve most kerülhet tisztább levegőbe, most kell megkapnia az őt megillető figyelmet. Szelleme ebben az emelkedő műben velünk mArad” – fogalmazott.
Kósa Ferenc filmrendező azt mondta a búcsúztatón, hogy Csoóri Sándor az igazmondást választotta menedékül. Ahogy fogalmazott, Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Elmesélte, hogy Csoóri a hatvanas években azt mondta neki első találkozásukkor, hogy ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk. Aznap életre szóló barátságot kötöttek. A rendező felidézte, hogy az évtizedek alatt sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat és emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Kósa Ferenc annyit mondott erről, hogy „tisztességes emberek és tisztességes magyarok akartunk mAradni, erről tanúskodnak közéleti küzdelmeink is”.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elsőként mondott beszédet. Azt mondta, „elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, és a közös alapról indulás akár sokfelé is”. A miniszter elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai jelentek meg, és máris kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Balog azt is mondta: nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakiteleki népi sátorban is. Ahogy fogalmazott: „Csoóri nem lehetett az ünnepelt”.
A miniszter szerint a véleményvezérek a legnagyobb vadra lőttek, és sok nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek kinemmondhatóságával operáló korszellem. „Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el.” Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt.
itthon.ma
A fővárosi Óbudai temető 16-os parcellájában megtartott szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány több tagja, a magyar közélet egyéb jelesei, illetve Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Csoóri Sándor hosszan tartó súlyos betegség után, 86 éves korában halt meg 2016. szeptember 12-én kora hajnalban. Temetése ma délután 3 órakor kezdődött Óbudán. A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltárt. Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök igei alapú búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Elmondta, hogy néhány hete meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, és megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel neki. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de Csoóri Sándor mégis vigasztalót kért. A püspök nagy magyar őrállónak nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor az országot nem úgy rakták össze, ahogy ő szerette volna.
Tornai József költő, volt írószövetségi elnök barátként és pályatársként beszélt a búcsúztatón. Azt mondta, Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta az idős költő. Szerinte Csoóri az új modern magyar líra megszületésénél bábáskodott. Szerinte nemcsak politizáló, sőt lázadó költő, közéleti egyéniség volt, de a hatvanas évektől járta az országot, és nagy felháborodást kiváltó irodalmi riportkönyvet írt a paraszti gazdaságok tönkretételéről. Tornai szerint Csoóri Sándor politizált, de versei nem politizálódtak át, a versírást a személyiség nagy kalandjának tekintette, éppen ezért volt népszerű lírájában és társadalom bírálatában is. A rendszerváltás után nem sokkal kiábrándult a politikából, a költészetet a sorsának tekintette, a jót akarta, az igazi életet az igaztalan, hazug élettel szemben.
Illyés Mária művészettörténész azok nevében is búcsúzott, akik már nincsenek köztük. Édesapja, Illyés Gyula baráti viszonyban volt Csoóri Sándorral, haláláig figyelemmel kísérte fiatalabb pályatársa sorsát. Illyés Mária szerint Csoóri Sándor fájdalommal ment el, mert úgy érezte, hogy a világ jobbításáért folytatott harca nem volt sikeres. „Ha van méltó utókor, lesz mit helyrehoznia. Életműve most kerülhet tisztább levegőbe, most kell megkapnia az őt megillető figyelmet. Szelleme ebben az emelkedő műben velünk mArad” – fogalmazott.
Kósa Ferenc filmrendező azt mondta a búcsúztatón, hogy Csoóri Sándor az igazmondást választotta menedékül. Ahogy fogalmazott, Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Elmesélte, hogy Csoóri a hatvanas években azt mondta neki első találkozásukkor, hogy ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk. Aznap életre szóló barátságot kötöttek. A rendező felidézte, hogy az évtizedek alatt sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat és emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Kósa Ferenc annyit mondott erről, hogy „tisztességes emberek és tisztességes magyarok akartunk mAradni, erről tanúskodnak közéleti küzdelmeink is”.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elsőként mondott beszédet. Azt mondta, „elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, és a közös alapról indulás akár sokfelé is”. A miniszter elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai jelentek meg, és máris kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Balog azt is mondta: nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakiteleki népi sátorban is. Ahogy fogalmazott: „Csoóri nem lehetett az ünnepelt”.
A miniszter szerint a véleményvezérek a legnagyobb vadra lőttek, és sok nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek kinemmondhatóságával operáló korszellem. „Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el.” Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt.
itthon.ma
2016. szeptember 22.
NAGY ÉS SÚLYOS SZOLGÁLATÚ ŐRÁLLÓ
Balog Zoltán: A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk Csoóri Sándor
Szerda délután zsoltárénekléssel és imádságokkal kísérték utolsó útjára Csoóri Sándor Kossuth-díjas költőt, írót családtagjai, pályatársai és tisztelői. A költőt református szertartás szerint az Óbudai temető 16-os parcellájában temették el, koporsóját nemzetiszínű kötéllel engedték le a sírgödörbe, a hulló hant mellé virágot dobtak a résztvevők. A temetést a Nemzeti Örökség Intézete szervezte, a gyászszertartáson közjogi méltóságok, barátok, pályatársak is elbúcsúztak a szeptember 12-én, 86 éves korában elhunyt költőtől.
A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltár 1. és 2. versét. Ezt követően Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korinthusi leveléből idézett. A püspök búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Bogárdi Szabó István elmondta, hogy amikor meglátogatta a haldoklót a kórházban, meglepetésére vigasztaló zsoltárt kért tőle búcsúzóul a harci zsoltár helyett. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú: őrálló volt, akinek nagy és súlyos szolgálata van – mondta püspök.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere úgy véli: kidőlt egy hatalmas tölgyfa, amelynek ágain madarak raktak fészket, már régóta énekeltek és nevelték fiókáikat, most felröppennek, helyet keresnek. – Csoóri élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható politikai létezés, még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta a miniszter, majd azzal folytatta: kevés, ha azt mondjuk, hogy őt kihagyva nem lehet megírni az elmúlt 60-70 év magyar történelmét, inkább mondjuk azt, életművében benne van a magyarok történelme; amiben az elmúlt száz évben reménykedtek, amiért harcoltak, amit feladtak s amit megszereztek és létrehoztak – mindezt tudta szóba hozni, papírra vetni. Halála nem változtat ezen. A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk. Noha életében minden elképzelhető elismerést megkapott, mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak – országlakóknak és azon kívülieknek –, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is. Majd Csoóri kérdését idézte: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Hamar ő lett az, aki nem jó: tiltakozó aláírásokkal, ellencikkekkel kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státusából azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete.
Tornai József költő soha nem gondolta volna, hogy ott kell állnia Csoóri Sándor sírjánál, hiszen ,,ő maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet, halála a második világháború utáni magyar irodalmi és szellemi-politikai világ legnagyobb vesztesége”. Arra emlékeztetett, hogy 1967-es, Második születésem című kötetével alakult ki a Csoóri-vers érzéki képeivel és gondolatiságával.
Illyés Mária művészettörténész felidézte első találkozását a költővel, és azt, miként karolta fel Illyés Gyula. Felváltva idézett Illyés és Csoóri naplójából, amiből kiderült, hogy nemcsak szakmai, hanem baráti és gondolatközösség is volt közöttük. Sajnálja, hogy Csoóri fájdalommal ment el; akár Illyés Gyula, ő is úgy érezte, hogy életének mozgatóereje, a világ jobbítására fordított harca nem volt eléggé sikeres. Ha van méltó utókor, akkor lesz mit helyrehoznia.
Kósa Ferenc filmrendező felidézte, hogy az évtizedek során sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat, azon nem voltak hajlandók változtatni, emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Szólt arról, hogy akkor pontosan érzékelték: olyan korban és országban élnek, amelyben az embertelenség erői messze felülmúlják az emberségét, és a Trianonban megcsonkított ország, valamint a történelem által megtöretett nemzet erőinek szinte semmi esélyük a politikai hatalom vérvörös diktatúrájával, az országot megszálló hadsereg irdatlan katonai erejével szemben.
A temetésen részt vett Orbán Viktor miniszterelnök, Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Boross Péter volt miniszterelnök, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Fekete György, az MMA elnöke, a Hitel volt és jelenlegi szerkesztői, szerzői.
Csoóri Sándor hosszan tartó betegsége miatt már több éve visszavonult a közéletből, nem alkotott. Nélküle a magyar szellemi élet lett szegényebb, de életművével örök helyet küzdött ki a magyar irodalmi és történelmi panteonban is.
Csoóri Sándor a magyar költészet egyik legszebb hagyományát követte, azt, amit népi-látomásos költészetnek is nevezünk, ami Sinka István lírájától Nagy Lászlóig végbevitte a magyar versben a minőség forradalmát, és megteremtette a magyar érzésű és látású költészetet.
Költőt talán nem illendő versszó nélkül búcsúztatni, és most, hogy végső földközelben van, a Földközelben című versének egyik versszakát idézem: „Jó lovak, jó vitézek, jó halálok, / újra és újra elvérző őseim, / itt, földközelben, / még az emlékezet is hatalmasabb.”
Pataki Tamás
Magyar Idők (Budapest)
Balog Zoltán: A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk Csoóri Sándor
Szerda délután zsoltárénekléssel és imádságokkal kísérték utolsó útjára Csoóri Sándor Kossuth-díjas költőt, írót családtagjai, pályatársai és tisztelői. A költőt református szertartás szerint az Óbudai temető 16-os parcellájában temették el, koporsóját nemzetiszínű kötéllel engedték le a sírgödörbe, a hulló hant mellé virágot dobtak a résztvevők. A temetést a Nemzeti Örökség Intézete szervezte, a gyászszertartáson közjogi méltóságok, barátok, pályatársak is elbúcsúztak a szeptember 12-én, 86 éves korában elhunyt költőtől.
A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltár 1. és 2. versét. Ezt követően Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korinthusi leveléből idézett. A püspök búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Bogárdi Szabó István elmondta, hogy amikor meglátogatta a haldoklót a kórházban, meglepetésére vigasztaló zsoltárt kért tőle búcsúzóul a harci zsoltár helyett. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú: őrálló volt, akinek nagy és súlyos szolgálata van – mondta püspök.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere úgy véli: kidőlt egy hatalmas tölgyfa, amelynek ágain madarak raktak fészket, már régóta énekeltek és nevelték fiókáikat, most felröppennek, helyet keresnek. – Csoóri élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható politikai létezés, még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta a miniszter, majd azzal folytatta: kevés, ha azt mondjuk, hogy őt kihagyva nem lehet megírni az elmúlt 60-70 év magyar történelmét, inkább mondjuk azt, életművében benne van a magyarok történelme; amiben az elmúlt száz évben reménykedtek, amiért harcoltak, amit feladtak s amit megszereztek és létrehoztak – mindezt tudta szóba hozni, papírra vetni. Halála nem változtat ezen. A nép nyelvét, költészetét saját személyes nyelvén kínálta nekünk. Noha életében minden elképzelhető elismerést megkapott, mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak – országlakóknak és azon kívülieknek –, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is. Majd Csoóri kérdését idézte: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Hamar ő lett az, aki nem jó: tiltakozó aláírásokkal, ellencikkekkel kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státusából azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete.
Tornai József költő soha nem gondolta volna, hogy ott kell állnia Csoóri Sándor sírjánál, hiszen ,,ő maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet, halála a második világháború utáni magyar irodalmi és szellemi-politikai világ legnagyobb vesztesége”. Arra emlékeztetett, hogy 1967-es, Második születésem című kötetével alakult ki a Csoóri-vers érzéki képeivel és gondolatiságával.
Illyés Mária művészettörténész felidézte első találkozását a költővel, és azt, miként karolta fel Illyés Gyula. Felváltva idézett Illyés és Csoóri naplójából, amiből kiderült, hogy nemcsak szakmai, hanem baráti és gondolatközösség is volt közöttük. Sajnálja, hogy Csoóri fájdalommal ment el; akár Illyés Gyula, ő is úgy érezte, hogy életének mozgatóereje, a világ jobbítására fordított harca nem volt eléggé sikeres. Ha van méltó utókor, akkor lesz mit helyrehoznia.
Kósa Ferenc filmrendező felidézte, hogy az évtizedek során sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat, azon nem voltak hajlandók változtatni, emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Szólt arról, hogy akkor pontosan érzékelték: olyan korban és országban élnek, amelyben az embertelenség erői messze felülmúlják az emberségét, és a Trianonban megcsonkított ország, valamint a történelem által megtöretett nemzet erőinek szinte semmi esélyük a politikai hatalom vérvörös diktatúrájával, az országot megszálló hadsereg irdatlan katonai erejével szemben.
A temetésen részt vett Orbán Viktor miniszterelnök, Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Boross Péter volt miniszterelnök, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Fekete György, az MMA elnöke, a Hitel volt és jelenlegi szerkesztői, szerzői.
Csoóri Sándor hosszan tartó betegsége miatt már több éve visszavonult a közéletből, nem alkotott. Nélküle a magyar szellemi élet lett szegényebb, de életművével örök helyet küzdött ki a magyar irodalmi és történelmi panteonban is.
Csoóri Sándor a magyar költészet egyik legszebb hagyományát követte, azt, amit népi-látomásos költészetnek is nevezünk, ami Sinka István lírájától Nagy Lászlóig végbevitte a magyar versben a minőség forradalmát, és megteremtette a magyar érzésű és látású költészetet.
Költőt talán nem illendő versszó nélkül búcsúztatni, és most, hogy végső földközelben van, a Földközelben című versének egyik versszakát idézem: „Jó lovak, jó vitézek, jó halálok, / újra és újra elvérző őseim, / itt, földközelben, / még az emlékezet is hatalmasabb.”
Pataki Tamás
Magyar Idők (Budapest)
2016. szeptember 24.
Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 19.
1956 hatása 1989-re
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatása a magyar rendszerváltoztatásra címmel rendezett konferenciát a Demokratikus Átalakulásért Intézet az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) hétfőn.
Az 1956-os forradalom verte az első szöget a kommunizmus koporsójába; akkor indult el az a folyamat, amely a kelet-európai országok felszabadulásához vezetett 1990-ben – mondta Martonyi János egyetemi tanár, a Demokrácia Központ Közalapítvány kuratóriumának elnöke, az első és a második Orbán-kormány külügyminisztere a megnyitón. Az 1956-os forradalom a szabadságért és az igazságért folytatott küzdelem egyik kegyelmi pillanata volt. Az egyéni és a közösségi szabadságért, nemzeti függetlenségért indított harcban a múlt század egyik legfontosabb világtörténeti eseményévé vált – mondta Martonyi János. A kelet-európai rendszerváltások 1956 nélkül nem úgy és nem akkor zajlottak volna le. A forradalom 33 éven át, egészen a rendszerváltásig meghatározta a magyar valóságot, teljesen nyilvánvalóvá tette a kommunista rendszer illegitimitását, és meghatározta a magyar identitást – hangsúlyozta Martonyi János.
Tölgyessy Péter, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa, korábbi szabad demokrata, majd fideszes országgyűlési képviselő előadásában kifejtette: az 1956-os forradalom és az 1989–90-es rendszerváltás nagyon távol áll egymástól. Míg 1956-ban klasszikus forradalom zajlott, amelyben a nép elsöpörte az elnyomó rendszert, addig 1989-ben senki nem akart forradalmat: sem a nyugati politikusok, sem az elit – beleértve az állampárti és az ellenzéki politikusokat is –, sem pedig a társadalom. Nem az utcán bukott meg a rendszer, a kommunista hatalom hamarabb megértette, hogy vége, mint az átlag magyar – jegyezte meg a rendszerváltás egyik főszereplője és jelenlegi kutatója. Tölgyessy Péter arra is felhívta a figyelmet, hogy a kelet-európai átalakulások közül azok voltak igazán sikeresek, amelyekből a társadalom is kivette a részét. Míg Észtországban vagy Csehszlovákiában 90 százalék feletti részvétel volt az első szabad választásokon, addig Magyarországon csupán a 60 százalékot haladta meg. Mint mondta, az 1990-es választást nem elsősorban azért élte meg keserűen, mert nem győzött a pártja, hanem mert Magyarországon nem tapasztalta a nyugati-európai országokban választások idején az utcákon, a társadalomban megnyilvánuló ünnepi, örömteli hangulatot. Ugyanakkor hozzátette: 1989 beteljesítette elsődleges küldetését, és elvezette az országot az első szabad választásokig. Az igazi gondok utána kezdődtek. A rendszerváltást – ha már a társadalom nem igazán vett benne részt – az eredményessége is legitimálhatta volna, ám ez is elmaradt; az így kialakult helyzeten csak az igazságba vetett hit és egy sikeres polgárosodás változtathat – mondta. Tölgyessy Péter a Nagy Imre-temetés és a köztársaság 1989-es kikiáltása kapcsán arra utalt, hogy a pártállami vezetés azt az elvet követte: amit nem tudsz legyőzni, annak próbálj az élére állni.
A privatizáció visszásságaira vonatkozó kérdésre úgy válaszolt: lehettek tárgyak, munkaeszközök, amelyek tisztességtelenül cseréltek tulajdonost, ám a cégek, vállalatok formájában létező állami vagyon versenyképtelenné, értéktelenné vált és gyakorlatilag elolvadt a szocializmus utolsó időszakában. A pártállami vezetők felelősségre vonásáról szólva Tölgyessy Péter úgy vélekedett, hogy bár szóltak mellette morális érvek, a reformkommunista vezetés nem vesztette el teljesen a népszerűségét, az 1994-es választásokon aratott nagyarányú győzelme pedig politikailag eldöntötte az igazságtétel ügyét.
Kónya Imre, az Antall-kormány belügyminisztere, volt MDF-es politikus szerint az embereknek rossz a véleménye a rendszerváltásról, az illúziók nem váltak valóra, kicsit előbbre is tarthatnánk, de ezért nem 1989 a felelős, hanem ami utána következett. Talán a politikai osztály 1989-ben még meglévő együttműködési készsége hiányzik – jegyezte meg az egykori politikus. Ha 1989 megtisztul az aktuálpolitikai értelmezésektől, akkor kapaszkodó lehet egy eljövendő nemzedék számára, és egyszer még büszke lehet az ország a rendszerváltásra ugyanúgy, mint az 1956-os forradalomra – vélekedett Kónya Imre.
Rainer M. János egyetemi tanár a demokratikus ellenzék 1956-hoz fűződő viszonya kapcsán kiemelte: a forradalom a morális alapot jelentette a Kádár-rendszerrel való szembenállásban. 1956 emlékezetét őrizték többek között a demokratikus ellenzék szamizdat kiadványai, repülő egyeteme és a Bibó-emlékkönyv – mondta.
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke előadásában felvetette: vajon az értelmiség mindig képviselte-e ’56 sokszínűségét, hiszen nemcsak a második nyilvánosságban élt a forradalom emléke, de például Nagy Gáspár versei, Kósa Ferenc, Sára Sándor vagy Jancsó Miklós filmjei is a forradalmat idézték fel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatása a magyar rendszerváltoztatásra címmel rendezett konferenciát a Demokratikus Átalakulásért Intézet az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) hétfőn.
Az 1956-os forradalom verte az első szöget a kommunizmus koporsójába; akkor indult el az a folyamat, amely a kelet-európai országok felszabadulásához vezetett 1990-ben – mondta Martonyi János egyetemi tanár, a Demokrácia Központ Közalapítvány kuratóriumának elnöke, az első és a második Orbán-kormány külügyminisztere a megnyitón. Az 1956-os forradalom a szabadságért és az igazságért folytatott küzdelem egyik kegyelmi pillanata volt. Az egyéni és a közösségi szabadságért, nemzeti függetlenségért indított harcban a múlt század egyik legfontosabb világtörténeti eseményévé vált – mondta Martonyi János. A kelet-európai rendszerváltások 1956 nélkül nem úgy és nem akkor zajlottak volna le. A forradalom 33 éven át, egészen a rendszerváltásig meghatározta a magyar valóságot, teljesen nyilvánvalóvá tette a kommunista rendszer illegitimitását, és meghatározta a magyar identitást – hangsúlyozta Martonyi János.
Tölgyessy Péter, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa, korábbi szabad demokrata, majd fideszes országgyűlési képviselő előadásában kifejtette: az 1956-os forradalom és az 1989–90-es rendszerváltás nagyon távol áll egymástól. Míg 1956-ban klasszikus forradalom zajlott, amelyben a nép elsöpörte az elnyomó rendszert, addig 1989-ben senki nem akart forradalmat: sem a nyugati politikusok, sem az elit – beleértve az állampárti és az ellenzéki politikusokat is –, sem pedig a társadalom. Nem az utcán bukott meg a rendszer, a kommunista hatalom hamarabb megértette, hogy vége, mint az átlag magyar – jegyezte meg a rendszerváltás egyik főszereplője és jelenlegi kutatója. Tölgyessy Péter arra is felhívta a figyelmet, hogy a kelet-európai átalakulások közül azok voltak igazán sikeresek, amelyekből a társadalom is kivette a részét. Míg Észtországban vagy Csehszlovákiában 90 százalék feletti részvétel volt az első szabad választásokon, addig Magyarországon csupán a 60 százalékot haladta meg. Mint mondta, az 1990-es választást nem elsősorban azért élte meg keserűen, mert nem győzött a pártja, hanem mert Magyarországon nem tapasztalta a nyugati-európai országokban választások idején az utcákon, a társadalomban megnyilvánuló ünnepi, örömteli hangulatot. Ugyanakkor hozzátette: 1989 beteljesítette elsődleges küldetését, és elvezette az országot az első szabad választásokig. Az igazi gondok utána kezdődtek. A rendszerváltást – ha már a társadalom nem igazán vett benne részt – az eredményessége is legitimálhatta volna, ám ez is elmaradt; az így kialakult helyzeten csak az igazságba vetett hit és egy sikeres polgárosodás változtathat – mondta. Tölgyessy Péter a Nagy Imre-temetés és a köztársaság 1989-es kikiáltása kapcsán arra utalt, hogy a pártállami vezetés azt az elvet követte: amit nem tudsz legyőzni, annak próbálj az élére állni.
A privatizáció visszásságaira vonatkozó kérdésre úgy válaszolt: lehettek tárgyak, munkaeszközök, amelyek tisztességtelenül cseréltek tulajdonost, ám a cégek, vállalatok formájában létező állami vagyon versenyképtelenné, értéktelenné vált és gyakorlatilag elolvadt a szocializmus utolsó időszakában. A pártállami vezetők felelősségre vonásáról szólva Tölgyessy Péter úgy vélekedett, hogy bár szóltak mellette morális érvek, a reformkommunista vezetés nem vesztette el teljesen a népszerűségét, az 1994-es választásokon aratott nagyarányú győzelme pedig politikailag eldöntötte az igazságtétel ügyét.
Kónya Imre, az Antall-kormány belügyminisztere, volt MDF-es politikus szerint az embereknek rossz a véleménye a rendszerváltásról, az illúziók nem váltak valóra, kicsit előbbre is tarthatnánk, de ezért nem 1989 a felelős, hanem ami utána következett. Talán a politikai osztály 1989-ben még meglévő együttműködési készsége hiányzik – jegyezte meg az egykori politikus. Ha 1989 megtisztul az aktuálpolitikai értelmezésektől, akkor kapaszkodó lehet egy eljövendő nemzedék számára, és egyszer még büszke lehet az ország a rendszerváltásra ugyanúgy, mint az 1956-os forradalomra – vélekedett Kónya Imre.
Rainer M. János egyetemi tanár a demokratikus ellenzék 1956-hoz fűződő viszonya kapcsán kiemelte: a forradalom a morális alapot jelentette a Kádár-rendszerrel való szembenállásban. 1956 emlékezetét őrizték többek között a demokratikus ellenzék szamizdat kiadványai, repülő egyeteme és a Bibó-emlékkönyv – mondta.
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke előadásában felvetette: vajon az értelmiség mindig képviselte-e ’56 sokszínűségét, hiszen nemcsak a második nyilvánosságban élt a forradalom emléke, de például Nagy Gáspár versei, Kósa Ferenc, Sára Sándor vagy Jancsó Miklós filmjei is a forradalmat idézték fel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 29.
Csoóri és az ismeretlen erdélyi orvos
Mondják, hogy Csoóri Sándor az egybegyülekezés embere volt: költőként, gondolkodóként, világjáróként, a magyar szó szerelmeseként. Létezett olyan érdemleges tanácskozás, szervezkedés, beszélgetés a Kádár-kori Magyarországon, ahol ő nem volt jelen? Volt-e olyan emberpróbáló ügy, amelyhez ne tette volna oda vállát, még a pártteokrácia főkorifeusaival is vállalva a szembesülést – barátai, védencei, az ÜGY érdekében?
Nem ismertem személyesen, túl sokan forgolódtak körülötte. Amikor megtudtam, hogy nagybeteg – úgy két éve forma, nyár vége felé –, elmentem Zámolyba, meglátogatni a szülőházát, beszippantani gyermekkora táji-tárgyi világából egy tüsszentésre valót. A községet átszelő Kossuth Lajos főutcán, a központ közelében parkoltam le, ahol északnak tartva lefelé lejt az út, közel a református templomhoz. Egy virágárus asszony igazított útba: „Menjen egy keveset vissza, forduljon jobbra a Vörösmarty utcába. Haladjon előre, aztán az első utca jobbra a Petőfi utca. Annak a közepén áll üresen a háza.” Így könnyű költővé válni, évődtem magamban. Aztán a szerény kinézetű vaskapu előtt állingálva délnyugat felé tekintgettem: abba az irányba, amerre az Arany János utca, Móra Ferenc utca, a Zrínyi utca és Gárdonyi utca húzódott. Ringató gyermekkor? Nem is folytatom. Szeptember 21-én, szikrázó napsütésben, az Óbudai temető 16-os parcellájában az elhunyt költőt pályatársai és barátai nevében – többek közt – Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Tornai József költő, Illyés Mária művészettörténész és Kósa Ferenc filmrendező búcsúztatta. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke így idézte fel utolsó találkozásukat: „Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magányos befelé-tekintése és önkéntes csendfogsága után – megromlott fizikumában, nagybetegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és lám, kiderült, mégsem ismerem – mit sem várva a válaszára, már lapoztam is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!” Odahaza és a könyvtárakban délutánonként újra olvasgatni próbáltam verseit, esszéit. Néha céltalanul pergettem ujjaim közt vaskos köteteit, mígnem – váratlanul – az újpesti városi könyvtárban egy még ismeretlen, karcsú kötetére bukkantam Esztergomi töredékek címmel. Ottani művészbarátai adták ki 1990-ben. Hogyisne: a városnak támaszkodó kilátó dombon állt már több mint egy évtizede a költő szerény faháza, itt érezte otthon magát, ide tudott elmenekülni a Kádár János-i, Aczél György-i Pestről. Kertje úgy lejtett, mint dédnagyapám tanórokja (sövénnyel kerített cseresznyés kertje) a Kis-Küküllő menti suvadozásban. A címadó verséből idézek: „Alvó kutyák feje a nehéz porban / s itt-ott szétszórva kövek, / kidöntött fák és bazilika-árnyak: / Esztergom augusztus-éji töredékei. / Hazaérni én már csak itt érek haza.” A kötet gazdag – barátokról, képtármegnyitókról, összejövetelekről tanúskodó – fotóanyagát nézegetve az 59. oldalon egy kép ébresztett fel metafizikai álmodozásomból, amely alatt ezt állt: Kiss Ferenc és Csoóri Sándor között egy erdélyi orvos. De hiszen ez Darkó Zsiga bátyám, hogyan lehet elfeledni a nevét! – méltatlankodtam egy sort. Talán úgy, hogy nem ültek mellette órák hosszat – hetente legalább egyszer –, éveken át! Mit tudják az esztergomi szerkesztők, hogy mit jelent a sepsiszentgyörgyi „Kripta” magas székében lábat lóbálni és várni a világvégét 1986-ban egy csésze kávépótló mellett! Nem hallották soha Zsiga bátyám ízes, vége nincs történeteit. A közeli kórház műtőjéből dolga végeztével hazafelé tartva mindig felment a Kriptába, és várta művész és újságíró barátait. Helyettük gyakran én érkeztem a Mikó Kollégiumból. Volt eset, hogy súlyos műtét után inkább hallgatni volt kedve, és az asztalfőn ülve Maurice Paléologue A cárok Oroszországa című könyvét olvasta. A csupa ablak első emeletről pompás kilátás nyílt a közeli erdőre. Azt bámultam, eközben remélve, hogy meglepő részletre bukkan Trianon előzményével kapcsolatban. Aztán észbe kapva töltött nekem is egy pohár murfatlart, hiszen a lányunokája tanára voltam. A szerkesztő Nagyfalusi Tibor azt sem tudhatta, mit jelent együtt várni Darkó úrral a felmentő sereget: talán megérkezik Farkas Árpád jobbról vagy Magyari Lajos, Czegő Zoltán balról, a közeli szerkesztőségből. Az alanyi költők híján esetleg benéz jövet-menet a próza fáradhatatlan mestere: Bogdán László, a filozofálgató Bíró Béla vagy a szintén mindenütt jelen lévő, szoborállító, kultúrmindenes kolumnista: Sylvester Lajos. Darkó Zsigmond sebész főorvos úr nemcsak Csoóri Sándorral, hanem a képen látható, kitűnő irodalomtörténész és nagy ellenzéki szervező Kiss Ferenccel is megjárta. Mielőtt a 85. születésnapjára kiadott Emlékkötetről elemzést írtam volna, elolvastam Kiss Ferenc naplóját. Az alábbi bekezdésre bukkantam: „Tegnap este itt volt Sanyi (ti. Csoóri – S. K. B.), Király (ti. Károly – K.B.) meg Für Lajos. Utóbb Czine jött Dorkó Zsigával”. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepéről származik ez a névelírásos bejegyzés. Tisztelt ismeretlen erdélyi orvos! Veled és asztaltársaiddal jobb volt üldögélni lapos pénztárcával is a szentgyörgyi Sugás vagy Stadion vendéglőben, azaz a „Kriptában”, mint később Budán, a Rózsadomb étteremben vagy a soproni Borkóstolóban. Egy Csoóri-verssel búcsúzunk újból Tőled, annak a költőnek a soraival, aki nemrég hagyott itt minket, és akit a Charta aláírása miatt földszintes Dugovics Titusznak gúnyoltak az örök alkalmazkodók: „Múlnak a napok nélkülem, / életem nélkül múlnak a napok. / Hétfőre hétfő jön és keddre kedd / és már a pompás kínkeservek is / maguk elunva fuvoláznak”. S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mondják, hogy Csoóri Sándor az egybegyülekezés embere volt: költőként, gondolkodóként, világjáróként, a magyar szó szerelmeseként. Létezett olyan érdemleges tanácskozás, szervezkedés, beszélgetés a Kádár-kori Magyarországon, ahol ő nem volt jelen? Volt-e olyan emberpróbáló ügy, amelyhez ne tette volna oda vállát, még a pártteokrácia főkorifeusaival is vállalva a szembesülést – barátai, védencei, az ÜGY érdekében?
Nem ismertem személyesen, túl sokan forgolódtak körülötte. Amikor megtudtam, hogy nagybeteg – úgy két éve forma, nyár vége felé –, elmentem Zámolyba, meglátogatni a szülőházát, beszippantani gyermekkora táji-tárgyi világából egy tüsszentésre valót. A községet átszelő Kossuth Lajos főutcán, a központ közelében parkoltam le, ahol északnak tartva lefelé lejt az út, közel a református templomhoz. Egy virágárus asszony igazított útba: „Menjen egy keveset vissza, forduljon jobbra a Vörösmarty utcába. Haladjon előre, aztán az első utca jobbra a Petőfi utca. Annak a közepén áll üresen a háza.” Így könnyű költővé válni, évődtem magamban. Aztán a szerény kinézetű vaskapu előtt állingálva délnyugat felé tekintgettem: abba az irányba, amerre az Arany János utca, Móra Ferenc utca, a Zrínyi utca és Gárdonyi utca húzódott. Ringató gyermekkor? Nem is folytatom. Szeptember 21-én, szikrázó napsütésben, az Óbudai temető 16-os parcellájában az elhunyt költőt pályatársai és barátai nevében – többek közt – Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Tornai József költő, Illyés Mária művészettörténész és Kósa Ferenc filmrendező búcsúztatta. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke így idézte fel utolsó találkozásukat: „Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magányos befelé-tekintése és önkéntes csendfogsága után – megromlott fizikumában, nagybetegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és lám, kiderült, mégsem ismerem – mit sem várva a válaszára, már lapoztam is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!” Odahaza és a könyvtárakban délutánonként újra olvasgatni próbáltam verseit, esszéit. Néha céltalanul pergettem ujjaim közt vaskos köteteit, mígnem – váratlanul – az újpesti városi könyvtárban egy még ismeretlen, karcsú kötetére bukkantam Esztergomi töredékek címmel. Ottani művészbarátai adták ki 1990-ben. Hogyisne: a városnak támaszkodó kilátó dombon állt már több mint egy évtizede a költő szerény faháza, itt érezte otthon magát, ide tudott elmenekülni a Kádár János-i, Aczél György-i Pestről. Kertje úgy lejtett, mint dédnagyapám tanórokja (sövénnyel kerített cseresznyés kertje) a Kis-Küküllő menti suvadozásban. A címadó verséből idézek: „Alvó kutyák feje a nehéz porban / s itt-ott szétszórva kövek, / kidöntött fák és bazilika-árnyak: / Esztergom augusztus-éji töredékei. / Hazaérni én már csak itt érek haza.” A kötet gazdag – barátokról, képtármegnyitókról, összejövetelekről tanúskodó – fotóanyagát nézegetve az 59. oldalon egy kép ébresztett fel metafizikai álmodozásomból, amely alatt ezt állt: Kiss Ferenc és Csoóri Sándor között egy erdélyi orvos. De hiszen ez Darkó Zsiga bátyám, hogyan lehet elfeledni a nevét! – méltatlankodtam egy sort. Talán úgy, hogy nem ültek mellette órák hosszat – hetente legalább egyszer –, éveken át! Mit tudják az esztergomi szerkesztők, hogy mit jelent a sepsiszentgyörgyi „Kripta” magas székében lábat lóbálni és várni a világvégét 1986-ban egy csésze kávépótló mellett! Nem hallották soha Zsiga bátyám ízes, vége nincs történeteit. A közeli kórház műtőjéből dolga végeztével hazafelé tartva mindig felment a Kriptába, és várta művész és újságíró barátait. Helyettük gyakran én érkeztem a Mikó Kollégiumból. Volt eset, hogy súlyos műtét után inkább hallgatni volt kedve, és az asztalfőn ülve Maurice Paléologue A cárok Oroszországa című könyvét olvasta. A csupa ablak első emeletről pompás kilátás nyílt a közeli erdőre. Azt bámultam, eközben remélve, hogy meglepő részletre bukkan Trianon előzményével kapcsolatban. Aztán észbe kapva töltött nekem is egy pohár murfatlart, hiszen a lányunokája tanára voltam. A szerkesztő Nagyfalusi Tibor azt sem tudhatta, mit jelent együtt várni Darkó úrral a felmentő sereget: talán megérkezik Farkas Árpád jobbról vagy Magyari Lajos, Czegő Zoltán balról, a közeli szerkesztőségből. Az alanyi költők híján esetleg benéz jövet-menet a próza fáradhatatlan mestere: Bogdán László, a filozofálgató Bíró Béla vagy a szintén mindenütt jelen lévő, szoborállító, kultúrmindenes kolumnista: Sylvester Lajos. Darkó Zsigmond sebész főorvos úr nemcsak Csoóri Sándorral, hanem a képen látható, kitűnő irodalomtörténész és nagy ellenzéki szervező Kiss Ferenccel is megjárta. Mielőtt a 85. születésnapjára kiadott Emlékkötetről elemzést írtam volna, elolvastam Kiss Ferenc naplóját. Az alábbi bekezdésre bukkantam: „Tegnap este itt volt Sanyi (ti. Csoóri – S. K. B.), Király (ti. Károly – K.B.) meg Für Lajos. Utóbb Czine jött Dorkó Zsigával”. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepéről származik ez a névelírásos bejegyzés. Tisztelt ismeretlen erdélyi orvos! Veled és asztaltársaiddal jobb volt üldögélni lapos pénztárcával is a szentgyörgyi Sugás vagy Stadion vendéglőben, azaz a „Kriptában”, mint később Budán, a Rózsadomb étteremben vagy a soproni Borkóstolóban. Egy Csoóri-verssel búcsúzunk újból Tőled, annak a költőnek a soraival, aki nemrég hagyott itt minket, és akit a Charta aláírása miatt földszintes Dugovics Titusznak gúnyoltak az örök alkalmazkodók: „Múlnak a napok nélkülem, / életem nélkül múlnak a napok. / Hétfőre hétfő jön és keddre kedd / és már a pompás kínkeservek is / maguk elunva fuvoláznak”. S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)