"Magyar Ifjúsági Konferenciát (MIK) rendeznek októberben Magyarországon, amely a tervek szerint a határon túli ifjúsági szervezeteknek biztosítana intézményesített keretet az együttműködésre és segítené az információáramoltatást a szervezetek és a magyar közigazgatási szervek között. Június 5-én Szegeden találkoztak a vajdasági, horvátországi, szlovéniai, kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, magyarországi és a nyugati államok fiataljait tömörítő szervezetek képviselői, hogy előkészítsék a Magyar Ifjúsági Konferenciát. A megbeszélésen részt vett a marosvásárhelyi Kósa András is, aki az RMDSZ Ifjúsági Főosztályát képviselte. Kósa András elmondta, hogy a határon túli ifjúsági szervezetek egymás közötti és a magyarországi ifjúsági szervezetekkel kialakított kapcsolatai nem nevezhetőek kielégítőnek, ezért régóta megfogalmazódott az igény a MIK létrehozására. A budapesti Márton Áron Kollégiumot szeretnék kiépíteni a határon túli magyar fiatalok intézményévé. A kollégium a diákok hazatérését segítő intézménnyé válhat. Tovább kívánják fejleszteni a Budapesten létrehozott Metszéspont irodát, amely a határon túli magyarok ifjúsági irodája. A mostani zárónyilatkozatban szerepel, hogy "a határon túli magyar közösségek iránti felelősség elvének értelmében az Ifjúsági és Sportminisztérium (ISM) rendszeresen megrendezi a Magyar Ifjúsági Konferenciát, amely a magyar állam, a határon inneni és túli ifjúsági társadalom párbeszédének fóruma lesz." A találkozón Romániából képviseltette magát az RMDSZ Ifjúsági Főosztálya, a református egyház, a Magyar Ifjúsági Tanács és a csángó magyarok szervezete. A Magyar Ifjúsági Tanácsban hat ifjúsági szervezet van, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége, az Országos Magyar Diákszövetség, a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége, a Romániai Magyar Diákújságírók Egyesülete, az Ifjú Keresztény Egylet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet. Ezek mind országos szervezetek. - Hamarosan bizottság alakul a konferencia előkészítésére. A rendezvényen jelen lesz az Ifjúsági és Sportminisztériumnak, a Határon Túli Magyarok Hivatalának és a Külügyminisztériumnak is egy-egy képviselője. A MIK programorientált lesz, tehát ifjúsági projekteket finanszíroz majd. /Farczádi Attila: Hamarosan megtartják az I. Magyar Ifjúsági Konferenciát. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 12./"

"A magyarországi Ifjúsági és Sportminisztérium meghívására június 4-5-én mintegy 40 magyar ifjúsági szervezetvezető - Magyarországról és a határon túlról - gyűlt össze tanácskozni Szegeden a minisztérium vezetőivel. Jelen volt dr, Deutsch Tamás miniszter, Wootsch Péter közigazgatási államtitkár, Hölvényi György ifjúságért felelős államtitkár, valamint Németh Zsolt, a Külügyminisztérium politikai államtitkára és Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke. Az erdélyi "csapat" tagjai voltak az Országos Magyar Diákszövetség képviseletében Martini Réka és Tókos Pál; a MISZSZ elnöke: Nagy Pál, az RMDSZ képviseletében Tatár Béla és Kósa András, az Ifjúsági Keresztyén Egylet részéről Buzogány Dezső és a Via Spei csángómagyar ifjúsági szervezet vezetője. Soraikat erősítette még Sógor Csaba, a Magyar Ifjak Világfórumának elnöke, valamint a budapesti székhelyű határon túli magyar ifjúsági információs iroda - a Metszéspont Iroda - vezetője, Antal Attila. A tanácskozás elsődleges célja a minisztérium és a határon túli magyar ifjúsági szervezetek kapcsolatrendszerének áttekintése és a jövőbeni együttműködés megalapozása volt, valamint a szeptemberre tervezett Magyar Ifjúsági Konferencia formai és tartalmi előkészítése. A tanácskozás végeztével a résztvevők közös nyilatkozatot adtak ki. /Ifjúsági Találkozó Szegeden. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 14./"

Nagy Zsolt, az RMDSZ területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnöke, az Ifjúsági Főosztály volt vezetője volt a vendége Marosvásárhelyen a Karácsonyi Zsigmond újságíró és Kósa András szociológus által vezetett XXI. zóna nevű vitaklubnak, ahol a politikai utánpótlásról és az RMDSZ ifjúságpolitikai elképzeléseiről volt szó. Nagy Zsolt kifejtette, hogy az RMDSZ jelenlegi vezetői profi politikusokká váltak az elmúlt tíz esztendő folyamán. A fiatal RMDSZ-politikusok - mint például Birtalan József, Kelemen Hunor, Demeter János vagy Niculescu Antal - bebizonyították rátermettségüket, hozzáértésüket. - A Szövetségi Képviselők Tanácsa legutóbbi, decemberi ülésén a Magyar Ifjúsági Tanács kemény hangú állásfoglalást tett közzé, amelyben kilátásba helyezte, hogy amennyiben az általuk felvetett kérdésekben nem találnak meghallgatásra az RMDSZ-nél, akkor esetleg külön listákon indulhatnak a közelgő helyhatósági választásokon. Nagy Zsolt értetlenül fogadta az állásfoglalást, mert az abban felvetettek nem teljesen felelnek meg a valóságnak. 1998 őszétől 1999 májusáig, ameddig az Ifjúsági Főosztály vezetője volt, öt alkalommal is találkoztak az ifjúsági szervezetek vezetőivel, mindannyiszor főosztály kezdeményezésére. Ennek ellenére ezek a megnyilvánulások létező, valós gondokat tükröznek, bizonyos elégedetlenségeket jeleznek. Nagy Zsolt megjegyezte, a múlt év decemberében egy januárra esedékes találkozóra invitálta az ifjúsági szervezetek vezetőit, amelyen a belső- és a helyhatósági választásokról, az ifjúsági szervezeteknek a jelöltállításban való részvételéről, valamint az RMDSZ-szervezetek és az ifjúsági szervezetek közötti viszonyról lett volna szó. Eddig nem érkezett válasz az ifjúsági szervezetektől. /Szentgyörgyi László: RMDSZ-es elégedettség. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 18./

"Új magyar kiadvány látott napvilágot, a Szóház (civil információs havilap, Dés, március). Az új lap hírül adta, hogy Désen és környékén pezsgő közösségi és kulturális tevékenység zajlik /táncház, cserkészet, népfőiskola, könyvbemutatók, szavalóverseny, színjátszás, rovásírás-verseny/. V. évfolyamánál tart a Források ("A Borszékért Alapítvány közérdekű lapja", februári szám). A mostani szám kultúrtörténeti összeállítást és viccválogatást közölt. Hírhordó (az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének hírlevele, márciusi szám) - a lapszám címeiből: Tudomány kettős kötésben (Marx György írása irodalom, kultúra egyetemes és nemzeti jellegének "vitájáról"), Anyanyelvünk becsülete a tankönyvekben (Kósa András), beszámolók kulturális vetélkedőkről. Moldvai Magyarság (a moldvai csángók lapja, februári szám) - a lapszám közölte a Mária-himnusz szövegét, a moldvai csángókra vonatkozó részletet - magyarul és románul - Dimitrie Cantemir Descrierea Moldovei (Moldva leírása) című 1714-es művéből, Sylvester Lajos beszélgetését Nyisztor Tinka néprajzkutatóval (Mindig tudtam, hogy magyar vagyok), akinek - a beszélgetés kiegészítéseként - A magyar táplálkozáskultúra változásai Moldvában c. tanulmányát is közölték. A moldvai katolikusok egyházi szertartásrendje 1642-ből (Benda Kálmán), A moldvai csángók származása és neve (dr. Veress Endre), A csángók identitásproblémájának nyelvi és nyelven kívüli okai (dr. Fodor Katalin), A moldvai csángók öltözete - A női öltözet (dr. Nagy Jenő). /Szonda Szabolcs: Mit írnak a lapok? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 12./"

"Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének Sepsiszentgyörgyön megjelenő hírleve, a Hírhordó októberi számában az illyefalvi, a mogyoróskai, a veszprémi nyári anyanyelvi táborról olvasható élménybeszámoló a részt vevő diákok-tanárok tollából. Kósa András a Kárpát-medencei magyar nyelvű oktatásról szóló eszmefuttatását, Komoróczy György helységneveinkről írott jegyzetét, Erdély Judit az anyanyelvi versenyekről fogalmazott álláspontját teszi közzé a hírlevélben. A Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének Hírlevele a Szent László Római Katolikus Gimnázium alapításának és fejlődésének történetét hozta. /Hírlevelek, hírek. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 12./"

Szeptember 17-én a magyar kormánynak címzett ajánlások megfogalmazásával ért véget a Magyar Professzorok Világtalálkozója, amelyet a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi új épületében tartottak. Erősíteni kell a magyar nyelvű oktatás teljes vertikumát a határon túli régiókban. Ehhez többletfinanszírozás szükséges egy határon túli magyar felsőoktatási alap létrehozásával. Nagyobb figyelmet kell fordítani e régióban az oktatói utánpótlás rendszeres biztosítására, törvényes lehetőséget kell teremteni a végzett orvosok és gyógyszerészek magyarországi szakintézetekben való továbbképzésére s a diplomák kölcsönös elismerésére. Több választási cikluson átnyúló, hosszú távú tudománypolitikai stratégia kidolgozása szükséges, olvasható az ajánlásban. Csath Magdolna, a gödöllői Szent István Egyetem professzora előadásában hangsúlyozta, hogy egy nemzet versenyképességét nem az alacsonyan tartott bérekkel, a legyengített nemzeti valutával és a külföldi cégeknek kínált támogatásokkal lehet javítani, sokkal inkább azzal, hogy egy ország mennyit áldoz a képességek, az általános tudásszint emelésére és az infrastruktúrára. Kósa András gödöllői matematikaprofesszor tette fel a kérdést, hogy az oktatásban le szabad-e mondani a régi korok értékeit is őrző hagyományokról? A világtalálkozón Markó Béla miniszterelnök-helyettes az erdélyi magyar felsőoktatás 15 éves mérlegét vonta meg. Ez idő alatt sikerült egy olyan felsőoktatási rendszert felépíteni, amelyről már lehet kritikusan szólni. Ezt a rendszert versenyképessé kell tenni, mondotta. El kell érni azt, hogy a Sapientia Egyetem fenntartásában a román állam is szerepet vállaljon. Markó Bélát a Magyar Professzorok Világtanácsa Pro Universitate et Scientia-díjjal tüntette ki. Ezt követően a Világtanács oklevelét és emlékérmét vehette át Kásler Miklós, a budapesti Országos Onkológiai Intézet professzora, valamint a MOGYE egyetemi tanárai: Csedő Károly, Jung János és Nagy Örs rektor-helyettes. /Bodolai Gyöngyi: Ajánlások megfogalmazásával zárult a Magyar Professzorok Világtalálkozója. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 20./

2008 zaklatott év volt az RMDSZ történetében, összességében sikeresnek mondható a szereplése. A helyhatósági választásokon ugyan néhány helyen a Magyar Polgári Párt (MPP) megszorongatta, néhol le is győzte az RMDSZ jelöltjeit, azonban az önkormányzatokban sok helyen megerősödött az RMDSZ pozíciója. Dr. Benedek Imre kizárása az RMDSZ-ből jelzi, hogy a szövetségen belül jóval nagyobb problémák vannak, talán túl régóta van együtt ez a csapat. Rövidlátást mutatott a teljes RMDSZ-vezetőség, amikor meghallgatás nélkül, azonnal kizárta Benedek Imrét soraiból. Újabb probléma lesz, hogy négyéves kormányzás után több olyan RMDSZ-szereplő tér haza Bukarestből, akik több-kevesebb joggal helyet követelnek maguknak. Egy politikai döntés-előkészítő „kutatóközpont” felállítása lehet egy olyan intézményi háttér, ahol a bukaresti tisztségviselők helyet találhatnak. Az elmúlt négy évben sokan hördültek fel a kormányzati pozíciókba kerültek neve hallatán, de az igazi harcok majd most lesznek az RMDSZ egyes érdekcsoportjai között. /Kósa András: Politika és érdekvédelem? = Népújság (Marosvásárhely), jan. 6./

„Veszélyes és ostoba játékot játszik a Fidesz" – interjú Markó Bélával
Fideszes hátszéllel szeretnék megosztani a romániai magyarság politikai képviseletét, de ezzel csak azt érhetik el, hogy végül megszűnik a parlamenti képviseletünk – mondta a Hírszerzőnek adott interjújában Markó Béla. Az RMDSZ elnöke tizennyolc év után távozik a szövetség éléről.
- Miért most távozik? Korábban is lett volna rá alkalma, ígérte is, mégis maradt.
- Az elmúlt 18 évben valóban többször fontolgattam a lépést, de nyilvánosan soha nem mondtam, hogy vissza fogok vonulni. Annyit igen, hogy nem tervezem hosszúra a politikai pályámat, mert szerintem író embernek, alkotó értelmiséginek nem kell hosszasan a politikában ragadnia. Aztán egy idő után rájöttem, jobb, ha ilyeneket nem mondok.
- De miért most?
- Tizennyolc éve vagyok az RMDSZ elnöke, 1989 decembere óta politizálok, bőven elég volt. Felnőttek új politikus nemzedékek, akik eleve ezt a pályát választották, nekik is módot kell már adni a szemléletük érvényesítésére
Mi az RMDSZ legnagyobb sikere és kudarca az elmúlt időszakban?
- A legnagyobb siker szerintem maga az RMDSZ léte: hogy sikerült egy folyamatos, egységes parlamenti képviseletet biztosítani a romániai magyarság számára. Ez az egység csorbult, csökkent az utóbbi időben, de folyamatosan ugyanolyan súllyal bírt. Kérdés persze, hogy ezzel mit értünk el: ezt mindenkinek módjában áll megítélni, ez klasszikusan a félig tele, félig üres pohár esete: hosszan beszélhetünk arról, ami benne van a pohárban, és arról is, ami még hiányzik.
Azt gondolom, politikailag azért az erdélyi magyar vezetők eredménye, hogy a román politikai életben mára nem lehet eltekinteni az RMDSZ-től, legyen az egy fontos parlamenti döntés, vagy egy kormánykoalíció – ezt nem én, hanem román politikusok mondják. Változni is sok minden változott, ma már a magyar nyelv nyilvánosan használható, teljes körű az iskolahálózat, széles körű egyetemi oktatás van, és az új oktatási törvényben az eddigi tiltásokat is eltöröljük.
- A román kormány hosszú ideig mostohagyerekként kezelte a magyarlakta területeket a fejlesztések szempontjából, ez mennyire változott?
- Az RMDSZ kormányzati részvételének fontos eredménye, hogy ez mára megváltozott. Kiegyenlítettük a korábbi hátrányos helyzetet, bár nem dolgoztuk le teljesen a lemaradást. Romániában kézi vezérléssel történik a költségvetés elosztása, ezért is nagyon fontos, hogy ott legyünk a kormányban, mert sajnos még ma is Bukarestben mondják meg, hogy egy erdélyi megyében milyen útfejlesztésre kerüljön sor. Mára leküzdöttük a hátrányt.
- Na és mi volt a kudarc?
- Maradjunk az infrastruktúránál: Erdélyben korábban nem volt autópálya. Elértük 2004-ben, hogy elkészült az észak-erdélyi autópálya terve, megkötötték a szerződést is. 2010-re el is kellett volna készülnie 200-300 kilométer autópályának a határtól, ehhez képest van ötven. Ez fölfogható kudarcnak is. Az autonómia ügyében is keveset haladtunk előre.
- Az RMDSZ nem is beszélt sokáig az autonómiáról, majd amikor más, rivális politikai erők elkezdték követelni, önök is programjuk részévé tették. De minta mindig is fél szívvel támogatták volna. - A riválisainknak ez mindig is komoly vádja volt az RMDSZ-szel szemben, hogy mi nem vívtuk ki az autonómiát. De ez kezdettől fogva nem volt igaz. Az autonómia a programunkban is benne volt. De valóban volt egy alapvető különbség: az RMDSZ cselekvési helyzetben volt: a parlamentben politizáltunk, el kellett érni eredményeket, majd 1996-ban kormányzásra is vállalkoztunk. Minden pillanatban szembesültünk azzal, hogy mit lehet kinyilatkoztatni, és mit megvalósítani. Ebben a helyzetben nem azt tartottuk fontosnak, hogy naponta kiabáljuk ennek fontosságáról, sőt valóban úgy éreztük, hogy néha más, fontos célok érdekében megéri kicsit nem beszélni róla. De engem egy 1995-ben Londonban tartott előadásomért az autonómiáról a román szenátus határozatban ítélt el, tehát nem igaz, hogy soha nem beszéltünk róla.
- Egyszer Szász Jenő Magyar Polgári Pártja formájában már kapott kihívót fideszes hátszéllel az RMDSZ, most itt egy másik, Tőkés László új mozgalma formájában, szintén a Fidesz-kormány által megtámogatva. Ez most mennyire jelent komoly kihívást? Nem fenyeget az a helyzet, hogy megoszlanak a szavazatok és elvész a parlamenti képviselet?
- Ahogy maga is mondta: ebben a kezdeményezésben éppen a budapesti hátszél az aggasztó. Ez elég erős, sőt tudomásom szerint döntő tényező: Tőkés Lászlóék nem fogtak volna pártalakításba, ha nem kaptak volna támogatást egy úgynevezett Demokrácia Központ-hálózatot hozzanak létre. Én ezt egy rendkívül felelőtlen döntésnek tartom, főleg annak fényében, hogy 2007-ben – igaz, sok vitával – mi egyezségre léptünk Tőkés Lászlóval. Lehet erről azt mondani, hogy ez csak egy deklaratív tett volt…
- Ők ezt mondják, hogy nem teljesült belőle szinte semmi.
- Közös listát indítottunk az EP-választásokon, bejutott három képviselőnk, köztük Tőkés László. Elismerem, ez közös érdek volt, de nem lehet azt mondani, hogy nem hajlottunk a kompromisszumra. Ezen az úton lehetett volna továbbmenni, az összefogás lenne a szándék. De itt nem erről van szó, hanem hogy ki veri jobban fejbe a másikat. A cél az RMDSZ eljelentéktelenítése, szétszedése egy új párttal. De az RMDSZ tud nyitni, és ki tudunk terjeszteni egy közös ernyőt mindazok felé, akik politizálni akarnak.
- A mindenkori magyar kormányok mennyire játszottak a határon túli magyar politika megosztására? Minden kormánynak megvoltak a maga által kedvelt szervezetei, még ha ezek nem is egyeztek a választók preferenciáival. Önről például köztudott, hogy a baloldali kormányokkal ápolt jó viszonyt. - Rám nagyon sok magyarországi politikus azért „haragszik", mert mindenkit zavart, hogy az RMDSZ önálló politikát folytat. Én senkinek nem engedtem, hogy diktáljon, se Budapestről, se Bukarestből, miközben szinte mindenki megpróbálta. Bukarestben hamarabb rájöttek, hogy ez nem megy, Magyarországról folyamatos volt a sértődöttség, hogy nem tudtak ránk telefonálni, hogy „fiúk adjatok már ki egy nyilatkozatot", vagy csináljátok ezt, vagy azt. Számtalan példát hozhatnék fel ezekre a próbálkozásokra – akiben volt bölcsesség, előbb-utóbb rájött, hogy ez nem megy. Valóban, nekem a szememre hányják, hogy a baloldali-liberális kormányokkal jó volt a viszonyom, de mit kellett volna tenni, ha nyolc évig ilyen kormánya volt Magyarországnak? Ellenzékbe kellett volna vinnem az erdélyi magyarságot? Szükségünk volt az anyaország támogatására, ezt kellett szem előtt tartanom. Számunkra a magyar kormány nem egyik, vagy másik párt kormánya, hanem Magyarországé. Lehet prédikálni a határon túli magyarok pluralizmusáról, de azt szeretném, hogy aki ezt prédikálja, otthon is eszerint cselekedjen. Számunkra két fontos tényező van: az 5 százalékos parlamenti küszöb, és a 6,9 százalékos romániai magyarság – ezen belül kell értelmezni a pluralizmust Erdélyben.
- De szükség van még etnikai alapon szerveződő pártokra? A Híd, szlovák-magyar vegyes formáció sokkal sikeresebb volt, mint az etnikai alapú Magyar Koalíció Pártja. A szlovákiai magyar választók jelentős része láthatóan pragmatikusan gondolkozik: arra szavaz, akitől fejlesztést, hatékony képviseletet remél.
- Én mindig azt mondtam, hogy egy entitásként működni akaró közösségnek szüksége van egységes képviseletre – hogy milyen formában, arról persze lehet beszélni. Mert vannak sajátos érdekek. Azt is illúziónak tartom, hogy amikor az etnikumok közti viszony már megoldódóban van, nem olyan fontos ez a képviselet. Ez egy naiv szemléletből táplálkozik, abból, hogy a történelem előre megy: a történelem visszafelé is mehet. Ha a román parlamentben most nincs ott az RMDSZ, és úgy csinálnak egy új oktatási törvényt, a nacionalizmus (főleg a gazdasági válság miatt) pillanatok alatt fölgerjed, és amit már elértünk, egy pillanat alatt visszavehető. Ezért van szükség az érdekképviseleti egységre. Szlovákiában valószínűleg arról van szó, hogy a magyar párt több éven át nem tudott eredményt elérni ellenzékben, miközben nőtt a feszültség szlovákok és magyarok között, és a magyarok a párbeszédre szavaztak inkább a feszültség helyett. Vagyis van két lehetőség, de Budapesten sajnos most éppen a harmadikon, a legostobábbon gondolkoznak.
- Hogy érti?
- Etnikai képviseletet akarnak, de azt viszont megosztva. Ezáltal magunkat verjük szét. Kárpátalján is ez történt, sikerült tökéletesen kettészakítani a magyarságot.
- De legalábbis időnként az erdélyi magyarok is túllépnek az etnikai korlátokon: amikor Traian Basescu elnök megbuktatásáról vagy újraválasztásáról volt szó, az RMDSZ jelöltje, és felhívásai ellenére is nagy részük a román elnökre szavazott. Talán azért, mert Basescu sok fejlesztést ígért.
- Gazdasági racionalitás volt emögött, meg egy olyan politikusi attitűd, ami Basescu személyében tetszett a magyaroknak. Ez nagy tanulság volt. De alig telt el egy év, és ugyanezen emberek egy része azért szid minket, hogy miért léptünk koalícióra Basescuval.
- A határon túli magyaroknak juttatott pénzeket mennyire pártalapon osztják? Most eléggé nagy a felháborodás azok között, akik nem kaptak. Mennyire próbálják a magyar kormányok kézből etetni a határon túli szervezeteket?
- Legyünk őszinték: teljes elfogulatlanságot sosem lehetett érvényesíteni. De ezek a támogatások működtek időnként jobban, időnként rosszabbul, valamikor kikérték a véleményünket, és figyelembe is vették, most egyelőre úgy tűnik, a rosszabb változat érvényesül. A Szülőföld Alap pályázatainál a kuratóriumokban részt vevő kollégáinkkal egyszerűen közölték, hogy ez van, ezek a szervezetek kapnak és kész, nem vették figyelembe a döntéseinket. A Látó című irodalmi lap sem kapott egy fillért sem – vagy azt hitték, hogy még én vagyok a főszerkesztő (holott 2005 óta már nem), vagy azt gondolták, a lap ideológiai, irodalmi hol-állásánál fogva nem támogatandó, holott kiváló gárda dolgozik ott, a főszerkesztő Kossuth-díjas költő. Szeretném azt hinni, hogy ezek balesetek, de úgy tűnik, nem csak a politikát, a kultúrát is át akarják rendezni, ami azon túl, hogy ostobaság, nem is szokott sikerülni, csak ellenállást vált ki.
- Nem érzi úgy, hogy a magyar kormányok hajlamosak egyfajta paternalista szemlélettel viszonyulni a határon túliakhoz, akik még biztos népviseletben járnak, hátrányos helyzetűek, nem tudnak önállóan dönteni? - Mindig az volt az érzésem, hogy a magyar politika a ló egyik oldaláról a másikra esik, biztos valamilyen történelmi frusztráltság az oka. Hol azzal kell szembesülnünk, hogy „ti most már önállóak vagytok, nem támogatunk titeket", hol azzal, hogy „támogatunk, de úgy, ahogy mi akarjuk, mi jobban tudjuk, és különben is nálunk van a pénz" – ami persze igaz. De biztosan van valami nagyságrendi probléma a magyar kormányok szemléletében.
- Ezt hogy érti?
- Vegyünk például engem: egy 22 milliós lakosú, 230 ezer négyzetkilométer alapterületű ország egyetlen miniszterelnök-helyettese vagyok, valós és erős hatáskörökkel. Elég nagy befolyással tudok lenni a román kormány döntéseire. A román művelődési tárcát magyar politikus vezeti. Magyarországon ezek még mindig nem tudatosultak. Felnőttek a határon túli közösségek, és szó sincs róla, hogy valami paternalizmust rájuk lehetne erőltetni. De sajnos való igaz, hogy egyesek még vállalják ezt a gyerekszerepet: rohangálnak Budapestre, és hozzák a híreket, hogy engem X támogat, őt Y, pontosan lehet tudni, hogy ki támogatja Szász Jenőt, ki Tőkés Lászlót.
- És most? Vissza az irodalmi életbe? A Látó szerkesztőségébe?
- A Látót már mások szerkesztik, bár barátaim, nem megyek vissza. Egyelőre a politikából sem lépek ki teljesen, a közéletből még kevésbé. Megtartom a kormánytisztségemet, amíg az RMDSZ úgy akarja, és a kormány bírja szusszal – ez nem biztos, hogy hosszú idő lesz. De a parlamentben is szenátori mandátumom van 2012-ig. Könyvkiadás, lapkiadás, és hasonlók – ezekkel akarok majd foglalkozni. Kósa András, hirszerzo.hu, Erdély.ma

Megalakult az Erdélyi Művészeti Központ
Megalakult csütörtökön az Erdélyi Művészeti Központ. A Kovászna megyei tanács, a Székely Nemzeti Múzeum fenntartója a múzeumban tartott ülésén fogadta el az intézmény létrehozására vonatkozó határozatot.
Vargha Mihály múzeumigazgató a tanácsülést követő sajtótájékoztatón történelmi pillanatnak nevezte az Erdélyi Művészeti Központ létrehozását. Hangsúlyozta, az intézménynek székháza is lesz, de addig is elkezdi a munkát: a kallódó életművek felkutatását és megmentését, a Nyugatra irányuló műalkotások helyben tartását, a tudományos munkát, az erdélyi művészeti élet feltérképezését és a kanonizációs rend felállítását.
A központnak már van leltárkönyve, 45 alkotást kapott adományba, azonkívül a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában levű műtárgyak közül több százat meghatározott tematika szerint átadnak. A központ még ebben az évben megszervez egy kiállítást az eddig adományba kapott alkotásokból, azonkívül felkérték Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt, hogy állítson össze egy tárlatot Erdélyi Képzőművészet 1945–1965 címmel, majd tavasszal a MaMű Társaság tagjait látják vendégül, a munkáikat állítják ki. A tárlatokat Erdély és a Partium nagyvárosaiban és Bukarestben is bemutatják.
Tamás Sándor, a háromszéki közgyűlés elnöke hangsúlyozta, a közösségépítés része a kultúra támogatása, az Erdélyi Művészeti Központ székházának a telket megvásárolták, a rajta levő kisebb ingatlant annyira felújítják, hogy jövőre kiállítások megszervezésére alkalmas lesz.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere emlékeztetett, hogy a Székely Nemzeti Múzeum megalakulása után 37 évvel, 1912-ben épült meg a Kós Károly által tervezett múzeumépület, abban bíznak, hogy a központ székházára nem kell ennyit várni. „Lobbizunk, hogy a magyar kormány is kiemelt fontosságú intézményként kezelje az Erdélyi Művészeti Központot, de elsősorban a romániai közpénzekből, a székelyek és az erdélyi magyarok adólejeiből szeretnénk megépíteni.
Kérdés, hogy a román kormány csak csendőrlaktanyát és rendőrszékházat akar építeni a Székelyföldön vagy a kultúrát is hajlandó támogatni” – fogalmazta meg az elöljáró. Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese, a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) elnöke felidézte, hogy az erdélyi közgyűjtemény megvalósításának gondolata már a kilencvenes években megfogalmazódott, de a kivitelezés megtorpant, mert nem volt pénz arra, hogy Kolozsváron megvásároljanak egy hatalmas ingatlant.
„Ma már egyértelmű, hogy a civil szféra nem tud egy ilyen nagyságrendű intézmény létrehozására közpénzt bevonni, ezért erős önkormányzati hátteret kellett találni, csak Kovászna és Hargita megyék jöhettek számításba. A helyszín tekintetében is az erdélyi képzőművészek, művészettörténészek és intézményvezetők konszenzusára volt szükség, hogy az összerdélyi kitekintésű intézményt mindenki magáénak érezhesse” – szögezte le Székely István. Kósa András a Balassi Intézet Bukaresti Kulturális Központjának igazgatója kifejtette, az egyetemes magyar kultúra számára is fontos az intézmény megalakulása, meg kell találni a forrásokat, hogy megépüljön a székház is.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Lezárult a XX. KÖDAK
A Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ) XX. alkalommal szervezte meg Közéleti Diák- és Ifjúsági Akadémiáját (KÖDAK), amelyen 12-16 középiskolás diáktanácsos számára biztosított szakmai és jellembeli fejlődési lehetőséget öt hétvégi képzésen. A képzéseket követően a résztvevőknek saját források felhasználásával kell műhelytábort szervezniük, amellyel egyéni képességeiket, fejlődésüket bizonyíthatják. A tavaly meghirdetett pályázatra harmincnál többen jelentkeztek. Összesen 14 felvételizőt vettek fel az akadémiára Brassó, Hargita, Kolozs, Maros, Szatmár és Temes megyéből.
Az első hétvégén Szász Levente, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Közgazdaságtudományi karának adjunktusa tartott képzést szervezeti menedzsment témában Medgyesen. A második hétvége oktatója Debreczeni Sándor volt, a nagyváradi hétvége témája pedig a pénzügyek, a pályázatírás és szponzorkeresés. A nagybányai hétvégén a Prisma Egyesület egyik munkatársa, Filer Lóránd vett részt, aki a rendezvényszervezésről tartott képzést. A negyedik hétvégén Kósa András-László, szociológus és a KÖDAK egyik alapítója beszélt Homoródfürdőn az érdekképviseletről. Az utolsó hétvégi multiplikátor képzést Kádár Magor nemzetközileg elismert képző tartotta Sepsiszentgyörgyön.
A műhelytábort 2013 januárjában szervezik meg a „Ködakosok”. A Közéleti Diák- és Ifjúsági Akadémia Intézete és a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége köszöni a képzőknek, a helyi szervezőknek és a támogatóknak, hogy segítettek a résztvevő diákoknak felejthetetlen élményt nyújtani.
MAKOSZ sajtóiroda
Szabadság (Kolozsvár),

Magyarként Bukarestben, tabu vagy lehetőség?
A román fővárost próbálja közelebb hozni a magyar közösséghez a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) bukaresti szervezete. Nagy-Bege Zoltán a társaság elnöke a nemrégiben szervezett „Magyarként Bukarestben, tabu vagy lehetőség” című konferencia kapcsán rámutatott: várnak minden vállalkozót, karrierépítőt és egyetemistát, aki csatlakozni szeretne a másfél éve megalakult magyar közgazdász közösséghez.
Hozzátette: a rendezvény célja volt eloszlatni a Bukarestet körülölelő tévhiteket magyar sikertörténetek bemutatásával. Az egész napos konferencián több mint 90 érdeklődő vett részt, két harmaduk Bukaresten kívülről, köztük Vajdaságból érkezett.
Az RMKT elnöke, Nagy-Bege Zoltán szerint az előadók megtalálása volt a legegyszerűbb folyamat, hiszen magyar ajkú szakemberből és vállalkozóból nincs hiány a fővárosban. „Az ő példájuk által szeretnénk biztatni és bevonzani a résztvevőket a bukaresti lehetőségekbe”, mutatott rá az elnök.
A konferencián a fővárosi életről szerzett tapasztalatokról beszéltek a házigazda Kósa András a Balassi Intézet igazgatója mellett, Diósi László az OTP Románia-, Pándi Tibor a Citi Bank Románia- és Daradics Kinga a MOL Románia vezérigazgatói. A moderátor Vincze Lóránt, EU Parlamenti Tanácsos volt.
A lapunknak beszámoló Duda Tihamér, az RMKT ifjúsági frakciójának elnöke szerint a felszólalók egyetértettek azzal, hogy Bukarest színes, multikulturális várossá nőtte ki magát, ahol az ország többi részén nem látott lehetőségek fogadják az embert, nem csak gazdasági de oktatási és kulturális szempontból is.
A fővárosi magyar rendezvényen a bankok és kommunikációs cégek kapcsolatáról és az ebben rejlő lehetőségekről beszélt Nagy Ágnes a Román Nemzeti Bank vezetőtanácsának tagja, Szávúj József az iNes tulajdonosa, Csenteri Levente a Combridge vezérigazgatója és Pál Rozália a Garanti Bank Gazdasági igazgatója.
A záró rész gyakorlati útmutató volt az uniós pénzforrásokhoz és pályázatokhoz, melyre meghívottak Dezső Péter a Goodwill Consulting igazgatója, Olti Ágoston az OTP Consulting ügyvezető igazgatója, Rácz Attila az AAM Consulting eladási igazgatója voltak, Gyerkó László a versenytanács képviselőjének moderálásában.
A bukaresti rendezvény borkóstolóval egybekötött vacsorával zárult, ahol lehetőség nyílt kapcsolatépítésre is. A szervezők szerint a kapuk kezdenek megnyílni a Kárpátmedencén innen és túli romániai magyarok között. „Magyarként Bukarestben élni nem tabu, hanem lehetőség!”- összegzett az RMKT elnöke Nagy-Bege Zoltán
Kovács Zsolt. maszol.ro

Nyomot hagyni az időben
A háromszéki ember számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választ, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ezért is jár ma Sepsiszentgyörgy jó úton, hogy kulturális nagyhatalom legyen Erdélyben – mondja Lakatos Mihály, aki idén szeptemberig a sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központnak volt az igazgatója.
– 2011 szeptemberétől 2015 őszéig a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője volt. 2011 őszén azt nyilatkozta, hogy kis pénzből nagy focit szeretne játszani. Sikerült Szentgyörgyöt kulturális nagyhatalommá varázsolni?
– Szögezzük le először is, hogy a Puskás Öcsi-féle szállóige mögött nagy életbölcsesség lapul. Azt azonban rendszerint szem elől tévesztik, hogy ebben a szállóigében nem a „nagy pénz” a kulcsfogalom, hanem az, amelyik meg sem jelenik benne: a tehetség. Tehetség híján nagy pénzért sem tud senki nagy focit produkálni. Puskás ezt nyugodtan kijelenthette, de őutána bizony már elég kevesen… De mielőtt még az a benyomás keletkezne, hogy szerénytelenül az intézetvezetés Puskás Öcsijének képzelem magam, gyorsan pontosítanék: 2011-ben is arra gondoltam, hogy ha van elegendő kreativitás és merészség az emberben, akkor szerényebb eszközökkel is képes maradandót vagy legalább emlékezeteset alkotni. Más szóval: bíztam magamban, ami nem elítélendő tulajdonság, ha vezetői beosztást vállal az ember. Az önbizalom egyik pillére az volt, hogy a rendezvényszervezést húsz évvel korábban kezdtem, így már voltak némi ismereteim e téren, a másik meg, hogy a munkámból kifolyólag már korábban igen jó kapcsolatom alakult ki mind az anyaországi, mind a határon túli (nemcsak erdélyi) kulturális élet számos meghatározó szereplőjével. E kapcsolatrendszerben aztán nem is kellett csalódnom. Mindazonáltal Sepsiszentgyörgyöt nem én varázsoltam kulturális nagyhatalommá, s ha ma mutat efféle jeleket, akkor azt önmagának köszönheti. Ez nem udvariaskodás, semmi okom rá, nem akarok indulni a polgármesteri székért. Ez egy vegytiszta képlet eredménye: a szentgyörgyi, a háromszéki emberek számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választottak, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ettől kezdve az út ki volt kövezve. A kultúra szerencsés csillagzatát csak erősítette az, hogy a helyi kulturális intézmények élére olyan fiatal, ambiciózus vezetők kerültek, akik akartak, mertek és tudtak tenni a térség kultúrájáért. És ehhez ötleteik is voltak. Egyszer mondtam is viccesen Antal Árpádnak, hogy valamikor úgy fogják számon tartani ezt az időszakot, mint Sepsiszentgyörgy fénykorát. De azt hiszem, ez nem vicc. Ennek a pezsgő életnek az én intézményem, mint az anyaország képviselője, egy sajátos színfoltja volt. Előzetes terveimnek mintegy nyolcvan százalékát sikerült megvalósítani. S ha a hátrahagyott, de már többé-kevésbé előkészített programok is megvalósulnak, ez a mutató fennebb is kúszhat. De számomra nem is a mennyiségi mutatók számítanak, hanem az, hogy sikerült-e nyomot hagynunk az időben. Bármilyen jó is egy rendezvény, a következő héten jön egy másik, és gyorsan feledteti az előzőt. Ez természetes. Ám ha sikerül olyat alkotnunk, ami átível az időn és összeköt bennünket az utánunk következő generációkkal, az már valami. Az egy olyan üzenet, ami a jövőben is visszhangzik. A négy évnyi programkavalkádban van néhány, amit mérföldkőként tartok számon: pl. a Siculicidium 250. című képzőművészeti pályázatunk nyomán keletkezett tematikus tárlat, hagyományos és digitális műalkotásokkal. Ez megmarad, és ötven–száz év múlva is tudni fogja az utókor, hogy korunk művészei hogyan vélekedtek a Siculicidiumról. De ilyen a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázatunkra született egyfelvonásos színmű is, illetve az, hogy szívós munkával és némi anyagi támogatással sikerült áttörést elérnünk a Hamvas Béla-életmű tekintetében is: 2013 decemberében megjelent az első román nyelvű Hamvas-kötet, a Filosofia vinului. Amint az várható volt, a román értelmiség körében nagy sikert aratott a mű (külön öröm, hogy a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László a fordítója!), és megnyitotta a kaput az életmű további darabjai számára is.
– A szentgyörgyi központ a bukaresti Balassi Intézet fiókjaként működik – hogyan kell elképzelni a két intézet közötti együttműködést?
– Az együttműködés a lehető legegyszerűbb módon történik: közös programokat tervezünk, „kölcsönadunk” egymásnak produkciókat (a költségek is megoszlanak így, és az előadók érdeke is az, hogy ha kiutaznak Romániába, minél több helyen tudjanak fellépni), minden úton-módon segítjük egymást. Az érdekek és a központi előírások is ezt diktálták számunkra. Az már csak ráadás, hogy Kósa Andrással emberileg is jó, baráti kapcsolatot ápoltunk. A munkamegosztás szerint a bukaresti intézet elsődleges célcsoportja a román nagyközönség és a román kulturális élet szereplői, míg a sepsiszentgyörgyi fiókintézeté az erdélyi magyar közösség és kultúrája. Ez természetesen nem jelent merev elhatárolást, ha lehetőség nyílt rá (márpedig nyílt), mindketten bekalandoztunk egymás „felségvizeire”. A bukaresti intézet számos programot bonyolított Erdélyben, mi román nyelvű Hamvas-művet jelentettünk meg, vagy román–magyar írótábort szerveztünk Árkoson. Sőt, kezdeményeztük, hogy közel fél évszázados kihagyás után kétkötetes román nyelvű antológiában juttassuk el a kortárs magyar irodalom értékeit a román olvasókhoz. Egy vers- és egy prózakötetről van szó. Az ehhez szükséges pénzt is elnyertük az NKA-tól, de a teljes körű megvalósításra már nem maradt időm. Bízom benne, hogy a bukarestiek valóra váltják ezt az álmomat… Úgy hiszem, a magyar–magyar kulturális kapcsolatokat is sikerült fejleszteni, hiszen számos olyan előadót hívtunk meg, aki korábban egyáltalán nem járt Erdélyben. Arra is hangsúlyt fektettem, hogy olyan műhelyek, alkotók is eljöjjenek, akik annak ellenére, hogy valódi értékeket alkottak, nem feltétlenül tartoztak a kánonalkotók preferáltjai közé, mint pl. a Hitel, a Kortárs, a Műút című folyóiratok, vagy Temesi Ferenc, Ács Margit, Hász Róbert, Ferdinándy György és mások. Úgy vélem, sikerült ezáltal némileg árnyalni pl. a kortárs magyar irodalomról kialakult összképet. De először járt a Székelyföldön az egri Gárdonyi Géza Színház vagy a Harlekin Bábszínház társulata is. A magyar nemzet története című, három éven át bonyolított előadássorozat folyamán pedig jeles kortárs történészek egész sora fordult meg a Székelyföld középiskoláiban, és e fellépéseknek feltehetőleg még lesz hasznos utóélete.
– Szentgyörgy is pályázik az Európai Kulturális Főváros címre – mennyiben növelheti az esélyeit az a tény, hogy a városban működik egy ilyen kulturális intézet?
– Az biztos, hogy az intézet létét nem fogják a negatívumok közé sorolni… Amiként az is biztos, hogy nem ez lesz a döntő tényező. Ez év elején fordítottam le Klaus Johannis Pas cu pas című könyvét, amiből az derült ki számomra, hogy a komoly munka, a vonzó programkínálat és a jó kapcsolatok együttesen segíthetnek hozzá egy várost a cím elnyeréséhez. Mindhárom tényező egyformán nyom a latban, és együtt kilencven százaléknyi esélyt biztosítanak a sikerre. A fennmaradó tízet jelenti a csillagok szerencsés együttállása… Szerencsére, egy ilyen munka eredményei nem mennek veszendőbe akkor sem, ha a végső siker elmarad. A kapcsolat a várossal élő volt a korábbi években is, a szervezők rendszeresen megkerestek bennünket, akkor is, ha ezek nem mindig materializálódtak konkrét programokban. Ám azt elmondhatom, hogy egyetlen olyan programunk sem volt a négy év alatt, mely során ne működtünk volna együtt valamely városi vagy megyei intézménnyel. Azt hiszem, ezt nevezik szerves kapcsolatnak…
– S ha már Szentgyörgy – mennyire volt szerencsés Szentgyörgyön létrehozni ezt az intézményt? Miért nem Vásárhely vagy Kolozsvár?
– Az, hogy Szentgyörgyre került, nem szerencse kérdése. A viccbeli négy pszichológus állítólag csak úgy tud becsavarni egy villanykörtét, ha a körte is akarja. Nos, a háromszékiek nagyon akarták ezt az intézményt, így lett az övék, és nem másé. Azt tapasztaltam, hogy a háromszékiek – és itt döntően a polgárosult, az effajta jó hagyományokat továbbéltető rétegről van szó – kultúraszerető, igényes és öntudatos emberek. Nem tudom, máshol előfordult-e már, hogy a közönség a szünetben faképnél hagyja egy budapesti társulat „szórakoztató” előadását csak azért, mert nem felel meg az igényszintjének…? Világos, hogy az évtizedek alatt a Tamási Áron Színház igényes előadásain, a Gyárfás Jenő Képtár, a Magma, a Székely Nemzeti Múzeum, újabban az Erdélyi Művészeti Központ stb. tárlatain nevelődött közönségnek bármit nem lehet „lenyomni a torkán”. És ez jó jel. Azt jelenti, hogy Szentgyörgynek felnőtt közönsége van. Ezek után nem lehet kérdés, hogy jó helyen van-e az intézet ebben a városban. Ami Vásárhelyt és Kolozsvárt illeti, ott nemcsak a rendezvények hatása, hanem maguk a rendezvények is gyakran „látszottak”. A helyi (városi, megyei) kulturális intézményektől eltérően mi mindig is Székelyföldben, Erdélyben gondolkodtunk. Fehér hollónak számít az a program, amelyet csak egy helyszínen mutattunk be. A magunk ereje szerint tehát bővítettük a Kárpát-medencei magyar kulturális teret, ha teljessé tenni nem is tudtuk. A Székelyföldön kívül voltak programjaink Brassóban, Nagyszebenben, Zilahon, de még Szilágycsehben is. Egy kétszemélyes intézmény esetében ez sem elhanyagolható teljesítmény.
– Négy év intézményvezetőként, de mégis a kultúra, az irodalom közelében: mennyire volt inspiráló saját alkotói énjére, sikerült-e Szentgyörgyön a prózának, a drámának is teret szentelni?
– Ez a munka a kreativitásról szól. Itt nincs rutin, nincs sorozatgyártás. Minden program, minden előadó más, mint az előző vagy a rákövetkező, egyéniséged más-más oldalát veszi igénybe, s neked rá kell hangolódnod, valamennyire bele kell ásnod magad minden témába, legyen az irodalom, sport, gasztronómia vagy építészet. Nem ültetheted ki a vendégedet a közönség elé, azzal, hogy mondja el, mit csinál, mert te nem értesz hozzá. Előtanulmányokat kell folytatni, szövegeket kell írni, kérdéssorokat összeállítani, úgy, hogy a színvonal se szenvedjen csorbát. Aztán le kell vezetni a műsort. Igen gyakran én láttam el a moderátori, műsorvezetői szerepkört is, de nem ritkán egész műsorok forgató- és szövegkönyvét magam írtam meg. És ez – hadd mondjam „pestiesen” – „leszívja az energiáidat”. Talán ennek is tudható be, hogy a négy év alatt mindössze három-négy vers, néhány műfordítás és nyolc-tíz tanulmány született a tollamból.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Stefano Bottoni a békeszerződésről, a közös magyar–román emlékezetről, a migrációról és a tíz-húsz évente bekövetkező „rendszerváltásokról”
A románokat nem érdekli Trianon
Június negyedike korántsem olyan fontos dátum a román történelemben, mint Magyarországon, mivel az ottani köztudatban a trianoni békeszerződés egy korábban kezdődött nemzetépítési folyamat „természetes betetőzése” volt. Az Erdéllyel és a térséggel foglalkozó olasz történész, Stefano Bottoni szerint illúzió, hogy a menekültválság összehozza a régió országait, az pedig, hogy még mindig a múlt kérdéseivel foglalkozunk, a rendszerváltás kudarcát is jelzi.
– Mennyire van jelen Trianon ma a román történészvitákban, a közbeszédben? – A román történészszakmának, ellentétben a szlovákkal, nem Trianon az alapvető élménye, ezért nem tartják különösebben fontos eseménynek. Romániában két, széles körben ünnepelt eseményhez kötődő dátum van, amely mindenki számára nagyon fontos. Az egyik az Erdély egyesülését kimondó december 1-jei gyulafehérvári országgyűlés: az unió kimondása Romániával. Ez politikai aktus volt, amely nem járt olyan jogkövetkezményekkel, mint a trianoni szerződés. A másik a március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával, amely időben megelőzte a gyulafehérvári országgyűlést. Ezért ez a dátum amolyan harmadrangú kérdésnek tűnt a román nemzeti mozgalom számára, sokáig nem is ünnepelték, hiszen egyértelműen Erdély volt a fontosabb. De a rendszerváltás után és főleg az utóbbi években az egész besszarábkérdés ismét aktuálissá vált Románia számára, természetesen nem függetlenül attól, hogy Moldova – ha nem is lehet hivatalosan úgynevezett „failed state”-nek, vagyis államkudarcnak nevezni – egy nehéz geopolitikai helyzetben lévő, instabil államalakulat. Meggyőződésem, hogy bekebelezéséről máig nem tett le a román politika, a legfrissebb hír például, hogy több száz moldovai iskolába Romániából érkeznek majd tanárok.
– Vagyis Trianont szinte egy természetes geopolitikai folyamat részének tartják Romániában? – Szerintem igen, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a románok már 1919-ben „birtokon belül voltak”, így részben joggal is gondolhatják így. 1920 közepéig működött az Erdélyi Kormányzótanács román vezetéssel előbb Szebenben, majd Kolozsváron, és innen intézte Erdély ügyeit egy félig-meddig autonóm román kormányzat, amely végül kénytelen volt beépülni a bukaresti adminisztrációba, ami nem is ment súrlódásmentesen. Vagyis számukra a trianoni békeszerződés idejére már gyakorlatilag lezárult a nemzetegyesítés. Ami a magyarok számára a vég kezdete, azaz 1918. december 1-je, az a románoknak a betetőzés. Biztos vagyok benne, hogy míg 2018. december 1-jén nagy ünnepségek lesznek Romániában, addig Trianon százéves évfordulójára különösebben senki nem fog emlékezni. December 1-jét még Nicolae Ceausescu is megünnepelte 1968-ban. Abban az évben maradt ki a prágai tavasz eltiprásából, ami komoly népszerűséget hozott számára, és ebben az időszakban kezdte el saját személyi kultuszát építeni. Korábban, 1948-ban vagy 1958-ban a kommunista pártvezetés még nem ünnepelt.
– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra? – Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.
– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem? – Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.
– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell? – Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.
– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből? – Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.
– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.
– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.
Stefano Bottoni
1977-ben született Bolognában. A félig magyar, félig olasz, magyar anyanyelvű történész fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa politikatörténete, azon belül is Erdély legújabb kori történelme.
Kósa András
Magyar Nemzet

Családi legendáriumtól küldetéstudatig
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjánaksepsiszentgyörgyi fiókját vezeti december végétől. A kolozsvári születésű színháztörténész, akinek munkásságát több kiállítás kapcsán is ismeri az erdélyi közönség, arról is beszélt a Krónikának, hogy miként készül az intézet a kultúrát népszerűsíteni a Székelyföldön és a szórványban.
– A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézetét vezeted december végétől. Kolozsváron születtél, huszonvalahány évig Magyarországon éltél, viszont az elmúlt években számos erdélyi városban bemutatkoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) színháztörténészeként, különféle tárlatok kurátoraként, szervezőjeként, ötletgazdájaként. Mi indított arra, hogy vállald az intézet vezetését, és most már teljes gőzzel Erdélyben népszerűsítsd a kultúrát?
– Évek óta gondolkozom azon, hogyan tudjam a Magyarországon s vándorlásaim közben szerzett tudásomat és tapasztalatomat kamatoztatni. Ignácz Rózsa – Levelek Erdélyből – mondatai sokszor jártak az eszemben: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania.” De arra a következtetésre jutottam, hogy én még a rémálmaimban is a kolozsvári Görögtemplom utcában vagyok otthon, s ez ellen nincs mit tenni. Persze a gyökerek is nagyon sokat számítottak, hiszen nagymamám Kiss Manyi legelső nézője volt, és nem ildomos, de magaménak érzem, akár azt a nyilván megérdemelt nyaklevest is, amit – Csutak lány lévén – a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatójától, Csutak Vilmostól kapott. A családi legendárium erősítette a motivációt, de az is, hogy számomra példaértékű az a munka és lendület, ami a Székely Nemzeti Múzeumban zajlik, és remélem, gyakran lesz alkalmunk együttműködésre.
Szebeni Zsuzsa
Kolozsváron született, a 3-as számú Matematika–Fizika Gimnáziumban (ma Báthory István Líceum ) érettségizett. A debreceniKossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozofia szakán végzett, majd ugyanennek az egyetemnek a doktori képzését hallgatta, PhD-dolgozata folyamatban. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult. A budapestiKommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakot végzett. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) határon túli referense közel húsz évig, amely időszakban több mint 15 vándortárlat kurátora. Ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás, amely öt országban 33 állomást járt végig. Ez időszakban számos cikket és öt színháztörténeti kötetet publikált a gyergyóiFigura Társulatról, Kiss Manyi, Kovács Ildikó, Bánffy Miklós pályaképéről. 2015-ben részt vett a Kolozsvári Magyar Opera jelmezrekonstrukciójában, ugyanebben az évben feltáró kutatómunkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Mivel kialakult a kutatási területem, ahol elkezdtem bizonyos színháztörténeti témák következetes kutatását, „újjáépítését” – például gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismertetésére irányuló kiállítások létrehozását –, körvonalazódott, hogy komplex terveket is képes vagyok kivitelezni, akár kicsit eltávolodva a színházi témáktól.
Ugyanis például a múzeumi szférában, bár nagyon szép munka, de kevés az átjárás az egyes területek között, és bár érdekel az adott téma, nem tudok vele kellőképpen foglalkozni, mert kötött a „táncrend”. Különösen a Bánffy-emlékév kapcsán úgy éreztem (Bánffy Miklós kolozsvári születésű író, művész, politikus, volt magyar külügyminiszter születésének 140. évfordulóján Erdély-szerte egész éves programsorozatot szerveztek 2013-ban és 2014-ban Szebeni Zsuzsa vezetésével – szerk. megj.), hogy képes vagyok önálló tevékenységre valamilyen szinten.
A másik lényeges dolog, hogy kezdtem átlátni: nehéz határon túli referensi munkát végezni Budapestről, annak ellenére, hogy havonta majdnem tíz napig voltam távol. És fejtörést okozott a kiállítások, rendezvények megszervezésének logisztikája, a folyamatos utazgatás. Bár komoly munka zajlott a különböző helyszíneken, nem volt adott mindenhol az infrastruktúra, így elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne hatékonyabban végezni ezt a munkát.
Régóta követem a Balassi Intézetek programjait, több alkalommal is belekapcsolódtam a tevékenységükbe, tetszett a nyitott és szerteágazó volta. Még az is tetszett, amit Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet korábbi igazgatója „cipősarkalásként” aposztrofált, ezt én a magam számára úgy értelmezem, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”: tehát egyedül is érdemes elkezdeni dolgokat, mert kellő lelkesedéssel és kitartással segítőket szerez az ember. Különben meg szeretem a kihívásokat. Amikor meghirdették a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetésének lehetőségét, úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megpróbálni, és közben folytatom azt a munkát, amit elkezdtem, és amit eddig Erdély-szerte és a Székelyföldön is mindig jól fogadtak.
– Mivel elsősorban színháztörténettel foglalkoztál, ez valamiképpen tükröződik majd a fiókintézet tevékenységében, vagyis kiemelt helyen szerepelnek a színházi vonatkozások a kultúra más területeihez képest?
– Nem gondolom, hogy kiemeltebb lesz, viszont vannak már kész anyagok, amelyeket szeretnék bemutatni olyan helyszíneken, ahol eddig nem sikerült. Ugyanakkor támaszkodni a tapasztalataimra fogok, egy ideig ez lesz a „kályha”, a pont, ahonnan mindig el lehet biztosan indulni egy olyan különleges színészi tehetségekkel megáldott területen, mint Háromszék. Hiszen innen származik Gidófalvy Pál, Laborfalvi Róza, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa, Bihari József, Köpeczi Bócz István, Kovács Ildikó – hogy csak a jelentősebb színházi embereket említsem. Ez a színháztörténeti pillér nem elhanyagolható kiindulópont, és persze ott van a kortárs színház is. Ugyanakkor persze a színháztörténészi a legerősebb oldalam. Így egyértelmű, hogy jelen lesznek a Balassi Intézet programjainak sorában a színházi témájú rendezvények, viszont nem szeretném, ha ez más területeket elnyomna. Másik lényeges dolog, hogy folytatom a kutatásaimat, és azt tervezem, hogy ki is bővítem valamilyen formában.
– Konkrétabban lehet már tudni, hogy milyen rendezvényekkel készül a fiókintézet, és mire számíthat a székelyföldi kultúrakedvelő közönség a 2017-es évben?
– A 2017-es év szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy több kerek évfordulót is ünneplünk. Még zajlanak az első világháború évfordulós ünneségei, 200 éve született Jókainé Laborfalvi Róza, 175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor, így ez is kerek évforduló. A Kőrösi Csoma-jubileum megkülönböztetett program lesz a háromszéki Csomakőrös közelsége meg az ott tervezett emlékház-felújítás miatt is, ezen kívül kiállításokat és egyéb programokat szervezünk. Amit nagyon fontosnak tartok ebben az egész stratégiában: amikor megpályáztam ezt a munkát, figyelembe vettem, hogy Sepsiszentgyörgynek nagyon élénk a kulturális élete, számos lehetőség nyílik kulturális programokra. Azt szeretném, hogy a meglévő programokat bővítsem valami sajátságossal, ami gazdagításukat, színesítésüket szolgálja. Itt arra gondolok, hogy bizonyos programokat nemzetközi szinten is lehetne népszerűsíteni, nemzetközi vonatkozásokat behozni, vagy pedig magukat a programokat külföldre vinni, csupa olyasmire nyílhatna lehetőség, amire eddig nem nyílt.
– Például milyen helyi programra gondolsz?
– A szentgyörgyi Designhét jó példa erre: szervesen kapcsolódna a koncepcióhoz, hogy a rendezvény keretében történeti anyagokat is bemutassunk. Vagy a Kőrösi Csoma-napok egy vagy két programpontjának szervezését átvállalja a Balassi Intézet. A könyvkiadást is jelentősnek gondolom, három kötet létrejöttében is szeretnénk intenzíven együttműködni. Ugyanakkor igyekszem új dolgokat előtérbe helyezni, például erősíteni a női szerepvállalás témáját. Ehhez két programunk is kapcsolódik, az egyik az aradi vértanúk özvegyeiről szóló kiállítás, amit magyar és román nyelven is szeretnénk bemutatni, hiszen rendkívül érdekes pályaképekről van szó. Azt természetesen mindenki tudja, hogy az aradi vértanúkkal mi történt, mi volt a sorsuk, azt azonban már kevesebben, hogy kik voltak a feleségek, gyerekek, akik utánuk maradtak és feltalálták magukat megállták a helyüket.
A másik témába vágó rendezvény a Nők és hősök című kiállítás, amit a Balassi Intézet központja hozott létre, viszont mi egy bővített változatot szeretnénk bemutatni, amiben a székelyföldi korabeli női hősök életpályáját is ismertetnénk. A kiállítás formavilágát és koncepcióját felhasználva székelyföldi emblematikus, az első világháborúban szerepet játszó nőalakokat is igyekszünk bemutatni. Ezen kívül természetesen folyamatosan szeretnék könyvbemutatókat szervezni, de a tematikáját változatosan alakítani: ne csupán az irodalomra vagy a történelemre összpontosítsunk. Például egy Karády Katalinról szóló kötetet is ismertetünk, ami nemrég jelent meg a Helikon Kiadó sorozatában.
– Ezek az események nemcsak Sepsiszentgyörgyhöz kötött, hanem úgynevezett vándoresemények lesznek, és más székelyföldi helyszíneken is láthatják-hallhatják az érdeklődők?
– Nyilván elsősorban Sepsiszentgyörgyre koncentrálunk, de persze nemcsak ennyiről van szó, hiszen például több helyszínen emlékezünk a reformáció 500. évfordulójára. Brassóval, Szebennel is nagyon jók a kapcsolataink, akárcsak a csíkszeredai főkonzulátussal. Mindazokat az eseményeket, amelyeket megszervezünk, úgymond tovább tudjuk vinni, például az aradi vértanúk özvegyeit bemutató kiállítást Erdély-szerte láthatják majd az érdeklődők, az első helyszín persze Sepsiszentgyörgy lesz. A szórványt is erőteljesen be szeretnénk kapcsolni a programjainkba, például ha adott egy program, ami más területekre is „átnyúlik”, egy jeles személy szülőhelyének okán például, akkor azt elvisszük máshová is. A Székelyföld és a szórvány az elsőrendű kulturális célpontunk, Brassót, Szebent és környékét is kiemelt helyszíneknek tartjuk, ezeknek a területeknek a bevonását könnyedén meg is tudjuk valósítani. Mindenképpen elmondható, hogy a fiókintézet tevékenysége területi szempontból egyáltalán nem zárt.
– A mandátumod mennyi időre szól?
– Három évre szól a mandátumom. Az elmúlt hónapokban a bukaresti Balassi Intézet szervezte a szentgyörgyi programokat is, Kósa András, a központ igazgatója hősies munkát végzett. Decemberben viszont már itt dolgoztam: elsőként megszerveztem a debreceni Ajtósi Dürer-kör képzőművészeinek a tárlatát közösen az Árkosi Művelődési Központtal, a hagyományos technikákat felvonultató gyűjteményes grafikák január 9-áig lesznek láthatók a központ Olt utcai kiállítótermében.
– Januárban milyen rendezvényt terveztek?
– A Balassi Intézetek közös szervezése a Pentaton zenei ügynökséggel a nemzetközi Csárdáskirálynő-turné, mely három székelyföldi várost Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát és Udvarhelyet érinti. A Park hotellel közösen szeretnénk szervezni egy Carola-bált, amely gasztronómiai esemény lesz, de nemcsak. A rendezvény báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Bánffy Miklós múzsájának receptjeit sorakoztatja fel, ugyanakkor színészek olvasnak fel egy dramatikus szöveget a jeles arisztokrata hölgy életéről.
Carola egy rendhagyó századforduló extremitását megtestesítő egyéniség volt, aki modernitásával megújította a női imidzset. Bátor, művelt, nem tartotta be az általa észszerűtlennek tartott szabályokat. Rajongott a művészetért, ismerte és tudatosan támogatta a művészeket, inspirálta irányította, és szükség esetén bírálta őket. Az első világháborúban a fronton ápolónőként vett részt, végig dolgozott, naplót vezetett, és ha ideje engedte, a hevenyészett hadi műteremben alkotott, vagy modellkedett olyan alkotók társaságában mint a brassói születésű Hans Eder. Jótékonysága legendás volt, számos kisdedóvót hozott létre Erdély-szerte. Irodalomszervező tehetsége és háziasszonyi kvalitásai nélkül a marosvécsi Helikon-találkozók szegényebbek lettek volna. A diakóniai mozgalom fáradhatatlan támogatója, különleges szociális érzékenységű hölgy volt. Január 28-án, az ő névnapján az ő tiszteletére, szellemisége felelevenítése érdekében szervezzük az eseményt Sepsiszentgyörgyön.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Mint egy tömegkatasztrófa túlélői, olyanok voltak a határon túli magyarok
Hatásos-e a magyar nemzetpolitika, a szimbólumokon túl működik-e a gyakorlatban is a támogatási rendszer? Az ukrán oktatási törvény ügye és az egyre-másra Erdélyben is előforduló, a magyar nyelv használata és az alapvető jogok ellen irányuló fellépések azt mutatják, a valódi kisebbségvédelem terén egyes szomszédainktól Európa még túl messze van.
Soha annyi pénzt nem költött a magyar állam az anyaországon kívül élő nemzettársainkra, mint mostanában, és ez a tény szinte kötelezővé teszi, hogy a közelgő kampányban balliberális oldalról előjöjjön a már ismert „túlszerették a határon túliakat” érvelés, valamint a támogatás átszámolása lélegeztetőgépekre. Ha viszont egy másik szempontból vizsgáljuk a kérdést, a 18 000 milliárdos magyar költségvetésből a tavaly erre a célra elköltött 90-100 milliárd csak csepp a tengerben. Az éves magyar büdzsé alig több mint öt ezreléke, vagyis minden ezer befizetett adóforintból öt. Ettől viszont még jogos a kérdés: van-e nemzetstratégiánk?
Két fő forrásból csordogál (néha pedig valósággal ömlik, hiszen például tavaly decemberben két nap alatt 36,7 milliárd forintot osztottak szét, de erről később) a támogatás a határon túlra: a Miniszterelnökséghez tartozó Nemzetpolitikai Államtitkárság pénzosztó szervezetén, a Bethlen Gábor Alapon (BGA) keresztül, újabban pedig a Külgazdasági és Külügyminisztérium csatornáin is.
Rossz néven veszik
Kezdjük az utóbbival: Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára 2015 decemberében jelentette be, hogy a kormány ötvenmilliárdos gazdaságfejlesztési programot indít a Vajdaságban. A keret nagy részét hitelprogram teszi ki, közel harmincmilliárdos összeggel, a maradék húszmilliárd vissza nem térítendő állami támogatás. A program elsődleges célja, szólt az MTI-hír, hogy a világ legjobb termőföldjeit magáénak tudó Vajdaságot és az ottani gazdákat segítsék termékeik távoli piacokra való eljuttatásában. A programmal a turizmust is akarták támogatni, valamint a helyi kis- és középvállalkozásokat, utóbbiakat főként kedvezményes hitelekkel.
A jó hírek az Ukrajnában élő nemzettársainkat sem kerülték el: idén március tizenötödikén a beregszászi Petőfi-szobornál tartott ünnepségen Magyar Levente arról beszélt, hogy 2017 aranybetűkkel íródhat be a kárpátaljai magyarság történelmébe, ugyanis ebben az évben a magyar állam húszmilliárd forintos támogatást utal ki a megye gazdaságának felvirágoztatására (tavaly kétmilliárd jutott ugyanerre a célra). A borostyánkői mezőgazdászról és kultúrpolitikusról, Egán Edéről elnevezett gazdaságfejlesztési programban eddig főként egyéni gazdálkodók földprivatizációs költségeit fedezték, de ezentúl jut hitel vállalkozásfejlesztésre is.
Ám a külügyesek által vitt program nem mindenütt fáklyásmenet, és ezt jól jelzi a romániai példa. Idén májusban Marosvásárhelyen az államtitkár arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság számára is beindul a másik két régióban már működő támogatási rendszer, és ki is hirdette, hogy kezdésnek a Mezőség Maros megyei részén élő magyar gazdák pályázhatnak összesen egymilliárd forintra. Információink szerint a román kormány ráborította az asztalt a magyarra, és azt mondta: ha etnikai alapon osztanak pénz, ötvenszázalékos adót vetnek ki a támogatásokra. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ugyan már százmilliárdos támogatást vizionált Erdélyben, mi biztos forrásból úgy tudjuk, a program teljesen leállt. Szlovákiában pedig információink szerint egyenesen Bugár Béla torpedózta meg a hasonló elképzelést – a vegyes pártjával kormányon lévő magyar politikus nincs jóban a Fidesszel, és nem vette jó néven, hogy kihagyták a buliból, ezért meggyőzte Fico kormányfőt, hogy Szlovákia ne engedélyezze a felvidéki magyarok efféle támogatását.
Egyházi intézmények
A határon túli oktatási, szociális és kulturális támogatásokat kezelő Bethlen Gábor Alap költségvetési támogatása látványosan emelkedett a 2010-es választási győzelem óta. Egyik forrásunk úgy fogalmazott: sokáig erős határon túli politikusok mondták meg, mire mehet pénz (Erdély esetében a szocialista kormányok alatt Markó Béla akkori RMDSZ-elnök, a második Fidesz-kormányzás elején pedig főként Tőkés László), de ez most már nincs így. A százmillió forint fölötti támogatásokról Orbán Viktor miniszterelnök dönt, az annál kisebb összegeknél van esélye tulajdonképpen bárkinek, ha jó a pályázat, és az érintett személyre vagy szervezetre nem haragszanak a Fideszben. Információink szerint a magyar kormányfő két szempontot preferál: egyházi kezelésben lévő intézményt támogassanak, mert attól még az időnként ellenséges kormányok sem tudják elvenni a vagyont (így például határon túli iskolaépület felújítására csak akkor lehet sikerrel pályázni Budapesten, ha egyházi tulajdonban működik, akár állami intézményként is); a másik szempont pedig az, hogy fenntartható legyen, tehát húsz év múlva is működjön az intézmény, amely jelentősebb összeget kapott.
Szóval Orbán Viktoron kívül most már nincsenek erős emberek, akik tollba mondják, mi történjen a pénzzel – pontosabban a legtöbb régió esetében nincsenek, Kárpátalja kivételével. Ez a régió ugyanis külön kormánybiztost is kapott, és Grezsa István joggal indulhatna a leghosszabb titulust viselő közszolgák versenyén, mivel „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja (Закарпатська область) együttműködési és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjával” bízták meg 2015 decemberében. Lázár János kancelláriaminiszter egykori háziorvosa kívülről csöppent a nemzetpolitikába (rossz nyelvek szerint azért kapott határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatot, mert nagyon szeretett Erdélybe járni), de annál vehemensebben vetette bele magát a munkába. Olyan beregszászi forrásunk is akad, aki azt mondta: a támogatás fejében még arra is kapott jóindulatú javaslatot, kinél vásárolja meg a téglát. Ez a többi térségben nincs így – erdélyi forrásaink azt mondták, nem jellemző a magyar közbeszerzéseken tapasztalható állapot, hogy a nagy összegű támogatások elnyerőinél hamar kopogtatnak a kijelölt kivitelezők. A nagyváradi római katolikus püspöki palota rekonstrukciójára például 2 milliárdnyi adóforint megy, de könnyen elképzelhető, hogy a munkát nem valamelyik Mészáros-érdekeltség, hanem helyi vállalkozók végzik el.
Ha van időnk alaposan végigböngészni a BGA nem túl jól kereshető honlapját, semmiféle logikát nem találunk a támogatásokban. A stratégia hiányát forrásaink is elismerték – egyikük egy nagyon érzékletes példát is mondott.
Mint egy tömegkatasztrófa túlélői
2010-ben a Fidesz úgy vette át a kormányrudat, fogalmazott riportalanyunk, hogy a határon túli magyarság olyan állapotban volt, mint egy tömegkatasztrófa túlélői. Az egészségügyben ilyenkor úgynevezett sürgősségi triázsolást végeznek: eldöntik, kinél kell kezdeni a beavatkozást, ki várhat még, és kit hagynak meghalni, mert az élettel össze nem egyeztethető sérülései vannak. Ennek pontos szakmai kritériumai vannak, de a magyar adminisztrációban nem volt meg ehhez a „nemzetpolitikai triázshoz” a kellő szakértelem, és a kétharmad ellenére talán a politikai bátorság sem. Ami súlyosabb, hogy az ehhez szükséges tárgyi tudással a határon túli közösségek vezetői sem rendelkeznek, így a kormányzás hét esztendeje alatt sok múlt az esetlegességen: ki találkozott jó időben és helyen Orbán Viktorral, vagy kinek voltak kiváló pályázatírói és lobbistái. Vagy csak egyszerűen szerencséje volt, és épp jó fiókban, felül volt egy elfekvő pályázata: a nemzetpolitikai államtitkárság munkatársainak rémálmaiban jön elő tavaly december, amikor négy nap alatt kellett egy ad hoc ötlet nyomán Kárpát-medencei óvodai és bölcsődei támogatási koncepciót kitalálni és beindítani, mert a költségvetés valamely bugyrából hirtelen el kellett költeni – és csak erre lehetett elkölteni – 9 milliárdot. Ez volt december 21-én, másnap, december 22-én újabb 27,7 milliárd sorsa dőlt el, főként egyházi nyertesekkel. Majdnem 8 milliárd jutott az Erdélyi Református Egyházkerületnek ingatlanberuházásra, 1,75 milliárdot kaptak a felvidéki reformátusok is ugyanerre a célra, és sok más mellett jutott erdélyi katolikus plébániáknak is nagyjából két és fél milliárd. A HVG úgy tudja, hogy más kalapból ugyan, de egy-egy milliárd ment eszéki, munkácsi, dunaszerdahelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi sportkluboknak is.
Az erdélyi Átlátszó oknyomozó portál munkatársa, miután több hónapot töltött a határon túli támogatások böngészésével és összeadogatásával, úgy fogalmazott: az államapparátus egymással versengő szereplői látszólag ötletszerűen döntenek a rendelkezésükre álló forrásokról, és senki sem tudja pontosan megmondani, összesen mennyi támogatás megy a határon túlra.
A fura helyzet ellenére forrásaink egybehangzóan azt mondták, hogy a támogatásokban nincs hátsó szándék, és meggyőződésük, hogy a pénzt hatékonyabban költik el a határon túl annál, mint ahogyan itthon például az európai uniós források lehívásánál történik. Az viszont elismerik, hogy a támogatások elosztásához szerkezetváltásra, a helyzet pontos ismeretén alapuló, rendszerszintű gondolkodásra és főképp tudatos tervezésre volna szükség.
Sokan – az ellenzéken kívül még a Fideszből is – úgy látják, hogy az Orbán-kormány nemzetpolitikáját egyre erősödő mértékben a belpolitikai célok határozzák meg. Röviden: minél több határon túli voksot begyűjteni. Ennek viszont némileg ellentmond, hogy a Fidesz holdudvarában van ugyan egy erőteljes erdélyi sajtóportfólió, de hiába lapoztuk fel ezeket a lapokat, egyetlen szem, választási regisztrációra buzdító hirdetést sem találtunk bennük. Pedig a kampány elkezdődött – a közterületekre kikerült plakátokon Székelyföldön arra buzdítják a honosított magyar állampolgárokat (áprilisra minden bizonnyal elérjük az egymilliós számot), hogy regisztráljanak a levélbeli szavazáshoz.
Mindez azért is furcsa, mert mint korábban megírtuk, miniszteri biztosa is lesz a környező országokban lebonyolított választásoknak, mivel a kvótanépszavazáson feltűnően sokan szavaztak érvénytelenül a jogszabályok hiányos ismerete miatt. Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója fejtágítást tartott augusztus végén a magyar nagykövetek szokásos éves értekezletén, és a kormány maga is küldött levelet a magyar állampolgárságot is szerzett határon túliaknak, amelyben a választáson való részvételre buzdít. A „stratégia” – ha lehet ezt annak nevezni – kiagyalója és irányítója természetesen maga a miniszterelnök, ezt egy külügyekkel foglalkozó fideszes forrásunk mondta. Az idei tusnádfürdői szabadegyetem politikai programjai között is hangsúlyosan szerepeltek olyanok, amelyekben kiemelt téma volt a választási regisztráció.
Érdekes és aktuális kérdés az ukrán oktatási törvény ügye is. Szijjártó Péter most „hátba szúrásról”, „cinikus időzítésről” beszél, miközben már hónapok óta ismert, hogy valamilyen, a magyarokat nem feltétlenül kedvezően érintő változásra készül az ukrán kormány. Olyannyira, hogy a nyár elején a budapesti ukrán nagykövetség sajtóbeszélgetést is szervezett a témában, amelyen Ljubov Nepop nagykövet azzal indokolta a tervezett változtatásokat, hogy a kárpátaljai magyarok között nagyon kevesen beszélnek ukránul, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy normálisan ügyeket tudjanak intézni például. Szintén még a nyár elején került lapunk birtokába egy olyan minisztériumi belső feljegyzés, amely már akkor arra figyelmeztetett: Petro Porosenko kompromisszumokra kényszerülhet a törvényhozásban a nacionalista pártok támogatásáért cserébe.
Hallgatólagos megállapodás
Ukrajnával ugyanakkor információink szerint kötöttünk egy nagyon érzékeny hallgatólagos megállapodást: az ukrán hatóságok nem firtatják, hány kárpátaljai magyar szerezhetett már állampolgárságot (az ukrán törvények tiltják a kettős állampolgárságot), cserébe a magyar kormány fejlesztéseket hajt végre a régióban, és nemzetközi fórumokon támogatja például az ukrán vízumkönnyítést. A határon túli szavazatmaximalizálásra törekvő Orbán-kabinetnek ebből a szempontból nem érdeke a helyzet túlzott elmérgesítése.
Mindez illeszkedik abba magyar nemzetpolitikai stratégiába, amely lehetőség szerint kerüli az éles konfliktust szomszédainkkal nemzetiségi-kisebbségvédelmi ügyekben. Cserébe viszont az olyan nagypolitikai kérdésekben, mint a migráció vagy az energetika, számít a közép-európai együttműködésre. Mint akár a kvótaper körüli huzavonából is látszik, ez a modell működik is, meg nem is. Hosszú távon a Kárpát-medencei magyarság szempontjából kétségtelenül vannak kockázatai annak, ha Magyarország az állandó gazdasági növekedésben, európai befolyása erősödésében bízva úgy gondolja, pozíciójánál fogva el tudja simítani a kisebbségvédelem terén jelentkező problémákat, miközben a nemzeti ügyekben csökkentett hangerőn szólal meg.
A magyar kormányt biztosan nem érte váratlanul a kijevi Rada döntése, arról viszont nincs tudomásunk, hogy az elmúlt hónapokban diplomáciai úton bármilyen tárgyalást kezdeményezett volna a magyar fél valamilyen kompromisszumos megoldás elérésére. „Ha tudtak róla, de nem tettek semmit, az nagyon súlyos hiba. Ha próbáltak valamit elérni, akkor pedig az derült ki, hogy ezek a lépések teljesen eredménytelenek maradtak” – mondta az esettel kapcsolatban egy korábban az Orbán-kormányokban több poszton is fontos diplomáciai küldetést teljesítő forrásunk. Ő szintén úgy látja, hogy a határon túli magyarok ügye kizárólag belpolitikai szempontból fontos a kormánynak. Szerinte ezt mutatja, hogy a Fidesznek állandó törekvése volt a környező országokban a párthoz feltétel nélkül lojális politikai erők mesterséges kreálása pénzt, energiát nem kímélve.
– A Fidesz 2010-es győzelmével megszűntek a magyar–román közös kormányülések, pedig ha valami, az jó fórum lett volna arra, hogy bármilyen közös problémát megvitassanak – mondta forrásunk.
Szerinte a belpolitikai célok érdekében a kormány feladta a mindenkori magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés egyik fontos eszközét is: mégpedig azt, hogy a lehető legjobb viszonyt ápoljon azokkal a befolyásos országokkal, amelyek egy-egy vitás ügyben esetleg valamelyik szomszédos kormányra is nyomást tudnának gyakorolni.
– Teljesen egyértelmű, hogy a magyar kormány egyedül nem mindig tud hatékonyan fellépni Romániával, Szlovákiával vagy éppen most Ukrajnával szemben. De ha ehhez meg tudnánk nyerni az amerikai vagy a német kormány támogatását, már más lenne a helyzet. Ez diplomáciai alaptétel, a kormányban mégsem foglalkozott vele senki. Most egyszerre vagyunk rosszban Berlinnel és Washingtonnal, talán nem véletlen, hogy az amerikai kormány pozitívan nyilatkozott az ukrán nyelvtörvényről” – összegzett forrásunk.
A kijevi amerikai nagykövetség elismerő szavait – vagyis hogy gratuláltak Ukrajnának az oktatási reform „továbblendítéséhez” – a nagy nemzetközi jogvédő szervezetek is elhibázottnak tartják.
Elhalkult a bírálat
A legtisztábban persze Szlovákia esetében látszik, mik a magyar kormány mozgatórugói a határon túli kisebbségeket illetően. Még ellenzékben a Fidesz rendszeresen azzal bírálta a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányt, hogy nem áll ki elég keményen a magyarellenes Fico-kabinettel szemben. Aztán 2010 után kiderült, hogy Orbán Viktor kormányfőként nagyon is jól megtalálja a hangot Ficóval (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlovák kormányfőnek időközben sikerült megszabadulnia a vállalhatatlanul szélsőjobbos Szlovák Nemzeti Párttól, így ő is változtatott a politikáján), a menekültválságban pedig gyakorlatilag stratégiai partnerek lettek. Ezzel együtt minden bírálat elhalkult Budapesten a felvidéki magyarok helyzetét illetően. A Fidesz által támogatott Magyar Koalíció Pártja ugyan időközben kiesett a szlovák törvényhozásból, és vissza sem sikerült kerülnie, az elvben a magyar ügyeket is képviselő Híd–Most magyar-szlovák vegyes pártot mégsem tekinti partnerének a kormány, pedig ők még a kormánykoalíciónak is tagjai. „Alig néhány fős, megkérdőjelezhető támogatottságú egyesületek rendszeresen ott ülnek a Magyar Állandó Értekezleteken, Bugár Béláék pedig nem, ez is jellemző a kormány szemléletére” – mondta a már idézett volt diplomata.
A fentieket az sem menti különösebben, hogy egy határon túli ügyekben is aktív fideszes képviselő szerint arra számítottak, hosszabb távon minden környező országban folyamatosan javulni fog a magyar kisebbség helyzete, és ez egyre kevésbé „ad munkát” a politikának. Tény, hogy – elsősorban az uniós integráció miatt – Szlovákiában, Romániában, Horvátországban és a még csatlakozási fázisban lévő Szerbiában is jobb a nemzetiségi kisebbségek helyzete, mint a 90-es években vagy a 2000-es évek elején volt, de a tendencia akkor sem egyértelmű. Jó példa erre a román belpolitika, ahol azért még ma is rendszeresen előkerül a „magyar kártya”.
– Az a furcsa, hogy Ukrajnát illetően éppen fordított a helyzet. Ott – bár a szegénység nagy volt – a 90-es években Kárpátalján nem tudtál úgy bemenni egy iskolába egy magyarok által is lakott településen, hogy az ukrán mellett ne legyen kitéve a magyar zászló is. Mindenki számára egyértelműen fontos volt, hogy a kisebbségek jogait biztosítsák – mondta a képviselő. Persze az is igaz, hogy az ukrán nemzeti törekvéseket elsősorban az oroszellenes érzelmek motiválják, a magyar kisebbség ettől függetlenül egy olyan geopolitikai játszma túszává válhat, amelyben egyelőre nem éppen jók az esélyeink.
KÓSA ANDRÁS, LUKÁCS CSABA / Magyar Nemzet