Kinőtték az iskolát (Országos gyermekszínjátszó-találkozó - Szent György Napok)
Szűknek bizonyult a Váradi József-iskola díszterme az idén már kilencedik alkalommal megszervezett gyermekszínjátszó-találkozón, amely legalább ötszáz kisebb-nagyobb diákot vonzott. A fellépők öt megyéből jöttek, és már ők is 280-an voltak, de a nézőtéren is egymás hegyén-hátán szorongtak, még a földön is ültek a társaikra kíváncsi tanulók; a kinti hűvös időjárás miatt szerencsére elviselhető volt a benti levegő, zavaró az volt, hogy az előcsarnok zajait az ajtó nem tudta kiszűrni.
A túlzsúfoltság elkerüléséért a rendezvényt két napra osztották: szerdán az I–IV., csütörtökön az V–VIII. osztályosok mutatták be darabjaikat – a kisebbek inkább a mesevilágra és a hagyományokra, a nagyobbak meg a mára és az őket foglalkoztató kérdésekre építették fel előadásukat. Az elbírálás szakmai megbeszélés jellegű – természetesen van pontozás, de végül Nagy Kopeczky Kálmán bábszínész zsűrielnöki minőségében értékeli a produkciókat. A fő szempont a szereppel való azonosulás, illetve a hitelesség, ami például a kamaszgondok esetében különösen nehéz ügy. No de amíg a tanárok izzadtak, a gyermekek mulattak: első nap a baróti Kelekótya együttes vidám muzsikája teremtett fergeteges hangulatot, másnap pedig a One Beat táncegyüttes mozgatta meg a tizenéveseket. Az eredmények a következők: az elemisták közül a székelyszáldobosiak Csudavíz című előadása aratott osztatlan tetszést (a szereplők ízes népi beszéde és a falusi embereket felvonultató természetessége miatt), és ugyancsak első díjat nyert a székelyudvarhelyi Lakodalmas. Második helyezettek a torjai kisdiákok a Mátyás király álruhában mesével, a váradisok pedig A kóró és a kismadár történetével, harmadikok a székelyudvarhelyiek Hapci királlyal és a másik váradis osztály A csigacsalád meséjével, dicséretet a két-két brassói, illetve felsőboldogfalva-hodgyai vendégek kaptak. Az V–VIII. osztályosok között idén nem osztottak első díjat, második a szászrégeniek Bolondos királyság, királyi bolondság című produkciója lett, harmadik díjas az oroszhegyiek Este van már... és a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum A nővel című előadása lett. Dicséretben a Mrożek-feldolgozással érkező magyarfenesiek, A kis herceggel utazó kőrispatakiak részesültek, illetve a megyei előválogatáson díjazott illyefalviak a Padokkal. Két különdíjat is osztottak: a versenyen kívül fellépő (középiskolásokat is szerepeltető) szászrégenieknek az Ördögbálért, illetve a kovásznai diákszínpadnak a Szép Domokos Anna színreviteléért.
A kétnapos seregszemle végén Péter Kinga tanítónő, a rendezvény kitalálója és házigazdája elmondta: bár a fesztivál színvonalára igazán büszke lehetne a tanügyminisztérium, nem adott rá pénzt; arra hivatkoztak, hogy egy országos rendezvénynek legalább tíz megyéből kell résztvevői legyenek. Ez a kizárólag lelkes amatőrökből verbuválódó romániai magyar gyermekszínjátszás számára teljesíthetetlen feltétel, ezért évről évre önmagát szüli meg a találkozó a városi és megyei önkormányzat, a Váradi-iskola alapítványa és a szülők, pedagógusok, vállalkozók támogatásával.
Szerző: Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyre növekedik a színvonal
IX. Gyerekszínjátszók Országos Találkozója
Viszontlátásra jövőre! – így köszöntek el egymástól a IX. Gyermekszínjátszók Országos Találkozóján részt vevő diákok és pedagógusok. A kétnapos, versenyjellegű rendezvényen Hargita, Brassó, Kolozs, Maros és Kovászna megyei diákszínjátszók szerepeltek, összesen 280 gyerek.
A seregszemlének a Váradi József Általános Iskola díszterme adott otthont április végén. Szerdán az elemi osztályosok mutatkoztak be (erről már beszámoltunk), csütörtökön a magyarfenesi, szászrégeni, kőrispataki, oroszhegyi, kézdivásárhelyi és illyefalvi gimnazisták léptek színpadra összesen hat előadással. A produkciók nagy része a kamaszokat foglalkoztató témákra épült.
Ebben a korcsoportban a szakmai zsűri idén az első díjat nem osztotta ki. Második helyen a szászrégeniek Bolondos királyság, királyi bolondság című mesejátéka, míg harmadikon a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum diákjai végeztek A nő című produkcióval, valamint az oroszhegyiek az Este van már... hagyományőrző előadással. Dicséretben részesült a magyarfenesi Héjuska csoport Slawomir Mrozek drámája alapján készült Szerenád című előadása, a kőrispatakiak Kis hercege, valamint az illyefalvi Fábián Ernő Könyvtár csoportjának Padok című produkciója. A szászrégeni Csillagösvény mozgásszínpad (Ördögbál) és a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad (Tamási Áron Szép Domokos Anna darabjával) versenyen kívül léptek fel (középiskolások is szerepeltek a darabban), de a zsűri mindkét produkciót különdíjjal jutalmazta.
Nagy-Kopeczky Kálmán, a zsűri elnöke elismerően nyugtázta, hogy évről évre nő az előadások színvonala, a pedagógusok új technikai megoldásokat alkalmaznak.
– Annak örülök leginkább, hogy évről évre viszontlátom az előadásokban a fejlődés mind a témák kidolgozásában, színházivá tételében, mind a mozgásban, alakításban, csapatmunkában. A kis- és nagydiákok olyan természetesen mozognak a színpadon, bújnak más bőrébe, hogy azt csak csodálni lehet. Minden alkalommal sokat tanulok ezektől a gyerekektől. A színjátszó-találkozó varázsa a gyermeki tisztaságban rejlik – mondta.
Péter Kinga tanítónő-főszervező úgy véli, a rendezvény legfontosabb hozadéka, hogy barátságok köttetnek, kapcsolatok alakulnak ki gyerekek és pedagógusok között egyaránt. Ugyancsak fontos, hogy az előadásokat követő szakmai kiértékelőn a tanítók, tanárok nagyon sok hasznos tanácsot kapnak a szakembertől, a zsűri elnökétől.
Annak ellenére, hogy a rangos találkozó szerepel a tanügyminisztérium versenynaptárában, a szervezési költségekre egy banit sem utalt ki a szaktárca, arra hivatkozva, hogy egy országos rendezvénynek legalább tíz megyéből kell résztvevői legyenek. A verseny sajátos jellegéből adódóan ezt a feltételt nem tudják teljesíteni, de lelkes támogatóknak köszönhetően minden évben sikerül tető alá hozni a találkozót.
Némethi Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újabb színészgenerációval bővült a nagybetűs élet színpada
Utolsó csengőszó a Művészeti Egyetemen
Közel százhúsz diáknak szólalt meg utoljára a csengő tegnap délben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Már megszokhattuk, hogy a színisek ballagási ünnepsége eltér a megszokottól, csöppet sem unalmas, és ez idén sem volt másképp, a leendő művészekre jellemző, humorral fűszerezett, bohém stílus ezúttal is meghatározta a hangulatot. Az egyetem végzősei, diákjai „játszották a főszerepet", a leendő színészek színes jelmezekbe öltözve táncoltak, énekeltek, poénkodtak. Egy szó mint száz, bebizonyították, ismét egy tehetséges művészgeneráció hagyja el az egyetemet, amely minden bizonnyal nem vall majd szégyent a nagybetűs élet színpadán.
Elsőként dr. Balási András rektorhelyettes szólt a végzősökhöz, aki szerint a jelentős események sorában a ballagás a legmeghatóbb, holott a bolognai rendszernek köszönhetően a szorgalmas diákok nem csak egyszer ballagnak el. Hozzátette, az intézmény egykori hallgatójaként úgy érzi, hogy ez az egyetem amellett, hogy szakmai tudással vértezte fel, egyúttal az életre is felkészítette. – Igyekeztünk mindezt diákjainknak megadni, lehetőséget biztosítani számukra az alkotásra – fogalmazott.
Dr. Oana Leahu, a román művészeti kar dékánja elmondta, minap egy rádióműsorban hallotta a mondást, miszerint az embert cselekedetei és nem a szavai alapján ítélik meg, ezért elhatározta, hogy bebizonyítja, mindenik végzős hallgató már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket. Dr. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja egy dilemmáról szólt, ami az egyetem vezetőségét foglalkoztatja. – Néhány napja egy sajtóban dolgozó kolléga arról faggatott, hogyan is határozzuk meg az egyetemen folyó munkát, melyek a céljaink: a diákok mélyvízbe dobása vagy a medencében való gyakorlás. A ballagás pillanata kettős érzéssel tölt el, egyrészt szurkolunk a diákjainknak, és szeretnénk még néhány olyan évet biztosítani nekik, amikor a színpadon való munka nem létfenntartási kérdés. Másrészt pedig meg vagyunk győződve, hogy mindenik diákunk profi módon megállja a helyét a színpadon. Ugyanakkor tudjuk, hogy a művészet terén a tehetség és szaktudás nem minden, szerencse is kell, hogy akkor kapja az illető a megfelelő lehetőséget, amikor arra szakmailag felkészült – hangsúlyozta a dékán, aki szerencsét kívánt a búcsúzó hallgatóknak. A végzősöket a román tagozat részéről Andrei Stan, a magyar kar képviseletében pedig Illés Alexa búcsúztatta csöppet sem megszokott módon. Andrei Stan kiemelte, társaival a 2015-ös évet minden bizonnyal emlékezetükbe vésik, hiszen ekkor adózták meg a borravalót, emelték meg a gyerekpénzt, na és nem mellékes... ekkor hagyták el az egyetem padjait. Illés Alexa szavain jót derült a közönség – hogy az elvárásoknak eleget tegyen és szívhez szóló beszédet mondjon, az internetről csent egyet, de becsületére legyen mondva, megjelölte a forrást. Ellenben, a viccet félretéve, a fiatal színésznő ráérzett a színészet lényegére: „Ez az életünk, a szenvedélyünk, a szerelmünk. – mutatott rá, és társai hangos tapssal jelezték, hogy ugyanígy érzik. Ezek azok az alkalmak, amikor nem lehet nem észrevenni, hogy a Művészeti Egyetem diákjai és tanáraik, főként a színészek, román és magyar tagozat együtt, egy nagy családként élik meg az itt töltött éveket.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

A román–magyar kapcsolatokról beszélgettek
Marosvásárhelyen két közösség él egymás mellett úgy, hogy csak akkor érintkezik, amikor az elkerülhetetlen: munkahelyen és hivatalokban. Erről beszélgettek a Vásárhelyi Forgatag Borudvarában szervezett kerekasztal-beszélgetésen románok és magyarok.
Többségi nemzet soha nem vonult utcára azért, hogy jogokat követeljen a kisebbség számára. Azért viszont igen, hogy a kisebbséggel szemben megvédje saját jogait – hangzott el a kerekasztal-beszélgetésen. Kós Anna, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánja arról beszélt, hogy amióta hatalmi harcok léteznek az emberiség történetében, akik hatalmon vannak, megpróbálják saját arculatukra formálni a többieket is. Biológiai szempontból pedig egy olyan ősi ösztön él az emberben, ami a mástól való tartózkodás, idegenkedés ösztöne. Az viszont tudatosan ellenőrizhető és kordában tartható.
A szinkrontolmács segítségével zajlott beszélgetésre Skype-on bejelentkezezett Lucian Mândruță újságíró, az asztalnál pedig ott ült egymás mellett Kós Anna, Novák Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi kihelyezett részlegének munkatársa, Labancz Dávid, a Művészeti Egyetem hallgatója, Lucian Săcălean, a Petru Maior Egyetem tanára, Aurel Lazăr egyetemi hallgató és a beszélgetést moderáló Lázok Klára történész, a Teleki-Bolyai Könyvtár vezetője. A beszélgetőtársak arra próbáltak választ találni, hogy mióta létezik ez a szinte lebonthatatlannak tűnő fal a románok és magyarok között, esetleg mindig is létezett? Miért van az, hogy a pragmatikus dolgok kezelhetőek, működnek, az elviekkel pedig nem szabad foglalkozni, mert ott szinte azonnal kialakulnak a nézeteltérések, és egymásnak feszül a két közösség? Klaus Johannis államelnök kijelentésére, miszerint ő német származású román, Kós Anna így reagált: ő „magyar származású magyar nemzetiségű magyar” és a többség, aki jelen van a beszélgetésen szintén az, és mind tud románul. A román származású román nemzetiségű románok viszont nem tudnak magyarul.
Az anyanyelven való tanulás alapvető joga mindenkinek, erről beszélni sem kellene, ám amikor ez az igény megfogalmazódik a magyarság részéről, a románok minden alkalommal provokációként élik meg – mondta Lucian Săcălean, aki szerint a két közösség arra van ítélve, hogy együtt éljen. Nap mint nap ugyanazokról a hírekről olvasnak, ugyanolyan az életszínvonaluk, egyformán tekintgetnek Nyugat felé, vágyakoznak a jobb élet után, mégis létezik a kerítés közöttük, amiről nem lehet tudni azt sem, hogy kik építették fel, vagy hogy mindig létezett-e.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Együttlétek különléte Marosvásárhelyen
A Vásárhelyi Forgatag rendezvénysorozatai között a Román–magyar kapcsolatok napjainkban témával szervezettkerekasztal-beszélgetés a Víkendtelep szomszédságában lévő Sportakadémia udvarán felállított sátorban a két nemzetegyüttélésének témáját feszegette.
A médiával is szakmai kapcsolatban álló, véleményformáló meghívottak – Kós Anna, a Művészeti Egyetem dékánja, Novák Zoltán történész, Labancz Dávid, a Művészeti Egyetem hallgatója, valamint román részről Lucian Sacalean, a Petru Maior Egyetem tanára és Aurel Lazar egyetemi hallgató – több generáció meglátását képviselték. A kétórás beszélgetést Lázok Klára történész, a Teleki–Bolyai Könyvtár vezetője moderálta.
Marosvásárhely lakosságának nagy többségét román és magyar nemzetiségűek alkotják, e két közösség azonban egyre távolodik egymástól, mintha már nem léteznének átjárható hidak. A beszélgetés során arra keresték a választ, hogy a két közösség tagjai hogyan élik meg az elszigetelődést, miért alakulhatott ez így, illetve hová vezethet, jó-e valakinek a jelenlegi távolságtartás?
A párhuzamosságok gyökerei
A két nemzet közötti kapcsolat működését, múltját és jelenét boncolgatva a meghívottak szinkrontolmács közreműködésével személyes élményeiket is megosztották a hallgatósággal. Felvételről Lucian Mîndruta román újságíró az erdélyi útja során általa tapasztaltaknak próbált sajátos értelmezést adni. Véleménye szerint az elszigetelődés az egyik fő oka annak, hogy az együtt élő közösségek tagjai nem ismerik egymás kultúráját, rendezvényeit, és nem vesznek részt azokon. Szerinte a közösségi oldalakon is külön csoportokat alkotnak, amit a hiányos információáramlás egyik okának tart.
Novák Csaba Zoltán a kisebb-nagyobb lendülettel zajló, egymásnak feszülő nemzetépítés szakaszairól beszélt, melyben a ‘70-es, ‘80-as évek államilag generált nacionalista politikája borította fel a két nemzet békés együttélését, változtatta meg a város etnikai összetételét. Amint a meghívottak részéről többször elhangzott, az állampolitikai és hétköznapi együttélésben mindig az adott állam politikája volt a meghatározó.
Egymás mellett élésre "ítélve"
Lucian Sacalean a nemzetek közötti versengésben látja az elszigetelődést, amit a kormányok saját érdekeik szerint hasznosítanak. Mint kifejtette, az áthidalhatatlan rettegést fokozza az állandó gyanakvás is, annak ellenére, hogy mindkét nemzet elegendő értékkel rendelkezik ahhoz, hogy tagjai magyarok, illetve románok maradjanak. Példaként említette, hogy a magyarok jogos anyanyelv-használati igényét a román többség provokációnak tartja, ezért átjárhatatlan sorompókat állítanak egymás közé. Holott, mint jelezte, saját tapasztalata szerint a vegyes házasságok mintájára kellő akarattal, egymás megismerésével és kölcsönös tisztelésével leküzdhetők az akadályok, illetve a kívülálló uszító elemek.
Sündisznóállásba ereszkedők
Kós Anna szerint minél magasabbrendű egy társadalom, annál ellenőrizhetőbb az ösztön. Mint kifejtette, a kisebbségiek mellett sosem álltak ki a többségiek, ellenben kivonultak tiltakozni azok jogos követelése ellen. "Akinek önmeghatározását veszély fenyegeti, sündisznóállásba ereszkedik, akárcsak a jelenlegi államelnök, aki magát német anyanyelvű románnak vallja. Ha magát magyar származású, magyar nemzetiségű magyarnak vallja valaki, attól még lojális állampolgára lehet az országnak" – mondta. Az elszigetelődésnek vannak hasznos elemei is, példaként a Művészeti Egyetem magyar és román karának különválását említette, ahol épp "az izoláció által vált simává a közös problémák megoldása", és ellenpéldaként hozta fel a MOGYE helyzetét, ahol mai napig sem közeledtek egymáshoz az intézmény két közösségének tagjai.
Labancz Dávid az egykori marosvásárhelyi Félsziget fesztiválban látta az együttélés szikráját, amikor magyar és román fiataloknak sikerült közösen is jól szórakozni, a két nemzetiszínű zászló egymás mellett lobogott, és senkit sem zavart.
A természeti katasztrófák összetartó ereje
A kerekasztal-beszélgetés a hallgatóság hozzászólásaival zárult. A többi között egy Kárpátok sétányon élő hölgy idézte fel a hetvenes évek Marosvásárhelyét, amikor az együtt élő közösségek harmóniában, egymás nyelvét beszélve, kultúráját tisztelve éltek. A békés együttélés, összetartás példájaként emlékezett a hetvenes évek áradása alkalmával tanúsított közösséggé kovácsolódásra, egymás önzetlen segítésére. Mint hangsúlyozta, a bajban "a társasházak közösségei egy családdá váltak, és nemzetiségtől függetlenül adtak egymásnak szállást és ellátást. Ha akkor lehetett olyan egyetértésben élni, mi az akadálya annak, hogy az emberek mentalitása megváltozzon?" – maradt függőben a kérdés a kétórás beszélgetés záróakkordjaként.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Fesztiválok és tanévnyitó
Zajlik az élet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
Hamarosan elkezdődik a 2015/2016-os tanév a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. De a nyári szünet alatt és az őszi időszakban sem lankadt a tevékenység a Köteles Sámuel utcai intézetben: mint azt az egyetem közleményében olvashatjuk – és mi is írtunk róla –, a héten a Nemzetiségi Színházi Kollokviumon szerepelt a Stúdió Színház előadása, a Liselotte és a május. Hamarosan pedig az Astra filmfesztiválon vetítik Kós Anna Transylvanian (Love)Stories című filmjét.
Gyergyószentmiklóson szeptember 24. és október 4. között zajlik a Nemzetiségi Színházi Kollokvium tizenegyedik kiadása, melyre a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának Harsányi Zsolt által rendezett előadása, a Liselotte és a május is meghívást kapott. A fesztiválközönség szeptember 28-án, hétfőn láthatta az előadást, Gecse Ramónával és Galló Ernővel a címszerepben. A dinamikus, helyzetkomikumokban gazdag vígjáték az egyetem Akadémiai Műhely programjának része, melynek célja, hogy teret nyújtson a színházi kísérletezésnek, merész színházi nyelvek kipróbálásának az egyetemen oktató művészek előadásában.
Október 5-én veszi kezdetét és október 11-ig tart Nagyszebenben Románia egyik legjelentősebb filmes seregszemléje, az Astra Nemzetközi Filmfesztivál. A kortárs dokumentumfilmeket felvonultató, neves filmszemle az egyik legrégebbi az országban: első alkalommal több mint húsz évvel ezelőtt szervezték meg, sikere mindmáig töretlen. Az idei kiadás keretében marosvásárhelyi produkciót is láthatnak a fesztivál vendégei: október 8-án, csütörtökön 19.30 órától vetítik a Transzszilván (láv)sztorik című dokumentumfilmet, amelynek rendezője Kós Anna, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Karának dékánja, operatőre Schneider Tibor, az intézmény audiovizuális kommunikáció-multimédia szakának oktatója. A film a vegyes házasságban élők szemszögéből mutatja be az erdélyi román-magyar együttélés különböző helyzeteit, a marosvásárhelyi 1990. márciusi események után huszonöt évvel. (Az Astra filmfesztivál egy marosvásárhelyi színházi produkciót is vendégül lát: a Kincses Réka és Alina Nelega által szerzett és rendezett, ugyancsak a román–magyar együttélésről szóló Double Bind című előadást, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós és Liviu Rebreanu társulatainak közös produkcióját. A tizenegy román és magyar színész által játszott előadás október 5-én, hétfőn 18 órakor nyitja a filmes seregszemlét – a szerk.)
A Művészeti Egyetem 2015/2016-os tanévnyitó ünnepségére pedig ugyancsak október 5-én, hétfőn délelőtt 10 órakor kerül sor a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

A Vers elől megszökni nem lehet
A Sepsiszentgyörgyön született, ma Dabas városa megbecsült polgáraként második otthonra lelt Kapui Ágota kora ifjúságában szerelembe esett a Verssel, legbensőbb titkaink rejtegetőjével és világgá kürtölőjével, s e béklyót hiába kísérelte lerázni, nem engedett.
Lírát bővebben termő kolozsvári egyetemi évei alatt már felfigyelhettünk erős, közéleti húrokat is pendítő, „kolompok, idegen parancsok, katonák” közt fölcsendülő, „kullancs-rögeszmékkel” szembeszegülő vérbő hangjára, korán megmutatkozó formaérzékére. Antológianyitó verse még megjelenhetett nemzedéke bemutatkozó kötetében (Ötödik évszak), s jó néhány verse egy-két, lázongóbb tartalmat is befogadó korabeli lapban (Ifjúmunkás, Korunk), s miközben képessége támadt a világ „tövises szépségének” megmutatására, korán föl kellett ismernie, hogy „hiába voltunk sirály-röptűek, vadászó képességgel megáldott időlovasok”, az ő gyöngyei is disznók elé peregnek. A Forrás-sorozatban megjelenésre váró első kötetén hosszú évekig bóbiskol a láthatatlan cenzor, munkahelykeresésben peremre szorítják, „múltja” miatt elvtársak dorgálják, még a helyi lap ipari rovatához sem engedik betűközelbe. Így hát a nagyívű Eretnek zsoltárban maga is a Fennvalón kénytelen számonkérni: „miért simogattad el bennünk, / szelíd tigriseidben a felszökő indulatot, / miért ostoroztad bennünk / a morduló haragot, / te mesteri állatszelídítő, / miért küldted közénk a prófétákat, / hogy a demagógia mételyét terjesszék közöttünk, / hogy nyugtalanná tegyék nyájadat / álszent tanításaikkal, / első feljelentői az emberi nemnek, / vaskos jutalom jegyében üdvösséggel kufárkodók!...” S bár élni szeretne az indulás talentumával, „szavakat állítva csatarendbe, / egymásért mindet, sosem egymás ellen, / hogy őrizzenek talpig készületben, / mint rendíthetetlen ólomkatonák”, de a felelősséggel ejtett szó megnehezül számára, vagy épp „lefejtik szájáról, mint a kagylót”, s az oly nagyon áhított, fürkészett és vágyott szabadságról is kiderül, hogy csupán „a magány felismerése”. Rezignáltan veszi tudomásul:
Nem teremnek nekem már a szavak
Sem igent sem nemet
Sem állítást sem tagadást
Sem engedelmet sem engedetlenséget
A hallgatás szélfenyői őriznek mozdulatlanul
bejárhatatlan csenderdőm közepén
A gyermekkort hívná segítségül, s betört fejű babák vézna hangocskáját véli felsírni, amikor az anya csillagokat kever a tejbe, az anyatej varázsa is tovaillan, s „mint óriás tűpárna, olyan a föld”. Bartókhoz fordulna támaszért, mert „Isten fekete báránya tilosban ténfereg, / érte térdepel a Szó a fogak márvány lépcsőin”, gyertyaként gyullad meg ajkakon a dallam, s a fájdalom hangján kérdezi: „láttad-e már elgyötört emberi alakban a zenét?” Mert:
élni csak ott lehet
ahl élni hagyják ajkunkon az
éneket. Hangja egyszerűsödik, balladásodik, Fakaslaka című kis dala nemzedékeken átnyúló relikviák közé kívánkozna, a Tamási-emlékházba: „merre mentél mese-ábel / csillagos a nyikó völgye / csobogása hívó-tiszta / szép domokos anna könnye // kopjafa nyúlik az égig / ahol egykor bölcső rengett / gyere haza mese-ábel / bagoly vigyázza a csendet”.
E bagoly őrizte csendben viszont nagy vajúdások közepette megrendítő versekben születik meg a szülőföld elhagyásának keserű gondolata, s miközben birokra kél a maradás és önfeladás két nagy emberi reflexe, a szó előbb könyörgőre görbed: „...odvai a csendnek, el ne rejtsetek, / arctalan nappalok szürke egyenruhájába / be ne öltöztessetek” (Vers a megmaradásért), hisz az indoklás is rég megszületett, miszerint: „Sosem élhetsz szavak nélkül, / sosem hallgathatsz el végül, / sosem maradsz magad nélkül, / kifosztottan, vereségül” (Soha).
Az élet azonban kegyetlen koreográfus, nem bíbelődik költők óhajaival-sóhajaival, így hát a 89-es nagy romániai felfordulás előtt egy esztendővel Kapui Ágota is egy szál bőrönddel, kisgyerekével és férjével, több erdélyi magyar társaságában útközben találja magát az anyaország felé, ahol igazán nem fenyegethet költőt az anyanyelv elveszítésének veszélye, hisz épp identitásvesztés elől menekül. Furcsa membrán a poétalélek mégis, ha egy közösség amolyan szívmegnagyobbodásaként (jé, de hosszú szó!) éli élményeit, s váljék dicséretére Kapui Ágotának, hogy bárhová merült alá vagy hágott magaslatra léte folyamán, onnan költőként mindég jelentést hozott, még ha magától a poétai fényűzéstől menekülőben, kínjaival látszólag és folytonosan leszámolóban is volt. E könyv verseinek java része is, született bár lét-helyszín- vagy honváltás előtt, avagy után, ennek az életérzésnek manapság már szokatlanul érzelemgazdag kitárulkozásával, mondhatni viviszekciójával szolgál. Íme a földet érés hosszúra nyúlt pillanatai: „Először csak dadogni kezdtél / Nyelved feltörték a szavak / Aztán lassan nem jutott eszedbe a szülőföld / a haza / az anyanyelv…/ Majd suttogni kezdtél / torkodra szorított kézzel / És mutatni akartál valamit / amit nem lehet felfogni ésszel / Aztán csak legyintettél, némán / Nem éreztél már haragot / Feküdtél idegen földön // Mint aki mindent feladott.” Persze, tudom én, hogy nem méltányos dolog idézetek csipegetésével érzékeltetni egy életérzés fejlődésrajzát, hiszen Kapui Ágota nemcsak impresszió-gyűjtögető, de versépítő költő is, darabjainak nemcsak szerkezete, de íve, lendülete is van, néha tördeléstechnikával is jelezve. És persze hogy nem arról szólnának a fenti sorok, hogy utasunk rossz helyre érkezett volna. Élete csak – választóvonalhoz. Egészében másolom ide kedvencemet, melyet antológiadarabnak is vélek:
A másik oldal
Tükör a múltad, kristály, velencei, Nem fed fel ráncot, sem apró foltokat Tükör a múlt, üveg, bűnöket ragyogtató, Tisztára lehelt, áttörölt, makulátlan, Mint maga az ifjúság, a kedves, a sima homlokú. Tükör a múltad, fényes, mint a hajnalok,
Kristálytavában látod önmagad, Ott ülsz középen, pőrén, fiatalon, Arcodon mulandó mosollyal, S halandó léted bársony köpenyét Magadra húzod lassan, tétován. Macskaléptekkel elindulsz felém. Én itt ülök a tükör mögött. Az élet másik oldalán.
Igen sok oldala van a mi közösségként megélt magyar életünknek. Idén, nyár elején valakinek eszébe jutott Kapui Ágota szülőföldjén, hogy hiányzik közülünk valaki. És verskérő levél kereste meg születésnapra emlékező interjúkérdések kíséretében. És Ágota készséggel válaszolta, nincs őbenne semmi tüske, de verset már régóta nem ír, kötetet sem szándékszik összeállítani az eddigiekből. De azért mégis mellékelt néhányat a hazanézőben születettek közül. Csak egyből emelnék ki részletet ide:
Variációk határokra Szétszaggatott ország fájdalma lüktet szívem helyén – tenyérnyi kis haza És elfordítom halkan a fejem ha magyart üldöz csahos indulattal új prófétáknak kétarcú hada Ha anyanyelvem keresztre feszítik És használatát törvény tiltja meg A vasszög ízét ott érzem a számban – Keserűségem szégyen pirulában – Könnyel kevert rút szavakat Meglelem egyszer tán nyugalmam Ahogy hazát is újat kaptam én, Bár oly boldogan bukdácsolnék újra régi utcácskák tört macskakövén. Hazát mely a nevemen szólít De nem érti ha mondom a nevem Anyám nyelvén gagyog az értelemről De nem szól hozzám anyanyelvemen És íme a versek, melyek könyvvé szerveződtek megkeresni költőjüket, aki hűtlenül el akarta hagyni őket. FARKAS ÁRPÁD A könyv megvásárolható hétfőtől a Tortoma könyvesboltban
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Teatrológusok Találkozója
Mindent a színházról!
Nagyszerű ötlettel álltak elő nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Karának tanárai, és ezen ötletet tett követte: szervezkedtek, Facebook-csoportot hoztak létre, majd olyan találkozót hívtak össze, amilyenre eleddig nem voltpélda az intézmény történetében – vendégül látták az összes, dramaturgia szakon végzett egykori hallgatójukat egy közös, kétnapos együttléten.
"A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen az 1995/1996-os egyetemi évben kezdte el tanulmányait az első teatrológusosztály. A teatrológia nevet a francia kultúrából kaptuk, és bár sokszor használjuk mellette a dramaturgiát és a színháztudományt, hozzánk nőtt ez a név is, belaktuk, örömmel éljük meg különféle vonatkozásait, változásait. Amelyből van bőven. A kilencvenes évek közepén az irodalmi titkár főként a drámaszöveggel foglalkozott, a kritikus pedig kritikát írt. Később a dramaturg a rendező legelső, legbelső munkatársává vált. Az egységes pályamodell – mint a művészeti felsőoktatásban általában – mára a múlté, a teatrológus korábbi feladatai mellett pályázatot ír, honlapot szerkeszt, archívumot kutat, rendezvényt szervez, drámapedagógiai workshopot tart. Színpadi szöveget ír. Tévéműsort szerkeszt. Színházat igazgat. Húsz év nem nagy idő az egyetemi képzésben. Ahhoz azonban pont elég, hogy alkalmat kínáljon ránézni önmagunkra, rákérdezni eddigi eredményeinkre és további feladatainkra. Egykori diákjaink szakmai élete rendkívül sokféle, büszkeségre és önkritikára egyaránt ad számunkra okot. A Teatrológusok Találkozója a volt és jelenlegi teatrológus diákok, tanárok és az egyetem vezetősége közös ünnepe" – állt a meghívón, és nem véletlenül: az első évfolyam 1999-ben, a sorrendben eddig utolsó 2015-ben végzett a Köteles utcában. Összesen több mint hetven hajdani diákról van szó, és a hívásra igen sokan válaszoltak közülük: április hetedikén és nyolcadikán közel hatvan egykori teatrológus-hallgató érkezett a négy éven keresztül sokaknak második otthonként szolgáló egyetemre.
A rendezvénysorozat csütörtökön indult, aznap este Sergi Belbel Halál című drámáját tekintették meg a résztvevők a Stúdió Színházban, Bocsárdi László rendezésében. A találkozóra pedig egy teljes, állófogadással záruló napot szántak mind a szervezők, mind az egymást nagy örömmel üdvözlő egykori hallgatók. Péntek délelőtt mindannyian az egyetem előcsarnokában gyűltek össze, ahol Kós Anna, a Magyar Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, majd a teatrológia szakon egykoron és ma tanító oktatók szólaltak föl: Balási András rektorhelyettes, volt diák Helyzet: pillanat és intézmény, Ungvári-Zrínyi Ildikó A dramaturg és a színházi látcső, Kovács András Ferenc Miscellaniae, Albert Mária Működés. Együtt. Diákok és tanárok közös munkájáról, Lázok János Az utókor és az utca pora, Boros Kinga pedig Akinek mindenhez kell értenie címmel tartotta meg rövid, gyakran interaktív előadását. A felszólalásokat a szak elindítóinak, Béres András egykori rektornak és Kovács Levente egykori tanszakvezetőnek visszaemlékezései zárták.
Mindezt a végzett évfolyamok képviselőinek felszólalása követte, majd a szünet után igencsak építő jellegű, kötetlen, komoly, de mégis laza hangulatú, humorban és felröhejekben gazdag beszélgetés folyt a színháztudományról, dramaturgiáról, színikritikáról és teatrológiáról, a színház múltjáról, de inkább jelenéről és jövőjéről: az intézmény egykori és mai tanáraival, közel hatvan itt végzett, azóta is a színházművészet területén, illetve perifériáján tevékenykedő, avagy momentán éppen szaksemleges, de szakmabeli teatrológussal. Lett belőlünk dramaturg, irodalmi titkár, drámaíró, prózaíró, műfordító, egyetemi oktató, ismert szépirodalmi szerző, színházigazgató, rendező, színházi, művészeti referens, filmproducer, restaurátor, blogíró, közösségformáló csoportvezető, színikritikus, nyelvtanár, publicista, szerkesztő avagy műsorvezető az írott, a rádiós és a televíziós médiában, színházi szervező, könyvtáros, színházi levéltáros, díszlet- és jelmeztervező, produkciós szervező, avagy éppen társulatigazgató itthon és külföldön egyaránt. Megtudtuk mindezt egymástól és a TeatroLogin címmel szerkesztett, ízléses kiadvány lapjain megjelent önéletrajzokból. És ha szakmai kérdések mentén éles (de építő jellegű) viták is folytak, az egymásra találás örömének légkö-rében mindenki ugyanazon véleményen volt: pár esztendőn belül meg kellene szervezni a következő Nagy Találkozást!
Kaáli Nagy Botond (egykori teatrológushallgató)
Népújság (Marosvásárhely)

Hetvenéves a színművészeti egyetem
A művészetek igazi otthona
Tegnap délelőtt rövid, tartalmas rendezvényen ünnepelték meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem fennállásának 70.évfordulóját. Az ünnepi felszólalások és az egyetem diákjai által bemutatott művészi műsor mellett az esemény fénypontja az első évfolyam végzőseinek a kitüntetése volt.
Rövid kortárs táncelőadás után dr. Sorin Crisan professzor, az egyetem rektora szólalt fel. Köszöntötte a meghívott egyetemvezetőket: dr. Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának rektorát, dr. Kelemen András dékánt és dr. Tatiana Danescut, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettesét.
A Művészeti Egyetem rektora elmondta, I. Mihály román király 1946. április 9-én írta alá a 276-os törvényt, amellyel létrehozta a kolozsvári magyar művészeti konzervatóriumot, amelyet a későbbiekben Marosvásárhelyre költöztetett intézet elődjének tekintenek. Az évtizedek során sikerült tisztességgel és becsülettel képviselni és véghezvinni a felvállaltakat mind a magyar, mind a később megjelent román karokon, megfelelő versenyhelyzetet teremthettek a diákok között az oktatási folyamat minőségének megőrzése érdekében. Majd megköszönte Mihály királynak, hogy aláírta a dekrétumot, és büszkén jelentette ki, hogy ez a megemlékezés is méltó ahhoz az eseménysorozathoz, amelyet majd Marosvásárhely szabad királyi városi rangja elnyerésének 400. évfordulója alkalmából szerveznek.
A felszólalók sorában Lucian Goga prefektus következett, aki biztosította a megjelenteket, hogy intézménye továbbra is támogatja az egyetemet, amely "megvalósította a multikulturalitást".
Az ünnepi beszédeket megszakította az egyetem média szakos hallgatóinak az ünnepi alkalomra készített filmje, amely kiválóan tükrözte azt a hangulatot, amely az egyetemre jellemző. Ebben a "légkörben" lépett mikrofonhoz dr. Balási András rektorhelyettes, aki a rá jellemző humoros köszöntőben többek között kifejtette, nem kell a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet más, több száz éves, hasonló oktatási intézményekhez hasonlítani, hiszen 70 év alatt is lehet sikereket, eredményeket elérni. Sok hullámvölgy volt az intézet történetében, de mindig sikerült túlélnie és igazi otthont teremtenie a művészeteknek.
A román zeneszakos kar másodéves hallgatói egy spirituálét adtak elő, majd dr. Oana Leahu professzor, a román művészeti kar dékánja üdvözölte a korábbi rektorokat, dr. Béres Andrást, dr. Gáspárik Attilát, volt tanárokat, kollégáit, többek között Rókay Vilmost, Dana Frentet, Oana Panat és külön Kovács Leventét, megköszönve, hogy jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt, és megerősítették azt a gondolatot, hogy az egyetem igazi alkotó családként működik.
Orbán Beáta és George Pop másodéves táncművészeti hallgatók lírai etűdje következett, majd Illés Alexa és Kilitti Krisztián mesterképzős színművészetis hallgatók dr. Strausz Imre tanár zongorakíséretében Andrew Lloyd Webber Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő dalokat.
Felszólalt dr. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja, aki többek között kifejtette, nehéz lenne számvetést készíteni a 70 éves múltról, hiszen a színpadi művészet a pillanat művészete. Nehéz úgy oktatni, hogy mindig a trendet kövessék, mutassák meg a diákoknak. De az biztos, hogy a 70 év igazolja, olyan tanárok oktattak itt, akik nemcsak tudásuk legjavát adták át, hanem szakmájuknak fanatikusai voltak és most is azok. Azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az egyetem mindig is befogadó intézmény volt, a szó szoros értelmében, nyitott a fejlődés, a művészeti ágak, az új, a kísérletek irányába. Az említettek az oktatási intézmény erősségei – mondta.
Meglepetés mozzanata is volt az eseménynek. Dr. Sorin Crisan rektor érdemoklevelet adott át az intézet két "háttérmunkásának", akik nélkülözhetetlenek a közös munkában. Az elismerés Sipos Leventének, az intézmény gazdasági igazgatójának és Szász Imre világosítónak járt.
Végül, de nem utolsósorban Kovács Levente rendező-tanárnak jutott az a megtiszteltetés, hogy bemutassa az eseményen megjelent, 1965/66-ban végzett hajdani diákokat, akiket színpadra hívtak, és a mester külön-külön, személyes élményeit megosztva, humorosan is bemutatott. Név szerint Dobos Imrének, Miske Lászlónak, Székely M. Évának, Szélyes Imrének és Szőke Istvánnak tapsolhattak az intézmény jelenlegi tanárai, diákjai. Egészségi állapota miatt nem jöhetett el, de üdvözletét küldte a Budapesten élő – szintén ezen az évfolyamon végzős – Rajhona Imre. Mindannyian arany oklevelet vehettek át a rektortól.
Végül az 50 évvel ezelőtt végzettek a mostani diákokkal együtt énekelték a Stúdió Színház színpadán a Gaudemus igiturt. Azok, aki pezsgőzés után visszatértek a nézőtérre, Apostolache Zénó együttesének tangóműsorát láthatták, hallgathatták meg.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Évfordulót ünnepeltek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődjének, a hetven évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult magyar zene- és színművészeti konzervatórium születési évfordulóját ünnepelték Marosvásárhelyen. A rendezvényen a hallgatók kisebb produkciókkal mutatkoztak be, az egyetem két, nem művészeti munkatársa díjat vehetett át, illetve aranydiplomát kaptak az ötven éve végzett évfolyam jelen levő tagjai.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, Kelemen András, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánja, Tatiana Dănescu, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettese, Lucian Goga, Maros megye prefektusa, illetve a Művészeti Egyetem, és az egykori Színművészeti Főiskola volt rektorai, dékánjai, oktatói.
A hetven éve létrejött egyetem történetét Sorin Crișan rektor ismertette: 1946. április 9-én I. Mihály román király aláírta azt a 276-os számú törvényt, amely által Kolozsváron megalakult a magyar zene- és színművészeti konzervatórium, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődje. Az ünnepi esemény két műsorvezetője: Dana Lemnaru és Sebestyén Aba sorra szólította színpadra azokat a zene-, koreográfia- és színművészeti szakos hallgatókat, akik kisebb produkciókkal készültek a rendezvényre, illetve levetítették a média szakos diákok kisfilmjét is, amelyben a megkérdezettek – többek közt Gáspárik Attila, Béres András, Bogdán Zsolt, Sebesi Karen Attila vall arról, hogy mit jelentett számára az egyetemen eltöltött időszak.
Balási András rektorhelyettes szerint az, hogy a színészképzés mellett rendezőket, teatrológusokat, bábszínészeket, koreográfusokat, zenepedagógusokat, díszlettervezőket, médiaszakembereket is képeznek, már önmagában is nagy teljesítmény. Oana Leahu dékán azoknak mondott köszönetet, akik értelmet adtak az egyetemnek – tanároknak, rendezőknek és hallgatóknak. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja a hét évtizedes fennállás fontosságát hangsúlyozta, azt, hogy művészetet oktatni, mindig megfelelni az éppen aktuális trendeknek, nem könnyű feladat, mégis olyan tanárai voltak az egyetemnek, akik hivatástudattal, elkötelezettséggel végezték a feladatukat, példát mutatva az utánuk következő generációknak.
Meglepetést jelentett az egyetem két munkatársának a kitüntetése: Sipos Levente gazdasági igazgatónak és Szász Endre fénytechnikusnak adott át díjat Sorin Crișan rektor, majd Kovács Levente rendező, az egyetem professzora szólította színpadra az ötven évvel ezelőtti végzősöket. Közülük Dobos Imre, Miske László, Székely M. Éva, Szélyes Imre és Szőke István vett részt az eseményen. Rajhona Ádám üdvözletét küldte Magyarországról, egészségi okok miatt ugyanis nem lehetett jelen. A fél évszázada végzett színészeket aranyoklevéllel jutalmazták.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Ballagás a Művészeti Egyetemen
Tele tarisznyával indulnak útnak
Poénos jelenetekkel, zenével, bábjátékkal színesített ünnepség keretében búcsúztak szombaton a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős hallgatói. A ballagásuk is olyan volt, mint az ott töltött évek: bohém, laza és családias hangulatú.
A Művészeti Egyetem ballagási ünnepsége csöppet sem nevezhető szokványosnak, a végzősök különféle jelmezeket öltenek magukra, és a díszbeszédek mellett a diákok játsszák a főszerepet, szórakoztató produkciókkal készülnek, énekelnek, táncolnak, báboznak, megcsillogtatják tehetségüket. A végzősöktől búcsúzó pedagógusok pedig mintegy második szülőként, jó barátként szólnak hozzájuk.
Elsőként Balási András, az intézmény rektorhelyettese gratulált a végzősöknek, kiemelve érdemeiket, majd dr. Oana Leahu, a Román Művészeti Kar dékánja vette át a szót. Mint mondta, pedagógusként minden pillanatot ki kell használni, hogy az együtt töltött idő alatt minél többet nyújtsanak diákjaiknak.
– Kívánom, hogy azt érezzék, megtalálták a helyüket az életben – búcsúzott.
Dr. Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja elismerte, különleges pillanatokat jelentenek számára a ballagási ünnepségek, ugyanis más egyetemekkel ellentétben, diákjaik produkcióikkal pár perc leforgása alatt bebizonyítják, hogy mennyire tehetségesek, hogy érdemes volt ide járni.
– Egy-egy távozó osztály láttán visszaemlékszem, milyenek is voltak ezek a fiatalok az egyetemi felkészítőkön, és ekkor látjuk be, hogy az oktatásügy meglepő utasításai, a teremhiány és különféle nehézségek ellenére a munkánknak van értelme, és jól döntöttünk, amikor Önöket vettük fel – fogalmazott a dékán, és jó szerencsét kívánt a pályakezdő művészeknek, ugyanis, mint mondta, ebben a szakmában a tehetség és a tudás mellett szerencse is szükséges ahhoz, hogy a megfelelő, testhezálló feladatok rájuk találjanak.
A román és magyar tagozat végzősei köszönetet mondtak mindazért, amivel az egyetemi évek során feltarisznyálták őket, kiemelve, hogy a tanáraikkal való viszony nem abban merült ki, hogy a katedra mögül leadták az anyagot, majd távoztak, hanem mentorként mellettük álltak, ösztönözték őket, mi több, ha a helyzet úgy kívánta, baráti öleléssel fordultak feléjük, emberségre, alázatra nevelték őket.
Ez a hangulat főként Horváth Anna, a magyar tagozat végzőseit képviselő hallgató szavaiból köszönt vissza, aki a pedagógusoktól a kapusig mindenkinek megköszönte azt a pluszot, ami különlegessé tette az ott töltött éveket és amivel hozzájárultak ahhoz, hogy tehetségük kibontakozhasson és minél felkészültebben lépjenek ki a nagybetűs életbe. A rövid és lényegre törő köszöntők sorát vidám jelenetek, zene, bábjátékok, valamint dr. Molnár Tünde orgonaművész és Strausz Imre orgonajátéka színesítették.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar színisek találkozója Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ad otthont a héten zajló Kárpát-medencei magyar színisek találkozójának. A marosvásárhelyi mellett a kolozsvári, a budapesti és az újvidéki egyetem tanárai és diákjai vesznek részt a rendezvényen, a különböző pedagógiai gyakorlatok módszereinek elsajátítása, szakmai eszmecsere és kapcsolatépítés céljából.
A projekt ötlete Gáspárik Attilától származik, azt gondolták és fejlesztették tovább a szervezők, illetve terjesztették ki a Kárpát-medencére, hogy a különböző egyetemeken tanuló diákok, illetve tanító pedagógusok megismerhessék egymást, egymás munkamódszerét – számolt be a kezdeményezés lényegéről Kós Anna, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar művészeti karának dékánja.
A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színművészeti tagozatáról Palocsay Kata tanár vesz részt a workshopon tizenegy elsőéves hallgatóval, a Budapesti Film- és Színművészeti Egyetemet Forgács Péter képviseli tíz tanítványával, az Újvidéki Művészeti Akadémiáról nyolc diákkal Balázs Áron és László Sándor érkezett, míg a házigazdák közül Gáspárik Attila a tanítványaival. A cél egy olyan alkotói műhely létrehozása, ahol változatos munkamódszerek után kutatva, kísérleti jellegű színházi gyakorlatokat próbálhatnak ki a fiatal színházi alkotócsoportok.
Ahogy Balási András dékán elmondta, 1996–97-ben a budapesti egyetemmel közösen már szerveztek egy hasonló workshopot Marosvásárhelyen, illetve egy stúdiófesztivált, amelyen a kaposvári egyetem képviseltette magát. A 90-es évek elején is volt egy hasonló, stúdiószínházak fesztiválja, amelyen Benedek Miklós vett részt az osztályával Budapestről. E mostaninak Gál Attila Csaba az ötletgazdája, aki bízik abban, hogy folytatása is lesz.
Míg 1989 előtt Európában két helyen, Budapesten és Marosvásárhelyen képeztek magyar nyelvű színészeket, mostanra sokat változott a színészképzés palettája – vázolta Gáspárik Attila a ma jellemző állapotokat: az ő csoportjában nincsenek marosvásárhelyi hallgatók, az újvidéki oktató budapesti, kolozsvári és marosvásárhelyi diákokat képez, Budapesten pedig szintén hasonló a helyzet, sokfelől érkeztek a színészpalánták. Az is különbözik, hogy hol milyen hosszú a képzés ideje: Budapesten öt év, Újvidéken négy plusz egy, Romániában három plusz két év.
Az egyhetes projekt meseszerűen jött létre – ismertette Vass Levente, a Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke. A hallgatói önkormányzat kitalálta és a tanári karhoz fordult, az meg a Studium-Prospero Alapítvány támogatását kérte, amely a Bethlen Gábor Alapítvány segítségét. Az a nemzetpolitikai államtitkársághoz, illetve a magyar miniszterelnökségi hivatalhoz fordult támogatásért. Végül, mint a mesében, ahogy a retket közösen húzták ki a földből, ez is közös erőből születhetett meg.
A végső eredményét a projektnek június 12-én, vasárnap délután 3 órától kezdődően tekinthetik meg az érdeklődők a Stúdió Színházban.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

MASZIDI Vásárhelyen
Volt egy régi ötlet, ami nemrégiben beteljesedett. Volt egy jó terve az egyik hallgatónak, ami az egyetem vezetőségénél és tanári karánál megértésre lelt. Volt egy alapítvány, amely ezt támogatta. És lett egy olyan találkozó, amely ritkaságszámba megy a honi és a külföldi színházi életben egyaránt.
A MASZIDI-ről, avagy magyar színházi diáktalálkozóról van szó, amely június hatodika és tizenkettedike között zajlik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A dolog lényege, hogy Gaál Attila Csaba hallgató ötlete nyomán meghívták a magyarországi és határain túli színművészeti egyetemek tanárait és diákjait egy egy hétig tartó, közös alkotómunkára – a részt vevő tanárok számukra idegen hallgatók alkotta csoportokat irányítanak, a projekt célja pedig egy olyan alkotói műhely létrehozása, ahol változatos munkamódszerek után kutatva, kísérleti jellegű gyakorlatokat próbálhatnak ki a fiatal színházi alkotócsoportok. Az egyhetes munka során van elméleti képzés, gyakorlati munka, a hét végén pedig különböző produkciók formájában bemutatásra kerül az elsajátított mesterségbeli tudás. Mindezzel kapcsolatosan szerda délben tartottak sajtótájékoztatót az egyetem előcsarnokában, ahol Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, közöttük a budapesti, újvidéki, Kolozsvári színművészeti egyetemen tanító vendégtanárokat és az ötletgazdákat.
– A rendezvény a Gaál Attila Csaba ötlete és Gáspárik Attila régi tervének kiterjesztése. Amikor új szakokat indítottunk, ő mondta, hogy azok a diákok, akik nálunk végeznek, generációként mennek tovább, olyanokként, akik ismerik egymást és együtt dolgoztak, tudják, hogy kihez forduljanak, ha például egy számukra megfelelő rendezőre, díszlettervezőre lesz szükségük. Arra gondoltunk, hogy ugyanez történik a Kárpát- medencében is: ha a hallgatóink a többi, hasonló profilú egyetem diákjaival együtt dolgozhatnának, tudnák, hogy kiket hívjanak előadásaikhoz a későbbiekben. Ezért karoltuk fel a Gaál Attila Csaba ötletét. A találkozón részt vevő tanárok: Kalocsai Kata Kolozsvárról, Forgách Péter Budapestről, Balázs Áron és László Sándor Újvidékről, valamint Gáspárik Attila Marosvásárhelyről.
Balási András rektorhelyettes hozzátette: – Ennek voltak előzményei, ’96–’97-ben a budapesti egyetemmel közösen szerveztünk egy workshopot, illetve két stúdiófesztivált. A mostani találkozót a Bethlen Gábor Alapon keresztül jelentős összeggel támogatta a Studium–Prospero Alapítvány, köszönjük nekik.
– 1989 előtt magyar nyelvű színészképzés Európában két helyen volt: Budapesten és Marosvásárhelyen – mondta Gáspárik Attila. – Ha egy magyar színjátszás van, és ez helytől független, akkor mi lenne, ha a képzésben is gondolatokat cserélnénk egymással? Ha azokat az ingereket, amelyek pluszban érintenek minket a román vagy szerb színjátszásból, kicserélnénk egymás között? Akár tanárcserékben is gondolkodhatunk. Nem vagyunk egymásnak rossz értelemben vett konkurensei, csak egyeztetési problémáink vannak, nagyok a távolságok. Magyarországon osztatlan színészképzés zajlik öt éven át, Újvidéken 4+1 év a képzés, itthon 3+2. És elvileg ugyanazt tanítjuk. Arra is jó ez a találkozás, hogy megbeszéljük a különbségeket. Nagyon heterogén a hallgatói csoportok összetétele, vannak bennük első- és harmadévesek például. Én improvizációval és történetépítéssel foglalkozom velük, ez mindig működik. Nagyon büszke vagyok Gaál Attila Csabára, hogy kitalálta ezt a dolgot, ugyanakkor az egyetem vezetőségének hozzáállását is tükrözi, hogy meghallgatjuk a diákjaink véleményét, és a jó ötleteket segítünk megvalósítani – ő Budapestről érkezett és az egész hallgatói önkormányzat részt vett a szervezési munkákban.
Forgách Péter is felszólalt: – Színjátszás egyféle van. Mindegy, hogy ki honnan jött, ugyanazt beszéljük, ugyanazt kergetjük, ami különbség, az csupán személyes különbség. Ez a találkozó, amin most részt veszünk, egy nagyon értelmes dolog, akkor is, ha még kísérleti stádiumban van. De öröm részt venni benne, valószínűleg a színészképzés természete, hogy összezáródnak az emberek.
– Arra koncentrálok, hogy a jelen pillanatban a lehető legjobban, legkényelmesebben, a legjobb körülmények között peregjen a fesztivál, és ha úgy ér véget, hogy emberileg egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, akkor elértük a célunkat – tette hozzá Gaál Attila Csaba, majd a Studium–Prospero Alapítvány vezetője, dr. Vass Levente szólt: – Ez a történet számomra örömmel ért véget. Egy hallgató elkezdte, majd partnerek lettek az oktatók, a színház, az alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzetpolitikai Államtitkárság, és most itt vagyunk. Az elkövetkezőkben is biztosítjuk a partnerséget, mert úgy érzem, ennek a találkozónak lesz folytatása. Az alapítvány is közös termék, a Studium orvosi jellegű, a Prospero a Művészeti Egyetemen zajló állami magyar oktatás háttérintézménye. A tavaly jogilag egybevonódtunk, a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Gábor Alap támogat bennünket: az ilyen és ehhez hasonló rendezvények megszervezéséhez 10 millió forint áll rendelkezésre évente, ezen eseménysorozat megszervezéséhez 2 millió forinttal járultunk hozzá.
A találkozó esti programpontjait a diákok állították össze, a szakmait a tanárok. Harsányi Zsolt elárulta, nem volt meghatározva, hogy ki mit csinál az általa tartott órán. Mindenki elhozta a saját munkamódszerét, ötletét, és kitalálta azt, hogy hogyan dolgozik idegen diákokkal. Ezen munkamód-szerek között volt jelenetírás és rendezés, maszkok készítése, improvizációs gyakorlatok és történetépítés. A hétvégi előadásokat a nagyközönség is megtekintheti, az időpontokra még visszatérünk.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Transzilvanizmus reloaded
A közös érdek a város minden lakójának érdekét jelenti, mindenki alapvető jogainak betartását. Nagyon szeretném, hogyha ez Marosvásárhelyen így lenne. Csakhogy nincs így.
Választások után vagyunk, ilyenkor mindenki értékeli az elért eredményeket. Hol félig tele van, hol félig üres a pohár. Különösen nyomasztó ez a kérdés (mármint hogy félig tele van-e az, ami félig üres?) Marosvásárhelyen, ahol a nemzetiségi arány miatt – ami a félig teliből szintén az egyre üresebb felé halad – az elmúlt öt választás idején a késélen táncolás iskolapéldáit mutatták be a város lakói.
Az eredmények értékelése során kétféle vád hangzott el, egyrészt, hogy a magyarok nem tudtak kellő számban megmozdulni, vagyis kiveszett a magyarság-érzés belőlünk, de az is, hogy a probléma gyökere éppen ellenkezőleg, hogy még mindig maradi módon etnikai alapon akarunk szavazni/szavaztatni, ezért rezignált magyar fiataljaink nagy része, illetve aki mégis élni kíván közülük állampolgári jogával, az a román vállalkozót kedveli inkább, mivel azt állította a kampánya során, hogy a nemzetiség nem számít ebben a városban.
Megtoldanám én is ezeket a spekulációkat egy kis eszmefuttatással etnikai hovatartozásunkról és annak fontosságáról, és elmesélném egy személyes élményemet arról, milyen érdekes helyzeteket tud produkálni a közéletben az ugyanabban a városban élő közösségek – és személyek – viszonyulása saját nyelvükhöz (kultúrájukhoz).
Közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy Erdély területén ember legyen a talpán, aki meg tudja határozni, ki nevezhető származása szerint magyarnak, és ki románnak (vagy szásznak, zsidónak), hiszen ezen a területen a sok évszázados együttlét alatt az etnikai hovatartozás inkább deklaratív tulajdonsággá szelídült: mindenki olyan, amilyennek vallja magát – és az ezirányú toleranciánk általában büszkeséggel tölt el bennünket.
Ennek ellenére az erdélyi magyar és román népességről szóló tanulmányokban, amikor a két közösség önmeghatározásáról van szó (milyenek a románok? milyenek a magyarok?) általánosan elfogadott egy alapelv, amely axiómaként kezdettől fogva behatárolja a megközelítés útjait-módjait.
Ennek a premisszának megfelelően Erdély lakosságát egymástól független közösségek alkotják, és mindegyik csoport tagjai egy jól körülhatárolható, önálló etnikumhoz tartoznak. Az illető etnikai csoport állandó, változatlan kulturális identitással ruházza fel tagjait. A kultúra és identitás szavak vagy szinonimák mindkét nyelvben, vagy nagyon gyakran együtt használatosak a kulturális identitás kifejezésben. Ebből a perspektívából – hogy az egyén születésétől fogva egy tiszta, természetes módon örökölt etnikumhoz tartozik – jött létre az az áramlat, miszerint az emberek egy-egy ú.n. organikus közösséghez tartoznak. A román és magyar politikai diskurzusban azok a hasonló gyakorisággal használt szintagmák, hogy együttélő népesség, egyének, csoportok, azt mutatják, hogy akik ezzel a beszédmóddal élnek, kizárják a vegyes közösség lehetőségét.
Az egymást kölcsönösen kizáró etnikumokból álló, pontosan körülhatárolható népességről szóló elméletekből nyilván az következik, hogy a transzilván kulturális identitás egymással nem interferáló halmazokból áll, mivel az egyének kulturális identitásukat kizárólag etnikai identitásukból eredeztetik. Ez a szemlélet – amely csakis az egyetlen csoporthoz való tartozást fogadja el – nem veszi figyelembe a vegyes etnikai csoportok esetét (diaszpórában, szórványban vagy vegyes házasságokban), és nem foglalkozik kulturális identitásuk bonyolult problémájával.
Az elméletnek két problematikus eleme van: először is elég nehéz egy egyén etnikai identitását meghatározni, másrészt pedig a kulturális identitást az illető személy etnikai hovatartozásából eredeztetni még nehezebb olykor. Az esetek többségében nem lehet világos kategóriákat megállapítani, mert ezek rokoni kapcsolatoktól, születési helytől, anyanyelvtől, állampolgárságtól, vallástól, neveltetéstől, életkortól stb. függően különböznek, és számtalan variáció lehetséges ráadásul. Az erdélyi multikulturális kontextusban nem is feltételezhető, hogy az egyének egy teljesen homogén etnikai közösséghez tartoznak, és hogy ebből lehetne identitásukat levezetni. Éppen ezért a kulturális identitásokat sem lehet úgy leírni, hogy ezek egymás mellett élnek, belül egységesek és a külvilág felől jól láthatóak a körvonalaik.
Mivel ez Erdély esetében nyilvánvalóan nincs így, sokféle elmélet született annak érdekében, hogy az itt kialakult nyelvi, de főként kulturális helyzetet modellezni lehessen. Ilyen elmélet volt a XX. század első felében, főként a két világháború között (amikor az erdélyi magyarok kisebbségbe kerültek) a transzilvanista irányzat, amely nyelvi és vallási toleranciát hirdetett. A kor nagy kulturális személyiségei ennek az irányzatnak a szellemében éltek és alkottak. Valós, hatékony interkulturális kommunikáció zajlott, amely egyaránt tiszteletben tartotta a másságot és hasonlóságot, a különlétet és az interferenciákat. (Most természetesen a kultúráról beszélek, nem a politikáról.)
Számos szellemi kapocs jött létre akkoriban a különböző közösségek között. A mód, ahogyan az egyik nép képe megjelenik a másik irodalmában és művészetében, ahogyan egyes témák ismétlődnek itt is, ott is, a művek közös vonásai, a kölcsönhatások, a narráció hasonlósága, az irodalmi hőstípusok megalkotása, mindez nyilvánvalóvá teszi ezt az egymásrahatást, ami mélyrehatóan befolyásolta a román és magyar közösség kulturális identitását abban az időben.
Bár a transzilvanizmust gyakran bírálják provincializmusáért, izolacionizmusáért és másság-kultuszáért, ez az irányzat mégis nyújt néhány fontos támpontot az erdélyi magyar (kulturális) identitás sajátosságainak a megfogalmazásához. Ennek az identitásnak több összetevője van, vitathatatlanul közéjük tartozik a nyelv is. A többi komponens viszont a többnyelvű társadalomban való szocializálódás tapasztalatából ered, ebben a folyamatban felhalmozódik egy közös ismeretanyag azzal a népességgel, amellyel a közösség a maga területét megosztja (vagyis a román lakossággal), és ezek az ismeretek viszont nem közösek azzal a népességgel, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, de egy másik társadalomban, másik területen szocializálódott (a mi esetünkben Magyarország területén).
Ennyit arról, hogy mint olyan ember, aki hiszek a transzilvanista elvekben, elméletben mennyire egyetértek azzal, hogy Marosvásárhelyen nem kellene etnikai alapon való szavazásra biztatni az embereket, hiszen a ránk (erdélyiekre) jellemző tolerancia azt diktálja, hogy bárki a választás nyertese, közös helyi érdeket fog képviselni, nemzetiségi (kulturális) hovatartozásától függetlenül – úgy értem, nemcsak a magyarok tudnák elfogadni a román nyertest, hanem a románok is a magyart. Ha úgy alakul.
És most következik a tapasztalatom arról, hogy hogyan fest ez az elmélet olyan helyzetekben, amikor nyilvánvaló a közös érdek.
A tavalyi év utolsó hónapjaiban zajlott a 2021-es Európa kulturális fővárosa címért való pályázás első fordulója, amelyben Marosvásárhely is részt vett. A pályázatot a megyei tanács és a helyi önkormányzat által kijelölt bizottság készítette, az elbíráló grémium előtti védésére pedig a város kulturális életének néhány képviselőjét kérték fel. Nem mennék bele annak fejtegetésébe, hogy ez miért történt így, és mekkora hiba volt a különbségtétel a pályázat előkészítői és védői között. Mindenképpen megtiszteltetésnek éreztem, hogy tagja lehettem annak a csapatnak, amely a város multikulturális voltát szemléltetendő, olyan személyiségeket vonultatott fel, mint Smaranda Enache, Gáspárik Attila, Alina Nelega, Raed Arafat és Rudi Moca.
A pályázatot és ennek a zsűri előtt való bemutatását tehát két teljesen különböző csapat végezte. Mi a bukaresti zsűrizés előtt néhány nappal kaptuk kézhez a megvédendő anyagot, amelyen már nem lehetett módosítani. Így találtam szemben magam azzal a ténnyel, hogy a multikulturális Marosvásárhelyet potenciális kulturális fővárosként bemutató terv nem a Bernády György által emelt, az egész Kárpát-medencében kiemelkedő szecessziós épületegyüttesre, a Kultúrpalotára és a Városházára, a település polgárosodásának és nagyvárossá válásának szimbólumára alapozták, és még csak nem is a Vár vagy esetleg a Teleki Téka és a Bolyai líceum épülete által határolt régi városközpont hangulatára. Marosvásárhely és vonzáskörzetének történelme ebben az elképzelésben 1990-nel kezdődött.
Kifelejtették azokat a diákokat is, akik önkéntesként valóban évek óta dolgoznak a Nemzeti Színházban, és helyettük a megyei önkormányzat elnöki irodájában rajzolgató gyerekek illusztrálták a felnövekvő, művészetek iránt érdeklődő ifjúságot. Megtudtam a pályázatból, hogy a vegyipari kombinát fontos kulturális központként szerepel a tervek között, ugyanis a vállalat vezetősége felajánlotta több (épp használaton kívüli) épületegységét különböző tevékenységekre, kulturális fővárosként az egyik óriási kéményét repkénnyel fogjuk befuttatni, a másikat pedig graffiti-versenyek lebonyolítására használjuk majd.
Jóhiszemű embernek gondolom magam, de azért még nekem is vannak elképzeléseim arról, vajon milyen érvekkel lehetett meggyőzni a projektkészítőket arról, hogy Marosvásárhely szégyenfoltját, amely olyannyira károsítja a város lakóinak az egészséget, hogy egy frissen elfogadott törvény szerint állami engedéllyel hamarabb mehetünk nyugdíjba miatta, egy kulturális főváros-pályázatban fő fejlesztési pontnak nyilvánítsák.
Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor kiderült, a pályázatot angol nyelven kell bemutatnunk, mert ez állítólag előnyös megvilágításba helyez bennünket, jó pontokat szerez a versenycsapatokkal szemben. Mivel Rudi Moca csapattársunk nem tudott angolul (induláskor ez a feltétel nem hangzott el), így a pályázatot író megyei önkormányzati csapat úgy döntött, kizárja a védésből, és helyette egy vadidegen (azt hiszem, francia) úriembert kértek meg, mutassa be az – egyébként dicséretes módon – szép számban felsorakoztatott roma programterveket. (Mondanom sem kell, mindenki tudja, a tényleg multikulturális, tényleg sajátosan erdélyi Marosvásárhely pályázata kiesett a versenyből, nem került be a legjobb négy közé.)
Összefoglalásképpen: igen, én is hiszek abban, hogy egy város fejlesztésében a közös érdek az, ami áthidal minden más érvet, beleértve az etnikai megfontolásokat is. De ugyanakkor abban is hiszek, hogy ebben a közös érdekben annak is benne kell lennie, hogy elismerem és büszke vagyok a másik nyelvű kultúra képviselőinek múltbeli, jelenlegi és eljövendő teljesítményére, mert a magaménak tudom érezni azt is. Az etnikai szavazásnak véget lehet vetni természetesen, de hova tegyem azt a tényt, hogy az éppen leköszönő megyei tanácselnök olyan összefogást javasol a megyei önkormányzatban, amely megakadályozná, hogy a legnagyobb frakció, amely történetesen a magyaroké, elnököt állíthasson? A közös érdek a város minden lakójának – nemzetiségi hovatartozás nélkül – érdekét jelenti, mindenki alapvető jogainak betartását (értem alatta például az egészséghez való jogot is). És igen, nagyon szeretném, hogyha ez Marosvásárhelyen így lenne. Csakhogy nincs így.
Kós Anna
Transindex.ro

Székedi Ferenc: A gyökerek
Nem először hallom és egészen biztosan nem is utoljára. Azt mondja az egyik, Székelyföldről közvetlenül a romániai fordulat után Magyarországra telepedett ismerősöm, aki gyakran jár haza, hogy az erdélyi magyarnak egyetlen biztos ismertető jele van: Magyarországon románnak, Romániában pedig magyarnak tekintik.
Noha jópofáskodásnak, amolyan bon mot-nak vélhető ez a szófordulat, mégis rengeteg igazság rejlik benne. Ez a megállapítás nekem nem tűnik sem viccesnek, sem cinikusnak, nem háborít fel, nem szomorít el, hanem egész egyszerűen tényként kezelem. Mint ahogyan azt is, hogy valamennyi Magyarországra kitelepedett erdélyi magyar, amikor visszatér egykori városába, községébe, falujába, esetleg már mások lakta otthonába, akkor egész egyszerűen azt mondja, hogy hazajön.
Mélyebb gyökereire mutat rá ennek a jelenségnek Kós Anna a Transindexen nemrég megjelent Transzilvanizmus reloadedcímű írása, amely voltaképpen a legutóbbi marosvásárhelyi választások eredményének elemzésével indít, de számos, más gondolatot „tölt fel újra” az erdélyiséggel kapcsolatban. Sem tér, sem idő, hogy most kitérjek valamennyire, csupán azt a részt szeretném idézni, amely szoros kapcsolatban áll a szövegem első mondatával. Az erdélyi magyar (kulturális) identitásnak több összetevője van – emeli ki Kós –,vitathatatlanul közéjük tartozik a nyelv is. A többi komponens viszont a többnyelvű társadalomban való szocializálódás tapasztalatából ered, ebben a folyamatban felhalmozódik egy közös ismeretanyag azzal a népességgel, amellyel a közösség a maga területét megosztja (vagyis a román lakossággal), és ezek az ismeretek viszont nem közösek azzal a népességgel, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, de egy másik társadalomban, másik területen, a mi esetünkben Magyarország területén szocializálódott.
És valóban, innen eredeztethetők a legfontosabb különbségek. A magyarországi magyar az önkormányzati jelleggel is bíró, de csekély létszámú kisebbségeinek elismerése ellenére egynyelvű, egynemzetű országban él. Az erdélyi magyar már a romániai magyar iskolarendszer kezdő lépcsőfokain is tudomásul veszi, hogy köze van a román nyelvhez, majd kamasz- és felnőtt korában egyre inkább rájön, hogy a romániai intézményrendszerekben él, dolgozik, a saját szülőföldjénél egy jóval tágabb országban, amelynek – ha éppen akarja – állampolgárként akár valamennyi földrajzi térségét is magáénak tekintheti.
Az adófizető erdélyi magyar ember saját országa jelenleg Románia, és mivel ennek az államnak az oktatási, egészségügyi, munkaügyi, szociális ellátási és sok-sok más alrendszerét veszi igénybe, ezekről nem lehet leszakítani, ha pedig bizonyos politikai megfontolások úgy tekintik, hogy igen, akkor ez kárára van. Hogy egyértelmű legyen, miről beszélek: a magyar nemzetpolitika számos esetben a Magyarország határain túl élő magyar közösségek számára egyfajta virtuális valóságot teremt. Azoktól a médiatényektől kezdve, hogy egyre gyakrabban már nem is a Kárpát-medencéről, hanem Kárpát-honról beszélnek, hogy a határon túli vagy más műsorokban megemlített helységekhez már nem is csatolják azoknak az országoknak a nevét, ahol azok jelenleg éppen találhatók, egészen addig, hogy minden további nélkül budapesti parlamenti vagy kormányzati döntéseket tartanak érvényesíthetőnek más országok területén, azt sugallják az ott lakóknak, mintha mindenhol ugyanazok a fogalomrendszerek és elvek működnének mint Magyarországon.
Mintha a határon túli magyar közösségek leválaszthatók lennének azokról az országokról, ahol jelenleg élnek, és csupán azok az elvek, gondolatok, szavak és pénzügyi támogatások alakítanák mindennapjaikat, amelyek Magyarországról érkeznek.
Ez a saját országuktól és többségi lakosaiktól való politikai leválasztási taktika azonban kockázatos. Egyrészt mert szegényít, esetünkben megfosztja az erdélyi és a székelyföldi magyarokat attól a többlettől, amelyet számukra a másság megismerése és elismerése jelent és amelyet összmagyar, de Magyarország és Románia közötti, valamint európai összefüggésekben is kiválóan tudnának kamatoztani. Másrészt pedig olyan tudathasadásos állapotokhoz vezet, amelyekben a mindennapi romániai és virtuális magyar valóság elemei keverednek, ennek minden – nem utolsósorban jogi – következményével egyetemben.
Úgy tűnik, ez a taktika arra alapoz, hogy nemzetpolitikai szempontból hosszútávú előnyöket jelent, ha az erdélyi és székelyföldi magyarokat egy egész ország helyett beszigeteli saját kisebb vagy nagyobb földrajzi vagy éppen kulturális és szellemi térségeikbe, ahelyett, hogy arra biztatná: erdélyi magyar vállalkozók, magyar művészek, magyar középiskolások, álljatok a lábatokra, legyetek önállóak, használjatok ki minden romániai lehetőséget, ha kell, ha úgy gondoljátok, keljetek át akár a Kárpátokon is, ott mutassátok meg, hogy versenyhelyzetben mire vagytok képesek, ott is használjátok ki, hogy a többséggel egyazon – nem csupán hátrányt, hanem számotokra is sok előnyt jelentő – országban éltek és akkor már nem a kürtöskalács, az áfonyabefőtt és a népviseletes táncikálások miatt ismerik meg a székelyt, az erdélyi magyart, hanem attól, hogy sok más téren is jól, esetleg jobban tud teljesíteni.
A transzilvanizmus – noha ezt így, szó szerint nem mondta ki – egykor a kisebbségi helyzetbe szorult magyarság kisebbségrendűségi érzéseit szerette volna felszámolni és az erdélyieket saját javaival rendelkező, önálló közösséggé tenni. Ez ma sincs másképpen. Az erdélyi magyar azért román Magyarországon és azért magyar Romániában, mert történelmétől, neveltetésétől, több nemzedéknyi tapasztalaitól fogva önállóan látja a világot. Ettől az önállóságtól kár lenne megfosztani. Mint ahogyan semmilyen irányból és semmilyen eszközzel nem érdemes kisebbrendűvé vagy alattvalóvá tenni, saját javait valamiféle sajátos nemzeti globalizálódásban feloldani. Mert így is lehet veszíteni. És nem is keveset.
maszol.ro

Felvételit hirdet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara felvételit hirdet a következő szakokra:
Alapképzés:
– Színész szak – osztályvezető tanár: Harsányi Zsolt és B.Fülöp Erzsébet;
– Mozgásművészet, koreográfia – osztályvezető tanár: Kis-Luca Kinga;
– Audiovizuális kommunikáció – forgatókönyv- és reklámírás, média – osztályvezető tanár: Kós Anna;
– Teatrológia. Dramaturgia – osztályvezető tanár: Ungvári Zrínyi Ildikó;
– Zenepedagógia – osztályvezető tanár: Elekes Márta.
Magiszteri képzés:
– Színészképzés – osztályvezető tanár: Papp Éva;
– Alkalmazott bábművészet – osztályvezető tanár: Máthé Rozália és Bakk-Miklósi Kinga;
– Művelődésszervezés. Impresszárió – osztályvezető tanár: Kuti Csongor;
– Drámaírás – osztályvezető tanár: Albert Mária;
– Kortárs zenei koncepciók – osztályvezető tanár: Molnár Tünde;
– Művészetek és új média – osztályvezető tanár: Szász Attila.
Májusban és júniusban minden hétvégén ingyenes felvételi előkészítőket, a felvételit megelőző héten pedig intenzív felkészítőt tartunk minden szakon. Részletes információ elérhető a www.szini.ro honlapon, illetve az egyetem hirdetőfelületein, székhelyén: Marosvásárhely, Köteles Sámuel utca 6. Nyugati Jelen (Arad)

Második családjuktól búcsúztak
Ballagás a Művészeti Egyetemen
Szórakoztató produkciók, valamint a szemekbe könnyeket csaló, őszinte vallomások tették különlegessé a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem pénteki ballagási ünnepségét. A hamuban sült pogácsa helyett három vagy öt év tapasztalata és tudása lapult a végzősök „tarisznyájában”. Mi több, amint azt ők maguk is megfogalmazták, ennél is fontosabb, hogy a szakmai ismeretek mellett társaik és tanáraik személyében második családra tettek szert a Köteles utcai egyetemen.
Idén sem szakítottak a hagyománnyal a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős hallgatói, ezúttal is a szokványostól eltérő ballagási ünnepséggel rukkoltak elő, ahol a főszerep a végzősöké, illetve a tehetségüket bizonyító produkcióké volt.
Bizonyára most sem volt nehéz dolguk kitalálni és kiválasztani a műsorszámokat összekötő jeleneteket, hiszen rengeteg a tehetséges diák, akik szívesen állnak színpadra. Az egyes szakok hallgatói színvonalas, szórakoztató műsorszámokat mutattak be, énekeltek, táncoltak, poénos jelenetekkel csaltak mosolyt társaik, tanáraik, valamint a közönség soraiban ülők arcára.
Dr. Balási András rektorhelyettes beszédében rámutatott, bár nehéz évet zár az egyetem, amikor akkreditációs eljárás, számvevőszéki vizsgálódás és a bürokrácia bonyolították a mindennapokat, de arra törekedtek, hogy a diákok ebből semmit se érezzenek. – Hogyan lehet mindezt túlélni? A tehetségüket, a nagyszerű diplomamunkáikat látva, Önökből merítünk erőt, hogy folytatni tudjuk a munkát. Azt kívánom, kedves végzősök, hogy sikerüljön az életútjuk, és kicsi egyetemünk kapui mindig nyitva lesznek Önök előtt – búcsúzott a rektorhelyettes.
Dr. Oana Leahu, a román művészeti kar dékánja elmondta, optimista, ugyanis a ballagást megelőző este tértek haza a színész szakos diákokkal egy turnéról, aminek a tapasztalata ismét bebizonyította számára, hogy az embereknek igenis szükségük van a színházra.
Az Ungvári Anita hallgató által rendezett kisfilm levetítését követően dr. Kós Anna dékán köszöntötte a végzősöket. Mint mondta, a búcsúzás napja valójában nemcsak a diákokról, hanem a tanárokról is szól, és teljesen más hatással van egy pedagógusra az a ballagás, amikor végzős osztályát kell útnak engednie. A dékán asszony bevallotta, sajnálattal vesz búcsút a diákjaitól, kissé úgy érzi magát, mint egy mesterember, aki idő előtt kiad egy munkát a kezéből, szeretne még egy kis időt, hogy még több útravalót adhasson át a fiatal tehetségeknek, akiktől ő maga is oly sokat tanult az elmúlt években. – Hosszú fejlődési időszak következik számotokra, amikor nap mint nap új kihívásoknak kell eleget tegyetek, mert ez a mesterség, amit választottatok, erről szól – szólt az egyetem padjait elhagyó fiatalokhoz dr. Kós Anna.
A végzősök nevében Carmen Ghiurco és Dunai Júlia mondtak köszönetet a tanároknak, társaknak, valamint az intézmény dolgozóinak a támogatásért, emberségért, amiben részük volt az itt töltött három-öt év alatt. – Nekünk nem tanáraink voltak itt, hanem barátaink, bizalmasaink, pszichológusaink, az anyukáink – fogalmazott Carmen Ghiurco.
A ballagási ünnepség talán legmeghatóbb mozzanata volt, amikor a végzős színész mesteriző hallgatók egy kisfilmben mondtak köszönetet, és adtak hálát, könnyeikkel küszködve, mindazért, amit az egyetemen töltött évek alatt kaptak egymástól, tanáraiktól. Talán Illés Alexa fogalmazta meg legtalálóbban a lényeget, hogy mindamellett, hogy sokat tanultak itt, tapasztalatot szereztek, a legnagyobb kincs az a közösség, a második család, aminek a részei lehettek.
MENYHÁRT BORBÁLA / Népújság (Marosvásárhely)

MIÉRT Akadémia: az oktatás jövője – a jövő oktatása
Szombat délután egy kerekasztal-beszélgetés során intézményvezetők több témát érintettek az erdélyi felsőoktatást tekintve a XVI. Miért Akadémián Püspökfürdőn.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Dr. Soós Anna a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem docense, a Magyar Tagozat vezetője, rektorhelyettes, Dr. Kós Anna Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánja, Nagy Előd a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem dékánja, Dr. Balog Adalbert, a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorhelyettese, Dr. Flóra Gábor a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese és dr. Pető Csilla a Nagyváradi Egyetem egyetemi tanárja. A beszélgetésen a Protestáns Teológia Intézeten kívül minden romániai magyar tannyelvű felsőoktatási intézmény képviseltette magát. A beszélgetés elején mindegyik egyetem képviselője 1 percben bemutatta az egyetemet.
Bolognai rendszer
A beszélgetés egyik témája a bolognai rendszer bevezetése volt, Dr. Soós Anna elmondta, hogy önmagában nem rossz, csakis azon múlik, hogy jó vagy rossz, hogy mit kezdünk vele. Dr. Kós Anna ellentmondott ennek, szerinte nem hasznos, művészképzésben pedig főként, dr. Nagy Előd pedig kiemelte a rendszer által megengedett elhalasztott vizsgák hátrányait. Dr. Flóra Gábor annyit tett hozzá, hogy a bolognai rendszer miatt vezették be a mesterképzéseket, Dr. Pető Csilla pedig visszaállítaná a négy éves tanárképzést.
Kutatások, képzések
A továbbiakban a kutatásról is szó esett, hiszen ezt a doktori képzés megköveteli, de sajnos sokszor nincs keret erre, így más egyetemekkel, intézményekkel kell együttműködni. Kós Anna elmondta, hogy ők a művészeti tevékenységekre sokszor nem kapnak támogatást.
Gyakran problémát okoz az egyetem elvégzése után a szülőföldön maradás, azért is, mert nem biztos, hogy az adott szakmában sok munkalehetőség van, és azért is, mert sokan nem megfelelő szakmát választanak maguknak. Éppen ezért Dr. Pető Csilla szerint már jó lenne a középiskolában megkérdezni a diákokat, hogy mihez szeretnének kezdeni az életükben. Dr. Flóra Gábor szerint pedig azon kell dolgozni, hogy az egyetem döntőfontosságú az ittmaradást tekintve, hiszen ha van szak, akkor ide fognak járni a hallgatók, így kisebb az esély az elvándorlásra. Kós Anna szerint érdemes lenne alapképzéseket összevonni és mesterképzéseket szétszálazni. erdon.ro