Munkaalapú nemzetépítés
A civilizáltnak mondott világnak a 21. században több, igen jelentős, középtávú jövőnket alapjaiban meghatározó kihívással kell szembenéznie. Ezek közül talán a globalizáció kérdésköre a legsúlyosabb, legnehezebben kezelhető és legszerteágazóbb. A sajtó tekintélyes része spontánként ábrázolja, és ellenállhatatlan megatrendként mutatja be e jelenségkört, holott nagyon is tudatos, irányított folyamatról van szó.
A korábbi világrendszerekkel szembeni nagy különbség az, hogy ma a mögöttes erők, a globalizátorok, jelesül a nemzetközi háttérhatalom, amint arra Bogár László professzor több ízben is rámutatott, nemcsak egyre gyarapodó hatalmát tagadja, de önnön létét is. Mindeközben hadat visel a hagyományos értékrend és társadalomszerveződési formák, a nemzetek és azok intézményei, az organikus vidéki létforma, egyáltalán: az önálló gondolkodás ellen. Célja a gátlástalan profitmaximalizálás, a homogenizáció, az emberiség arctalan tömeggé, manipulálható bérrabszolgává süllyesztése. Kezében van a világ politikai elitjének tekintélyes része, a közel totális sajtóhatalom, a világgazdaság. A politikai vezetőket igyekszik megvásárolni, hogy hatalma további kiterjesztését elősegítő jogi környezetet teremtsen, de nem riad vissza a politikai gyilkosságoktól sem. Ha pedig képviselői úgy látják szükségesnek, politikai elégedetlenséget szítanak különböző államokban, rendszereket buktatnak meg.
Segédcsapatok
Nem csoda, hogy kevesen mernek szembeszegülni a „globális főhatalommal”, a nemzetközi háttérerőkkel, s szép lassan kialakult korunk orwelli „újbeszélje”, amely mindenről szól, csak a lényegről nem. A magyar politikában ezt az újbeszélt használja a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció, a Bajnai-féle Együtt és az MSZP. Bizonyos pontokon kitörni igyekszik az LMP. A Jobbik e jelenségkört minden erővel leleplezni próbálja, s mivel ezt szájkosár nélkül teszi, alkalmat szolgáltat arra, hogy rásüssék a szélsőségesség, rasszizmus és az antiszemitizmus bélyegét.
A Fidesz globalizációhoz való viszonyulása nem egységes. A karrierpolitikusok nem érdekeltek a konfliktusban, ők minden bizonnyal jobban örülnének egy simulékonyabb, helyzetelfogadóbb politikának, de egyelőre a párt politikai arcélét elnöke, Orbán Viktor határozza meg. Orbán pedig minden jel szerint tudatosan igyekszik tágítani a kimondhatóság határait. A nemzetközi szalonképességre kínosan ügyelő politikusok közül ő mondta ki elsőként, még 1995-ben, hogy a globalizáció fő Magyarországi segédcsapata, az SZDSZ tudatosan törekszik a magyarság lelki és szellemi erejének gyengítésére. Azt is, hogy e párt mögött állók számára Magyarország nem haza, hanem telephely, az MSZP–SZDSZ-kormány „idegenszerű és nem nemzeti befolyás alatt áll” (idézet a Deák-féle, 1847-es Ellenzéki Nyilatkozatból), az MSZP és az SZDSZ pedig valójában a nemzetközi nagytőkét és pénztőkét képviseli. Azt a nyíltságot, amelyet David C. Kortenhez, John Perkinshez, Magyarországon Csáth Magdolnához, Bogár Lászlóhoz vagy Varga Istvánhoz hasonlók megengedhetnek maguknak a globalizmus elemzésében, egy kis ország miniszterelnökeként nem vállalhatja fel, de érezni lehet: a szokásos politikusi mellébeszélés helyett Orbán a lényegről igyekszik szólni, és arról mond ki annyit, amennyit az adott helyzetben kimondhatónak ítél. Bizonyára jó adag tudatosság is van abban, hogy legkeményebb beszédeit az utóbbi években éppen Tusványoson tartotta, ahol idén is tabukat döngetett.
Köntörfalazás nélkül mutatott rá arra, hogy a liberális állam képtelen megtartani versenyképességét a harmadik évezredben, hogy a bevándorlás Európa önfelszámolásához vezethet, hogy szükség van a gazdaságpolitikában a nemzeti protekcionizmusra. Rámutatott arra, hogy a politikum és az úgynevezett civil társadalom viszonyát újra kell gondolni, hiszen civil álruhában sok esetben fizetett politikai aktivisták működnek, akik ráadásul idegen érdekek, idegen államok szolgálatában állnak. Külön is nevesítette az elhíresült norvég alapot, amelyről kiderült, hogy a magyarországi szubverzív erőket finanszírozta. Felsorolta a liberális magyar állam mulasztásait, közöttük azt, hogy az állam nem védte meg a közösségi vagyont, hanem azt a nyugat-európai szint alá csökkentette, hogy nem kötelezte a mindenkori kormányt az egész nemzet, s így a határon túli magyarok, illetve a diaszpóra érdekeinek képviseletére, hogy nem akadályozta meg az ország végletekig való eladósítását, a családok „adósrabszolgaságba” taszítását. Orbán szerint a cél itt és most „megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világ-versenyfutásban” elvégre a nemzet „nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni és építeni kell.” Eszmefuttatásának sajátos bájt adott, hogy a nemzetépítő állam szükségességét nem a nemzet mindenek fölérendelt alapértékéből vezette le, hanem egy liberális kategóriából, a versenyképességből s az is, hogy olyan politikusok nyilatkozataira hivatkozva építette fel mondanivalóját, mint például Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke.
A jövő pillérei
Nem meglepő, hogy a nemzetközi globalizmus Magyarországi lerakataként működő hármas tagoltságú baloldal hörög, az újbeszél fordulatait mantrázza, a demokrácia végét vizionálja. Schiffer András, akinek pártja az LMP egyszerre próbál liberális és antiglobalista lenni, többek között azt kérte számon a miniszterelnökön, hogy adós maradt annak részletezésével, mennyiben járult hozzá a Fidesz a magyar liberális állam kiépüléséhez és tevékenységéhez. Schiffernek ebben akár igaza is lehet. Csakhogy ma Orbán Viktornak nem az a feladata, hogy hamut szórjon a fejére pártja vagy akár személyes tévedései miatt az elmúlt két évtizedben, hanem hogy miniszterelnökként megtalálja a legmegfelelőbb válaszokat korunk kihívásaira.
Márpedig az Orbán Viktor által Tusványoson felvázolt elméleti keret alkalmasnak látszik gondolati alapot szolgáltatni a nemzetépítő erők együttműködéséhez, a megfogalmazott válaszok pedig arra, hogy a kormányzati politikai eszmei pillérzetét alkossák. Államférfiúi beszéd volt, s magyarul érző ember, legyen bármelyik párt híve, csak szurkolhat, hogy a következő négy évben sikerüljön e beszédben lefektetett alapelvek mentén politizálni.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A tőkés társaságok világuralmáról
Csütörtökön este a Szent László Líceumban szokásos havi összejövetelüket tartották a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Tóth L. Ágnes és Miklós Mihály tartottak előadásokat.
A megjelenteket Zilahi Bertalan választmányi tag köszöntötte, kiemelten Huszár István
alpolgármestert, majd Tóth L. Ágnes tartott előadást Rapaics Raymond botanikusról, biológusról Czirják Árpád erdélyi magyar breviáriuma alapján. Többek közt elhangzott róla, hogy 1885. február 15-én született Nagyenyeden, budapesti és boroszlói felsőfokú tanulmányok után 1907-ben doktorált. Tanársegéd, majd tanár a kassai, kolozsvári, illetve a debreceni gazdasági akadémián. Munkássága egyaránt kiterjedt a növényföldrajzra, a rendszertanra és a társulástanra, melynek első magyar népszerűsítője volt. Jelentős tudományos ismeretterjesztő munkásságot fejtett ki. Legnagyobb értékű a magyar alföld ősi növényvilágáról írt szemléletes műve, mely megcáfolja a korábbi pusztaelméletet, és kiemeli a kulturális tényezők jelentőségét.
Végveszélyben
A továbbiakban Miklós Mihály történelemtanár David C. Korten amerikai professzor A tőkés társaságok világuralma című könyve alapján érdekes dolgokra hívta fel a figyelmet, melyekkel egyet lehet érteni vagy sem. Elhangzott például, az emberiséget három nagy válság sújtja (a fokozódó elszegényedés, a társadalom lebomlása és a természet pusztulása), és ha ezekkel nem kezd valamit, akkor a vesztébe rohan. Ugyanakkor a krízisek közös jellemzője, hogy a megoldások helyi cselekvést igényelnek, de a pénz máshol van, a legtöbb esetlen ellenőrizhetetlen forrásokból származva. Két kanadai tudós például arra mutatott rá, hogy embernek elég lenne 2,2 hektárnyi földre ahhoz, hogy a különféle szükségleteit kielégítse, de a világban ez egyenlőtlenül van elosztva. Szó esett a Bretton-Woods-i egyezményről is, mely 1944 és 1971 között szabályozta a világ legerősebb ipari hatalmainak kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatait, valamit arról is, hogy minden a pénz mozgat és motivál, pedig nem biztos, hogy az a legboldogabb ember, akinek a legtöbb pénze van. A Bánk bánból ismert Tiborc panaszai napjainkban is érvényesek, a globalizáció hatásaként pedig a baloldal meggyengül, erősödik a szekularizáció, a tömegek elszegényednek, és fokozódik a manipuláció.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro