Kőrösi Csoma Sándor életművét, jelentőségét összegező írás olvasható a folyóiratban. /Domonkos János: Egy kis székely falu nagy szülöttje. = Hunyadvármegye (Déva), aug. - I. évf. 6. sz./

"Aug. 10-én lovas felvonulással kezdődnek Gyergyószárhegyen a Szárhegyi Napok. A közös szervezésében lesz versmondó-délután, Ki mit tud?, fellép a mátraderecskei tánccsoport és a népszerű énekes, Koós János. Dr. Ambrus Zoltán polgármester arról is tájékoztatott, hogy Dombóvár, Jászszentlászló, Mátraderecske, Nagybajom, Öcsény testvértelepülések küldöttei is bejelentették részvételüket a falunapokon. Aug. 11-én Matei László és Török Ferenc fotókiállítását nyitják meg, a helyi színjátszó csoport is bemutatkozik. Aug. 12-én a fúvószenekar előadásával párhuzamosan, Márk Attila verses-zenés előadására kerül sor a plébániatemplomban. Játszóház, Kiss László fényképkiállítása, bábszínház, íjászbemutató, Oláh Gyárfás és Kristó Róbert ruha- és fotókiállítása, továbbá az Amarillys együttes előadása teszi még színesebbé a rendezvényeket. /Bajna György: Szárhegyi Napok. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 9./"

"Aug. 10-én nagy tömeg gyűlt össze Gyergyószárhegyen, a szülőfalujában fellépő Koós János hírére. A szervezők (Cika Kulturális Alapítvány, polgármesteri hivatal, Bástya Sportegylet) a változatos és színvonalas rendezvényekkel léptek elő. Nagy sikert aratott Oláh Gyárfás és Kristó Róbert ruha-, illetve fényképkiállítása, emellett a Lázár-kastélyban az idei alkotótáborban készült munkákból nyílt kiállítás tekinthető meg. Este Márk Attila verses-zenés műsora maradt emlékezetes élmény. Aug. 15-én a Nagyboldogasszony-napi búcsú után, 16 órától kezdődnek a szárhegyi napok utolsó rendezvényei: Angi István árnyékszínháza a Paraszt-bibliából mutatja be a Ferenczi Attila által színpadra átdolgozott Teremtés-történetet; Kiss László jászszentlászlói fotós a Bugaci-pusztán készül fényképeit állítja ki; nagy érdeklődésre számíthat a művelődési házban a Gyergyó ismeretét faggató műveltségi vetélkedő. /Bajna György: Ma ér véget a rendezvénysorozat. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 15./"

"Színházi vita. Balogh Péter kolozsváriként, hajdani színházrajongóként, magyar vállalkozóként szólt hozzá a színházi vitához. Nem ért egyet Tompa Gábor igazgató lekezelésével, amikor például Tamás Gáborra, az ő teltházas kolozsvári előadásaira gondol. Járt itt Koós János, Nagy Bandó András, Nagy Natália, Korda György, Balázs Klári is, mind zsúfolt ház előtt léptek föl. Őket Balogh Péter cége, alapítványa /Tonic Média Alapítvány/ hívta meg Kolozsvárra, mert kell a közönségnek másfajta szórakozás is. - A kolozsvári színház - a mi színházunk, a mindnyájunké, hangsúlyozta. A mostani vitában sem bántotta senki a színészeket. A Tonic Média Alapítvány felmérése is mutatja: mindenki elégedetlen a műsorpolitikával, szükségesek a népszínművek, a kabarék is. Balogh Péter azon gondolkodik, hogy az elbocsátott színészeket fel kellene vállalni, segíteni őket, mert megérdemlik. /Balogh Péter: Díjazni tudnám... = Szabadság (Kolozsvár), dec. 6./ "

Június 4-én, pünkösd vasárnapján Vajdakamarás magyarsága nevében Farkas Ferenc alpolgármester átvette az anyaországi testvértelepülés, Pilis polgármestere, Csikos János által adott zászlót. Immár hivatalosan is visszakapta a helyi református egyházközség a tulajdonát képező kultúrházat. /Vajdakamarás. Ünnepség. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./

A Duna Televízió december 23-án Kárpát-medencei sztárokat mutat be. Az erdélyi személyiségek közül színművészek, sportolók sztárrá válása történetének felderítésére vállalkoztak a műsor készítői. A szerkesztők olyan személyeket kerestek fel, akik Erdélyben születtek, és szülőföldjükön vagy a Kárpát-medence más magyarlakta területein ismertek lettek. A műsorban Nagy Csongor, a sepsiszentgyörgyi születésű, Szatmárnémetiben élő színművész elárulja, hogy Szemlédi Andrásként miként lett Magyarország lottómilliárdosa, bemutatkozik Tisza Kata, a marosvásárhelyi származású író is. A nézők találkozhatnak Bogdán Zsolttal, a kolozsvári Uniter-díjas színművésszel, és a két sepsiszentgyörgyi szárral: Csősz Boglárka fotómodellel és Dancs Annamari énekesnővel, továbbá a gyergyószárhegyi születésű, Magyarországon élő Koós János énekessel. /Gergely Gizella: Erdélyi sztárok a Duna Televízióban. = Krónika (Kolozsvár), dec. 22./

Magyar tanárokat távolítottak el a MOGYÉ-ről
Újabb döntést hozott a magyar oktatás rovására a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa. A román többségű testület a hétvégén arról döntött, hogy nem hosszabbít szerződést a felsőoktatási intézmény nyugdíjas óraadó tanáraival. Mivel a tizenöt, a tavasszal nyugdíjba kényszerített, majd óraadóként szerződtetett professzor közül kilenc magyar nemzetiségű, a szenátus döntése a magyarság újabb arculcsapásának számít, és jelentősen megnehezíti majd a magyar tagozat működését.
Míg az egyetem diákságának szinte fele magyar nemzetiségű, a tanárok aránya az egyharmad alá csökkent. Határozatával az intézmény szenátusa lényegében azoktól a professzoroktól szabadult meg immár végérvényesen, akiket a tavasz folyamán, az egyetemi év közepette, egyik napról a másikra nyugdíjba küldött. Akkor a MOGYE szenátusa kegyesen felajánlotta az érintetteknek, hogy óraadó tanárként továbbra is dolgozzanak a felsőoktatási intézményben.
A diákok látják kárát az intézkedésnek
Az egyik érintett éppen Kincses Ajtay Mária, a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület alelnöke. Elmondása szerint a hideg zuhany nem is annyira őt meg a hozzá hasonló helyzetben lévő idősebb professzorokat érinti a legkellemetlenebbül, hanem a felsőoktatási intézményt és annak diákságát. Mától ugyanis bizonyos tanszékek tapasztalt egyetemi tanárok nélkül maradnak. „Én hétfőn még bemegyek pótvizsgáztatni, illetve az elkövetkezendőkben is foglalkozom a két, doktorátusra készülő diákommal, mert ők nem lehetnek az efféle diszkrimináció áldozatai” – fejtette ki lapunknak Kincses Ajtay Mária volt tanszékvezető. A negyvenéves pedagógiai tapasztalattal rendelkező toxikológus szerint az idei a harmadik nagy tisztogatási hullám, ami az egyetem történelmében előfordult. Először a román tagozat megalakulása után söpörtek ki jó pár egyetemépítő magyar professzort, majd 1990-ben, az akkor rendkívül erős magyarellenes hangulatban tették lapátra az idősnek tartott tanárokat. „A mostani újabb hullám a magyar tagozat teljes elsorvasztását célozza” – vélekedett a frissen menesztett professzor.
További tiltakozásokat szerveznek
A szenátus döntése elégedetlenséget váltott ki a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) tagjaiban. A hetek óta Marosvásárhely főterén tiltakozó aktivisták újabb demonstrációra készülnek. Ezúttal az egyetem épülete előtt, hangosbemondóval készülnek fejezeteket felolvasni az új oktatási törvényből. Néhány passzust egy óriástablóra is felírattak, amit aranyozott keretbe foglaltak. A két és fél méterszer kétméteres tablót a hét folyamán készülnek átadni Constantin Copotoiu rektornak. A RMOGYKE elsősorban a szenátus román tagjai által megszavazott diszkriminatív egyetemi charta ellen tiltakozik. Mint ismeretes, a tanügyi törvénybe foglaltakkal szemben ez nem teszi lehetővé a magyar intézet megalakítását az egyetemen. „Pénteken levélben értesítettük a szenátus tagjait, hogy döntéseikkel a Románia által is felvállalt nemzetközi egyezményeket szegik meg. A héten az egyetem előtt tiltakozunk, de folytatjuk a főtéri figyelemfelhívó sétánkat is. A következő lépés az lesz, hogy megpróbáljuk rávenni a MOGYE magyar diákságát, hogy ülősztrájkkal kezdje az évet” – sorolta a civil szervezet terveit a Krónikának Ádám Valérián, a RMOGYKE ügyvezetője, az egyetem volt diákja.
Aggódó vén diákok
A MOGYE és a hazai magyar nyelvű orvosképzés jelene és jövője iránti aggodalom jegyében zajlott a hétvégén az ötven évvel ezelőtt, a felsőoktatási intézményben végzett orvosok és gyógyszerészek „aranytalálkozója” is. „Fél évszázad nagy idő. Megtörte ifjú lendületünket, letarolta reményeinket, kikezdte egészségünket, de nem törte meg az oktatóink iránti tiszteletünket, közösségi szellemünket és egymás iránti vonzódásunkat” – jelentette ki az „osztályfőnöki órán” Bakos János urológus, egyetemi tanár, a találkozó főszervezője.
Mint kiderült, a nagy múltú felsőoktatási intézményben ötven évvel ezelőtt az általános orvosi karon 108-an végeztek, közülük 73-an vannak életben, 32-en külföldre távoztak. A gyerekgyógyász karon 22-en diplomáztak, öten távoztak az élők sorából, ketten települtek ki külföldre, míg a gyógyszerészeti szak 26 végzőse közül egy él az ország határain kívül. A vén diákokat Ötvös József református főesperes köszöntötte, aki nagy megtiszteltetésnek nevezte azt, hogy szólhat az idős erdélyi magyar orvosnemzedékhez. A megmaradás, a helytállás fontosságát kiemelve emlékeztetett a nehéz 1950-es, 60-as évekre. „Én és az én nemzedékem önöket példaadó generációként tisztelte, tiszteli” – jelentette ki többek között a marosvásárhelyi vártemplom lelkésze. 
Indítvány a magyar intézetért
A találkozón László Dénes indítványt terjesztett elő, amelyben az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek kérik: az egyetem szenátusa vizsgálja felül a külön magyar intézet létrehozásával kapcsolatos, negatív hozzáállását. Az idős orvosok úgy vélik: az egyetem mai, román többségű szenátusának nincs joga ahhoz, hogy megvonja a mai és jövőbeni diáktól az anyanyelven való tanulás jogát. A találkozón az egykori tanárok közül heten voltak jelen. Az ő nevükben Fazakas Béla nyugalmazott egyetemi tanár elevenítette fel a múltat, és vázolta fel a magyar tagozat jelenlegi helyzetét, külön kitérve a tanárhiány aggasztó voltára: miközben a diákok fele magyar, fele román, addig a tanároknak csupán mintegy 30 százaléka magyar nemzetiségű.
Nem okozott hátrányt, hogy magyarul tanultak
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek alkották az utolsó olyan évfolyamot, amely kizárólag magyar nyelven sajátította el a szükséges ismereteket. A Krónikának többen azt nyilatkozták, hosszú pályafutásuk során semmilyen hátrányuk nem származott ebből. Hoványi Gyula például Nagyváradon született és évtizedeken keresztül Svédországban gyógyított. „Már amikor az egyetemre bejutottam, tökéletesen tudtam románul. Akik most nem akarják azt, hogy különálló magyar karok létezzenek, nem tudják, hogy miért jött létre a marosvásárhelyi orvosi egyetem, amikor 1945-ben a kolozsvári román tannyelvű intézmény lett. Miskolczy Dezső és Csőgör Lajos professzorok közbenjárására az akkori román miniszterelnök, Petru Groza a rendelkezésükre bocsátotta a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, hogy itt magyar orvosi egyetemet létesítsenek, és az itt képzett orvosok Erdély magyar nyelvű lakosságát gyógyítsák. Erre kellene tekintettel lenni ma is” – jelentette ki a Krónikának az ötven évvel ezelőtt végzett orvos.
A Brassóban született és Marosvásárhelyen nevelkedett Friedmann Vilmos Frankfurtban él. „Mind a két nyelvet jól beszéltem, soha nem volt problémám. Az egyetem elvégzése után hét évig Dicsőszentmártonban dolgoztam, a pácienseim zöme román ajkú volt. Nem volt amiatt nézeteltérés, hogy én magyarul tanultam az orvoslást” – emlékezett vissza a kezdetekre a szakember. Brassai Zoltán nyugalmazott orvosprofesszor neje, Daróczi Erzsébet marosvásárhelyi háziorvos szintén azt hangsúlyozta, pályafutása során semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy magyarul tanultak. „Nagyon sok kollegám Moldvába került, és ott igen megbecsült orvosként dolgozott. Szinte hihetetlen, hogy most milyen helyzet alakult ki az egyetemen. Nem értem, hogyan lehetséges az, hogy a szenátussal nem lehet betartatni a törvényt” – háborgott lapunknak a szakember.
László László belgyógyásznak, aki immár negyven éve a németországi Offenburgban dolgozik szintén nem jelentett gondot pályafutása során, hogy magyarul sajátította el a szakmát. „Soha nem volt gond számomra az, hogy különféle nemzetiségű betegeket gyógyítsak. Az alaptudás volt a fontos. Romániában 12 éven át gyakoroltam a szakmát, előbb a Herkulesfürdő melletti Bozovicsban, ahol csak románok éltek. Utána a Temesvár melletti Rékáson praktizáltam, ahol négy nemzetiség él együtt. Semmilyen problémám nem volt” – emlékezett a szakember. Elmondta, sajnálattal értesültem arról, hogy a közelmúltban magyarellenes intézkedések sorát hozták a marosvásárhelyi egyetemen. „Nincs elég tanár, és erre lehet hivatkozni, amikor gátolják a külön magyar intézet létrehozását. Ez nagy baj. Szerintem azt a színvonalat, amit a mi időnkben az egyetem nyújtott, már soha nem lehet elérni, de törekedni kell arra, hogy megközelítsék azt” – vélte a szakember.
Nemzetközi jogorvoslat
Antal Zoltán csíkszépvizi származású sebész főorvos arra hívta fel a figyelmet, hogy az akkori orvosi egyetemen nemzetközi szinten is elismert tanárok tanítottak. „Nekünk olyan nemzetközi hírű tanári karunk volt, akiktől a szakmát igen magas színvonalon sajátítottuk el. Miskolczy és társaik vállalták, hogy Budapestről visszajönnek ide, a román világba, hogy fenntartsák a magyar orvosképzést. Példát vehetnének róluk azok a mai fiatal végzettek, akiknek a tinta alig szárad meg a diplomájukon, s máris azt nézik, hogy melyik nyugati országba távozzanak” – jelentette ki a hosszú időn át Csíkszeredában dolgozó szakember. Hangsúlyozta, az egyetem jelenlegi szenátusának meg kellene ismernie, tanulmányoznia kellene az egyetemes emberi jogok chartáját, és aszerint intéznie a felsőoktatási intézmény sorsát. „Szerintem nemzetközi síkra kell vinni ezt a problémát, mert úgy látszik, az országban nem találunk meghallgatásra” – jelentette ki a MOGYE-n kialakult helyzet kapcsán az intézményben ötven évvel ezelőtt végzett főorvos.
Szucher Ervin, Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

Margittára visszaszállt a turulmadár
A hétvégén tartották a Berettyó-parti település, Margitta városnapjait. A három nap alatt rengeteg magyar program volt. Beszámolónkban inkább ezekre összpontosítunk.
Az ünnepségsorozat péntek délután könyvbemutatóval kezdődött. A városházán mutatták be a Margitta – egy város egykor és ma című helytörténeti kiadványt, amely Tőtős Norbert munkája, és a nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában jelent meg. A szépszámú érdeklődőt Kovács Gyula református lelkipásztor köszöntötte, aki egyben az előszó írója, valamint ő ismertette a könyvet. A bemutatón köszöntőt mondott Derzsi Ákos, a kiadó vezetője. Szavalattal Krisztik Noémi, míg népdallal Martin Tímea tette színesebbé az eseményt. A bemutató végén a szerző mondott köszönetet azoknak, akik segítették munkáját, külön kiemelve az anyagi támogatókat, Antal Kálmán mérnököt és Juhász András közjegyzőt. A bemutató végén a könyvet meg lehetett vásárolni, amelyet a szerző dedikált. Péntek este a Horváth János Társaság szervezésében tartottak kórusfesztivált a művelődési házban. Ezen hat kórus, valamint két szólóénekes, Bodor Edina és Martin Tímea lépett fel. Mondhatni, hogy a kórustalálkozó nemzetközi volt, hiszen a magyarországi Konyár község Pávakör nevű kórusa is képviseltette magát.
Szombaton délelőtt szintén a művelődési házban nyitották meg a Helios Fotóklub szervezésében Bradács Aliz klubtag Örményországi zarándoklat című egyéni tárlatát.
Üdvözlőbeszédet Pósán Lajos klubelnök mondott, továbbá gratulált a jelenlévő Dorel Talpos polgármester, valamint Pocsaly Zoltán alpolgármester is. Kicsivel később az Árpád-házi Szent Margit római katolikus templomban nyitották meg az I. Sólyomkővári Alkotótáborban készült képzőművészeti munkákból megrendezett kiállítást. Ezzel egyszerre kiállították a Gyöngyvetők néptánccsoport által rendezett néptánc- és kézműves táborban készült dokumentációs fotókat is, amelyeket Pósán Lajos, Katona Levente és Szőke Ferenc készített. Az eseményt Deák Andrea, a tánccsoport vezetője, valamint a ProFolk egyesület elnöke nyitotta meg. Beszédet mondott Anca Popescu Ratiu, a Hagyományos Kultúra Megőrzésének és Népszerűsítésének Bihar Megyei Központjának reprezentánsa, Papp Gábor képzőművész, az egyik szervező, Pósán Lajos fotóművész, valamint a kiállítást felkaroló Horváth János Iskolaközpont vezetői.
Szombat délután került sor a hivatalos megnyitóra, amelyen Dorel Talpos polgármester románul, míg magyarul Pocsaly Zoltán alpolgármester mondott köszöntőt. Este a magyarországi Josh és Jutta, továbbá a román Directia 5 együttes koncertezett, majd hajnalig tartó szabadtéri diszkóval zárult a szombati nap. Ezzel egy időben tartotta a hagyományos városnapi bált az RMDSZ margittai szervezete a Margaréta vendéglőben, amelyen idén is nagyon sokan, fiatalabbak és idősek egyaránt együtt mulattak. Az összejövetelen részt vett Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke és felesége.
Vasárnap reggel a római katolikus templomban a szentmisét Májernyik Mihály plébános és Kruzslitz Imre celebrálta. A mise végén Bradács Aliz körzeti RMDSZ-elnök mondott köszöntőt. Jelen volt a debreceni Pro Patria Alapítvány alelnöke, Fehér Lajos, valamint Csuhány János professzor, akik a Vitéz Simonyi Óbester emlékünnepségre jöttek. A mise után megkoszorúzták a templom falán elhelyezett Simonyi-emléktáblát. A református istentiszteleten részt vett Margitta két testvértelepülésének, Berettyóújfalunak és Kiskőrösnek a küldöttsége, melyek a templomkertben található Petőfi-szobrot koszorúzták meg.
Koradélután a városháza konferenciatermében köszöntötték az 50. házassági évfordulójukat ünneplő párokat. Idén öt házaspár vehetett át egy-egy oklevelet, valamint egy jelképes összeget tartalmazó borítékot az elöljáróktól. Ezzel párhuzamosan zajlott a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület bemutatója a központi parkban. Később a városi kórház konferenciatermében Bradács Aliz igazgató meghívására tartott előadást a magyarországi híres „bükki füvesember”, Szabó György.
A mintegy kétórás előadást közel százan hallgatták végig, sokan négyszemközt kértek tanácsot Gyuri bácsitól különböző betegségeik orvoslására. A természetgyógyász minden panaszra tudott ajánlani különböző gyógyteákat, gyógynövényeket, amelyeket a helyszínen meg is lehetett vásárolni. Közben a városközpontban elhelyezett színpadon folklórműsor volt. Fellépett a Gyöngyvetők néptánccsoport és kórus, Martin Tímea, Bodor Edina és Beke Kincső, valamint a Horváth János Társaság vegyes kórusa. Az estére beharangozott Koós János- és Dékány Sarolta-koncert elmaradt, mivel az énekes előző este szívinkfartust kapott. A szervezők gyorsaságának köszönhetően ugyanannyi pénzért másik két fellépőt sikerült meghívniuk. Az idősebb korosztályt a Dupla Kávé szórakoztatta, az együttessel több százan énekelték együtt Margitta főterén azt, hogy: „Visszaszáll a magyar turulmadár”. Ezt megelőzően a bukaresti Alex Velea parádézott a színpadon, majd látványos tűzijáték és a szintén magyarországi Kerozin koncertjével ért véget a háromnapos ünnepség.
Reggeli Újság. Erdély.ma

RENDHAGYÓ PORTRÉ
Mikó Imre életpályája: megfigyelt és besúgó
Stefano Bottoni tanulmánya a titkosszolgálati iratok fényében követi végig az erdélyi jogász-politikus életét. Hamarosan dokfilmet is készítenek róla.
Nehéz találó jelzőket találni Mikó Imre életpályájára: a „fordulatos” nem tükrözi eléggé az események súlyát, az „ellentmondásos” Mikó emberi nagyságát hagyja figyelmen kívül, a „rendhagyó” azért nem teljesen találó, mert Mikó sorsa nem egyedi: sokan mentek keresztül hasonló hányattatásokon.
Az erdélyi magyarság talán egyik legkiemelkedőbb képviselője a történelem formálójából lesz a világpolitika és nem mellesleg: a tartótisztjei és a kommunista államapparátus abszurd útvesztőinek áldozata.
(„Biztosan állítható – és Mikó remegő írása is erre enged következtetni –, hogy első beszervezése rendkívül erős pszichikai kényszer alatt, zsarolásos módszerrel történik. A következő három évben Mikó egy védekezési stratégiával kísérletezik: kiváló emlékezetére és analitikus képességére hagyatkozva részletesen feltárja a rendszerváltás előtti kapcsolatrendszerét, és önkritikát gyakorol. Ismerősei 1944–1948 utáni tevékenységéről azonban csak általános szinten hajlandó beszámolni, amit tartótisztjei – Kovács József és Ioan Brie – többször is kifogásoltak. 1952 és 1954 között Mikó több gépelt feljegyzést készített az Erdélyi Párt volt vezetőiről. A korszakkal foglalkozó szakemberek számára az iratok semmilyen „minősített” adatot, avagy olyan információt nem tartalmaznak, amit a korabeli hatóságok legális úton nem szerezhettek volna be.” Részlet a tanulmányból)
Mikó Imre Erdély egyik tekintélyes és nagy befolyással rendelkező családjának sarja. Ragyogó elme és kivételes személyiség, akit a kommunista diktatúra a perifériára szorít, és aki ebből a vesztes helyzetből sok munkával, önfegyelemmel, okos kompromisszumokkal ismét felküzdi magát.
Mikó Imre egyszerre megfigyelt és besúgó, az erdélyi magyarság informális vezetője, a népszolgálat egyik meghatározó alakja és a kommunista hatalommal kiegyező, kapcsolatait személyes előrelépése érdekében „gyümölcsöztető” figura.
Stefano Bottoni történész a Magyar Kisebbségben publikált, kétrészesre tervezett tanulmánya Mikó kommunizmusbeli életét rendhagyó módon, a román állambiztonsági szervek dokumentumaira alapozva követi végig. A tanulmány első része, amely már napvilágot látott, Mikó korai politikai karrierjét, majd a kommunista fordulat utáni hányattatásait vázolja egészen a hetvenes évekig.
A jogi doktorátus megszerzése után Mikó a harmincas évek végén egy sor közéleti funkciót tölt be: az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának a vezetője, a Nemzeti Újjászületési Front (NUF) magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára.
(„Ügynöki tevékenységének második szakasza (1955–1956), amit „Dumitrescu” fedőnévvel végez, figyelemreméltó elemmel gazdagodik. Mikó gondosan összeállított, társadalmi csoportokra, politikai hovatartozásra és családokra lebontott személyi jellemzései (összesen több, mint száz maradt fenn a rendelkezésünkre álló dossziékban) nemcsak hasznos, de pótolhatatlan adatbázist képez. Jelentései első ízben operatív értékű, naprakész adatokat tartalmaznak, például a Bolyai Egyetem akkori rektorának, Bányai Lászlónak a közvetítésével 1954-ben megismert fiatal budapesti történészről, Csatári Dánielről.” Részlet a tanulmányból)
A második bécsi döntés után országgyűlési képviselő lesz Budapesten, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és meghatározó háttérembere. Ebben az időszakban jó viszonyt ápol számos baloldali értelmiségivel. Ekkor írja máig alapvető jog- és kisebbségtörténeti vonatkozású műveit: a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig”, valamint „Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika” című doktori értekezését.
Az Erdélybe bevonuló szovjet csapatok 1944 októberében elhurcolták Kolozsvárról.
Négy évet tölt orosz fogságban, megtanul oroszul, majd Kolozsvárra hazatérve az államosított Unitárius Gimnáziumban (jelenleg Brassai Elméleti Líceum) tanít orosz nyelvet és irodalmat; a bukaresti Gorkij Intézetben szakképesítést is szerez.
(„1958 tavaszán hirtelen zsákutcába kerül egy tízéves szívós munkával elért társadalmi reintegráció, melynek ára a politikai szerepvállalás feladása és a sokáig eltűrt állambiztonsági zaklatás volt. A mindenki által tisztelt, munkáját lelkesen végző osztályfőnököt egyik napról a másikra bocsátják el tanári állásából. A volt unitárius kollégiumból való eltávolítás súlyos anyagi és erkölcsi csapás Mikó Imre számára. (...) fordításokból, magánórákból kell, hogy eltartsa népes családját, és a városi Néptanácstól várja „repartizálását”, avagy egy új munkahely kijelölését. 1958. november 21-én végül „Pădureanu” arról tájékoztatja tartótisztjét, hogy Mikót a városi könyvellátóhoz irányították. (...) három évig gyakorlatilag könyvterjesztőként dolgozik; a főtér sarkán könyveket cipelő Mikó Imre a régi kolozsváriak közbeszédének tárgya. Sokan csodálkozva, többen méltatlankodva és szomorkodva nézik a város egyik legjobb családjának szomorú sorsát.” Részlet a tanulmányból)
Mikó egzisztenciája és társadalmi státusza újabb súlyos csapást szenved, amikor 1958-ban, a magyar forradalmat követő tisztogatási hullámban megbízhatatlannak nyilvánítják, és a tanügyből eltávolítják. Ezt követően Mikó raktári munkásként dolgozik a megyei könyvterjesztő vállalatnál, majd egyetemi jegyzeteket árul az Egyetem utcában, egy kis boltban.
Közírói tevékenységét csak a hatvanas évek második felében, a Ceauşescu-rendszer első éveiben folytathatja. Ekkor megválasztják az Unitárius Egyház főgondnokává is. Rehabilitációja 1970-ben zárul le, amikor a nemzetiségi irodalom kiadásáért felelő kiadó, a Kriterion lektoraként dolgozhat 1976-os nyugdíjba vonulásáig.
Amint Bottoni kiemeli, Mikó Imre 1944 előtti politikusi teljesítményéről javában zajlik a vita, azonban az 1948 nyarán kezdődő „második életének” számos mozzanata mindeddig ismeretlen.
Mikó életútjának a felvázolásában az állambiztonsági dossziéja segít eligazodni. A Securitate ugyanis harminc év alatt több mint kétezer oldalt, mintegy tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről. A dokumentumok nagy része ún. „követési dossziéból” (Fond Informativ) származik, ahová a Mikó Imrére vonatkozó adatokat, hálózati jelentéseket és az operatív játszmákat összefoglaló átiratokat gyűjtötték. Az iratcsomó kisebbik, de több száz oldalas részét Mikó Imre négykötetes hálózati dossziéja (Fond Reţea) adja.
(„Az 1960-as évek első felében a csendesen küzdő Mikó visszanyeri az 1944 előtti vitathatatlan presztízsét a kolozsvári magyar társadalomban. Létrejön azonban egy erősödő státus inkonzisztencia, ami az informális rang és a hivatalos funkció közötti szakadékból fakad. Mikó hitelessége, munkabírása és hozzáértése egyszerűen nélkülözhetetlen, és ezt az őt megfigyelés alatt tartó rendszer is tudja. Ráadásul az 1960-as évek elején termelt állambiztonsági iratokból világosan látszik, hogy a hiányos műveltségű, alacsony társadalmi pozícióból kiemelt magyar és román Securitate tisztek nem tudnak mit kezdeni egy Mikó Imre kaliberű személyiséggel.” Részlet a tanulmányból)
Mivel az 1950-es és az 1970-es években a belügyi szervek egyszerre forrásnak és célszemélynek tekintik Mikó Imrét, a két iratcsomó között meglehetősen sok a tartalmi átfedés – írja Bottoni. A Securitate folyamatosan – egészen 1976-ig – informálódik róla, miközben rendszerezik, értékelik és felhasználják az általa szolgáltatott adatokat.
Stefano Bottoni tanulmányának első része, amely itt érhető el, a hetvenes évekig követi Mikó pályáját; életútjának harmadik és döntő jelentőségű kollaborációs szakaszáról szóló összegzést az év végéig publikálja a Magyar Kisebbség.
Felhívás Jövő tavaszra kétrészes dokumentumfilm készül Mikó Imre életéről, Domokos János rendezésében. A stáb Mikó Imrét ismerő személyeket szeretne felkutatni, és arra kéri a Mikóval kapcsolatosan bármilyen hasznos információval, vizuális anyaggal (Super 8-as videó, fénykép) rendelkező olvasókat, hogy vegyék fel velük a kapcsolatot (Stefano Bottoni e-mail címe a szerkesztőségben).
Transindex.ro

Előzetes egy Mikó Imréről készülő dokumentumfilmhez
Tisztelt Stefano Bottoni úr!
Tisztázni szeretnék valamit. Őszinte tisztelője vagyok, igen hasznosnak tartom a szekus kutatásait, nem kevésbé nagyra becsülöm Domokos János dokumentumfilmest, akinek remek alkotásait értékelem. Ezért megtiszteltetésnek tartottam, hogy felkértek: vegyek részt a Mikó Imréről készítendő dokumentumfilmben. Én visszautasítottam. Ezt ne vegyék sértésnek, megindokolom a döntésemet. Monográfiát írtam Mikóról, akkor, amikor a belügyes kapcsolatairól még nem tudtam. Ennek jegyében igen pozitív képet festettem róla. Ha most elvállalnám a szereplést a képernyőn, mit tehetnék? Rajzoljam át ezt az ábrát, írjam át az értekezésemet? Ezzel elvesztené a hitelességét az, amit annak idején őszintén megírtam. Ez az egyik oka annak, hogy lemondtam a szereplésemet.
A sok ok közül a másik az, hogy amikor Ön közölte a Mikó-dosszié adatait, jelezte: ebből hamarosan dokumentumfilm lesz. Ez történik most, amikor elkészül a Domokos János irányította alkotás. Olvastam a pályázat címét: Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate. Egyértelmű tehát, hogy az Ön irattári kutatásaira építkező opus előkészületei folynak. Én a könyvemben a népszolgálatos Mikót jelenítettem meg – „vagy” nélkül. Sőt: a túlélés nehézségeit leküzdő kisebbségpolitikust, közírót, meghurcolt közembert, s annyi mást. A fenti filmcím viszont azt sugallja, mintha ennek a jeles személynek – a „vagy” értelmében – választania kellett volna a népszolgálat és a túlélés között. Ez a Mikó igen távol áll tőlem. Még most is, miután megismertem az Ön irattári anyagát. Emiatt sem voltam hajlandó szerepet vállalni az akciójukban.
Ha Mikó életútjáról készítenének dokumentumfilmet – amelyben nem tengelykérdésként szerepelhetne akár a CNSAS nem mindenben megbízható anyaga is –, akkor szívesen beszállnék ebbe. Igaz, gondom volna, hiszen a szakértekezésemben szinte mindent leírtam róla, önmagamat pedig nem illik plagizálni. Egy ilyen fiktív tévészereplésben inkább a saját, szigorúan szubjektív benyomásaimat mondtam volna el a kamera előtt. Ilyesmit: a Petőfi utcában cseperedtem fel, rosszalkodó kölyökként ott futballoztunk az utca közepén – ez a ma immár Avram Iancunak nevezett nagy forgalmú utcában szinte hihetetlen –, dühösek voltunk, amikor nagy ritkán jött egy autó, s fel kellett vennünk az úttestről a sapkánkat, amely a futballkaput jelölte. Zajongtunk is jócskán, bár a decibel fogalmát akkor még nem ismertük. Én azt sem tudtam, hogy az utca másik végében lakik valaki, aki majd könyvet ír A csendes Petőfi utca címmel. Ezt jóval később olvastam el. Mindenesetre örültem, hogy Mikó Imréék házáig akkoriban nem jutott el a mi lármánk. Egyébként a „csendes” aligha jellemezhette volna a mi utcánkat.
Később sok mindent megtudtam az utcabelinkről. Olvastam is írásait. Az érettségi felé közeledő, a társadalomtudományok iránt érdeklődő diákként mély hatást keltett bennem Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című tanulmánya. Egyebek között ennek a hatására is döntöttem úgy, hogy szociológus leszek. A Bolyai Egyetemen erre a szakra jelentkeztem. Történt ez 1948-ban, a romániai oktatási törvény bevezetésének évében. Pár nappal a felvételi előtt megjött a minisztériumi verdikt: a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen szak nem működhet a romániai egyetemeken. Mit volt mit tennem, átiratkoztam a Mikó inspirálta szakról az ehhez legközelebb állóra, a filozófiára. Így lett belőlem filozófus. Történt ez anélkül, hogy Mikó Imrének egyáltalán tudomása lett volna arról, hogy beleszólt az életpályámba.
Teltek az egyetemi éveim, elérkezett a diplomadolgozat ideje. Közben a Mikó-művek továbbra is igen intenzíven befolyásolták gondolkodásmódomat. Különösképpen a Huszonkét év című korszakos összefoglalója. Hadd jegyezzem meg: élmény volt számomra, hogy jóval később a róla írt életpályaképemben nyomára akadtam s közöltem: milyen körülmények között született meg ez a két világháború közötti romániai magyarság történetét összegező alapmű. Amelyet én, egykori végzős egyetemistaként valóságos kisebbségtörténeti bibliának tekintettem. Mikó akaratlanul, ismét beleszólt az életembe. A huszonkét éves dokumentációja arra serkentett, hogy diplomadolgozatomat arra élezzem ki, vajon miként lehetne megoldani a fekélyes erdélyi magyar kisebbségi kérdést. Erre adódott számomra egy lehetőség: a Román Kommunista Párt ötödik, a Szovjetunióban tartott kongresszusa elfogadta az elszakadásig menő nemzeti kisebbségi jog érvényesítését Romániában. Én balga erről írtam szakértekezést, mivel azt gondoltam, hogy ez a felpörgetett kisebbségi autonómia-gondolat a Mikónál oly kiélezetten megmutatkozó erdélyi interetnikus konfliktusok megoldására alkalmas. (Mármint az erdélyi magyarok elszakadásig menő önrendelkezése) A piros diplomát megkaptam, de nem sok időnek kellett eltelnie, hogy e maszlag-kongresszus lényege – nem véletlenül a Szovjetunióban tartották – megvilágosodjék bennem. Dehogyis volt szó Harkovban az erdélyi magyarság jövőjéről. Ennek a manipulációnak egyetlen célja volt: Besszarábiát leválasztani Romániáról és a Szovjetunióhoz csatolni. Ez meg is történt, igaz nem az itt élő nemzeti kisebbségek elszakadási jogának érvényesítésével, hanem a szovjet csapatok bevonulásával. Mikó Imre nem dőlt be annak, amibe én az ő ihletésére. Aligha várta el azt, hogy 22 év kisebbségi szenvedését egy pártkongresszus egyből megoldja.
Az eddig csak spirituális, a művein keresztüli kapcsolatunkon egy véletlen alapvetően módosított. Személyes – igaz, csak egy irányban személyes, hiszen én tudtam, ki ő, ő azonban nem, hogy én ki vagyok – nos, ilyen kontaktus alakult ki köztünk. Az Egyetem utca 2. számú házában laktunk, az első emeleten. Alattunk amolyan kis üzlethelyiség volt. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ebben az üzletben, amely nem csak egyetemi jegyzeteket, hanem írószereket is árult, egy délceg tartású, bajuszos úriember szolgál ki. Az akkor bennem már megszemélyesítetten is azonosított Mikó Imre volt, aki – bár nem tudhatta – közvetve filozófusi pályámat is egyengette. Néha vásároltam nála írógépszalagot – akkor még írógépen írtam –, no meg indigót. Egyetemi jegyzetet nem, hiszen ezek egyikét-másikát egyetemi oktatóként magam írtam. Meglepő volt méltóságteljes tartása, szolgálatkészsége, a megalázottságot büszkén tűrő, a sértettsége miatt nem a külsőségekben lázadó egyénisége. A madáchi falanszter-jelenet Michelangellójához hasonlított, aki a széklábakat is a saját művészi értékeinek tudatában formázza. Ha már az a rusnya társadalmi konjunktúra éppen ezt a megalázó feladatkört jelölte ki számára. A társadalmi érdekű és törvényes előírásokat szigorúan betartotta. Hajnalban, télen, amikor lefagyott a járda az üzlete előtt, nem kis zajjal feltörte a jeget. Nemegyszer erre ébredtünk mi, akiknek az ágya véletlenül éppen az üzlet felett volt. Nem bosszankodtunk emiatt, hanem inkább a jellemzéséhez csatoltuk a véleményünket: lám csak, milyen törvénytisztelő ez az alanti „kiszolgáló”, hiszen jól tudja: a milícia súlyosan megbünteti azokat, akik nem tesznek eleget a városrendészeti előírásoknak. (Következzék egy zárójel: ha csupán egy életútról kellene a kamerák előtt szólnom, mindezt így elmondhattam volna. De a szekus-iratokra építkező dokumentumfilmben ehhez hozzá kellene tennem: az üzletfelelősi állással félig-meddig rehabilitált személy annak köszönhette boltvezetői beosztását, hogy besúgói minőségében belügyes kollaboráns lett. Engedtessék meg, hogy én, aki egykor az Egyetem utca 2. számú épületében, az első emeleti lakrészben éltem, a kétes értékű CNSAS-os iratok fényében ne változtassam meg „Imrusról”– ezt a megszólítást csak a hozzá közel állók használták, elnézést, hogy kölcsön veszem – , szóval, módosítsam a róla kiformált boltvezetői benyomásaimat. Talán ez is indok amellett, miért nem akarok szerepelni abban a tévédokumentumban, amely (érzésem szerint) a rávetülő sötét árnyakat, foltokat próbálja súlypontozni. Maradjon meg nekem ő annak, akinek én láttam, még a „nagy leleplezés” előtt.)
A könyvszerkesztővel csak később kerültem közvetlen kapcsolatba. A Kriterion Könyvkiadóban ő szerkesztette egy-két írásomat. A személyes kontaktusunkban furcsa érzések kavarogtak bennem: kerestem a megfelelő megszólítását. Abban az időben, amikor mindenki még a vadidegent is elvtársnak szólította, én Őt képtelen voltam „leelvtársozni”. Lehet, hogy bennem élt a négy év és egy hónapig tartó kolozsvári, kamaszkori beidegződés, a rangkórságos idők hatása, amikor megtanultam: a parlamenti képviselőt „méltóságos úrnak” illik szólítani. Márpedig a kézirataim pallérozójáról tudtam, hogy az Erdélyi Párt behívott képviselőjeként ott ült a magyar Országház patkójában. Igaz, később azt is olvastam, hogy amikor tanárként visszatérhetett az ősi Alma Materébe, a Brassai Líceumba, ő maga jelentette ki: „tanár úrként mentem el, tanár elvtársként jöttem vissza.” Jó, jó, de ezt amolyan üres protokolláris gesztusnak véltem. (Ide aztán igencsak beillik egy zárójel. Ha én a közölt iratok ismeretében így szólnék róla, akkor a fejemre olvashatnák: „szólíthattad volna nyugodtan elvtársnak, hiszen az elvtársak belügyes kiszolgálója volt”. Maradjon meg bennem az ő emberi profilja úgy, hogy az elvtárs megszólítást az időben indokoltan kerültem el.)
Szerkesztőként megismertem mélységes demokratizmusát. Soha nem akarta a maga világlátását rákényszeríteni a szerzők nézeteire. Tőle származik a mondat: „Megszerkesztem Hajós materialistáit.” Hajós Józsefet igen tiszteltem. Az időben, amikor a haladó hagyományok bélyeget rá kellett ütni a mi nagy gondolkodóinkra, ő tárta fel sorra a nagy anyagelvű elődöket. Őket, akikről ma már csak annyit mondunk: „ilyen is volt”. Mikó, akiről jól tudtuk, hogy meggyőződéses unitárius, szakszerűen nyomdakésszé tette azokat a szövegeket is, amelyek mélységesen ellentmondtak a meggyőződésének. Ésszerű elővigyázatosságot tapasztaltam nála saját kézirataim olvasásakor is. Mindig vigyázott arra, hogy csak a „falig” menjenek el a vélemények, de ne ütközzenek bele a cenzúra korlátjaiba. (Ismét zárójel: ezt a benyomásomat most az esetleges tévészereplésemben módosítsam oly módon, hogy persze, a szerkesztő elvtárs a belügynek dolgozott, így jól tudta, mi a pártkövetelmény? Ezt sem tehetném meg, mert semmiféle belbiztonságos elkötelezettséget nem tapasztaltam nála. Ez ismét érv amellett, hogy nem veszek részt ebben a filmkészítésben, amely érzésem szerint az ilyen kötődéseket – a megfigyelt személy kötelességszerű önrehabilitációs vállalásait – igyekszik a fókuszba helyezni.)
Egy alkalommal rendkívüli élményben volt részem: rövid ideig Mikó Imrének érezhettem magam. Az történt, hogy a kéziratos hagyatékának sajtó alá rendezésekor megtaláltam egy rövid feljegyzést. 1938. december 15-én előadást tartott Tordán a Unitárius Leányegyletben a falukutatásról. Szabadon beszélt, a szöveg nem jelent meg a sajtóban, viszont a hagyatékában megtaláltam expozéjának a vázlatát. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha én magam rekonstruálnám az elhangzott mondandóját. Jól ismertem falukutatói koncepcióját, el tudtam képzelni, hogy a skicc rövid mondatai mögött milyen gondolatok húzódhattak meg. Ez a fiktív „Mikó-előadás” meg is jelent az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjáról szóló kötetben. Amolyan kakukktojásként, a többi kiváló transzszilván szakember egyáltalán nem csak feltételezett, hanem kifejtett közgazdasági nézeteit elemző tanulmányok között. (Ide is kívánkozik egy zárójel: én nem minden Mikó Imrének – mintha több volna belőle – a gondolkodásvilágába tudnám beleképzelni magamat, s illuzórikusan az ő szürkeállományával gondolkodni. A Balázs Ferenc-i eszmevilág szellemében vélekedő gazdaságpolitikust mertem, rokon érzelmeimmel, saját hangomon megszólaltatni. Azonban a „másik” Mikóról szóló – mármint arról, akiről a dossziés film készül – képtelen volnék őszinte beleéléssel nyilatkozni. Mindaddig, amíg a belügyes jelentéseket író személyről – akinek a falukutatásról szóló tordai előadásába mertem empatikusan belekontárkodni –, nos, amíg róla ki nem derítik, milyen kényszerítő hatásokra vállalta mindezt. Mit kérnek a dokumentumfilm készítői tőlem? Azt, hogy, amikor a Mikó lelkületét átható, a nyomásnak kitevő (biztos vagyok benne) kényszerű döntésének motivációját nem ismerem, őszinte átéléssel ugyanúgy szóljak róla, mint a tordai előadóról? Ezt nem tehetem. Ez is lehet egy másik oka annak, hogy a róla írt monográfia szerzője nem fog szerepelni egy minden bizonnyal hatást keltő dokumentumfilmben.)
Tisztelt Bottoni és Domokos urak! Az önök kompetenciája – egyfelől a jelenkori tényfeltáró történelmi kutatásokban, másfelől a dokumentumfilm készítésében – megkérdőjelezhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy kiváló filmet fognak készíteni. Ehhez sikert kívánok. Van azonban egy halvány köd, amelytől nem tudok szabadulni. Mikó egy alkalommal azt írta, hogy gyermekkorában postás szeretett volna lenni. Igen kedvelte a levélkihordói szolgálatot. Jól ismerjük a postásról keringő szólás-mondást, miszerint nem az a szenzáció, ha a postást megharapja a kutya, hanem az, ha a küldeményeket továbbító személy harapja meg a kutyát. Féltem önöket. Én a Mikót bemutató könyvemben azt ecseteltem, hogy őt – még ha nem is lett postás – igen sokan megharapták. Nehogy most önök, uram bocsá’, szenzációhajhászásból azt exponálják, hogy ez a postássá ugyan nem vált kiváló ember bizony beleharapott (besúgói jelentéseivel) egyesekbe. A postásról kialakított valós és teljes képhez az ilyen elrajzolás aligha járul hozzá.
Nem leszek ott a képernyőn a Duna televízió adásában. Szeretném, ha a nézők-olvasók a főszereplőről elkészítetett életpálya-elemzésemet összevetnék azzal, amit önök visznek színre, s ők, a befogadók alakítanának ki magukban egy számukra valósághű Mikó-metszetet.
Őszinte tisztelettel
Balázs Sándor
Szabadság (Kolozsvár)

Templomot szenteltek Gerendkeresztúron
Kopjafa a II. világháború áldozatainak
A település csupán pár kilométerre van Marosludastól, de mivel nem a főút mentén található, kiesik a figyelem látószögéből. Pedig érdemes lenne több szempontból is odafigyelni rá. S ha a közvélemény érdeklődése elkerülte az utóbbi időben, akkor saját maga hívta fel a figyelmet: itt vagyunk, templomot, parókiát újítunk fel, kopjafát avatunk, s a valamivel kevesebb mint kétszázan magyarként, reformátusként próbálunk megmaradni a számunkra kijelölt göröngyös úton! A település a XIII. század végén, 1289-ben szerepel először írásos dokumentumban, Keresztur néven, ekkor azonban lakatlan településként említik, valószínű, hogy a tatárjárás idején pusztult el. Az időközben benépesült falu 1361-ben kőtemplomot építtet. 1848 októberében román felkelők a magyar lakosságot lemészárolták és a falu templomát felégették. Ezt 1856-ban újjáépítették. Ennek a templomnak a felújítását most fejezte be a gyülekezet. Tegnap főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke igehirdetésével, meghívottak jelenlétében felszentelték a felújított templomot. Ugyancsak tegnap avatták fel a II. világháborúban Gerendkeresztúr határában elesett és eltemetett honvédek emlékére állított emlékművet.
Új köntösben a templom
Rátoni Csaba fiatal lelkipásztor, amikor a gyülekezethez került, nagyon rossz állagú épületeket talált. A parókia ajtaját csak berúgni lehetett, a nyílászárók annyira tönkrementek, a templom dohos volt, mállott róla a vakolat. A presbitériummal közösen úgy döntöttek, felújítják mindkét épületet. A parókiára új nyílászárók kerültek, a falakat újravakolták, úgyhogy ma összkomfortos papi lak lett belőle. A templomon 2011 augusztus elsején kezdték el a munkát, közmunkával kívül-belül leverték a nedves, salétromos vakolatot. A komplex munkálatot, amely nemcsak újravakolásból állt, hanem szigetelésből, aláalapozásból, vízelvezetésből, belső-külső drénezésből, szellőző vakolat felviteléből is, amit Keszeg Jenő ludastelepi vállalkozó és csoportja kivitelezett. A drénezést speciális technológiával oldották meg, amelyhez a gógánváraljai gyülekezet biztosította a szükséges, falba ékelt – drága – anyagot. A templom belsejében, körülbelül embermagasságig gipszkartont helyeztek el úgy, hogy a fal szellőzhessen. Ezt a megoldást a gyulafehérvári református templomban látták. Mivel a torony tetőzete is megkopott, idén azt is újrafestették. A templomba új bútorzat került, amit két asztalos, Csegöldi István és Csegöldi Vilmos önkéntes munka gyanánt végzett el. – Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők… de minket az Úristen és a támogatók is segítettek – mondta a lelkipásztor.
Lelkes támogatók
Mindezt a gyülekezeti tagok lelkes közmunkájával sikerült megvalósítani, akik nem a pusztulás fölött siránkoztak, hanem a megmaradás vágyának lelkületével álltak fiatal lelkészük és Csegöldi István főgondnok mellé. A munka mellett anyagilag is hozzájárultak templomuk széppé és otthonossá tételéhez. Az egyházfenntartói járulék mellett további legkevesebb 100 lejt adtak, de volt olyan is, aki sokkal többel járult hozzá a munkálatokhoz. Mivel a gyülekezet lélekszáma 200 alá csökkent, a kis gyülekezetet támogatni kellett, mert magára nem tudta volna előteremteni a szükséges pénzösszeget. Hála istennek, támogatókra találtak, s nem is kevésre. Ezek sorában: a marosludasi, az andrássytelepi, a kolozsvári Bulgária-telepi, a kövesdombi, a marosvásárhelyi Ludas utcai, a cserealji, a somosdi, a gógánváraljai református gyülekezet, a Kecei Polgármesteri Hivatal, a püspökség, de magánszemélyek is, Deé Gyula, Domokos János, Bartha Károly, Simon István szentpáli polgármester, Ciotlaus Cristian, Bartók Károly Magyarországról és sokan mások. A munkálatok több mint 50.000 lejbe kerültek.
A templomszentelési ünnepségre meghívták a támogatókat, az évek során itt szolgáló lelkészeket – Kántor Csaba főjegyzőt, Czirmay Levente marosludasi lelkészt és Sógor Gézát – is.
A parókián folyik a magyar oktatás
A gyülekezet új reménnyel, megújult hittel lép be az adventbe, a várakozás időszakába. – Mi, a gyülekezet nem is hittük volna, hogy ilyen szép templomunk lesz! Nagyon boldogok vagyunk! Ha több fiatal lenne, még boldogabbak lennénk! – mondta a harangozó.
A gyülekezet életkor szerinti összetételéről kérdezve, Rátoni Csaba lelkipásztor elmondta, hogy a kevesebb mint 200 tagból 30 a gyerek, akik román iskolába járnak, mert a faluban megszűnt a magyar iskola és az ingáztatásukat nem oldották meg. Hogy miért, arra most nem térünk ki. Ezért a parókián szombatonként magyar nyelvoktatás is folyik, 15 óvodásnak és kisiskolásnak, öt általános iskolásnak és 16 nyolc osztályt elvégzett fiatalnak. Az órákat egy helybeli nyugdíjas magyartanár tartja.
Kopjafa a honvédek és a helyi hősi halottak emlékére
A templomszentelés mellett egy másik fontos esemény is volt tegnap: a templomkertben felavatták a II. világháborús emlékművet. Ezt egyrészt – amit a kopjafa talapzatán található első tábla jelöl – a Gerendkeresztúr határában elesett és eltemetett honvédek emlékére állították a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság jóvoltából. E nemes gesztus Pataky Józsefnek, a bizottság elnökének köszönhető, aki felvállalta az elesett honvédek nyughelyeinek "megjelölését". A faluban 22 honvéd esett el, többségük gyulai volt. Másrészt – amit a második tábla jelöl – a gerendkeresztúri hősi halottaknak állítanak emléket.
A református egyházközség szép ünnepét közös ebéd zárta, amely hálaadási együttlétként koronázta meg a befejezett munkát.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Partiumi Magyar Napok: ünnepre készülnek a szatmáriak
Magyarország egyik legnépszerűbb előadója, Zorán lesz az augusztus 18–24. között zajló szatmárnémeti Partiumi Magyar Napok (PMN) sztárvendége – jelentették be szerdán a népszerű rendezvény szervezői.
A magyar napok keretében szervezett programok idén is 10 helyszínen zajlanak, a rendezvény összköltsége 300 ezer lej. A PMN főszervezői – az Identitas Alapítvány és az RMDSZ – közölték: a rendezvény leglényegesebb vonása, hogy közösségi, azaz korosztálytól és érdeklődési körtől függetlenül minden szatmári magyar a magáénak tartja. Mint elmondták, idén közel 50 civil szervezet segítette őket munkájukban.
Stier Péter főszervező elmondta, az első három nap során a tűzoltótorony melletti parkban zajlanak majd az események, ahol fellép a Budapesti Utcaszínház, a Hot Jazz Band, a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház pedig operettgálát tart. Ugyanott lehet megtekinteni a Nagyvárad Táncegyüttes produkcióját, valamint Palya Bea előadását is.
A felsorolt eseményeket követően idén is lesznek klubkoncertek a városközpont közelében levő szórakozóhelyeken. A fő helyszín szokás szerint a Kossuth-kert lesz, ahol az állandó programok – kézműves vásár, lovagi torna, gyermekfoglalkozás – mellett szintén a koncerteké lesz esténként a főszerep: fellép többek között a Quimby, a Beatrice, Koós János és Aradszky László is.
A hagyománynak megfelelően a zárókoncertet most is az új főtéren tartják majd: augusztus 24-én este a szatmáriak körében igen népszerű Bikini lép majd színpadra. Mint elhangzott, a szervezők reményei szerint idén is sikerül megőrizni a PMN színvonalát, melynek programjain tavaly becsléseik szerint 44 ezren fordultak meg.
Ettől az évtől szeretnék egységesíteni a rendezvény arculatát, ennek érdekében saját házikókat készíttettek az árusoknak. A szervezéssel kapcsolatos költségeket a szatmárnémeti, illetve a Szatmár megyei önkormányzattól kapott támogatás, valamint pályázati pénzek és a magánszférából érkezett finanszírozás révén fedezik.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)

Magyar értékek s PMN-en
Augusztus 18–24. között rendezik meg a XIII. Partiumi Magyar Napokat. Hét napon át tíz helyszínen több mint száz rendezvény várja a résztvevőket. A szervezők több ezer látogatóra számítanak.
Az Identitas Alapítvány augusztus 18–24. között tizenharmadik alkalommal szervezi meg a Partiumi Magyar Napokat — jelentette be tegnap az RMDSZ szatmárnémeti székházában tartott sajtótájékoztatón Szőcs Péter, az alapítvány elnöke. A rendezvény társszervezője az RMDSZ Szatmár megyei és szatmárnémeti szervezete, támogatója pedig számos civil szervezet és vállalkozó. Pataki Csaba, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke elmondta, hogy az elmúlt tizenhárom év alatt a rendezvény fokozatosan bővült, egyre nagyobb tömegeket mozgatott meg. Sikere azzal magyarázható, hogy közösségre épül, közösséget tart össze. Kereskényi Gábor, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke arról beszélt, hogy amikor az első PMN-t megrendezték, az volt a cél, hogy bemutassák a magyar értékeket, hagyományokat, kultúrát és építsék a magyar közösséget. A szervezők évről évre magasabbra helyezték a mércét, a PMN mára a térség rendezvényévé nőtte ki magát.
Idei programok
Stier Péter, a PMN programszervezője nem árulta el a teljes programot, mivel még folynak az egyeztetések. Újdonság, hogy egységes formatervezésű sátrak és faházak lesznek, az árusok PMN-es pólóban lesznek, és csak olyan árusok kapnak helyet, akik beilleszkednek a rendezvény szellemiségébe. A programok és a koncertek úgy lesznek összeállítva, hogy minden korosztály megtalálja a maga kedvencét, de arra is odafigyelnek, hogy minél több családi programra kerüljön sor. Első alkalommal lép fel Zorán Szatmárnémetiben szabadtéren, saját zenekarral. A fiatalok körében biztos népszerű lesz a Quimby, de fellép a Beatrice, Koós János és Dékány Sarolta, valamint Aradszky László, a zárókoncertet a Bikini együttes adja. Lesz humor-sátor, melyben ismert humoristák mellett ott lesz Nagy Csongor, a Harag György Társulat volt tagja, a Tűzoltótoronynál fellép a budapesti Utcaszínház. A rendezvény részletes programját a szervezők később közlik.
Elek György, Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Beszélgetés Homolka Ervinnel és Khell Leventével
Mérföldkőnél a közösségépítő sikerkovácsok
Ha figyelmesebben megnéztük az idei megabál, azaz Aradi Farsangi Magyar Bál meghívóit, külső szemlélő számára talán érthetetlen adatokat lehetett felfedezni rajtuk. A jobb felső sarkában 142 LeEr, míg középen 1991–2015, XXV. (10.) adatok voltak feltüntetve. A jelzettek tisztázása érdekében megkerestük a két szervezőt, Homolka Ervint és Khell Leventét.
– Az évszámokból úgy tűnik, ezúttal a 25. Magyar Bált szervezték meg együtt. Ki volt az ötletgazda?
– Nem volt szükség ötletre, hiszen az magától adódott, ugyanis ki akartuk használni a lehetőséget, miszerint a rendszerváltás után szabad volt bálokat szervezni – kezdi Homolka Ervin. Természetesen a két szomszédos RMDSZ szervezet, az arad-gáji és az arad-ségai szervezte, amelyeknek mi voltunk az elnökei – kapcsolódott a beszélgetésbe Khell Levente is. Tulajdonképpen abból az ötletből indult ki a kezdeményezés, hogyan lehetne a két kerületben lakó magyarokat egy mulatós társaságba összehozni.Összeültünk, megvitattuk és a volt UTA munkás-éttermében megszerveztük. Mivel jól sikerült, a többi rendezvény már hozta egymást. A nagy érdeklődés miatt a nagyterem szűkösnek bizonyult, ezért átköltöztünk az Ursului utcában lévő Vagongyár munkás-éttermébe. Az időközben beindult privatizálások, vagyis a tulajdonosváltás miatt egyre szűkültek a terembérlési lehetőségek…
– Ezzel együtt, tudtommal, soha nem volt szükség az újságban népszerűsíteni egy-egy szüreti vagy farsangi bált, mert kialakult egy összetartó közönség, amely a baráti körével megtöltötte a termet. Így volt-e?
– Természetesen, az egész mulatós csapat egy nagy baráti társasággá alakult, melynek tagjai jól érezték magukat a rendezvényeinken, ezért visszajáróknak számítottak. Vannak állandó szervezőink, akik akár 30-80 belépőjegyet is lefoglalnak a baráti társaságuk számára.
– Kezdetben hányan mulattak egy-egy bálon?
– Az UTA étkezdéjében 220 ember fért el, az Ursului utcai étkezde nagytermében már mintegy 250-en mulathattunk.
– Kinek támadt az úgynevezett megabálnak az ötlete?
– 13 évvel ezelőtt jött Bognár Levente az ötlettel: ha már ilyen olajozottan működik a bálozás, meg aztán sokan azért panaszkodnak, hogy nem jutott nekik meghívó, hát terjesszük ki egy akkora mulatságra, hogy az aradi magyarság jelentős része is eljöhessen. Ehhez viszont hatalmas terem kellett, először a sportcsarnokra gondoltunk. A szervező csapat egyes tagjai viszont úgy vélekedtek: nem lehet ilyen sok embert összegyűjteni, ezért első évben elmaradt a megabál. A következő évben is felmerült az ötlet, méghozzá az akkor elkészült Arad-Expo termében, de attól tartottunk, hogy a várostól elég messze lévő helyre nem jönnek el az emberek, ezért akkor sem mertünk belevágni. Harmadik évben viszont eldöntöttük: nem érdekel, hányan jönnek el, ha a gatyánk rámegy is, de megpróbáljuk. Természetesen nem volt annyira veszélyes, hiszen a nagyjából 250 fős csapatra biztosan számítani lehetett. Ezen kívül egy nagyjából 100 fős csapat, helyszűke miatt, rendszeresen kimaradt a buliból, tehát akkor rájuk is számítottunk. Ezelőtt 10 évvel tehát meghirdettük az első megabált, amelynek a sztárvendége Kós János táncdalénekes volt, aki emlékezetes előadást tartott, a közönség remekül szórakozott. Vagyis kedvet kapott a folytatáshoz.
– Azóta Arad Város Tanácsa rendszeresen támogatja a megabált?
– Nem, csupán az utóbbi 3 évben. Azóta, mióta az Erzsébet és Katalin bállal együtt az RMDSZ az Aradi Farsangi Magyar Bált is felvette a hagyományos kulturális programjai közé, a város kulturális alapjából támogatja a rendezvényt.
Tervezni, szervezni csak egyetértésben
– 25 év házasságból is sok, ráadásul egy akkora méretű rendezvény, mint egy-egy bál megszervezése, sok vesződséggel, feszültséggel is jár. Ennek során nem vesztek még össze? Hogy lehet ilyen hosszú ideig, békességben megszervezni egy-egy nagy eseményt?
– Megmondom én – veszi újra át a szót Homolka Ervin –, amikor először szerveztük, 5-5 tagot számláló küldöttség ült össze a szervezési kérdéseket megvitatni Arad-Ségából, illetve Arad-Gájból. Ez viszont 10 embert, ugyanannyi véleményt jelentett, ezért sokat vitatkoztunk. Éppen ezért húzódott három évig a megabál megszervezése is, hiszen mindig kerültek olyanok, akik azt állították: ezt vagy azt nem lehet kivitelezni. A szervezés gördülékenysége végett úgy döntöttünk: ketten vállaljuk. Ez egyben azt is jelenti, elosztottuk magunk között a szervezési feladatokat, egymás munkájába nem igazán szólunk bele.
– Ha nem titok, kinek mi a dolga a szervezésben?
– Eddig Ervin foglalkozott a művészekkel, a sztárvendégekkel való kapcsolattartással, a meghívókkal, a zenekarok lekötésével – veszi vissza a szót Khell Levente –, én viszont a program levezetésével, a forgatókönyv elkészítésével foglakoztam, amit mindig megbeszéltünk.
– Ezek szerint jó barátságban is vannak. Rendszeresen leülnek egy-egy pohár melletti beszélgetésre is?
– Ritkán van alkalmunk a kötetlen beszélgetésre, vagyis, hogy ne tervezzünk valami összejövetelt. A mostani nem véletlenül a 142. közös rendezvényünk, amit a meghívó felső sarkában rögzített, 142 LeEr felirat is jelképez. Kiszámoltuk, hogy a közösen szerevezett 142 rendezvényünkön több mint 43 ezer ember vett részt. Mert a bálokon túlmenően, a mi ötletünk volt a Kaszojális, amit átvett az AMISZ; az Aradi Magyar Majális első két programját is mi szerveztük a váralján; ugyanígy a Szent István-napot is évekig a Lido Vendéglőben szerveztük; ezen kívül, mintegy 10 Székelytalálkozót; több anyák-napi ünnepséget szerveztünk; voltak közös színházlátogatásaink; az UTA étteremben szerveztük meg a rendszerváltás utáni években a Nagymama és a Fekete macska előadásait. Minden október 6-a előtti hét végén kirándulást szervezünk az Arad megyei VI. osztályos diákok számára, akikkel végigjárjuk a szőlősi malom környékét, ahol a fegyverletétel lezajlott, illetve felkeressük a Bohus-kastélyt, ahol a tárgyalások folytak.
– Meddig kívánják még szervezni a megabálokat?
– Részemről az idei nagyon az utolsónak tűnik – jegyzi meg félig tréfásan Homolka Ervin. Az a gond, hogy idősödünk, de az emberek is változnak, meg aztán sok a munka is vele. Csak rá kell nézni Leventére, mennyire sántít a sok munkától…
– Azzal együtt Kukoriként nagyon könnyen felugrott Kotkodára, tojózni…
– Muszáj volt, mert az volt az előadásunk legjobb poénja. Éppen ezért el is próbáltuk néhányszor – fűzi hozzá nevetve Khell Levente. Bárhogy is nézzük, eljárt fölöttünk is az idő, a jelenlegi egy szép, kerek évforduló minden szempontból, ezért meglehet, most kellene abbahagyni. Természetesen nem ültünk le meghozni e döntést, de talán az is benne van a levegőben, hogy most, ilyen gazdag közösségépítő munka után kellene abbahagynunk. Mivel e 25 évi, közös munkával szervezett 142 rendezvényünkön soha, egyetlen vendégünkkel nem voltak fegyelmi gondok, soha nem történt rendbontás vagy botrány, ezúttal is szeretnénk a több mint 43 ezer embernek köszönetet mondani, amiért igényelték az anyanyelvű kultúránkat, megtisztelték a rendezvényeinket, intelligens emberek módjára, igazodtak a közösségi normákhoz. Ugyanakkor megköszönjük a rendezvény támogatóinak is, amiért mindig mellettünk álltak. Külön köszönet jár Bognár Levente aradi alpolgármesternek, megyei RMDSZ elnöknek a mindenkori támogatásért. Velük, értük dolgozni felemelő érzés volt. Ha netalán mi abbahagyjuk, reméljük, mindenképp kerül, aki folytatja, hiszen ezt nem lehet, nem szabad abbahagyni…
– Köszönöm szépen a beszélgetést, egyben az említett több mint 43 ezer ember nevében is megköszönöm az állhatatosságot, a kitartást, amivel 25 éven keresztül szervezőkként, mókamesterekként minden tőlük telhetőt megtettek az aradi magyarság szórakoztatásáért. További sok, sikeres, együtt szervezendő közösségépítő programot kívánok, ami egyben azt is feltételezi: mégsem hagyják abba.
– Köszönjük szépen a jókívánságokat, de még meggondoljuk…
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Lehet-e beszervezettként népet szolgálni?
Háromszor szervezte be a Securitate az erdélyi magyarság köztiszteletben álló vezéregyéniségét, Mikó Imrét.
A Stefano Bottoni történész kutatásaira alapozott Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilmet Domokos János rendezte, ennek bemutatójára került sor szombaton, a Filmtettfeszt keretében. A vetítést közönségtalálkozó követte. A Sapientia Óváry termében tartott kerekasztal beszélgetésen arra a kérdésre keresték a választ, hogy mit tett, mit tehetett az erdélyi magyar értelmiségi a kommunista rendszer megfigyelési gépezetébe szorítva? A Győzelem mozi zsúfolásig telt, a film felvezetője szerint „az alkalmazkodásról, a rendszerrel való együttélésről kíván szólni egy rendkívüli kvalitású ember, Mikó Imre kapcsán”. Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, a belügyi szervek folyamatosan informálódtak róla – személyéről 2000 oldalnyi iratanyag áll a kutatók rendelkezésére –, miközben felhasználták az általa szolgáltatott adatokat.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb mítosszal kevesebb?
Film Mikó Imre besúgói múltjáról
A Kolozsváron zajló Filmtettfeszten bemutatták a Domokos János rendező és Stefano Bottoni történész közreműködésével készült Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilmet, amely arra keresi a választ, mi motiválhatta Mikó Imrét a titkosszolgálati jelentések írásakor. A legújabb kutatások ugyanis feltárták: együttműködött a Szekuritátéval.
A Főtér.ro beszámolt a vetítés utáni közönségtalálkozóról, amelyen Papp Attila Zsolt, a Főtér főszerkesztője és a Filmtett munkatársa kérdezte a szerzőket. A film Stefano Bottoni készülő tanulmánykötetére épült. A legfontosabb kérdés, amelyre a több mint másfél órás dokumentumfilm nem tudott választ adni, de a kerekasztal-beszélgetés résztvevőinek sem sikerült egy közös álláspontot kialakítani: ártott-e valakinek jelentéseivel Mikó Imre?
Domokos János elmondta: ha már be volt szervezve, akkor minden bizonnyal ártott. Stefano Bottoni árnyaltabban fogalmazott. Szerinte ez a probléma túlmegy azon, hogy kinek ártott. Kevés jelentése maradt fenn, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) aktái pedig hiányosak. Különbséget kell tenni az 50-es és a 70-es évekbeli kollaborációja között, ugyanis míg korábban saját élete és családja sorsa múlott azon, hogy jelent-e, addig utóbb szó sincs létfenyegetettségről. Mikó külföldi útjaival a hidegháborús játékok részévé válik, bár azt is tudjuk, hogy a Nyugatot járva hírét vitte az erdélyi magyarság rossz helyzetének, amivel nagy szolgálatot tett az itthoniaknak. Ez is motiválhatta a Szekuritátéval való együttműködésben.
A szekusblogot működtető Könczei Csilla szerint örvendetes, hogy a család hozzájárult a kutatáshoz, felvállalva ennek ódiumát is. Véleménye szerint ezt a kényes témát a szeretet jegyében érdemes tárgyalni. Meddig beszélhetünk alkalmazkodásról, és mikortól együttműködésről? – tette fel a kérdést Novák Csaba történész, aki tíz éve kutakodik a CNSAS-nél. Szerinte beszélni kell tabu nélkül az együttműködések formáiról, arról, hogy a besúgó passzív vagy hivatalos módon jelentett. Az együttműködés akkor a legaljasabb, ha a jelentő személy környezete nem tud a beszervezésről. Novák úgy vélekedett, hogy Mikó Imre esetében morálisan megkérdőjelezhető a harmadik beszervezése utáni tevékenysége.
Stefano Bottoni hozzászólásában Mikó ‘70-es évekbeli külföldi útjaira összpontosított. Túl sokat nem lehet tudni arról, hogy ezeken a tárgyalásokon mi hangzott el, egyedül a ‘73-ban, a New York-i Magyar Házban elmondott beszédéből derül ki, hogy Mikó mit gondol a rendszerről. Ekkor kertelés nélkül mutatja be az Amerikába emigrált magyaroknak az erdélyi magyarok helyzetét, a magyar nyelvű oktatás visszaszorítását, az értelmiség üldöztetését. Utazásai során találkozik többek között Wass Alberttel, de azzal a Németországba emigrált Illyés Elemérrel is, aki ekkoriban írja Erdély változása – Mítosz és valóság című művét, mely első ízben nyújt átfogó képet a Nyugat számára az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetéről.
A Mikó család jelen lévő tagjai azt hangsúlyozták a beszélgetésen, hogy továbbra is fontos a Mikó Imre személyének és munkásságának konkrét, pontos, szakszerű kutatása. El kell tudni távolodni a személyes Mikó-képtől, hiszen csak így derülhet ki az igazság – hangzott el.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A népszolga, akit háromszor is beszervezett a szeku
Mikó Imre Filmtettfeszten bemutatott történetéből kirajzolódott az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Szombat délután a derűs őszi nap és a késés ellenére is sokan várták, hogy egy emészthetetlennek tűnő témát boncolgató dokumentumfilm végre elkezdődjön a kolozsvári Győzelem moziban. A 15. Filmtettfeszten Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm kolozsvári vetítését követően közönségtalálkozóra és kerekasztal-beszélgetésre is sor került a téma kapcsán, hiszen az erdélyi magyar társadalomnak még mindig szüksége van a kibeszélésre: a román kommunista diktatúra éveiben az erdélyi magyar értelmiségi elit egyre több tagjáról derült ki, hogy együttműködött az állambiztonsággal. Az elárulás érzése pedig feldolgozást igényel. Domokos János filmrendező és Stefano Bottoni történész közös munkája a 20. századi magyar történelem egyik szürke eminenciásának, Mikó Imrének a pályaképét mutatja be, de e pályaképen keresztül kirajzolódik az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Megfigyelt és informátor
A film Stefano Bottoni 2013-ban a Magyar Kisebbségben megjelent Népszolgálat és Túlélés. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 című tanulmányán alapszik, amely feltárja, hogy a rendkívüli kvalitásokkal rendelkező, az erdélyi magyarság érdekeiért minden korban és rendszerben tenni akaró Mikó Imrét nemcsak megfigyelte, hanem háromszor is beszervezte a hírhedt Szekuritaté. Bottoni tanulmánya és a film után sokaknak kell átértékelni a Mikóról alkotott képet, hiszen nem könnyű ezt összeegyeztetni sem a két világháború közötti tettre kész fiatal politikus, sem pedig a hatvanas években könyveket fuvarozó, a rendszerből kitaszított, állásából kitett tanár képével. A tevékenysége során a román kommunista állambiztonsági szerv több mint kétezer oldalt, tíz kötetnyi anyagot gyűjtött össze Mikóról és szűkebb környezetéről, de több száz oldalra rúg a Mikó által készített jelentések száma is.
A film jó arányban szólaltatja meg a családtagokat és Mikó egykori tanítványait, munkatársait, és olyanokat is, akiket szintén megkörnyékezett a Szekuritaté, de mégsem sikerült őket megtörni, valamint a szakértő történészeket, így a film már az elején magába rántja a nézőt, aki nagyon hamar a „csendes Petőfi utcában” találja magát, és együtt járja végig a főhőssel vagy antihőssel a történelem útvesztőit. A problémamegoldó ember
A film egyik leghatásosabb jelenetsora, ahogy a Mikót ismerők vallanak politikai meggyőződéséről: baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, liberális protestáns szellemiségű, és nemcsak azért, mert mindenki a saját meggyőződését is kivetítette a Mikóéra, és mert kisebbségi kérdésekben a bal-jobb ellentét nem működik, hanem azért is, mert – ahogy a filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői is megegyeztek – Mikót nem lehetett besorolni, mert mindenhová tartozott, és egyben sehová sem, és mert elsősorban problémamegoldó ember volt.
Az alkalmazkodó ember
A Székelyföldről származó, de Kolozsváron élő, tekintélyes erdélyi jogász családba született Mikó Imre, habár a „boldog békeidőkben” a Petőfi utcában gyerekeskedett, már az 1918 utáni kisebbségi létben, az Avram Iancu utcában szocializálódott, és megélte a két világháború közötti időszak minden hátrányát. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen, és Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című írása Erdély-szerte ismertté tette értelmiségi és politikusi körökben egyaránt. A harmincas évek közepén, nagyon fiatalon került a román fővárosba, ahol az Országos Magyar Párt parlamenti irodáját vezette. Itt tanulta meg a szászok példájából, hogy a bukaresti politikában csak a korszellemhez alkalmazkodni képes ember érvényesülhet – fejti ki filmben Bárdi Nándor történész.
Mikó Imre egész pályafutása alatt az erdélyi magyar társadalom helyzetének a megerősítéséért szállt síkra, a két világháború közötti időszakban aktív szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő harcokban. Az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követő években pedig tudatosan dolgozott az erdélyi magyar szupremácia visszaállításán. Jog- és kisebbségtörténeti munkái is ekkor jelentek meg: 1941-ben a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, 1944-ben a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi poltika” című doktori disszertációja.
Mikó „szinte szolgai alkalmazkodása a mindenkori rendszerhez” viszont már ebben a korszakban megmutatkozott, hiszen miután II. Károly román király 1938-ban a parlament és a pártok feloszlatását követően királyi diktatúrát vezetett be az országban, Mikó a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának lett a főtitkára, ahol magára öltötte a diktatúra egyik jelképét is, a kék egyenruhát. A II. bécsi döntés után viszont Budapestre költözött, és 1944-ig, az ország német megszállásáig az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és háttérembere volt, aki országgyűlési képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket.
Amikor már világossá vált, hogy a háború elveszett, és Erdélybe a szovjet és nem az angolszász csapatok fognak bevonulni, az erdélyi baloldali értelmiség prominens személyiségeivel közösen próbálta menteni a menthetőt. A frontátvonulás Kolozsváron érte, ahonnan a szovjetek 5000 civillel együtt malenkij robotra hurcolták el. Mikó életfelfogását példázza az is – emlékszik vissza a filmben egykori munkatársa –, hogy Focsani-ban már orosz szótára volt, tudatosan készült a túlélésre. A négy év hadifogság alatt Mikó teljesen kitanulta a sztálini diktatúrát, és tisztán látta, hogy ennek a rendszernek nem lehet ellenállni, itt csak túlélni lehet. A szovjetek számára a legértékesebb foglyok egyike volt, fogsága alatt nemcsak, hogy megtanult oroszul, hanem szovjet politikai műveket olvasott, kisebbségi jogászként áttanulmányozta Lenin és Sztálin a nemzetiségi kérdésben írott műveit egyaránt.
Hazatérése után azonban felkészültsége és tapasztalata ellenére sem tudott bekapcsolódni a politikai életbe, így volt iskolájában, a korábbi Unitárius Kollégiumban lett orosz nyelvtanár. „Mikó tanár úr”, mert „ő tanár úr volt, és nem tanár elvtárs” – emlékezett vissza egykori tanítványa, Szathmáry János jogász, „derűs és sugárzó tekintetű ember volt, akire mindig felnéztek a diákjai, s aki még hordozta a két világháború közötti polgári lét hangulatát.”
Első beszervezése 1952-ben történt, és a tanulmányban és a filmben is kihangsúlyozzák, hogy ekkor még erős pszichikai kényszer és zsarolás hatására kezdett el jelenteni. Az 1956-os magyar forradalom hatására bekövetkezett tisztogatási hullám viszont őt sem kerülte el, 1958-ban eltávolították tanári állásából, először könyvkihordóként, majd az egyetemi könyvesüzletben dolgozott.
Rehabilitációjára csak a hatvanas évek végén került sor, amikor szerkesztői állást kapott a Kriterion Kiadónál. Ez nemcsak az irodalmi életbe való visszajutást és a publikálási lehetőséget jelentette, hanem nagyon hamar Fazekas János, a Román Kommunista párt felső vezetésében szerepet vállaló káder bizalmi emberévé is vált. Bárdi szerint Mikó ekkor ugyanazt a pozíciót töltötte be Fazekas mögött, mint harminc évvel korábban az Országos Magyar Pártban Bukarestben vagy az Erdélyi Pártban Budapesten. Mondhatni visszaszerezte szürke eminenciás szerepét az erdélyi magyar társadalomban.
Harmadik beszervezése a hetvenes évekre tehető, és Bottoni ezt a beszervezését látja igazán problematikusnak, hiszen ezt a tevékenységét már nem a létfenyegetettség hatására fejtette ki, ez már politikai játszma. Mikó külföldi útjain a magyar emigráció szemében hiteles személy volt, nem tartották kommunistának, így olyan helyekre is bejárása volt, ahová a pártvezetés által kiküldötteknek nem. Tevékenysége, a nyugati magyar emigráció érdekcsoportjainak a feltérképezése és ennek az információnak a román állambiztonságnak való átjátszása egy olyan rendszert éltetett tovább, amely az elkövetkező évtizedben nyíltan fordult nemcsak a nemzetiségek, de az összes állampolgára ellen.
A rendszerhez való alkalmazkodás vagy a rendszerrel való együttélés volt-e informátori tevékenysége? Tényleg annyira naiv volt, hogy azt képzelte, hogy lehet beszélgetni a Szekuval? A rendszer jellegéből adódóan nagyon sokan úgy értékelik, hogy ez hozzátartozott a kisebbségi önvédelemhez, és hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De ugyanakkor Szász Zoltán személyében egy másfajta választ is kapunk erre a kérdésre. A Magyar Tudományos Akadémia kutatója szerint Mikónak tudnia kellett, hogy az állambiztonsággal való efféle dialogizálás semmilyen körülmények között nem lehet megoldás, és hogy az embernek tudnia kell, hogy hol van az a határvonal, amely még belefér a rendszerrel való együttműködés kereteibe. Bottoni szerint harmadik beszervezése ezen már túlmutat.
Habár nem kaptunk egyértelmű választ a közönségtalálkozón feltett kérdésre, miszerint ártott-e valakinek is a jelentéseivel, Domokos János rendező elmondta, hogy ha nem is volt ártó szándék a tetteiben, akkor is ártott, mert lehet, hogy jelentéseivel megerősített egy másik jelentést, amely alapján el lehetett ítélni azt, akiről az információt szolgáltatta.
A filmet követő kerekasztal-beszélgetésre már a Sapientia Bocskai épületében került sor. A moderátor Lőrincz D. József három kategóriába sorolta a meghívottakat: akik szerették és tisztelték Mikó Imrét, akik a rendszer üldözöttei voltak, és akik kutatták a témát.
A szeretet jegyében tárgyalni
Könczei Csilla, a szekusblog írója úgy vélte, hogy Mikó kapcsán lehetőség nyílt ezt a kemény és durva témát a szeretet jegyében tárgyalni, és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy a család ennyire pozitívan állt hozzá a kutatáshoz, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket is. A filmről elmondta, hogy mivel az érzelmileg keretezve van, a születéssel kezdődik és a főszereplő halálával végződik, elveszítjük a lehetőséget, hogy nyitott maradjon a kutatásra és a továbbgondolásra.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője hozzászólásában saját szekus-tapasztalatait osztotta meg, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években őt és családját is rendszeresen lehallgatták. Elmondta, hogy a rendszer részéről az egyik legnagyobb megaláztatás pont az volt, hogy a tartótisztek emberi kapcsolatokat akartak kialakítani az informátorokkal, megfigyeltekkel – vele táblézni akart a szekus – barátkozni akartak, miközben lenézték őket. Ezért nem érti, hogy mi lehetett Mikó fejében a harmadik beszervezésekor, hiszen nem hihette azt, hogy Ioana alezredessel bármit is el lehetett intézni a magyar közösség javára.
Alkalmazkodás vagy együttműködés?
Novák Csaba Zoltán történész szerint Mikó mindig is pengeélen táncolt a rendszerhez való alkalmazkodás és a rendszerrel való együttműködés vékony határmezsgyéjén. Novák Gyáni Gábort idézi, aki szerint az együttműködésnek több formája van, de az a legaljasabb, amikor a környezeted nem tudja, hogy te együttműködsz. A kutató szerint Mikó harmadik beszervezése már morálisan is megkérdőjelezhető, amely sokkal inkább együttműködés volt, mint alkalmazkodás.
László Márton hozzászólása nemcsak a családtagok felháborodását, hanem a közönség soraiban is csendes zúgolódást váltott ki. A Máthé János: Magyarhermány krónikája című monográfia megírásával hírnevet szerző történész szerint elképzelhető, hogy Mikó kijáró- és problémamegoldó emberként a kis előnyökért és a barátoknak szerzett szívességekért jelentett, amely szerinte nem arányos az együttműködés mértékével, hiszen ez a kollaboráció nem érintette a nagy folyamatokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szerinte Mikónak volt akkora tekintélye, hogy nem mertek volna hozzányúlni, felhozva Király Károly példáját, azonban Bottoni megjegyezte, hogy míg Király Károly a rendszer saját gyermeke volt, addig Mikó sosem volt kommunista, így az összehasonlítás nem állja meg a helyét.
Az alkalmazkodás evolúciós követelmény
Szilágyi N. Sándor hozzászólása tette igazán érdekessé a beszélgetést, hiszen a filológus a saját példáján keresztül igyekezett felvázolni, hogyan is működött nemcsak a Szekuritaté, hanem az egész korszak. Hozzászólásában kifejtette, hogy a film címe azt sugallja, hogy választani kell a túlélés és a népszolgálat között, de úgy gondolja, hogy ez soha nem ilyen egyszerű, és Mikó mindkettőt szem előtt tartotta nemcsak a Szekuritátéval való kapcsolatakor, hanem valamennyi rendszerben. Sokan az alkalmazkodás szavunkhoz negatív értelmezést adnak, de a biológiában ez létszükséglet: az evolúció során az a faj volt képes fennmaradni, amely tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Így szerinte az alkalmazkodás egy bizonyos pontig célszerű viselkedés, hiszen ő is tagja lett a kommunista pártnak, amikor arról volt szó, hogy ellenkező esetben kirúgják az állásából. Szerinte abban a rendszerben ahhoz, hogy valaki eredményes problémamegoldó lehessen, része kellett legyen a rendszernek, mert csak ezen belül volt mozgástér.
Könczei erre reagálva fejtette ki, hogy ez a stratégia a nyolcvanas évekre teljesen kudarcba fulladt, a magyar intézményi hálózatot teljesen felszámolta a diktatúra, elfogytak a kisebbségi jogok, és lassan elfogyott a nép is. Markáns véleményét nem rejtette véka alá: szerinte egy antidemokratikus társadalomban hamisan cseng a népszolgálat szó.
Népszolgálat az, amikor az ember kitakarítja a sáncot az út mellett, a szerkesztő megszerkeszti a könyvet, az, amikor mindenki teszi a dolgát – válaszolta Könczei kérdésére Lőrincz D. József; de felvetődik a kérdés, hogy ki kell-e takarítani a sáncot egy totális diktatúrában?
Mindenképpen gondolkodásra ad okot az is, hogy harmadik beszervezését követően Mikó jelentéseivel, a külföldi magyar emigráns csoportok teljes feltérképezésével miért segítette egy olyan rendszer továbbélését, amelyről ő maga a New York-i Magyar Házban úgy nyilatkozott, hogy egy korrupt, velejéig romlott és népszerűtlen rendszer, ahol a magyar vezetőknek nincs már gerince, ahol mindenki „belesimul a tájba”. Beszélhetünk ebben az esetben túlélési kényszerhelyzetről, hiszen ennek a munkának már a magas politikára is hatásai voltak.
Alkalmazkodás minden körülmények között – de lehet-e alkalmazkodni a diktatúrában? Lehet-e annyira alkalmazkodni, hogy része leszel a rendszer legalattomosabb gépezetének, besúgó leszel és jelenteni kezdesz, már nem a létfenyegetettség miatt, hanem a politikai játszmák miatt? Könczei Csilla szerint semmilyen körülmények között nem, de Szilágyi N. Sándor hiába tette fel a kérdést, mi lett volna az alternatíva, hogy alakult volna a történelem, ha nem alkalmazkodnak az emberek. Erre a kérdésre nem kaptunk választ.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro

Mikó Imre és a besúgás természetrajza
Élete gyakorlatilag döntéskényszerek sorozata volt és az alkalmazkodni próbálásé – egy kiváló képességű homo politicus tipikus huszadik századi erdélyi életútja a folyamatos történelmi változások szorongatásában.
És persze történetét, döntéseit titkok terhelik, akárcsak a kort, amelyben gyakran csak létezni kényszerült. Mi fejezi ezt ki jobban annál, hogy például az ötvenes években nemcsak őt, hanem feleségét is beszervezték a titkosszolgálatok – azt, hogy ismerték-e egymásról ezt a kegyetlenül őrült és félelmetesen abszurd igazságot, sosem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni.
Hogy mekkora igény van a gyakran több ismeretlenes egyenletre hasonlító, rejtélyek súlyát viselő (közel)múltunk megismerésére tájainkon, jól mutatja az az érdeklődés, amely Domokos János új, Mikó Imréről szóló dokumentumfilmjének bemutatóját övezte Kolozsváron. A Túlélés vagy népszolgálat. Mikó Imre és a Securitate című alkotást egyébként a friss magyar filmeket felvonultató szemle, a Filmtettfeszt keretében hét erdélyi városban tűzték műsorra a hétvégén. A kolozsvári vetítés a Filmtett című erdélyi filmes portál által rendezett fesztivál egyik legnépszerűbb momentumának bizonyult, s az érdeklődés nem lankadt az utána következő, Mikóról és a besúgói múltról szóló Ellenállni, együttműködni – Egy választás dilemmái című beszélgetésen sem, amelyen többek közt részt vettek a film alkotói is. A jogász és politikus (és még sok minden más, többek közt jog- és államtudományi író, műfordító, író) tipikusan huszadik századi története iránt érdeklődők mintegy öt – egyébként önfeledt és lebilincselően érdekes – maratoni órát tölthettek Mikó Imrével (ezt most tessék átvitten értelmezni).
A film és adalékai
Domokos János filmje Mikó Imrét, a közszereplőt és Mikó Imrét, az esendőt egyaránt közelhozza a nézőhöz, az alkotó láthatólag nem kívánt ilyesfajta határt húzni, inkább egyfajta kiegyensúlyozott Mikó-képet próbált a nézővel megismertetni. (Tegyük hozzá, igen érdekesen, a kétórás alkotás magával ragad, a néző jól beleborzong rögös múltunk sötétjébe. A film pályaképet mutat be, de érzelmi keretben: nem hagyhatja hidegen a szemlélőt nagy elődünk igen zaklatott élete.) Ugyanakkor sokszor – elsősorban az időbeli közelség, s ezáltal a történelmi távlat hiánya miatt – annyira kényes részletek bukkannak elő az életrajz felelevenítésekor, hogy érthető módon a leginkább követhető rendezői út a felmerülő kérdések nyitva hagyása lehet. E részletek mögött az ismert történész, Stefano Bottoni áll, aki a Szekuritátéhoz és a honi elit kollaborációjához köthető kutatásaival már többször felkavarta nyilvánosságunk állóvizét. A Mikó-film – amelyben Bottoni a riporter szerepét is magára vállalja – alapja a Magyar Kisebbségben 2013-ban közzétett Népszolgálat és túlélés című,Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmánya, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.
Amint a tanulmány feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről.
A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A történész az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak.
A kolozsvári bemutató után Bottoni közölte: a politikus harmadik, hetvenes évekbeli, döntő jelentőségű harmadik kollaborációs korszakával a film készültekor még nem foglalkozott annyira behatóan, hogy az nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben. Erről most készül tanulmányt megjelentetni.
Amint a képsorokból kiderül, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.
Azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre”. Eltávolítják orosztanári állásából, s ezzel súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát. Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. 1970-ben szerkesztői állást kap a Kriterion kiadónál, egyszersmind jelentéseket kezd adni a Szekuritáténak, többször nyugatra küldik ügynökként, hogy információkat szállítson a kint élő ellenzékről. Ebben az időben Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal is közeli kapcsolata van, gyakran a román fővárosba utazva segíti Fazakast tanácsadóként.
Ártott-e valakinek Mikó Imre?
A kérdésre persze nem lehet választ adni – ez derült ki a Mikó-kérdést körüljáró kerekasztal-beszélgetésen is, hisz bármilyen kis, lényegtelennek tűnő információ olyan helyet kaphat az egészet kitevő rendszerben, hogy látszólagos ártalmatlansága ellenére súllyal bírhat nagyobb kérdésekben. A szekusmúltról véleményt alkotók általában két úton járnak: vannak, akik azt mondják, hogy megbélyegezni és ítélkezni fölösleges, nincs erre joga az ugyanazt az életet nem megélőnek, míg mások akként vélekednek, hogy igenis, volt arra mód, hogy az ember ne adja be a derekát a Szekuritáténak, így szembe kell néznie egykori önmagával, s ha elnézően viselkedünk, akkor relativizáljuk, megkérdőjelezzük azok érdemét, akik nem működtek együtt. Tény, hogy Mikó Imre háromszor kollaborált s utolsó alkalommal erre nem kényszerítették, amely erős morális kérdőjeleket vet fel: ekkor már magas politikai játszmák részvevője volt. Az, hogy miért vett részt ilyen szinten a rendszer legitimizációjában, az életével foglalkozó kutató számára is olyan felvetés, amely új horizontokat nyithat meg a kérdés elemzésében, hiszen itt már nem a túléléshez kötődő, ismert diskurzusról van szó, hanem annak meghaladásáról.
Ezek a felvetések, akárcsak az emlékezés kérdése persze még hosszú ideig erdélyi jelenünk neurotikus pontjai lesznek. A kulcsszó, amellyel e sorok és a Mikó-maraton után maradhatunk talán a már említett és kétségkívül feszültségeket hozó egyéni és a társadalmi szembenézés lehet, amelyben egyébként példával elöljáró a Mikó Imre múltját teljes mértékben felvállaló és a róla szóló kutatásokat mindenben támogató mai Mikó család. Mert ha az információk továbbítása árthatott egykor, ugyanúgy árthat ma azok elhallgatása is: nélkülük sohasem tudhatjuk meg, hogy honnan jövünk, hová tartunk és kik is vagyunk voltaképp.
Botházi Mária
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem
Stefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság.
Az, hogy pontosan mi is történt Erdélyben, Romániában 1956 őszén-telén – és egyáltalán, hogy a magyarországi eseményeknek voltak itteni „leágazásai” is –, még mindig nem kellőképpen ismert a nagyközönség körében. Ennek körbejárására keresve sem találhattunk volna jobb beszélgetőtársat Stefano Bottoninál, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként Erdély, az erdélyi magyar nemzeti közösség közelmúltjának egyik kiváló ismerője.
Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; illetve a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) története – ez utóbbiról írta Sztálin a székelyeknél című munkáját.
Nemrég Kolozsváron mutatták be, Domokos János rendezővel együtt, a Túlélés vagy népszolgálat? című dokumentumfilmet, amely Mikó Imre és a Szekuritáté kapcsolatát dolgozza fel, és amelynek tudományos szakértője volt.
Bottoni szerint '56 romániai vonatkozásainak feldolgozását egyfelől a mítoszteremtés, másfelől a teljes mellőzés jellemzi. A brutális megtorlás pedig inkább a romániai magyarság megfélemlítését szolgálta a kommunista államhatalom részéről, mint egy valós forradalmi veszély elhárítását. Azt is elárulta, mit tart '56 legsúlyosabb erdélyi örökségének.
- Az ’56-os forradalom kitörését megelőzően már voltak Romániában olyan szervezkedések, amelyek a kommunista hatalom megdöntését tűzték ki célul – ilyen volt a Szoboszlay-féle csoport. Tekinthetők-e ezek a forradalom egyfajta előzményének, előképének, amelynek hatása volt a későbbi fejleményekre, vagy elszigetelt akciókként tekinthetünk rájuk?
- Erős túlzásnak tekinteném ezt a kijelentést, mivel az 1950-es évek közepén más helyzet alakult ki a két országban. Magyarországon a Rákosi-féle ámokfutást csak lassította, de nem tudta visszafordítani a Nagy Imre-kormány által 1953 nyarán meghirdetett, rendszeren belüli korrekció, amit 1956 őszéig tartó belső harc követett.
Romániában ezzel szemben Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt vezetője 1952 után sikeresen konszolidálta hatalmát a legveszélyesebb vetélytársak, elsősorban Ana Pauker és „moszkovita” társainak kiiktatásával a politikai életből. A román kommunista rendszer egyáltalán nem volt népszerű, de pozíciói sokkal stabilabbak voltak, mint Budapesten. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésből a megtorló gépezet kreált országos szintű összeesküvést.
Ma már nemcsak a peranyag, hanem sok személyes dosszié is elérhetővé vált az állambiztonsági levéltárban, és az új információk némileg árnyalják a korábban általam is leírt történetet: a mozgalmat valóban több beépített ügynök „kreálta” és fejlesztette. Szoboszlayék valójában semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalom számára. Halálra ítélésük 1958-ban a társadalom megfélemlítését szolgálta.
- A magyarországi történésekkel összevetésben hogyan zajlott a romániai ’56, jellegét tekintve? Mennyire tudott széles(ebb) bázist megszólítani és a társadalom mely rétegeit érintette leginkább? Miben különbözött a magyarországi eseményektől?
- Először is, oszlassunk el egy viszonylag népszerű tévhitet: nem volt „romániai 56”, sem „erdélyi magyar 56”. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről. Az egyetlen, országos tekintetben is jelentősnek mondható esemény a temesvári egyetemisták által rendezett gyűlés és tüntetési kísérlet volt, október 30-31-én. Az általuk közzétett követelések, a tiltakozási módszerek kísértetiesen hasonlítottak a szegedi és budapesti diákok által indított folyamatra. Ráadásul a temesvári megmozdulásnak semmilyen etnikai színezete nem volt: együtt vonultak román, magyar, német, zsidó, szerb hallgatók.
A román hatóságok azért fojtották el olyan gyorsan és határozottan a tiltakozást, mert attól tartottak, hogy a temesvári események másokat is bátoríthatnak. Utólag nézve, az is mutatja, hogy mennyire uralták a helyzetet, hogy fizikai kényszert sem kellett igazán használniuk, nem lövettek bele a tömegbe, nem folyamodtak brutális kínzásokhoz. Egyszerűen őrizetbe vették és egy üresen álló szovjet laktanyába zsúfolták őket „közbiztonsági őrizetbe”, aztán perre vitték a vélt szervezőket, szabadon engedve a többi diákot.
- Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című, általad főszerkesztett kötet bevezető tanulmányában azt írod, hogy a kolozsvári megmozdulások sikertelenségének egyik oka a lappangó etnikai ellentétekben keresendő, és abban, hogy a román közvélemény minden magyar érdekeltségű szervezkedést gyanakvással fogadott. Mennyire volt „magyar ügy” ’56 Romániában, mennyire tudott kilépni az etnokulturális meghatározottságok közül?
- Kolozsváron elsősorban „magyar ügy” maradt az 1956 őszi elégedetlenség. Benkő Levente néhány éve kiadta a szeptember végi kétnapos értelmiségi gyűlés jegyzőkönyvét, amelyen a kolozsvári baloldali magyar értelmiség színe-java panaszáradattal fogadta a Bukarestből küldött „tűzoltókat”, Miron Constantinescut és Fazekas Jánost. Mindenki egyszerre fájlalta az elmaradt reformokat, a soha el nem indult desztalinizációt és a fokozódó nemzetiségi nyomást.
Ne feledjük, hogy Kolozsvár városában (mely 1956-ban már több, korábban önálló, román lakta községet is magában foglalt) éppen akkor billent át az etnikai mérleg a románok javára. Természetesen az utca embere ezt nem vehette észre, mert a város még teljes mértékben megőrizte a korábbi magyar jellegét, és a románok közül is sokan magyarul érintkeztek magyar ismerőseikkel. De a közigazgatás különböző szintjein már javában zajlott a kádercsere: a magyarok és zsidók helyére többnyire románok kerültek, nem csak Erdélyből, hanem az ország más vidékeiről is. Az 1956-os események semmilyen, még ideiglenes egységet sem tudtak összekovácsolni abban a nagyvárosban, ahol 1919 óta állandó volt a szupremáciáért folytatott küzdelem.
- Mi volt az oka annak, hogy a levert magyar forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét épp Romániába – Snagovra – szállították?
- Románia különösen érdekelt volt a forradalom leverésében, és a politikai helyzet gyors (vissza)rendezésében. Már október végén két magas rangú, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselő, Valter Roman és Aurel Mălnășan félhivatalos úton Budapestre érkezett, hogy első kézből tájékozódjon a kialakult helyzetről. Még a november 4-i második szovjet katonai beavatkozás előtt tértek vissza Romániába, és máris arról számoltak be a pártvezetésnek, hogy Magyarországon ellenőrizhetetlen, a román érdekeket súlyosan sértő folyamatok indultak el. A forradalmat gyakorlatilag egy nacionalista puccsként értelmezték, és feltétlenül szükségesnek tartottak annak mihamarabbi elfojtását.
Hruscsov bukaresti tárgyalásain november 2-án a román fél már katonai segítséget kínált a Szovjetuniónak (ez lett volna pár évtized alatt a harmadik magyarországi román intervenció, az 1919-es és 1944-es bevonulások után), de a moszkvai vezetés jobbnak látta visszautasítani az ajánlatot. November 23-án azonban már beleegyeztek abba, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre miniszterelnököt Romániába szállítsák, néhány kormánytaggal és azok családjaival együtt.
Nagy Imre közel fél évet töltött Snagovban úgy, hogy többször felkeresték romániai és magyarországi pártvezetők, és önkritikára, vallomásra próbálták kényszeríteni – miközben a Szekuritáté az ő és környezete minden szavát rögzítette.
- Még mindig viszonylag kevesen tudják, hogy a forradalom leverése utáni megtorlások Romániában is rengeteg embert érintettek, halálos ítéleteket is hajtottak végre. Milyen volumenű volt a megtorlás, az események valós súlyához képest és a magyarországi intézkedésekhez viszonyítva?
- A megtorlás dimenziója valóban döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy semmilyen, állambiztonsági szempontból nézve komoly kihívás nem előzte meg. Természetesen sokan hallgatták a magyar és nyugati rádióadásokat, természetesen sokan szolidarizáltak a budapesti felkelőkkel, és változást reméltek Romániában is, de ezt nagyon kevesen és elszigetelten merték csak felvállalni.
Ehhez képest 1956 novembere és 1962 decembere között nem kevesebb, mint 30 ezer embert tartóztattak le országszerte, valamilyen politikai motivációval. Közülük csak néhányukat – például a Szoboszlay-ügyben őrizetbe vett, majd elítélt 57 személyt – az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iași-i katonai bíróságok.
1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, csak a Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki, közülük kilenc magyar volt. 1958-tól kezdődően azonban sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A legtöbb embert az 1958-ban újraindult és 1962-ben befejezettnek tekintett kollektivizálás elleni tiltakozásért ítélték el; de börtönbe került sok „régi” értelmiségi és katonatiszt is, akiket háborús bűnökkel vádoltak.
- Az egyházakat, főként az addig kevésbé üldözött magyar protestáns egyházakat, különösen érzékenyen érintette a megtorláshullám. És természetesen volt nemzetiségi vonulata is a megtorló gépezetnek. Főleg 1958-tól feltűnő mértékben nőtt a magyar és/zsidó vagy német nemzetiségűnek tekintett személyek üldözése. Miközben 1956 végén és 1957 elején a hatalom a Magyarországhoz hasonló rendszerellenes hangok elfojtásában volt leginkább érdekelt, 1958-tól egyszerre támadta a másként gondolkodókat, a régi rendszer képviselőit, valamint a kellemetlenné vált nemzetiségek hiteles – és éppen ezért veszélyes – képviselőit.
Vannak-e „fehér foltok” 1956 romániai történéseinek kutatásában, mennyire hozzáférhetőek a források? Milyen mértékben sikerült feldolgozni ’56 romániai történéseit – konkrét és átvitt értelemben egyaránt?
Rengeteg még a „fehér folt”, és az utóbbi 10 évben alig történt érdemi előrelépés az eseménytörténet rekonstruálásában (sem). Az egyetlen komoly újdonságot abban látom, hogy a nemrég feltárt magyar-román állambiztonsági és rendőri együttműködés új, tágabb keretbe illeszti az 1956 utáni megtorlásokat. Előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” ellen, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat. Egészen 1963-ig hatékonyan és konfliktusmentesen folyt az együttműködés ezen a területen is.
Ma már nem a források hozzáférhetősége jelenti a legnagyobb gondot, hanem egyrészt a szakemberhiány (konkrétan az, hogy nincs piacon elég tehetséges vagy legalább szorgalmas diák/doktorandusz, akit „rá lehessen állítani” erre a témára), másrészt pedig az '56-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig övező mítoszteremtés (erdélyi magyar oldalról) vagy fájdalmas mellőzés (a román szakma részéről).
Nehéz, de szükséges lenne megértetni a mai olvasóval, hogy Romániában semmilyen forradalmi hangulat nem uralkodott 1956 októberében, még a magyar közösségen belül sem, és ehhez képest miért folyamodott a hatalom az ’56 utáni brutális, éveken át tartó megtorláshoz. Az én válaszom erre egyre inkább az, hogy egyfajta kommunista nemzetépítési folyamattal állunk szemben, amelynek fontos stációját képezte az 1956-os forradalomra adott politikai és állambiztonsági válasz.
1956 romjain már Ceaușescu hatalomra kerülése előtt új, a korábbinál szofisztikáltabb rendszer épült, amely integrálta, egyneműsítette a társadalmat, miközben dezintegrálta a (szakmai, vallási, nyelvi) kisközösségeket. Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres „behálózása”, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága.
Papp Attila Zsolt
foter.ro/cikk

Utak, ünnepek a Tollban
Tavalyi adósságot törlesztek, amikor 2015 negyedik Erdélyi Tollát a kezembe veszem. Meg is bánom rögtön a halogatást, hiszen a székelyudvarhelyi irodalmi, művelődési folyóirat már a találkozás első pillanatában izgalmas témával láncol magához, Csontos Mária tolmácsolásában Reményik pályakezdéséről mesél… De az írott szó mestereinek múltját előhívó rovat másik olvasmánya, Bertha Zoltán „Társak a Gondban” (Sütő András esszéi erdélyi írókról) című munkája is igazi irodalomtörténeti csemege. 
A sajtótörténetnek szentelt oldalakon a Székely Útkereső című folyóirat és a Székely Útkereső Kiadványok 1990 és 2007 közötti sajtóvisszhangjának megtalálásához kapunk iránytűt, illetve Beke Sándor főszerkesztő válogatásában meg is ismerhetünk jó párat ezekből a hangokból. Szintén itt vehetjük számba azt a 125 lapot, amelyekből a rendszerváltás után a romániai magyar sajtó új térképe körvonalazódott. 
Természetesen nem marad el a Székely Útkereső évfolyamaiból nyújtott kóstoló sem, amellyel Beke Tollról Tollra megörvendezteti az olvasót. Ezúttal Kölcsey (A szabadsághoz), Reményik Sándor (Nagy magyar télben), Juhász Gyula (A Hymnus), Babits Mihály (Karácsonyi ének), József Attila (Karácsony), Benedek Elek (Mióta nagyapó lettem), Beke Sándor (Tücsökszerenád) lírájában merítkezhetünk meg pár pillanatra, szépprózát Csire Gabriellától (Megszólal az aranycsengő) és Nagy Zoltán Mihálytól (Azon a télen – részlet) kapunk. Egyed Ákos Mátyás király alakját idézi fel 1990-ben, a nagy uralkodó halálának 500. évfordulóján kelt írásában, Kelemen Katalin Kőrösi Csoma Sándorra emlékezik. Prózai írást találunk ugyanakkor Bözödi György (Ahonnan elindultunk), Beke György (Mosoly szaladt az arcomra…), Domonkos János (Egy dal, mely meghódította a világot), Benkő András (Zenetörténetünk – Egyházi zene. Középkor) és Penckófer János (A művészetnek szárnyalnia kell) tollából. Utóbbi cikkek, esszék, múltidézések a Székely Útkereső első évfolyamaiban jelentek meg, Kölcsey, Juhász, Babits versei pedig a legelsőben kaptak helyet, bizonyára az indulás ünnepélyességének ösztönös kifejeződéseiként. „Szeress hát minket is, koldusokat!/ Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat./ Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk/ törékeny játékunkat, a reményt” – üzenik az új életre éledő erdélyi magyar sajtó küldetéseként is értelmezhető Babits-sorok.
Az Anyanyelvünk épségéért című rovatban Pomogáts Béla az irodalmi nemzet, a nyolcvanas, kilencvenes évekbeli civilizációs átalakulás, illetve a személyiség és közösség fogalmát járja körbe (Irodalom, nyelv – identitás), ugyanitt folytatódik Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvünk – irodalmunk tükrében című tanulmánya. 
Érdekes olvasmányt kínál az Élő néphagyományok rovatban Ráduly János Cselédlánynak nem süt a nap című, kibédi szolgálóleányok történeteit rögzítő munkája. Ezúttal két visszatekintést olvashatunk, a vallomások, emlékezések az idei Tollakban folytatódnak. 
A Hit és üzenet rovatban Péterffy Gyöngyi és Kozma László versben, Sebestyén Péter prózában közvetíti az égi szót. A Múzsa ezúttal is főként lírai alkotásokban mutatkozik meg, de folytatódnak a prózasorozatok is, Csire Gabriella Regélő napkelet című műve és Ráduly János Félperces történetei. 
Újdonságnak számít a Sors és pálya rovat és a benne szereplő interjú, amely az Erdélyi Toll műfaji gazdagodását jelzi. Nagy L. Éva Csatáné Bartha Irénke nyugalmazott magyar szakos tanárral, költővel családról, munkáról, művészetekről beszélget.
A tavalyi utolsó Tollból természetesen a gyermekeknek szóló hangok, színek sem hiányoznak. A vers- és mesehallgatók, olvasók Csire Gabriella Mókus Paliját követhetik tovább a vándorúton és Beke Sándor Ábécéiskolájába is újra beleshetnek. 
A „szárnyaikat” próbálgatók rovatában, a Fiatal tollakban Márton Tímea derűs, fantáziadús írását olvashatjuk. Az Egy séta végeredménye talán az előző lapszámban debütált tizenéves alkotó múltkori meséjénél is élvezetesebb, ígéretesebb és mindenképpen méltó lezárása a 2015-ös évnek.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ. Népújság (Marosvásárhely)

A túlélés etikája az erkölccsel szemben
Szét lehet-e választani a túlélés etikáját az abszolút értelemben vett erkölcstől, elítélhető-e valaki, ha engedett a Szekuritáté zsarolásának, de közben népét szolgálta? – ilyen és ehhez hasonló kérdésekről esett szó hétvégén Kolozsváron, a Sapientia EMTE főépületében megtartott beszélgetésen, amelynek felvezetőjeként Domokos János Mikó Imre életét bemutató, Túlélés vagy népszolgálat című dokumentumfilmjét vetítették le. 
A beszélgetést Veress Emőd jogász, a Sapientia oktatója moderálta, elsőként pedig Buzogány Dezső teológus szólalt fel, aki az egyház belső átvilágítása kapcsán elmondta: az egykori titkosrendőrséggel folytatott kollaborálásnak voltak fokozatai a semmitmondó jelentések írásától a súlyos következményekkel járó beszámolók „gyártásáig”. A teológus úgy vélte: Mikó Imre jogász, politikus, író a naivak közé tartozott, akik elhitték, a rendszerrel lehet párbeszédet kezdeményezni.
Veress Emőd rámutatott: a Mikó Imre beszervezésére irányuló három próbálkozás közül az első egyértelműen zsarolással történt, amikor pedig Mikó megtagadta az együttműködést, elveszítette tanári állását.
Veress Emőd szerint az erkölcsi szempontból legaggályosabb időszak a harmadik beszervezés utáni, amikor Mikó a nyugati emigrációban élő értelmiségiekről készített jelentéseket.
Vekov Károly történész arról beszélt: Mikó célja szerinte a népszolgálat volt, nem pedig az alkalmazkodás. Herédi Zsolt szociológus úgy vélte: rossz húzás volt a film készítőitől, hogy leegyszerűsítették a kérdést a szolgálni akarás és a túlélés kettősére.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Ha a támogatók és a szervezők összefognak
A X. Nagyiratosi Falunapok sikere
Péntektől vasárnapig került megszervezésre a X. Nagyiratosi Falunap. A rendezvénysorozat pénteken 18.30 órától a helybeli kultúrotthonban, nyugdíjas-találkozóval indult, amelyen Papp Attila polgármester köszöntötte románul és magyarul a mintegy 180 nagyiratosi, nagy- és kisvarjasi, a volt kendergyár, illetve a pártfarm nyugdíjasait. Együtt elfogyasztották a háromfogásos vacsorát, közöttük tombolanyereményeket sorsoltak ki, majd Czank Miklós (Öcsi) és zenekara szórakoztatta őket 23 óráig.
Köszönet a támogatóknak, útravaló
Amint 17 órakor Juhász Rozália programvezető a szabadtéri színpadról a nagy számú közönségnek kifejtette, a porcelántányér és a kristálypohár elmArad, de az ínycsiklandó finomságok az idei falunapon sem hiányozhatnak. A falunapi menü a teljesség igénye nélkül, birka- és sertéspörkölt, túrós csusza, mititéj, halászlé, fánk és kürtőskalács, hogy a „folyékony kenyérről” szó se essék. A rendezvény támogatói Nagyiratos Község Polgármesteri Hivatala és Tanácsa, az Agrocaritas, Musca Călin, a nagyiratosi sertésfarm tulajdonosa, a kisvarjasi Varga Gábor Társulása, Benke Szabolcs, az Arad Megyei Kulturális Központ és természetesen a sok önzetlen segítő, akiknek támogatása nélkül nem jöhetett volna létre az idei rendezvénysorozat. Mindenképp köszönetet érdemel a Forray Népdalkörnek és háttércsapatának a munkája. Miután köszöntötte jelenlévőket, a közelmúltban újra-, vagy most megválasztott elöljáróknak szánta üzenetét: Martin Luther King mondta az 1960-as évek Amerikájában: „Van egy álmom” –, s bár a folytatás más, és nem vagyunk Amerikában, és én sem vagyok Martin Luther King, de fekete néger annál inkább: az én álmom az, hogy azok is büszkék legyenek rám, akiknek nem piros-fehér-zöld a színük. Ez nem elidegenedés, nem elhatárolódás, hanem a mi levegőnk, a lételemünk. A mi elöljáróink ebben a szellemben kell, hogy képviseljék a teljes közösségünket. Ez pedig csak több munka, néha több sikertelenség, de több kompromisszum is, ám ha jól csinálják, nagy elégtétel, büszkeség. Érték a többségi nemzetnek is, nem veszély. De érték kell, hogy legyen és nem sérelem és szégyen a magyarnak is! Vállalja és vallja meg magyarságát alázattal, nagysága tudatában, de határozottan egy maroknyi ember iránt érzett felelősségtudattal! Ehhez kívánok sok sikert minden jelenlévőnek – indította mélyenszántó gondolatokkal útjára a X. Nagyiratosi Falunapoknak a programját Juhász Rozália programvezető. Az üdvözleteket és a programot románul Kővári Mónika tolmácsolta.
A programot egyik házigazdaként a nagyiratosi Garofiţa gyermek tánccsoport nyitotta meg alföldi román táncokkal. Utánuk az ugyancsak helybeli, Aranyeső magyar gyermekcsoport 8 párja magyar néptáncokat adott elő nagy sikerrel, majd a gyoroki Junii Podgoriei román néptánccsoport 8, illetve 9 párja mintegy félórás román néptánc-egyveleggel szórakoztatta közönséget.
Köszöntők
18 óra tájban a műsorvezetők Papp Attila polgármestert kérték a színpadra, aki magyarul, illetve románul köszöntötte az egyre gyarapodó közönséget. Miután megköszönte az elmúlt választáson elnyert újabb bizalmat, a színpadra kérte Nagyiratos Község politikus barátait: Iustin Cionca megyei tanácselnököt;
Traian Igaş szenátort; Ion Şcheau parlamenti képviselőt; Florin Baniciu alpolgármestert; Kelebia község képviselőjét, Varga Sándort, Kisiratos tanácsosát, Lőrincz Lajost, Dombegyház polgármesterét, dr. Varga Lajost, Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, megyei tanácsost és Kovács Imre nagyperegi polgármestert.
A színpadra hívottak közül elsőnek Iustin Cionca frissen megválasztott megyei tanácselnök köszöntötte az egybegyűlteket. Bevallása szerint megválasztása óta első alkalommal vesz részt falunapon, ezért köszönetet mondott a bizalomért. Tekintve, hogy e bizalom jóvoltából a választók azt is eldöntötték, hogy nemcsak Aradot és a megyét, hanem Nagyiratost is a PNL és az RMDSZ szövetségével vezessék, maga mellé hívta Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, akivel együttműködve nemcsak a megye, hanem a község is ígéretes jövőnek néz elébe. Ehhez a parlamenti képviselők jóvoltából Bukarestből is megkapják a támogatást, de igen komoly projekteken is dolgoznak. Faragó Péter RMDSZ megyei elnök is a bizalom megköszönésével kezdte mondanivalóját, majd ígéretet tett: a következő években mindent megtesznek azért, hogy minden magyar a szülőföldjén találja meg a boldogulás lehetőségét. A jelenlegi és a holnapi programon is érezzék: jó itthon, Nagyiratoson is magyarnak lenni! Mindezért köszönet a szervezőknek.
A továbbiakban Traian Igaş Nagyiratos igaz barátjaként beszélt a Nagyitratos–Dombegyház közötti határátkelő végleges megnyitásáért tett közös erőfeszítésekről – magyarul maga mellé híva dr. Varga Lajos dombegyházi polgármestert –, majd abban a reményében zárta, hogy a mostani választási ciklusban a községbeliek régi vágya beteljesül. Ehhez kívánt mindnyájuknak sok sikert. Jó magyar kiejtéssel köszöntötte a nézőket Ion Şcheau parlamenti képviselő is, aki ugyancsak támogatásáról biztosította a községet. A köszöntőket Papp Attila polgármester zárta, aki köszönetet mondott magas rangú vendégeinek a megtiszteltetésért, de megköszönte a fellépőknek, a nézőknek a jelenlétet, a segítőknek a közreműködést a háromnapos program megszervezésében.
Színes program
A köszöntők után mintegy 20 percig az Aradi Zumba moderntánccsoport 5 tagja mutatta meg, hogyan kell táncritmusban testmozgást végezni. Utánuk Engi Márta betanításával a pécskai Búzavirág Néptáncegyüttes Kisboglárka csoportjának 7 párja, majd a Búzavirág 4 párja adott számot magas színvonalú tánctudásáról.
Utánuk a román sztárvendég, Gabi Bârsoan és négytagú zenekara tartott kiadós román népzenei koncertet, amit a színpadra hívott Papp Attila polgármester tiszteletére, az Az a szép, az a szép… kezdető magyar nótával zárt, vastaps közepette.
A továbbiakban a nagyiratosi Rozmaring néptánccsoport fellépése emelte magasba a tetszésindexet, majd a mácsai Edera néptánccsoport mintegy 40 perces román néptáncbemutatójának tapsolt a közönség. Utánuk Amalia Georgeta énekelt román népdalokat, majd a kisiratosi Kisgyöngyvirág fellépése aratott nagy sikert. A nagyvarjasi Fresch Color moderntánc-csoport lendületes táncai, a kisperegi Napraforgó tetszetős magyartáncai következtek. Más stílust képviselt, de hasonló sikert aratott a nagyvarjasi és tornyai asszonykórus 10 tagjának Iacsity Florentina vezetésével bemutatott nótacsokra. Utánuk újra a pécskai Nagyboglárka szépen kidolgozott koreográfiára előadott magyartánca következett. A színes zenés programot a nagyiratosi X Time moderntánc csoport sikeres fellépése zárta.
Szinte pontosan a meghirdetett időpontban, 21.30 órakor, Papp Attila polgármester, miután megköszönte a délutáni fellépőknek a színes programot, illetve megígérte, hogy a magyarországi sztárvendég után Baniciu Alexandru és népizenekara lép felé, a magyarországi sztárvendéget, Koós Jánost és kísérő billentyűsét, a vadászi születésű Kertész Istvánt kérte a színpadra.
Koós János a nála szokásos, bohókás, tréfás viccekkel, történetekkel vezette fel koncertjét, majd a zsúfolásig megtelt udvar közönségének elénekelte majd összes slágerét, kedvenc énekeit, parázs hangulatot teremtve. Utána a jelzett román zenekar, majd a Partium együttes zenéjére szabadtéri bál következett éjjeli 2 óráig, amit csak a 23 órakor szervezett pazar tűzijáték szakított meg.
A tegnapi program 10 órakor a templomokban ünnepi szentmisékkel indult, majd 14 órától a futballpályán szervezték meg a Nagyiratos–Dombegyház örökrangadót. 18 órától a szabadtéri színpadon zenélt a Partium, a Mikró öregfiúk csapata, illetve a kisperegi Roulette zenekar. Ugyancsak a szabadtéri színpadon 21 órától adott nagy sikerű élő koncertet a magyarországi Beatrice együttes.
A nagy sikernek örvendett X. Nagyiratosi Falunapok vasárnapi programja egybeesett a II. Nagyiratosi Magyar Napok programjával, amit az Arad Megyei Kulturális Központ támogatott. A sikeres rendezvényért köszönet jár minden támogatónak és segítőnek, kiemelten a Forray Népdalkör tagjainak és háttércsapatának.
Balta János
Népújság (Marosvásárhely)

Kossuth-nagydíjat kapott Kallós Zoltán néprajzkutató
MTI „Mindig a magyarságért akartam tenni, soha nem a díjakért csináltam” – mondta az MTI-nek Kallós Zoltán erdélyi magyar néprajztudós, népzenegyűjtő, aki Kossuth-nagydíjat vehetett át szerdán a Parlamentben a nemzeti ünnep alkalmából.
Kallós Zoltán példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgáló értékmentő munkája, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában és fenntartásában vállalt szerepe elismeréseként részesült a Kossuth-nagydíjban. Mint felidézte, még gyerek volt, amikor a szülőfalujában, a Kolozs megyei Válaszúton a helyi népdalokat, a magyar, a román és a cigány népszokásokat gyűjteni kezdte. „A kolozsvári Református Kollégiumban, ahová jártam, nagy divatja volt a falujárásnak, kiváló felügyelőtanárom volt, aki ebbe ez irányba terelte az érdeklődésemet. Anyám feketelaki volt, apám válaszúti, kezdetben a rokonság körében gyűjtöttem Szék környéki falvakban, Észak-Mezőségben” – mondta a 90 éves Kallós Zoltán. Gyűjtőmunkáját előbb tanítói, majd zeneakadémiai végzettsége mellett végezte, és azután is kitartott, hogy az ötvenes években koholt vádak alapján börtönbe került. Eredményeire Magyarországon is felfigyeltek. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatót 1956-ban ismertem meg. Akkor Moldvában tanítottam, ő egy csoporttal egyetemi kiránduláson járt Romániában, és a tengerparti út helyett eljött hozzám. Később rajta keresztül ismertem meg Martin Györgyöt, Pesovár Ferencet, egy budapesti út során Kodály Zoltánnal is találkoztam. Kaptam tőle egy magnót ajándékba, és felhívta a figyelmemet arra, hogy táncfüzéreket vegyek fel és hangszeres zenét, amit addig felszerelés hiányában nem gyűjtöttem – emlékezett Kallós Zoltán.
Hosszú évtizedeket átívelő munkája során négy nagy gyűjtőterülete volt: Kalotaszeg Nádas menti falvai, Észak-Mezőség falvai, a Gyimes és a moldvai csángók. „Ezek voltak a legkevésbé feltárt területek, a Mezőséget elkerülték a gyűjtők, mert vegyes nemzetiségű terület volt, sokan azt gondolták, itt nem maradtak meg magyar javak, pedig még sokkal jobban, mint más területeken. A kincs leginkább a zenei anyagot jelentette. Még mindig vannak olyan helyek, ahol soha senki nem járt gyűjtési szándékkal. Szerencsére a táncházmozgalommal a hetvenes években Magyarországon is elindult a fiatalok érdeklődése”. A néprajzkutató fő műve, a Balladák könyve 1970-ben jelent meg először, a kötet újrakiadásai hoztak kedvező változást a finanszírozás, a megélhetés szempontjából. „Domokos János, az Európa Könyvkiadó korábbi vezetője nagyon támogatott. A Balladák könyve öt kiadást élt meg, 1989-ben Budapesten jelent meg a Tegnap a Gyimesben jártam népdalgyűjteményem is”. Kallós Zoltán egyszer azt mondta, addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelhetünk. Mint most kifejtette, bízik a romániai magyar kisebbség megmaradásában, és ebben nagyon fontos a zene és a tánc. A Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő, a nemzet művésze saját vagyonából 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amely a szórványvidéken élő magyar gyermekek oktatására Válaszúton bentlakásos kollégiumot is működtet. Több mint kétszáz diák került ki már a négyosztályos iskolánkból, innen a szamosújvári Téka Alapítványhoz mehetnek tovább a gyerekek, ahol beindítottuk a mezőgazdasági szakiskolát. Főleg vegyes nemzetiségű házasságokból származó gyerekekről van szó, sokan egyáltalán nem tudtak magyarul, amikor hozzánk kerültek, itt tanultak meg – mondta Kallós Zoltán az MTI-nek.
Székelyhon.ro

Mindig a magyarságért cselekedett (Kallós Zoltán néprajzkutató Kossuth Nagydíjas)
„Mindig a magyarságért akartam tenni, soha nem a díjakért csináltam” – mondta az MTI-nek Kallós Zoltán erdélyi magyar néprajztudós, népzenegyűjtő, aki Kossuth Nagydíjat vehetett át szerdán a Parlamentben a nemzeti ünnep alkalmából.
Kallós Zoltán példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgáló értékmentő munkája, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában és fenntartásában vállalt szerepe elismeréseként részesült a Kossuth Nagydíjban.
Mint felidézte, még gyerek volt, amikor szülőfalujában, a Kolozs megyei Válaszúton a helyi népdalokat, a magyar, a román és a cigány népszokásokat gyűjteni kezdte. „A kolozsvári Református Kollégiumban, ahová jártam, nagy divatja volt a falujárásnak, kiváló felügyelőtanárom volt, aki ebbe ez irányba terelte az érdeklődésemet. Anyám feketelaki volt, apám válaszúti, kezdetben a rokonság körében gyűjtöttem Szék környéki falvakban, Észak-Mezőségben” – mondta a 90 éves Kallós Zoltán.
Gyűjtőmunkáját előbb tanítói, majd zeneakadémiai végzettsége mellett végezte, és azután is kitartott, hogy az ötvenes években koholt vádak alapján börtönbe került. Eredményeire Magyarországon is felfigyeltek. „Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatót 1956-ban ismertem meg. Akkor Moldvában tanítottam, ő egy csoporttal egyetemi kiránduláson járt Romániában, és a tengerparti út helyett eljött hozzám. Később rajta keresztül ismertem meg Martin Györgyöt, Pesovár Ferencet, egy budapesti út során Kodály Zoltánnal is találkoztam. Kaptam tőle egy magnót ajándékba, és felhívta a figyelmemet arra, hogy táncfüzéreket vegyek fel és hangszeres zenét, amit addig felszerelés hiányában nem gyűjtöttem” – emlékezett Kallós Zoltán. Hosszú évtizedeket átívelő munkája során négy nagy gyűjtőterülete volt: Kalotaszeg Nádas menti falvai, Észak-Mezőség falvai, a Gyimes és a moldvai csángók. „Ezek voltak a legkevésbé feltárt területek, a Mezőséget elkerülték a gyűjtők, mert vegyes nemzetiségű terület volt, sokan azt gondolták, itt nem maradtak meg magyar javak, pedig még sokkal jobban, mint más területeken. A kincs leginkább a zenei anyagot jelentette. Még mindig vannak olyan helyek, ahol soha senki nem járt gyűjtési szándékkal. Szerencsére a táncházmozgalommal a hetvenes években Magyarországon is elindult a fiatalok érdeklődése.”
A néprajzkutató fő műve, a Balladák könyve 1970-ben jelent meg először, a kötet újrakiadásai hoztak kedvező változást a finanszírozás, a megélhetés szempontjából. „Domokos János, az Európa Könyvkiadó korábbi vezetője nagyon támogatott. A Balladák könyve öt kiadást élt meg, 1989-ben Budapesten jelent meg a Tegnap a Gyimesben jártam népdalgyűjteményem is.” Kallós Zoltán egyszer azt mondta, addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelhetünk. Mint most kifejtette, bízik a romániai magyar kisebbség megmaradásában, és ebben nagyon fontos a zene és a tánc.
A Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő, a nemzet művésze saját vagyonából 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amely a szórványvidéken élő magyar gyermekek oktatására Válaszúton bentlakásos kollégiumot is működtet. „Több mint kétszáz diák került ki már a négyosztályos iskolánkból, innen a szamosújvári Téka Alapítványhoz mehetnek tovább a gyerekek, ahol beindítottuk a mezőgazdasági szakiskolát. Főleg vegyes nemzetiségű házasságokból származó gyerekekről van szó, sokan egyáltalán nem tudtak magyarul, amikor hozzánk kerültek, itt tanultak meg” – mondta Kallós Zoltán.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat évtized története
Idén 60 éves a Marosvásárhelyi Urológiai Klinika, amelynek munkaközössége ünnepségsorozattal tiszteleg azok emléke előtt, akik megalapították és továbbfejlesztették az elmúlt évek során. Az ünnepi évfordulóra a klinika munkatársai az egység történetéről egy háromnyelvű könyvet adtak ki, amelyben az olvasó nyomon követheti, hogyan önállósodott és hogyan vívta ki jól meghatározott helyét a romániai urológiai klinikák sorában. 
A könyv az elődök és a klinika iránti elkötelezettség szellemében készült – jegyzi az előszóban prof. dr. Mártha Orsolya egyetemi tanár, a klinika jelenlegi vezetője. A könyvet dr. Schwartz László szerkesztette, megírásában 11 szerző vett részt. 
A kolozsvári magyar nyelvű tudományegyetem orvosi karát 1945-ben költöztették Marosvásárhelyre, és 1948-ban a tanügyi reform során vált magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté. Kezdetben az urológia a többi sebészeti szakághoz hasonlóan a dr. Mátyás Mátyás vezette Sebészeti Klinika keretén belül működött. Az urológiai alosztályt dr. Kótay Pál vezette, aki egyetemi adjunktusként 1951-ben adta ki az első urológiai jegyzetet. Az OGYI keretében az urológia 1957-től szerveződött különálló diszciplínává, és 22 ággyal önállósult az osztály is dr. Kótay Pál egyetemi docens vezetésével. Az első munkatársak dr. Balogh Ernő főorvos, dr. Mártha Ivor, dr. ifj. Mátyás Mátyás és dr. Bálint Jenő szakorvosok voltak. 1961-től gyakornokként dr. Bakos János is a klinika munkatársa lett. 
1962-től az egyetemen kétnyelvűvé válik az oktatás, a román előadásokat dr. Friedrich Gross egyetemi adjunktus, urológus főorvos tartja, a magyar hallgatók magyarul tanulják az elméleti tantárgyakat, a gyakorlatok nyelve a román lesz. A kommunista vezetőség fel akarja függeszteni állásából Kótay Pált, aki kapcsolatai révén mégis maradhat, de 1965-ig nem taníthat.
A hetvenes években dr. Mártha Ivor főorvos és dr. Bakos János tanársegéd megvédik doktori dolgozatukat. 1975-ben, 65 éves korában nyugdíjazzák dr. Kótay tanárt, ezt követően dr. Bakos János adjunktus tartja a magyar előadásokat. A klinika vezetését 1977-től 2000-ig dr. Nicolescu Dorin előadótanár tölti be. Nyugdíjba vonulását követően egy évig dr. Oşan Virgil egyetemi docens, majd 2001-től dr. Boja Radu egyetemi előadótanár (mindketten később professzorok) áll a klinika élén. 2011-ben az irányítást dr. Mártha Orsolya urológus főorvos, egyetemi docens veszi át, aki az idén februártól egyetemi tanárként áll a klinika élén.
Az urológai tanszéken a kezdetektől gazdag tudományos tevékenység zajlott, és folyamatosan új vizsgálómódszereket, a későbbiekben új műtéti technikákat vezettek be. 
1977-től dr. Bakos János irányításával több kutatási vonal indult az arteriális, vénás és nyirokutak radiológiai és ultrahangos tanulmányozása terén.
Romániában elsőként a marosvásárhelyi klinikán vezették be az alsó és felső húgyúti endourológiai beavatkozásokat, amelyeket 1978-tól Nicolescu Dorin professzor végzett. 
1990-ban tartják az első endourológiai szimpóziumot, amelynek során a résztvevők élő közvetítéseket tekinthetnek meg a műtőből. Nicolescu professzor vezeti be az ultrahangos kivizsgálást. 
Az új kórház felépülése nyomán 1985-ben a klinikai ágyak száma 84-re emelkedik. Dr. Boja Radu 1986-ban végzi el az első perkután beavatkozást, majd az endourológiai beavatkozások rutinná változnak.
Az előrelépések egyesek számára csak az 1989-es történések után válnak lehetővé. A tanszék és a klinika munkaközössége új személyekkel bővül, köztük dr. Mártha Orsolya gyakornokkal és dr. Schwartz László szakorvossal. 
A testen kívüli, műtét nélküli kőzúzás bevezetése újabb változást hoz a klinika életébe. A nagy teljesítményű kőzúzóval 1991-ben végzik az első beavatkozást. 1993-ban jön létre 16 ággyal az Extrakorporális Kőzúzó Részleg, amelyet nyugdíjazásáig Oşan Virgil egyetemi tanár, majd azt követően 2014-ig dr. Vass Levente vezet, aki 2001-től kezdte gyakornoki tevékenységét. 2014-ben megszűnik az alosztály.
1998-ban vezetik be az urodinámiás kivizsgálásokat, amely területen dr. Mártha Orsolya országos és külföldi elismerést ér el. Dr. Schwartz László a húgyhólyag-sebészetben, a klinika szakorvosai egyéb területeken jeleskednek – olvasható a történeti áttekintésben. 
Miközben az idősebb nemzedék tagjai közül egyesek külföldre távoznak vagy nyugdíjazzák őket, a klinika személyzete fiatal tanársegédekkel bővül, s 2011-től a tanszék, majd 2012-től a klinika vezetését dr. Mártha Orsolya veszi át. Helyettese dr. Catarig Cristian főorvos – emeltünk ki néhány adatot a klinika történetéből.
A továbbiakban az öt klinikavezető életéről és munkásságáról lehet olvasni, majd a jelenlegi személyzet névsora, a tudományos tevékenység áttekintése következik, és fényképek zárják a kiadványt. 

Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely)

Átadták a Domokos Géza-díjakat
A Domokos Géza (1928–2007) író, a bukaresti Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, az RMDSZ első elnöke, parlamenti képviselő szellemi hagyatékának ápolására létrejött Domokos Géza Egyesület fennállásának hatodik esztendejét ünnepli. Ez alkalomból díjátadó gálát tartottak péntek este az Árkosi Művelődési Központban Sepsiszentgyörgyön.
Megnyitóbeszédében az áldatlan körülmények között, meg nem érdemelten lassan fejlődő erdélyi, szórványbeli és székelyföldi társadalmi, műszaki, művészeti és egyéb szakterületi kezdeményekről beszélt Domokos Péter, az Egyesület elnöke. Hozzátette: Karinthy Frigyes „Mire szerény Ön?” kérdésére sok esetben a válasz: van mire szerénynek lennie sok tehetséges kezdeménygazdának.
Flender Gyöngyi, Magyarország csíkszeredai konzulja köszöntőjében kiemelte: jelenleg is számos kihívással kell megküzdeniük a különböző művészeti és tudományágakban tevékenykedő tehetségeknek. Meglátásában az állam és a magánszemélyek patronálásán múlik, hogy felszínre kerülhessenek az embert emberrel összekötő, közvagyon számára is értékes alkotások.
Domokos Géza-díjjal jutalmazták a csíkszeredai Imets Tamás Agyhullámokkal irányítható multifunkcionális eszköz találmányát, Bodor Pál költő, író kulturális szervezői tevékenységét a Kriterion Könyvkiadónál és Román Televízió kisebbségi szerkesztőségében, Domokos János művelődési szervezői tevékenységét a budapesti Európa Könyvkiadónál, a sepsiszentgyörgyi Bordás Bea Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1804–1914) című kutatását, a bukaresti Humanitas Könyvkiadót, a sepsibükszádi KreaTúra összművészeti tábort, a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítóteret, valamint a Multi NR sepsiszentgyörgyi magánvállalkozás iskolaifelszerelés-újítási projektjét. A sepsiszentgyörgyi Hortigala Kft. és a marosvásárhelyi Ortoprofil Kft. Domokos Géza Egyesület-díjat kapott az egyesület indulásától napjainkig nyújtott anyagi támogatásáért. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)