Megjelent Murádin László kolozsvári nyelvész, egyetemi tanár, közismert nyelvművelő Mitől szép egy szó /Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad/ című anyanyelvi ismereteket tartalmazó kötete. /Komoróczy György: Mitől szép egy szó? = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 1./

Nemrégiben jelent meg Lőrincz József székelyudvarhelyi gimnáziumi tanár folklórpedagógiai tanulmánykötete A kultúraváltás sikeréért /Magister Kiadó, Csíkszereda/ címen. A kötetet lektoráló Péntek János nyelvész, kolozsvári egyetemi tanár ajánlósoraiban tisztázta a kultúraváltás kifejezés jelentéseit. A könyv szerzője arról beszélt, hogy miként lehet úgy átlépni a hagyományos kultúrán, hogy meg is maradjunk benne, hogy meg is őrizhessük: miként lehet falusi általános iskolai tanulókkal úgy megismertetni a köznyelvet, illetve irodalmi nyelvet, hogy közben megőrizzék saját nyelvjárásukat is. /Komoróczy György: Nyelvi és kulturális értékmentés. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 15./

A teljes vagyonelkobzással járó kitelepítésről emlékeztek meg az érintett családok tagjai Hargita megyében. 1949. március 2-án éjszaka kényszerlakhelyre, esetenként kényszermunkára hurcolták el a kommunista hatóságok a kulákokat, gyárosokat és nemeseket. Az áldozatok között sokan voltak, akik nem élték túl a megpróbáltatást, leszármazottaik gyűltek össze a Székelyudvarhely központjában levő emlékműnél. Komoróczy György, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége (Pofosz) udvarhelyi titkára elevenítette fel az 58 évvel ezelőtt történteket. Komoróczy a dobrudzsai munkatáborok megpróbáltatásairól és a megbélyegzettek gyermekeinek hátrányos megkülönböztetéséről beszélt. Balogh Zoltán magyarországi országgyűlési képviselő, az emberjogi bizottság tagja és egyben a megemlékezés díszvendége szólt az egybegyűltekhez. „Az áldozatok ereje az emlékezésben rejlik” – hangoztatta a képviselő. Végül Hegyi Sándor székelyudvarhelyi református lelkész mondott beszédet. Gyergyóalfaluban március 3-án a szentmisét követően a Pofosz küldöttsége megkoszorúzta a kommunista rendszer áldozatává vált Lukács Irén emléktábláját, majd a Sövér Elek Iskolaközpont dísztermében kiállítás és előadás várta az érdeklődőket. Az iskola diákjainak dolgozataiból keserű emberi sorsok körvonalazódtak: Gyergyóalfaluból a Lukács és Ágoston családot vitte el a hírhedt fekete autó az éj leple alatt 1949 márciusában. Lukács Irén fia arra is kitért, hogy a jogfosztás az egykori kommunista alkotmány szerint is törvénytelen volt. /Kiss Előd Gergely, Jánossy Alíz: Emlékezésben az erő. = Krónika (Kolozsvár), márc. 5./

A közelmúltban két kiadvány jelent meg magyar nyelven a közlekedési szabályokról. Az egyiket Bukarestben adta ki az Országos Könyvtár, románból fordították, címe: A közúti forgalom könyve (így!), a másik Székelyudvarhelyen látott napvilágot az Infopress Rt. nyomdájában, szerzője: Baló Jan-Eugen autóvezetést oktató mérnök, munkájának címe: KRESZ (a rövidítés jelentése: Közlekedésrendészeti szabályok). A Bukarestben megjelent munkának az a fő baja, hogy rossz a fordítása. Mondatainak szerkezete magyartalan, bonyolult, emellett számos kifejezés, szókapcsolat ismeretlen a normatív magyar nyelvhasználatban. Se szeri, se száma a magyartalan kifejezéseknek, például: vasúti szintjáró (= vasúti átjáró), nemzeti út (országút), állati erővel vont jármű (szekér), hajtóanyag-állomás (benzinkút vagy töltőállomás), hajtási engedély (vezetői jogosítvány). A Baló Jan KRESZ című munkája nyelvi szempontból egészen más. Apróbb nyelvi és helyesírási hibák ugyan fel-felbukkannak benne, de nem zavarják a szöveg megértését. A KRESZ szerzője arra törekedett, hogy munkája érthető legyen. Elérte célját. /Komoróczy György: Helyesen magyarul. KRESZ-verseny. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 29./

Péntek János nyelvész, kolozsvári tanszékvezető egyetemi tanár, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) elnöke azzal a javaslattal lépett a szövetség elnöksége elé, hogy a néhány évvel ezelőtt létesített Nyelvőrzés Díjának elnevezését egészítsék ki Sütő András nevével, a díj neve legyen: Sütő András-díj – A Nyelvőrzés Díja. A javaslatot az elnökség elfogadta. A díjat minden évben A magyar nyelv napjai elnevezésű AESZ-rendezvény ünnepélyes megnyitóján szokták átadni. Péntek János úgy gondolta, ezt a díjat erkölcsi súlyában megemeli Sütő András neve és személyisége, hiszen köztudomású, hogy a Kárpát-medencében senki nem volt a 20. században, akit annyira foglalkoztatott volna, mint őt a nyelvben való megmaradás, saját közössége megmaradása. Egy magyarországi statisztika szerint az iskolások anyanyelvi versenyén Sütő András az egyik legtöbbet idézett szerző. /(Komoróczy György): Sütő András-díj nyelvőrzésért. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 24./

Komoróczy György nyelvművelő cikke (Krónika, 2007. május 17.), burkolt becsmérlést tartalmazott: az „x” kiadvány szövege „…csaknem azonos a Hivatalos Közlöny gyatra fogalmazásmódjával. ” A Hivatalos Közlöny fordítása jó, rossz, érthető, érthetetlen, de legalább 57 éve rendelkezésre állnak, ami a határon túli magyarság számára igencsak tiszteletre méltó teljesítmény. Mindaddig, míg a székelyudvarhelyi ifjú „szemaforoknál” kénytelen percekig várakozni, miközben eszeveszetten siet kifizetni az „elektrikás fakturát” és két „ordin de plátát” leadni a bankba, addig a szerző nyelvi fejtegetéseinek jogosultsága nem indokolt. /Molnos Sándor, Románia Hivatalos Közlönyének egyik szerkesztője: A Hivatalos Közlöny gyatra fogalmazásmódja. = Krónika (Kolozsvár), nov. 29./

Ötvenéves a NyIRK, teljes nevén: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. 1957-ben indult Kolozsváron a Román Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának magyar nyelvű folyóirataként. Azóta is születése helyén jelenik meg évente kétszer. Az ünnepi számban két magyarországi szaktekintély: Görömbei András irodalomtörténész és Szathmári István nyelvész köszöntötte a folyóiratot. Ebben a számban Péntek János szóföldrajzi vizsgálatokat végzett a moldvai magyarban, Gulya János pedig a Halotti Beszéddel foglalkozott. A NyIRK megtett útjáról a folyóirat tudományos titkára, Murádin László nyelvész, a közismert nyelvművelő tájékoztatott. Kezdetben a példányszám ezer körül mozgott, 1974-től 500-600, 1993-tól csupán 350, 1997-ben megint 950, utána ismét visszaesett 300-ra. Csak megrendelők kapják, az Akadémiai Könyvtár számos példányt cserepéldányként küld szét a világba. Az I. évfolyam főszerkesztője Jancsó Elemér volt, őt követte Nagy István, aztán jött Gáll Ernő 1978-ban, utána a nemrég elhunyt Szabó Zoltán következett. A NyIRK tárgyköreit a nyelvészet és az irodalomtudomány között osztja meg, de nem zárkózik el más, humán jellegű szaktudományok, így a folklór vagy művelődéstörténet elől sem. Az írások szerzői túlnyomó többségükben a Román Akadémia kolozsvári fiókjának kutatóiból, illetve a kolozsvári egyetem magyar tanszékeinek tagjaiból kerülnek/kerültek ki (Antal Árpád, Benő Attila, Csomortáni Magdolna, Egyed Emese, Fazakas Emese, Máthé Dénes, P. Dombi Erzsébet, Péntek János, Szabó Zoltán, Szabó T. Attila, Szilágyi N. Sándor és mások). A lap megindította a hely- és személynévkutatást. /Komoróczy György: Ötvenéves a NyIRK. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 20./

Nyelvek és nyelvváltozatok címmel két vaskos tanulmánykötetet jelentetett meg az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványaként, Péntek János kolozsvári nyelvész, akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár tiszteletére, hatvanötödik születésnapja alkalmából. A szerzők között a hazai egyetemi oktatók és tudományos kutatók mellett szép számmal vannak magyarországiak, és tisztelegtek a jeles tudós előtt felvidéki, vajdasági, kárpátaljai és nyugat-európai pályatársak is. Az ünnepelt professzor tudta nélkül készülő, meglepetésnek szánt munka Simoncsics Péter budapesti nyelvész, egyetemi tanár köszöntőjével kezdődik. Ebben olvasható :„Péntek János is részt vett a nyelvészeti oktatás megújításában, amikor 1992-ben feladatául kapta, hogy általános nyelvészetet tanítson az egyetemen (…) Péntek János személyében kapcsolódik össze Erdély és Magyarország nyelvi kultúrája, tájnyelv és köznyelv, kisebbségi és többségi nyelvhasználat, regionalitás és univerzalizmus. És van abban is valami jelképes, hogy éppen ő, Kalotaszeg szülöttje hozta létre újra és erősítette meg ezeket a kapcsolatokat, mert éppen Kalotaszeg az a kultúrtáj, amely Erdélyben a magyarországiaknak legközelebbi rokona (…) Több mint másfél évtizedes tanszékvezetői működése gyarapodást, gazdagodást, differenciálódást jelentett a nyelvészet, az irodalom és a néprajz egyetemi oktatásában (…). " Péntek János megjelent könyveinek száma húsznál több, a fontosabb tanulmányainak, dolgozatainak száma is túl van a százötvenen. Több tudományos és civil szervezetnek tagja, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Bizottságának elnöke. /Komoróczy György: Köszöntő könyv Péntek János tiszteletére. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 1./

Zsidó Ferenc székelykeresztúri magyar–német szakos tanár, író, újságíró, a Székelyudvarhelyen megjelenő Polgári Élet című hetilap főszerkesztője a közelmúltban védte meg doktori értekezését a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Tudományos irányítója Péntek János nyelvész- és néprajzprofesszor volt. Disszertációjának címe: Történeti néphagyomány egy Nagyküküllő menti kisrégióban. Többnemzetiségű régiót vizsgált, ahol a magyarság viszonylag nagy számú románsággal és cigánysággal él együtt. /Komoróczy György: Történeti néphagyomány egy Nagyküküllő menti kisrégióban. Beszélgetés dr. Zsidó Ferenc néprajzkutatóval. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 12./

Komoróczy György Székelyudvarhelyen élő nyelvész, nyelvművelő, több nyelvművelő könyv szerzője írta: „Ha Magyarország legfőbb ügyésze lennék, bűnvádi eljárást kezdeményeznék a rádióelnök ellen. A vádemelés tárgya: szellemi genocídium vagy nemzeti közösségünk kárára elkövetett agymosás. A bevádolás oka: a közszolgálati rádióadók hagyományos, jól bevált elnevezésének kártékony megváltoztatása. ” Kossuth, Petőfi és Bartók esetében nem kell a közszolgálatiságot megmagyarázni, írta Komoróczy. A rádióelnök szerint azért kellett megváltoztatni a rádióadók nevét, mert a régi elnevezés kommunista örökség (így!). Ezért lett MR 1 stb. A világhálón végre megjelent, hogy visszakapják eredeti nevüket az adók „ésszerű határidőn belül”. Az a kérdés, mikor lesz ez? Nagyon sok embert idegesített a torzszülött, az Emeregy Kossuth rádió elnevezés. Jó volna, ha a közkedvelt szignálok után hallató lenne újból: Kossuth, Petőfi, Bartók…rádió Budapest. /Komoróczy György: A Magyar Rádió elnökének. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 4./

Erdélyiek és magyarországiak nyílt levelet intéztek az erdélyi magyar politikusokhoz. Napjainkban Erdélyben a magyarság újabb térvesztése zajlik, olvasható a levélben. „A demokratikus erdélyi magyar nemzeti összefogás viszont erőt és hitet adhat az erdélyi magyarságnak, növelheti szavazóerejét”, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) választási szövetségének az európai parlamenti választásokon semminemű jogi vagy politikai akadálya nincs. Az aláírók kérik az RMDSZ-t és az MPP-t, lépjenek koalícióra, hozzák létre választási szövetséget, és ezáltal teremtsék meg a romániai magyarság részéről megnyilvánuló legszélesebb politikai támogatás jogi keretét. Kezdeményező aláírók: Böjte Csaba atya, Dr. Bábel Balázs, kalocsa-kecskeméti érsek, Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Gergely István, nyugalmazott csíksomlyói plébános, Boros Károly, felcsíki főesperes, Hegy Sándor, református lelkipásztor, Csoóri Sándor, író, Szűrös Mátyás, volt köztársasági elnök, Vízi E. Szilveszter, akadémikus, Lászlófy Pál, az RMPSZ elnöke, Haáz Sándor, zenetanár, Komoróczy György, nyelvművelő, közíró, Vetró András, szobrászművész, Erős Zsolt, Magyarország vezető expedíciós hegymászója. /Nyílt levél az erdélyi magyar politikusoknak – közölte: Szabadság (Kolozsvár), febr. 12., Népújság (Marosvásárhely), febr. 12., Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 12., részletesen ismertette, idézett belőle: Krónika (Kolozsvár), febr. 12., egy mondatban említette a lista létezését: Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 12./

Veres Péter székelyudvarhelyi muzeológus egyszemélyes szellemi műhelyének, könyvkiadójának neve a Litera-Veres. A jobbára történelmi, néprajzi, művelődéstörténeti, irodalmi és képzőművészeti témákat megjelentető, tíz éve működő kulturális intézmény szép eredményekkel büszkélkedhet létezése óta. Ízléses, olcsó zsebkönyveket jelentetett meg: Szent István király intelmei; Gróf Apponyi Albert trianoni beszéde; Adalékok a Wass Albert-dossziéhoz (dr. Szakács István Péter). A történelmi, néprajzi művek között van: Székelyhoni utazás a két Homoród mellett (Jánosfalvi Sándor István); Székely történeti kistükör (Hermann Gusztáv Mihály); Székely asszony, székely család (Kolumbán Zsuzsánna); Udvarhelyszéki famesterségek (Haáz Ferenc); Az erdélyi zsidókról (Gidó Attila). A közelmúltban két jelentős képzőművészeti tárgyú könyv látott napvilágot a Litera-Veresnél. A Kolozsvár művészeti életének egy bizonyos szakaszát vizsgáló vaskos, tekintélyes mű szerzője, Németh Júlia az Erdélyrészi Szépművészeti Társaság és a Barabás Miklós Céh megalakulásának, illetve újraalakulásának fényében tárja az olvasó elé mondanivalóját (Kolozsvár – Mű-Hely-Szín, képzőművészeti látlelet). A másik mű a jeles kolozsvári művészettörténész, Murádin Jenő tollából származik: Ács Ferenc, az impresszionizmus erdélyi úttörője. A szerző szerint Ács Ferenc (1876–1949) képviselte látványosan az erdélyi részek felé is utat nyitó plein air festészetet és az impresszionizmust. Tíz éve alapította, azóta szerkeszti és megjelenteti Veres Péter az Erdélyi Művészet képzőművészeti folyóiratot is. /Komoróczy György: Litera-Veres. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 16./

A székelyudvarhelyi Művelődési Házban mutatják be Komoróczy György Jókedvű udvarhelyiek című anekdotagyűjteményének második kötetét december 10-én. Házigazda: Lőrincz György író. /Jókedvű udvarhelyiek. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 4./

Komoróczy Györgynek december 10-én újabb kötetét ismerhette meg a székelyudvarhelyi olvasóközönség. Az öt évvel ezelőtt megjelent Jókedvű udvarhelyiek című anekdotagyűjtemény második kötete is napvilágot látott. Azért telt el öt év a két kötet megjelenése között, mert az anekdotákkal csak az úgynevezett szabadidejében foglalkozhatott. A nyelvművelő munkája mellett az újságírás is időigényes. /Antal Ildikó: Az emberek szeretnek mókázni. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 11./

Kibédi Napok – 2010
"Mellére tűz – virágcsokornak"
A kibédi föld életereje / földobott téged / égtartó embernek. // Fölíveltetett gondjai fölé / regulákat teremtő / orvosdoktornak. // Tarsolyodat meggazdagítottad / "analizált" borvizekkel, / közhasznú könyvekkel, / féltéssel: / féltésével a templomnak, / féltésével az iskolának, / féltésével a test egészségének. // Ránk parancsoltad / – okulásul – / "a józan okosságnak / és cselekedetbéli történeteknek / világát." // Örökségül / anyatejes, "megigazított" életet / adtál nekünk. // Most szülőfalud a mellére tűz / virágcsokornak. / Reményt időzít a virágkelyhekbe, / újabb évszázadokra. // Akaratunkat egybefogja / a magyar szó. (Ráduly János: Égtartó ember. Kibédi Mátyus István emlékének, 2002)
A közösség ünnepére az elszármazottak és a számtalan belföldi vendég mellett eljöttek a testvértelepülések, Bakonyszombathely, Szatymaz és Zalalövő képviselői is. Pénteken emléktáblát avattak és megkoszorúzták Mátyus István kőkoporsóját a marosvásárhelyi református temető múzeumkertjében, majd a szülőfaluban is megkoszorúzták a Mátyus István-szimbólumokat, úgyszintén az első világháború áldozatainak emlékművét. Iskolaavató ünnepségre és a Mátyus István Általános Iskola emléktáblájának megkoszorúzására is sor került. 2002-ben nyerték a pályázatot. A munkálatok összege a megyei tanfelügyelőségen keresztül világbanki támogatásból és a helyi önkormányzat költségvetéséből került ki. Az új hajlékra nagy szükség volt, mivel az iskola négy régi épületben működött, amelyek 1848-ban épültek, eredeti rendeltetésük szerint kaszárnyának. 1873-tól használták iskolának. A mai korszerű tanintézmény nyolc tanteremmel, két laboratóriummal, könyvtárral, tanári szobával, titkársággal rendelkezik. "Én úgy hiszem, hogy egy új iskola építése jó beruházás, mivel fiataljainkat az életre itt készítjük fel, és ha ők jó körülmények között készülnek az életre, a társadalom mindenképpen fejlődni fog" – mondta Barabási Zsuzsanna igazgató.
Átadták az idei díszpolgári címeket, az egyik kitüntetett éppen dr. Mátyus András, nyugalmazott székelyudvarhelyi orvos. Szombaton délelőtt a 285 éve, 1725-ben született Kibédi Mátyus István orvostudornak, Marosszék orvosenciklopédikusának, a híres Diaetetica I–II. és az Ó és Új Dieatetica I–VI. szerzőjének szellemiségét idézték azzal az orvostörténeti emlékgyűléssel, amelyet Kibéd község önkormányzata, a Magyar Elhízástudományi Társaság (MET) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezett. Először látogatott el Kibédre prof. dr. Halmy László belgyógyász, európai obezitológus, a Magyar Elhízástudományi Társaság elnöke, az MTA doktora és kedves felesége, dr. Halmy Lászlóné Eszter asszony, MSC-igazgató, egészségügyi szakmenedzser, az Euro-Obez Egyesület a Túlsúlyosakért elnöke. A konferenciát Dósa Sándor polgármester nyitotta meg, majd dr. Halmy László mondott emlékbeszédet, és diplomákat, Mátyus István-emlékérmeket adott át a Dr. Mátyus István Alapítvány és a MET megbízásából. Tolmácsolta a magyar Egészségügyi Minisztérium államtitkárának a konferenciához intézett levelét, a Magyar Orvostörténeti Társaság köszöntőjét, ismertette a Magyar Elhízástudományi Társaság eddigi tevékenységét. A MET 1993 óta népszerűsíti Mátyus István szellemiségét és munkásságát. Orbán Izabella tanítónő felolvasta dr. Mátyus István laudációját. Dr. Szilágyi Marietta az EME orvostörténeti szakcsoportja nevében köszöntötte az emlékezőket, és elmondta, hogy a szakcsoport a Kibédi Mátyus István doktor nevét viseli. Az elhangzott előadások: Dr. Mátyus István, a hit megtestesítője (Falka Zoltán helybeli református lelkész), Az égtartó ember (Ráduly János verse), Mátyus István első gyógyvízbontó útján (vetített képes előadás, Mátyus András dr.), Mátyus István disszertációi és orvossá avatása (Mátyus András dr.), Mátyus István nemessége (Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus), Mátyus István, a nyelvművelő (Komoróczy György nyelvész), Mátyus István Diaeteticái az interneten (Róth András Lajos, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója), Knöpfler Vilmos, a tudós marosvásárhelyi orvos (Zepeczáner Jenő nyug. múzeumigazgató, Székelyudvarhely), Az Ó és az Új Diaetetica a magyar gombászirodalomban (Málnási András, a Gombászegyesület elnöke), Anya-, csecsemő-, gyermekvédelem a II. Diaeteticában (Mátyus Gyula dr. sen.), Leánykérés az öreg Mátyus István doktortól (egy anekdota Fogarasi Sámuel nyomán, Mátyus András dr.). Záróbeszédében dr. Halmy László elmondta: amennyiben sikerül az anyagi alapokat előteremtenie, meghívja az elhangzott dolgozatok szerzőit a jövő nyáron Budapesten szervezendő Mátyus István- emlékkonferenciára.
Délután a vidékfejlesztésről és a turizmusról értekeztek meghívott szakemberek a polgármesteri hivatal nagytermében. Emlékműsort tartott a Madaras Gábor Egyesület, a máig népszerű népdal- és nótaénekes halálának 30. évfordulója tiszteletére, a művelődési házban. A falunapok rendezvénysorozatába illesztett műsor szereplői a marosvásárhelyi Hajlik a Rózsafa magyar nótatársulat énekesei voltak – Szekeres Vigh Ágnes, Zsombori Róbert, Kádár Barna Zsolt, Bányai Márton, Miklós Szilvia, Szilágyi Sándor, Ábrám Tibor –, illetve a társulat meghívottja, az erdélyi magyar nóta nagyasszonya, Cseh Judit. Kísért Jakab Attila és zenekara.
Vasárnap a délelőtti istentiszteleten folytatódott az emlékezés. Szolgált a marosvásárhelyi Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa, Csíky Csaba karnagy vezényletével. Balladát adott elő Balázs Éva színművésznő. Az emlékidézés zárómozzanataként megkoszorúzták Madaras Gábor szobrát.
Az időjárás függvényében szabadtéri rendezvényekre – bográcsgulyásfőzésre, szabadtéri játékokra – is gondoltak, és a könnyűzene is helyet kapott a programban. Fellépett a Wested, a Defender és az Edda művek legnagyobb slágereinek szerzője, Slamovics és zenekara.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar Kulturális Napok Dicsőszentmártonban
Idén gazdag rendezvények zajlottak Dicsőszentmártonban Márton napja előtt és után. Soraimmal a rendezvények azon szeletét ismertetném, melyeket a Kis-Küküllő Alapítvány szervezett.
Megható és nagy érdeklődést kiváltó est volt, amelyen Adorjáni Rudolf Károly Pipe, egy Kis-Küküllő menti unitárius falu száz éve című könyvének bemutatására került sor. A 89 éves unitárius nyugdíjas lelkész néprajzi kört vezetett, mely a Sipos Domokos Művelődési Egyesületből nőtt önállóvá. Most, mikor már járása elnehezült, lelke és tudása megmaradt, egy 370 oldalas könyvet tett az asztalunkra. Nagy Endre, a jelenlegi unitárius lelkész, részletes ismertetése szintén elismerést váltott ki a hallgatóságból.
Egy másik rendezvény, az Andrei Bârseanu Líceum magyar tagozatának II. Vox Virtus művelődési vetélkedője volt. Irányító tanáruk Béres Ilona volt, őt Szilágyi Rozália tanárnő és Pataki Tamás diák segítette, aki jelenleg az ELTE I. éves hallgatója. Tíz, kéttagú csoport versenyzett, mindenikük jutalomban részesült. A nyertes csapat: Dégi Beáta és Szántó Adél. II. helyezést Füleki Kinga és Schmidt Kinga, III. helyezést Hidi Andrea és Keszeg Mónika értek el.
Színházi esten is részt vehettünk. László Zsuzsa, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művésze bemutatta Verébszárnyon című műsorát. Közvetlen játéka, kellemes hangja elismerést váltott ki a kis számú, de lelkes közönségből.
November 11-én a Magyar Közművelődési Központ néprajzi gyűjteményének ünnepélyes megnyitója a vártnál is jobban sikerült. Ehhez hozzájárult Balázs Éva, az említett alapítvány elnökének beszéde és az ünnepi műsor is. „A múzeum kiáltás a jövőbe, a magyarok hangját kívánja hallatni, elszórványosodó vidékünkön. Az tárgyak önmagukért beszélnek, regélnek a népről, mely évszázadok óta itt élt és évszázadokig itt akar élni!” Miklós Eszter VII. osztályos dombói tanuló Bartók Gyermekeknek című művéből részleteket mutatott be, majd vámosgálfalvi fiatalok léptek fel. Varga Ildikó, Hidi Andrea verseket szavaltak, Keszeg Mónika népdalokat énekelt. Muzsikált Harai Levente, Lukács István Paul és Gyárfás Róbert.
Sokunknak könny szökött a szemébe, amikor meghallottuk a szászcsávási férfikórus dalos műsorát. Vallásos énekek mellett Petőfi- és Csokonai-dalokat, kuruc dalokat énekeltek négyszólamban, ami nem csoda, hiszen Szászcsáváson már 1837-ben csodálatosan énekeltek, amit Kiss Sámuel egykori esperes is lejegyzett a vizitáció alkalmával.
A magyar Közművelődési Központban könyvvásárt tartottak. György Horváth László négy könyvét mutatta be: Székely Marosvásárhely, Stockholmi szerelem, Székely mesék és Székely balladák világa. A szerző Magyarkirályfalván volt lelkész, most Stockholmban él. Az olvasóközönség Komoróczy György két kötetét is megismerhette.
A hét Müller Péter és Seres Rezső Szomorú vasárnap című kamaramusicaljének bemutatásával zárult. A Mihai Eminescu kultúrházban hosszú tapssal jutalmaztuk a társulatot, ahová a színházkedvelő közönség visszavárja őket.
Köszönet dr. Kakassy Sándornak, a Kis-Küküllő Alapítvány elnökének fáradságos munkájáért, mely a néprajzi múzeum létrehozásában és a tartalmas rendezvények megszervezésében mtatkozott meg.
Szlovácsek Ida, Dicsőszentmárton
Népújság (Marosvásárhely)

Hetvenéves Komoróczy György nyelvművelő
Hetvenéves február 10-én Komoróczy György erdélyi nyelvművelő. Ebből az alkalomból interjút közölt a Hargita Népe című székelyföldi napilap pénteki számában.
„A Hargita Népében – elődjét, a Hargitát is beleszámítva – bő 40 éve éltetem a heti rendszerességgel megjelenő anyanyelvápoló rovatot, a Helyesent. Ebben a munkában a korábbi és mostani szerkesztőségnek is érdeme van. Nyelvművelő írásokat szoktam még közölni a Székely Újságban, ritkábban a Krónikában, és erdélyi tudósítóként, munkatársként meg-megjelennek cikkeim a budapesti Édes Anyanyelvünk című folyóiratban is. A Székely Újságban, a korábbi Polgári Életben kulturális eseményekről szoktam írni” – foglalta össze eddigi munkásságát az 1942. február 10-én a Szatmár megyei Domahidán született Komoróczy György, aki további legalább 18 különböző újságban, folyóiratban, periodikában tette közzé eddig írásait.
Ahogy sajtóbeli írásai, úgy kötetei is többféle témával foglalkoznak. Első könyve 1975-ben Anyanyelvünk művelése címmel jelent meg.
Az interjúban Komoróczy elmondta, hogy hétéves korában, 1949-ben földbirtokos családja minden ingatlanját és ingóságát elkobozva kitelepítették, deportálták őket, így kerültek Székelyudvarhelyre. Később felsőfokú tanulmányokat származása miatt nem folytathatott.
A vegyésztechnikusi végzettségű nyelvművelő nyelvtudományi ismereteit autodidakta úton szerezte. Egyik nagybátyja magyar szakos tanárként, budapesti rokona, az ókortörténész Komoróczy Géza pedig minden, a magyar szakon szükséges egyetemi jegyzetet, tankönyvet és sok-sok nyelvészeti szakkönyvet megszerzett neki.
Komoróczy György munkásságában különösen a műszaki és a hivatalos nyelvhasználat sajátosságaival, hibáival foglalkozik, ugyanakkor kutatási területe a román–magyar kétnyelvűség, a nyelvi erózió kérdése is.
”Bármennyire derűlátó legyen is az ember, a nyelvromlást lassítani, esetleg megállítani csak a család–óvoda–iskola–egyház–tudományos műhelyek–tömegtájékoztatás nagyjából egybehangolt, összefogó munkájával lehet és lehetne. A baj a családban kezdődik. Sok helyen nem magyarul szól a rádió és a televízió, és nem jár magyar iskolába a gyermek. A hivatalokban és a közéletben még a Székelyföldön is számos helyen csak lélegeztetőgépen van a magyar nyelv” – mondta el az erdélyi magyarság nyelvi helyzetéről Komoróczy, hozzátéve, hogy szerinte „magyarként csak anyanyelvünkkel együtt tudunk megmaradni, ahhoz pedig a nyelvünk iránti hűségünkre, szeretetünkre, és a magyar nyelv presztízsének növelésére van szükség.”
Az interjúban felhívta a figyelmet arra, hogy az anyanyelv megtartásához úgy tudnak hozzájárulni Erdélyben, ha a magyarok élnek is törvény adta lehetőségükkel, és hivatalokban is használják a magyar nyelvet. „A hazai magyar politikának pedig egyebek mellett az volna a dolga, hogy szorgalmazza a törvényhozásban Bukaresttől Brüsszelig a magyar nyelv hivatalossá tételét az erdélyi régióban” – tette hozzá.
Terveiről Komoróczy György elmondta, hogy már nyomdába került a Székelyudvarhelyért Könyvek sorozatban megjelenő portrékötete néhai id. Hegyi István udvarhelyi református lelkipásztorról, és tervezi egy interjúkötet megírását is.
MTI
Erdély.ma

Babér és borostyán: kalandozások anyanyelvünk csodálatos világában
A nyelvföldrajzban és nyelvjáráskutatásban is jelentőset alkotó Murádin László kolozsvári nyelvésznek a közelmúltban újabb – sorrendben a tizedik – nyelvművelő kötete jelent meg a nagyváradi Europrint Könyvkiadónál Babér és borostyán címen.
Modern meghatározás szerint: nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését – olvasható az értelmező szótárban. Több évtizednek kellett eltelnie, amíg ehhez a felismeréshez eljutottak a szakemberek.
Bizonyíték erre Murádin László könyve előszavában olvasható mondatai is: „Én is hittem: a nyelvművelésnek csupán az az egyetlen feladata, hogy féltékenyen őrködjék a nyelv tisztaságán, irtsa a helytelen kifejezéseket és a nyelvtől idegen szavakat (…) Saját írásaimon kellett rájönnöm, hogy az igazi nyelvművelésnek az útja nem itt, hanem az anyanyelvi közműveltség növelésén át vezet. Ha érdekes cikkekkel sikerült felkeltenünk az olvasó figyelmét a nyelvről szóló írások iránt, akkor már ezekben az írásokban megbeszélhetjük a nyelvhasználattal összefüggő nehezebb nyelvtani ismereteket, nyelvi kifogásokat is”.
A több mint öt évtizede nyelvművelő írásokat, nyelvészeti tanulmányokat publikáló Murádin László ezzel a kötetével a szakmai modernizációra való hajlamát/képességét is igazolta, ugyanis mind a magyar, mind az európai nyelvművelés a nyelvi műveltség terjesztése irányába mozdult el. Ezt természetesen heves viták előzték meg, elég ha ezúttal csupán a különféle szemléletmódokra gondolunk: nyelvközpontú (az 1970-es évek), emberközpontú (az 1980-as évek), nemzetközpontú (a rendszerváltozás utáni) nyelvművelésre. A viták csúcsát az jelentette, amikor évekkel ezelőtt Budapesten nyelvészek egy csoportja kijelentette: fölösleges, értelmetlen dolog a nyelvművelés.
Ők a nyelvet szigorúan a tudomány tárgyának fogták fel, megfeledkeztek társadalmi szerepéről, arról, hogy az emberi nyelv elsősorban az érintkezés eszköze. A vitában Murádin László is hallatta szavát. Azt a hitvallását fejtette ki, mely szerint: kisebbségi létben a nyelvművelés társadalmi kérdés. Akkori meglátásai is teljesen összhangban voltak (és vannak) a korszerű magyar nyelvtudomány álláspontjával: a nyelvközösségek életében figyelni kell a meghatározó történelmi eseményekre, a nyelvpolitika és a nyelvállapot változásainak összefüggéseire.
A magyarság esetében nem hagyható figyelmen kívül például a trianoni békeszerződés (a nemzet egyharmada idegen államnyelvek hatása alá került), ennek egyik következménye a kisebbségi helyzetben élő magyarok helyenként  tapasztalható kommunikációs zavarai, melyek akár a nyelvvesztéshez is elvezethetnek. Ha elveszti az egyén a nyelvét, elveszti nemzetiségének lényegét is.
Legfőbb megtartó erőnk, anyanyelvünk csodálatos világába kalauzolja – mintegy 250 cikkében – olvasóit Murádin László azáltal, hogy szavaink titkába nyújt betekintést: egy-egy szó, szólás eredetének, jelentése kialakulásának magyarázatával gyarapítja történelmi, néprajzi, művelődéstörténeti, irodalmi ismereteinket. Erősítheti hovatartozási tudatunkat is. A kolozsvári Szabadságban évtizedek óta heti rendszerességgel megjelenő nyelvművelő rovatának írásaiból állította össze bő 400 oldalnyi kötetét.
Tapasztalatból tudom magam is, számos olyan szava van nyelvünknek, amelyeknek eredete, jelentése különösképpen érdekli embertársainkat. Ilyen például a kötetet indító kétkulacsos szó is, amelyről kiderül, hogy egy 1834-ben bemutatott színdarabból való. (Nagy Ignác Tisztújítás című darabjában egy kétszínű, züllött kortes megyei méltóságra pályázó mindkét jelölttől pénzt fogad el, mindkettő érdekében egyformán buzgólkodik, kezében két kulacsot tart, hol az egyikből iszik, hol a másikból aszerint, mikor melyik jelöltet kell éltetni…) Hasonlóképpen érdekes a vaskalapos szó története is (az elnevezés külföldi egyetemeken járt református teológusokhoz kötődik), de mondhatni a kötet minden, jó stílusérzékről tanúskodó, olvasmányos cikke szórakoztatva gyarapítja anyanyelvi ismereteinket.
Kedvcsinálónak még néhány cím: Csalafinta. Köntörfalaz. Sánta arasz. Se íze, se bűze. Nyakleves. Szamárlétra. Berúg, megrészegedik. Zsibvásár. Rókázik, okádik. Ádámkosztüm. Babér és borostyán. Rövidital, hosszúlépés. Lókötő, csirkefogó, naplopó. Cigány. A kastélytól a putriig. Rá se bagózik. A szerző Kosztolányi Dezső szavaival ajánlja könyvét olvasóinak: „Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk – áldjon vagy verjen sors keze –, ez a mi küldetésünk.”
Komoróczy György
(Murádin László: Babér és borostyán, Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012)
Krónika (Kolozsvár)

A változás évfordulójára
Amikor olyasmiket olvasunk még 2012-ben is, hogy a románok 38 százaléka és az erdélyi magyarok 20 százaléka szerint jobb volt a kommunizmus, mint ami most van – egyszerűen megáll az ész.
Mindenkinek volt állása és fizetése – mondták a válaszolók a kérdezőbiztosoknak. Csakhogy épp ebben gyökereztek a bajok: a hagyományos gazdálkodás felszámolása, a falu tönkretétele, a lakosság városba kényszerítése a mai napig érezhető károkat okozott.
A válaszadók vagy megfeledkeztek róla, vagy nem tudják hiányos iskolázottságuk és tájékozatlanságuk miatt, hogy a szocialista tervgazdaság csapnivaló, hazugságra épülő teljesítménye és iszonyatos pénzpocsékolása folytán a rezsim összeomlott szépen magától. Nem egy jól működő valamit buktattak meg valakik! Amint azt többen is vélik. A diktátorpár pokolba szóló menetjegyének kiadása csak kísérő rendezvénye volt egy jelentős világeseménynek – szükséges ezt olykor hangoztatni a gyengébbek kedvéért.
Szóval az említett válaszadók december 9-én hatalomra juttatták újból azokat, akik közül a legtöbbnek csak turistaként volna szabad belépnie a parlamentbe. Így álltak bosszút azon a politikuson, aki hivatalosan évekkel ezelőtt elítélte a kommunizmust.
Öreg székely ismerősöm a „Csau unokáinak” nevezi őket. A felmenők távozásának évfordulójára kormányalakítást terveznek. Hírek szerint emlékezni szeretnének karácsonykor egyebek közt a mezőgazdaság szocialista átalakítására, a tömegek sorban állására, falurombolásra, a vegyészeti tudományos kutatásra (különös tekintettel a polimerizációs folyamatokra), az általuk sokat ócsárolt és tönkretett arisztokrácia majmolására a vadászatban, lovaglásban, teniszezésben. Meghívottként ott lesznek a kivénhedt munkásmozgalmi harcosok is, elvégre a hatalom átmentését nekik köszönhetik az ifjabb szocialisták. Meghívják a Hargita, Kovászna és Maros megyei véreiket is, akik főként az 1968-as megyésítés után tették be először lábukat a Székelyföldre, és akik nap mint nap magyarellenes szlogenekkel vagy feljelentésekkel hergelik az őshonos magyar lakosságot.
Az emlékezés apropóján eszembe jutott a Krónika évekkel ezelőtt készült teljes újságoldalnyi összeállítása, amelyben fiatalok mondtak véleményt a bukott rezsimről. A legostobább dolgot egy székelyudvarhelyi diáklány mondta: „Valami miatt a nép megharagudott, és leváltotta az államelnököt. De nagymamám azt mondta, akkor jó világ volt, mert ha például két bunda érkezett Udvarhelyre, az egyiket ő kapta.”
Szerencsére Székelyudvarhelyről ritkaság számba menő jó példa is említhető azokból a zivataros decemberi napokból. Néhai idősb Hegyi István református esperes kezdeményezésére lelkipásztorok, papok aláírásukkal igazolták szolidaritásukat Tőkés Lászlóval.
Az Udvarhelyen 1989. december 23-án megjelent Szabadság című lap 1. számából valók ezek a mondatok: „Nem ment tőlünk üdvözlő távirat a zsarnoknak, mert mindenki együtt érzett a temesvári felkelőkkel, és mindenki lelkében gyászolta az áldozatokat. Sokan tudtak arról, hogy korábban Hegyi István nyugalmazott református esperes huszonhárom református, katolikus, unitárius lelkésztársával együtt kemény hangú levélben követelte Tőkés László emberi és papi jogainak helyreállítását a kolozsvári püspökségtől.
Az egyházáruló püspök helyett a Szekuritáté válaszolt: meghurcolta és sokáig zaklatta a bátor aláírókat. Mindezek a közeledő tisztító vihar előjelei voltak, jelezték, hogy a székely Anyaszék, sokat szenvedett szülőföldünk népe nemcsak ismeri, hanem vállalja is az igazságot (…).” (Katona Ádám) Az viszont fölöttébb sajnálatos, jegyzem meg csendesen, hogy az egyik udvarhelyi alapítvány által megrendelt, Hegyi István életútjáról szóló portrékötet elkészülte után hét hónappal minden korrektúrán és egyebeken túl kinyomtatásra vár még mindig annak ellenére, hogy pályázati pénzt kaptak rá Budapestről.
A december 9-én győzedelmeskedő választóknak ajánlom, a nagy évforduló alkalmából ismerkedjenek a Nobel-díjas orosz író, Alexander Szolzsenyicin gondolataival: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenségük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”
Komoróczy György
A szerző székelyudvarhelyi nyelvész, író
Krónika (Kolozsvár)

Akinek munkaeszköze a nyelv, annak anyanyelvét is tanulnia kell
Anyanyelvünk állapotát, használatát folyamatosan figyelő székelyföldi lapigazgató (aki újságíró és költő is) meglehetősen borúlátóan beszélt anyanyelvápolóknak a hazai magyar sajtó, főként a helyi, regionális napilapok nyelvezetéről.
Amint mondta: nagy szükség volna a románból rossz fordítással vagy más – kifogásolható – ok miatt nyelvünkbe került helytelen kifejezések visszaszorítására, ugyanis nem fogadható el szakmailag, hogy a sajtó nyelve nálunk, a kevés kivételt leszámítva, az említett ok miatt eltérjen a normatív/standard változattól. Példákat is említett: a közigazgatásban nálunk még mindig, jó két évtizeddel a rendszerváltás után, a tanács uralkodik az önkormányzat felett és a tanácsos is elnyomja a (községi, városi, megyei) képviselőt. Az iskolanevekben óriási az összevisszaság: az újságírók zöme nem képes szabadulni a normatív változatban ma már csak történelmi megfontolásból használt líceumtól.
Elméleti líceumot írnak gimnázium helyett, az általános iskola felső tagozatát nevezik gimnáziumnak román nyelvi mintára. Nincs nálunk elemi vagy alsó tagozat, csak I-IV. osztály (clasele I-IV.), felső tagozata sincs az általános iskolának, csak V-VIII. osztálya (clasele V-VIII.). Hemzsegnek az újságokban a szaklíceumok, pedagógiai líceumok, na és a főgimnáziumok is a norma szerinti szakközépiskolák, tanítóképzők és gimnáziumok rovására. Az orvosolandó nyelvi bajok közt emlegette a kolléga még a zöldségnevek rossz használatát (vinetta a padlizsán helyett), a hivatalos nyelv szavait (tva – áfa, delegáció – kiküldetési rendelvény), a politikai élet kifejezéseit (parlamenter – országgyűlési vagy parlamenti képviselő, szerves törvény – kétharmados törvény). Stb. A lapigazgató a nyelvi hibák terjedése miatt az újságíróképzést is hibáztatta, mert az egyik munkatárs egyetemi tanulmányaira, illetve az egyetemi órákon hallottakra hivatkozott vita közben: nálunk azért tanács és nem önkormányzat egy-egy település vagy megye irányító szervezete/testülete, mert más a jogrendje Romániának, mint Magyarországnak – érvelt a fiatal újságíró.
Kommunista vs. nemzetközpontú nyelvművelés
Az egyetemeken oktató vagy kutatóintézetekben dolgozó nyelvészek közül is sokan elfogadják, hogy az emberi nyelv elsősorban az érintkezés, a kommunikáció eszköze, és csak azután a tudomány tárgya. Természetesen a nyelvművelés is így látja ezt, ezért kijelenthető: az említett észrevételek helytállóak, a sajtónak törekednie kell a szabványmagyar (standard: irodalmi és köznyelv) használatára még akkor is, ha az utódállamokban is kialakultak a magyar nemzeti nyelvnek különböző regionális változatai. A kérdésről nagy vita zajlott le a 90-es években a Kárpát-medencei magyar nyelvtudósok közt. A véleményeket kötetbe foglalta a tekintélyes budapesti Osiris Kiadó Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról címen. Az úgynevezett kommunista nyelvművelésen néhány évtizede felülkerekedő nemzetközpontú nyelvművelés elvei szerint az oktatásban, a tudományban, a sajtóban, a művelődési életben a normához kell igazodnunk.
A normán sokan a magyarországi, főként a budapesti nyelvváltozatot értették. Volt normavita is, azt meggyőzően árnyalta, finomította Péntek János kolozsvári nyelvészakadémikus, amikor egyebek közt azt mondta: földrajzi értelemben ma központi norma nincs, semmiképpen nem lehet azt állítani, hogy a hiteles nyelvi mérce a nyelvterület központjában vagy a fővárosban (Budapesten) volna. A központi csupán központi akadémiai és egyéb művelődési intézményeket jelenthet, és jelentheti azt is, hogy ez a standardváltozat (azaz a nemzeti nyelv) fő vonulata. A norma mindig közös vagy éppen egyetemes mércét jelent. A közös nemzeti nyelvnek mindenütt jelen kell lennie, ahol a nemzet tagjai élnek, főképpen a mindenkori írástudók nyelvhasználatában – magyarázza az említett kötetben a jeles szakember.
Ebben a jól megalapozott szakvéleményben a közös azt is jelenti, hogy egységes, benne van az egész magyar nyelvterület, az írástudók közt pedig az újságírók is. Nem jogrendi kérdésről van szó, amikor a nyelvhasználatot, azaz a nyelvnek mint egyezményes jelrendszernek gyakorlati alkalmazását vizsgáljuk. Jó volna az újságíró szakos hallgatóknak alaposabb nyelvelméleti ismereteket átadni, mert ha értik a nyelv/nyelvek működését, könnyebben megtanulják a fordítások fogásait, a sokszor rossz, szó szerinti fordítások talán háttérbe szorulnának valamelyest. A fordítás csínját-bínját is egyetemi szinten kell oktatni, különben az újságírók közül többen is odajuthatnak, mint az egyik székelyföldi rendőrkapitány, aki szerint azért nem lehet magyarul intézménynévként használni a rendőrség formát, mert az magyarországi elnevezés (!).
Ismét Péntek Jánost idézem: „A beszédben vagy az írásban mindig igazodnunk kell egymáshoz, a régiók nyelvét is egymáshoz kell igazítani, meg kell újra ismernünk egymás nyelvi változatait, és adott határig tolerálnunk kell őket, csak ez jelentheti mindnyájunk számára a nemzeti nyelvet (…). Az erdélyieknek egyre több lehetőségük és esélyük van arra, hogy közvetlen tapasztalatból vagy a tömegkommunikáció révén megismerjék az anyaországi nyelvet és nyelvi változatokat, és arra is, hogy részben igazodjanak hozzá, az anyaországinak pedig szintén tudomásul kell venniük a határon túli régiók nyelvét, hozzá kell szokniuk éppen úgy, mint az ö-ző szegedihez, az a-zó palóchoz vagy a szintén nyelvjárásias somogyihoz vagy zalaihoz.”
Tanácsok, önkormányzatok
Szemléltetőanyagként álljon itt néhány példa az erdélyi magyar és a normatív/standard magyar változatokra. Közszállítás – tömegközlekedés vagy közösségi közlekedés; szállítási minisztérium – közlekedési minisztérium; sofőriskola – autósiskola; sofőrkönyv, hajtási engedély – (autó)vezetői jogosítvány; alkoholos vezetés – ittas vezetés; nemzeti út – országút/közút; útgondnokság – közútkezelő; poliklinika – rendelőintézet; küldőpapír – beutaló; perfúzió – infúzió; reanimáló (osztály) – intenzív osztály; kórházi kibocsátó – zárójelentés; megyei tanács – megyei önkormányzat vagy megyei közgyűlés; megyei tanácselnök – a megyei önkormányzat elnöke vagy röviden: megyeelnök; városi/községi tanács – városi/községi önkormányzat vagy városi/községi képviselő-testület; községi, városi, megyei tanácsos – községi…képviselő; municípium – megyei jogú város; municípiumi kórház, municípiumi polgármesteri hivatal – városi kórház, városi polgármesteri hivatal; igazságügyi bélyeg – illetékbélyeg (nem tévesztendő össze a bélyegilletékkel: az első bélyegfajta, a másik pénzösszeg); központi statisztikai intézet – központi statisztikai hivatal; a nemzeti bank kormányzója – a nemzeti bank elnöke; tanügyminisztérium – oktatási minisztérium; tanügyi káder – pedagógus; elméleti líceum – gimnázium (itt jegyzem meg: a magyarországi Gyulán jól működik a kétnyelvűség: helyes felirat iskolanévtáblán: Liceul Teoretic Nicolae Bălcescu Gimnázium); művészeti líceum – művészeti szakközépiskola; pedagógiai líceum – tanítóképző; címzetes tanár (általános- és középiskolában) – tanár; tva – áfa; biztosítóház – egészségbiztosítási pénztár; legfelső bírói tanács – országos igazságszolgáltatási tanács; decentralizált/dekoncentrált hivatal(ok) – megyei közintézmény(ek). Stb. Fontos most megjegyeznem, hogy a közigazgatásban a tanács szót ’település, megye vezetőtestülete’ jelentésben a szovjet uralom előtt is használta nyelvünk, de azok a tanácsok önkormányzati elven működtek, képviselőit a lakosság választotta, akárcsak napjainkban.
Csakhogy 1945–1989 között a szovjet típusú tanácsrendszerben a népi tanácsoknak, majd a (nép)tanácsoknak semmi közük sem volt a demokráciához, a népakarathoz, a település vagy a megye lakóinak akaratához. Ezeknek a szocialista/kommunista intézményeknek emlékét kellett törölni a ’89-es rendszerváltás után a tanács szó kiszorításával, illetve önkormányzat szavunk újjáélesztésével. Ez a felélesztés nálunk főként azért akadozik, mert sokan közülünk – újságírók is! – abból indulnak ki, minek mi a román elnevezése, és legtöbbször nem találják meg a jó magyar megfelelőket.
Nem árt tudnunk, hogy 1945 előtt a román consiliu szónak volt ’képviselő-testület’ jelentése, amelyet ’89-ig nem használták, nem használhatták a románok. A képviselő-testületnek rokon értelmű párja (szinonimája) az önkormányzat. Azzal mit sem kell törődnie az újságírónak, hogy önkormányzat szavunkat már nem is egyszer politikai és diplomáciai feszültségkeltésre használták fel bizonyos bukaresti körök épp szó szerinti fordítással (autoguvernare). Egyébként a románból is kimutatható a rendszerváltás nyelvi tükröződése ennél a szónál is: sfat popular, majd consiliu popular (’néptanács’) ’89 előtt, consiliu (’önkormányzat’) a fordulat után.
A nagy műsorszórású magyarországi rádiókban és televíziókban is elég gyakran a határon túli tudósítóktól elhangzó tanács zavarkeltő lehet: sem a Kárpát-medencében, sem a tengerentúl nem minden magyar érti, miről van szó. Többször hallottam magam is ilyenforma kérdést: ha Románia is EU-tag, miért beszélnek tanácsokról az erdélyi magyarok? Vagy: milyen rendszerváltás volt Romániában, ha megmaradtak a diktatúrabeli tanácsok? Az erdélyi vagy akár a magyarországi magyarokat is gondolkodóba ejtheti például a felvidéki alapiskola vagy a városi hivatal kifejezés rádióhallgatás vagy tévénézés közben. Nem mindeni tudja, hogy általános iskoláról és polgármesteri hivatalról van szó.
Érdemes szólni ezúttal az olvasószerkesztő szerepéről is. Ő sokat segíthet a sajtó nyelvének pallérozásában például úgy, hogy padlizsánra javítja a vinettát, önkormányzatra a tanácsot, képviselőre a tanácsost, gimnáziumra az elméleti líceumot, országgyűlési vagy parlamenti képviselőre a parlamentert. És így tovább. Az volna viszont a jobb megoldás, ha az újságírók rendszeresebben olvasnának nyelvészeti/nyelvművelő írásokat, és ha gyakrabban belelapoznának az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége kiadásában 2002-ben Sepsiszentgyörgyön megjelent Román–magyar közigazgatási szótárba. Mert így gyarapíthatják anyanyelvi ismereteiket, ugyanis akinek munkaeszköze a nyelv, annak anyanyelvét is tanulnia kell.
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár),

Álságos restitúció
A 2001 óta tartó hercehurcában az érintettek körében a legnagyobb csalódást talán a román államelnök és a brüsszeli uniós urak okozták az elmúlt napokban.
És ki tudja, még hányszor fognak csalódni a hosszú távúra tervezett végrehajtásig: a még létező ingatlanok természetbeni visszaszolgáltatásáig, illetve a lebontott, szétlopott, tönkretett kastélyok/kúriák, gazdasági épületek, az „eltűnt" földek kártérítéséig.
2001-ben kezdtek hitegetni bennünket az ügy rendezésével, sokan abban az évben be is adták kérésüket, aztán évek teltek el ilyen-olyan rendeletekbe foglalt hosszabbításokkal, majd megint évek múlva kitalálták, hogy az igazoló iratoknak nem elég a fénymásolata, közjegyzőhöz kell menni (fizess, ha a sajátodat vissza akarod kapni!).
Summa summárum: elérkezett 2013, közben az uniós hiszékenyeket úgy átverte Bukarest, mint ahogy azt a bizonyos valamit a kerítésen, így hát megszületett a restitúciós jogszabály, amely megengedi, hogy akár 15 (!) évig is játszadozzon a politika vagy egy-egy helyi kiskirály a vörösek által megcsúfolt családokkal, történelmi egyházainkkal.
Az államelnökben azért csalódtunk, mert ő volt a kezdeményezője a kommunizmus hivatalos elítélésének, a két ház együttes ülésén kért elnézést a kitelepített és kirabolt családoktól is, ennek dacára most kihirdeti az alattomos törvényt, és azt mondja: ez a restitúciós jogszabály is igazolja, hogy Románia tiszteletben tartja a magántulajdonhoz való jogot. De vajon melyik magántulajdonhoz? A '89 után megkaparintotthoz? A hirtelen összeharácsolthoz? Mert az 1945 és 1950 között elraboltak visszaadását még ma is simán megakadályozhatják – a létező törvényeket kijátszva vagy semmibe véve – felkapaszkodott helyi politikusok.
Meg is akadályozták. Segítette őket az igazságszolgáltatás is! A tárcák fiatal vezetőinek – úgy tűnik – halvány gőzük sincs az 1945 utáni kommunista diktatúra törvénytelen törvényeiről. Az osztályalapon történő deportálásokról/kitelepítésekről, teljes vagyonelkobzásról, munkatáborokról, kényszerlakhelyről, az 1964-ig – esetenként még azután is – tartó hátrányos megkülönböztetésről (csak nehéz fizikai munka érettségizettnek, diplomásnak, doktori fokozatosnak is!), és mindemellett még a Szekuritáte is segítette a Duna-csatorna működését is.
Amerikában született és nevelkedett, erdélyi gyökerű magyar fiatalember nemrégiben egyszerűen nem értette, nem is tudta felfogni/értelmezni sem magyarul, sem angolul azt, hogy a magántulajdonra egyik percről a másikra – fél óra alatt – az állam kezet tett. – Hogyhogy elvette azt, ami a tiéd? Mi köze hozzá? Ez felfoghatatlan, nem lehet érteni – mondta.
Erdélyben és Bukarestben épp azt nem akarják érteni bizonyos politikacsinálók: mi az, hogy a tiéd (volt), és kéred vissza. Náluk általában kettős mérce működik, íme: az elvtársakból lett mostani vagyonosak munkahelyteremtők, az 1949-es államosítás előtti vagyonosak kizsákmányolók voltak. Egy ilyen – most 90 éves – kizsákmányolónak bélyegzett talpig úriember kijelentette: 100-105 éves lesz, amire rá kerül a sor a kártérítéssel. De nem adja fel, mert nem akar örömet szerezni sem a brüsszeli, sem a bukaresti politikusoknak.
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár)

Idén is díjazták Udvarhely legprímábbjait
Nyolcadik alkalommal díjazták Székelyudvarhely legprímábbjait: a Príma Rádió tulajdonosa, László János által életre hívott Príma Polgár-díjakat évről évről olyan udvarhelyi személyek vehetik át, akik közéleti, gazdasági munkásságukkal hozzájárultak a város fejlesztéséhez, hírnevének öregbítéséhez, tudományos, művészeti, kultúrpolitikai, sporttevékenységükkel hírnevet szerezvén Udvarhelynek.
Az idén fennállásának tizenhatodik évét ünneplő Príma Rádió 2006 óta hallgatóinak bevonásával kutatja fel Székelyudvarhely értékmentőit. A cél bemutatni értékes székelyudvarhelyi embereket, minél szélesebb körben ismertetni tevékenységüket. „Az idei díjazottak kiválasztásában nagy segítséget nyújtottak az előző évek díjazottjai, akikkel idén megalapítottuk a Príma Polgár Kuratóriumot. A kuratórium tagjai az eddigi évek kitüntetettjei, valamint a rádió tulajdonosa és szerkesztősége” – mondta el a vasárnap este tartott díjátadó ünnepségen Orosz-Pál Levente, a Príma Rádió igazgatója. Rendhagyó módon tehát idén a díjazottak méltatását az előző évek Príma Polgárai végezték.
A 2013-as év Príma sportolója Szőcs László, a Futsal Klub Székelyudvarhely játékosa, akinek kiemelkedő sporttevékenységét Jakab Zoltán egykori Príma sportoló ismertette. Szőcs László játékosként végigjárta a nagypályás korosztályos csapatokat, 2012-ben visszatért szülővárosába, az akkor még létezett Sport Klubhoz, majd 2013 nyarán az újonnan alakult FK Székelyudvarhely játékosa lett.
A Príma művész díjat ezúttal Kalló László festőművész vehette át, akinek tevékenységét Elekes Gyula korábbi díjazott és a székelyudvarhelyi Művelődési Ház igazgatója ismertette. Kalló László sajátos lelki szűrőn keresztül jeleníti meg festményein az erdélyi tájat, különösképpen foglalkoztatja az egyre pusztuló székely falu képének megörökítése. Akvarelljeiben tudja leginkább kifejezésre juttatni azt a harmóniát, amelyre egész életében vágyik. Paradox módon ezzel az anyaggal és technikával vív örökös küzdelmet – vázolta Elekes.
A 2013-as év Príma pedagógusának Laczkó Györgyöt, a Tamási Áron Gimnázium igazgatóját választotta a kuratórium. Mint Szakács István Péter egykori Príma pedagógus elmondta: Laczkó György úgy gondolja, hogy sikerült több mint egy évtizeden át megtartani a „Gimi” rangját, ápolni hagyományait, akkor is, amikor nem a fellendülés jellemzi a román tanügyet. Az álma az volt, és ma is az, hogy a város legpatinásabb épületét újítsák fel, adják vissza eredeti pompáját.
A Príma orvos-díjat Tóth Attila, a székelyudvarhelyi kórház fizikoterápiás osztályának főorvosa vehette át. Tóth Attila 1989-ben került Székelyudvarhelyre. Öt év után a kórház aligazgatója lett, majd 1995-től 2001-ig az intézmény igazgatója volt, ’94-től egyben a Dr. Imreh Domokos Kórházi Alapítvány elnöke is. „Már fiatal korában aktív szellemi és társadalmi életet élt: kipróbálta magát a színjátszás és a tánc terén is, a kilencvenes évek közepétől a székelyudvarhelyi asszisztensképzőben tanít” – méltatta a díjazottat Venczel László sebész-főorvos, aki a Príma-díjátadó első Príma orvosa volt 2006-ban.
„Egyre több hallgatónk jelezte az elmúlt évek során, hogy sokan vannak azok is, akik nem székelyudvarhelyi lakosként, de sokat segítenek az itt élők érdekében. Segítenek, mert szeretik a székelyudvarhelyieket, szeretik városunkat, szeretik azt a szellemiséget, amelyet elődeink megteremtettek, nekünk pedig feladatunk továbbvinni azt” – magyarázta az est házigazdája. Idén tehát a már meglévő öt díj mellett a városunkért tevékenykedő, de nem Székelyudvarhelyen élő polgárok díjazását is kezdeményezték. Az Udvarhelyért Príma-díjat Szőke László Budapesten élő újságírónak, a Fekete-Fehér blog szerzőjének ítélte a kuratórium. A díjazott munkásságát Komoróczy György ismertette, majd a laudáció végén a díjazott üzenetét hallgathatták meg a jelenlévők.
Végezetül a Príma polgár díjat Lőrincz György írótól vehette át Abrán Tünde gyógyszerész. „Abrán Tünde szerint a gyógyszerészeti munka nem látványos ugyan, de annál inkább szükséges. Fontos az emberek elfogadása, és az, hogy adni többet jelent, mint kapni” – mondta el laudációjában a korábbi díjazott.
Az esemény díszmeghívottja volt Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, az ünnepségen közreműködött a Kékiringó Néptáncegyüttes, Vidovenyecz Edina színművész, valamint a Dr. Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjai.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Van még kutatnivaló – Megjegyzések egy évforduló apropóján
Ha csigalassúsággal is, de halad idehaza is a sztálinizmus osztályalapon véghezvitt gaztetteinek szakszerű feltárása. A tömegtájékoztatásnak köszönhetően pedig a köztudatba is kezd beszivárogni a rémtettek egy részének híre.
A Moszkvából irányított osztályharc vívmányai közé tartozik egyebek közt a birtokos nemesség és főnemesség – iskola és templomépítők – felszámolása: vagyonuk elkobzása, kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásuk, megfigyeltetésük és üldöztetésük a politikai rendőrséggel.
A titokban tartott előkészületek után 1949. március 2-án éjszaka két és három óra között beindult az akció, rá egy fél órára már csak 30-40 kilós csomaggal döcögtek országutakon a kisemmizett családok a kijelölt gyűjtőtáborok felé.
Marosvásárhelyen az erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány szervezésében március 3-án emlékeztek a szégyenletes esemény 65. évfordulójára. Előrelépésnek számít, hogy a népes hallgatóságnak – az egykori kitelepítetteknek és leszármazottaiknak – történész szakember tartott előadást megtalált dokumentumok alapján.
Viták is fakadtak. Mert az eseményeket átélő jelenlévők megjegyezték, hogy bizonyos dokumentumok valótlanságokat tartalmaznak, ugyanis nem igaz, hogy a kitelepített családoknak lakást és állást biztosítottak. Állításukat magam is – mint a szörnyűségek átélője – megerősítem. Lakást is, munkát is (de csak kétkezit érettségi vagy diploma mellett is!) ők maguk kellett keressenek. Leltárt sem készítettek az úgynevezett kisajátítási bizottságok! Nem készült leltár a kastélyok és udvarházak berendezéséről, sem más ingatlanról vagy állatállományról. Mindent széthordtak, elloptak.
A marosvásárhelyi megemlékezés egyik tanulsága: rést kell ütni a kommunista hazugságok falán. Az itt következő megjegyzéseknek talán csak a történelmi hitelesség szempontjából lehet jelentősége. A vásárhelyi eseményről szóló egyik tudósítás azt írja, hogy 1948. február 25-én felkészítőt tartottak a pártaktivistáknak az akció előkészítéséről, március 1-jén titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok (…), és jött húshagyó kedd, a kitelepítés napja.
Csakhogy az a bizonyos húshagyó kedd 1949-ben volt! Tévedés itt az 1948-as évszám, hisz a kitelepítési rendelet 1949. március 1-jén jelent meg és lépett hatályba. Ha 1948. február 25-e nem tévedés, mennyire lehet komolyan venni azt a román sajtóban megjelent állítást, mely szerint a bukaresti pártvezetés 1948 nyarán Sztálin megbízottjának, Vorosilov marsallnak jelenlétében határozta el, hogy a földbirtokosoktól elveszik az 1945-ben még meghagyott 50 hektárt is?
Arról is jó volna olvasni szakmunkákban, igaz-e, hogy Sztálin tervét, mely szerint a földbirtokosokat szibériai munkatáborokba kell deportálni, amerikai közbelépés akadályozta meg? Ez azért is fontos, mert a kitelepítettek közül sokan így tudják, így hallották (köztük jómagam is). A képzelőerő működésbe léphet: a két rémes diktátor közül az egyik 19, a másik egy híján 20. Szibériától függetlenül komolyabb fórumokon mostanában, a kutatások haladtával el-elhangzik a kérdés: Auschwitz után öt évre hogyan történhetett meg ez a nagy disznóság?
Székelyudvarhelyen is volt megemlékezés március 2-án. Ott egyebek közt az hangzott el, hogy a fiatalabb nemzedék jóformán semmit sem tud a ’49-es kitelepítésekről, a fordulat előtt még a történelem szakos egyetemi hallgatók sem hallottak róla, a tankönyvekben ma sem olvasható semmi erről az eseményről. Sőt: a nemrég megjelent A székelység története című kézikönyv és tankönyv is hallgat róla.
Azt viszont pozitívumként említették az alkalmi szónokok, hogy a kolozsvári Gál Mária, a budapesti Gerlóczy Mariette és Széchenyi Kinga (gróf Széchenyi István dédunokája) könyvei mellett ma már mesteri és doktori tudományos dolgozatok/értekezések témái közt megtalálható a romániai kitelepítés is. A restitúció és kártérítés gyalázatos menetéről is szóltak az emlékezők, bírálták az európai parlamenti képviselőket és a hazai igazságszolgáltatást.
A hazugságokról Udvarhelyen is szó esett. A 1949/83-as számú kitelepítési rendeletben is vannak hazugságok, a korabeli kommunista sajtóról nem is beszélve. Például: a kisajátítást végző szervek a legtöbb birtokos gazdaságát siralmas helyzetben találták. Gazdasági gépeiket fedél nélkül, sárban, esőben, hóban kint hagyták az udvaron a rozsda szabad martalékául. Állatállományuk is siralmas állapotban, a földesúri renyheség, lustaság áldozatává lett. Csonttá soványodott lovak, kiálló bordájú szarvasmarhák, lyukas tetejű istállók. (Brassói Népújság, 1949. március 6.)
Ilyen a szemenszedett hazugság! Udvarhelyen így összegeztek: soha többé ne születhessen meseszerű ideológiára és hazugságra épülő társadalmi rendszer, soha többé iskolázatlan, buta emberek ne vezethessenek országokat, de még kisebb közösségeket sem. A rendszerváltozás után a szabad sajtónak köszönhetően meggyőződhettünk a népi bölcseletről: aki hazudik, az lop is.
Komoróczy György. Krónika (Kolozsvár)

Szeretni kell ezt a népet
Id. Hegyi István szívügyének tekintette a népszolgálatot, 1940 és 1944 között nem mozdult el akkori szolgálati helyéről, Petekről; később évtizedeken át lelkész-esperesként működött Székelyudvarhelyen; 1989 őszén - több jeles erdélyi személyiséggel együtt - maga is aláírta a falurombolás, a totalitárius rendszer ellen tiltakozó és Tőkés László temesvári református mellett kiálló petíciót.
Születésének századik, halálának tizedik évfordulója alkalmából az Udvarhelyszéken és Erdélyben széles körben ismert és köztiszteletnek örvendő református esperes-lelkipásztorra emlékezünk.
Hegyi István emlékére (1914-2004)
Hivatástudata, példamutató emberi helytállása sugallta az ezredforduló körüli években a Székelyudvarhelyért Alapítványnak, hogy portrékötetet jelentessen meg Hegyi István gazdag életútjáról. A megrendelt kézirat ugyan elkészült még az interjúalany életében, nyomdai megjelenését azonban a mai nap is várják gyermekei, unokái, rokonai, pályatársai, volt hívei, erdélyi és magyarországi ismerősei, sőt: maga a szerző is.
Petek, Székelyudvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár, újból Petek és újból Székelyudvarhely. Ezek voltak sorrendben élete fontosabb és meghatározó állomásai. Alig volt néhány éves, amikor még a felnőtt számára is felfoghatatlan dolog történt: nem mozdultak sehova a faluból, még édesapja parókiájáról sem, mégis egy reggelen más országban ébredt a család. Akárcsak még sok más száz- meg százezer magyar család. A későbbiekben a nemzettragédia felfogásában, feldolgozásában a veleszületett adottsága mellett segített neki a szülői ház, az udvarhelyi és nagyenyedi református kollégium, a kolozsvári egyetem, s nem utolsó sorban az állandó tanulás, önképzés. Fiatal lelkipásztorként látva az erdélyi szórványmagyarság lesújtó helyzetét, utazó titkári beosztást vállalt, hogy felmérhesse a magyar nyelvű iskolahálózat hiánya miatt is létező gondokat, és azokról tájékoztassa feletteseit, volt professzorait. Ravasz László püspöktől tanulta és vallotta, hogy a falu nagy erőtartalékot jelent nemzeti közösségünknek. Ezzel a hittel kapcsolódott be az 1930-as években a falukutató mozgalomba.
A népi írók hatása, különösen a Németh Lászlóé meghatározó volt gondolkodás- és látásmódjában. Lelkipásztorként, esperesként is mindig azt tartotta: nagyon fontos a néppel való törődés. Székelyudvarhelyre kerülése (1958) után első dolga híveinek felkeresése volt. Minden családról mindent tudott. Az utcán is megállt beszélgetni híveivel, megkérdezte: hogy van a család, a gyermekek járnak-e iskolába, hogy tanulnak, beteg-e valaki stb. Annak ellenére, hogy mindig kritikus szemmel nézte a társadalmi folyamatokat, hazait, magyarországit, európait egyaránt, látta a hibákat és elégedetlen volt a magyar sorskérdések kezelésével, a magyar-magyar viszonnyal, kijelentette: szeretni kell ezt a népet minden gyarlóságával együtt. Megindítóan szép és tartalmas vallomás. Őszinte, igaz. Igaz, mert olyan ember mondta, aki egész életében bizonyíthatóan szívügyének tekintette a népszolgálatot, elsősorban szülőföldje népének szolgálatát.
Emberi tartását, népéhez és a faluhoz való hűségét jól példázza az 1989-es – aláírásával igazolható – szembefordulása a diktatúra faluromboló politikájával. Vállalva a meghurcolást, a zaklatást. Huszonhat évi udvarhelyi szolgálata alatt 3390 gyermeket keresztelt, 2398 fiatal konfirmált, 1142 párt esketett és 1298 halottat temetett. Nagyenyeden 1942-ben jelent meg nyomtatásban A falusi lelkipásztor sajátos feladata című tanulmánya, amely ma is útmutatóul szolgálhat különösen a fiatal – falusi gyülekezetben szolgáló – pályatársaknak. 1999-ben állami kitüntetést vehetett át Budapesten Orbán Viktor kormányfőtől a kisebbségi közéletben kifejtett munkásságáért.
Most Ő is, a néhai lelkipásztor, sokak/sokunk Pista bácsija, valahol fenn az Égben Wass Alberttel, Németh Lászlóval, Makkai és Ravasz püspökkel, Soos Gézával és Reményik Sándorral szorgalmasan olajozza a csillagok tengelyét…Hogy legyen igazi csillagfordulás!
Gondoljunk Rá kegyelettel, áhítatos tisztelettel.
Komoróczy György, Székelyhon.ro

Névtolvajok és hamisítók
Nemrégiben mondta a Kossuth Rádióban egy román fiatalember: örvend, hogy részt vett Kolozsváron, a Bánffy-palota udvarán rendezett könyvvásáron, mert várostörténeti előadásokat is hallgathatott, melyek nyomán teljesen megváltozott korábbi véleménye a város múltjáról.
Meggyőződéssel mondta, amit arról középiskolában tanult, abból egy szó sem igaz. A tények beszélnek – folytatta –, hisz eddig nem tudta, hogy létezik Kolozsváron például Bánffy-, Béldi-, Jósika (Józsika)-palota vagy Wass-ház, és azokat, valamint más, pompás középületeket magyar tulajdonosok építettek, és az ő tulajdonuk volt a rémuralom beállta előtt (…). Ennyit bevezetőül.
Miközben a Székelyföldet átszelő kirándulóbusz Hunyad megye irányába tartott, utasai megfigyelhették egy-egy település különböző feliratait, intézményneveit, helység- és utcanévtábláit is.
Látható volt például helységnévtáblán a -haza utótag -háza helyett (Szentegyhaza), utcanévtáblán Aron, Gabor, ut, Gheorghe Doja az Áron, Gábor, út, Dózsa György helyett; építőtelepen táblán díszelgett vezetéknévként a Laszlo és Sandor a László és Sándor helyett, menetrend szerinti autóbuszon pedig cégnévként: Balint Trans Bálint Trans helyett.
Volt persze bőven líceum gimnázium vagy szakközépiskola helyett, néhol gimnázium váltotta fel az általános iskolát, és a tanácsok is simán lekörözték az önkormányzatokat. Múzeumban, várkastélyban Hunyadi Jánost Iancu de Hunedoara szorította sarokba, Őraljaboldogfalván a Kendeffy családnév Cândafi formában került egy – turistákat tájékoztató táblára –, mi több: akadt olyan idegenvezető, aki a Kendeffy család román eredetéről beszélt.
A neveinkről, szavainkról lemaradt ékezetek apropóján talán nem fölösleges megemlítenem, hogy a 14. század közepére kibontakozott a magyarban a hosszú magánhangzók rendszere, és a rövid-hosszú éles szembenállás azóta is jellegzetes vonása nyelvünknek. Azt is jó tudnunk, hogy az előmagyar korban még csak rövid á hangunk volt, de a honfoglalást jóval megelőzően, mintegy 3-4 évszázaddal korábban már volt hosszú á hangunk. A lemaradt ékezetekkel jeles íróink, költőink közül többen is foglalkoztak.
Sütő András idevágó mondatai következnek: „Akkor onnan mind leszálltak a harangok, elbúcsúztak a hangjuktól, és fölsorakoztak Gábor Áron előtt, hogy megolvassza őket, ágyút öntsön belőlük (…)
Nappalok és éjszakák mosódtak egybe az anyanyelv betegágya fölött. Hallgassátok a tisztelendő atya prédikációit! Az öreg székelyeknek magyarul – a gyermekeiknek angolul hirdeti az igét. Már az Isten is kétnyelvű? Ó, nem, nem hagyom lekopni a nevemről az ékezetet. Kereskedelmi szerződést sem írok alá, ha nevemről az ékezetet el meri hagyni valaki! Egy rossz hangsúlyért perselypénzbüntetést fizet a gyermek. Igen, büntetni kell, bírságolni kegyetlenül, aki a nyelvét megcsúfolja! (…)
Az egyszer elveszett ragok, jelzők, ékezetek meg nem kerülnek. Az elhagyott esernyő előkerülhet – ha szerencséje van – a Talált Tárgyak Irodájában. Ilyen iroda a szavaink számára nincsen. Az ékezetektől megfosztott nevek, mint Gyorffy, Gyongyosi, Rakoczy, saját gazdájukon kívül – akinek orrbavert és szánalmasra facsarodott képüket elpanaszolhatnák – nincs, akihez forduljanak.” (Engedjétek hozzám jönni a szavakat)
Azt, hogy a kommunista diktatúra soviniszta gyakorlata megpróbálta kisajátítani történelmi nagyjainkat is, és például Dózsa Györgyből Gheorghe Doját csinált, Hunyadi Jánosból Iancu de Hunedoara lett (a tankönyvekben vagy a vajdahunyadi várkastélyban), Kinizsi Pált pedig Paul Chinezu álruhájába öltöztették – nem kell tudomásul vennünk, és nekünk nem kell ezt a gyakorlatot követnünk.
Neveink védelmében sokat tehetnek a szórványban élő magyar önkormányzati képviselők is. A vezetéknév/családnév – különösen a történelmi – szent és sérthetetlen! Bármilyen nyelvű szövegbe kerüljön is, eredeti alakja, formája nem változhat. Név- és történettudományi munkák bizonyítják, hogy a fentebb említett nevek magyar eredetűek. Viselőik magyarnak tartották magukat. A besztercei nemesi előnevet viselő Hunyadiakról oklevelek alapján megállapította a kutatás, hogy a család legrégibb hiteles ősei Magyarországon tűntek fel, és római katolikus vallásúak voltak.
A Dósa (Dózsa) vezetéknév apanévből alakult -sa képzővel magyaros névadás szerint. Dózsa Györgyöt székely–magyar vitézként tartja számon a történetírás. A malomvízi nemes és gróf Kendeffy család az 1400-as évek előtt a Kende nevet viselte, abból – magyaros névadással – a -ffy (= fia) szócska hozzáadásával lett a Kendeffy forma.
A kende az etelközi magyaroknál méltóságnév volt, akárcsak a gyula. Idővel az uralkodókon kívül más előkelők is használhatták ezeket a megnevezéseket. A kende is, a gyula is török eredetű szó/név nyelvünkben. A magyarból eredetezhető családnevek csoportjába tartoznak a helységnévből -i képzővel alakult nevek is, mint a Báthori, Bocskai, Bolyai, Hunyadi, Kinizsi, Teleki, Toldi vagy Tholdy stb.
Tapasztalhattak még más, hasonló, furcsa dolgot is a kirándulók: például a dédácsi (piskitelepi) arborétum román nyelvű leporellója meg sem említi a ritka értékű növénykert alapítóinak, egykori tulajdonosainak vagy a benne található kastély építtetőinek nevét. Így hát a kíváncsi magyar olvasó hiába is keresi a Fáy, a Gyulay vagy az Ocskay neveket. Mert azokat is – akárcsak a többieket – ellopták a fehér inges névtolvajok és Erdély szellemi örökségének meghamisítói.
Komoróczy György
A szerző székelyudvarhelyi nyelvművelő, közíró
Krónika (Kolozsvár)

Sütő András igaza
Ki hitte volna, hogy még a huszonöt éves évfordulón is eszünkbe fognak jutni boldog emlékű írónk Marosvásárhely fekete márciusa előtt mondott szavai: „A diktátor tetemének bűze még mindig érződik az országban.”
Érződik ma is, mert annak idején némelyek csak a rémuralom megdöntését tűzték ki célul, közben tíz körömmel ragaszkodtak berendezkedésük megtartásához.
A nagybetűs Idő hozott, amit hozott, de tény és való, hogy a közéletből kicsoszogó elvtársak gondoskodtak az ifjabb tanítványok hatalomba csempészéséről.
Tovább éltetve ezáltal például az idejétmúlt romantikus őskeresésből táplálkozó túlfűtött, beteges hazafiságot vagy az őshonos erdélyi magyar nemzeti közösség alapvető jogainak lábbal tiprását is.
Elég, ha most csupán a székelyföldi kormányhivatalok vezetőinek magyarellenes magatartását vizsgáljuk nemzeti szimbólumaink vagy a vagyon-visszaszolgáltatás kérdésében, hamar rájövünk: a román politikai közgondolkozás vajmi keveset változott 25 év alatt, és bizonyos, hogy jó néhány vezető politikus simán elhasalna a modern Európa és a transzszilvanizmus szigorlatán. Minden kétséget kizáróan a diktátori vérvonal folytonosságának bizonyítékai azok a ’89 után született paragrafusok és rendeletek, amelyek összefüggésben állnak a nemzetelmélettel vagy a nemzeti szimbólumok használatával.
Ma már Brüsszel is tudja, hogy vége a kommunista állam-nemzet /politikai-nemzet felfogásnak, helyébe a kultúr-nemzet elmélet lépett: a nemzetet a közös nyelv, származás és kultúra jelenti, nem a közös állam. Az erdélyi magyarság a magyar nemzet része, nem a románé! A magyarországi vagy a moldovai románok pedig a román nemzet részei. És így tovább. Mi nem magyarul beszélő románok vagyunk, mint ahogy azt a diktátor gondolta, hanem magyar anyanyelvű magyarok. Nemcsak az anyanyelve közös a világ magyarjainak, hanem például nemzeti szimbólumai is: a piros-fehér-zöld vagy a Himnusz.
Épp ideje volna megtanulniuk a kormányhivatalok (prefektúrák) vezetőinek is, hogy nem kizárólagosan más állam/ország zászlójáról és himnuszáról van szó a fentebb említett színek és a Kölcsey-féle, Istent dicsőítő költemény esetében, hanem a hazai magyarságnak is nemzeti jelképeiről. Na és mi van akkor, ha elhangzik más nemzet himnusza, vagy kitűzik más nemzet zászlaját? Az égvilágon semmi.
Az EU, de főként Románia szégyene, hogy 2014-ben államalkotó nemzeti közösség jelképeinek használatát tiltó paragrafusokra hivatkozhatnak és bírságolhatnak kisstílű kormányhivatalnokok. Rontják ők az országimázst az 1945 után elkobzott vagyonok visszaadásának gáncsolásával és a bírósági perek sorozatával is (Bánffy-erdők stb.).
A mostani végrehajtó hatalom és politikai pártja több épkézláb dolgot is felrúgott a 25 éves évforduló eljövetelére. Jó néhány európai államfő jelenlétében nemrég a Parlamentben ünnepi ülést tartottak a diktatúra rémtetteire is emlékezve, beszéltek a politikai üldözöttekről, bebörtönzöttekről, deportáltakról, kitelepítettekről, kényszerlakhelyre és munkatáborokba hurcoltakról – hitegetve őket méltányosabb anyagi elismeréssel.
Nos erre fel néhány napja, kormánydöntésre hivatkozva, megjelent a sajtóban: „Az idei év végi szinten fagyasztják be az 1945. március 6. után politikai alapon meghurcoltak, külföldre deportáltak juttatását, nem kapnak pluszpénzt a háborús veteránok, rokkantak és hadiözvegyek sem, mint ahogy az 1987-es brassói és 1989. decemberi események résztvevői sem.”
Gyönyörű születésnapi ajándék! De épp a diktatúra üldözötteinek?! Következtetés: nemcsak Sütő Andrásnak volt igaza, hanem azoknak a Bukarestben, erdélyi nagyvárosokban és a nyugati diaszpórában november 16-án tüntető románoknak is, akik azt skandálták: Jos comunismul! (Le a kommunizmussal!) És igaza van a zetelaki János bácsinak is: ez a kormány csak annyit ér, mint a nóta végén a sejhaj.
Komoróczy György |
Krónika (Kolozsvár)

Báró elvtárs
Ezt a – képzelőerőt megmozgató, a közép- és kelet-európai kommunista berendezkedésre is utaló – címet választotta a közelmúltban magyarul is megjelent könyvének Jaap Scholten Budapesten élő holland író.
könyv alcíme: Utazás az erdélyi arisztokrácia letűnő világában (Corvina Kiadó Budapest, 2014). A művet a kiadó izgalmas, megrendítő és felkavaró riportokat tartalmazó dokumentarista munkának tartja. Megkapta Hollandiában a történelmi témájú alkotásoknak járó kitüntető díjat (Libris Geschidenis Prijs).
A szerző a ’89-es fordulat után, a diktátor-pár kivégzését követő napokban Bukarestbe utazott, hogy meglátogassa a Hollandia nagyköveteként ott dolgozó nagybátyját. Majd Erdéllyel kezdett ismerkedni. Sok mindent látott-hallott ismétlődő ideutazásai alkalmával, 2006-ban pedig már azért jött az általa igen megkedvelt Erdélyországba, hogy riportot készítsen a törvénytelen erdőirtásokról. Akkor hallott először az erdélyi birtokos nemesség, illetve az arisztokrácia 1949-es kitelepítéséről, vagyonának teljes elkobzásáról és a családok kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásáról.
A fiatal holland író búvárkodásba kezdett, igyekezett az Erdélyről/Romániáról szóló ismereteit gyarapítani személyes kapcsolatai révén is, mi több: hogy még otthonosabban, szakszerűbben mozoghasson a kisemmizési témában, Budapesten elvégezte a Közép-Európai Egyetem társadalom-antropológia szakát. Felismerte Erdély sokszínűségét, úgy vélte, van hasonlóság szülőföldünk és Hollandia közt.
Majd megtudta, hogy a 80-as években a román diktátor áruba bocsátotta az erdélyi németeket és zsidókat, valamint azt is, hogy 1947-ben mind Magyarországon, mind Romániában törvény által eltörölték a történelmi réteget, a birtokos nemességet. Megtiltották a családi nemesi/főnemesi címerek, a címek és rangok, a birtokra utaló nemesi előnevek használatát.
A szerzőtől sógornője megkérdezte, miért érdekli oly nagyon őt az erdélyi történelmi családok helyzete, miért akar könyvet írni róluk? A többféle válaszból ezúttal csupán egyet-kettőt említek: mert az erdélyi birtokos nemesség és annak felső rétege, az arisztokrácia népközelben élt, értéket, kultúrát teremtett, ez a réteg volt az iskola- és templomépítő, mégis 1945 után drámai sorsban volt része, kisemmizte, szolgasorba taszította őket a kommunizmus.
Erről eddig nagyon keveset írtak és Nyugat-Európában szinte senki sem ismeri múlt századi sorsukat és történetüket – sorolta a szerző, majd a legvégén azt a tulajdonságukat említette, amely mindannyiukat összeköti: az állhatatosság.
Jaap Scholten a mintegy hatvan interjú alapján készült történeteket három részben írja le: az első a kommunizmus előtti időkről szól, a második az 1945–1989 közöttiről, a harmadik a ’89 utániról. Szó esik ezekben a fejezetekben egyebek mellett a Nyugatra távozásról, az ittmaradásról, visszatérésről, újrakezdésről. A történetekben igen gazdag, jól dokumentált munkában hiteles személyek, történészek, más értelmiségiek szólalnak meg, rávilágítanak a Szekuritáté és a pártvezetők disznóságaira.
Olvashatunk például a hírhedt Duna-csatornáról, a jilavai és szamosújvári iszonyatos börtönviszonyokról, a kollektivizálás menetéről vagy akár a KGB vigyázó szemeiről. Aztán tátva marad a naivabb ember szája, amikor a bukaresti vagy budapesti újgazdagokról kezd olvasni, szép számmal van köztük volt szekus és ávós.
Egyetemi tanár mondja a könyvben, hogyan kaparintották meg az elkobzott vagyonokat ezek az emberek, ’89 után pedig gyarapították. De nem érzik magukat biztonságban – mondja a professzor –, ezért hordják a készpénzzel megpakolt nagy sporttáskákat Lichtensteinba. Egy olasz bankár pedig arról beszél, hogy a most vagyonos románok körében a világ legtermészetesebb dolga, hogy cégeiket beviszik egy külföldi holdingba, amelynek Hollandiában, Cipruson vagy Máltán van a székhelye.
Arra is volt példa Bukarestben, hogy egy 16 éves kamasz a szülei hitelkártyájával és jóváhagyásával Maseratikat és Lamborghiniket vásárolt... (Kezd most már oszlani előttem a homály, miért nincs pénz az 1949. március 2-a éjszakáján kisemmizett és évtizedeken át üldözött földbirtokosok kártérítésére, de a szántóföld is elfogyott a törvényes 50 hektár visszaméréséhez, emellett az erdő is vészesen fogy a volt tulajdonosok elől. De csak előlük! Kell-e vajon csodálkoznunk, miért késik a volt politikai foglyoknak és elhurcoltaknak a tavaly év vége felé megígért méltányosabb anyagi megbecsülés postázása? Talán a miniszterelnök tudna erre válaszolni.)
Azt mondja a szerző a magyar kiadáshoz írt előszóban, hogy az olvasó a Bánffy, Bethlen, Haller, Kálnoky, Mikes és Teleki család gazdag történetét tartja a kezében. Ez csak részben fedi a valót, ugyanis a velük rokoni kapcsolatban álló más főnemesi és köznemesi történelmi családokról is bőven szó esik a könyvben.
Talán ezért beszél az író egy helyen DO-arisztokráciáról (D. O. = domiciliu obligatoriu, azaz: kényszerlakhely; személyi igazolványukban a fénykép fölött díszelgett a megbélyegző D. O.). Néhány név felsorolása után azt mondja egy helyen a könyvben Scholten: amennyire meg tudtam ítélni, ezektől az emberektől idegen a képmutatás, iszonyú erő halmozódott fel bennük, talpig becsületesek, és erkölcsileg kikezdhetetlenek. Ez pedig nem semmi! – ahogy mondani szoktuk a mai nyelvi divat szerint.
Sok mindenről lehetne és kellene még írni Jaap Scholten könyvének apropóján. A terjedelmi korlátok azonban még csak néhány megjegyzést engednek: az irodalomjegyzék, időrendi áttekintés, fogalomtár, a térképek és fényképek igencsak előnyére válnak a vaskosabb kötetnek. A gördülékeny szöveg a szerző és fordító (Bérczes Tibor) kifinomult stílusérzékét dicséri. Végezetül: találkoztam azzal a könyvben említett „birtokáról kiebrudalt nemes”-sel, aki egy elhagyatott sepsiszentgyörgyi kávézóban beszélt az írónak és tolmácsának a kitelepítés éjszakájáról, és azt mondta: a Báró elvtárs remek könyv, Jaap Scholtennek gratulálok!
Jaap Scholten: Báró elvtárs – Utazás az erdélyi arisztokrácia letűnő világában, Corvina Kiadó Budapest, 2014
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár)

Életünk szorításában
Székely Ferenc újabb beszélgetőkönyvéről
Úgy tűnik, Székely Ferenc rátalált pennás jellegű hivatására. Jó pár esztendeje beszélgetőkönyveket ad közre, többnyire születési évfordulójukat ünneplő jeles személyiségeket szólaltat meg. Ez az egyetlen "szervező elv". Mint a többiben, ez utóbbi kötetében is az irodalmárok "vezetnek", alanyai között szinte fehér hollónak számít a néprajzkutató, a történész, a fafaragó vagy a festőművész, aki a tollforgatáshoz is ért. Íme a névsor: Albert Ernő, Balla Zsófia, Ana Blandiana, Csire Gabriella, Éltető József, Kedei Zoltán, Kenéz Ferenc, Komoróczy György, Lászlóffy Csaba (alighanem ez az utolsó vele készült beszélgetés), Oláh István, Pál-Antal Sándor, Pethő László Árpád, Pomogáts Béla, Sándor János, Tófalvi Zoltán. Az effajta internetes interjúk kísértő átka a sietség miatti felületesség, ezért a válaszolók aggályosabbja nem is bízza a kérdezőre, hanem mint hajdan Kós Károly, maga olvassa újra és újra, javítgatja, cizellálja válaszait. Sajnos, a terjedelmi korlát miatt mégsem lehet igazán elmélyülni a beszélgetésben. Az interjúalanyok egyike-másika sajnálatosan kiszorult az erdélyi látómezőből, némileg kisétált a nyilvánosságból, vagy a kánon kegyetlensége, a kultúrdivat szeszélye szorította pályaszélre. Kántor Lajos Együtt címmel derűlátó előszót írt a könyvhöz. A címre utalva mondja: "A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak". Bár különböző világokat képviselnek, alkotó emberekként: a saját világukat – az mégsem idegen a másikétól, hiszen egyazon kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak, és ebben helye van a jeles román költő Ana Blandianának, hiszen költészete nem véletlenül szólal meg időről időre magyar fordításban is. (Az interjúk, öt korábbi kivételével, 2014-ben készültek, és megjelentek a romániai magyar lapokban, legtöbbjük a marosvásárhelyi Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletében.)
Ízlelgetés kedvéért három idézet a kötetből: "…látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása." (Balla Zsófia)
"Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben: telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán?" (Éltető József)
"A művész sehonnan sem tud 'kiszabadulni'. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: éppúgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása, amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk." (Kenéz Ferenc)
(Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Születésnapi beszélgetések. Megjelent a Véghelyzet Kft. Üveghegy Kiadójának gondozásában, 2015-ben)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Komoróczy György: tíz napig bírom Udvarhely nélkül
Komoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk.
A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel?
Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt.
Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába.
A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk.
Miért Székelyudvarhelyt választotta a család?
Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét.
A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet?
Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette.
férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort.
Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés.
Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát.
Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden.
Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda?
Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni.
Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna?
Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem.
Udvarhelyre hogy került vissza?
A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában.
A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején.
Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei?
Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége.
Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni.
A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg.
Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában.
A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte.
Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem.
Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is.
Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni.
Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat.
Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak?
Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk.
Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer.
A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá?
Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Töretlenül
Tizenöt alkotóval – íróval, költővel, képzőművésszel vagy éppen a humán tudományok valamely ágazatának művelőivel – készített születésnapi beszélgetést Székely Ferenc, majd rendezte kötetbe Harangszó a szélben cím alá.
Szép vállalkozás, szép gesztus: hisz nemegyszer azt látjuk, hogy a pályájuk végéhez közeledő vagy legalábbis annak delén túl lévő szerzők (a meginterjúvolt személyek hetven-hetvenöt vagy nyolcvan évesek) gyakorta úgy érzik, a világ túl nagyot változott, elfordult tőlük, emiatt keserűség és elbizonytalanodás vehet erőt rajtuk. Ilyen helyzetben jól jön minden pozitív jelzés, például egy ilyen „ünneplő interjú” is. Egyébként – hogy az iménti teóriát máris cáfoljam – az itt megszólaltatott alkotók egyikén sem érezhető megfáradás, elbizonytalanodás, annál több lendület, tetterő, további alkotókedv. Íme a névsor: Albert Ernő (néprajzkutató), Balla Zsófia (költő), Ana Blandiana (költő), Csire Gabriella (író), Éltető József (költő), Kedei Zoltán (festő), Kenéz Ferenc (költő), Komoróczy György (nyelvművelő), Lászlóffy Csaba (költő-író, meghalt 2015-ben), Oláh István (költő), Pál-Antal Sándor (történész), Pethő László Árpád (költő), Pomogáts Béla (irodalomtörténész), Sándor János (fafaragó), Tófalvi Zoltán (történész-író). A listán láthatjuk, hogy a szépírók vannak túlsúlyban, de a kép színes. Az előszót jegyző Kántor Lajos így fogalmaz: „A megkérdezettek, nem annyira koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint, különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak. De mindjárt hozzátenném, ebben a felvonulásban érdemi helye van a román költőnőnek, Ana Blandianának (…)”. Székely Ferenc gyakorlott újságíróként jól felkészülten kérdez, érezhető, hogy elmélyülten ismeri interjúalanyai sorsát, műveit. Bár vannak visszatérő, sematikus kérdések, ezek nem zavaróak, inkább áttekinthetőbbé és összevethetőbbé teszik az egyes életpályákat. Jellemzően életút-beszélgetések ezek, összegző, értékelő jellegűek. Többnyire a teljes pályaív kirajzolódik: gyermekkori élmények, iskoláztatás, mesterek, szellemi központok, barátságok, művek, munkahelyek, alkotói hitvallások. Olykor döbbenetes részleteket olvashatunk – elég arra gondolnunk, hogy mindannyiuk pályaívében cezúraként van jelen a kommunista rezsim. Ennek ellenére a beszélgetések hangulata nem siránkozós. Székely Ferenc tapintatosan, de megpróbálja kihozni az alkotókból pályájuk lényegét: a pozitívumokat, megvalósításokat és a kudarcokat, frusztrációkat egyaránt. A megkérdezettek mindegyike nyitott, önelemző, már-már gyónásszerűen őszinte, letisztultan, higgadtan képes végigtekinteni az elmúltakon. Nincsenek vádak, csak józan következtetések. Jól mondják: ebben a korban már mindenki tudja, mit ér és hol a helye, ez ad egyfajta nyugodtságot. Anélkül, hogy – helyszűke miatt – az egyes interjúkat külön méltatnám, vagy bármelyiket kiemelném, jólesően állapítható meg az optimizmus, az életkedv. Amint erre utaltam, a megkérdezettek többségének további tervei, elkészítendő munkái vannak, szó sincs az öregségből fakadó megfáradtságról, rezignációról. Inkább csak arról, hogy ami eddig volt, az kötelez a folytatásra. Jó az, hogy megszületett ez a kötet, jó az, hogy Székely Ferenc újra fókuszba helyezte az „ezüstgeneráció” néhány prominens tagjának életművét. Olykor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy újat, ergo nagyot csak fiatal művészektől várhatunk, és hetven fölött már „lefutott pályáról” beszélhetünk. A kötetben szereplő szerzők utóbbi években megjelent alkotásai rácáfolnak erre, bizonyítva, hogy az összegző művek gyakorta csak az életpálya végén születnek meg. Ezért hát a magam részéről a megszólaltatott szerzőknek további alkotóerőt kívánok, Székely Ferencnek pedig azt, hogy immár hagyományt teremtve a születésnapi beszélgetésekből, folytassa a sorozatot! Százhalombatta, 2015.
ZSIDÓ FERENC
* Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)