Kezdeményező testület alakult az erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létrehozására
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója egy Erdélyi Múzeum létrehozását kezdeményezte, ahová összegyűjtenék az erdélyi képzőművészeti alkotásokat és hozzáférhetővé tennék a közönség számára. A program segítése érdekében Vargha Mihály egy reprezentatív kezdeményező testületet hozott létre tekintettel a tervezett erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény több művészeti ágat magába foglaló jellegére, valamint összerdélyi gyűjtési területére. A testület első tanácskozását 2012. március 17-én 10 órai kezdettel tartja Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum dísztermében. A kezdeményező testületbe a következő szakembereket hívta meg a múzeum igazgatója: Kántor Lajos, Kolozsi Tibor, Murádin Jenő, Németh Júlia (Kolozsvár) Bartha József, Kusztos Enikő, Szepessi László (Marosvásárhely), Jakobovits Miklós, Jakobovits Márta, Újvárossy László (Nagyvárad), Kocsis Rudolf, Szekernyés János (Temesvár), Véső Ágoston (Nagybánya) Orth István (Nagyszeben) Vetró Sebestyén András (Brassó) Mráz Ferenc (Bukarest) Botár László, Gyarmati Zsolt, Márton Árpád (Csíkszereda) Berze Imre, Vécsi Nagy Zoltán (Székelyudvarhely) Csergő Tibor (Gyergyószentmiklós) Siklódi Zsolt (Gyergyószárhegy) Vetró András (Kézdivásárhely) Bocskai Vince (Szováta) Damokos Csaba, Ütő Gusztáv, Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) (közlemény)
Transindex.ro

Hazahozzák” Végh Sándort szülővárosába
Centenáriumi ünnepség a világhírű hegedűművész emlékére
Születésének századik évfordulóján, május 17-én ünnepi hangversennyel és szoboravatással tisztelegnek Végh Sándor hegedűművész, kamarazenész, karmester és tanár munkássága előtt a Kolozsvári Magyar Operában. A budapesti székhelyű Végh Sándor Kamarazene Központ által idén januárban meghirdetett szoborpályázat nyertes alkotását, Makkai István marosvásárhelyi szobrász munkáját csütörtökön este fél 7-kor leplezik le az intézmény emeleti előcsarnokában, majd az opera zenekarának műsora keretében Mozart-, Bartók-, Schubert- és Szabó Csaba-művei hangzanak el, vezényel Jankó Zsolt, szólistaként közreműködik Béres Melinda hegedűművész.
A zenei szakma és a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) összefogásának eredményeként tavaly februárban alakult meg Budapesten a Végh Sándor Kamarazene Központ, amelynek célkitűzése a magyar kamarazene-kultúra felélesztése és ápolása, amely a 20. században kamarazenészek és együttesek kiemelkedő sorát adta az európai zenei életnek, magyarázta a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában tegnap délben tartott sajtótájékoztatón Gyenge Enikő zenetörténész, a Végh projekt koordinátora. Példaként a Budapest Vonósnégyest, a Waldbauer-Kerpely Vonósnégyest, a Léner-kvartettet, a Magyar Vonósnégyest, a Végh Kvartettet és a Roth Kvartettet említette, hangsúlyozva: az ő jelenlétük révén a vonósnégyes, és tágabb értelemben véve a kamarazene bekerült a pódiumműfajok közé, a koncerttermekben is sztárokként üdvözölték ezeket az együtteseket. A magyar kamarazene- és vonósnégyes-hagyomány legismertebb nemzetközi letéteményese Végh Sándor hegedűművész, kamarazenész és tanár volt, akire munkásságának népszerűsítésével emlékeznek születésének századik évfordulóján. A hangversenyek és nemzetközi vonósnégyes versenyek mellett, amelyeket ebben az időszakban bonyolítanak le, a mostani kolozsvári ünnepség is hozzá kíván járulni ahhoz, hogy Végh Sándort újra „hazahozzák” szülővárosába.
A Kolozsvári Magyar Operában csütörtökön este zajló esemény első mozzanataként leleplezik Makkai István marosvásárhelyi szobrász Végh Sándor-mellszobrát, amelynek elkészítésére idén januárban írt ki pályázatot a Végh Sándor Kamarazene Központ. Gyenge Enikő kiemelte: a felhívásra negyven képzőművész jelentkezett – köztük a kolozsvári Lőrincz Lehel, Kolozsi Tibor és Starmüller Géza is –, a beérkezett pályamunkák közül pedig öttagú zsűri választotta ki a legjobbat. A Végh projekt koordinátora utalt arra is, hogy nem volt könnyű dolguk, hiszen számos remek alkotás közül kellett egyet megnevezniük. A sajtótájékoztatón jelenlévő nyertes, Makkai István elárulta: a Szárhegyi Alkotótábor művészeti csereprogramja keretében a Budapest Galéria vendége volt idén februárban, már ott hozzálátott a mellszobor elkészítéséhez.
A szoborpályázat terveiből különleges fotóalbumot jelentettek meg Végh Sándor 28 arca címmel, amely az aradi Concord Media Jelen gondozásában látott napvilágot, ezt a csütörtöki ünnepség résztvevői is fellapozhatják. Az érdeklődők megvásárolhatják továbbá Löwenberg Dániel Végh Sándor emlékére című monográfiáját, valamint a Végh Sándor Magyarországon címmel kiadott, a mester koncertfelvételeit tartalmazó CD-ket is, részletezte Gyenge Enikő.
Szép Gyula operaigazgató ezután Szőcs Géza magyarországi kulturális államtitkár üzenetét olvasta fel. Elhangzott: „Végh Sándor szellemi hagyatékának be kell épülnie minden magyar kultúrember tudatába, művészetről való ismeretei fundamentumába. Elfogadhatatlan, hogy Erdélyben, Kolozsváron a magyar gyerekek úgy nőjenek fel, hogy ne tudják: városukban nemcsak Mátyás király és Bolyai János született, hanem Végh Sándor, a hegedűművészet állócsillaga is”.
Az ünnepi hangversenyről szólva Jankó Zsolt karmester elmondta: igyekeztek úgy összeállítani a programot, hogy a Végh Sándor által különösen kedvelt zeneszerzők műveit játsszák. Eszerint az opera zenekara Mozart Figaro házasságának nyitányát, Bartók hegedűre és zenekarra írt 1. rapszódiáját, valamint Schubert 5., B-dúr szimfóniáját adják elő, továbbá Szabó Csaba Kis erdélyi szvitjét, amelyet szerzője a művésznek ajánlott. Szólistaként közreműködik Béres Melinda hegedűművész, aki 1993 nyarán megkapta a Végh család által fiatal erdélyi muzsikusok számára létrehozott Végh Sándor Díjat, s az év őszén, amikor egy külföldi ösztöndíj révén a prágai Mozart Akadémián tanulhatott, a hegedűművésszel is volt alkalma találkozni. – Ami a zenekari kurzusait illeti, nem csak együttesként dolgozott velünk, hanem külön-külön mindenkire odafigyelt, hogy a zenekar jobban szóljon – idézte fel Végh Sándorhoz fűződő élményeit Béres Melinda. Hozzátette: a művész számára különösen fontos szerepet játszott a kamarazenélés a zenekaron belül. – Emlékszem, a próbákon és a koncerten is ülve, és a lehető legkevesebbet vezényelt. Arra ösztönzött bennünket, hogy a zenekarban is egymást hallgassuk, s csak olyankor lépett közbe, amikor azt feltétlenül szükségesnek érezte – magyarázta a hegedűművész, aki a hangszeres kurzusokon is sok mindent elsajátított Végh Sándortól, s még egy vonót is kapott tőle ajándékba. – Úgy emlékszem rá, mint egy nagyon kedves öregúrra, akitől rengeteget lehetett tanulni, és aki ugyanakkor nagyon egyenesen, köntörfalazás nélkül megmondta a véleményét. Művészien beszélt, a metaforáira pedig, amelyekkel magyarázott, mostanában is hivatkozom a hegedűórákon – összegezte Béres Melinda.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Egyházi és világi értékek szolgálatában
Kiosztották a JAKK-díjakat
Két marosvásárhelyi és egy marosszentgyörgyi kitüntetettje van a Dr. Jakab Antal Keresztény Körnek (JAKK) a 2012-es jubileumi évben. A Márton Áron püspök méltó utódjáról, a száz éve született gyulafehérvári megyéspüspökről elnevezett kör célja, hogy az egyházukhoz, népükhöz, hagyományaikhoz ragaszkodó, életüket és munkásságukat ezen értékek megőrzésének, ápolásának és továbbadásának szentelő papi és világi személyeket jutalmazza.
A harmadszorra kiosztott bronzplakettet, amely Kolozsi Tibor szobrászművész alkotása, a díszoklevelet valamint a pénzjutalmat Varga Gabriella és dr. Vencser László linzi professzor, a Jakab Antal Keresztény Kör alapítói adták át szerdán délután a Deus Providebit Tanulmányi Házban. A megható ünnepség házigazdája Oláh Dénes főesperes volt, a rendezvény fővédnöke Majnek Antal, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye püspöke, ferences szerzetes, aki írásban küldte el üzenetét.
Bakó Béla, Pál atya sokrétű és mindig a társadalom peremére sodródottak érdekében végzett tevékenységét Portik Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi fő- esperes, a volt szemináriumi társ méltatta. Az emléklap szerint a cigánypasztoráció, a börtönpasztoráció terén valamint az árva és nehézsorsú gyermekek családi típusú házakban való nevelése érdekében létrehozott Szent Erzsébet Társulás megalapítása és működtetése során kifejtett tevékenységét jutalmazták a kitüntetéssel.
A Nagyenyeden alakult és a 120 középiskolás és egyetemista fiatalnak otthont adó Szent Imre kollégium lelki és szellemi vezetését végző Mustármag csoport a keresztény hiten alapuló példaértékű közösségépítő, hagyományőrző és művészeti kulturális tevékenységéért részesült az elismerésben. Történetüket, munkájukat Tarjányi Krisztina értékelte, a díjat a közösség nevében Fail Ágnes vette át.
A harmadik kitüntetettnek, a marosszentgyörgyi Szent Cecília Együttesnek és vezetőjének, Simon Kinga kántornak az egyházi és a világi zene elkötelezett szolgálatában vállalt példaértékű tevékenységét Baricz Lajos katolikus plébános méltatta. A kitüntetett kórus fellépése mellett a Deus Providebit Házat megtöltő lelkes közönséget Dévai Nagy Kamilla előadóművésznő szórakoztatta szebbnél szebb dalaival.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Összerdélyi múzeum: megalakult a kuratórium
Neves erdélyi képzőművészekből és múzeumi szakemberekből alakult szakmai kuratórium, amelynek az a szerepe, hogy megalapozza és fejlessze a Sepsiszentgyörgyre tervezett kortárs képzőművészeti közgyűjteményt.
Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója kifejtette: a testület létrehozása elodázhatatlan lépés volt, hiszen hétről hétre érkeznek felajánlások, adományok bel- és külföldről. Eddig Pallos Schönauer Jutta Stuttgartból, Abodi Nagy Béla, Kántor Lajos, Vetró Mária Kolozsvárról, Véső Ágoston Nagybányáról, Kőnig Frigyes Budapestről adományozott alkotásokat a közgyűjtemény számára. A szakmai kuratórium tagjai: Csíkszeredából Botár László, Kolozsvárról Kántor Lajos, Kolozsi Tibor, Murádin Jenő, Székely István, Nagyváradról Újvárossy László, Jakobovits Miklós, Sepsiszentgyörgyről Damokos Csaba, Ütő Gusztáv, Vargha Mihály, Vinczeffy László, Székelyudvarhelyről Vécsi Nagy Zoltán.
Elképzelésük szerint a testület negyedévenként tartja üléseit, levelezőlistát működtet és a gyűjtemény fejlesztése, gyarapítása érdekében mozgósítja a honi és külföldi művészvilágot, lobbizik a székház építése ügyében, figyelemfelkeltő akciókat szervez, feltérképezi a mentésre váró életműveket – mondta Vargha Mihály, aki szerint a huszonnegyedik órában szükség van egy intézményre, amely megakadályozhatja az Erdélyben született műalkotások elkallódását. Ennek érdekében létrehozzák az egész Erdélyt kiszolgáló Képzőművészeti Múzeumot, amely gyűjti, feldolgozza, és értékelvűen bemutatja az elmúlt kilenc évtized művészeti termését. Tervek szerint sepsiszentgyörgyi székhelylyel, a Székely Nemzeti Múzeum keretében jönne létre az összerdélyi képzőművészeti közgyűjtemény.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyar állami díjakat adtak át Kolozsváron
Erdélyi magyar társadalmunk jeles személyiségeinek magyar állami kitüntetéseket adott át tegnap Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét adományozták Bagaméri Béla nyugalmazott gépészmérnöknek, Dudás Gyula festőművésznek, Kolozsi Tibor szobrászművésznek, Nagy Ágnesnek, a Román Nemzeti Bank igazgatótanácsi tagjának, Nagy Enikő festő- és grafikus-, zománcművésznek, Szász János pápai káplán-kanonoknak. A Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki Bencze Ágnest, a kolozsvári Unitárius Kollégium alapító igazgatóját, Hantz Ádám András vegyészt. Magyar Arany Érdemkeresztet kapott Soó Zöld Margit festő- és grafikusművész és Székely Géza grafikusművész. Orza Călin koreográfus-rendező Magyar Ezüst Érdemkeresztet, Jakobovits Miklós festőművész a Magyar Érdemrend Középkeresztjét vette át. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki Panek Kati színművészt, aki nem volt jelen az ünnepségen.
Szabadság (Kolozsvár)

Kincses Kolozsvár Polgára Kiss András
Levéltárosi és történészi munkájának elismeréseként Kincses Kolozsvár Polgára kitüntetésben részesült a kilencvenéves Kiss András, az Erdélyi Múzeum-Egyesület korábbi alelnöke és főtitkára, Kolozsvár történetének kiemelkedő kutatója; az elismeréssel járó oklevelet, valamint a Kolozsi Tibor szobrászművész által készített emlékplakettet tegnap délután adta át neki Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke. Méltatásában Egyed Ákos történész kiemelte: Kiss Andrásnak „sikerült megtalálnia helyét az elődök sorában és kortársai között, közben pedig egyéni habitusát is meg tudta őrizni”. Levéltári munkája a közösségért vállalt szolgálat volt: közbenjárt azért, hogy az érdeklődőket segítse, eligazítsa, történészként pedig múltunk megismerésén, megismertetésén fáradozott, részletezte Egyed Ákos. Kincses Kolozsvár Polgára címet korábban Senkálszky Endre színművész, Jakó Zsigmond történész és Kós András szobrászművész kapott.
(F. ZS.)
Szabadság (Kolozsvár)

Harina – a mezőségi bazilika
A gyér reggeli ködből bomlott ki az ősz ezer árnyalatában pompázó mezőségi táj. A színpompás háttérből hófehéren magasodott utunk első állomása, a harinai evangélikus templom, az Erdély legkorábbi műemlékének számító román stílusú mezőségi bazilika. A többszintes, különleges formájú, "égbe nyúló" templomot bencés szerzetesek alapították. A tatárjárás pusztította el a települést, s sodorta el a bencéseket kolostorukkal együtt. A későbbiekben Harina volt püspöki és királyi birtok, Luxemburgi Zsigmond 1411-ben adományozta a Kacsics nemzetségből származó Farkas Tamásnak, aki évszázadokig birtokolta a települést, s nevét Harinai Farkasként használta. A reformációt követően került az evangélikus egyház birtokába, s 1834-ben földrengés rongálta meg. A nagyszebeni evangélikus konzisztórium többször kérte a helyreállítását, majd lebontották a megrongálódott épületrészeket, s hosszú huzavona után 1898-ra újították fel.
1995–99 között Hermann Fabini építész közreműködésével a besztercei Creative Group restaurálta a mezőségi tájban különlegesen ható gyönyörű templomot, amelyet András Péter besztercei református lelkész mutatott be. Kulcsát az egykori szász település vegyes házasságban élő utolsó evangélikus lakója őrzi. A kéttornyos, arányaival a gótikát idéző templom belsejét szép színes textilkiállítás tette hangulatossá.
Cegőtelke – földbe szúrt kard és pajzs
Harináról Cegőtelkére vezetett az út. A református temetőben 68 lépcsőfokon értünk fel a Lármafa találkozók emlékét idéző kopjafák között az emlékműhöz, amely a temetődomb legmagasabb pontján (504 méter) a cserhalmi csatát idézi. Kolozsi Tibor képzőművész alkotásának történetét Pásztor Loránd Zsolt református lelkész ismertette. A sok apró márványdarabból földbe szúrt kard és pajzs rajzolódik ki oldalán kereszttel s a legenda jeleneteit ábrázoló domborművel. Az emlékművet Beder Tibor, a Julianus Alapítvány vezetőjének kezdeményezésére a cegőtelki öregfiúk Cserhalom Művelődési Egyesülete állíttatta nagy nehézségek árán, s Erdély püspökei avatták fel 1998-ban. Tövéből a Kerlésen levő Cserhalomra látni, az egykori csatatérre, ahol a korábban ellenséges viszonyban levő Salamon király, Géza és László herceg összefogásával 1068-ban sikerült visszaverni a magyarságot veszélyeztető betörő pogányokat. A később szentté avatott László herceg hőstettéből, amelynek során a kun vezért legyőzve megmentette a magyar lányt, legenda született, s Vörösmarty Mihály, majd Juhász Gyula foglalta versbe a hajdani csata történetet. A legendák forrásától indul vagy zárul minden évben a Lármafa találkozó. Célja: összefogni azon települések lakóit Erdélytől a Felvidéken, Kárpátalján át, amelyek templomában freskók őrzik a határok védőszentjeként tisztelt Szent László király emlékét.
Árokalja – gázcsövekkel átszúrt címerek
Árokalján (Arcalia) különleges szépségében látható a gr. Bethlen Béla által a XIX. század végén mór-bizánci stílusban építtetett kastély, amely vörös gömbkupoláival, nyolcszögű sarokpavilonjaival az ezeregyéjszaka varázslatos hangulatát idézi. A birtok Bánffy Klárának a Bethlen Ádámmal kötött házassága révén került a Bethlen család tulajdonába, s gr. Bethlen János virágoztatta fel. A Sajót elterelte, az épület köré angolparkot varázsolt, nemes szőlő- és gyümölcsfákat telepített, virágházat épített, híres ménest tartott, aminek szépségét gazdatisztje, Iklandi György László versben örökítette meg (1811). 1803-ban az egész község leégett, s a házak újjáépítését, a szász evangélikus templom felújítását, a torony építését a gróf támogatta, s templomot építtetett a görög katolikusoknak. A bőkezű főúr és felesége, br. Wesselényi Zsuzsa síremléke a kastély kertjében látható. Az utolsó tulajdonost, gr. Bethlen (III.) Balázst 1949-ben telepítették kényszerlakhelyre. A kastély berendezését a környező falvak lakói hordták szét, a könyveket elégették, az egzotikus fák egy részét a helybeli romák tüzelték el. Üzlet, pionírtábor, mezőgazdasági gépállomás működött a kastélyban, 1963-tól kerül a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem használatába, majd 1999-től a tulajdonába, de egy Bethlen-leszármazott ma is pereli az egyetemtől és a polgármesteri hivataltól. Az egyetem, amely Regionális Frankofón Központot rendezett be a kastélyban, 1997-ben restauráltatta, így ma teljes szépségében látható az épület. Bár belépti díjat váltunk, a látogatót nem szívesen fogadják. Egy barátságtalan hölgy megtiltja, hogy a mellékhelyiségeket használjuk, s szigorúan csendre int, miközben a diákok esznek és sziesztáznak. Mivel a kastélyba sem léphetünk be, körbejárjuk az épületet. Így vesszük észre, hogy az oldalsó részen pontosan az egymás mellett levő, kőből faragott címereken keresztül vezették ki a központi fűtés kéményeit, s a kijövő égésterméktől, gőztől feketés penész lepi be azokat. Ez lenne a műemlékvédelem – változik meg a tulajdonosról és a Beszterce megyei műemlékvédőkről a bel- és külföldi vendégekből álló csoport véleménye, s az árokalji kastélyból rossz szájízzel távozunk.
Somkerék – Bölöni Sámuel átka
Mindenért kárpótol Somkerék. A Beszterce és Dés között fekvő falu református temploma arányos méreteivel, sarkain kövekkel kirakva, zsindellyel fedett tetőzetével és haranglábra emlékeztető, csúcsíves ablakú, erkélyes tornyával lélegzetelállítóan szép látvány. Ráadásul bőven van ideje csodálkozni a látogatónak, hisz az épületet megkerülve a délre nyíló csúcsos diadalíves ajtón jutunk be a templomhajóba. Történetét Felszegi Imre lelkipásztor mondja el, s minden látogató egy jól megszerkesztett ismertetőt kap ajándékba. A Szűz Mária tiszteletére emelt templom építésének pontos ideje homályba vész, először 1327-ben említik. 1553-ban Országgyűlés színhelye volt Dobó István részvételével. 1602-03-ban Basta hajdúi pusztították el a községgel együtt, 1661-ben a török-tatár hadak dúlták fel Somkeréket, az 1700-as években átvonulnak a kurucok, majd a labancok is, akik felgyújtották a falut. Ennyi viszontagság után gróf Árva Bánffy Mária 1744-ben minden néven nevezendő jövedelmét felajánlja, hogy a somkeréki templom mind kívülről, mind belülről tornyostól együtt újraépüljön, s "tisztességes székek" készüljenek abba. 1761-ben idős Umling Lőrinc festi a kazettás mennyezetet, a bútorokat, az úrasztalát, a szószékkoronát, az énekhirdetőt valamint a karzatot, amelyen a keltezés is olvasható. A lelkész, akire a templom építésének felügyeletét bízta az adakozó grófnő, Bölöni Sámuel, 63 évet szolgált Somkeréken. Mivel tapasztalnia kellett, hogy a török-tatár dúlás után vegyes lakosságúvá váló falu lakói kezdik elfelejteni anyanyelvüket, ünnepélyesen átkot mondott arra a magyarra minden időben, "ki a maga nemzetségét megutálja, s a maga nyelvét nem szereti". Somkeréken megmaradtak a hívek, s a mindenkori lelkipásztorok iránti tiszteletet jelzi, hogy a jótevőknek emelt emléktábla mellett az ő emléküket is kegyelettel őrzik.
Szentbenedek – a pusztulás világa
A Dés melletti Szentbenedeken csak a romok maradtak a Kornis grófoknak a II. világháborúig épen álló kastélyából. Jókai Mór 1877-ben ötletessége, tetőzetének játékos formái, belső díszeinek gazdagsága miatt nevezte "szembetűnően erdélyi alkotásnak". Ma a pálosok fekete madonnájától megfosztott kaputorony előtt álló két szomorú egyszarvú már csak a szemetet "őrzi", amit a várárokba illetve a beomlott pincékbe hordtak a település lakói, sőt még az árkádos fedett kútba is. A kaputorony mögötti épületből a boltozatos pincébe beomlott téglák, kövek maradtak. A Kornisok többször felújították, korszerűsítették a kastélyt. Az 1900-as évek elején III. Károly vizet és telefont vezettetett, s villanyerőművet építtetett, hogy árammal lássa el az épületet, s ő tette lakhatóvá az új kastélyt is. IV. Kornis Károlynak 1944-ben kellett elhagynia az épületet, s azt követően a kastélyt kifosztották, majd hagyták tönkremenni. A tiszafából faragott lépcsőket, a festett mennyezetet elégették, a bútorokat, a berendezést elhordták, a sok ezer könyvet a Szamosba dobták, s elpusztult Európa legnagyobb magánkézben levő madár- és madártojás-gyűjteménye is. Mára már beomlott az évekig iskolának használt új kastély fedélzete is, s a szép fekvésű telket az enyészet vette birtokába.
Bonchida – az újjáépítés jegyében
Késő délután érünk az erdélyi Versailles-nak tartott bonchidai Bánffy-kastély kapujához. Bár a II. világháború óta, amikor a visszavonuló németek felrobbantották, a 16. század közepétől négy évszázadon át épített kastélyegyüttesből csak a romok maradtak, megnyugtató látvány, hogy őrzik, környéke, udvara tiszta, rendezett, s az épületek restaurálása is folyamatban van. A reneszánsz és a barokk jegyeit magán viselő kastély megmaradt romjaiból, a már részben újrafedett, romantikus, neogótikus főépület még ablaktalan belső tereiből, a félkör alakban épült istállók falaiból, a kapuépületben kiállított szobormaradványokból egy kis fantáziával, no meg az olvasmányélményeket is hozzáadva következtetni lehet, hogy milyen értékek mentek tönkre. A gyönyörű berendezés mellett elpusztult a könyvtár, a képtár s Erdély legjelentősebb XVIII. századi szoborgyűjteménye. A Marokkóban élő Bánffy Katalintól a Transylvania Trust Alapítvány koncesszionálta 49 évre a kastélyt, és nemzetközi pályázatok révén elkezdődött a hosszú távú felújítás, amelynek alapját a Románia és Magyarország művelődési minisztériumai által aláírt egyezség képezi. A kívül- belül megújult Miklós-kastélyban Nemzetközi Épületfelújító Szakképző Központ működik az Egyesült Királyság Történeti Épületfelújítási Intézete támogatásával. A központban szakembereket készítenek fel a hagyományos módszerekkel, építőanyagokkal történő műemlék-felújításra, közben folyik a kastély helyreállítása, amely a világ legveszélyeztetettebb épületeinek listáján szerepel. 2008-ban pedig Europa Nostra díjjal ismerték el a központot működtetők munkáját.
Válaszút – az erdélyi gyönyörű gyűjtemény
Az utolsó állomás, Válaszút, a reménység helyszíne. Először is azért, mert az anyanyelvi oktatás lehetőségét biztosítja közel száz mezőségi kisgyermeknek, akik olyan falvakból származnak, ahol megszűnt a magyar iskola. A Kallós Alapítvány bentlakásos iskolájában nemcsak szóbeli és zenei anyanyelvünkre oktatják a gyermekeket, hanem az állami oktatásból hiányzó népművészeti ismeretekre is. Ehhez jelent kiváló szemléltetőeszközt a Kallós-kúriában berendezett néprajzi múzeum, amely a mezőségi, kalotaszegi, csángó népművészet legszebb darabjai mellett az erdélyi szászok sajátos népi alkotásait is bemutatja. A romos állapotban visszakapott egykori vadászkastély kívül-belül megújulva egyedi, különleges élményt jelent. A Kallós- archívum mellett az eredeti bútorokkal, népi kerámiákkal, viselettel és kézimunkákkal mintaszerűen berendezett szobák az erdélyi és különösképpen a mezőségi népművészet páratlan gazdagságát bizonyítják. Jó lenne hosszan elidőzni a nyolc helyiségben látható válaszúti, belső- mezőségi, széki, kalotaszegi, csángó gyűjtemény darabjai között (a nyolc helyiségben és a raktárakban nyolcezer tárgyat őriznek), de késő van, indulni kell. Ám Válaszútra annak, aki először látta Erdély egyik legszebb múzeumát, vissza kell térnie. Annak pedig, aki erdélyinek vallja magát, egyszer legalább el kell mennie oda.
Pozitív és negatív élmények kavarognak bennünk, amikor visszaindulunk Besztercére, s körülvesz a szépet és a rútat is beborító mezőségi éjszaka.
Ötvös József
Az EPMSZ Erdélyi Körének konferenciája a besztercei szász evangélikus templomban tartott vasárnap délelőtti istentisztelettel zárult, amelyen Ötvös József, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze hirdette az igét.
Népújság (Marosvásárhely)

Hálával ünnepeltek Gyergyóditróban
A gyergyóditrói nagytemplom fennállásának századik évfordulóját ünnepelték a hívek az elmúlt pénteken. A templombúcsú a szeretet, a hála, a köszönet, az elismerés és az összefogás jegyében zajlott.
Pompával, ugyanakkor alázattal és hálával ünnepelt nagytemplomának búcsáján, Jézus szent szíve ünnepén Gyergyóditró közössége. Az istenházának száz évvel ezelőtt történt felszentelési ceremóniájából ihletődve most is a falu szárhegyi végénél fogadták a ditróiak és vezetőik a szentmise ünnepi szónokát, s akárcsak annak idején gróf Majláth Gusztáv Károly püspököt, ezúttal Jakubinyi György érseket is díszmenet kísérte a templomig. Az úton átívelő virágkapun, székely ruhás fiatalok sorfala között vonult a főpásztort szállító díszhintó és a menet, az istenházába pedig virágszőnyegen léptek be az ünnepre összegyűlt helyiek és zarándokok.
Emléktábla őrzi a felújítást segítők nevét
A templom restaurálásának 2007 óta zajló munkálatait végző és támogató személyek, intézmények nevét őrzi az a márványtábla, melyet a templom előterében helyeztek el. A Székelyföld-szerte egyedüli szépséggel bíró, impozáns templom építésének, felszentelésének körülményeit, a történelmi események templom- és hitpusztító hatásait Baróti László Sándor helyi plébános ismertette, részletezve a felújításra szorult állapotokat, a restaurálás folyamatát. „Azok az emberek jöttek segíteni, azok javították ki a ditrói nagytemplomot kívül-belül a ma látható szépségében, akik a templom javításával egy időben saját lelküket és szívük szeretetét is igyekeztek megújítani" – fogalmazott az emléktábla leleplezése előtt a lelkipásztor, az egyházközség köszönetét tolmácsolva mindazoknak, akik áldozatot hoztak a templom felújításáért pénzben, imádságban, munkában és időben. A templom javításának összköltsége 1 millió 300 ezer lej, az összeg a hívek, helyi és megyei intézmények, illetve a két ausztriai testvérplébánia adományaiból gyűlt össze – hangzott el. „Mi templomépítő nép vagyunk, egyházközségünk tudott, és ma is tud templomot építeni, a ditróiaknak ezt az erejét, képességét hirdeti a kolosszális templomunk 100. évfordulója" – mondta a plébános, arra kérve a híveket, járuljanak hozzá a felszegi Szent Imre-kápolna és a tervezett ravatalozó felépítéséhez.
Átadták a centenáriumi zászlót
Áldási szertartással folytatódott az ünnep. A ceremóniát a főpásztor végezte, szenteltvízzel hintve meg a falakat, tömjénfüsttel illetve a templomot, hogy az a felújítás után is Istennek méltó hajléka legyen. Az ünnepség keretében a centenáriumi zászló átadására is sor került, a templom részére Puskás Elemér polgármester és Kovács Árpád András közbirtokossági elnök adta át a lobogót. A községvezető a településen megvalósult összefogás fontosságát emelte ki beszédében, gondolatát továbbszőve az elnök egy kívánságot fogalmazott meg: „Szeretném, ha ez a zászló nemcsak arra emlékeztetne minket, hogy százéves a templomunk, hanem dédapáink, nagyapáink, apáink összefogására és a mi összefogásunkra is. Legyen ez példakép az elkövetkezendő nemzedékek számára" – mondta Kovács Árpád András.
Csak a szeretet számít
A Jézus szíve tiszteletének megnyilatkozási formáiról szólt prédikációjában Jakubinyi György érsek, felhívva a hívek figyelmét a szeretet, a hit és Krisztus követésének fontosságára. „Isten színe előtt egyedül a szeretet számít. Nincsenek nagy és kis tettek, csak szeretet van, amit tetteinkbe beleviszünk. Így van ez az egyházközséggel is. Hogyha ez, az egykor kilencezer, aztán hatezer, majd ötezer lelket számláló ditrói római katolikus egyházközség nagy egyházközség akar lenni Isten színe előtt is, akkor legyen bennetek szeretet, összetartás, egymásnak a megsegítése" – hangsúlyozta prédikációjában az érsek.
Az ünnepség keretében oklevéllel tüntették ki mindazokat, akik valamilyen módon hozzájárultak a templom felújításához, a főpásztor által átadott 21 elismerés személyeknek, közösségeknek, intézményeknek szólt. Köszönettel illeték továbbá azokat, akik az ünnep szervezésében, kivitelezésében nyújtottak segítséget.
Felavatták a templomépítő szobrát
A szentmisét követően került sor lovag Takó János, az egyházközség egykori plébánosa, a templom építtetője mellszobrának leleplezésére. A templomkertben felállított bronzalkotást a ditrói származású Kolozsi Tibor szobrászművész készítette, a művet ajándékképpen ajánlotta fel. A szoboravatáson elmondta, ezzel kíván hozzájárulni az áldozatvállalásra mindig kész ditrói közösség építéséhez.
Elhangzott, Takó János főesperes-plébános huszonhét éven át, 1888–1915 között volt Ditró plébánosa. Ezt a közel három évtizedes időszakot a nagytemplom építésének előkészítése, tervezgetése, felépítése töltötte ki. Az őt ért gyanúsítgatások, rágalmazások, számonkérés miatt áthelyezését kérte a Szeben melletti Vízaknára, itt nyugszanak földi maradványai. „Takó János hazajött. Azt üzeni nekünk, ne torpanjunk meg, ébredjünk fel, építsünk templomot, és éljünk Jézus Krisztus tanításai szerint" – ezzel a gondolattal zárta az ünnepséget Baróti László Sándor plébános.
Maszol.ro

Sütő- és Vörösmarty-szobrot avatnak
A magyar irodalom két jeles alakjának állítanak emléket vasárnap Erdélyben: Székelyudvarhelyen Sütő András mellszobrot avatnak, míg a Beszterce–Naszód megyei Cegőtelkén Vörösmarty Mihály büsztjét leplezik le.
A Sütő András Baráti Egyesület székelyudvarhelyi tagjai és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) tavaly év végén kezdett adománygyűjtésbe, hogy felállíthassák Sütő András mellszobrát a helyi művelődési ház szomszédságában. Az avatóünnepség vasárnap 16 órakor könyvbemutatóval kezdődik a művelődési házban: a Sütő András-szoboravatás emlékkönyvét a szerkesztők, Ferenczy Ferenc és Lőrincz György ismertetik, majd Székely Ferenc mutatja be Sápadt fényben gyertya ég című, Sütő András utolsó éveit dokumentáló kötetét.
Az ünnepi program folytatásaként a Nagy Gábor rendezte Nyáresti medvenézőben című filmet vetítik le. A 18 órakor kezdődő szoboravatási ünnepségen felszólal többek között Bunta Levente polgármester, Pomogáts Béla irodalomtörténész és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, majd a történelmi egyházak képviselői áldják meg a műalkotást.
Vasárnap avatják fel Vörösmarty Mihály mellszobrát a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelkén, a 14. Lármafa-találkozó keretében. A magyarlakta szórványtelepülésen 1998-ban avatták a Cserhalom emlékművet, Kolozsi Tibor szobrászművész közel tíz méter magas alkotása Szent László királynak a kun sereg felett 1068-ban aratott győzelmének állít emléket az egykori csatamező közelében. A Cserhalom Művelődési Egyesület most a győztes csatát Cserhalom című eposzában megéneklő költő előtt tiszteleg, Zawaczki Walter Levente szobrászművész mellszobra a református templomkertben kapott helyet.
Az ünnepség istentisztelettel kezdődik a református templomban, ahol Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora hirdeti az igét, majd a szobor felavatása és ünnepi műsor következik. Ezt követően az ünneplők megkoszorúzzák a református temetőben található Cserhalom emlékművet, 14 órától pedig a művelődési házban a Szent László, légy velünk! című rockoperát mutatják be.
Krónika (Kolozsvár)

Hírsaláta
CSERHALOM UTÁN VÖRÖSMARTY. Vasárnap avatják fel Vörösmarty Mihály mellszobrát a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelkén. A magyarlakta szórványtelepülésen 1998-ban avatták a Cserhalom-emlékművet, Kolozsi Tibor szobrászművész közel tíz méter magas alkotása Szent László királynak a kun sereg felett 1068-ban aratott győzelmének állít emléket az egykori csatamező közelében.
A Cserhalom Művelődési Egyesület most a győztes csatát Cserhalom című eposzában megéneklő költő előtt tiszteleg, Zawaczki Walter Levente szobrászművész mellszobra a református templomkertben kapott helyet. (Krónika)
BUDAPEST ÁLLJA A SZENT GYÖRGY-SZOBOR RESTAURÁLÁSÁT. A magyar kormány támogatásával újítják fel a kolozsvári Sárkányölő Szent György-szobrot, a felújítási és tisztítási munkálatokat a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság végzi Kolozsi Tibor restaurátor tervei alapján. E célra a magyar külügyminisztérium ötmillió forintot bocsátott a műemlékvédő társaság rendelkezésére, amely minden költséget fedez. Átadására nagy valószínűséggel a Kolozsvári Magyar Napok alatt kerül sor. (Szabadság)
SZENT LÁSZLÓ-NAPOK NAGYVÁRADON. A Kolozsvári Magyar Napok, Brassói Magyar Napok, illetve Kalotaszegi Magyar Napok mintájára szervezik meg Nagyváradon a Szent László Napokat. A szervező EMNT szerint 2013. június 28–30. között egyfajta kulturális seregszemle lesz, tisztelgés a városalapító Szent László lovagkirály emléke előtt, Nagyvárad jelenlegi életét formáló szereplőknek adva bemutatkozási lehetőséget. (Transindex)
FUKAR KEZEKKEL MÉR. Kolozsvár templomainak közel egymillió lejt utal a helyi tanács felújításra, építkezésre, ebből a vendégforgalmi szempontból legfontosabb Szent Mihály-templomnak mindössze 70 ezer lej jut. (Itthon.ma)
VIGYÁZAT A DICLOFENACKAL! Amennyiben hosszú ideig és nagy adagban használják, a Diclofenac szívinfarktust és agyvérzést is okozhat. A figyelmeztetés az Európai Gyógyszerügynökség részéről érkezik, szerintük a gyógyszernek súlyos mellékhatásai lehetnek, amennyiben a „fogyasztónak” szív- és érrendszeri betegsége van. Az elmúlt 12 hónapban kilencmillió doboz Diclofenac került a román piacra. (Gândul)
AZ ASSZONY VERVE JÓ? Egy 2011-es közvélemény-kutatás szerint a románok fele természetesnek véli a családon belüli erőszakot. 2004 és 2009 között 60 ezer eset került a hivatalos nyilvántartásokba, ezek közül 770 halállal végződött. Egy európai civil szervezet felmérése szerint azonban 800 ezer romániai nő mondta azt, hogy otthon bántalmazták, de félt vagy szégyellt feljelentést tenni. (Puterea)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vörösmarty első szobra Erdélyben
Erdélyben elsőként állítottak szobrot Vörösmarty Mihálynak június 23-án a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelkén.
Az ötszáz lelkes magyarlakta szórványtelepülésen 1998-ban avatták fel a Cserhalom-emlékművet, Kolozsi Tibor szobrászművész közel tíz méter magas alkotása Szent László – a kunok felett 1068-ban aratott – győzelmének állít emléket az egykori csatamező közelében. A Cserhalom Művelődési Egyesület most a győztes csatát Cserhalom című eposzában megéneklő költő előtt tisztelgett, Zawaczki Walter Levente székelyudvarhelyi szobrászművész alkotása a református templomkertben kapott helyet.
„Cserhalom nem a veszteségről szól, Cserhalom arról szól, hinnünk kell abban, hogy győzni lehet" – jelentette ki Vetési László lelkész az ünneplőkkel megtelt református templomban, ahol a helyiek mellett a 14. Lármafa-találkozó felvidéki és székelyföldi résztvevői töltötték meg a padokat. Az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója prédikációjában személyes élményeiből kiindulva idézte fel a Szent László-legenda különböző helyszíneit, szülőfalujából, Bögözből kiindulva, a Tordai-hasadékon át, egészen az esemény helyszínéig, ahol a győztes cserhalmi csata zajlott. Az igehirdető azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy nemcsak győztes csaták vannak, példaként a környéket lakó szász közösséget említve, amely „már minden csatát elveszített".
Azonban nemcsak az omladozó szász templomokat hozta fel veszteségként, hanem a besztercei szórvány üresen maradó magyar templomait is. Ahogy vesztes csataként értékelte azt is, hogy a Spanyolországban, Olaszországban felnövő unokák nem ismerik nagyszüleik nyelvét, hogy „a magyar leányok kun vitézzel építik a jövőt, a magyar vitézek kun leányt követnek". „Cegőtelke a példa, hogy túl lehet élni, ha ott van a győzelemre vezető király hite, ha tudjuk, melyik hegyoldalba kell kapaszkodni" – mondta a település fekvésére utalva. Vetési útravalóul és mintegy emlékeztetőül a Tordai-hasadékból hozott „Szent László pénzével" ajándékozta meg a jelenlévőket.
Székely Pál, a Cserhalom Művelődési Egyesület elnöke a történelmi helyszínt és az ennek ápolására létrehozott civil szervezet munkáját ismertette, rámutatva: régi álmuk teljesül azzal, hogy a magyar kormány és a helyiek támogatásával emléket állíthattak a győztes csatát megéneklő költőnek, aki ismertté tette Cserhalom nevét. A Lármafa-találkozó résztvevőinek nevében Beder Tibor, a Juliánusz Alapítvány elnöke és Füzék Erzsébet, a Csemadok képviselője köszöntötte a helyieket, majd a cegőtelki iskolások és fúvószenekar műsora következett. Vörösmarty Mihály életét és munkásságát Rémán István belényesi lelkész ismertette, majd leleplezték és megáldották a műalkotást, illetve a sírkertben található Cserhalom-emlékművet is megkoszorúzták. Az ünnepség a Szent László, légy velünk! című rockopera bemutatásával zárult.
Krónika (Kolozsvár)

Régi-új elnök a Barabás Miklós Céh élén
A Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott tisztújító közgyűlést november 23-án a Barabás Miklós Céh (BMC).
A hazai magyar képzőművészek legjelentősebb, tizenkilenc éve létező egyesületének eseménye azért volt időszerű, mert a tavaly elhunyt Jakobovits Miklós elnök tisztségét ideiglenesen betöltő Kolozsi Tibor lemondott, közben pedig sok megvitatásra váró kérdés gyűlt össze. Az elnöki beszámolóból kiderült, hogy Jakobovits távozása után a BMC működésképtelenségének veszélye is felmerült. A több mint száz tagot számláló egyesületet jelenleg csupán az RMDSZ támogatja. Eközben nincs emberük pályázatok kidolgozására, nincs saját honlapjuk, sem fizetett alkalmazottjuk. Németh Júlia alelnöki beszámolójában kiemelte: székházuk fórummá nőtte ki magát.
A BMC igyekszik elkerülni a Kolozsvár-központúságot, és javasolja a Kós András-díj létesítését. A hozzászólások során többek között az alkotóművészek égető raktározási gondjai és a sürgető digitalizálási raktározás kérdése merült fel. A fiatalok felvételét a BMC-be ezentúl kéréshez, két ajánlólevélhez, valamint ahhoz kötik, hogy ösztöndíjuk egyéves lejártával tartsanak bemutatót alkotásaikból.
Megfogalmazódott egy érdekvédelmi fellépés szükségessége a művek hivatalosságok által történő elsinkófálásával szemben, ugyanakkor az éves tagdíj összegét 50 lejre emelték.
A felmerülő nehézségek megoldása, valamint a megfogalmazott célok megvalósítása az új vezetőségre vár. A választás során a tizennégy javasolt személy maga között osztotta el a különféle megbízatásokat.
Az elnök Kolozsi Tibor maradt.
Alelnök: Németh Júlia és Éltes Barna, titkár: Szilágyi Tosa Katalin. A választmányba a következő személyek kerültek: Koncz-Münich András, Takács Magda, Vinczeffy László, Jakobovits Márta (Bihar megyei területi kapcsolattartó), Szabó Attila (Szilágy megye), Sipos László (Fehér megye), Kákonyi Csilla (Maros megye), Berze Imre (Hargita megye), Márton Árpád (Kovászna megye), Székely Géza (kapcsolattartás a képzőművésztanárokkal, új tagok toborzása). Horváth László kidolgozza a BMC-tagok világhálós kapcsolattartását. A régi-új elnök minden tagtársától több együttműködést kért.
Délután a részvevők a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész sírját. A legközelebbi közgyűlést három év múlva tartják.
Ö. I. B.

Szabadság (Kolozsvár)

A bizalom kötelez – interjú Kolozsi Tiborral, a Barabás Miklós Céh új elnökével
Bár úgy érzi, nem tud teljes mértékben megfelelni az elnöki tisztséggel járó elvárásoknak, a Barabás Miklós Céh választmányának bizalma miatt elvállalta a feladatot. Kolozsi Tibor szerint a pályázati bürokrácia egyre bonyolultabb, fizetett alkalmazott híján pedig mindent önkéntes alapon oldanak meg.
– A Barabás Miklós Céh korábbi elnöke, Jakobovits Miklós halála után ön vette át az elnöki teendőket, de a november 23-i tisztújító közgyűlésen szeretett volna lemondani, a közgyűlés mégis önt választotta meg a következő három évre a szervezet elnökének.
– Mivel eddig alelnök voltam a BMC-ben, tavaly, Jakobovits Miklós halálával automatikusan én kerültem a szervezet élére. A közgyűlésen jeleztem, hogy nem szeretném ezt a tisztet a továbbiakban vállalni, mivel az elnöki pozíció bizonyos készségeket feltételez, például nagyfokú szervezési készséget, és úgy éreztem, hogy én nem tudok teljes mértékben megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A választmány azonban bizalmat szavazott nekem, ezért úgy éreztem, hogy mégis vállalnom kell a feladatot.
– Jól érzem, hogy az elnöki feladat túlzott terheket ró önre? A művészi munkájában mennyire akadályozza az, hogy egy több mint száz tagot számláló érdekvédelmi művészszervezetet kell irányítania?
– Ezt megelőzően is áldoztam időt a Barabás Miklós Céh ügyeinek képviseletére, ezután is fogok. Nálunk mindenki önkéntesen végzi a munkáját, nincs fizetett alkalmazottunk, és mivel ez a tagság bizalmáról is szól, úgy gondoltam, el kell fogadnom ezt a bizalmat.
– A közgyűlésen elhangzott, hogy jelenleg csak az RMDSZ támogatja anyagilag a szervezetet. Korábban emellett milyen források álltak rendelkezésre?
Korábban könnyebb volt pályázni magyarországi alapoknál, de kaptunk pénzt a városvezetéstől, illetve társszervezetektől is. A pályázati bürokrácia azonban annyira bonyolult lett, hogy egy szakképzett emberre lenne szükség, aki ezt átlátja, azonban nem tudunk alkalmazni ilyen célra fizetett alkalmazottat. Egyre körülményesebbé válik a pénzek lehívása. Az RMDSZ-től normatív támogatást kapunk, így ezzel nem kell külön foglalkozni, emellett keressük a megoldást egyéb támogatások megszerzésére. Ennek megoldására stratégiát kell kidolgoznunk, abban egyeztünk meg, hogy a tagság minden tagja többet fog tenni a köz érdekében, mint eddig, hogy pótolhassuk az anyagi kiesést. Egyébként krízis van, nem mi vagyunk az egyetlen szervezet, amely anyagi nehézségekkel küzd.
– A közgyűlésen felmerült a képzőművészek raktározási gondjainak megoldása, illetve a művek digitalizálásának szükségessége is. A Kós András-díj alapítására is érkezett javaslat. Milyen lépések történtek ez ügyben?
– A raktározási, digitalizálási feladatot egy másik szervezet, a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ vállalta fel, ők kortárs képzőművészeti múzeumként igyekeznek felleltározni és egy helyre gyűjteni a jelentősebb erdélyi műalkotásokat, életműveket, amelyekből kiállításokat is szerveznek. A mi szervezetünk élő művészek szövetsége, fő feladatunknak egymás segítését és tárlatok szervezését tekintjük. A gond ott kezdődik, ha egy művészünk meghal, és nincs örököse – ilyen esetekben igyekszünk együttműködni az EMŰK-kel. Javaslatként valóban felmerült a Kós András-díj megalapítása is, erről azonban még zajlanak az egyeztetések.
– A fiatal képzőművészek mennyire érdeklődnek a szervezet iránt? Ők mennyiben tudnának segíteni a teendőkben, például a pályázatírásban?
– Meglátásom szerint a fiatalok pozitívan viszonyulnak a BMC-hez, persze egyéni döntésük, hogy be akarnak-e lépni a tagságba vagy nem. Viszont számos fiatal jelentkezik hozzánk. A pályázatok kapcsán, jelenleg nem tudtuk még felmérni, hogy ki mennyire alkalmas ilyen feladatokra, hiszen ezek túlmutatnak azon, amit a hétköznapokban teszünk. Igyekszünk találni olyan jelentkezőket, akik kiismerik magukat a pályázatírásban vagy éppen a honlapkezelésben, de egyelőre ebben a tekintetben a tervezgetésnél, a feladatok leosztásánál tartunk.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Ismét megrongálták a Mátyás-szobrot
smeretlen tettesek ismét megrongálták a kolozsvári Mátyás-szoborcsoportot. Szerkesztőségünk déli értesítését követően fotóriporterünk azonnal a helyszínre sietett, s azt tapasztalta: Mátyás király bal sarkantyúját meggörbítették. Bár az adventi és karácsonyi vásár, valamint a Főtérre tervezett szilveszteri népünnepély kapcsán a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal hatáskörébe tartozó helyi rendőrség kordont helyezett el a szobor körül, a rosszakaróknak mégis sikerült megrongálniuk a 800 ezer eurós befektetéssel (400 ezret a magyar, ugyanennyit a román kormány fedezett), közpénzből restaurált, világhírű műemléket.
Amint arról a Szabadság több ízben beszámolt, áprilisban Kolozsi Tibor szobrászművész, a Mátyás-szoborcsoport fő restaurátora elvégezte a szükséges munkálatokat a főtéri szobor egyik zászlóján, így annak hegye ismét szilárdan áll a helyén. A műemléket akkor is ismeretlen tettesek rongálták meg.
Szabadság (Kolozsvár)

Változatosság a BMC értékfelmérő kiállításán
Műfaji és stiláris tekintetben is a változatosság jellemzi a Barabás Miklós Céh (BMC) hagyományos, évi értékfelmérő és -felmutató kiállítását, amely tegnap délután nyílt meg a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében.
A tárlaton a 100. életévébe lépett Cs. Erdős Tibortól a huszonéves Máthé Lászlóig és nemzedéktársaiig terjedően követhetjük nyomon Kolozs megyei művészeink teljesítményét – hangsúlyozta méltatásában Németh Júlia műkritikus, a BMC alelnöke, a teremben látható festmények, szobrok, grafikák, kerámia- és textilmunkák, művészi üvegtárgyak, művészfotók szemügyre vételére buzdítva az egybegyűlteket. A közönséget Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke köszöntötte, majd Magdó János kolozsvári magyar főkonzul, Kolozsi Tibor szobrász, a BMC elnöke és Starmüller Géza festő, a tárlat rendezője szólt néhány szót. Az érdeklődők munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthetik meg az alkotásokat a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
Szabadság (Kolozsvár),

Tömeg köszöntötte a százéves Cs. Erdős Tibort
Festményeiből összeállított kiállítással, anekdotákkal és születésnapi tortával köszöntötték Kolozsváron az erdélyi képzőművészet doyenjét, Cs. Erdős Tibort századik születésnapján. A magyar Főkonzulátus előadóterme ez alkalommal szűkösnek bizonyult: sokan be se fértek a helyiségbe, az ajtóban állva, pipiskedve próbálták nézni és hallgatni a százéves művészt, aki gyermekkori kópéságainak emlékeivel szórakoztatta a népes közönséget.
Az éppen 100 éve, 1914. február 27-én született Cs. Erdős Tibort Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja házigazdaként, Kolozsi Tibor tanítványként és jóbarátként, Németh Júlia műértő csodálóként köszöntötte, de eljött az ünnepségre és laudációt mondott Ioan Horvath Bugnariu, a Képzőművészeti Egyetem tanára, sőt Berettyóújfalu polgármestere is, mivel az ünnepelt Berettyóújfaluban született és ebben a határmenti városkában töltötte első gyermekéveit.
Németh Júlia műkritikus felidézte azt a húsz évvel ezelőtti emléket, amikor Cs. Erdős Tibort nyolcvanadik születésnapján köszöntötték, és „visszatekintést” vártak volna tőle – a művésznek azonban esze ágában sem volt visszatekinteni, sőt: nyolcvanadik életéve után egy újabb, rendkívül termékeny korszaka kezdődött. Az utóbbi két évtizedben születtek meg olyan emblematikus munkái, mint a Kalotaszegi Madonnaként is emlegetett Európa elrablása, vagy a széki tragédiát színekbe-formákba öntő Apokalipszis.
Ami a leglényegesebb Cs. Erdős Tibor művészetében, az a sokoldalúság és a kísérletező kedv. Habár mindvégig a figuratív festészet híve maradt – mondta Németh Júlia - , a művész egy személyben festő, grafikus, iparművész és díszlettervező. A műkritikus felhívta a figyelmet a kolozsvári kiállításon is megtekinthető Széki lányok festményre, amely „fekete-piros szakralitásával akkor is fennmaradna a művészet történetében, ha a festő semmi mást nem alkotott volna élete során, csak ezt az egy képet.”
Maga az ünnepelt arról beszélt: a művészet valójában a világ gyermeki felfogásából fakad, egy rejtély, amelynek a gyermek még birtokában van (hisz rajzol, festeget, öntudatlanul is művészileg reprodukálja az élményeit), később, 14-15 éves korban azonban legtöbbjük elveszti ezt a titokzatos tudást. Néhányan azonban tovább alkotnak, felidézik, dédelgetik az emlékeiket – és ez a művészet, mondta a mester.
Cs. Erdős Tibor elmesélt néhány anekdotát gyermekkorából a hallgatóság nagy gyönyörűségére: például, hogy folyton elcsatangolt otthonról, sokszor a rendőrség segítségével találták meg, egyszer pedig templomba menés helyett bebújt a disznóólba, és amikor rátaláltak a felnőttek, ő, 4-5 éves gyermekként együtt szopott a kismalacokkal a kocától. Első rajzának történetét is felidézte: „Miután apámat elvitték katonának, egyszer keresztanyám kivitt az állomásra. Rámutatott a gőzösre: tudod, hogy ezzel vitték el apádat? – kérdezte. Amikor hazamentünk, első dolgom az volt, hogy lerajzoltam azt a vonatot. A gyermek nagyon együtt él az élettel, a mindennapokkal. A művészet pedig az, ha ezeket az élményeket felnőttként, idős korában is tudja reprodukálni.”
Cs. Erős Tibor azt is elmondta magáról: legizgalmasabb feladatnak mindig a portréfestést, -rajzolást tartotta. „Hogyan tudom élővé tenni a szemet, a szájat, a tekintetet? Ehhez valami olyasmi kell, ami már majdnem isteni attitűd” – vallja a mester.
T. Koós Imola
maszol.ro,

Cs. Erdős Tibor 100. születésnapjának megünneplése
Cs. Erdős Tibort 100. születésnapja alkalmából köszöntötték barátai, tisztelői Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében.
Cs. Erdős Tibor 1914. február 27.-én született Berettyóújfaluban. Rendkívül sokoldalú művész: festőművész, grafikus, díszlettervező, egyetemi tanár.
A kiállítással egybekötött hangulatos ünnepi rendezvényen köszöntők hangzottak el.
Születésnapi köszöntők
Magdó János főkonzul köszöntötte a Mestert a 100. születésnapja alkalmából. Mint sokat megélt embert és neves művészt tisztelhetjük Cs. Erdős Tibor személyében.
Németh Júlia műkritikus szerint Erdős Tibor a 100 évet optimizmussal, életkedvvel töltötte be. Vitalitás, dinamizmus jellemezte. Következetes tudott lenni munkájában, ragaszkodott az elképzeléseihez. Isteni szikra van benne, ami sok munkával, tudással társult. Művészi munkájának legjellemzőbb vonásai a sokoldalúság és a kísérletező kedv. A sokoldalúság bizonyítékának tekinthető a mai kiállítás, amely rendkívül változatos. Tájképekben, a nép életét bemutató munkákban gyönyörködhetett a néző. A színek és formák tökéletes harmóniáját valósította meg.
A széki lányokat ábrázoló kompozíció látható a rendezvényterem falán. Az arcok, a kifejezések, a piros-fekete széki ruhák az erdélyiséget fejezik ki. Mint Németh Júlia kiemelte, ha a mester életében nem alkotott volna más festményt, mint a Széki lányok-című festményt, akkor is neves lett volna. A figuratív művészet híve.
A hangulatos rendezvényen dr. Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh elnöke, elmondta, hogy a mester barátjának tekintette, ami számára megtisztelő.
Ioan Horváth – Bugnariu, a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának elnöke neves kolozsvári, erdélyi művészként jellemezte az ünnepeltet.
Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere meleg szavakkal köszöntötte Cs. Erdős Tibort. „Berettyóújfalu kis település, amely büszke múltjára és jelenére. Büszke azokra, akik kötődnek a településhez”. Cs. Erdős Tibor 3 éve a település díszpolgára. A város lakossága megtekintette a Mesterről készült videó-filmet. Köszönetét fejezte ki a közösség nevében azokért az alkotásokért, melyeket a városnak adományozott. A 30 művészi alkotást – tájképet, csendéletet, portrét- megfelelő környezetben mutatják be.
„A művészet rejtély”
Cs. Erdős Tibor a gyermekkori élményeiről, azoknak a művészi alkotásokban történő felhasználásáról, a portréfestés rejtélyéről beszélt.
A művészet rejtély, de érdekes, hogy ezt a rejtélyt a kicsi gyermekek hogyan használják fel. Minden gyermek először rajzol, de legtöbbször 14-15 éves korában abbahagyja. Aki marad, az tovább is rajzol. A gyermekkori élmények elraktározódnak a tudatalattiban. Ez az életnek olyan motívuma, amely minden embert végig kísér. Ezeket a tapasztalatokat magával viszi az ember időskorában is. Számára a legnagyobb élményt a portréfestés jelentette, melyet az alkotó tevékenység legizgalmasabb mozzanatának tekint. A portré rejtelem- mondta. Sokszor saját magán is csodálkozik, hogy tudja élővé tenni a szemet, a tekintetet, a szájat. Magának a tekintetnek megragadása krétával isteni játékot jelent. Az élet megjelenítése a fejben rejtély. A portré az emberi fej visszaadása, mely nagy rejtélye és adománya az életnek.
A születésnapi rendezvény hangulatát emelte a Cs. Erdős Tibor kiállítása. Béres Melinda és Márkos Albert csodálatos Bartók zenével köszöntötte a Mestert.
Muraközi István a város alapítójának, Báthory Gábor fejedelemnek kicsinyített bronzszobrát ajándékozta a 100. születésnapját ünneplő művésznek.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Megszabadulnának Avram Iancuéktól
Európa leggiccsesebb szobrának tartja a kolozsvári Avram Iancu-szobrot, ezért eltávolítását kérte az önkormányzattól Alexandru Păsat szobrászművész, a Művészeti és Formatervezési Egyetem (UAD) szobrászat tanszékének tanára.
A Ziardecluj.ro portálnak nyilatkozó szobrász ugyanakkor a Fellegvár tetején található óriáskeresztet, valamint a főtéri forradalmárok emlékművét is eltávolítaná, ugyanis úgy véli, hogy az 1989 decemberében elhunyt hősök emlékére állított kőtömbök a kommunista stílust tükrözik.
Alexandru Păsat egyébként nincs egyedül véleményével: Ioan Sbârciu festőművész, szintén az UAD tanára, valamint Radu Moraru, a felsőoktatási intézmény rektorhelyettese is bírálta a Kolozsvár közterein található szobrok, emlékművek esztétikai minőségét.
„Valamennyi alkotás rendkívül gyenge munka, amelyeknek semmihez semmi közük, a román katona szobra vagy a Hófehérke és a hét törpe is borzalmasak. Valamennyit le kellene cserélni” – jelentette ki Alexandru Păsat. A szobrászművész szerint Avram Iancu szobra csúfot űz a történelmi személyből, ezért egy jól elkészített alkotásra kellene cserélni.
Kolozsi Tibor kolozsvári szobrászművész, a Mátyás-szoborcsoport restaurátora a Krónikának elmondta: nem új keletű a képzőművészek kezdeményezése, az Avram Iancu-szobrot Gheorghe Funar egykori polgármester ugyanis önkényesen, a szakma megkérdezése nélkül készíttette el.
„Egyelőre semmilyen előrelépés nem látható, nem hiszem, hogy komolyan veszik majd a képzőművészek kezdeményezését. A szakértők szemét már régóta szúrja a szobor, azonban politikai súlya is van a dolognak, ezért nem hiszem, hogy érdemben bármi is történne ez ügyben” – értékelt lapunknak Kolozsi Tibor.
A szobrászművész által mondottakat támasztja alá Emil Boc kolozsvári polgármester nyilatkozata is, az elöljáró ugyanis újságírói kérdésre kijelentette: amíg ő a kincses város polgármestere, addig senki sem nyúlhat az Avram Iancu-szoborhoz.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Átadták a Jakab Antal Keresztény Kör idei díjait
Ötödik alkalommal adták át a Jakab Antal-emlékdíjakat. A Márton Áron püspök utódának nevét viselő elismerést a Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) alapította 2010-ben, és évente egy-egy papi, illetve világi személyt díjaznak. Az idei díjakat Kolumbán Csilla tekerőpataki tanár és Salamon József gyimesbükki plébános vehette át.
A Jakab Antal Keresztény Kört a neves erdélyi püspök rokonai és tisztelői alapították a Jakab Antal centenáriumi emlékévben, célul tűzve ki a névadó néhai gyulafehérvári megyéspüspök emlékének fenntartását, szellemi örökségének ápolását, illetve az ő nyomdokain járók és az általa vallott értékeknek megfelelően élők és tevékenykedők munkájának, törekvéseinek elismerését. A díjat minden esetben Jakab püspök életútjának valamely jelentős dátumához kapcsolódóan valamelyik díjazott lakóhelyén vagy ahhoz közel eső településen adják át. Idén húsvét harmadnapján Gyimesbükkön került sor e rangos eseményre. A Bákó megyéhez csatolt erdélyi településen a 13 évet raboskodó püspök börtönből való szabadulásának 50., a gyimesbükki templom építése elkezdésének 40. évfordulóján került sor az eseményre.
Zsúfolásig megtelt kedden, április 22-én a gyimesi templom, ahol a hálaadó szentmisét az ausztriai Linzben élő Vencser László teológus, egyetemi tanár mutatta be, az ünnepséget pedig színesebbé tette a Koncsag László kántor által vezetett egyházi kórus éneke, illetve Fórika Sebestyén alkalomhoz illő szavalatai.
Elsőként Salamon József gyimesbükki plébános vehette át a díszoklevelet, a Kolozsi Tibor szobrászművész által tervezett emlékplakettet és a díjjal járó 500 eurót. A 25 éve pappá szentelt Salamon József mindvégig a végeken, a magyar nyelvterület határain védte a magyar értékeket. A Lujzikalagorban született plébános Óradnán, Galócáson és Gyimesbükkön alkotott maradandót, és amint Berszán Lajos atya laudációjában rámutatott, ő Dani Gergely szellemi utóda, folytatja azt, amit a templom- és közösségépítő híres pap elkezdett.
Az idei világi díjazott Kolumbán Csilla hittan és földrajz szakos tanár, aki 24 éve tanít Gyergyótekerőpatakon és Kilyénfalván. Amint Csedő István tekerőpataki plébános laudációjából kitűnt, a tanárnő pedagógiai, közéleti és szociális tevékenységével egyaránt rászolgált a díjra.
A rendezvény házigazdái Vencser László és a Budapesten élő Varga Gabriella újságíró (mindketten a JAKK alapító tagja) voltak, fővédnöke pedig dr. Márfi Gyula, a Veszprémi Főegyházmegye érseke.
Jakab Antal-emlékdíj kitüntetettjei
2010 (Kolozsvár): Veres László nyugalmazott lelkész, szentszéki tanácsos és Tokay Rozália, a Kolozsvári Magyar Mozgássérültek Társulatának elnöke.
2011 (Csíksomlyó): posztumusz Pálfi Géza mártír sorsú lelkipásztor és dr. Antal Zoltán csíkszeredai sebész, Jakab Antal kezelőorvosa.
2012 (Marosvásárhely): P. Bakó Béla, Pál testvér, ferences szerzetes, illetve a Mustármag közösség és a Szent Cecília Együttes.
2013 (Ditró): Kémenes Loránd Zoltán lelkipásztor és dr. Puskás Károly főorvos, a ditrói kórház vezetője. 2014 (Gyimesbükk): Salamon József plébános és Kolumbán Csilla tanár.
Dobos László. Székelyhon.ro

Holokauszt emlékművet avattak Kolozsvárott
„Minden többség kollektív módon felelős azért, ami a vele együtt élő kisebbséggel történik. Ez is a XX. század üzenete számunkra, a XXI. század emberei számára. A holokauszt áldozataira emlékezve el kell gondolkodnunk az emberiség legfontosabb értékeiről: az emberi életről, az emberi méltóságról, az emberi szabadságról, az egyéni és kollektív felelősségről, illetve a szolidaritásról – és amennyiben a hetven évvel ezelőtti eseményekre gondolunk, a szolidaritás hiányáról is. Az egyéni, és kollektív felelősségről sokat lehet beszélni, nem biztos, hogy a XXI. századi ember valóban megérti: miként történhetett meg, hogy emberek millióit gettóba zártak, haláltáborba küldtek, csak azért, mert zsidók voltak, mert más nyelvet beszéltek.
A szolidaritás hiánya volt az, ami miatt nagyon rövid idő alatt hatalmas területről sikerült összegyűjteni a Kolozsváron és a környéken élő zsidó lakosságot, és elküldeni őket a halálvonatokkal. Kolozsváron azonban két nevet mindenképpen meg kell említenem: Márton Áron püspökét és Járosi Andor lelkészét, akik felelősséggel, szolidaritással emberi életeket mentettek meg” – hangsúlyozta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, miniszterelnök-helyettes ma Kolozsvárott, ahol a Posta kertben avatták fel a holokauszt emlékművét. A 70 évvel ezelőtt – 1944 májusában – elkezdődött kolozsvári zsidók deportálása során az akkor alig 80.000 lakosú városból több mint 16 ezer gyereket, nőt, és férfit küldtek haláltáborokba az akkori hatóságok.
„A holokausztra emlékezve nem lehetünk felületesek. Nekünk kötelességünk arról gondoskodni, hogy ébren tartsuk a kollektív memóriát azért, hogy ilyen tragédiák ne történhessenek meg. És ezzel együtt fel kell tennünk a kérdést: hogyan létezett a Gulag, a kommunista munkatáborok, a Balkánon megtörtént etnikai tisztogatás. És erre a kérdésre nincsenek jó válaszaink. Most, amikor az Európai Parlamentben előretört a szélsőjobb és a szélsőbal, nekünk képesnek kell lennünk megállítani őket. Ez a feltétele annak, hogy a XX. századi tragédiák ne ismétlődjenek meg. A magam, a kormány, és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében biztosíthatom Önöket, hogy mi mindig nemet mondunk minden szélsőséges eszmére” – mondta mai felszólalásában Kelemen Hunor.
A holokauszt emlékmű avatóünnepségén Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke köszöntötte a népes számú közönséget, majd köszönetet mondott Horváth Anna alpolgármesternek és a városi tanács RMDSZ frakciójának, akik felkarolták és napirendre tűzték a kültéri emlékmű felállítását, illetve Kolozsvár helyi önkormányzatának, amiért egyhangúan megszavazta ezt a tervezetet. A hivatalos felszólalásokat követően Balázs Edit kolozsvári holokauszt túlélő emlékezett a 70 évvel ezelőtti tragédiára. A 85 éves művészettörténész az Egyesült Amerikai Államokból jött vissza szülővárosába azért, hogy megoszthassa emlékeit az összegyűltekkel. A három koncentrációs tábort megjárt Balázs Edit Kolozsvár nevét könnyeivel küszködve ejtette ki, majd elmondta, három kolozsvári család élte túl a holokausztot, az egyik az ő családja volt.
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal és a Kolozsvári Zsidó Hitközség által közösen állított köztéri emlékmű Löwith Egon kolozsvári képzőművész, holokauszt-túlélő vázlatai alapján készült, és Kolozsi Tibor szobrászművész alkotása.
RMDSZ közlemény. Erdély.ma

Holokauszt-emlékművet és -táblát avattak Kolozsváron
Kelemen Hunor: minden többség felelős a vele együtt élő kisebbségért
A Kolozsvárról hetven évvel ezelőtt elhurcolt közel 18 ezer zsidónak állítottak tegnap emléket városunkban.
A Szállításügyi Minisztérium engedélyével előbb a vasútállomás nagyépületének falán helyeztek el emléktáblát, majd délután 4 órakor a Caragiale-parkban leplezték le azt az emlékművet, amelyet Löwith Egon (1923–2009) kolozsvári származású magyar zsidó szobrász tervei alapján készített el Kolozsi Tibor szobrász és Aurel Mirişan építész. Az eseményre közel 100, Kolozsvárról elhurcolt zsidó (illetve azok leszármazottai) érkezett, főleg Izraelből. Kelemen Hunor az emlékmű leleplezésekor kifejtette: minden többség felelős a vele együtt élő kisebbségért.
Dan Şova szállításügyi miniszter az állomás előtt elmondta: a napokban 11 helység állomásán függesztenek ki táblát a hetven évvel ezelőtt deportált zsidók emlékére. A két leleplezés után a Horea úti zsinagógában tartottak emlékező jellegű egyházi rendezvényt. Szabadság (Kolozsvár)

Feltámadna a madéfalvi turulmadár, ha lenne hozzá pénz
Most Kolozsi Tibor szobrász udvarán várja a szebb jövőt
A madéfalvi veszedelem történelmünk egyik tragikus epizódja, amelyről napjainkban sok anyaországi, sőt kolozsvári magyarnak sincs tudomása.
A Rákóczi-szabadságharc leverése után a Habsburgok az abban részt vevő székelyeken is megtorolták a lázadást: az adókötelezettség mellett eltörölték régi kiváltságaikat. Később Mária Terézia, a külpolitika kedvezőtlen szorításában úgy akarta őket ismét határőrzésre kényszeríteni, hogy közben megmaradjon az adóztatásuk. Ez ellen tiltakozó mozgalom indult, amit az osztrák haderő vert le: 1764. január 7-én a csíkszéki Madéfalvát, ahol az ellenállás küldöttei gyűltek össze, ágyútűz alá vette, és kétszáz embert ölt meg. A gyászos esemény mementójaként 1905. október 8-án avatták fel a Tamás József tervezte emlékművet, amelynek központi díszeleme a Köllő Miklós szobrász által kivitelezett turulmadár. Ennek felújítása Kolozsváron zajlana, ha lenne miből…
Szabadság (Kolozsvár)

Nincs elegendő pénz a madéfalvi emlékmű felújítására
Habár az eredeti terv szerint október 7-éig tartott volna a Siculicidium-emlékév, a záróesemény időpontját 2015. január 7-ére változtatta a madéfalvi önkormányzat – tudtuk meg Szentes Csabától. 
A polgármester kérdésünkre azt is elmondta, azért halasztották el a zárórendezvényt, mert túl közel lett volna egymáshoz az említett két esemény. S mivel szeretnék, hogy meghívottjaik jelen tudjanak lenni a vérengzés évfordulóján tartandó megemlékezésen és a zárókonferencián – az emlékév kiértékelésén –, ezért e kettő összevonása mellett döntöttek.
Mint ismeretes, a rendezvénysorozat 2013. október 11-én kezdődött azzal a céllal, hogy méltóképp emlékezzenek a negyedévezreddel ezelőtt történt eseményekre, és az abban részt vevő hősökre, ily módon fejezzék ki hálájukat és megbecsülésüket. A nyitórendezvény címe a Határőrség és székelység – Látvány és történelem, amelynek keretében az érdeklődők történelmi konferencián vehettek részt, illetve a huszársággal ismerkedhettek meg közelebbről.
Az éves program legfőbb rendezvénye a január 7-ei megemlékezés volt, ahol Kövér László, az Országgyűlés elnöke azt hangsúlyozta, ha hűtlen vezetőkre bízzuk közösségi jövőnket, akkor újabb és újabb veszedelmek következnek. A pünkösdi búcsú alkalmával madéfalvi világtalálkozót szerveztek, amelynek célja a községből elszármazottakkal való találkozás, illetve hazacsalogatásuk volt. Az említettek mellett a településen több kisebb rendezvényt is tartottak az emlékév során.
Madéfalva polgármestere már a nyáron jelezte, hogy az önkormányzat szűkös anyagi kerete miatt nehézségekbe ütközhet a tavaly ősszel elkezdett emlékmű rendbetétele. Szeptemberben pedig arról számoltunk be, hogy anyagi forrás hiányában több munkálat is jövőre marad. A megyei önkormányzat őszi költségvetés-kiegészítését követően újabb 50 ezer lejt irányozott elő az emlékmű felújításának folytatására, ebből az öszszegből novemberben az emlékoszlop restaurálását folytatták.
Azonban ez az összeg sem volt elég a turulmadár felújítására és a hátralevő munkálatok befejezéséhez, így az emlékmű dísze, a turulmadár egyelőre Kolozsi Tibor kolozsvári műhelyében marad. A munkálatokhoz már korábban is hozzájárult a megyei önkormányzat, illetve segített a helyi közbirtokosság, sőt a magyar kormány is. Eddig hozzávetőleg 400 ezer lejt költöttek az emlékmű restaurálásra, az összegből a beruházás 70 százalékát tudták megvalósítani.
Kömény Kamilla |
Krónika (Kolozsvár)

A romániai magyar kortárs képzőművészet jövőjéről tanácskoznak
Szakmai tanácskozást hívott össze Kolozsváron a romániai magyar kortárs képzőművészet jövőjéről az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT). 
A beszélgetés vitaindítóját Damokos Csaba, a Romániai Képzőművészeti Szövetség háromszéki fiókjának elnöke készítette elő a KAT felkérésére. Damokos Csaba összegezte a kortárs képzőművészet előtt álló nehézségeket, majd elmondta: fontos egy olyan feltételrendszer kialakítása, amelyben a művész hivatásának tud élni, és mindez egyidejűleg a megélhetését is biztosítja.
„A kultúra terén talán az új, járatlan utakat kereső, kísérletező kortárs kultúra támogatása a legfontosabb, valamint egy olyan befogadó közeg kialakítása, amely értékként kezeli a 21. század kulturális törekvéseit”– hangsúlyozta a tanácskozáson Székely István, a KAT elnöke.
A marosvásárhelyi B5 Stúdió vezetője, Bartha József szerint nagyon fontos lenne a művészetszervezők, valamint a kurátorok pályázati úton való támogatási feltételeinek megteremtése, ugyanakkor szakítani kellene azzal a gyakorlattal, amely nem számol a képzőművészek honoráriumával.
Kispál Attila, a sepsiszentgyörgyi MAGMA kiállítótér munkatársa a vizuális nevelés fontosságát emelte ki. „Ha a kortárs művészeteket értő, azt befogadó közönséget szeretnénk, ennak alapját a középiskolában kell megteremteni, a teljes középiskolai hálózatot értve ez alatt” – fogalmazott a háromszéki képzőművész.
Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke egy olyan, kortárs művészetekre összpontosító gyűjtőportál létrehozását szorgalmazta, amely megkönnyítené a művészetek iránt érdeklődő közönség tájékozódását. „Különböző művészeti ágakban tevékenykedünk, gyakran térben is távol egymástól, ezért szükség van egy olyan portálra, amely kapocs lehet a művészek között, és nyitott célközönségük számára is” – mutatott rá.
Krónika (Kolozsvár)

„Feltámad” a madéfalvi Siculicidium turulmadara
Az osztrák uralom alatti madéfalvi vérengzés 251. évfordulóján, idén január 7-én megrendezett emlékezésen Potápi Árpád János, a magyarországi Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai államtitkára kijelentette: ahogyan azokban az időkben is az önrendelkezés volt a székelyek legfontosabb politikai célja, az autonómia ma is megmaradásuk kerete és garanciája.
Ezért támogatja Magyarország kormánya a székelyek elidegeníthetetlen jogát az autonómiához, és biztosítja a madéfalvi turulmadár restaurálásához szükséges 250 ezer lejt. A madéfalvi emlékmű jellegzetessége a kitárt szárnyú turulmadár, amelynek restaurálását Kolozsváron Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke végzi. Mint arról lapunkban már beszámoltunk, a munkát anyagi okokból nem lehetett elkezdeni. Most viszont minden akadály elhárult, és március 15-ére helyére fog kerülni a felújított „madár” – nyilatkozta a Szabadságnak a művész.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Elkészült a Barabás Miklós Céh honlapja
Elkészült és immár bárki által megtekinthető a Barabás Miklós Céh honlapja. A közel száz évvel ezelőtt alapított, igencsak rangos képzőművészeti céhnek az elmúlt évtizedek folyamán olyan alkotóegyéniségek voltak a tagjai, illetve vezetői, mint Bánffy Miklós, Bordi András, Kós Károly, Molnár Dénes, Plugor Sándor, Szervátiusz Jenő, avagy Kusztos Endre, jelenlegi tagjai között pedig olyan képző- és fotóművészeket találhatunk, mint Kákonyi Csilla, Márton Árpád, Orth István, Bandi Kati, Barabás Éva, Bálint Zsigmond, Bocskai Vince, Csíky Szabó Ágnes, Fekete Zsolt, Gyarmathy János, Haller József, Hunyadi Mária, Hunyadi László, Kiss Levente, Kuti Botond, Kuti Dénes, Major Gizella, Makkai István, Pokorny Attila vagy Simon Endre.
A céh jelenlegi elnöke Kolozsi Tibor, alelnöke Németh Júlia. A honlapon olvasható céhtörténetet utóbbi jegyzi, A Barabás Miklós Céh a történelem forgatagában című írásában több fejezetre bontva szól a testület múltjáról, jelenéről egyaránt. Mint írja, "A trianoni döntés nyomán kialakult új geopolitikai helyzetben az erdélyi magyar kultúra, s ezen belül a képzőművészeti is kiszakadt eredeti, természetes közegéből, s szembe kellett néznie a számára kedvezőtlen, új helyzettel. A kor kiemelkedő közéleti személyisége, az építész, képzőművész, író Kós Károly a kolozsvári Napkelet főmunkatársaként közvetlenül az impériumváltozás után, már 1920-ban megfogalmazta mozgósító jellegű, új otthonteremtő gondolatait: »...akarunk élni, akarunk dolgozni, akarunk kultúrát. Akarunk művészetet; élőt, szervest, nélkülözhetetlent, olyant, ami a miénk. Amiben a mi lelkünk fürdik meg, hogy megújuljon, hogy erőssé, erősebbé legyen. Lehetséges-e ez? Lehetséges, mert muszáj, mert szükségünk van reá, tehát lesz erőnk is hozzá.« És lett. Irodalmi, művészeti folyóiratok születtek (Napkelet, Pásztortűz, Periszkóp, Erdélyi Helikon), és az írók helikoni közösségének mintájára s annak égisze alatt alakult meg 1929-ben Kós Károly és Szolnay Sándor vezetésével s Bánffy Miklós támogatásával az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezete, a Barabás Miklós Céh is. A névválasztás indokolt volt, hiszen a biedermeier festészet kiemelkedő képviselője, a magyar történelmi múlt kimagasló személyiségeinek megörökítője, a több országban megfordult, több kultúrában is járatos művész, erdélyisége mellett, az európai kultúra felé is nyitottnak bizonyult. Ilyenformán neve méltán fémjelezhette a kor művészeinek törekvéseit, méltán válhatott példaképpé."
A művészcéh honlapja ízléses, nívós és könnyen áttekinthető, számos fotóval gazdagított alkotás, ismerteti a céh történetét, alapszabályzatát, bemutatja az elődöket, az aktív tagokat, a vezetőséget és a tiszteletbeli tagokat, illetve mindannyiuk tárlatait, felsorakoztatja a közös és egyéni kiállításokat, közöl híreket, Médiavisszhang rovatában közzéteszi a céh rendezvényeiről, alkotóiról írott cikkeket, felsorolja a támogatókat és közöl elérhetőséget is. Az oldal a www.bmceh.ro címen látogatható.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Visszakerül az emlékműre a madéfalvi turulmadár
Befejeződött a madéfalvi emlékmű turulmadarának felújítása, a szobor a magyar kormány támogatása révén március 15-ére visszakerül régi helyére.
A restaurálást végző kolozsvári Kolozsi Tibor a tervek szerint csütörtökön utazik Madéfalvára, hogy felügyelete alatt visszahelyezzék a madarat az emlékmű tetejére.
Amint arról beszámoltunk, pénzhiány miatt lassan haladt, akadozott az emlékmű felújítása, a problémára a vérengzés 251. évfordulóján tartott megemlékezésen kínáltak megoldást a magyar kormány képviselői: Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár a január 7-ei rendezvényen bejelentette, hogy 17 millió forinttal (245 ezer lejjel) támogatják a felújítást.
„Alaposan meggyötörte a turulmadarat a szél mellett a hó is, hiszen a szárny fesztávolsága 2,5 méter, nem kis nyomásnak lehetett kitéve, amikor rárakódott a sok hó" – sorolta a gondokat korábban Kolozsi.
A cinkből készült alkotás, illetve a váz és a szoborfal közötti összekötő elem is megrepedt, ugyanilyen állapotban volt a váz, amely elferdült és ki kellett cserélni, gyakorlatilag minden forrasztást újra el kellett rajta végezni. Miután az emlékműről tavaly júliusban leemelt turul felújítása befejeződött, egy csíkcsicsói raktárépületbe szállították, ahonnan a visszahelyezés napján viszik majd Madéfalvára.
Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere kérdésünkre elmondta, hogy bár a turulmadár restaurálása befejeződött, de az emlékmű teljes felújításának befejezéséig van még tennivaló. Hozzátette, ha az időjárás megengedi, csütörtökön kerül vissza eredeti helyére a több mint százéves szobor, az obeliszk és környezetének rendbetételét pedig az idő tartós felmelegedése után folytatják. Az elképzelések szerint októberig, az emlékmű felszentelésének 110-ik évfordulójáig befejeződik a munkálat, akkor avatnák fel a rendbe hozott emlékművet.
Az elöljáró arról is beszámolt, hogy a tervek elkészíttetése előtt telekönyveztetniük kellett az emlékmű területét, illetve az építményt, mivel nem volt rendezve a tulajdonviszony. A több mint 700 ezer lej összértékű munkálat kivitelezéséhez a Hargita megyei önkormányzat 350 ezer lejjel, a helyi közbirtokosság 20 ezer lejjel, a madéfalvi önkormányzat 40 ezer lejjel, a magyar kormány először 3 millió forinttal (mintegy 43 ezer lejjel), legutóbb pedig további 17 millió forinttal járult hozzá – részletezte Szentes.
A magyar kormány által kapott 245 ezer lej révén nemcsak a turulmadár felújítása valósult meg, ennek köszönhetően fejeződhetnek be a hátralévő területrendezési és restaurálási munkálatok is. Az átadásig még befejezik az obeliszk takarítását, járdákat alakítanak ki, hogy két oldalról is megközelíthető legyen az emlékmű, kőpadokat helyeznek ki, restaurálják a keresztfákat, feltöltik a zöldterületet, beépítik az öntözőberendezést és gyepesítik a megmozgatott területeket, foglalta össze a teendőket a polgármester.
Kömény Kamilla
Krónika (Kolozsvár)

Levegőhöz jutó szobrok
Megnyílt Kolozsi Tibor kiállítása
Kolozsi Tibor szobraival „népesült be” csütörtök délutántól a kolozsvári Bánffy-palota udvara. Remek összhatást kelt a szabadtéri kiállítás, a szobrászművész hét kiállított alkotása uralja ugyan a teret, de ugyanakkor szépen illeszkedik a patinás épület négszögletű belső terébe.
A számos érdeklődőt vonzó kiállításmegnyitón Németh Júlia és Mircea Oliv műkritikusok értékelték az ötvenedik életévét nemrég betöltött szobrászművész munkáit.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Felelősség és értékteremtés
Átadták a Communitas alkotói ösztöndíjait
Ünnepélyes esemény színhelye volt péntek délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza. Itt adták át a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Communitas Alapítvány immár hagyományos, alkotói ösztöndíjait. Az idén 42 fiatal, 35 év alatti, az irodalom, a képzőművészet és fotográfia, a zeneművészet, a színházművészet, a film és atelevízió területén pályázó alkotó részesült az egy évre szóló, havi lebontású ösztöndíjban – a pályázóknak az erdélyi magyar kultúra valamelyik kiírt ágazatához kapcsolódó éves alkotói tervezetet vagy előadói elképzelést kellett benyújtaniuk.
A díjiosztó ünnepségre délután 4 órától került sor, a gálát a Moonfellas nevű formáció, Kiss Levente, tavalyi díjazott zenész együttesének rövid koncertje nyitotta meg, majd az est házigazdájaként, az ösztöndíjbizottság tagjaként Gáspárik Attila szólt a jelenlévőkhöz. Mint mondta, a Communitas Alapítvány tizenharmadik alkalommal osztja ki ösztöndíjait, amelyekben az RMDSZ jóvoltából idén 42 fiatal alkotó részesülhetett. Az elbíráló bizottság tagjai – a házigazda mellett Markó Béla, Béres András, Bocsárdi László, Bogdán Zsolt, Csíky Boldizsár, Márkos Albert, Vannai István Zsolt, Balázs Imre József, Gálfavi György, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, László Noémi, Bartha József, Kolozsi Tibor, Részegh Botond, Sipos László, Berszán-Árus György és Schneider Tibor – mindannyian társadalmi munkaként vállalták el a feladatot, közöttük több olyan alkotót is találunk, akik annak idején maguk is részesültek az ösztöndíjban.
Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke hozzátette: ezelőtt 13 évvel 12 alkotó nyert alkotói ösztöndíjat, idén harminccal többen. – Ez egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak elindítottuk a támogatást, hanem kiemelten fontosnak tartottuk, hogy növeljük a díjazottak számát. Az egy éven át folyósított, havi majdnem 800 lej számukra komoly egzisztenciális könnyebbséget jelent, ugyanakkor évről évre komoly vita folyik arról, hogy mit és hogyan kellene változtatni. Idén arról folyt a vita, hogy ma, amikor a mi közösségünk is mozgékony, mi az az erdélyiség, ami állandó kritériumot képezhet? Miért fontos ez az összmagyarság szempontjából? Azért, mert ez gazdagító tényező: létezik olyan erdélyiség – például a Kós Károly vagy a Bánffy Miklós erdélyisége –, amely hozzáad az egységes magyar kultúrához. Nekünk ezzel szemben van olyan felelősségünk, amelytől nem tekinthetünk el. De van-e a fiatal alkotónak felelőssége a közösségével szemben? Úgy gondoljuk, hogy minden értelmiséginek felelőssége van azzal kapcsolatosan, ami körülötte történik. Ugyanakkor a társadalomnak is felelőssége van velük szemben. Főleg ha kiszolgáltatjuk őket a politikának – az RMDSZ és a Communitas Alapítvány próbálja úgy intézni az ösztöndíjak sorsát, hogy ezt is szem előtt tartja: alárendelt művészekre nincsen szükségünk, szabad alkotókra igen. Ehhez kívánok elsősorban saját magunknak továbbra is felelősségérzetet – mondta köszöntőbeszédében Markó Béla, majd a 2015-ös Alkotói Ösztöndíjak nyerteseinek díjazása következett. A filmművészet és televízió területén díjazottaknak Schneider Tibor, az irodalmi ösztöndíjakat elnyerőknek Gálfalvi György, Kovács András Ferenc és Karácsonyi Zsolt, a színházművészeti ösztöndíjasoknak Béres András, a vizuális művészetek terén pályázó nyerteseknek pedig Bartha József adta át a díjakat.
Az est további részében Daragics Bernadette, az Osonó Színházműhely tagja, tavalyi díjazott színművész olvasta fel Láng Orsolya irodalmi ösztöndíjas Költőszobor jelen című versét, majd tárlatnyitó vette kezdetét: a vizuális művészetek kategóriában tavaly díjazott képzőművészek munkáit állították ki a Stúdió Színház előcsarnokában, ezen alkotásokat méltatta Sipos László festőművész, grafikus, a bizottság tagja.
– A jelenkori képzőművészeti megnyilvánulásokat három részre osztom: divat, árutermelés és tradicionális értékteremtés. Az elsőre nem vesztegetnék szót, mert a divat megy ki leghamarabb a divatból. A másodikkal kapcsolatosan megjegyzem, hogy ma már nincsenek izmusok, értéktelen világban élünk, amelyben a galériák döntenek. Ami az értékteremtést illeti, értékteremtés az, amit a több évezredes képzőművészet létrehozott – olyan párbeszéd alkotó és alkotás között, amely megérinti a nézőt, olyan munka, amelyben a festék anyaggá, érzéssé alakul. A művésznek a föld iránt is, ahol él és a kor iránt is, amelyben alkot, felelőssége van: a képzőművészet meghatározza a kort, amelyben létezik. Nagyszerű dolognak tartom az alkotói ösztöndíjat, amely lehetőséget ad a kiteljesedésre – mondta Sipos László, majd a díjátadó gála további részeként a 2014-es irodalmi, zenei és színházi ösztöndíjasok közreműködésével, a film és televízió kategóriában díjazottak munkáinak rövid vetítésével folytatódott.
Az ösztöndíjbizottsághoz idén beérkezett 214 pályázatból 42 részesült pozitív elbírálásban. Az ösztöndíjasok névsora a következő: Bartincki Tamara, Besenyei Katalin, Borsos Tünde Krisztina, László Barna, Pálfi Kinga, Varró-Bodoczi Zoltán (film és televízió), Adorjáni Panna, Bálint Tamás, Horváth Előd Benjámin, Márkus András, Muszka Sándor, Serestély Zalán, Szabó Ádám, Székely Örs, Visky Zsolt (irodalom), Barabás Réka, Bende Sándor, Czikó Juliánna, Fekete Lovas Zsolt Sándor, Marosán Csaba-László, Ruszuly Ervin, Sándor Annamária, Szűcs Ervin, Váróterem Projekt (színházművészet), Barabás Szabolcs, Cabuz Andrea, Fazakas Noémi, Ferencz Zoltán, Gagyi Botond, Gáspár Szilárd Miklós, Hotykai Evelin, Madaras Péter, Tivadar Andrea (vizuális művészetek), Ábrám Endre–Veress Gáspár, Gergely Zoltán, Munkácsi Dóra Krisztina, Potyó Béla István, Pozsár Róbert, Sándor Csaba, Tasi Nóra, Toró Árpád, Török-Gyurkó Áron (zeneművészet).
knb
Népújság (Marosvásárhely)