"Egynapos megszakítás után dec. 1-jén folytatta budapesti látogatását a román kormányfő. Adrian Nastase árvízvédelmi konferencián vett részt, majd ellátogatott a román nagykövetségen a román nemzeti ünnep tiszteletére rendezett fogadásra, amelyre Medgyessy Péter is meghívást kapott. A nemzetközi árvízvédelmi konferencián részt vett az Európai Unió képviselői mellett osztrák, cseh, dán, finn, szlovák, német meghívottak is felszólaltak. Nastase nyilatkozatában elmondta: a napokban folytatott kétoldalú tárgyalások új kezdetet jelentenek a két szomszédos ország viszonyában. Az árvízvédelmi konferencián elmondott beszédében a román kormányfő közös, regionális és európai szintű árvízvédelmi stratégia kidolgozásának szükségességét hangoztatta. A román kormányfő részt vett a budapesti román nagykövetségen a nemzeti ünnep alkalmából rendezett fogadáson. Az egyik polgári kör tiltakozó tüntetést tartott amiatt, hogy Medgyessy Péter és Adrian Nastase a Kempinski Szállóban közösen ünnepelt a román nemzeti ünnepen. A szálloda előtt mintegy öt-hatszáz, nemzeti színű zászlókkal érkező tiltakozó gyülekezett. Az MTI szerint mindössze 120 tiltakozó volt, ám a rendőrök kiszorították őket az épület előtti játszótérről, és egy embert kiemeltek a tömegből. /B. L.: Nastase: európai identitást. = Krónika (Kolozsvár), dec. 2/ Adrian Nastase miniszterelnök dec. 1-jén délelőtt Kolozsváron részt vett a román nemzeti ünnep alkalmából rendezett ünnepségek megnyitásán, majd Budapestre utazott. Nastase kijelentette: az a tény, hogy a román nemzeti ünnep egy részét Magyarországon, de román területen - a budapesti román nagykövetségen - tölti, azzal az üzenettel hasonlítható össze, amelyet a kolozsvári ünnepségen való részvétele jelent. Az elődök emléke előtti tisztelgés mellett Románia jelét adja felelősségének, komolyságának és annak az akaratának, hogy mostani partnereivel, a NATO tagállamaival együttműködésre törekszik. A kormányfő külön hangsúlyozta: az a tény, hogy a magyar miniszterelnök és a magyar ellenzék képviselői jelen lesznek a budapesti román nagykövetség fogadásán, azt jelenti, hogy "túllépnek azon a múlton, amely Románia számára az 1918-ban történt újraegyesülés örömét, de Magyarország számára mást jelenthet". "Szilárd meggyőződésem az, hogy a múlthoz való eltérő kötődésünk mellett közös érdekeink vannak, amelyek a jövőben rendkívüli lehetőséget adnak a közös építkezésre" - fogalmazott Adrian Nastase. /Nastase Budapesten ünnepelt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 2./ A szálloda előtt a tüntetőket a rendőrök kiszorították a szálloda előtti térről, és három embert kiemeltek a tömegből. Előre nem bejelentett demonstráció zajlott a szálloda előtt. A résztvevők azért tiltakoztak, mert elfogadhatatlannak tartották, hogy magyar kormánypárti politikusok egy olyan ünnepi fogadáson vesznek részt, amelyen arról emlékeznek meg, hogy 1918. dec. 1-jén a gyulafehérvári gyűlésen kikiáltották Erdély, Havasalföld és Moldva egyesülését. A demonstrálók egy "Tégy a magyargyűlölet ellen!" feliratú táblát vittek. Kórusban kiabálták egyebek között, hogy "Vesszen Trianon!", "Vesszen Medgyessy!". A tömegben látható volt többek között Bayer Zsolt újságíró, Siklósi Beatrix televíziós szerkesztő, Grespik László, a fővárosi közigazgatási hivatal korábbi vezetője, illetve Budaházy György, a Magyar Revíziós Mozgalom elnöke, akit az Erzsébet híd július 4-én történt jogszerűtlen lezárása után rendzavarás szabálysértése miatt pénzbüntetésre ítélt a Pesti Központi Kerületi Bíróság. A téren egybegyűltek előtt Bayer Zsolt azt hangoztatta, hogy ezen a napon fölényes győzelmet aratott a román diplomácia a magyar diplomácia felett és csak a maroknyi demonstráló képviseli Magyarország becsületét. A Nemzetközi Erdély Bizottság nevében Eva Maria Barki eljuttatta az MTI-hez a szervezet Adrian Nastase miniszterelnöknek címzett levelét, amelyben úgy fogalmaznak: Adrian Nastaseből hiányzik a kellő szenzibilitás, amikor Budapestre jön dec. 1-jét megünnepelni. A Lelkiismeret 88 csoport nevében Kocsis Imre, a szervezet elnöke juttatott el az MTI-hez közleményt, amelyben tiltakozott amiatt, hogy Medgyessy Péter Budapesten fogadja Adrian Nastasét. A dokumentum szerint a Lelkiismeret 88 csoport egyetért azokkal, akik a Kempinski Szálloda előtt tiltakoznak a "szégyenteljes ünnepség" ellen. /Demonstráció a Kempinski Hotel előtt. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), dec. 3./ Dr. Eva Maria Barki nemzetközi jogász levelében ez állt: "Ön Budapestre jött december elsejét megünnepelni. Csodálkozunk azon, mennyire hiányzik Önből a kellő szenzibilitás. Nyilvánvalóan a román emlékezetből kitörölték azt a tényt, hogy a gyulafehérvári ígéreteket mind a mai napig nem tartották be. Ez a nap az erdélyi magyarságnak 84 év elnyomást, megaláztatást és az önrendelkezés megtagadását jelenti. Provokációk nem segítik elő a népek egyetértését és a problémák megoldását. Ezért kötelezettségeinek teljesítésére szólítjuk fel az Ön kormányát és az erdélyi magyarságtól 84 éven át megvont önrendelkezés biztosítására." A levelet a közismert bécsi jogászasszony a Nemzetközi Erdélyi Bizottság nevében jegyzi, a felszólítást támogatják a következő szervezetek is: Trianon Társaság, Magyar Revíziós Mozgalom, Hegyvidéki Lokálpatrióta Egylet, Bocskai Szövetség, Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, Honfoglalás 2000 Egyesület, Magyar Földvédő Mozgalom, Horthy Miklós Társaság, Szent Korona Szövetség, Nemzeti Társas Kör, Százak Tanácsa, Magyarok Világszövetsége Kárpát-medencei Régiója, Összefogás a Fennmaradásért Szövetség, Jobbik Ifjúsági Közösség. /Nyílt levél a román miniszterelnöknek. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 10./ Adrian Nastase román miniszterelnök azért sietett vissza Budapestre, hogy a magyar kormányt is bevonja Erdély elvesztésének ünneplésébe. Az egyiknek ünnep, a másiknak gyász. A meghívást Medgyessy Péter elfogadta, amit a kormányszóvivő így magyarázott: a magyar kormány politikája nem a múlt sérelmeire, hanem a jövő lehetőségeire épül. Az állásfoglalás magyarázatként elfogadható lenne, ha pár órával korábban Adrian Nastase nem fejtette volna ki a rácsok mögé zárt aradi Szabadság-szoborról, hogy az Nagy-Magyarországot jelképezi, és azért nem találják ildomosnak visszaállítani a város bármely közterére. Tehát a Nagy-Magyarország szimbólumát nem tudja elviselni a román kormányfő, de a Nagy-Románia december elsejei ünnepét Magyarországon is megüli, ahová meghívja vigadni a vesztes félt is. Annak a pár tiltakozónak volt igaza, aki tüntetett a Kempinski Szálloda előtt e közös ünneplés ellen, szögezte le Bágyi Bencze Jakab. Medgyessy Péter említette-e az erdélyi magyarok véleményét a december elsejei ünnepről? /Bágyi Bencze Jakab: Szimbólum és valóság. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 3./ Dec. elseje 1989 óta nemzeti ünnep Romániában. 1918-ban ezen a napon a gyulafehérvári román nemzetgyűlés kimondta Erdély csatlakozását Romániához. Adrian Nastase Kolozsváron kínosan ügyelt arra, hogy másképp fogalmazzon: szerinte Erdély újraegyesült Moldvával és Havasalfölddel, nem csatlakozott. 1990-ben, a gyulafehérvári központi ünnepségen Szőcs Géza beszédekor az akkori miniszterelnök, Petre Roman vezényelte a magyar szónokot kifütyülő tömeget, a hazafiak "kifelé a magyarokkal az országból" és "halál reájuk" szlogenekkel emelték a rendezvény fényét. Tavaly az állami ünnepségek egy részét az "ősi román városba", Csíkszeredába tervezték, hatóságilag rendelve ki az állami alkalmazottakat és a diákokat. A székelyeknek sikerült megsérteniük a toleráns román többséget azzal, hogy közleményben kérték: mivel ez nem az ő ünnepük, aki csak teheti, az maradjon otthon. Akinek pedig muszáj részt vennie, az viseljen fekete szalagot. Az esetről hetekig cikkezett felháborodva a román sajtó. A mostani közös ünnep beláthatatlan távlatokat nyit a román-magyar kapcsolatokban. Könnyen lehet, hogy a közeljövőben Gheorghe Funar polgármester nyitja meg a Horthy 1940-es bevonulására emlékező nagyszabású kolozsvári rendezvénysorozatot. Ide jutottunk kétezerkettőre: a huszonhárommillió román munkavállaló helyett a bukaresti miniszterelnök érkezett Budapestre Erdély elcsatolását ünnepelni. Ezt akartuk? /Lukács Csaba: Ünnepeltek... (Magyar Nemzet, dec. 2.). Átvette: Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 10./"

Budapesten és Debrecenben is nagygyűlést tartottak december 5-én a kettős állampolgárságról tartott népszavazás egyéves évfordulóján. A népszavazást kezdeményező Magyarok Világszövetsége (MVSZ) Budapesten, a Kossuth téren tartott nagygyűlésén Patrubány Miklós elnök bejelentette, hogy a szervezet újabb referendumot kezdeményez a magyar állampolgárságról. A VMSZ nagygyűlésén az előzetes tervekkel ellentétben nem szólalt fel Böjte Csaba ferences atya. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója azt üzente: olyan nyomás alá helyezték, hogy nem teheti meg, hogy részt vegyen ezen az eseményen, „mert énnekem sok száz árvának a sorsa felett kell gondoskodnom, és félek, megvonják tőlem a pénzt”. A rendezvény végén Kocsis Imre, a Lelkiismeret ’88 Csoport vezetője az egybegyűlteket arra kérte, hogy együtt vonuljanak Gyurcsány Ferenc budai háza elé. Az épület előtt végül mintegy kétszáz demonstráló gyűlt össze. Többen azt kiabálták, hogy „csótány, gyere ki”, „hazaáruló”. Az utcát úgy zárta le a rendőrség kordonokkal, hogy csak a miniszterelnök házával szemközti járdán tartózkodhassanak a demonstráció résztvevői. Debrecenben a Nagytemplom előtti Kossuth-szobornál mintegy ötszázan gyűltek össze, hogy megemlékezzenek a tavaly december 5-i népszavazásról. Az összetartozás napjának keresztelt rendezvényt az MDF szervezte. A gyűlésen részt vett Tempfli József nagyváradi római katolikus megyés püspök is, aki szerint nagy fájdalommal, második Trianonként élték meg a népszavazás eredményét a határon túli magyarok. „Különösen azért volt fájdalmas ez a nap, mert az elsőt idegenek ácsolták, míg a másodikat saját népünk, saját fajtánk, akiktől védelmet, együttérzést vártunk” – mondta. Némi nemtetszést váltott ki a tömegből Tempfli Józsefnek az a megjegyezése, hogy ma már Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is látja, hogy a nemzeti felelőtlenség napja volt 2004. december 5., de a megyés püspök szerint a hitbéli felelőtlenségé is. Markó Béla RMDSZ-elnök üzenetét Lakatos Péter Bihar megyei képviselő olvasta fel. Markó szerint a közös Európában úgyis együtt lesz a magyarság, és bízik benne, hogy ezt senki nem tudja megakadályozni. Kósa Lajos, Debrecen fideszes polgármestere a szégyen, a morális megsemmisülés napjának nevezte 2004. december 5-ét, amikor „a tisztesség és a gazemberség között folyt a küzdelem”, és az utóbbi nyert. /Gyurcsánynál zárult a gyűlés. = Krónika (Kolozsvár), dec. 7./

A szentimrei Pimodán
MOLNÁR GUSZTÁV egyetemi tanárral indult interjút készíteni Hegyközszentimrére Szilágyi Aladár, a gépkocsizó és fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter társaságában. A tervezett beszélgetéssel gazdagabban, egy szőlőhegyi riporttal és némi pálinkával a tarsolyukban érkeztek vissza a redakcióba.
Bár járatlan vagyok a bormívesség tudományában, nem ér készületlenül a Berettyó völgyébe igyekeztünkben Guszti gazda maroktelefon-kérelme, miszerint Szalárdon vásároljunk számára egy adag áslogot, azaz kénrudacskát. Ugyanis szerencsés egyezés folytán éppen ma hajnalban csemegéztem Nemes Fábián Jósef Tóth-Vásonyi Prédikátor 1814-ben megjelent, Visgálódó és oktató értekezés a’ szőlő-mívelésről című könyvét, mely külön fejezetben értekezik A’ Borokkal való bánás módjáról, mikor azok már a’ hordókban vagynak.
A bennünket remetelakába váró gazda „per Guszti”-ként való emlegetése részemről nem tolakodó bizalmaskodás, hiszen Molnár Gusztáv politológust, a Partiumi Keresztény Egyetem tanárát már fél évszázada, (poétának menendő Ady-körös diákként) volt szerencsém megismerhetni. Szándékom szerint válogatott írásai legújabb kötetének megjelenése kínál apropót arra, hogy hosszabb interjút készítsek vele folyóiratunk, a Várad számára. De a szimatom nem csal: látogatásunk jó alkalmat kínál arra is, hogy riportba örökítsem nagytudományú partnerem környezetének, annak a kishazának a szellemét, amelyik zavartalan szemlélődésre (M. G. megfogalmazása) készteti őt.
A családi birtok
Mielőtt érdemben elkezdenők a magasabb szellemi régiókban való röpködést, arról faggatom, hogyan emelt magának remetelakot a hegyközszentimrei szőlőhegyen. „Ez a mi családi szőlősünk volt. Az úgynevezett Jeges-féle birtok, anyám részéről. Volt egy öreg pince, egy pajta is, meg elől a szőlő. A kollektivizálás idején mindent elvettek, a pajtát lebontották, a környéken szinte minden pincét leromboltak, de a miénknek megkegyelmeztek. Gondolom, azért, mert elég jó lehetett, akkor is bort tartottak benne. Amikor a 90-es évek elején visszaadták a szőlőst, az első években nem sokat törődtem vele, mással voltam elfoglalva, többek között az Összmagyar alternatívában összegyűjtött »szövegeimet« írtam, és nyakig benne voltam Magyarországon a közéletben, a politikában. A birtokot bérbe adtuk, az utolsó bérlő nem csak a szőlőt pusztította ki, hanem a betonkarókat is kiszedte, úgyhogy semmi nem maradt. Amikor 2006-ban idejöttem főállásban a váradi egyetemre, bár Anikó húgom bent lakott a városban, eldöntöttem, hogy ez az a hely, ahol egy kicsit vissza lehet gyökerezni, és akkor kértem meg Guba Jenő unokatestvéremet, hogy a csapatával (amely most a váradi Várban munkálkodik), építsen nekem a pincére egy házat.”
Ha jól számolom, Guszti barátomnak tizennégy jó éve volt ahhoz, hogy gyermekként élvezhesse ezt a hosszúmezői dűlőben megbúvó kisvilágot. „Persze, hogy sokat jártam, pontosabban szekereztem ide – kapom a megerősítést –, ez egy fiúgyerek számára valóságos paradicsom volt. Engem elsősorban nem Szalárdhoz köt a gyerekkorom, ahol születtem, hanem két másik helyszínhez. Az egyik ez a szentimrei, ahol inkább a szüret az emlékezetes számomra. Jeges nagyapám, meg Apám, amikor valami tennivalója volt, gyakran kihozott magával a hegyre. A másik, bizonyos szempontból még fontosabb helyszín a Berettyó túloldaláról ide látszó Újfegyvernek. Mások észre sem veszik, de én mindig látom, amikor odanézek. Ugyanis ott volt az apai nagyszüleim tanyája. A Molnár-ág Hódmezővásárhely környékéről származik. Ott is tanyasi emberek voltak, kétlakiak, ugyanis a tanyatulajdonosnak általában a legközelebbi településen is volt háza. Nekünk Szalárdon volt a házunk, a nagyapáméké mellett, a Kerek-malom-utcán, és pár kilométerrel odébb, az Újfegyvernek fölötti »dombtetőn« volt a tanya. Gyerekkoromban minden nyarat ott töltöttem.” „Tehát számos gyökér köt ehhez a kistájhoz” – mondom. – „Igen, ez az én Heimatom, az én tájhazám” – bólogat. „Összevissza közel egy hektárnyi terület a családi birtok, ebből körülbelül tíz árnyit újból beültettem vagy 800 tő szőlővel. Hát nem egyedül, szerencsére, van itt a szomszédságban egy segítőm. A pincéje, meg a szőlője itt van az enyém mellett. Kocsis Imrének hívják, az apja korombeli, jó barátom, a fia, Imi, a »fogadott keresztfiam« meg segít nekem a munkálatokban, mert egyedül nem győzném, meg nem is akarom magam nagy szakértőnek kiadni. Van vagy negyven szilvafám is, az államtól »örököltük«, nem a téesztől, mert a termelőszövetkezet ezt a határrészt annak idején átadta az állami borgazdaságnak. Nem az errefelé hagyományos veresszilva, inkább a ringlóhoz hasonlít, de annál keményebb, és később beérő, nagyon finom pálinkát lehet főzni belőle. És van jó pár Stanley is. Ebből minden ősszel igazi, üstben főzött szilvalekvárt készítünk a húgaimmal. Harmincvalahány körtét, meg vagy tíz kajszibarackot már én telepítettem. Azok most fordulnak termőre.”
Házigazdánk elmondja, kezdő szőlőmívesként nem az itt megszokott fajtákat telepítette, hanem a gránátvörös bort adó Cabernet-Sauvignon-t és Merlot-t, a fehér bort adó fajtákból pedig a magasabb cukortartalmú Chardonnay-t és Szürkebarátot. Arra észrevehetően büszke, hogy a Chardonnay-t ő hozta be először Szentimrére.
A háromlaki ember
Alig melegedünk meg a felső traktus könyvekkel kibélelt, kályhaduruzsolásos hangulatában, házigazdánk egy míves kupát kotor elő, A szentimrei borverseny aranyérmes bora, 2014. felirattal. „Ezt az én Chardonnay borom kapta. Háááát nem tudom, hogyan, de sikerült – kérkedik szerényen. – Másoknak – elsősorban a »keresztfiamnak« – is benne van a keze munkája. A kora tavaszi metszés, a permetezés persze az én »gondom«, de nem az én dolgom, az ekézés meg végképp nem. Bár mi lovas népek volnánk. Nagyobb gazdák voltunk, mindig lovak között forgolódtam gyerekkoromban, de lóval bánni, lovagolni nem tanultam meg. Kisebb koromban megtanulhattam volna, de inkább olvastam, elbújtam, amikor kapálni kellett menni.” Amikor a falut elhagyva felkapaszkodtunk a Molnár-portához vezető köves úton, meggyőződhettünk arról, hogy valóban remetelakhoz közeledünk, hiszen nem sok házat láttunk a környéken. „Van itt egy nagyobb gazdaság a szomszédságomban, az Úr Zsigmondé, neki valóságos borászati komplexuma van, pincéi, ő a szentimrei bor fő termelője és forgalmazója, Váradon is van vagy hat üzlete. Zsigmond profi szőlész-borász, EU-s támogatással dolgozik, teljesen gépesített gazdasága van, nagy inoxtartályokban tárolja a borait, és télen-nyáron egy csomó embernek munkát ad a környéken. Tőle is szoktam tanácsot kérni. Az övéhez képest az én borom, akármennyire jónak sikeredett, csak »kézműipari« termék. De hál’Istennek vannak, akik épp az ilyet kedvelik.” Tudomásom van arról, hogy Molnár Gusztáv háromlaki ember, nem fér a fejembe, miként engedheti meg magának azt az időbeni fényűzést, hogy egy-egy esztendejét három helyen múlassa. Mivel a mindenütt egyszerre jelenlevőség képességét nem birtokolja, rá is kérdezek erre a talányra. „Alapvetően a Pest melletti Csömörön lakom családostól, már vagy húsz éve kiköltöztünk a fővárosból. Télen többnyire ott tartózkodom, ide csak olyankor jövök, amikor óráim vannak, vagy a bort kell lefejteni, palackozni. A másik rezidenciám egy Mezőtúr és Gyomaendrőd között megbúvó vízparti faház, a Hármas-Körösnek vannak ott holtágai. Nyáron imádom ott múlatni az időt, emlékeztet az én tanyasi gyerekkorom hangulatára. Az kint van, mindentől távol, a vizes világban. (A pontos „cím”, ha érdekel: »Peres holtág, Vakota-zug«.) Ahhoz képest még a szentimrei hegy is a civilizáció csúcsa, annyira eldugott helyen van. Nem egyetlen meghatározott helyem van, hanem egy Tájhazám, amelyik Mezőtúrtól Szentimréig terjed. Ami az érdekes, hogy az í-ző nyelvjárás odáig terjed nyugat fele. Mezőtúron is íznek. De nem annyira jellegzetesen, mint Biharban, meg nem mondják a lónak, hogy lú, és a diftongusos au-zás is inkább itteni sajátosság. Egyébként – ha már szóba került – tudod-e, hogy hol van a keleti határa az í-ző nyelvjárásnak? Nagyjából egybeesik a hajdani Biharország határaival, Kalotaszegen Magyargyerőmonostor az utolsó még í-ző település. Bunyitay Vincétől tudom, akinek négykötetes nagy művét – amelyet te adtál ki újra – egyetemista koromban Kolozsváron apróra kijegyzeteltem. Lényegében a nyarat Mezőtúr és Szentimre között osztom meg. Persze, tavasszal, ősszel, amikor zajlik az egyetemi félév, akkor Váradon megtartom az óráimat, de amint végzek, jövök ki a hegyre. A városban csak olyankor maradok, amikor valamilyen rendezvény van, amin részt akarok venni, vagy színházba megyek. Egyébként nem élek teljesen remeteéletet, hisz folyton jövök-megyek – jó kis Suzuki Sx4-esem nélkül nem is tudnék létezni –, no meg szoktak látogatóim is jönni. Odakint, a ház mellett van egy grillező meg egy kemence. Az utóbbit a gyimesközéploki Korbuly Laci bácsi építette nekem. Nagy forgalom nincs, van egy szűkebb baráti köröm, ők látogatnak meg.”
Pinceportya
Lazításként szemlére indulunk. Helynévmániás lévén, riporterségem az iránt érdeklődik, hogy kísérőnk milyen határrésznevekkel, dűlőnevekkel ajándékozhat meg? A már hallott Hosszúmező mellé begyűjtöm balkéz felől a Bocskai, odébb a Koppány, túloldalt a Gárdony (helyi kiejtés szerint: Gárdon), lentebb, a faluban a Kulcsár-domb neveket. – Megannyi legenda és valós történelmi esemény hordozói. Vagy elpusztult falvaké, mint a Szalárd határában fekvő Adorján és Latobár. Gusztáv mutogatná is, mi, merre van, de a Berettyó mentén terjengő ködfátyol csak Adorján várának öregtornyát engedi láttatni a tájból. Bizonygatja, hogy bár az itteni dombok csupán két-háromszáz méter magasak, de napfényes időben különlegesen tág perspektívát kínálnak, akár tíz falut is befoghat a tekintet, szemközt, a folyó túlsó oldalán a Hegyköz meg a Rézalja megannyi tornya látható. „Ha a Hosszúmező és a szemben lévő dombvonulat tetején meghúzódó Síter között képzeletbeli vonalat húzunk – mutatja Gusztáv, a ködgomollyal mit sem törődve –, az egyben egyfajta nyelvhatár is. Szentimrétől nyugatra és északra húzódik a színmagyar Érmellék, míg a Berettyó túloldalán, Margitta fele már zömmel románok laknak. Ez az a vidék, ahol jó Szalárdi János, a Siralmas magyar krónika írója elbúcsúzva az Élesden letáborozó fejedelemtől, »sűrű oláh falvak között haladva« átvágott egy másfajta hegyen, hogy a Berettyóhoz kijutva szülőfaluja felé vegye az irányt.”
Aztán a birtok jobb oldalán húzódó elég mély árokra terelődik a szó: „Ez volt a Mélyút. Eredetileg valószínűleg vízmosás volt, ma már jócskán feltöltődött, de gyerekkoromban még ki sem látszottak belőle a szekerek. Ott összetalálkozni nem lehetett, hiszen nem tudták egymást kikerülni. A szekéren ülők messziről kurjongattak – különösen szüretkor –, valahogy jelezték, ha már valaki elindult egy irányba, hogy a másik, szemből érkező várja meg a kereszteződésben.” Amikor Molnár Gusztáv „aranyérmes borász” a pincéjébe invitál bennünket, egy helyi vonatkozású – mint kiderült, általa nem ismert –bortörténeti adalékkal próbálom viszonozni a szíveslátást. „Feljegyeztem magamnak egy ilyet – magyarázom –, Bél Mátyás azt írta 1726-ban, hogy a szentimrei bor »dicsőségben a váradival vetekszik, mindkettő kedves az ivóknak, s a fejnek nem árt, egészséges«. – Ezek alapján feltételezhető, hogy a soktudományú »hungarus« férfiú – aki a saját identitását úgy határozta meg, hogy »lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus«, tehát tót (szlovák) anyanyelvűnek, magyar nemzetűnek és német műveltségűnek vallotta magát –, forgolódhatott itt…”
Ahogy a fehérre meszelt gádorban kezdünk lefelé ereszkedni a pince félhomályába, menten érezni a falakat, a mennyezetet borító, a borászathoz nélkülözhetetlen nemespenész illatát. „Nem minden pincében van ilyen – bizonygatja alvilági kísérőnk
–. Hátul vannak a régi pálinkák. De ezeket különlegesebb alkalmakra tartogatom. Nemrég, Stanik István ex-sógorom – lapotok alapítója – 60. születésnapján te is ihattál belőle. Most a 2014-es évjáratút fogod megkóstolni, nem ült még eleget a hordóban, de szerintem már iható. Ha egyetértesz, kaptok belőle egy kis kóstolót. Számomra ez a pince, Ady után szabadon, a szentimrei Pimodán. Amikor kint elég hideg van, a pince kifejezetten kellemes, olyankor itt szoktam olvasgatni a verseit. Különösen a magyarság katasztrófáját mindenkinél pontosabban látó sorai nyűgöznek le. Foglalkoztat, hogy megcsináljam – legalább e-book formájában – az én válogatott Ady-kötetemet. Egy Kosztolányi vagy egy Babits soha nem engedte meg magának, hogy nagyon rossz verseket is írjon. Ady zseniális dolgai mellett habozás nélkül ontotta az élvezhetetlen verseket is. Úgy érezte, ő ezt is megteheti. Nem szabad a teljes Adyt olvasni, mert akkor elterelődik a figyelmünk arról, amit ő meglátott. A szentimrei Pimodán persze csak távoli, halvány mása az Ady által megélt Magyar Pimodánnak, amely az eredeti, Baudelaire-féle világfájdalomnál is mélyebb, tragikusabb és végzetesebb volt. Mi már nagyon messze vagyunk ettől, bár még mindig »ennek isszuk a levét«. Hogy is jövünk mi ahhoz, hogy a pár év híján száz év óta tartó elkábultságunkat összehasonlítsuk az ő mindezt előre látó transzcendens kábulatával! Mindenestre ennek a pincének van valamelyes Pimodán-hangulata. Néha szükségünk van a lebegésre, amit persze nem szabad túlzásba vinni.
Egy kis szeszszag terjeng, ez attól van, hogy tegnap fejtettük a borokat, ma pedig, miután elmentetek, folytatjuk. Ugyanis Szentimrén mindig február első szombatján van a borverseny. Amikor megnyertem azt a díjat, személyesen nem vehettem részt, és a szomszédom, Kocsis Imi »aratta le a babérokat«. Most már követelik a »céhmesterek«, hogy személyesen jelenjek meg a borászok vetélkedőjén.”
Gusztáv a pince előterében nagy rámolásba kezd Péter kollégám segítségével, akiről kiderül: ő is épp olyan otthonosan mozog a szőlész-borász eszközök körében. Addig rakodnak, amíg az egymásra halmozott darálók, prések mögül előtűnik egy felirat: JEGES PÁL KOVÁCS MARGIT, 1935. „Ő volt az én Jeges dédnagyapám és Kovács leánynevű dédnagyanyám, aki mellesleg hozományba kapta ezt a földet (jó, csak egy részét, a többit kivásárolták a testvérektől). Jeges Pál építette az eredeti pajtát, amelyből csak ez a betonkád maradt meg, amelyen a felirat van. Gyerekkoromban ebbe daráltuk a szőlőt. Aztán itt van ez a régi, különleges, kézi meghajtású prés, az van ráírva, hogy FLEISCHER ÉS TSA. KASSÁN. Nemrég újíttattam fel, és mondhatom, tökéletesen működik. Itt ez a kicsi prés – folyatja a gyűjtemény bemutatását –, ennek is hasznát vesszük, amikor valamelyik fajta szőlőből túl kevés van. Kint van egy nagyon öreg, kovácsolt prés, csak az alja van öntöttvasból, a préskosarán az ANDRÉNYI ÉS TSA NAGYVÁRAD-ARAD felirat olvasható. Ez is monarchiabeli, természetesen.”
Végezetül immár pálinkás butykosokkal felfegyverkezve visszatérünk a felső traktusba, néhány korty ital, és egy mangalicakolbász-kóstoló erejéig. A Monarchia hangulatának idézése tovább folyik: „A Molnárok egyik ősapja vízimolnár volt északon, a Garam mentén, hithű református család. Amikor jött a rekatolizáció, Gyömrőbe mentek, majd onnan is tovább, Hódmezővásárhelyre, ahol ránk ragadt a Gyömrői előnév. Ezért mi Gy. Molnárok vagyunk tulajdonképpen. Nálam már lekopott a Gy. Amikor apám 1948-ban beíratott az anyakönyvbe, nem voltak hajlandóak bejegyezni. A Jegesek nagyon érdekes népség, a Hajdúságból került Szentimrére az üknagyapám kántortanítónak. Őseik marhahajcsárok voltak, lábon hajtották el Spanyolországig a jószágot. Jól megülték a lovat, a puskával is tudtak bánni, a bogrács is ott volt a nyeregben. – Alighanem innen van, hogy szeretek bográcsban főzni…”
A tágas, amerikai konyhás ebédlőben, amely télen dolgozószoba is, alig van szabad fal. Ahol nincs könyv, ott két, díszesen bekeretezett negyvennyolcas poszter van – nem tudom, annak idején hogyan nevezhették –, majd négy, szintén századeleji stílusban bekeretezett nagyalakú fénykép. „Azok a Molnár- és Bende-ági dédszülők – kezdi rá vendéglátónk, amikor látja, hogy a falakat pásztázzuk –, mellette meg a Vasárnapi Újság két melléklete, amelyek eredetileg Molnár dédnagyapám szalontai házában függtek a falon. Ő 1903-ban vásárolt egy százholdas birtokot a Szalonta melletti Madarászon, és erősen függetlenségi párti érzelmű volt. A még ma is igen csinos, közvetlenül az emlékpark melletti egykori házukat pár évvel ezelőtt mutatta meg nekem Dánielisz Endre helytörténész. (A világháború után költözött a család egy része Szalárd környékére.) De ne gondoljátok, hogy becsavarodtam, ez az erős századelő-fíling onnan van, hogy harmadik éve vezetek egy kutatást a Sapientián, amelynek címe A magyar nemzeti hegemónia dilemmái a száz év előtti Magyarországon. Remélem, 2018-ra könyv lesz belőle.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)