Schengeni remények a zöldhatáron
A határ menti romániai és magyarországi önkormányzatok a Trianon előttről létező és azóta felszámolt mintegy húsz határon áthaladó, összekötő út tervezésébe és építésébe fogtak az Európai Regionális Fejlesztési Alap programján keresztül. Eddig egyetlen, az Érsemjént Bagamérral összekötő műút készült el teljes hoszszában, de a schengeni csatlakozás hiányában ez sem járható.
Riportunkban schengeni csatlakozásra váró határ menti partiumi településeket látogattunk meg, amelyek a rendszerváltás előtti hátrányt igyekeznek előnyükre változtatni. A kiváló minőségű termőfölddel rendelkező Érsemjén község falvainak útkeresése egyebek mellett a tágabb régió útkeresését is jelzi.
A partiumi Érsemjént Bagamérral összekötő új műúton keresztbe rakott betontorlaszok előtt kényszerülök fékezésre: eddig lehet kocsival eljönni, az úttorlaszon túl már Magyarország. Ha a schengeni övezetben lennénk, most nyugodtan bekocsikázhatnék az ugrásnyira fekvő Bagamérra. Határőrnek nyoma sincs, a törvény viszont megakadályoz abban, hogy csak úgy, a senki földjén átsétáljak Magyarországra. A magas őrtornyokat lebontották, miért is szökne valaki, ha személyazonossági igazolvánnyal gond nélkül átjut a határátkelőkön. A senki földjének magyar oldalán, a lekaszált határsávban az egymástól mintegy száz méterre fekvő hófehér határkövek mellett mezei út vezet végig az országhatáron. Időnként felbukkan egy-egy határőr-terepjáró, de a két ország határőrizete formális, hiszen a rég beígért schengeni csatlakozás szellemében már sehol nem kéne határátkelőnek állnia Magyarország és Románia között.
Az elmúlt években a határ menti romániai és magyarországi önkormányzatok a Trianon előttről létező, azóta felszámolt mintegy húsz határon áthaladó, összekötő út tervezésébe és építésébe fogtak az Európai Regionális Fejlesztési Alap által finanszírozott HURO-program keretében. Eddig négy-öt út készült el – közöttük bicikliutak is –, de csak az Érsemjént Bagamérral összekötő, mintegy másfél millió euróból megépült és végig megfestett útszakaszt adták át teljes egészében. A földeken dolgozó traktorokon kívül azonban senki sem jár erre, legfentebb a kíváncsi újságíró, aki megpróbál belelátni az uniós bürokrácia útvesztőibe.
Az egyelőre céltalanul álló vadonatúj műút látványa azért is feltűnő, mert a községközpontot, Érsemjént eddig sáros szekérút kötötte össze a határmentén fekvő másik két településsel, a többségében románok lakta Érkenézzel és a magyarok és cigányok lakta Érseléndddel. A községi, illetve megyei utak rendbetételére az önkormányzat nem kapott sem román állami, sem uniós támogatást: a mintegy öt éve húzódó kormánypályázat a Boc-kormány bukásával került le napirendről. A községi utak járhatatlansága miatti közfelháborodást csak fokozta a határon átnyúló, kihasználhatatlan luxusút elkészítése, ez pedig arra késztette a helyi magyar önkormányzatot, hogy az eredeti tervekhez képest egy jóval keskenyebb útszakaszt aszfaltozzon le Kenézen át Selindig. A befejezéshez nem volt elegendő pénz, a határtól ugrásnyira fekvő magyar faluba továbbra is a hatvanas évek elején „korszerűsített” köves úton lehet eljutni. Ha valaki mégis a rövidebb utat választaná Nagyvárad fele – azaz nem kerül vissza Érsemjénen át Érmihályfalvára –, és Székelyhíd fele autózna, sofőrnek és kocsinak egyaránt megrázkódtató kaland lenne. A romániai viszonylatban is járhatatlan szekérútról elrettentő kisfilmek keringnek a YouTube-on.
A fűszerpaprika paradicsoma
A magyar határhoz legközelebb fekvő partiumi magyar településre, Érseléndre érsemjéni önkormányzati képviselő társaságában érkezem. A kilencvenes évekre emlékeztető sáros faluképpel ma már alig találkozik az ember. A községközpont, Érsemjén szépen gondozott utcái, közterei és egy kisvárost megszégyenítő, gyönyörű parkja ellenére pár kilométerrel odébb, a szintén magyar falu, Selénd, a középkorban rekedt. Pedig a kommunista rendszer évtizedei alatt a piacokon őrölt pirospaprikát kereső háziasszonyok számára a falu neve Bukaresttől Kolozsvárig mindenhol ismerősen csengett: a selindi „piros arany” olyan híres volt, mint a tágabb Kárpát-medencében a szegedi fűszerpaprika. A régi paprikamalmok elve alapján a falu egyetlen újrabarkácsolt kis kőőrlésű háztáji malmában az 1994-ben hazatelepedett vasúti nyugdíjas, Koba János mesél a messze földön híres foglalatosságról. A két világháború között országos hírnévre szert tett fűszerpaprika-őrlés sikertörténete az 1962-es kollektivizálással torpant meg. Ekkor a zömében paprikatermesztésből élő 1600 lakosú Érselénd magyarságát a kommunista hatóságok mindenükből kiforgatták. Elkeseredésükben a módos gazdaemberek aprópénzért prédálták el gyönyörű portáikat a faluba nagy számban betelepedő cigányságnak, és a kényszerszövetkezetesítés elől elmenekülve Nagyváradra költöztek ipari munkásnak. Az érvágást máig megérzi a mintegy ezer lélekszámúra zsugorodott falu, ahonnan az itthon maradók is beingáztak vonattal az 54 kilométerre fekvő Nagyváradra. A pusztulásnak indult faluban alig maradtak, akik kitartottak a paprikatermesztés mellett, és a hatósági megszorítások ellenére is rendületlenül járták az ország piacait.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),