Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Klimkó Dezső
5 tétel
2014. május 9.
Megszépült múlt, fájdalmas jelen
Elkeseredett szívvel olvasom az április 25-ei Háromszékben, hogy meghiúsult a magyar orvosképzés önállósítására irányuló kezdeményezés Marosvásárhelyen, és lemondtak a magyar vezetők.
Felelevenedett bennem, a 80 éves orvosban a múlt, megszépültek az egyetemi évek. Eszembe jutottak az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem híres tanárai, köztük Hajnal Imre, Dóczy Pál, Miskolczy Dezső, Obál Ferenc, Vendég Vincze, Krompecher György, Vasile Sabadeanu, Zeno Barbu, Cornel Ciugudean, Pápai Zoltán, Maros Tibor, Kelemen László, Klimkó Dezső, és sorolhatnám még. A nevezett tanári karnak nem az volt az álláspontja, hogy lehet románosítani, hanem az, hogy a frissen végzett orvosok minél képzettebbek legyenek, pontosan ismerjék az orvostudomány rejtelmeit, és segítsenek a beteg emberen.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy a MOGYE 1946 őszén létesült, pontosabban a kolozsvári orvosi egyetem költözött Marosvásárhelyre. Így született Székelyföldön magyar nyelvű orvosi egyetem, ahol nagyon magas szintű oktatás folyt. Ezt lehetővé tette, hogy a második világháború után létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, ahol magyar nyelven folyt a tanítás, a magyarlakta településeken pedig magyar nyelven tudta intézni mindenki hivatalos ügyeit. Állítom, hogy 1946 és 1958 között sem román, sem magyar részről nem volt gyűlölködés, ismeretlen volt a soviniszta magatartás. Törvény követelte, hogy az állam nyelvét, a románt mindenkinek kell beszélni. Az Orvostudományi Egyetemen az első három évben heti három órában román nyelvet oktattak, ennek köszönhető, hogy a fiatal magyar orvosok is kitűnően beszélték.
A világháború után Erdélyt ismét Romániához csatolták, de ennek feltétele volt, hogy a magyarok egyenlő jogokat élvezzenek a román lakossággal. Ezt be is tartották, amíg Gróza Péter volt a kormány, majd az állam elnöke. A Magyar Autonóm Tartomány vezetősége elfogadta a román törvényeket, és ennek szellemében cselekedett. Emlékszem: 1953-ban egy szép őszi napon az egyetem zsúfolásig telt dísztermébe – én is ott szorongtam – Gróza román miniszterelnök Nagybaconi Nagy Vilmos kíséretében érkezett, aki a háború alatt Magyarország honvédelmi minisztere volt. Előadásaikból kiderült, hogy mély barátságuk az egyetemi éveikben alakult ki, ugyanis Gróza Budapesten jogot tanult. Nagybaconi tábornok elmondta: tudomására jutott, hogy a munkatáborokban rosszul bántak a foglyokkal, akik 70–80 százaléka zsidó volt. Jelentette Grózának, aki ezután havonta ellenőrizte a táborokat, és komolyan büntette a visszaéléseket. Gróza miniszterelnök úr értékelte a jelen helyzetet, dicsérte a magyar autonómiát, mely biztosítja mindkét nép békés testvéri együttélését, és kijelentette, hogy ezt a rendszert fenn kell tartani. A két vendég végül diákéletük humoros élményeit osztotta meg a hallgatókkal. Hatalmas tapsot kaptak, és több héten át pozitívan értékeltük a találkozást.
Sajnos, Gróza Péter 1958-ban meghalt, és utódai azonnal nagyon erős és embertelen soviniszta politikát vezettek be, melynek hatására a románságban magyargyűlölet alakult ki. Céljuk minden magyar intézet elsorvasztása, majd megszüntetése volt, talán a magyarság fizikai megsemmisítése is. Ki kell emelnem, hogy az 1956-os magyar forradalom után, 1958-ban Kádár János belügyminiszterével Romániába látogatott, és Gheorghiu Dej akkori kormányfőnek kijelentették, hogy sem területi, sem beleszólási igényük nincs, az erdélyi magyarság Románia belügye. Ez felerősítette a román sovinizmust, a magyarok elnyomása soha nem látott méreteket öltött: a következő években több tízezer magyart börtönöztek be különböző hamis vádak alapján. Természetesen megszüntették a már korábban átkeresztelt Maros Magyar Autonóm tartományt is. A magyargyűlölet Ceauşescu uralma idején fokozódott, és nagyon sokan – többek közt e sorok írója is – elhagyták a szülőhazát. A diktátor tanácsadói üzletet láttak az elvándorlásban, és más anyanyelvűek pénz befizetése ellenében szabadon távozhattak. Az ember értéke nemzetisége szerint változott. A zsidók ára fejenként tízezer dollár, a német ajkúaké tízezer márka volt. Pontosan kiszámolható, milyen összeget halmoztak fel az emberkereskedelemmel, hiszen Romániában (Dél-Erdélyben) 1938-ban 800 ezer német anyanyelvű személy élt, jelenleg a számuk 25 ezer fő... Ennek kapcsán ajánlom a kedves olvasónak Stefano Bottini Sztálin a székelyeknél című könyvét: ebből tájékozódni fog a magyarság kiűzetéséről.
Visszatérve egyetemi éveimre: bár sok mindenben hiányt szenvedtünk, viselnünk kellett a világháború okozta súlyos sebeket, mégis a hangulatunk jó volt, jó jövőképpel rendelkeztünk, élt bennünk a remény, hogy orvosi munkánk sikeres lesz. Sietve mentünk mindennap órákra, és tanáraink nagyon felkészült szakemberek voltak, akik nemcsak a klinikai tudást oltották belénk, hanem bizonyos viselkedésmintákat is, hogy bizalmat, reményt alakítsunk ki a beteg emberekben, hiszen sok esetben a jó szó is gyógyít. Fontosnak tartották, hogy a betegekkel anyanyelvükön beszélgessünk, mert ez nagyon nyugtató. Sajnos, ez csak néhány évig tartott, 1962-től kegyetlen románosítás folyik az orvosképzésben, magyar településekre magyarul nem tudó orvosokat neveznek ki, akik biztató szavak helyett szidják a beteg embert, hogy Romániában él, és nem tud románul. Befejezésül fontosnak tartom tanácsként leírni, hogy az egyetem románosítása ellen csak úgy lehet védekezni, ha kiharcoljuk a magyar autonómiát. Meglátásom szerint nem az a fontos, hogy a kormányban részt vegyünk, mert ezáltal csak a román érdekeket szolgáljuk. Komoly ellenzéki erő kialakítására és következetes harcra van szükség az autonómia megvalósításához. Az erdélyi magyar pártok vezetői egységesen, közös program kialakítása által sikert érhetnek el, de fontos, hogy békésen összehangolt tervük legyen.
DR. SZABÓ ZOLTÁN, Szentjakabfa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Elkeseredett szívvel olvasom az április 25-ei Háromszékben, hogy meghiúsult a magyar orvosképzés önállósítására irányuló kezdeményezés Marosvásárhelyen, és lemondtak a magyar vezetők.
Felelevenedett bennem, a 80 éves orvosban a múlt, megszépültek az egyetemi évek. Eszembe jutottak az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem híres tanárai, köztük Hajnal Imre, Dóczy Pál, Miskolczy Dezső, Obál Ferenc, Vendég Vincze, Krompecher György, Vasile Sabadeanu, Zeno Barbu, Cornel Ciugudean, Pápai Zoltán, Maros Tibor, Kelemen László, Klimkó Dezső, és sorolhatnám még. A nevezett tanári karnak nem az volt az álláspontja, hogy lehet románosítani, hanem az, hogy a frissen végzett orvosok minél képzettebbek legyenek, pontosan ismerjék az orvostudomány rejtelmeit, és segítsenek a beteg emberen.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy a MOGYE 1946 őszén létesült, pontosabban a kolozsvári orvosi egyetem költözött Marosvásárhelyre. Így született Székelyföldön magyar nyelvű orvosi egyetem, ahol nagyon magas szintű oktatás folyt. Ezt lehetővé tette, hogy a második világháború után létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, ahol magyar nyelven folyt a tanítás, a magyarlakta településeken pedig magyar nyelven tudta intézni mindenki hivatalos ügyeit. Állítom, hogy 1946 és 1958 között sem román, sem magyar részről nem volt gyűlölködés, ismeretlen volt a soviniszta magatartás. Törvény követelte, hogy az állam nyelvét, a románt mindenkinek kell beszélni. Az Orvostudományi Egyetemen az első három évben heti három órában román nyelvet oktattak, ennek köszönhető, hogy a fiatal magyar orvosok is kitűnően beszélték.
A világháború után Erdélyt ismét Romániához csatolták, de ennek feltétele volt, hogy a magyarok egyenlő jogokat élvezzenek a román lakossággal. Ezt be is tartották, amíg Gróza Péter volt a kormány, majd az állam elnöke. A Magyar Autonóm Tartomány vezetősége elfogadta a román törvényeket, és ennek szellemében cselekedett. Emlékszem: 1953-ban egy szép őszi napon az egyetem zsúfolásig telt dísztermébe – én is ott szorongtam – Gróza román miniszterelnök Nagybaconi Nagy Vilmos kíséretében érkezett, aki a háború alatt Magyarország honvédelmi minisztere volt. Előadásaikból kiderült, hogy mély barátságuk az egyetemi éveikben alakult ki, ugyanis Gróza Budapesten jogot tanult. Nagybaconi tábornok elmondta: tudomására jutott, hogy a munkatáborokban rosszul bántak a foglyokkal, akik 70–80 százaléka zsidó volt. Jelentette Grózának, aki ezután havonta ellenőrizte a táborokat, és komolyan büntette a visszaéléseket. Gróza miniszterelnök úr értékelte a jelen helyzetet, dicsérte a magyar autonómiát, mely biztosítja mindkét nép békés testvéri együttélését, és kijelentette, hogy ezt a rendszert fenn kell tartani. A két vendég végül diákéletük humoros élményeit osztotta meg a hallgatókkal. Hatalmas tapsot kaptak, és több héten át pozitívan értékeltük a találkozást.
Sajnos, Gróza Péter 1958-ban meghalt, és utódai azonnal nagyon erős és embertelen soviniszta politikát vezettek be, melynek hatására a románságban magyargyűlölet alakult ki. Céljuk minden magyar intézet elsorvasztása, majd megszüntetése volt, talán a magyarság fizikai megsemmisítése is. Ki kell emelnem, hogy az 1956-os magyar forradalom után, 1958-ban Kádár János belügyminiszterével Romániába látogatott, és Gheorghiu Dej akkori kormányfőnek kijelentették, hogy sem területi, sem beleszólási igényük nincs, az erdélyi magyarság Románia belügye. Ez felerősítette a román sovinizmust, a magyarok elnyomása soha nem látott méreteket öltött: a következő években több tízezer magyart börtönöztek be különböző hamis vádak alapján. Természetesen megszüntették a már korábban átkeresztelt Maros Magyar Autonóm tartományt is. A magyargyűlölet Ceauşescu uralma idején fokozódott, és nagyon sokan – többek közt e sorok írója is – elhagyták a szülőhazát. A diktátor tanácsadói üzletet láttak az elvándorlásban, és más anyanyelvűek pénz befizetése ellenében szabadon távozhattak. Az ember értéke nemzetisége szerint változott. A zsidók ára fejenként tízezer dollár, a német ajkúaké tízezer márka volt. Pontosan kiszámolható, milyen összeget halmoztak fel az emberkereskedelemmel, hiszen Romániában (Dél-Erdélyben) 1938-ban 800 ezer német anyanyelvű személy élt, jelenleg a számuk 25 ezer fő... Ennek kapcsán ajánlom a kedves olvasónak Stefano Bottini Sztálin a székelyeknél című könyvét: ebből tájékozódni fog a magyarság kiűzetéséről.
Visszatérve egyetemi éveimre: bár sok mindenben hiányt szenvedtünk, viselnünk kellett a világháború okozta súlyos sebeket, mégis a hangulatunk jó volt, jó jövőképpel rendelkeztünk, élt bennünk a remény, hogy orvosi munkánk sikeres lesz. Sietve mentünk mindennap órákra, és tanáraink nagyon felkészült szakemberek voltak, akik nemcsak a klinikai tudást oltották belénk, hanem bizonyos viselkedésmintákat is, hogy bizalmat, reményt alakítsunk ki a beteg emberekben, hiszen sok esetben a jó szó is gyógyít. Fontosnak tartották, hogy a betegekkel anyanyelvükön beszélgessünk, mert ez nagyon nyugtató. Sajnos, ez csak néhány évig tartott, 1962-től kegyetlen románosítás folyik az orvosképzésben, magyar településekre magyarul nem tudó orvosokat neveznek ki, akik biztató szavak helyett szidják a beteg embert, hogy Romániában él, és nem tud románul. Befejezésül fontosnak tartom tanácsként leírni, hogy az egyetem románosítása ellen csak úgy lehet védekezni, ha kiharcoljuk a magyar autonómiát. Meglátásom szerint nem az a fontos, hogy a kormányban részt vegyünk, mert ezáltal csak a román érdekeket szolgáljuk. Komoly ellenzéki erő kialakítására és következetes harcra van szükség az autonómia megvalósításához. Az erdélyi magyar pártok vezetői egységesen, közös program kialakítása által sikert érhetnek el, de fontos, hogy békésen összehangolt tervük legyen.
DR. SZABÓ ZOLTÁN, Szentjakabfa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 11.
Embermentés a vészkorszakban
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította. Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat. A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…” címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték.
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai író a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította. Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat. A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…” címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték.
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai író a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu
2017. január 12.
Az erdélyi magyar sebészet története (2.)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebészprofesszor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmány első részében a szerző végigköveti azt a viszontagságos utat, amelyet a II. József által líceummá (lyceum) visszaminősített kolozsvári egyetem utódintézete tett meg, ahol két évig tartó oktatás keretében képeztek sebész- és szülészmestereket. A nehézségeknek a kolozsváriMagyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem 1872-es megalapítása vetett végett. A századfordulón bekövetkezett fellendülés során 63 egyetemi épület készült el, amelyekre a magyar állam sok millió koronát költött, és amelyeket 1919. május 12-én Scheller István rektor át kellett adjon a román egyetemnek – számoltunk be a legfontosabb adatokról a tanulmány ismertetésének első részében.
A folytatásban azt olvashatjuk, hogy az elkövetkező években az egyetemi klinikákat jobbára csak a román lakosok vették igénybe, ezért Kolozsvár és környéke magyar lakosságának kórházi ellátására magánkórházak alakultak. 1920-ban Mátyás Mátyás sebészorvos a Monostori úton nyitotta meg a Park szanatóriumot, ahol széles körű orvosi ellátást nyújtottak több területen is. 1933-ban nyílt meg a Református Diakonissza Kórházdr. Filep Gyula belgyógyász igazgató orvos vezetésével, 24 diakonisszával és Kolozsváron diplomázott fiatal orvosokkal, mint például Kelemen László, Péterffy Pál és mások. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázásban találat érte a kórházat, aminek következtében három nővér és egy orvos meghalt. Bár a háború befejeződése után a kórházat újraindította az egyház, 1948-ban államosították, és azóta sem adta vissza a román állam – jegyzi meg a szerző.
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történetében 1940-ben a II. bécsi döntés hozott újabb fordulatot. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán a román egyetem a teljes felszereléssel Nagyszebenbe és Temesvárra költözött. Ahhoz, hogy a lecsupaszított épületekbe visszatérhessenek a tanárok és hallgatók, a magyar állam 5 millió amerikai dollárnak megfelelő 26 millió aranypengőt költött. 1940 októberében Bartók György rektor vette át az egyetem vezetését. Az orvosi kar 18 tanszékkel indult újra. A tanári kart úgy választották ki, hogy előnyt élveztek az erdélyi professzorok, de egyharmaduk anyaországi volt, köztük Ludányi György,Krompecher István, Miskolczy Dezső, Haynal Imre, Klimkó Dezső, a sebészet professzora, akinek tehetséges tanítványai az erdélyi magyar sebészeti iskola elismert képviselőivé váltak.
Az 1940-ben tartott felvételi vizsga nyomán 180 hallgató kezdhette meg az első évet a kolozsvári magyar egyetemen.
A zsidó lakosság deportálása és az 1944. június 2-i amerikai terrorbombázás súlyos veszteségeket okozott. A már említett református kórház mellett ugyanis még kettőt ért bombatámadás, az ország legkorszerűbben felszerelt ortopédiai klinikáján 16 beteg halt meg. A bombatámadásban 362 civil, 32 honvéd és 65 német katona vesztette életét. A két sebészeti klinikán a támadást követően kezdetben napi 150 műtétet végeztek, hogy a 400 sebesültet ellássák. Klimkó Dezső érdeme, hogy egy bombabiztos sebészeti műtő létrehozását javasolta, amit az új klinika alagsorában alakítottak ki.
1944 augusztusában a kormány elrendelte a kolozsvári egyetem kiürítését. Az egyetem vezetői maradtak, de a két sebészeti klinika professzora, ahogy a tanárok többsége is, elmenekült. A hadikórháznak átvett „új klinika” katonai parancsnoka dr. Péterffy Pál főorvosra bízta a szakmai irányítást. A szeptemberi tordai csata idején csak az orvostanhallgatók bevonásával tudták ellátni a súlyos sebesülteket, köztük a szovjet hadifoglyokat is. Tisztességes hozzáállását azzal ismerték el, hogy a szovjet hadikórházban folytathatta tevékenységét.
A szovjet csapatok október 11-én foglalták el Kolozsvárt. Pár nappal később a Nagyszebenben működő román egyetem vezetői a csendőrség támogatásával Miskolczy Dezső kolozsvári rektortól az egyetem azonnali átadását követelték, amit a rektor visszautasított. A kérést a szovjetek sem támogatták, a kolozsvári klinikákon ugyanis száz szovjet katonát ápoltak. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése tette lehetővé, hogy 1944. december elején újrainduljon a magyar egyetem – számol be az eseményekről Péterffy Árpád.
A továbbiakban azt írja, hogy az 1945-ben megalakuló Groza-kormány „trükkös” megoldáshoz folyamodott. A közelmúltban oly sokat emlegetett 1945. május végi 406-os és 407-es számú királyi törvényrendeletekkel az I. Ferdinánd Tudományegyetem visszatérhetett 1940 előtt használt kolozsvári helyiségeibe. A Ferenc József tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől az említett román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely még abban az évben felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Ez a rendelet megszüntette a jogfolytonosságot a régi és az új kolozsvári magyar egyetemek között, bár az új a réginek a tanári karára épült. Mindezek ellenére a magyarok örültek, hogy továbbra is van magyar egyetem, a román félnek jól fogott a gesztus a párizsi béketárgyalások során – olvashatjuk a tanulmányban.
A kolozsvári magyar egyetem orvosi kara 1945-ben kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni, mert a királyi rendeletben megfogalmazott előírások ellenére a román fél Kolozsváron nem biztosított számára helyet. Az alapítás 70. évfordulója kapcsán az egyetem történetét meghamisító táblát helyeztek el a marosvásárhelyi épület előcsarnokában. A tiltakozások következtében a valós tényeket ismertető kétnyelvű tábla is a királyt ábrázoló dombormű alá került, de a téves adatokat hirdető feliratot az egyetem vezetősége nem távolította el – kapcsolja össze a múltat a mával a tanulmány szerzője.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebészprofesszor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmány első részében a szerző végigköveti azt a viszontagságos utat, amelyet a II. József által líceummá (lyceum) visszaminősített kolozsvári egyetem utódintézete tett meg, ahol két évig tartó oktatás keretében képeztek sebész- és szülészmestereket. A nehézségeknek a kolozsváriMagyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem 1872-es megalapítása vetett végett. A századfordulón bekövetkezett fellendülés során 63 egyetemi épület készült el, amelyekre a magyar állam sok millió koronát költött, és amelyeket 1919. május 12-én Scheller István rektor át kellett adjon a román egyetemnek – számoltunk be a legfontosabb adatokról a tanulmány ismertetésének első részében.
A folytatásban azt olvashatjuk, hogy az elkövetkező években az egyetemi klinikákat jobbára csak a román lakosok vették igénybe, ezért Kolozsvár és környéke magyar lakosságának kórházi ellátására magánkórházak alakultak. 1920-ban Mátyás Mátyás sebészorvos a Monostori úton nyitotta meg a Park szanatóriumot, ahol széles körű orvosi ellátást nyújtottak több területen is. 1933-ban nyílt meg a Református Diakonissza Kórházdr. Filep Gyula belgyógyász igazgató orvos vezetésével, 24 diakonisszával és Kolozsváron diplomázott fiatal orvosokkal, mint például Kelemen László, Péterffy Pál és mások. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázásban találat érte a kórházat, aminek következtében három nővér és egy orvos meghalt. Bár a háború befejeződése után a kórházat újraindította az egyház, 1948-ban államosították, és azóta sem adta vissza a román állam – jegyzi meg a szerző.
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történetében 1940-ben a II. bécsi döntés hozott újabb fordulatot. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán a román egyetem a teljes felszereléssel Nagyszebenbe és Temesvárra költözött. Ahhoz, hogy a lecsupaszított épületekbe visszatérhessenek a tanárok és hallgatók, a magyar állam 5 millió amerikai dollárnak megfelelő 26 millió aranypengőt költött. 1940 októberében Bartók György rektor vette át az egyetem vezetését. Az orvosi kar 18 tanszékkel indult újra. A tanári kart úgy választották ki, hogy előnyt élveztek az erdélyi professzorok, de egyharmaduk anyaországi volt, köztük Ludányi György,Krompecher István, Miskolczy Dezső, Haynal Imre, Klimkó Dezső, a sebészet professzora, akinek tehetséges tanítványai az erdélyi magyar sebészeti iskola elismert képviselőivé váltak.
Az 1940-ben tartott felvételi vizsga nyomán 180 hallgató kezdhette meg az első évet a kolozsvári magyar egyetemen.
A zsidó lakosság deportálása és az 1944. június 2-i amerikai terrorbombázás súlyos veszteségeket okozott. A már említett református kórház mellett ugyanis még kettőt ért bombatámadás, az ország legkorszerűbben felszerelt ortopédiai klinikáján 16 beteg halt meg. A bombatámadásban 362 civil, 32 honvéd és 65 német katona vesztette életét. A két sebészeti klinikán a támadást követően kezdetben napi 150 műtétet végeztek, hogy a 400 sebesültet ellássák. Klimkó Dezső érdeme, hogy egy bombabiztos sebészeti műtő létrehozását javasolta, amit az új klinika alagsorában alakítottak ki.
1944 augusztusában a kormány elrendelte a kolozsvári egyetem kiürítését. Az egyetem vezetői maradtak, de a két sebészeti klinika professzora, ahogy a tanárok többsége is, elmenekült. A hadikórháznak átvett „új klinika” katonai parancsnoka dr. Péterffy Pál főorvosra bízta a szakmai irányítást. A szeptemberi tordai csata idején csak az orvostanhallgatók bevonásával tudták ellátni a súlyos sebesülteket, köztük a szovjet hadifoglyokat is. Tisztességes hozzáállását azzal ismerték el, hogy a szovjet hadikórházban folytathatta tevékenységét.
A szovjet csapatok október 11-én foglalták el Kolozsvárt. Pár nappal később a Nagyszebenben működő román egyetem vezetői a csendőrség támogatásával Miskolczy Dezső kolozsvári rektortól az egyetem azonnali átadását követelték, amit a rektor visszautasított. A kérést a szovjetek sem támogatták, a kolozsvári klinikákon ugyanis száz szovjet katonát ápoltak. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése tette lehetővé, hogy 1944. december elején újrainduljon a magyar egyetem – számol be az eseményekről Péterffy Árpád.
A továbbiakban azt írja, hogy az 1945-ben megalakuló Groza-kormány „trükkös” megoldáshoz folyamodott. A közelmúltban oly sokat emlegetett 1945. május végi 406-os és 407-es számú királyi törvényrendeletekkel az I. Ferdinánd Tudományegyetem visszatérhetett 1940 előtt használt kolozsvári helyiségeibe. A Ferenc József tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől az említett román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely még abban az évben felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Ez a rendelet megszüntette a jogfolytonosságot a régi és az új kolozsvári magyar egyetemek között, bár az új a réginek a tanári karára épült. Mindezek ellenére a magyarok örültek, hogy továbbra is van magyar egyetem, a román félnek jól fogott a gesztus a párizsi béketárgyalások során – olvashatjuk a tanulmányban.
A kolozsvári magyar egyetem orvosi kara 1945-ben kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni, mert a királyi rendeletben megfogalmazott előírások ellenére a román fél Kolozsváron nem biztosított számára helyet. Az alapítás 70. évfordulója kapcsán az egyetem történetét meghamisító táblát helyeztek el a marosvásárhelyi épület előcsarnokában. A tiltakozások következtében a valós tényeket ismertető kétnyelvű tábla is a királyt ábrázoló dombormű alá került, de a téves adatokat hirdető feliratot az egyetem vezetősége nem távolította el – kapcsolja össze a múltat a mával a tanulmány szerzője.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 26.
Az erdélyi magyar sebészet története (3.)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebész professzor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmányban a szerző bemutatja az erdélyi magyar orvosképzés és ezen belül a sebészet viszontagságos történetét. Az ismertető első két részében ebből idézve követtük az eseményeket 1945. június elsejéig, amikor a Ferenc József Tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel a királyi rendeletben foglalt előírásnak, miszerint a Szebenből visszatérő I. Ferenc Ferdinánd román tannyelvű és az újonnan létesített magyar egyetem fele-fele arányban osztozik a javakon, a román fél nem akart eleget tenni és lemondani a magyar állam által épített 63 épület egyikéről sem, a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara kénytelen volt a Marosvásárhelyre költözés lehetőségét elfogadni. Az átköltözés 1945 októberében kezdődött meg, egyrészt az üresen maradt hadapródiskola épületébe és a 30-35 ezer lakosú mezőváros három kórházába a felszerelés 25 százalékával. A Bolyai Tudományegyetemet, majd a különváló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet Groza Péter miniszterelnök támogatását élvezve prof. dr. Csőgör Lajos vezette, aki kiváló tanári kart nyert meg, köztük kilenc, majd újabb hat orvosprofesszort. Az OGYI-n az oktatás 1946. február 9-én kezdődött el és folyt magyar nyelven 1960-ig. Az ’50-es évektől az erdélyi szakemberekből álló tanári kar fokozatosan átvette a stafétabotot a szerződéssel dolgozó magyarországi professzoroktól, akik közül utolsónak Miskolczy Dezső akadémikus tért vissza Magyarországra.
A „nagysebészet” terén a két világháború között elkezdődött tagolódás (önálló fül-orr-gégészeti, urológiai és ortopédiai klinikára) a Marosvásárhelyre költözés után épület hiányában nem volt lehetséges. Végül is a fül-orr-gégészeti klinika a mai helyén álló félbehagyott épületbe annak befejezése nyomán költözhetett be. A 100 ágyas, kétműtős sebészeti klinika rendbetétele után a város polgármestere 1945 márciusában dr. Péterffy Pált hívta meg osztályvezető főorvosnak Kolozsvárról, mivel a városban akkor nem volt képzett sebész. Őszire már jól működő sebészet fogadta a szerződéses tanárként érkező Klimkó Dezső sebészprofesszort és munkatársait: Pápai Zoltán, Kótay Pál, Gózner Elek, Szombathelyi László, Szerémy Lajos, Darkó Zsigmond, Böszörményi Lajos és Vass György sebészoktatókat és a segédszemélyzetet, akik Kolozsvárról telepedtek át. Klimkó professzor két év elteltével kénytelen volt visszatérni Budapestre, utódja, Csete Emil nagyváradi sebészfőorvos ugyancsak két év után távozott. Ezt követően a Kolozsváron magánszanatóriumot vezető dr. Mátyás Mátyás sebészprofesszor vette át a tanszék vezetését egészen haláláig. Hadd egészítsük ki a szerző szavait tanítványai méltatásával, akik „az igaz és szép orvosi legendák szerény hőseként” őrzik emlékezetükben Mátyás professzort. Az ő irányítása alatt vált ki az önálló urológiai tanszék dr. Kótay Pál, majd az ortopédiai és traumatológiai tanszék dr. Száva János és a gyermeksebészet dr. Kelemen Attila vezetésével, akik a későbbiekben elnyerték a professzori címet. E két utóbbi klinika 1960-tól a felújított katonakórházban kapott helyet. A sebészeti klinikán belül 1955-ben sebészeti és érsebészeti osztály létesült, amit az a szív-tüdő motor tett lehetővé, ami az erdélyi szülőktől származó Köteles Vilmos clevelandi üzemvezető és a clevelandi reformátusok adománya volt.
Mátyás Mátyás professzornak dr. Pápai Zoltán adjunktus, később professzor volt az utóda, aki a tanulmány szerzője szerint „példamutató pontossággal és fegyelemmel irányította a klinikát”, „14 sikeres disszertációt vezényelt le”, 1974-ben, 65 éves korában mégis nyugdíjazták. Ő volt az utolsó magyar tanszékvezető egyetemi tanár az általános sebészeten, 1962-ben ugyanis elkezdődött a kétnyelvű oktatás bevezetése, és a gyakorlati órák nyelve kötelező módon a román lett. Ezáltal nagyon gyorsan sikerült megváltoztatni az egyetem jellegét, ami az általános sebészetre hatott ki a leginkább. „Szájhagyományok szerint volt olyan kolléga, aki Kolozsváron mint adjunktus ült be a gépkocsiba, és Marosvásárhelyen docensként szállt ki, majd rövid időn belül kinevezték professzornak a tartományi párttitkár hozzáértő döntése alapján” – olvashatjuk a tanulmányban.
1966-ban hozták létre a II-es számú sebészeti klinikát, amelyet a „néhai marosvásárhelyi magyar egyetem első román sebészprofesszora, P. D. Popa irányított”, ahova egyre több román oktató érkezett más városokból. Ekkor még előadótanárként (dr. Csizér Zoltán, dr. Naftali Zoltán) és tanársegédként is volt, aki tartsa a magyar előadásokat, de számuk a Ceauşescu-korszakban egyre jobban fogyott, miközben a magyar hallgatók száma is rohamosan lecsökkent. Bár 1983-ban az új Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház megépítésével a sebészeti klinikák számát ötre emelték, amelyből három az új, kettő a régi épületben működött, ezek élére kizárólag román oktatókat neveztek ki, és a magyar sebészek előmenetele elakadt. Négy sebészeti klinikán a közelmúltig nem volt magyar oktató. Az I-es számú sebészet vezetője több mint 20 éven át kereste „a megfelelő magyar oktatót, és azt is egyes számban” – idézi A marosvárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című kötetből a tanulmány szerzője.
Péterffy professzor örvendetesnek nevezi, hogy a II. számú sebészeti klinikán, amely Bancu Şerban előadótanár – később professzor – vezetésével 1996-ban vált ki az I-es sebészetből, ötven év után újra van általános sebész egyetemi tanár Marosvásárhelyen prof. dr. Bara Tivadar sebészfőorvos személyében, akit nemrég neveztek ki társprofesszornak.
A továbbiakban a szerző a klinikavezető sebészprofesszorok tudományos tevékenységét és a MOGYE nem túl kedvező rangsorolását veszi számba, és megemlékezik Marosvásárhely két meghatározó kórházigazgató sebészfőorvosáról. Az 1900-as évek elején Marosvásárhelynek modern központi kórházat álmodó Hints Elek (1861–1919) sebészfőorvosról, akinek tervét az első világháború hiúsította meg, továbbá Czakó József sebészprofesszorról (1895–1975), aki az e célból alakított részvénytársaság segítségével a két világháború között megvalósította az elképzelt 70 ágyas, korszerű kórházat. Ennek lett igazgató főorvosa, és 1935-ben ott végezte el az első szívműtétet Romániában, varrótűt távolítva el egy 22 éves fiatalember szívéből.
Az írás végén a szerző megemlékezik az Erdély kisebb és nagyobb városaiban működő sebészorvosokról, és kilenc jelentős sebészprofesszor, főorvos bővebb életrajzát is közzéteszi tanulságos írásában.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebész professzor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmányban a szerző bemutatja az erdélyi magyar orvosképzés és ezen belül a sebészet viszontagságos történetét. Az ismertető első két részében ebből idézve követtük az eseményeket 1945. június elsejéig, amikor a Ferenc József Tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel a királyi rendeletben foglalt előírásnak, miszerint a Szebenből visszatérő I. Ferenc Ferdinánd román tannyelvű és az újonnan létesített magyar egyetem fele-fele arányban osztozik a javakon, a román fél nem akart eleget tenni és lemondani a magyar állam által épített 63 épület egyikéről sem, a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara kénytelen volt a Marosvásárhelyre költözés lehetőségét elfogadni. Az átköltözés 1945 októberében kezdődött meg, egyrészt az üresen maradt hadapródiskola épületébe és a 30-35 ezer lakosú mezőváros három kórházába a felszerelés 25 százalékával. A Bolyai Tudományegyetemet, majd a különváló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet Groza Péter miniszterelnök támogatását élvezve prof. dr. Csőgör Lajos vezette, aki kiváló tanári kart nyert meg, köztük kilenc, majd újabb hat orvosprofesszort. Az OGYI-n az oktatás 1946. február 9-én kezdődött el és folyt magyar nyelven 1960-ig. Az ’50-es évektől az erdélyi szakemberekből álló tanári kar fokozatosan átvette a stafétabotot a szerződéssel dolgozó magyarországi professzoroktól, akik közül utolsónak Miskolczy Dezső akadémikus tért vissza Magyarországra.
A „nagysebészet” terén a két világháború között elkezdődött tagolódás (önálló fül-orr-gégészeti, urológiai és ortopédiai klinikára) a Marosvásárhelyre költözés után épület hiányában nem volt lehetséges. Végül is a fül-orr-gégészeti klinika a mai helyén álló félbehagyott épületbe annak befejezése nyomán költözhetett be. A 100 ágyas, kétműtős sebészeti klinika rendbetétele után a város polgármestere 1945 márciusában dr. Péterffy Pált hívta meg osztályvezető főorvosnak Kolozsvárról, mivel a városban akkor nem volt képzett sebész. Őszire már jól működő sebészet fogadta a szerződéses tanárként érkező Klimkó Dezső sebészprofesszort és munkatársait: Pápai Zoltán, Kótay Pál, Gózner Elek, Szombathelyi László, Szerémy Lajos, Darkó Zsigmond, Böszörményi Lajos és Vass György sebészoktatókat és a segédszemélyzetet, akik Kolozsvárról telepedtek át. Klimkó professzor két év elteltével kénytelen volt visszatérni Budapestre, utódja, Csete Emil nagyváradi sebészfőorvos ugyancsak két év után távozott. Ezt követően a Kolozsváron magánszanatóriumot vezető dr. Mátyás Mátyás sebészprofesszor vette át a tanszék vezetését egészen haláláig. Hadd egészítsük ki a szerző szavait tanítványai méltatásával, akik „az igaz és szép orvosi legendák szerény hőseként” őrzik emlékezetükben Mátyás professzort. Az ő irányítása alatt vált ki az önálló urológiai tanszék dr. Kótay Pál, majd az ortopédiai és traumatológiai tanszék dr. Száva János és a gyermeksebészet dr. Kelemen Attila vezetésével, akik a későbbiekben elnyerték a professzori címet. E két utóbbi klinika 1960-tól a felújított katonakórházban kapott helyet. A sebészeti klinikán belül 1955-ben sebészeti és érsebészeti osztály létesült, amit az a szív-tüdő motor tett lehetővé, ami az erdélyi szülőktől származó Köteles Vilmos clevelandi üzemvezető és a clevelandi reformátusok adománya volt.
Mátyás Mátyás professzornak dr. Pápai Zoltán adjunktus, később professzor volt az utóda, aki a tanulmány szerzője szerint „példamutató pontossággal és fegyelemmel irányította a klinikát”, „14 sikeres disszertációt vezényelt le”, 1974-ben, 65 éves korában mégis nyugdíjazták. Ő volt az utolsó magyar tanszékvezető egyetemi tanár az általános sebészeten, 1962-ben ugyanis elkezdődött a kétnyelvű oktatás bevezetése, és a gyakorlati órák nyelve kötelező módon a román lett. Ezáltal nagyon gyorsan sikerült megváltoztatni az egyetem jellegét, ami az általános sebészetre hatott ki a leginkább. „Szájhagyományok szerint volt olyan kolléga, aki Kolozsváron mint adjunktus ült be a gépkocsiba, és Marosvásárhelyen docensként szállt ki, majd rövid időn belül kinevezték professzornak a tartományi párttitkár hozzáértő döntése alapján” – olvashatjuk a tanulmányban.
1966-ban hozták létre a II-es számú sebészeti klinikát, amelyet a „néhai marosvásárhelyi magyar egyetem első román sebészprofesszora, P. D. Popa irányított”, ahova egyre több román oktató érkezett más városokból. Ekkor még előadótanárként (dr. Csizér Zoltán, dr. Naftali Zoltán) és tanársegédként is volt, aki tartsa a magyar előadásokat, de számuk a Ceauşescu-korszakban egyre jobban fogyott, miközben a magyar hallgatók száma is rohamosan lecsökkent. Bár 1983-ban az új Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház megépítésével a sebészeti klinikák számát ötre emelték, amelyből három az új, kettő a régi épületben működött, ezek élére kizárólag román oktatókat neveztek ki, és a magyar sebészek előmenetele elakadt. Négy sebészeti klinikán a közelmúltig nem volt magyar oktató. Az I-es számú sebészet vezetője több mint 20 éven át kereste „a megfelelő magyar oktatót, és azt is egyes számban” – idézi A marosvárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című kötetből a tanulmány szerzője.
Péterffy professzor örvendetesnek nevezi, hogy a II. számú sebészeti klinikán, amely Bancu Şerban előadótanár – később professzor – vezetésével 1996-ban vált ki az I-es sebészetből, ötven év után újra van általános sebész egyetemi tanár Marosvásárhelyen prof. dr. Bara Tivadar sebészfőorvos személyében, akit nemrég neveztek ki társprofesszornak.
A továbbiakban a szerző a klinikavezető sebészprofesszorok tudományos tevékenységét és a MOGYE nem túl kedvező rangsorolását veszi számba, és megemlékezik Marosvásárhely két meghatározó kórházigazgató sebészfőorvosáról. Az 1900-as évek elején Marosvásárhelynek modern központi kórházat álmodó Hints Elek (1861–1919) sebészfőorvosról, akinek tervét az első világháború hiúsította meg, továbbá Czakó József sebészprofesszorról (1895–1975), aki az e célból alakított részvénytársaság segítségével a két világháború között megvalósította az elképzelt 70 ágyas, korszerű kórházat. Ennek lett igazgató főorvosa, és 1935-ben ott végezte el az első szívműtétet Romániában, varrótűt távolítva el egy 22 éves fiatalember szívéből.
Az írás végén a szerző megemlékezik az Erdély kisebb és nagyobb városaiban működő sebészorvosokról, és kilenc jelentős sebészprofesszor, főorvos bővebb életrajzát is közzéteszi tanulságos írásában.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 21.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere ( Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, 3.)
Az 1947/48-as egyetemi tanév kezdete előtt újabb kiváló, magyar állampolgárságú tanárok távoztak a Bolyai Tudományegyetemről, telepedtek vissza Magyarországra: Bónis György – akit előtte néhány napra le is tartóztattak –, Benedek Marcell fiával, Benedek Istvánnal, Környey István, Ludány György, Klimkó Dezső orvosprofesszorok, Zolnai Béla irodalomtörténész.
1947. október 14-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében elbocsátották a már másfél éve internált Venczel Lajost, Oriold Bélát, Jordáky Lajost. Korábban már nyugdíjazták György Lajost, Balogh Ernőt, Boga Lajost, Kiss Gézát, a nemzetközi hírnevű professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. A teológia két professzora, Tavaszy Sándor és Imre Lajos többé nem adhatott elő a Bolyai Tudományegyetemen. Joggal idézi Vincze Gábor és Lázok János Márton Áron püspök megjegyzését: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?” A román nacionalista kurzus is frontális támadást intézett a Bolyai Egyetem ellen. Iosif Chişinevszkij, az RMP titkárságának 1949. január 31-ei ülésén kijelentette: „A kolozsvári Bolyai Egyetemet az (oktatásügyi) miniszter nem tudja kézben tartani, a minisztériumban lévő nacionalista elemek bátorítják az egyetemen dolgozó nacionalista elemeket.” 1949. február 19-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyásból, Rajk Lászlóból, Gerő Ernőből álló küldöttsége a Magyar Népi Szövetség vezetőségével szervezett találkozón megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésével. Ezen a gyűlésen jelentette ki Luka László/Vasile Luca: „Nem bízunk meg sem a magyar egyetemi tanárok karában (utalás a magyar állampolgárságú professzorokra – T. Z.), sem az itteni magyar egyetem professzori karában, hogy egymás között közvetlen kapcsolatban legyenek.” Ana Pauker külügyminiszter a támadásban ennél is tovább ment: „A következő helyzetben vagyunk. Nehéz helyzetben, mert kultúránkban a nyugati hatás dominál. Arra kényszerítenek, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyünk. A franciák 3–4 hónappal ezelőtt a vámhoz 4 millió példányban hoztak könyveket ajándék formájában, köztük matematikai, tudományos könyveket, hogy adják át az egyetemeknek. Mi visszautasítottuk ezeket a könyveket, bár az egyetemeken szükség lett volna rájuk. Úgy tűnhet, hogy eltúloztuk, hogy mindez baloldaliság, miközben a mi bizottságaink éjjel-nappal orosz nyelvből román nyelvre fordítják az (egyetemi) kiadványokat. De ez nem baloldaliság, amikor az egyetemeken az a helyzet, hogy a tanárok előírják az egyetemi hallgatóknak, hogy a nyugati kultúra alapján képezzék magukat. Ilyen értelemben sok bírálatot kapunk, hogy a román hazában az egyetlen egyetem, amely bizonyos mértékig gazdag az angol, amerikai irodalomban, nyugati könyvekben, az a Bolyai Egyetem, ahová Magyarország küldi a könyveket.” „Miért vetettük fel ezt a problémát a Bolyai Egyetemen lévő könyvekkel? A Bolyai tanárai nagyon messze állnak attól, hogy demokraták legyenek. Azokat a könyveket, amelyek onnan jönnek (Magyarországról – T. Z.), amelyekről Luca elvtárs beszélt, nemcsak a magyar reakciós tanárok olvassák, hanem a román reakciós tanárok is, és ők arra használják fel ezeket, hogy rámutathassanak: íme, hogyan beszélnek a románokról. Íme, ezért mondjuk mi azt, hogy a magyar elvtársak sem lehetnek ellene, ha figyelünk arra: milyen (szellemi) táplálék érkezik az egyetemi hallgatók számára?”
1949-ben letartóztatták a Bolyai Tudományegyetem két volt rektorát: Csőgör Lajost és Balogh Edgárt, 1952-ben Jordáky Lajost, Demeter Jánost, az egyetem két baloldali elkötelezettségű professzorát, és Székely András (Endre) orvostanhallgatót. A tulajdonképpeni vád: a magyar Béke-előkészítő Osztály számára – Demeter Béla Erdély- és nemzetiségi szakértő révén – adatokat gyűjtöttek és adtak át Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési életéről, az iskolák számáról, helyzetéről, a Bolyai Tudományegyetem tevékenységéről. A magyar államtól – Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök közvetlen utasítására – pengőben 11 ezer amerikai dollárnak megfelelő támogatást kaptak a magyar egyetem fenntartására, amelyről nem számoltak el a román államnak. A vád abszurditása: a letartóztatottak 1945–46-ban még magyar állampolgárként gyűjtötték az adatokat az iskolákról, a magyar egyetemről, Erdély gazdasági, társadalmi helyzetéről, művelődési életéről, abszurd drámába illő, hogy mindezért egy idegen állam, Magyarország javára folytatott kémkedéssel vádolták őket. Az 1954 áprilisában kihirdetett hadbírósági ítélettel Jordáky Lajost tizenkét, Demeter Jánost tíz, Balogh Edgárt hét, Csőgör Lajost hat, Székely Andrást (Endrét) három év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadon engedték, 1956-ban rehabilitálták őket. A perirat terjedelme: 12 ezer oldal! A megfigyelési és követési dossziék terjedelme messze meghaladja a 100 ezer oldalt. Balogh Edgár „szekusdossziéja” oldalszámban megközelíti Márton Áron erdélyi római katolikus püspök közel 80 ezer oldal terjedelmű megfigyelési, követési dossziéjának terjedelmét: 70 ezer oldal! Elképesztő, megdöbbentő, hogy a román kommunista diktatúra kinyújtott karja milyen hatalmas összegeket fordított, milyen kiterjedt logisztikát mozgósított a Bolyai Tudományegyetem tanárainak megfigyelésére, ellehetetlenítésére, akár fizikai likvidálásukra. Ezek a dokumentumok először jutnak el az Olvasókhoz, a történész szakmához, meggyőződésem: nemcsak árnyalják, hanem módosítják a Bolyai Tudományegyetem történetével kapcsolatos kollektív emlékezetet.
A Securitate 1954-ben megfigyelési dossziét nyitott a Bolyai Egyetemről. Iacob Dezideriu hadnagyot, a 7-es ügyosztály operatív tisztjét bízták meg ezzel a feladattal. A megfigyelés indoklása: „A régi reakciós, kozmopolita tanárok szisztematikusan akadályozták, hogy a tanári karba és az adminisztratív vezetésbe demokratikus elemek kerüljenek, a horthysta megszállás idején fasiszta magatartásukkal kompromittált tanárokat léptettek elő.” Jordáky Lajost, Csőgör Lajost, Ehrlinger Józsefet, Unghváry Sándort, Venczel Józsefet és másokat már eltávolítottak az egyetemről. „Bár a szerveink által folytatott informatív akciók révén egy sor veszélyes elemet letartóztattak, mint Venczel Józsefet, Jordáky Lajost, Pásztai Gézát, Demeter Jánost, Balogh Edgárt, Nagy Gézát, Veress Pált és másokat, még mindig nagyon sok gyanús elem maradt, mint Balogh Antal, Blédy Géza, Varga Jenő, Fey Loránd, Csehi Gyula, Kálmán Ilona és mások, burzsujok, kulákok fiai, olyan elemek, akiknek kapcsolatuk volt Jakab Sándor volt miniszterrel, akik a tanításban nem követik a párt irányvonalát, és akik ma is kiszolgálják a katolikus egyházat, így ezen az egyetemen negatív hatást gyakorolnak az egyetemi hallgatókra.” Az 1956-os magyar forradalom kitörése, majd vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román pártvezetésnek, hogy megszüntesse, a román egyetembe olvassza a Bolyai Tudományegyetemnek nevezett „irredenta, soviniszta fészket”. Amikor az egész világ a magyar forradalom eufóriájában élt, 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet három hallgatóját: Balázs Imrét, a bolgár származású Tirnován Videt és Walter Frigyest. Balázs Imre festőművészt és Tirnován Vid szobrászhallgatót 1956 decemberében gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték. 1956. november 17-én Várhegyi Istvánt, 18-án Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, 24-én Nagy Benedek „bolyais” hallgatókat tartóztatták le: 1957-ben Várhegyit hét, Nagy Benedeket öt, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt három-három év börtönbüntetéssel sújtották. A perükről, letartóztatásukról szóló, Fazekas János és Leonte Răutu által 1956. december 5-ei keltezésű írásbeli jelentést személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, az RMP főtitkára ellenjegyezte, széljegyzetekkel látta el.
1957 márciusában letartóztatták Dávid Gyula tanársegédet, Páskándi Géza költőt, majd 1957 márciusában Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót, költőt. Dávid Gyulát és Bartis Ferencet hét-hét, Páskándi Gézát hat év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben következett az „ötös” csoport elítélése: 1959. február 16-án Varró János tanársegédet 16, Lakó Elemér tanársegédet tizenöt, Péterfy Irén III. éves magyar szakos hallgatót tíz, Vastag Lajos történész hallgatót nyolc, Páll Lajos festő-költőt hat év börtönbüntetésre ítélték. 1957 februárjában letartóztatták Szilágyi Árpád IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatót, akit két perben 42 év börtönbüntetésre ítéltek. 1958. július 14-én részt vett a szamosújvári börtönlázadásban. Félig agyonverték. A román apától származó Iamandi Emil „bolyais” magyar–román szakos hallgatót és Pogány Ádám bölcsész hallgatót öt-öt év börtönbüntetéssel sújtották. A Bolyai Tudományegyetemről – különböző ürügyekkel – kizártak mintegy harminc egyetemi hallgatót. Már csak idő kérdése volt a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, egyesítése a Babeş Egyetemmel. Erre 1959 februárjától került sor, amikor a későbbi szörnydiktátor, Nicolae Ceauşescu KV-titkár vezényletével, az 1990-es évek román államelnökének, Ion Iliescunak a hathatós támogatásával maratoni gyűléseken próbálták meggyőzni a Bolyai Egyetem tanárait, diákjait, a romániai magyarságot a román és a magyar egyetem egyesítésének nagyszerűségéről. A Bolyai Egyetem felszámolása ellen öngyilkossággal tiltakozott Szabédi László költő, egyetemi tanár, Csendes Zoltán statisztika professzor, a kiszemelt rektorhelyettes és felesége, valamint Molnár Miklós docens.
A Háromszék olvasói Dávid Gyula irodalomtörténész periratát – magyar fordításban – vehetik majd a kezükbe. A 2006-ban fénymásolt levéltári dokumentumok egy példányát átadtam Dávid Gyulának – aki hathatósan segítette a kutatómunkámat is! –, hiszen ars poeticaként követem: csak akkor hiteles egy ilyen tanulmány, kötet, ha a még élő politikai elítéltekkel „összeszikráztatjuk” a levéltári dokumentumokat a véges emberi emlékezettel. Könnyű dolgom van: Dávid Gyula nagyszerű partner ebben a munkában. A tanulmánynak, a forrásközlésnek az ad különleges aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában 2016 végén megjelent kötetét – 1956 Erdélyben, és ami utána következett címmel – e sorok írója nélkülözhetetlen forráskiadványként forgatja A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere című szintézise véglegesítésénél. Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1947/48-as egyetemi tanév kezdete előtt újabb kiváló, magyar állampolgárságú tanárok távoztak a Bolyai Tudományegyetemről, telepedtek vissza Magyarországra: Bónis György – akit előtte néhány napra le is tartóztattak –, Benedek Marcell fiával, Benedek Istvánnal, Környey István, Ludány György, Klimkó Dezső orvosprofesszorok, Zolnai Béla irodalomtörténész.
1947. október 14-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében elbocsátották a már másfél éve internált Venczel Lajost, Oriold Bélát, Jordáky Lajost. Korábban már nyugdíjazták György Lajost, Balogh Ernőt, Boga Lajost, Kiss Gézát, a nemzetközi hírnevű professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. A teológia két professzora, Tavaszy Sándor és Imre Lajos többé nem adhatott elő a Bolyai Tudományegyetemen. Joggal idézi Vincze Gábor és Lázok János Márton Áron püspök megjegyzését: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?” A román nacionalista kurzus is frontális támadást intézett a Bolyai Egyetem ellen. Iosif Chişinevszkij, az RMP titkárságának 1949. január 31-ei ülésén kijelentette: „A kolozsvári Bolyai Egyetemet az (oktatásügyi) miniszter nem tudja kézben tartani, a minisztériumban lévő nacionalista elemek bátorítják az egyetemen dolgozó nacionalista elemeket.” 1949. február 19-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyásból, Rajk Lászlóból, Gerő Ernőből álló küldöttsége a Magyar Népi Szövetség vezetőségével szervezett találkozón megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésével. Ezen a gyűlésen jelentette ki Luka László/Vasile Luca: „Nem bízunk meg sem a magyar egyetemi tanárok karában (utalás a magyar állampolgárságú professzorokra – T. Z.), sem az itteni magyar egyetem professzori karában, hogy egymás között közvetlen kapcsolatban legyenek.” Ana Pauker külügyminiszter a támadásban ennél is tovább ment: „A következő helyzetben vagyunk. Nehéz helyzetben, mert kultúránkban a nyugati hatás dominál. Arra kényszerítenek, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyünk. A franciák 3–4 hónappal ezelőtt a vámhoz 4 millió példányban hoztak könyveket ajándék formájában, köztük matematikai, tudományos könyveket, hogy adják át az egyetemeknek. Mi visszautasítottuk ezeket a könyveket, bár az egyetemeken szükség lett volna rájuk. Úgy tűnhet, hogy eltúloztuk, hogy mindez baloldaliság, miközben a mi bizottságaink éjjel-nappal orosz nyelvből román nyelvre fordítják az (egyetemi) kiadványokat. De ez nem baloldaliság, amikor az egyetemeken az a helyzet, hogy a tanárok előírják az egyetemi hallgatóknak, hogy a nyugati kultúra alapján képezzék magukat. Ilyen értelemben sok bírálatot kapunk, hogy a román hazában az egyetlen egyetem, amely bizonyos mértékig gazdag az angol, amerikai irodalomban, nyugati könyvekben, az a Bolyai Egyetem, ahová Magyarország küldi a könyveket.” „Miért vetettük fel ezt a problémát a Bolyai Egyetemen lévő könyvekkel? A Bolyai tanárai nagyon messze állnak attól, hogy demokraták legyenek. Azokat a könyveket, amelyek onnan jönnek (Magyarországról – T. Z.), amelyekről Luca elvtárs beszélt, nemcsak a magyar reakciós tanárok olvassák, hanem a román reakciós tanárok is, és ők arra használják fel ezeket, hogy rámutathassanak: íme, hogyan beszélnek a románokról. Íme, ezért mondjuk mi azt, hogy a magyar elvtársak sem lehetnek ellene, ha figyelünk arra: milyen (szellemi) táplálék érkezik az egyetemi hallgatók számára?”
1949-ben letartóztatták a Bolyai Tudományegyetem két volt rektorát: Csőgör Lajost és Balogh Edgárt, 1952-ben Jordáky Lajost, Demeter Jánost, az egyetem két baloldali elkötelezettségű professzorát, és Székely András (Endre) orvostanhallgatót. A tulajdonképpeni vád: a magyar Béke-előkészítő Osztály számára – Demeter Béla Erdély- és nemzetiségi szakértő révén – adatokat gyűjtöttek és adtak át Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési életéről, az iskolák számáról, helyzetéről, a Bolyai Tudományegyetem tevékenységéről. A magyar államtól – Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök közvetlen utasítására – pengőben 11 ezer amerikai dollárnak megfelelő támogatást kaptak a magyar egyetem fenntartására, amelyről nem számoltak el a román államnak. A vád abszurditása: a letartóztatottak 1945–46-ban még magyar állampolgárként gyűjtötték az adatokat az iskolákról, a magyar egyetemről, Erdély gazdasági, társadalmi helyzetéről, művelődési életéről, abszurd drámába illő, hogy mindezért egy idegen állam, Magyarország javára folytatott kémkedéssel vádolták őket. Az 1954 áprilisában kihirdetett hadbírósági ítélettel Jordáky Lajost tizenkét, Demeter Jánost tíz, Balogh Edgárt hét, Csőgör Lajost hat, Székely Andrást (Endrét) három év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadon engedték, 1956-ban rehabilitálták őket. A perirat terjedelme: 12 ezer oldal! A megfigyelési és követési dossziék terjedelme messze meghaladja a 100 ezer oldalt. Balogh Edgár „szekusdossziéja” oldalszámban megközelíti Márton Áron erdélyi római katolikus püspök közel 80 ezer oldal terjedelmű megfigyelési, követési dossziéjának terjedelmét: 70 ezer oldal! Elképesztő, megdöbbentő, hogy a román kommunista diktatúra kinyújtott karja milyen hatalmas összegeket fordított, milyen kiterjedt logisztikát mozgósított a Bolyai Tudományegyetem tanárainak megfigyelésére, ellehetetlenítésére, akár fizikai likvidálásukra. Ezek a dokumentumok először jutnak el az Olvasókhoz, a történész szakmához, meggyőződésem: nemcsak árnyalják, hanem módosítják a Bolyai Tudományegyetem történetével kapcsolatos kollektív emlékezetet.
A Securitate 1954-ben megfigyelési dossziét nyitott a Bolyai Egyetemről. Iacob Dezideriu hadnagyot, a 7-es ügyosztály operatív tisztjét bízták meg ezzel a feladattal. A megfigyelés indoklása: „A régi reakciós, kozmopolita tanárok szisztematikusan akadályozták, hogy a tanári karba és az adminisztratív vezetésbe demokratikus elemek kerüljenek, a horthysta megszállás idején fasiszta magatartásukkal kompromittált tanárokat léptettek elő.” Jordáky Lajost, Csőgör Lajost, Ehrlinger Józsefet, Unghváry Sándort, Venczel Józsefet és másokat már eltávolítottak az egyetemről. „Bár a szerveink által folytatott informatív akciók révén egy sor veszélyes elemet letartóztattak, mint Venczel Józsefet, Jordáky Lajost, Pásztai Gézát, Demeter Jánost, Balogh Edgárt, Nagy Gézát, Veress Pált és másokat, még mindig nagyon sok gyanús elem maradt, mint Balogh Antal, Blédy Géza, Varga Jenő, Fey Loránd, Csehi Gyula, Kálmán Ilona és mások, burzsujok, kulákok fiai, olyan elemek, akiknek kapcsolatuk volt Jakab Sándor volt miniszterrel, akik a tanításban nem követik a párt irányvonalát, és akik ma is kiszolgálják a katolikus egyházat, így ezen az egyetemen negatív hatást gyakorolnak az egyetemi hallgatókra.” Az 1956-os magyar forradalom kitörése, majd vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román pártvezetésnek, hogy megszüntesse, a román egyetembe olvassza a Bolyai Tudományegyetemnek nevezett „irredenta, soviniszta fészket”. Amikor az egész világ a magyar forradalom eufóriájában élt, 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet három hallgatóját: Balázs Imrét, a bolgár származású Tirnován Videt és Walter Frigyest. Balázs Imre festőművészt és Tirnován Vid szobrászhallgatót 1956 decemberében gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték. 1956. november 17-én Várhegyi Istvánt, 18-án Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, 24-én Nagy Benedek „bolyais” hallgatókat tartóztatták le: 1957-ben Várhegyit hét, Nagy Benedeket öt, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt három-három év börtönbüntetéssel sújtották. A perükről, letartóztatásukról szóló, Fazekas János és Leonte Răutu által 1956. december 5-ei keltezésű írásbeli jelentést személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, az RMP főtitkára ellenjegyezte, széljegyzetekkel látta el.
1957 márciusában letartóztatták Dávid Gyula tanársegédet, Páskándi Géza költőt, majd 1957 márciusában Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót, költőt. Dávid Gyulát és Bartis Ferencet hét-hét, Páskándi Gézát hat év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben következett az „ötös” csoport elítélése: 1959. február 16-án Varró János tanársegédet 16, Lakó Elemér tanársegédet tizenöt, Péterfy Irén III. éves magyar szakos hallgatót tíz, Vastag Lajos történész hallgatót nyolc, Páll Lajos festő-költőt hat év börtönbüntetésre ítélték. 1957 februárjában letartóztatták Szilágyi Árpád IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatót, akit két perben 42 év börtönbüntetésre ítéltek. 1958. július 14-én részt vett a szamosújvári börtönlázadásban. Félig agyonverték. A román apától származó Iamandi Emil „bolyais” magyar–román szakos hallgatót és Pogány Ádám bölcsész hallgatót öt-öt év börtönbüntetéssel sújtották. A Bolyai Tudományegyetemről – különböző ürügyekkel – kizártak mintegy harminc egyetemi hallgatót. Már csak idő kérdése volt a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, egyesítése a Babeş Egyetemmel. Erre 1959 februárjától került sor, amikor a későbbi szörnydiktátor, Nicolae Ceauşescu KV-titkár vezényletével, az 1990-es évek román államelnökének, Ion Iliescunak a hathatós támogatásával maratoni gyűléseken próbálták meggyőzni a Bolyai Egyetem tanárait, diákjait, a romániai magyarságot a román és a magyar egyetem egyesítésének nagyszerűségéről. A Bolyai Egyetem felszámolása ellen öngyilkossággal tiltakozott Szabédi László költő, egyetemi tanár, Csendes Zoltán statisztika professzor, a kiszemelt rektorhelyettes és felesége, valamint Molnár Miklós docens.
A Háromszék olvasói Dávid Gyula irodalomtörténész periratát – magyar fordításban – vehetik majd a kezükbe. A 2006-ban fénymásolt levéltári dokumentumok egy példányát átadtam Dávid Gyulának – aki hathatósan segítette a kutatómunkámat is! –, hiszen ars poeticaként követem: csak akkor hiteles egy ilyen tanulmány, kötet, ha a még élő politikai elítéltekkel „összeszikráztatjuk” a levéltári dokumentumokat a véges emberi emlékezettel. Könnyű dolgom van: Dávid Gyula nagyszerű partner ebben a munkában. A tanulmánynak, a forrásközlésnek az ad különleges aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában 2016 végén megjelent kötetét – 1956 Erdélyben, és ami utána következett címmel – e sorok írója nélkülözhetetlen forráskiadványként forgatja A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere című szintézise véglegesítésénél. Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)