Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. október 6.
Esőáztatta megemlékezés Klapka György szülőházánál
A temesvári magyarok minden évben október 6-a előestéjén Klapka György honvédtábornok szülőházánál a helyi RMDSZ szervezésében emlékeznek meg az aradi vértanúkról. A koszorúzással egybekötött hétfő esti megemlékezésen, az utóbbi évek hagyományához híven részt vett a temesvári Gerhardinum Katolikus Teológiai Líceum és a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium diákjainak és tanárainak népes csoportja.
Az esős megemlékezés résztvevőit Fazakas Csaba református esperes, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke köszöntötte. Halász Ferenc történész, a Temes megyei RMDSZ elnöke felidézte Temesvár és a temesvári születésű Klapka György honvédtábornok szerepét a 166 esztendővel ezelőtt levert magyar szabadságharc eseményeiben. Halász Ferenc elmondta, hogy bár 1848 márciusában Temesvár népe üdvözölte a magyar forradalom kitörését, és magáévá tette annak eszméit, 1849-ben 102 napig tartó ostrom után éppen Temesvárnál veszítette el a magyar sereg a szabadságharc sorsát eldöntő végső csatát. A temesvári születésű Klapka György a temesvári, a szegedi és a kecskeméti piarista iskolában végezte tanulmányait, majd katonai pályára lépett, és legyőzhetetlen honvédtábornokként, Komárom hős védője néven vonult be a történelembe. „Ő a jelképe annak, hogy minden átmeneti vereség, kudarc után újra feltámadunk – mondta befejezésül Halász Ferenc –, az azóta eltelt időszak bebizonyította, hogy a történelmet nem a Haynau-félék irányítják, hanem olyanok mint Klapka, Széchenyi vagy Kossuth, akik az emberiség jövőjét a szabadságban látják. Erősítsen meg bennünket is ebben a hitünkben ez a mai megemlékezés”.
A méltóságteljes megemlékezés színvonalát a temesvári és szegedi tanárok és diákok alkalomhoz illő műsora emelte, akik az aradi 13-akra emlékezve a zuhogó esőben elénekelték a Klapka-indulót, Ady-verset és megzenésített Petőfi-verset adtak elő, majd ők szolgáltatták a zenei aláfestést a koszorúzási ünnepséghez. A Klapka-emléktáblánál a kegyelet koszorúit helyezték el Molnár Zsolt parlamenti képviselő és Molnár András, az RMDSZ szervezési alelnöke, Jakab Ilona, a Gerhardinum Katolikus Líceum igazgatója és Károlyi Attila, a Dugonics András Piarista Gimnázium helyettes igazgatója, valamint az RMDSZ Nőszervezete, a Temesvári Magyar Nőszövetség és a Protestáns Egyházak képviselői.
„Rendszeresen járunk Temesvárra a Klapka házhoz koszorúzni október elején – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Károlyi Attila, a szegedi iskola helyettes igazgatója – a temesvári Gerhardinum iskolával ápolt testvériskolai kapcsolat keretében találtunk így egymásra. Klapka György kedves a számunkra, hiszen a szegedi Piarista Gimnáziumnak is diákja volt. Nagyon jó történelmi személyiség, aki a legnagyobb bajban és vesztésben is meg tudja fordítani emberei sorsát, és meg tudja őket védeni. Ő egy olyan jelkép lehet a számunkra, hogy kilátástalan helyzetekben is van megoldás, és lehet nagyon jó dolgokat csinálni.”
A megemlékezés résztvevői, a Himnusz eléneklése után átvonultak a temesvári evangélikus templomba, ahol a történelmi egyházak és a magyar iskolák képviselői a „Templomért és az Iskoláért”, közösségünk megmaradásáért fohászkodtak.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
A temesvári magyarok minden évben október 6-a előestéjén Klapka György honvédtábornok szülőházánál a helyi RMDSZ szervezésében emlékeznek meg az aradi vértanúkról. A koszorúzással egybekötött hétfő esti megemlékezésen, az utóbbi évek hagyományához híven részt vett a temesvári Gerhardinum Katolikus Teológiai Líceum és a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium diákjainak és tanárainak népes csoportja.
Az esős megemlékezés résztvevőit Fazakas Csaba református esperes, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke köszöntötte. Halász Ferenc történész, a Temes megyei RMDSZ elnöke felidézte Temesvár és a temesvári születésű Klapka György honvédtábornok szerepét a 166 esztendővel ezelőtt levert magyar szabadságharc eseményeiben. Halász Ferenc elmondta, hogy bár 1848 márciusában Temesvár népe üdvözölte a magyar forradalom kitörését, és magáévá tette annak eszméit, 1849-ben 102 napig tartó ostrom után éppen Temesvárnál veszítette el a magyar sereg a szabadságharc sorsát eldöntő végső csatát. A temesvári születésű Klapka György a temesvári, a szegedi és a kecskeméti piarista iskolában végezte tanulmányait, majd katonai pályára lépett, és legyőzhetetlen honvédtábornokként, Komárom hős védője néven vonult be a történelembe. „Ő a jelképe annak, hogy minden átmeneti vereség, kudarc után újra feltámadunk – mondta befejezésül Halász Ferenc –, az azóta eltelt időszak bebizonyította, hogy a történelmet nem a Haynau-félék irányítják, hanem olyanok mint Klapka, Széchenyi vagy Kossuth, akik az emberiség jövőjét a szabadságban látják. Erősítsen meg bennünket is ebben a hitünkben ez a mai megemlékezés”.
A méltóságteljes megemlékezés színvonalát a temesvári és szegedi tanárok és diákok alkalomhoz illő műsora emelte, akik az aradi 13-akra emlékezve a zuhogó esőben elénekelték a Klapka-indulót, Ady-verset és megzenésített Petőfi-verset adtak elő, majd ők szolgáltatták a zenei aláfestést a koszorúzási ünnepséghez. A Klapka-emléktáblánál a kegyelet koszorúit helyezték el Molnár Zsolt parlamenti képviselő és Molnár András, az RMDSZ szervezési alelnöke, Jakab Ilona, a Gerhardinum Katolikus Líceum igazgatója és Károlyi Attila, a Dugonics András Piarista Gimnázium helyettes igazgatója, valamint az RMDSZ Nőszervezete, a Temesvári Magyar Nőszövetség és a Protestáns Egyházak képviselői.
„Rendszeresen járunk Temesvárra a Klapka házhoz koszorúzni október elején – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Károlyi Attila, a szegedi iskola helyettes igazgatója – a temesvári Gerhardinum iskolával ápolt testvériskolai kapcsolat keretében találtunk így egymásra. Klapka György kedves a számunkra, hiszen a szegedi Piarista Gimnáziumnak is diákja volt. Nagyon jó történelmi személyiség, aki a legnagyobb bajban és vesztésben is meg tudja fordítani emberei sorsát, és meg tudja őket védeni. Ő egy olyan jelkép lehet a számunkra, hogy kilátástalan helyzetekben is van megoldás, és lehet nagyon jó dolgokat csinálni.”
A megemlékezés résztvevői, a Himnusz eléneklése után átvonultak a temesvári evangélikus templomba, ahol a történelmi egyházak és a magyar iskolák képviselői a „Templomért és az Iskoláért”, közösségünk megmaradásáért fohászkodtak.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2016. április 30.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 7. (Zavaros évek)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 26.
Székedi Ferenc: Gál Sándor: a szülőföld tisztelgése
Mint bárkinek a földi sorsa az idő múlásában, Gál Sándor élete is mindenekelőtt két dátum közé szorítható. 1817-ben Csíkszentgyörgyön, látta meg a napvilágot, és 1866-ban az olaszországi Nuterinában hunyt el, sírhelye mindmáig ismeretlen. De nem csupán halálát fedi homály, hanem részben életét is. Mikor ezredesnek nevezik, mikor tábornoknak, mikor kiváló gyakorlati hadvezérnek, mikor a magyar forradalom és szabadságharc nemzetőrsége, majd honvédsége katonai szabályzata megalkotójának, azaz egy hadsereg felépítése és működtetése, valamint a hadi állapotok nélkülözhetetlen elméleti szakértőjének. Úgy emlékezünk rá, mint a senki előtt meg nem hunyászkodó forradalmárra, Kossuth feltétel nélküli hívére, de az utókor ugyanakkor azt is tudja, hogy az emigrációban végleg összekülönbözött egykori bálványával, és útjaik szétváltak. Róla és a Nyerges-tetői ütközetről Kányádi Sándor írt verset, amely mindkettőt a legendák magasságába emeli, a történelemkönyvek közül többen viszont kászonújfalusi csatának nevezik azt az ütközetet, amelyről minden március 15-én és augusztus elsején megemlékezünk.
Jómagam munkatársaimmal az utóbbi évtizedben minden évben dokumentumfilmet készítettünk a Csíkszeredai március 15-i ünnepségekről, amelyek egy része a Nagy Ödön alkotta Gál Sándor szobor körül zajlik és hogy ne tévedjünk, hogy ne ismételjük önmagunkat, igyekeztem rengeteg olyan forrást felkutatni, amelyek az eddigieknél sokkal szélesebb megvilágításba helyezik Gál Sándor életét és munkásságát.
Annyi bizonyos, hogy Kézdivásárhelyen és Olmütz-ben tanult, a ma Csehországban található város akkoriban nem csupán Európa egyik legfontosabb egyetemi városának, hanem történelem-alakítójának is számított. A tizenötödik században itt tették Mátyás király fejére a cseh koronát, és a tizenkilencedik században itt lett császár I. Ferencz József, a magyar szabadságharc leverése után pedig itt fogalmaztak meg olyan, a központosítást részben lebontó birodalmi alkotmányt, amelyet két év múlva, gyakorlati kivihethetlensége miatt, félretettek. Az olmützi kadétiskolát az osztrák birodalom egyik legkiválóbb katonai kiképzőjeként tartották számon, a mindössze huszonegy éves székely fiatalember 1838-ban lépett osztrák császári szolgálatba, majd alhadnagyként 1842-ben az első csíki székely határőr ezredhez vezérelték, ahol 1848-ig a hadnagyi rangra vitte.
A magyar forradalom kitörésének hírére Pestre utazott, és a rá következő szűk félévet – néhány májusi és júniusi napot kivéve – nagyrészt ott is töltötte. Az Országos Nemzetőrségi Haditanácshoz, majd a fővárosi nemzetőrség főparancsnokságára nevezték ki segédtisztnek. Hivatali munkája mellett a tanulmányaiból merített, az általa fordított és szerkesztett katonai szabályzatok kiadásával foglalkozott. Májusban viszont Hajnik Sándorral és Klapka Györggyel együtt Marosvásárhelyre küldte Gr. Batthyányi Lajos miniszterelnök. Tény és való, hogy ekkor, majd 1848 augusztusát követően és 1849-ben, Gál Sándor mintegy húszezer székely katonát szervezett be, miközben ő maga gyorsan emelkedett a tiszti ranglétrán, és 1849 januárjában ezredessé nevezték ki. A források eltérően vélekednek arról, hogy bejárta vagy sem a kötelező főhadnagy, százados, őrnagy, alezredes rangsort, annyi bizonyos azonban, hogy január 23-án ezredesként vette át Csíkszeredában az 1. székely határőr-gyalogezred irányítását. Már létező katonai kereteinek felhasználásával Gál Sándor három honvéd zászlóaljat szervezett, majd január utolsó napjaiban Csíkból Háromszékre és Erdővidékre indította őket, hogy az ottani erőkkel egyesülve csatlakozzanak a Bem vezette, Nagyszeben alatt álló erdélyi fősereghez. Az út oroszokkal és osztrákokkal vívott, vesztes és győztes csatákkal teletűzdelt, egy részükben maga Gál Sándor is részt vett. 1849 februárjában visszatért Csíkszeredába és Bem megbízásából újabb csapatokat toborzott, illetve az egész Székelyföld katonai irányítójaként, a tábornok utasítására, elkezdte a hadianyag gyártást.
Kézdivásárhelyen már januárban újraindították az ágyútermelést, emellett Csíkszentdomokoson is ágyú- és golyóöntő, valamint lőporgyárat akartak felállítani. Csíkmadarason március 18-án kezdték meg a lőporgyár építését és május 1-én indult meg a termelés. Gál Sándor a hadianyag-gyártás hátterét leginkább a parajdi só eladásából, majd a termények rekvirálásából szerette volna fedezni, de keménykezű katonaként több más tekintetben is beleszólt a Székelyföldi polgári közigazgatásba, odáig menően, hogy helyi székely tisztségviselőket tartóztattatott le, illetve székelyeket szeretett volna áttelepíteni Beszterce vidékére.
Olykor önkényességbe hajló ténykedését Budapestről nem nézték jó szemmel, már ekkor megindultak vitái a központi hatalommal, illetve az erdélyi magyar kormánymegbízottal. Katonai szempontjait továbbra sem adta fel, megszervezte a Székelyföldi Mátyás huszárezredet, amelyet a már létező hasonló magyar alakulatok parancsnokai nem fogadtak kitörő örömmel, és Marosvásárhely polgári vezetősége is tiltakozott a véleménye szerint túlzásba vitt újonc-sorozások miatt. Gál Sándor azonban az újoncok mellé helyben szeretett volna tiszteket és altiszteket kiképezni, Csíkban és Háromszéken egy-egy olyan katonai iskolát akart felállítani, amelyben a polgári iskolát már elvégzett tizenöt-tizenhét éves fiatalok részesülnek rövidebb vagy hosszabb idő alatt felhasználható gyalogsági, tüzérségi és utászati ismeretekben.
Ezekbe és a Székelyföldi hadikórházak felállítását szolgáló elképzeléseibe azonban beleszóltak az 1849 júniusában Erdélybe betörő orosz és osztrák csapatok. Források szerint július 29-én tábornokká nevezték ki, amiről ő még nem tudott, amikor augusztus elsején Tuzson János alezredes vezetése alatt kétszáz honvédre bízta azt a Nyerges-tetői csatát, amelynek hősies részletei leginkább fennmAradtak a közemlékezetben.
A sorozatos vereségek után Gál Sándor mAradék seregével Kolozsváron csatlakozott Kazinczy ezredes csapataihoz, majd az augusztus végi fegyverletétel után egy ideig a Szatmár környéki mocsarakban bujkált, majd 1850-ben sikerült külföldre szöknie. Azonnal felvette a kapcsolatot a magyar emigrációval, hamburgi és londoni ténykedések után Kossuth Konstantinápolyba küldte és 1851-ben kinevezte az erdélyi felszabadító hadsereg főparancsnokává. Így Gál Sándor részt vett a nemzetközi helyzetet meglehetősen tévesen értékelő Makk Károly vezette székely összeesküvés előkészítésében, amelyet székely árulás nyomán az osztrák hatóságok kemény kézzel felszámoltak és megtoroltak.
Gál Sándor nem adta fel, 1861-ben tagja lett az olaszországi magyar légiónak, de a korabeli rendkívül bonyolult olaszországi és nemzetközi politikai életben, Kossuth tanácsai nyomán vagy éppen ellenében sem tudott eligazodni, ezért Nápolyban, útmutatásai nyomán, le is tartoztatták. Valószínű, hogy ezekben az években írta vagy diktálta magyarról olaszra átfordított vagy olasz nyelvű életrajzát, emlékiratait, de az is lehet, hogy egykori magyar tiszttársak a szerzők. A kötet magyar fordításban, 2006-ban, a néhai Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia kiadónál jelent meg, és csupán más forrásokkal összevetve értelmezhető.
Gál Sándor élete és munkássága még sokáig mArad témája a történelemtudománynak, töretlen forradalmisága, elszántsága viszont mindegyre visszatérő ihletője a művészeteknek. Sárpátki Zoltán – számos történelmi jellegű Székelyföldi, erdélyi és magyarországi emlékplakett és szabadtéri szobor, valamint a nemrég felszentelt kiváló Csíkszeredai Márton Áron szoborkompozíció megalkotója – a csíkszentgyörgyi helyi közösség felkérése nyomán készítette el a most leleplezendő mellszobrot. Az 1977-ben született és a Csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban végzett, majd a Temesvári Nyugati Egyetemen és ösztöndíjasként a Budapesti Képzőművészeti Egyetemen tanulmányokat folytató művész nem a világhálón is megtalálható Gál Sándor-festményt ültette át a térbe, hanem visszatért a reformkor forradalmi lelkületéhez, az ifjúsághoz, a kezdődő felnőttkorhoz. Felfogásában itt, Csíkszentgyörgyön, egy olyan Gál Sándor mArad meg az elkövetkező nemzedékek számára is, amely a székelység jobb és szebb jövőjét fürkészi és konok kitartással tesz is érte. Ha párhuzamokat akarunk keresni a mai élettel, a jelkép megkerülhetetlen: szülőföldjéről messzire távozott, hogy tudást és tapasztalatot szerezzen, de visszatért hazájába, amikor úgy érezte, hogy közösségének szüksége van rá. A szobor talapzatát, környezetét műszaki szempontokból Albert Homonnai Márton tervezte, gyakorlatilag a Dóczy András szobrászművész, illetve a Gál Ernő vezette vállalkozást kivitelezve. Az idők összecsengésének sokatmondó bizonyítékaként Dóczy András azoknak a zsögödi kőfaragóknak az utóda, akik többek között az ugyanitt élt, a Nyerges-tetői emlékművet kifaragó olasz mestertől, Pulini Jánostól tanultak. A szobrot Sántha Csaba szobrászművész Szovátán öntötte bronzba, és a csíkszentgyörgyi közösség képes volt önerőből állni a költségeket.
A csíkszentgyörgyiek, Gál Sándorral együtt, nem szemlélői, hanem részesei, alkotói a magyar történelemnek. A 2016. július 21-én felavatott szobrot, a sok viszontagság árán megmentett emlékházzal és székely kapuval együtt, úgy kell megőrizniük a jövőnek, hogy az mindig emlékeztessen az önállóság és az összefogás, az alkotó, a szülőföldet gyarapító gondolkodás és az önzetlen közösségszolgálat szükségességére.
(A csíkszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal munkatársunkat kérte meg, hogy a szoboravató ünnepségen legyen Gál Sándor életének és munkásságának, valamint a szobrászművésznek a bemutatója. Az ott elhangzott szöveget a szerző kisebb szerkesztési módosításaival közöljük.)
maszol.ro
Mint bárkinek a földi sorsa az idő múlásában, Gál Sándor élete is mindenekelőtt két dátum közé szorítható. 1817-ben Csíkszentgyörgyön, látta meg a napvilágot, és 1866-ban az olaszországi Nuterinában hunyt el, sírhelye mindmáig ismeretlen. De nem csupán halálát fedi homály, hanem részben életét is. Mikor ezredesnek nevezik, mikor tábornoknak, mikor kiváló gyakorlati hadvezérnek, mikor a magyar forradalom és szabadságharc nemzetőrsége, majd honvédsége katonai szabályzata megalkotójának, azaz egy hadsereg felépítése és működtetése, valamint a hadi állapotok nélkülözhetetlen elméleti szakértőjének. Úgy emlékezünk rá, mint a senki előtt meg nem hunyászkodó forradalmárra, Kossuth feltétel nélküli hívére, de az utókor ugyanakkor azt is tudja, hogy az emigrációban végleg összekülönbözött egykori bálványával, és útjaik szétváltak. Róla és a Nyerges-tetői ütközetről Kányádi Sándor írt verset, amely mindkettőt a legendák magasságába emeli, a történelemkönyvek közül többen viszont kászonújfalusi csatának nevezik azt az ütközetet, amelyről minden március 15-én és augusztus elsején megemlékezünk.
Jómagam munkatársaimmal az utóbbi évtizedben minden évben dokumentumfilmet készítettünk a Csíkszeredai március 15-i ünnepségekről, amelyek egy része a Nagy Ödön alkotta Gál Sándor szobor körül zajlik és hogy ne tévedjünk, hogy ne ismételjük önmagunkat, igyekeztem rengeteg olyan forrást felkutatni, amelyek az eddigieknél sokkal szélesebb megvilágításba helyezik Gál Sándor életét és munkásságát.
Annyi bizonyos, hogy Kézdivásárhelyen és Olmütz-ben tanult, a ma Csehországban található város akkoriban nem csupán Európa egyik legfontosabb egyetemi városának, hanem történelem-alakítójának is számított. A tizenötödik században itt tették Mátyás király fejére a cseh koronát, és a tizenkilencedik században itt lett császár I. Ferencz József, a magyar szabadságharc leverése után pedig itt fogalmaztak meg olyan, a központosítást részben lebontó birodalmi alkotmányt, amelyet két év múlva, gyakorlati kivihethetlensége miatt, félretettek. Az olmützi kadétiskolát az osztrák birodalom egyik legkiválóbb katonai kiképzőjeként tartották számon, a mindössze huszonegy éves székely fiatalember 1838-ban lépett osztrák császári szolgálatba, majd alhadnagyként 1842-ben az első csíki székely határőr ezredhez vezérelték, ahol 1848-ig a hadnagyi rangra vitte.
A magyar forradalom kitörésének hírére Pestre utazott, és a rá következő szűk félévet – néhány májusi és júniusi napot kivéve – nagyrészt ott is töltötte. Az Országos Nemzetőrségi Haditanácshoz, majd a fővárosi nemzetőrség főparancsnokságára nevezték ki segédtisztnek. Hivatali munkája mellett a tanulmányaiból merített, az általa fordított és szerkesztett katonai szabályzatok kiadásával foglalkozott. Májusban viszont Hajnik Sándorral és Klapka Györggyel együtt Marosvásárhelyre küldte Gr. Batthyányi Lajos miniszterelnök. Tény és való, hogy ekkor, majd 1848 augusztusát követően és 1849-ben, Gál Sándor mintegy húszezer székely katonát szervezett be, miközben ő maga gyorsan emelkedett a tiszti ranglétrán, és 1849 januárjában ezredessé nevezték ki. A források eltérően vélekednek arról, hogy bejárta vagy sem a kötelező főhadnagy, százados, őrnagy, alezredes rangsort, annyi bizonyos azonban, hogy január 23-án ezredesként vette át Csíkszeredában az 1. székely határőr-gyalogezred irányítását. Már létező katonai kereteinek felhasználásával Gál Sándor három honvéd zászlóaljat szervezett, majd január utolsó napjaiban Csíkból Háromszékre és Erdővidékre indította őket, hogy az ottani erőkkel egyesülve csatlakozzanak a Bem vezette, Nagyszeben alatt álló erdélyi fősereghez. Az út oroszokkal és osztrákokkal vívott, vesztes és győztes csatákkal teletűzdelt, egy részükben maga Gál Sándor is részt vett. 1849 februárjában visszatért Csíkszeredába és Bem megbízásából újabb csapatokat toborzott, illetve az egész Székelyföld katonai irányítójaként, a tábornok utasítására, elkezdte a hadianyag gyártást.
Kézdivásárhelyen már januárban újraindították az ágyútermelést, emellett Csíkszentdomokoson is ágyú- és golyóöntő, valamint lőporgyárat akartak felállítani. Csíkmadarason március 18-án kezdték meg a lőporgyár építését és május 1-én indult meg a termelés. Gál Sándor a hadianyag-gyártás hátterét leginkább a parajdi só eladásából, majd a termények rekvirálásából szerette volna fedezni, de keménykezű katonaként több más tekintetben is beleszólt a Székelyföldi polgári közigazgatásba, odáig menően, hogy helyi székely tisztségviselőket tartóztattatott le, illetve székelyeket szeretett volna áttelepíteni Beszterce vidékére.
Olykor önkényességbe hajló ténykedését Budapestről nem nézték jó szemmel, már ekkor megindultak vitái a központi hatalommal, illetve az erdélyi magyar kormánymegbízottal. Katonai szempontjait továbbra sem adta fel, megszervezte a Székelyföldi Mátyás huszárezredet, amelyet a már létező hasonló magyar alakulatok parancsnokai nem fogadtak kitörő örömmel, és Marosvásárhely polgári vezetősége is tiltakozott a véleménye szerint túlzásba vitt újonc-sorozások miatt. Gál Sándor azonban az újoncok mellé helyben szeretett volna tiszteket és altiszteket kiképezni, Csíkban és Háromszéken egy-egy olyan katonai iskolát akart felállítani, amelyben a polgári iskolát már elvégzett tizenöt-tizenhét éves fiatalok részesülnek rövidebb vagy hosszabb idő alatt felhasználható gyalogsági, tüzérségi és utászati ismeretekben.
Ezekbe és a Székelyföldi hadikórházak felállítását szolgáló elképzeléseibe azonban beleszóltak az 1849 júniusában Erdélybe betörő orosz és osztrák csapatok. Források szerint július 29-én tábornokká nevezték ki, amiről ő még nem tudott, amikor augusztus elsején Tuzson János alezredes vezetése alatt kétszáz honvédre bízta azt a Nyerges-tetői csatát, amelynek hősies részletei leginkább fennmAradtak a közemlékezetben.
A sorozatos vereségek után Gál Sándor mAradék seregével Kolozsváron csatlakozott Kazinczy ezredes csapataihoz, majd az augusztus végi fegyverletétel után egy ideig a Szatmár környéki mocsarakban bujkált, majd 1850-ben sikerült külföldre szöknie. Azonnal felvette a kapcsolatot a magyar emigrációval, hamburgi és londoni ténykedések után Kossuth Konstantinápolyba küldte és 1851-ben kinevezte az erdélyi felszabadító hadsereg főparancsnokává. Így Gál Sándor részt vett a nemzetközi helyzetet meglehetősen tévesen értékelő Makk Károly vezette székely összeesküvés előkészítésében, amelyet székely árulás nyomán az osztrák hatóságok kemény kézzel felszámoltak és megtoroltak.
Gál Sándor nem adta fel, 1861-ben tagja lett az olaszországi magyar légiónak, de a korabeli rendkívül bonyolult olaszországi és nemzetközi politikai életben, Kossuth tanácsai nyomán vagy éppen ellenében sem tudott eligazodni, ezért Nápolyban, útmutatásai nyomán, le is tartoztatták. Valószínű, hogy ezekben az években írta vagy diktálta magyarról olaszra átfordított vagy olasz nyelvű életrajzát, emlékiratait, de az is lehet, hogy egykori magyar tiszttársak a szerzők. A kötet magyar fordításban, 2006-ban, a néhai Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia kiadónál jelent meg, és csupán más forrásokkal összevetve értelmezhető.
Gál Sándor élete és munkássága még sokáig mArad témája a történelemtudománynak, töretlen forradalmisága, elszántsága viszont mindegyre visszatérő ihletője a művészeteknek. Sárpátki Zoltán – számos történelmi jellegű Székelyföldi, erdélyi és magyarországi emlékplakett és szabadtéri szobor, valamint a nemrég felszentelt kiváló Csíkszeredai Márton Áron szoborkompozíció megalkotója – a csíkszentgyörgyi helyi közösség felkérése nyomán készítette el a most leleplezendő mellszobrot. Az 1977-ben született és a Csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban végzett, majd a Temesvári Nyugati Egyetemen és ösztöndíjasként a Budapesti Képzőművészeti Egyetemen tanulmányokat folytató művész nem a világhálón is megtalálható Gál Sándor-festményt ültette át a térbe, hanem visszatért a reformkor forradalmi lelkületéhez, az ifjúsághoz, a kezdődő felnőttkorhoz. Felfogásában itt, Csíkszentgyörgyön, egy olyan Gál Sándor mArad meg az elkövetkező nemzedékek számára is, amely a székelység jobb és szebb jövőjét fürkészi és konok kitartással tesz is érte. Ha párhuzamokat akarunk keresni a mai élettel, a jelkép megkerülhetetlen: szülőföldjéről messzire távozott, hogy tudást és tapasztalatot szerezzen, de visszatért hazájába, amikor úgy érezte, hogy közösségének szüksége van rá. A szobor talapzatát, környezetét műszaki szempontokból Albert Homonnai Márton tervezte, gyakorlatilag a Dóczy András szobrászművész, illetve a Gál Ernő vezette vállalkozást kivitelezve. Az idők összecsengésének sokatmondó bizonyítékaként Dóczy András azoknak a zsögödi kőfaragóknak az utóda, akik többek között az ugyanitt élt, a Nyerges-tetői emlékművet kifaragó olasz mestertől, Pulini Jánostól tanultak. A szobrot Sántha Csaba szobrászművész Szovátán öntötte bronzba, és a csíkszentgyörgyi közösség képes volt önerőből állni a költségeket.
A csíkszentgyörgyiek, Gál Sándorral együtt, nem szemlélői, hanem részesei, alkotói a magyar történelemnek. A 2016. július 21-én felavatott szobrot, a sok viszontagság árán megmentett emlékházzal és székely kapuval együtt, úgy kell megőrizniük a jövőnek, hogy az mindig emlékeztessen az önállóság és az összefogás, az alkotó, a szülőföldet gyarapító gondolkodás és az önzetlen közösségszolgálat szükségességére.
(A csíkszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal munkatársunkat kérte meg, hogy a szoboravató ünnepségen legyen Gál Sándor életének és munkásságának, valamint a szobrászművésznek a bemutatója. Az ott elhangzott szöveget a szerző kisebb szerkesztési módosításaival közöljük.)
maszol.ro
2017. január 30.
Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá
2017. október 6.
Koszorúzás Klapka György emléktáblájánál
„Temesváron kezdjük az október 6-i megemlékezések sorát”
A temesvári magyarok hagyományos emlékhelyén, Klapka György honvéd tábornok szülőházánál kezdődtek csütörtök délután az október 6-i megemlékezések. A szép számú egybegyűltet Fazakas Csaba, az RMDSZ művelődési alelnöke köszöntötte, majd Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök mondott ünnepi beszédet.
„Helyénvaló, hogy Temesváron nyitjuk meg minden évben az október 6-i megemlékezések sorát, hiszen nemcsak a szabadságharc utolsó csatája zajlott Temesvár mellett augusztus 9-én, de Haynau parancsára 1849. augusztus 20-án Temesváron végezték ki Hruby Gyula őrnagyot, ő volt a megtorlás első áldozata” – mondta Halász Ferenc, aki megemlékezett a szabadságharc leverése után kivégzett mind a 16 honvédtisztről. A szónok külön kiemelte a 125 évvel ezelőtt elhunyt Klapka György honvédtábornok szerepét, aki utolsónak tette le a fegyvert a forradalom leverése után, és haláláig kitartott a szabadságharc eszméi mellett. „1848–49 tanulsága, hogy rebellis nemzet voltunk és azok is maradtunk – mondta Halász Ferenc –, egy olyan nemzet, amelyet sem 1849-ben, sem 1920-ban nem tudtak térdre kényszeríteni, és utána mindig fel tudtunk állni. Ezt bizonyítja 1956 és 1989 is, amikor a magyarság meghatározó szerepet játszott a vasfüggöny lebontásában és a romániai forradalom elindításában.”
A Klapka-emléktáblánál Farkas Imre alpolgármester, az RMDSZ, a Bartók Béla Líceum, a Gerhardinum Líceum, a Szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium és a civilszervezetek képviselői helyezték el a kegyelet koszorúit. Molnár Ádám, a Gerhardinum diákja elszavalta Reményik Sándor Ahogy lehet című versét. A méltóságteljes megemlékezést a Dugonics András Piarista Gimnázum művészeti tagozatának alkalomhoz illő énekes-zenés műsora színesítette, Fábri Géza tanár úr vezetésével.
A himnusz eléneklése után az október 6-i megemlékezés a Piarista templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott, ahol egyházi vezetők és a magyar oktatási intézmények pedagógusai Isten segítségét és áldását kérték ahhoz, hogy megmaradásunk két alappillére, a Templom és az Iskola megerősödjön. Az ökumenikus áhítat végén a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázum alapfokú művészeti iskolájának ünnepi koncertjét tapsolhatták meg a jelenlevők. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
„Temesváron kezdjük az október 6-i megemlékezések sorát”
A temesvári magyarok hagyományos emlékhelyén, Klapka György honvéd tábornok szülőházánál kezdődtek csütörtök délután az október 6-i megemlékezések. A szép számú egybegyűltet Fazakas Csaba, az RMDSZ művelődési alelnöke köszöntötte, majd Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök mondott ünnepi beszédet.
„Helyénvaló, hogy Temesváron nyitjuk meg minden évben az október 6-i megemlékezések sorát, hiszen nemcsak a szabadságharc utolsó csatája zajlott Temesvár mellett augusztus 9-én, de Haynau parancsára 1849. augusztus 20-án Temesváron végezték ki Hruby Gyula őrnagyot, ő volt a megtorlás első áldozata” – mondta Halász Ferenc, aki megemlékezett a szabadságharc leverése után kivégzett mind a 16 honvédtisztről. A szónok külön kiemelte a 125 évvel ezelőtt elhunyt Klapka György honvédtábornok szerepét, aki utolsónak tette le a fegyvert a forradalom leverése után, és haláláig kitartott a szabadságharc eszméi mellett. „1848–49 tanulsága, hogy rebellis nemzet voltunk és azok is maradtunk – mondta Halász Ferenc –, egy olyan nemzet, amelyet sem 1849-ben, sem 1920-ban nem tudtak térdre kényszeríteni, és utána mindig fel tudtunk állni. Ezt bizonyítja 1956 és 1989 is, amikor a magyarság meghatározó szerepet játszott a vasfüggöny lebontásában és a romániai forradalom elindításában.”
A Klapka-emléktáblánál Farkas Imre alpolgármester, az RMDSZ, a Bartók Béla Líceum, a Gerhardinum Líceum, a Szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium és a civilszervezetek képviselői helyezték el a kegyelet koszorúit. Molnár Ádám, a Gerhardinum diákja elszavalta Reményik Sándor Ahogy lehet című versét. A méltóságteljes megemlékezést a Dugonics András Piarista Gimnázum művészeti tagozatának alkalomhoz illő énekes-zenés műsora színesítette, Fábri Géza tanár úr vezetésével.
A himnusz eléneklése után az október 6-i megemlékezés a Piarista templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott, ahol egyházi vezetők és a magyar oktatási intézmények pedagógusai Isten segítségét és áldását kérték ahhoz, hogy megmaradásunk két alappillére, a Templom és az Iskola megerősödjön. Az ökumenikus áhítat végén a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázum alapfokú művészeti iskolájának ünnepi koncertjét tapsolhatták meg a jelenlevők. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 9.
„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)