Szilveszter Mária főszerkesztő nyilatkozott lapjáról, a 4500-5000 példányban megjelenő Bányavidéki Új Szó /Nagyvárad/ hetilapról. Az 1989-es változások óta két főszerkesztő is föladta, őt titkos szavazással választották kollégái főszerkesztőnek. Megjelent egy irodalmi lap is, a hetilap mellékleteként, az Erdélyi Féniks. Saját nyomdát vásároltak, az EMKE helyi szervezete útikalauzának számítógépes szedését, tördelését is vállalták. Kevesen vannak, nem tudnak eleget terepre járni. /Klacsmányi Sándor: Beszélgetés Szilveszter Mária főszerkesztővel. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 24., Média melléklet/ Az Erdélyi Féniks 1990 és 1991 között jelent meg.

"A közelmúltban újra ünnepelt a nagybányai magyar könyvszerető közönség: bemutatták Kis Kornél rendező, műkedvelő színjátszó, tollfogató újabb, második kötetét. Címe: Elvinni a szót, tartalmát a helyi magyar amatőr színjátszó mozgalom története adja. Megközelítőleg egy évszázaddal ezelőtt olyan kiadványok kerültek ki a jó hírnevű nagybányai és misztótfalusi nyomdákból, mint például a Woditska-féle bányászati monográfia, Palmer Kálmán turista-kalauza, Révai Károly költő és műfordító verseskötetei, Schönherr Gyula helytörténeti kiadványai, Teleki Sándor emlékiratai vagy Révész János evangélikus lelkész egyházi jellegű eszmefuttatásai. Az 1989-es fordulatot követően megnőtt a helyi jellegű kiadványok száma. Metz József, Oszóczky Kálmán, Balogh Béla, Dávid Lajos és még sokan mások asztalunkra tették az EMKE-füzetek most már több mint tucatnyi kötetet meghaladó sorozatát. Értékes helytörténeti munkák jelentek meg Máramarosszigetről, Felsőbányáról, Kapnikbányáról, Szinérváraljáról, Szamosardóról, Erzsébetbányáról és más magyarlakta helységekről. Kis Kornél évtizedeken át a nagybányai műkedvelő színjátszás szíve-lelke volt. Idősebb korában, matematikatanári pályafutása végén döbbent rá, hogy a tollforgatáshoz is ért. Első könyve, a Riportok a Kereszthegy tövéből. Most megjelent könyvében legértékesebbek azok a fejezetek, amelyek saját műkedvelői tevékenységéből, élményeiből táplálkoznak. A kötetből megismerhetők azok a műkedvelők, akik több mint fél évszázadon át, hivatásos színház hiányában vállalták az amatőrködés cseppet sem könnyű szerepét. /Klacsmányi Sándor: Elvinni a szót. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), dec. 12./ "

Megjelent Varga Károly református lelkész A Koltó-katalini Református Egyházközség története című munkája. Megírását kettős esemény indokolta: 600 éves a Koltó első írásos említését tartalmazó dokumentum, 400 éves a helyi református egyházközség. Az adathalmazból jó érzékkel emeli ki az érdekesebb eseményeket, amelyek által ez az alapjában véve tudományos igényű írás. A kötetet kiegészíti Balogh Béla levéltáros bevezetője, amely a 600 éves Koltó történetének fontosabb adatait idézi fel. Varga Károly koltói szolgálata alatt új, korszerű lelkészlak, gyülekezeti ház épült, áll a háborús hősök emlékét őrző kopjafa, működik a nagysomkúti, Szilágyi Domokos emlékét idéző múzeum, az eklézsiának mezőgazdasági gépparkja van, s az egyházi épületek körüli világ a botanikus kertek hangulatát idézi. /Klacsmányi Sándor: Koltó hatszáz esztendeje. A kettős ünnephez méltó kiadvány. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), máj. 27./

Elhunyt Csoma György /Nagybánya, 1951. máj. 8. – Nagybánya, 2005. máj. 31./ újságíró, könyvkiadó. 1976-tól a helyi Bányavidéki Fáklya szerkesztője, később főszerkesztő-helyettese, majd a lap örökébe lépő Bányavidéki Új Szó munkatársa volt. Segítette a táncház-mozgalmat, továbbá a helyi Népi Egyetem keretében működő magyar nyelvű Enciklopédia találkozóit. Csoma György kiválóan tudott szervezni. 1889 után az ő ötlete volt az Erdélyi Féniks művelődési lapmelléklet, majd folyóirat létrehozása. Ő maga gyűjtötte, írta szinte mind a 16 oldalt. A folyóiratnak országos sikere volt, külföldön is szívesen vásárolták, a 20 ezres példányszámot is elérte. 1991-92-ben a Bányavidéki Új Szó főszerkesztői tisztet is betöltötte. 1992-ben távozott a hetilaptól. Önálló kiadói tevékenységhez látott. Elhatározza, hogy a város románságával is megismerteti Nagybánya történetét. Megalapította a Helvetica Könyvkiadót. Három év alatt (1999-2002) kiadta a „Baia Mare – 670” három kötetét, amelynek első köteténél Schönherr Gyula Nagybányára vonatkozó történelmi munkáira támaszkodott. 2002-ben három nyelven – románul, magyarul, németül – kiadta Morvay Győző „Dr. Schönherr Gyula” című tanulmányát, 2004-ben pedig a helyi múzeum megalapításának 100. évfordulója alkalmával saját erőből nemzetközi szimpóziumot szervezett a neves alapító emlékezetére, s újabb kötettel jelentkezett „Régi dicsőségünk” címmel. Közben saját sorozatkiadványokkal – Hevetica, Erdélyi Féniks – kísérletezett, román és magyar szerzők munkáit adta ki. Állandóan anyagi nehézségekkel küzdött. A túlzsúfolt életprogramot szervezete nem bírta tovább, idő előtt összeroppant. Csoma György eltávozott, ezzel túlvilági nagybányai újságírás, és művelődési élet – Sepa József, Dési Géza, Szteklács László, Szabó Sándor, Freund Henrik, Fried Endre, Szabó Ferenc, Gencz György, Rácz Albert, Fazekas György, Markovits Hortezia társasága – bővült. /Klacsmányi Sándor: Búcsú Csoma Györgytől. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jún. 3./

Nagybánya képzőművészei igyekszenek az egykori festőtelep hagyományait a jelenbe, jövőbe átmenteni. Véső Ágoston a református egyház segítségével évek óta szervezi a magyarláposi, felsőbányai táborozásokat, a Nagybányai Képzőművészek Társasága pedig a Teleki Magyar Házban rendezi közös tárlatait. Nagybánya képzőművészete él. Ezt bizonyítja a máramarosi képzőművészek 2005. évi közös tárlata, s a múlt héten a fiatal képzőművész, Strébeli Róbert által szervezett tanácskozás is, amely a Nagybányai Magyar Képzőművészek Társasága ez évi terveit vitatta meg. Nagybányán a Music-CafeArt bár termeiben állította ki Craciun Judit / sz. Nagybánya, 1946/ pasztelljeit. Craciun Judit eredeti kivitelezésű kerámiatárgyai mindig külön színt képviseltek a máramarosi képzőművészek évi tárlatain. /Klacsmányi Sándor: Nagybányai művésztervek. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jan. 20./

Máramarossziget történelme elevenedik meg a most kiadott könyvben, sorakoznak benne a város eltűnt és ma is létező vallási, közéleti, és sajátos építészeti stílusjegyeket hordozó magánépületei. Zolopcsuk P. Róbert a szerző, a művész az első világháború előtti időket kívánja felidézni könyvében, gyakorlatilag a XIX-XX. századforduló jelentette Máramarossziget fénykorát. Akkor emelték a város legjelentősebb középületeit is. Évszázadokon át vármegyeközpont volt. Az első világháború után bekövetkezett változások ország-peremi városkává züllesztették az egykori fontos tranzitközpontot. „Tizenöt év alatt készítettem e könyvben látható rajzokat és gyűjtöttem hozzá hiteles adatokat” – írta könyve bevezetőjében Zolopcsuk P. Róbert. Neve nem található a lexikonokban, újabban kiadott életrajzi gyűjteményekben. Az internet már több adatot szolgáltat. Ő az egyik szerzője a Máramaros képekben honlapnak, a Tisza-parti város történelmi, művészettörténeti szempontból jelentős épületeiről készült rajzait több kiadvány is közölte. Zolopcsuk Aradon végzett az egyetem képzőművészeti szakán. Jelenleg Máramarosszigeten a művészeti iskolában rajzot tanít. A mindössze 250 példányban megjelent könyvnek sikere van, valószínűleg lesz újabb kiadása. /Klacsmányi Sándor: Szép könyv. Egy város története képekben ápr. 14./

Kolozsváron a jeles színi rendező, műfordító születésének évfordulója közeledtével (1925. június 4.) már évente megrendezik a Harag György napokat. Nagybánya kiesik ebből az emlékezésből, pedig Harag György rendkívüli pálya innen indult. 1953 augusztusában ugyanis az akkor még Kolozsváron működő Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet 18 végzős diákja, s a velük végzett rendező, Farkas István Nagybányára érkezett, azzal a szándékkal, hogy továbbra is együtt maradnak, új színházat alapítanak. Élükön a fiatal intézeti tanársegéd, Harag György állt, aki egy évvel korábban nyert rendezői szakképesítést. Ma már nehezen tisztázható, hogy mi állt ennek a hátterében, a hiteles tanúk „elmentek”. Az akkori városvezetőség nagyrészt haláltáborokból, börtönökből, munkaszolgálatból hazatértekből állt. A kommunista világ hatalomra jutását célzó akcióik – államosítás, választási csalások, ártatlan emberek megkínzása, elpusztítása – mellett jó szándékú cselekedeteik is voltak. Megpróbálták újraéleszteni, feltámasztani az egykori festőtelep hírnevét, s abban is reménykedtek, hogy a Harag Györgyék nagybányai kirajzása a Hollósy Simonéhoz hasonló hírnevet hoz. Ezért épült fel a Virághegy alatti nyári színház is. A fiatal színészek kirajzása, a „hőskorszak” kálvária is volt – ahogyan Kovács Ferenc a „Színjádzó századok”-ban leírta. Hogy a kényelmetlen szálláskörülményeket, étkezési gondokat, nélkülözést ki lehessen bírni, olyan meghatározó személyiségre, vezetőre volt szükség, mint Harag György. /Klacsmányi Sándor: A HARAG GYÖRGY emléknapok margójára. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jún. 9./

A Telekiek kastélya, parkja, ma is megvan Kővárhosszúfaluban. Teleki Blanka (1806-1862), a magyar nőnevelés úttörője szülőhelyének, az ősi kastélynak most új ura van, egy román ember, a néhány hektáros falurész még hosszú évszázadokon át a Telekiek nevét fogja viselni. Teleki Blanka születésének 200. évfordulóját július 9-én, vasárnap ünnepelték Hosszúfaluban. Jóindulattal számolva húszan lehettek, s ebből egyetlen hosszúfalusi. A református templomban istentiszteletet is tartottak az emlékezetére, úgy hogy egyszer sem hangzott el a neve. Nagybányán a nyugdíjasok klubját Teleki Blankáról nevezzék el. A megemlékezések folytatódnak, Koltón Teleki Blanka Emlékszobát fognak avatni. /Klacsmányi Sándor: Teleki Blankára emlékeztünk. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), júl. 14./

Zolopcsuk Róbert máramarosszigeti fiatal képzőművész különös jelensége a máramarosszigeti művészi életnek. Ő egy lapra tette a tétet: Máramarossziget aranykorának felidézésére, bemutatására. Ez az időszak a kiegyezéstől az első világhá- borúig tartó közel 50 év. Gyermekkora nagy tragédiája – mondja Zolopcsuk –, hogy azok az épületek, a melyek mellett nap mint nap elment, és amelyeket olyannyira megszeretett, egy pillanat alatt eltűntek. Zolopcsuk fantasztikus szenvedéllyel kutatta fel, gyűjtötte össze az adott periódus rajzait, dokumentumait, meg sárgult képeslapjait. Munkához látott, és 2006-ban szép kivitelezésű, nagy formátumú, 90 oldalas könyvben jelentette meg a Máramarossziget műemlékeit, jellegzetes épületeit felidéző fekete-fehér grafikáit. Különösen szép a Prielle Kornéliát, a Máramarosszigetről származó egykori primadonnát ábrázoló kép. /Klacsmányi Sándor: Zolopcsuk Róbert kiállítása. Egy aranykor bűvöletében. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), okt. 2./

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)