Aradon a Jelen Galéria második alkalommal ad otthont Takács Mihály képzőművész aradi színes városképeinek. A tárlaton a művésznek a 2010-es falinaptárába kerülő alkotásai láthatók. /Kiss Károly: Takács Mihály újabb városképei a Jelen Galériában. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 6./

Megjelent Brauch Magda Rejtvényes nyelvművelő gyerekeknek és felnőtteknek /Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely/ című kötete. A szerzőnek az Előszóban megfogalmazott célkitűzése: ily módon is kívánja az egyre szegényedő szókincsünket valamelyest gazdagítani. /Kiss Károly: Játékos nyelvművelő. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 12./

November 26-án Aradon a Jelen Galériában Siska-Szabó Hajnalka aradi képzőművész jelentkezik legújabb festményeivel. /Kiss Károly: Siska-Szabó Hajnalka festményei a Jelen Galériában. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 24./

Néhány nappal születésnapja előtt Bolyai Jánosra, az 1802. december 15-én született világhírű magyar matematikusra, a nem euklideszi geometria megteremtőjére emlékeztek. Ez az avatás mintegy megelőlegezte a jövő évieket, amikor – a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) döntése értelmében – Bolyai-évet tartanak Bolyai János halálának 150. évfordulója alkalmából. December 12-én Aradon a Csiky Gergely Iskolacsoportban a Bolyai-emléktábla-avatáson jelen volt Toró Tibor temesvári atomfizikus, egyetemi tanár, az MTA külső tagja is, aki ez alkalommal egy könyvritkaságot ajándékozott a Csikynek, amely a Babits Mihály Bolyai című szonettjének 30 nyelven megjelent 36 változatát tartalmazza, ehhez csatolta a híres temesvári Bolyai-levél fakszimile változatát, amelyben János megírta édesapjának, hogy „a semmiből egy új, más világot teremtettem”. Az emléktáblát a Csiky bejárati lépcsőházában helyezték el. Az adományozó Bolyai János Honvéd Alapítvány elnöke, Poroszlai Ákos jelezte, hagyományőrző szervezetük már számos Bolyai-emlékhelyet jelölt meg szoborral és emléktáblával, Aradon is a várban elhelyezendő szoborban gondolkodtak, de amíg az katonai terület, le kellett mondaniuk a tervről, és megelégedtek a mostani emléktáblával, melynek szövege: „Bolyai János 1802-1860 A világhírű matematikus emlékére, aki 1826-1830 között az aradi várban teljesített szolgálatot, mint kiváló hadmérnök 2009 Bolyai János Honvéd Alapítvány” A mostani megemlékezés alkalmából a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum nemcsak tartalmas könyvadománnyal lepte meg a Csiky Gergely Iskolacsoportot, hanem elhozzak egy asztalmodellt is, amellyel el szeretnék látni az új iskolaszárny két osztálytermét. / Kiss Károly: 2010 – Bolyai-év. Emléktáblát avattak a Csikyben. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 14./

December 17-én Aradon a Jelen Galériában megnyílt Kett Groza János aradi festőművész kiállítása. A kiállítás alkotásait maga a művész román, Ujj János magyar nyelven mutatta be. /Kiss Károly: Visszatérés az első szerelemhez? = Nyugati Jelen (Arad), dec. 18./

Óteleken találkoztak a magyar kisgazdák – Csősz János vette át a gazdaszervezet vezetését
Óteleken tartották meg pénteken délután a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Temes megyei szervezetének 2010 évi találkozójat, amelyen mintegy 65-70 bánsági magyar gazda vett részt.
A házigazda Óteleki Keresztény Gazdakör képviselői mellett csenei, gátlajai, gyertyámosi, gyéri, igazfalvi, lugosi, pusztakeresztúri, újszentesi, zsombolyai és a végvári gazdaszervezetek képviselői vettek részt a találkozón, amelynek során Kiss Károly, a Temes megyei gazdaszervezet veterán elnöke ünnepélyes keretek között átadta a stafétabotot Csősz János egyetemi tanárnak, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Igazgatóság egyik vezető tisztsége várományosának.
6,6 millió euró értékű mezőgép és gabonatároló Óteleken
A bánsági magyar gazdák óteleki együttléte az IMP CONS kft. telephelyén megtartott mezőgép bemutatóval indult. Szabó Csaba Zoltán, a mezőgazdasági vállalkozás társtulajdonosa a vendégeknek bemutatta a Sapard-pályázatok útján vásárolt, 6,6 millió euró értékű mezőgép állományt és a tavaly elkészült gabonatárolókat. Bíró László farmvezető a Nyugati Jelennek elmondta:a 2005 évi nagy árvíz után jött Ótelekre Ingrisch József nagyvállalkozó, aki a mezőgazdaságba fektetett be és létrehozott egy gabonatárolót, jól felszerelt mezőgép állomással. „2000 hektárnyi mezőgazdasági területet dolgozunk meg, az itt látható silókban 13.500 tonna gabonát tudunk tárolni. – nyilatkozta lapunknak Bíró László - A silók építését 2008-ban indítottuk és 2009 júniusában már betároltuk az első búzát. Az öt nagy méretű siló kapacitása egyenként 2.500 tonna, a két kisebb, 500 tonna kapacitású siló arra szolgál, hogy a szárítót üzemeltessük.
Az itt látható mezőgazdasági gépek vadonatújak, az őszön kaptuk őket: van műtrágyaszóró, vegyszerező, kombájn, kukorica-törő gép, kombinátor, kisebb és nagyobb teljesítményű traktorok. Van itt még egy nagy gabonatároló és egy kisebb silót is fel akarunk építeni, ahol majd vetőmagokat szeretnénk előállítani, szelektorozni, csávázni és zsákozni”. Bíró Lászlótól azt is megtudtuk: 70 alkalmazottja van a mezőgazdasági vállalkozásnak, ebből 25-en mezőgazdasággal foglalkoznak, de van saját építő csoportjuk is, akik a telephelyen látható valamennyi létesítményt felépítették.
Elnökváltás a megyei gazdaszervezet élén
A Temes megyei magyar gazdák óteleki találkozója a helyi kultúrotthonban, fehér asztal melletti tapasztalatcserével, kötetlen beszélgetéssel folytatódott. A rendezvény során a megyei elnökségről egészségügyi okok miatt lemondott Kiss Károly könnyeivel küszködve búcsúzott el az ő kezdeményezésére létrehozott gazdaszervezet tagságától.
„Nehéz most elbúcsúzni – mondta Kiss Károly – miután 15 évet az életemből arra tettem fel, hogy lelket verjek a Temes megyei magyar gazdákba! Köszönöm, hogy ez alatt az idő alatt mellettem voltak! Emlékezzünk rá, hogy tizenöt éve hányan és milyen mostoha körülmények között indultunk el. A búcsúzáshoz erőt ad, hogy ennyi magyar gazda gyűlt most össze, ez a mi munkánk eredménye. A bánsági magyar kisgazdák jövőjét az összefogásban, a termékek közös értékesítésében látom!” – mondta a leköszönő elnök.
Az óteleki Bóka János felelevenítette, hogyan alapították meg 15 évvel ezelőtt az első gazdakört, édesapja emlékére, aki aranykalászos kisgazda volt a két háború között az Óteleken működött gazdaszervezetben.
Marossy Zoltán, Temes megye Trianon utáni első magyar alispánja Kiss Károlyt búcsúztató beszéde során hangsúlyozta: „,ma nem ülnénk itt, ha a most leköszönő elnök nem kezdeményezi és nem viszi következetesen végig a Temes megyei magyar gazdakörök létrehozását. Nem egyszer vitatkoztam Kiss Károly elnökkel arról, hogy politizál-e vagy nem a gazdaszervezet. Én úgy vélem, ha a szervezet nevében ott van az a szó, hogy magyar, akkor az köti minden magyar szervezethez, köztük az RMDSZ-hez is a gazdaszervezetet!”
Csősz János, a temesvári Mezőgazdasági egyetem tanára, a Temes megyei gazdaszervezet már korábban megválasztott új elnöke megköszönte a bizalmat a szép számban összegyűlt tagságnak. „Igyekszem úgy teljesíteni ezt a feladatot, hogy amikor a mandátumom lejár, legalább még egy sor asztalra legyen szükség ebben a teremben a gazdatalálkozó résztvevői számára! Az RMDSZ támogatásával visszakerülők a mezőgazdasági igazgatóságra, ahol sokat segíthetek a tagságunknak. Szeretnék a fiatalokra támaszkodni, mert ők jelentik a bánsági magyar gazdák jövőjét és sok olyan uniós pályázati lehetőség van, amely a mezőgazdaságban dolgozó fiatalokat segíti” – mondta Csősz János.
A szervező Óteleki Keresztény Gazdakör nevében Szabó Csaba Zoltán lapunknak azt nyilatkozta: a szakmai tapasztalatcsere mellett Kiss Károly leköszönő elnök búcsúztatása és az új elnök, Csősz János beiktatása volt a gazdatalálkozó célja. „Az óteleki gazdaszervezetnek 39 tagja van. Köszönet jár Kiss Károly leköszönő elnöknek azért is, mert megszervezte a gazdatanfolyamokat számunkra, a tagságunk háromnegyed része diplomás kisgazda és én magam tanúsíthatom, hogy ezeket a diplomákat bárhol, akár az európai uniós pályázatok esetében is elfogadják! Ez a találkozó jó alkalom arra is, hogy az óteleki gazdák személyesen megismerkedjenek a Temes megyei kisgazdákkal, elbeszélgessenek a szakmai kérdésekről, telefonszámokat cseréljenek, barátságok szövődjenek. A gazdakör összehoz bennünket, összefogásra serkent, arra, hogy elmondjuk egymásnak és közösen oldjuk meg a gondjainkat!” Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Feljelentette az RMDSZ a székely lobogókat kitűző MPP-seket Makfalván
Kihallgatta a rendőrség csütörtökön azt az öt makfalvi magyar polgári párti tanácsost, akiket a település RMDSZ-es polgármestere, Zsigmond Vencel azért jelentett fel, mert 2009. december 23-án kifüggesztették a székely zászlót a községházára. A rendőrök a heraldikusokra bízzák az ügy megoldását; a lobogó kifüggesztői csak abban az esetben számíthatnak bírságolásra, amennyiben kiderül, hogy a székely zászló rasszista elemeket tartalmaz.
A küküllőmenti színmagyar község polgármesterét – aki karácsony szombatján eltávolíttatta a zászlót –, az év elején az RMDSZ „a magyarság érdekeit szolgáló közéleti és politikai tevékenységéért” díszoklevéllel tüntette ki.
Eközben törvénytelenül leváltott helyettese, az MPP-t képviselő Vass Imre törvényszéki végrehajtóhoz készül fordulni. A Magyar Polgári Párt politikusát 2009. november 12-én végleges és megfellebbezhetetlen ítélettel helyezte vissza tisztségébe a táblabíróság, Zsigmond Vencel RMDSZ-es polgármester azonban nem hajlandó végrehajtani a taláros testület döntését.
Az elöljáró ehelyett egy állítólagos csalás és lopás miatt feljelentette Vass Imrét és feleségét, Gabriellát, akiket egy, a község lakóinak kiküldött körlevélben 8000 lej eltulajdonításával vádol. A vizsgálódást folytató Aldea Virgil Horaţiu segesvári főügyész elrendelte a nyomozás lezárását, és megállapította Vassék ártatlanságát.
Közben Zsigmond Vencelnek nem csak az MPP-vel tornyosulnak a gondjai. A székely zászlót a polgármesteri hivatal homlokzatáról eltávolító elöljáró a Székely Nemzeti Tanács és a református egyház kereszttüzébe került.
Eltávolította a zászlót, majd kitüntették
Zsigmond Vencel polgármester betartotta szavát: az elmúlt év december 23-án, amikor a település öt MPP-s tanácsosa kifüggesztette a községházára a székely zászlót, feljelentéssel fenyegette az ellenzék képviselőit. Panasza nyomán a rendőrség csütörtökön délelőtt behívatta az érintetteket, akiknek írásban kellett nyilatkozniuk cselekedetükről. „Számítottunk erre, mert a polgármester még a zászló kifüggesztésének pillanataiban a tudtunkra adta, hogy feljelent. Azt kiáltotta: Tudom én, hova kell telefonálni!” – idézte fel a Krónikának az egy hónappal ezelőtt történteket Márton Zoltán, az MPP sajtóbizottsági tagja.
A megfélemlítő akció ellenére mára egyre többen és egyre hangosabban követelik Zsigmond Venceltől, hogy helyezze vissza a községháza homlokzatáról levett zászlót. Mint arról beszámoltunk, miután a tanács MPP-s képviselői úgy döntöttek, itt az ideje kitűzni a székely lobogót, a polgármester előbb a makfalvi, majd a szovátai rendőr segítségét kérte a zászló eltávolítására. Mivel egyikük sem találta a lobogót törvénybe ütközőnek, megtagadták annak leszerelését. Ezek után, karácsony szombatján Zsigmond egy helyi lakost bízott meg a zászló levételével.
„Eredetileg azt szerettük volna, ha az RMDSZ-es kollégákkal közösen tesszük ki a zászlót, ők azonban tartózkodtak. Ekkor döntöttünk úgy, hogy kifüggesztjük mi, amit december 23-án meg is tettünk” – mondta Vass Imre, az MPP önkormányzati képviselője. Kérdésünkre, hogy érvényesnek tekinthető-e az a tanácsi határozat, amit a hét RMDSZ-es tanácsos tartózkodása mellett csak az MPP-s politikusok szavaztak meg, Vass belátta, hogy nem. „A határozat csak egy formaság lett volna. Amint a rendőrség is kiderítette, a zászló kitűzése nem ütközik jogi akadályokba, ezért nem is kellett volna szavazásra bocsátani. Törvény garantálja a nemzeti szimbólumok használatához való jogot” – tette hozzá Vass Imre. Bár még nem zárták le az ügyet, a csütörtöki meghallgatások után erre az álláspontra hajlanak a rendőrök is. A hatóság heraldikusok véleményét készül kikérni; amennyiben megállapítást nyer, hogy a székely zászló nem tartalmaz rasszista elemeket, kifüggesztése nem számít bűncselekménynek.
A zászlóügy nem csak az MPP-t háborította fel. A makfalvi Székely Nemzeti Tanács a hét végén elítélő nyilatkozatot adott ki, amelyben szóvá teszi, hogy „a polgármester ahelyett, hogy a község lakóinak nemzeti és népi önazonosságát a közigazgatás szintjén is megjelenítené, gyalázatos módon eltávolíttatta a községháza homlokzatára kitűzött székely lobogót”. Az SZNT-sek szerint Zsigmond cselekedete a csausiszta elnyomó rendszer rossz emlékét idézi.
A tiltakozó nyilatkozat megfogalmazói szerint a polgármester tettét az is súlyosbítja, hogy ő is részt vett az RMDSZ által szervezett csíkszeredai önkormányzati nagygyűlésen, ahol valószínűleg meg is szavazta az ott elfogadott memorandum szövegét. A magyar nemzeti jelképekről, illetve a Székelyföld sajátos jelképeinek szabad használatáról a nagygyűlés résztvevői leszögezik, hogy ezek éppen úgy részei a nemzeti és regionális identitásnak, mint az anyanyelv. „Követeljük, hogy Zsigmond Vencel kövesse meg a makfalvi székelyeket, akikre szégyent hozott, és most már ő személyesen tűzze ki a polgármesteri hivatal homlokzatára a székely lobogót” – áll továbbá a nyilatkozatban.
Szégyenletesnek tartja az elöljáró viselkedését a református egyház is. A település lelkipásztora, Kiss Károly a Krónikának nyilatkozva meghökkenésének adott hangot, feltéve a kérdést, miként viselkedhet így egy olyan település elöljárója, amelyben egyetlen kivétellel, mindenki a Székelyföld autonómiája mellett tette le a voksát.
„Tudtam, hogy Zsigmond Vencel nem fogja barátságosan szemlélni a székely zászlót, ám az, amit művelt vele, egyenesen szégyenletes. Számomra annál is inkább fájdalmas, mivel ez az ember a gyülekezetünk tagja” – fejtette ki Kiss Károly, aki maga adományozta a lobogót az önkormányzatnak.
A történtek után az RMDSZ-es polgármestert a párt megyei vezetősége vette védelmébe. Alig két hétre a zászló eltávolítása után, a szövetség megalakulásának 20. évfordulója alkalmából „a magyarság érdekeit szolgáló közéleti és politikai tevékenységéért” az RMDSZ díszoklevéllel tüntette ki.
Kérdésünkre, hogy helyesnek tartja-e a makfalvi elöljáró zászlóeltávolítási lépését, Lokodi Edit Emőke megyei tanácselnök szintén kérdéssel válaszolt: „Attól lesz jobb a makfalviak élete, hogy a községházán ott lobog a székely zászló?” Lapunk Zsigmond Vencelt is meg akarta kérdezni az ügyben, de a polgármester rendkívül ingerült hangnemben adta tudtunkra, hogy nem hajlandó nyilatkozni, majd lecsapta a telefont.
Nem mond le, végrehajtóhoz fordul
Makfalván nem csak a zászlóügy borzolja a kedélyeket. Vass Imre törvénytelenül leváltott alpolgármester a mai napig sem foglalhatta vissza székét. Bár az MPP-s politikusnak a Maros megyei táblabíróság végleges és megfellebbezhetetlen ítéletben szolgáltatott igazságot, Zsigmond Vencel nem hajlandó végrehajtani a döntést. Vass jogi képviselője, Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd szerint makacskodásával a polgármester nem csak a jóérzés, hanem a törvény ellen is vét, amikor semmibe veszi a táblabíróság ítéletét. Vass Imre visszahelyezése mellett a taláros testület tagjai, Zoiţa Milăşan, Adela Vintilă és Rodica Micu elrendelték az alpolgármesteri fizetés visszamenőleg való folyósítását is.
„A döntés még tavaly november 12-én született. Amikor bementem a hivatalba, a polgármester azzal mentegetőzött, hogy előbb látni szeretné a táblabíróság indoklását. Utána még lehet szó arról, hogy megbeszéljük, adta tudtomra. A lényeg: Zsigmond időhúzásra játszik, és mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kelljen alávetnie magát a törvénynek” – nyilatkozta a Krónikának Vass Imre, aki megválasztása után mindössze három hónapot tölthetett az alpolgármesteri székben. Vasst 2008. szeptember 24-én függesztette fel az időközben RMDSZ-többségűvé vált tanács. Mint mondja, ő nem ragaszkodik foggal-körömmel a tisztséghez, annál is inkább, mivel Zsigmond Vencel az első perctől tudtára adta, hogy nem hajlandó vele együttműködni.
Vass Imre azonban úgy érzi: az RMDSZ-es polgármester bojkottja nemcsak ellene, hanem az MPP és annak szavazótábora ellen irányul. „Bármit javasolunk a tanácsban, a polgármester leszavaztatja. Amikor a polgárőrség létrehozását szorgalmaztuk, azzal jött, hogy mi Magyar Gárdát akarunk a községbe. Most viszont mégis megalakul. Amikor minden más, székelyföldi községhez hasonlóan a Makfalvi Napok megrendezését javasoltuk, elvetette a gondolatot. Amikor hirdetőtáblák felállítását szerettük volna kieszközölni, nemet mondott. Ha a község két kisebb falujában, Szolokmában és Abodon fedett buszmegállót létesítettünk volna, lefújta. Amikor télire egy kisebb korcsolyapálya létesítését kezdeményeztük, nemleges volt a válasz” – sorolta a kudarcok listáját az MPP-s politikus. Mint hozzáfűzte, ezek után már sem a polgári pártot, sem a község népét nem lepte meg, hogy a polgármester nem volt hajlandó részt venni azon a székelyföldi majálison, amelyet Tőkés László EP-képviselő és Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is megtisztelt jelenlétével. „Ezzel szemben az MPP minden egyes olyan RMDSZ-es kezdeményezést megszavazott, ami a község javát szolgálja” – nyomatékosította Vass Imre.
„Egy adott pillanatban azon voltunk, hogy mind a hat MPP-s tanácsos mondjon le. Nekem sem életcélom Makfalva alpolgármesterének lenni, a társaim sem a tanácsosi fizetésből élnek. Viszont azok, akik a tanácsba juttattak, arra buzdítottak, hogy ne hagyjuk magunkat, továbbra is dolgozzunk a közösség érdekében, és amikor a helyzet megköveteli, szálljunk harcba a polgármesterrel. Látván, hogy mit művel Zsigmond, egyre többen és egyre hangosabban állnak ki mellettünk” – mondta a polgári oldal képviselője. Ezek után Vassnak eltökélt szándéka, hogy amennyiben a polgármester a továbbiakban is megtagadja a bírósági ítélet életbe ültetését, törvényszéki végrehajtóhoz forduljon.
Csalással és lopással vádolt alpolgármester
A Zsigmond és Vass közötti nézeteltérés nem új keletű, a két makfalvi választott elöljáró a 2008-as választások előtt is összekülönbözött. A polgármester bűnügyi feljelentést tett Vass Imre felesége, Vass Gabriella ellen, akit azzal vádolt, hogy férjével együtt 80 ezer lejjel rövidítették meg az önkormányzat kaszszáját. A polgármester azt kifogásolta, hogy Vassék és az általuk fogadott gondozónő, Albert Margit jogtalanul folyamodott havi juttatásért az önkormányzathoz egy olyan személy gondozása címén, aki több időt töltött a dicsőszentmártoni kórházban, mint otthon.
A polgármester Vass Imre menesztését is az állítólagos csalás „számlájára” írta, majd azoknak a falubelieknek, akik tiltakoztak az MPP-s tisztségviselő elleni eljárás miatt, Zsigmond Vencel rövid levélben válaszolt. „Ha valóban az a véleménye, hogy közpénzből (melyben belefoglaltatik az Ön adója is) ellopott 8000 lej (10 hónapi mozgáskorlátozott gondozása és rokkantsági nyugdíja) viszszaszerzéséért – feljelentés alapján – tett polgármesteri intézkedések politikai bosszúként értékelhetők, én nagyon sajnálom, hogy Önnek egy olyan alkalmazottja van, aki kihasználva idős és beteg emberek kiszolgáltatottságát a lopást törvényerőre akarja emelni, amelyhez Ön is adta aláírását” – áll a Zsigmond által aláírt körlevélben.
A vizsgálat során Aldea Virgil Horaţiu segesvári főügyész Albert Margit és Vass Gabriella ártatlanságát állapította meg. „Ezek után nekem kellene rágalmazásért és becsületsértésért beperelnem Zsigmond Vencelt” – jegyezte meg Vass Imre, miközben az ügyészség vizsgálati eredményét mutatta.
Szucher Ervin. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Óteleken találkoztak a magyar kisgazdák – Csősz János vette át a gazdaszervezet vezetését
Óteleken tartották meg pénteken délután a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Temes megyei szervezetének 2010 évi találkozóját, amelyen mintegy 65-70 bánsági magyar gazda vett részt.
A házigazda Óteleki Keresztény Gazdakör képviselői mellett csenei, gátlajai, gyertyámosi, gyéri, igazfalvi, lugosi, pusztakeresztúri, újszentesi, zsombolyai és a végvári gazdaszervezetek képviselői vettek részt a találkozón, amelynek során Kiss Károly, a Temes megyei gazdaszervezet veterán elnöke ünnepélyes keretek között átadta a stafétabotot Csősz János egyetemi tanárnak, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Igazgatóság egyik vezető tisztsége várományosának.
6,6 millió euró értékű mezőgép és gabonatároló Óteleken
A bánsági magyar gazdák óteleki együttléte az IMP CONS kft. telephelyén megtartott mezőgép bemutatóval indult. Szabó Csaba Zoltán, a mezőgazdasági vállalkozás társtulajdonosa a vendégeknek bemutatta a Sapard-pályázatok útján vásárolt, 6,6 millió euró értékű mezőgép állományt és a tavaly elkészült gabonatárolókat. Bíró László farmvezető a Nyugati Jelennek elmondta:a 2005 évi nagy árvíz után jött Ótelekre Ingrisch József nagyvállalkozó, aki a mezőgazdaságba fektetett be és létrehozott egy gabonatárolót, jól felszerelt mezőgép állomással. „2000 hektárnyi mezőgazdasági területet dolgozunk meg, az itt látható silókban 13.500 tonna gabonát tudunk tárolni. – nyilatkozta lapunknak Bíró László - A silók építését 2008-ban indítottuk és 2009 júniusában már betároltuk az első búzát. Az öt nagy méretű siló kapacitása egyenként 2.500 tonna, a két kisebb, 500 tonna kapacitású siló arra szolgál, hogy a szárítót üzemeltessük.
Az itt látható mezőgazdasági gépek vadonatújak, az őszön kaptuk őket: van műtrágyaszóró, vegyszerező, kombájn, kukorica-törő gép, kombinátor, kisebb és nagyobb teljesítményű traktorok. Van itt még egy nagy gabonatároló és egy kisebb silót is fel akarunk építeni, ahol majd vetőmagokat szeretnénk előállítani, szelektorozni, csávázni és zsákozni”. Bíró Lászlótól azt is megtudtuk: 70 alkalmazottja van a mezőgazdasági vállalkozásnak, ebből 25-en mezőgazdasággal foglalkoznak, de van saját építő csoportjuk is, akik a telephelyen látható valamennyi létesítményt felépítették.
Elnökváltás a megyei gazdaszervezet élén
A Temes megyei magyar gazdák óteleki találkozója a helyi kultúrotthonban, fehér asztal melletti tapasztalatcserével, kötetlen beszélgetéssel folytatódott. A rendezvény során a megyei elnökségről egészségügyi okok miatt lemondott Kiss Károly könnyeivel küszködve búcsúzott el az ő kezdeményezésére létrehozott gazdaszervezet tagságától.
„Nehéz most elbúcsúzni – mondta Kiss Károly – miután 15 évet az életemből arra tettem fel, hogy lelket verjek a Temes megyei magyar gazdákba! Köszönöm, hogy ez alatt az idő alatt mellettem voltak! Emlékezzünk rá, hogy tizenöt éve hányan és milyen mostoha körülmények között indultunk el. A búcsúzáshoz erőt ad, hogy ennyi magyar gazda gyűlt most össze, ez a mi munkánk eredménye. A bánsági magyar kisgazdák jövőjét az összefogásban, a termékek közös értékesítésében látom!” – mondta a leköszönő elnök.
Az óteleki Bóka János felelevenítette, hogyan alapították meg 15 évvel ezelőtt az első gazdakört, édesapja emlékére, aki aranykalászos kisgazda volt a két háború között az Óteleken működött gazdaszervezetben.
Marossy Zoltán, Temes megye Trianon utáni első magyar alispánja Kiss Károlyt búcsúztató beszéde során hangsúlyozta: „,ma nem ülnénk itt, ha a most leköszönő elnök nem kezdeményezi és nem viszi következetesen végig a Temes megyei magyar gazdakörök létrehozását. Nem egyszer vitatkoztam Kiss Károly elnökkel arról, hogy politizál-e vagy nem a gazdaszervezet. Én úgy vélem, ha a szervezet nevében ott van az a szó, hogy magyar, akkor az köti minden magyar szervezethez, köztük az RMDSZ-hez is a gazdaszervezetet!”
Csősz János, a temesvári Mezőgazdasági egyetem tanára, a Temes megyei gazdaszervezet már korábban megválasztott új elnöke megköszönte a bizalmat a szép számban összegyűlt tagságnak. „Igyekszem úgy teljesíteni ezt a feladatot, hogy amikor a mandátumom lejár, legalább még egy sor asztalra legyen szükség ebben a teremben a gazdatalálkozó résztvevői számára! Az RMDSZ támogatásával visszakerülők a mezőgazdasági igazgatóságra, ahol sokat segíthetek a tagságunknak. Szeretnék a fiatalokra támaszkodni, mert ők jelentik a bánsági magyar gazdák jövőjét és sok olyan uniós pályázati lehetőség van, amely a mezőgazdaságban dolgozó fiatalokat segíti” – mondta Csősz János.
A szervező Óteleki Keresztény Gazdakör nevében Szabó Csaba Zoltán lapunknak azt nyilatkozta: a szakmai tapasztalatcsere mellett Kiss Károly leköszönő elnök búcsúztatása és az új elnök, Csősz János beiktatása volt a gazdatalálkozó célja. „Az óteleki gazdaszervezetnek 39 tagja van. Köszönet jár Kiss Károly leköszönő elnöknek azért is, mert megszervezte a gazdatanfolyamokat számunkra, a tagságunk háromnegyed része diplomás kisgazda és én magam tanúsíthatom, hogy ezeket a diplomákat bárhol, akár az európai uniós pályázatok esetében is elfogadják! Ez a találkozó jó alkalom arra is, hogy az óteleki gazdák személyesen megismerkedjenek a Temes megyei kisgazdákkal, elbeszélgessenek a szakmai kérdésekről, telefonszámokat cseréljenek, barátságok szövődjenek. A gazdakör összehoz bennünket, összefogásra serkent, arra, hogy elmondjuk egymásnak és közösen oldjuk meg a gondjainkat!”
Pataki Zoltán. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Együtt, Erdélyben
Kárpátaljai írókaraván
Az EMKE Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézete szervezésében lebonyolított Irodalmi karaván keretében Marosvásárhelyre látogat a kárpátaljai Együtt című folyóirat alkotói közössége. Meghívottak: Vári Fábián László költő, néprajzkutató és Zubánics László közíró, lapszerkesztő. A rendezvényre szerdán délután 6 órai kezdettel kerül sor a Bernády Házban – szólt a híradás az eseményről, amelyen – sajnos – szégyenletesen alacsony lélekszámú közönség tette tiszteletét. Ennek ellenére kellőképpen tartalmas és nívós beszélgetést szült a délutáni alkalom, annyi változással, hogy Zubánics László helyett Bakos Kiss Károly költő, a folyóirat kritikai rovatának szerkesztője érkezett Vásárhelyre, előbbi útlevélgondok miatt kénytelen volt otthon maradni. A beszélgetést Gálfalvi György, a Látó szépirodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője vezette, kérdéseiben a kárpátaljai lap múltjáról, az ukrajnai magyarság helyzetéről, irodalmáról érdeklődött, hiszen – mint mondta – az együvé tartozókat a határok el nem idegeníthetik.
– A hatvanas évek végén az ungvári egyetem mellett alakult ki az a kör, amelyet az irodalom szeretete hozott össze – válaszolt elsőként Vári Fábián László Kossuth- és Bethlen- díjas költő, a Balassi-kard kitüntetés birtokosa, az Együtt szerkesztőbizottságának elnöke. – 1965-ben ez a diákkör egy kézzel írott és összefűzött, írógéppel sokszorosított, 35-40 oldalas folyóiratot hozott létre és terjesztett. ’67-ben betiltották, pedig ekkor már jó úton járt az ismertté válás felé értelmiségi körökben is. A diákok csoportja Kovács Vilmos köré csoportosult, majd ’67-ben létrehozta azt a kört, amely Forrás Stúdióként írta be magát a kárpátaljai magyar köztudatba. Ezt követően hosszú évtizedeken át nem volt Kárpátalján önálló magyar irodalmi folyóirat. Végül, két korabeli kísérlet után, 2002-ben született meg a döntés, hogy felélesztik a ’67-ben betiltott Együtt című lapot. Azóta folyamatosan megjelenik, igaz csak negyedévente, de 96 oldalon. Szépirodalommal foglalkozik, a versek, regényrészletek mellett tanulmányokat is közlünk, elsősorban kárpátaljai, vagy onnan elszármazott szerzőktől. Hála istennek van elegendő anyagunk. Odafigyelünk a felnövekvő nemzedékre, de a velünk egy sorsban lévő ruszin kisebbségre is, verseiket, balladáikat, népköltészetüket régóta fordítjuk.
Hogy hogyan látjuk az egységes magyar irodalmat? A Magyarországra való odafigyelésünk folyamatos. A rendszerváltás után nagyon megélénkült a kárpátaljai magyar könyvkiadás, mert sok magyar civil szervezet könyvkiadóként is tevékenykedik. A rendszerváltást követően tagjaivá váltunk a magyar írószövetségnek, és noha a nagy távolságok miatt keveset járkálhatunk, folyton tájékozódunk. A magyar irodalom egységes, de vannak olyan specifikumai, amelyek bizonyos területekre jellemzők. A mi egyik ilyen specifikumunk a magyar férfiak 1944 őszén történt elhurcolása. Háromnapos munkára kérték fel őket, végül körülbelül 15-20000 magyar férfi pusztult el a sztálini lágerekben. Hatalmas trauma volt és nem is volt szabad beszélni róla. Kapcsolatunk az elmenőkkel – nem volt nyílt vitánk, ugyanakkor nem néztük jó szemmel a kivándorlást. De minden sors más, és voltak olyanok, akiknek tényleg el kellett menekülniük. Mint például Benedek András, akit a KGB üldözött el 1976-ban, vagy Balla Gyula, aki a katonaság elől menekült Budapestre. Ők végig támogatták, támogatják az otthon maradottakat. Persze, a megélhetés nehézségei, a kisebbségi sors, a politikai restrikciók miatt is sokan elmennek. Akik maradnak, azok közül sokan abban a tévhitben élnek, hogy gyermekeiket az állam nyelvén taníttatják. De a gyerek csak anyanyelvén szerezhet olyan biztos tudást, amelyre a későbbiekben alapozhat. Ezt sokan nem tudják, vagy nem akarják elfogadni, pedig az első áldozatot felvállalni kötelesség.
Bakos Kiss Károly elárulta: versei kapcsán került az Együtt alkotói közösségébe. – 2005- ben jelentkeztem verseimmel a lapnál, a legutóbbi évfolyam óta vagyok a kritikai rovat vezetője, elsősorban a nálam is fiatalabb generációk között kutakodom. Tíz évig Budapesten éltem, ott végeztem el az egyetemet, de az első adandó alkalommal hazaköltöztem és most végre olyasmivel foglalkozhatok, amit szeretek és ami el is tart.
A jó hangulatban zajló találkozó a résztvevők kérdéseire adott válaszokkal, majd a vendégek felolvasásaival zárult.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Székely majális Makfalván
Marosszék – a Székelyföld része és Székelyföldön magyarul! – e kettős jelmondattal kívánta hangsúlyossá tenni a hétvégimajálist a Székelyföldi Nemzeti Tanács (SZNT). A második alkalommal megrendezett székelyföldi majálisra ismétMakfalván kerítettek sort, és ez a jövőben is így lesz, hiszen hagyományteremtőnek szánják. Szombaton közel kétezrenvettek részt az SZNT jó hangulatú – azonban politikától sem mentes – rendezvényén.
Idén többen jöttek el a rendezvényre, mint egy évvel korábban. Szikrázó napsütésben magyar lobogók lengtek majd minden sátoron (ott voltak a hármasfalusiak, székely-abodiak, gyulakutaiak, gernye-szegiek), a bográcsokban rotyogott a gulyás, népdalok, néptáncok vonzották a színpad köré a tömeget, délben már parázs volt a hangulat. A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs mellett a Magyar Polgári Párt vezetői szinte mind jelen voltak: Szász Jenő elnök, Kiss István alelnök, László György Maros megyei elnök. Az RMDSZ részéről senki nem jött el, bár a szövetség számos képviselőjét meghívták a rendezvényre. Távol maradtak Makfalva polgármestere és RMDSZ-es tanácsosai is.
Kiss Károly makfalvi református lelkipásztor és az SZNT helyi elnöke valamint a tisztségébe március 22-én visszahelyezett Vass Imre alpolgármester üdvözölte az embereket. Izsák Balázs hangsúlyozta, a majális kettős jelszavával ismét a figyelem középpontjába akarják emelni, hogy a Székelyföldön hivatalos nyelv legyen a magyar. Az autonómiára kitérve kijelentette: sikeres autonómiák ott működnek Európában, ahol létezik egy erős, regionális közösségi tudat. "Annak az előfeltétele, hogy Székelyföld autonómiáját elérjük, az, hogy Székelyföld közössége megélje azt a közösségi tudatot, amely egy történelmi folyamat során alakult ki és amelyet megpróbáltak 50 év alatt szétverni. Ezt kell újra feléleszteni és megerősíteni, hogy a székelyek tudatára ébredjenek annak, hogy ők hagyományokat, szellemi örökséget hordoznak" – mondotta. Hozzátette: "A székely majális pontosan arra való, hogy az emberek összegyűljenek és meghallgassák azt a közösségi üzenetet, amely a rendezvény elején elhangzik, utána együtt kötetlen beszélgetésekben fel tudják dolgozni, felszabadultan szórakoznak és közben megélik azt a közösségi élményt, amely ennek a szervezésnek az alapja volt." Izsák Balázs szerint a magyarországi változásokkal reális lehetőség nyílt arra, hogy Magyarország végre betöltse a gondoskodó hatalom szerepét Székelyföld, az egész magyarság esetében, éppen úgy, ahogyan Ausztria tette a dél-tiroli autonómiaküzdelemben. "Ezt várjuk el a magyar államtól, és világos jelzések vannak arra, hogy Magyarország fel fogja vállalni a gondoskodó hatalomnak a szerepét".
Szász Jenőt, az MPP elnökét éppen néhány székely atyafi szemrehányó kérdéseinek össztüzében találtuk, amelyek azzal a bizonyos december 1-jei bukaresti "koccintással" voltak kapcsolatosak, ezekre az elnök igyekezett indulatmentesen és hitelesen válaszolni, több-kevesebb sikerrel. Kérdésünkre kijelentette: örül annak, hogy a régi majálisozás után most tematikusan gyűltek össze a marosszéki emberek, és fontos üzenetet fogalmaznak meg: Marosszék a Székelyföldhöz tartozik, magyarul tartozunk a Székelyföldhöz. "Erre a fajta integrációra itt, a Székelyföldön is szükség van, mint ahogy a nemzeti integrációra a Kárpát-medencében. Szorgalmazzuk és sürgetjük a nemzeti integráció programját, és ennek megvannak az alapjai azáltal, hogy Magyarországon a Fidesz került kétharmados fölhatalmazással azon közjogi eszközökhöz, amelyekkel hatékonyan tudják segíteni Székelyföld autonómiáját. A Kárpát-medencét nemcsak kulturálisan, gazdaságilag kell egységes térként kezelni, ha nemzeti integrációban gondolkodunk, akkor politikailag is integrálni kell."
Kövér László, a Fidesz Országos Választmányának elnöke üzenetében a magyar állam nemzetpolitikájára utalva hangsúlyozta: "A következő esztendőkben a Kárpát-medencei magyarság minden szellemi, anyagi, lelki erejének az összpontosítására lesz szükség ahhoz, hogy újjáépítsük a magyar államot és a magyar nemzetet. Ez a hatalmas munka csak együtt sikerülhet. Számítunk a székelység erejére".
A politikán túl természetesen jókedvűen mulatoztak a majálisozók, gulyás mindenkinek jutott, a 12 nagy bogrács a délutáni órákra már kiürült. A zsűrizés elmaradt, mert sokan hazaigyekeztek, de akik maradtak, azok jól szórakoztak, hiszen a műsor változatos volt: a makfalvi iskolások néptáncokat mutattak be, énekelt Samu Imola, a Barabás lányok énekeltek és szavaltak, énekelt-gitározott a makfalvi VIII. osztályos Bányai Borbála, a siklódi kórus és zenekar előadására is sor került, a szovátai huszárok toborzót szerveztek, Nagy Miklós és zenekara, a Defender együttes és Tóth Hunor alias Jokkero koncertezett.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

400 éves a makfalvi oktatás
Az eseményt kétnapos rendezvénysorozattal ünnepelték a szellemnek, kultúrának mindig odaadással áldozó, hagyományőrző Kis-Küküllő menti községben. Szombat délelőtt a megemlékezésre, a helybeli oktatás négyévszázadát és a Wesselényi-féle iskola 175 esztendejét felidéző előadásokra, emlékbeszédekre, könyvbemutatókra, kiállításokra összpontosítottak a jubileum szervezői, az estébe nyúló délutánt és a vasárnapot főként a fiatalok műsorai, sportmegnyilvánulásai uralták.
Sok szép gondolat elhangzott, a makfalvi iskola jelen levő egykori és mai oktatói, tanulói bőven találhattak okot az örömre, nosztalgikus elérzékenyülésre, az ünnepi alkalomra közelebbről, távolabbról érkezett vendégeik, rokonok, barátok és jeles hivatalosságok szintén ráhangolódtak az emelkedettségében is családias hangulatú eseménysorra. Több helyen zajlott az ünnepség, a Gáll-kerti iskolánál, Wesselényi Miklós szobránál, a református templomban, a kultúrotthonban, mindenről még távirati stílusban sem tudósíthatunk. Azt azonban jeleznünk kell, hogy a falu tanítói, tanárai emlékére állított kopjafánál az egész napos műsorvezetést is magára vállaló Péterfi György igazgató kezdte a tisztelgést, a helyi önkormányzat nevében Vas Imre alpolgármester beszélt, és ugyanott, az iskolaudvaron, ahol a mai diákok felolvasták az egykorvolt több mint kétszáz oktató névsorát, Kiss Károly református lelkész áldását hallgathatták meg a jubilálók. Majd koszorúk is kerültek a kopjafára. Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke és Kerekes Károly, a körzet parlamenti képviselője, illetve Zsigmond Vencel polgármester is koszorúzott.
Hasonló főhajtás zajlott az iskolaalapító Wesselényi főtéri mellszobránál is, Makfalva szobrász szülötte, Suba László alkotásánál. Ott részlet is elhangzott a nagy reformer makfalviakhoz írt, 1835-ös keltezésű leveléből, amelyben a nekik szánt népiskola jövendőformáló, joggal remélt jótéteményeit is felsorolta. Érdemes idéznünk a levélből: "Légyen temérdek hálámnak még csak parányi adója az, hogy ezen szép ajándékot a dicső székely nemzet hasznára, dicsőségére szentelje. Alapuljon s emelkedjék ezen tulajdon, ezen hazafiság szentelt helyen, a székely ifjúság számára, egy nevelő, Tanító Intézet. Terjedjen ezen tudományok műhelyéből világosság. Folyjék innen férfias erő honfiaink lelkökbe, sugározzék innen értelmesség az észre, s hazafiúi melegség a szívekre." Amit már az elődök több mint négy évszázada elkezdtek a községben, határozottabban, jobb körülmények között és magasabb szinten folytatódott az új intézményben, amely megannyi megpróbáltatás, olykor hatalmi tiltások közepette is igyekezett betölteni hivatását, hűséggel szolgálni az alapító nemes szándékait. Töretlen hit, pallérozott szellem és erkölcsös, tiszta lélek segítette a helybelieket ebben. Erről az istentiszteleten is szólt az igehirdető Kiss Károly. A lelkész arra emlékeztette az ünnepszentelésre egybegyűlteket, milyen nélkülözhetetlen életünkben az Isten nevében és Isten nevével végzett nevelés. A templomi emlékezés külön színfoltja volt az iskolazászló felszentelése. Bandi Kati textilművész pár hónapos munkával készítette el a tanintézet eltűnt, talán megsemmisült eredeti zászlajának pompás hasonmását. Orbán Balázs leírását követte, a zászlómotívumok átköltésébe a Bolyai–Református Kollégium címeréből is ihletődött – vallotta az alkotó.
A kultúrotthon nagytermében jellegzetes makfalvi életképek fogadták a közönséget. Az iskola fiatal tanára, Péterfi Levente által összegyűjtött közel száz felnagyított, régi fotó érdekesen vezette be a maiakat a község múltjába. Ezt teszi A makfalvi oktatás története 1610-2010 című, alaposan dokumentált, vaskos kötet, Péterfi György és Péterfi Levente erre a napra megjelentetett könyve is. Mielőtt szerzői, beajánlói erről szóltak volna, Zsigmond Vencel polgármester köszöntötte a megjelenteket, és vázolta, mi minden érdemes kiemelt figyelemre Makfalva jelenében. A megyei tanács elnök asszonya, Lokodi Edit Emőke a helyi iskola négyszáz évét méltatta, és mindazt, ami ennek eredményeként gazdagította a községet és lakóit. Köszöntőjében – bizonyára nem feledve a falu jelenlegi zaklatott állapotát – a radikalizálódástól óvta, békére, harmóniára biztatta a makfalviakat. Kerekes Károly RMDSZ-es parlamenti képviselő az oktatók, általában a zászlóvivők nemzetépítő szerepének fontosságát hangsúlyozta. Wesselényi példája azt üzeni a maiaknak, hogy a megkezdett reformot folytatni kell, mondotta. Köszöntővel érkezett Márton Zoltán, a szovátai Teleki Oktatási Központ vezetője is. Gondolatait konkrét segítséggel tetézte, az évforduló alkalmából taneszköz-adományt ajánlott fel a helybeli iskolának 800 euró értékben.
Összefogás, közadakozás nyomán tudott megjelenni a már említett jelentős kötet is. Apa és fia kezdeményezéséről Fülöp Irén nyugalmazott tanárnő beszélt, visszatekintve az iskola és a falu múltjára is. Az egyik szerző, Péterfi György az emlékkönyv indítékait részletezte. A hiánypótló dokumentumnak is tekinthető kötet emlék a régieknek, remény a maiaknak, biztatás az ezután jövőknek, hangsúlyozta. A kiadványt Kiss Károly is méltatta.
Egy másik könyv is napvilágot látott a jubileumra. A művészeti berkekben is nagyra becsült Makfalva Tordán élő fia, Suba László Makfalvától Tordáig című kötete átfogó önvallomás és visszapillantás a gyermek- és ifjúkorra, arra a szellemi hagyatékra, amivel a község feltarisznyálta, művészi pályájának forrásvidékére. A szobrász, keramikus, néprajzi szerző életművéről született írásokat is közlő kötetet Nagy Miklós Kund méltatta. Suba László újabb műveivel is megajándékozta szülőfaluját. A központi parkban Dózsa György szobormása és a Lány gyümölccsel köztéri alkotás közelében két méretes cserefa faragványa közvetíti a művész jelképes üzenetét.
Lelkes öregdiákok is szót kértek. Dr. Mátyus András nyugalmazott főorvos iskoláskori emlékeit idézte fel és a nagy elődök emléke előtt tisztelgett. Simon Katalin verset írt erre az alkalomra. Bernád Ilona az iskolától és a falutól kapott kincseket sorolta, amelyek gazdag gyógyító tevékenységben és könyves termésben kamatoztak. Suba Mária a makfalvi népművészet gazdagságát dicsérte, különös tekintettel a szőttesekre, varrottasokra, amelyekből ilyenkor, de máskor is bármikor szép kiállítás hozható össze.
Az ünnep eltelt. A folytonosság nem szakadhat meg. Nap mint nap gondolni kell a következő évszázadokra.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Összefogással zöldellhet Erdély
„A szülőföldet egyszer és mindenkorra nem lehet a magunkévá tenni: a szülőföldet ma és holnap, újból és újból vissza kell szerezni, a szülőföld elvehető tőlünk bármely pillanatban, ha nem teszünk, nem dolgozunk, nem küzdünk érte” – fogalmazott a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Markó Béla RMDSZ-elnök, az Ezüstfenyődíj hétvégi átadásán.
„A szülőföldet egyszer és mindenkorra nem lehet a magunkévá tenni: a szülőföldet ma és holnap, újból és újból vissza kell szerezni, a szülőföld elvehető tőlünk bármely pillanatban, ha nem teszünk, nem dolgozunk, nem küzdünk érte” – fogalmazott a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Markó Béla RMDSZ-elnök, az Ezüstfenyődíj hétvégi átadásán.
A kilencedik alkalommal kiosztott díjjal azok előtt tiszteleg a szövetség, akik kiemelkedő munkát végeztek a „szülőföld visszaszerzése” érdekében. Idén 32 személyt, köztük politikusokat, önkormányzati tisztségviselőket, újságírókat és egyházi személyeket tüntettek ki. Markó Béla ünnepi beszédében hangsúlyozta, a kitüntetettek „mostoha körülmények között is képesek voltak küzdeni és munkálkodni a közösségükért, az erdélyi magyarságért”.
Az ünnepélyes díjátadó után beszédet mondott az Ezüstfenyő díjas Böjte Csaba ferences szerzetes, aki élesen bírálta az erdélyi magyarságot megosztó politikai törekvéseket. „Az erdélyi magyarság jövője az integráláson, a párbeszéden és az összefogáson múlik. Mindig imádkozokm azért, hogy az erdélyi magyar politikában egység és békesség legyen” – mondta Böjte atya.
Az Ezüstfenyő-díj idei kitüntetetteinak listája
Ádámosy Margit Klára tordai RMDSZ-elnök, városi tanácsos, Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, Balázs-Bécsi Attila Kolozs megyei tanácsos, a szamosújvári Téka Alapítvány vezetője, Barabás Imre magyarkakucsi (Bihar megye) RMDSZ-elnök, Becze István, a Csík területi RMDSZ ügyvezető elnöke, Benedekfi Dávid lupényi (Hunyad megye) RMDSZ-elnök, Béres Ildikó Ibolya máramarosszigeti iskolaigazgató, Máramaros megyei tanácsos, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, Csík területi RMDSZ-elnök, Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, Draveczky Károly Szatmár megyei tanácsos, Erdős Bálint nagyszintyei (Arad megye) polgármester, Fodor István bodoki (Kovászna megye) polgármester, Fodor József nagyváradi vikárius, Horváth Anna, a kolozsvári Regionális Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója, Illés Ildikó Maros megyei tanfelügyelő, RMDSZ-ügyvezető alelnök, Jakobovits Miklós nagyváradi képzőművész, Józsa Benjámin nagyszebeni nyugalmazott magyar nyelv és irodalom tanár, Katona Mihály korondi polgármester, RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter, Kis-Juhász Csaba szilágysámsoni polgármester, RMDSZ-elnök, Kiss Károly élesdi (Bihar megye) nyugalmazott agrármérnök, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Krecsák Szöllősi Adalbert nagyenyedi alpolgármester, Lieb József nagybányai esperes, Marina Ida-Magdolna szilágybagosi polgármester, Máthé István bethleni alpolgármester, Pásztor Gabriella államtanácsos, Petres Sándor, a Hargita Megyei Tanács alelnöke, Suba Kálmán, a Nemzeti Állattenyésztési Ügynökség Maros megyei intézményének felügyelője, Terkál Ágnes, az RMDSZ-Közlöny szerkesztője, Tudor Veronka államtanácsos, Varga Attila esztelneki (Kovászna megye) RMDSZ-elnök.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

X. Aradi magyar majális
Unokától nagyszülőig mindenki jól szórakozott
Az aradi RMDSZ szombaton tízedik alkalommal szervezte meg az Aradi magyar majálist. A városligeti gokart pályán az arad-kerületi szervezetek vitték a prímet, de a már hagyományosan visszatérő megyei és magyarországi vendégek sem hiányoztak, sőt újak is jöttek. 
A már megszokott vetélkedők – generációk ügyességi sportversenye, kerületek röplabdabajnoksága, gulyásfőző, sörivó, kötélhúzó, hulahopp verseny – egymás után, sőt egymással párhuzamos is zajlottak, és a merészebbek mikrofont is a kezükbe vehettek.
Az elhúzódó gazdasági válság nem ártott a jó hangulatnak, még azzal sem, hogy ezúttal a résztvevőknek kicsit mélyebben kellett a zsebükbe nyúlniuk ahhoz, hogy, például, a gulyásfőző versenyen részt vehessenek. Erre különben nem mindegyik társaság nevezett be, sokan az együtt kedvéért jöttek ki ezen a szombaton, és a gulyást amolyan „mellékesként” főzték meg. Többen még ezzel sem fáradoztak, hiszen a lacikonyhák egész nap rendelkezésre álltak.
A program – Erdélyi Kinga irányításával – egy latin bemelegítéssel kezdődött, amelyen az unokák szülőkkel és a nagyszülőkkel együtt hajlongtak, ugráltak. Aztán beindultak a különböző ügyességi és sportvetélkedők, a bográcsokba is sorra bekerültek a hozzávalók, s alájuk is gyújtottak, hogy a finomságok szép, lassú tűzön készülhessenek el.
Az aktív résztvevőkön kívül elkezdett szállingózni az érdeklődni, csak szórakozni vágyó közönség is. Ismerősök, barátok üdvözölték egymást, sokan rég nem találkoztak. Az Aradi Máltai Segélyszolgálat sátrában sütötték a palacsintát, tombolatárgyakat árultak. A lacikonyhák kínálatán kívül lehetett finom szalámikat, édességet, ropogtatni valót, hűsítőt kapni, no meg mérték a bort és a sört is.
A gulyásfőző társaság közül idén a sertéshúst választották a legtöbben, receptje titkát azonban egyik szakács sem volt hajlandó elárulni. Beszélgetés közben kóstolhattam vaddisznó- és szarvasszalámit – a szamarat kihagytam! A majláthfalviak meghívására érkezett tiszafürediek stílszerűen keszeg alaplében pontyból készítettek halászlét, és keszeget sütöttek.
Először jöttek ki az ONCOROM elnevezésű, a rákbetegeket támogató alapítvány képviselői a majálisra, tombolatárgyaik révén ezúttal adományokat gyűjtöttek egy kemoterápiás szék megvásárlásához az aradi városi kórház onkológiai részlegére.
A tiszafürediek azonban nemcsak a halételekben jeleskedtek, kézműves foglalkozást is szerveztek, ami igencsak nagy népszerűségnek örvendett a gyerekek körében: előre elkészített, egyszerűbb és bonyolultabb fehér gipszmintákat – virágot, gépkocsit, szív alakú gyertyatartót, sőt magyar címert – kellett kifesteni, ez utóbbihoz segítségként részletes írásos útmutató is rendelkezésre állt. Az adományként elfogadott pénzt az Aurel Vlaicu Általános iskola népitánc-csoportjai számára ajánlották fel, ruhavásárlásra.
Az idei majálisra különben Arad megyéből Majláthfalváról érkezett a legnagyobb csapat, Zimándújfaluból érkezett még egy kisebb, annál többen jöttek az anyaországból: a már említett Tiszafüredről, aztán Battonyáról, Gyuláról, Méhkerékről és Szegedről. Nem hiányozhatott Kreszta Traján sem, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának elnöke, battonyai alpolgármester.
A Szabó Mihály ügyvezető elnök mellett a szervezésben ezúttal is oroszlánrészt vállaló Bognár Levente aradi alpolgármestert egy kis időre elszólította a hivatali kötelesség, egy esketést kellett ugyanis lebonyolítania. Mindez azonban nem befolyásolta a dolgokat, ugyanis idejében megrendeztek mindent szépen.
Ahogy telt az idő, a bográcsosok is elkészültek, és a Király András tanügyi államtitkár, megyei RMDSZ-elnök, Kreszta Traján és Bognár Levente összetételű zsűri munkához láthatott. Tizenhat versenyművet kellett elbírálniuk, ami alaposan próbára tette nemcsak ízlelő-, hanem valószínűleg más szerveiket is. A döntésüket senki sem kérdőjelezte meg, így jogosnak tekinthetjük az újaradiaknak (főszakács Herling Géza), a Mosócy-telepieknek (Csipkár Éva Laura) és a gájiaknak (Khell Levente) odaítélt arany-, ezüst- és bronzfakanalat, az azzal járó díszoklevéllel és palack borral együtt. Ezen kívül különdíjak – a legmagyarosabb ízért, no meg a halászléért és sült halért – is gazdára találtak.
A különböző versenyek befejeztével összesítették a kerületek közti vetélkedő pontjait: első helyen végzett a Mosóczy-telep, a másodikon Újarad, a harmadikon Gáj-Buzsák-Kakasváros csapata. Mivel ez utóbbi harmadszor lett dobogós, végleg elnyerte az eddigi vándorserleget, a mostani elsők újat kaptak.
Miközben fogytak az utolsó falatok, és összepakolták a bográcsokat, a színpadon elfoglalta helyét előbb a Meteor, majd a Party Mix együttes, ez utóbbi Stadler Andrea szólistával.
Az egész nap tartó idei magyar majális este 11 órakor zárult, mindenféle incidens nélkül, ezúttal is alkalmat adva a civilizált, tartalmas szórakozásra, az együttlétre. Még a hirtelen jött néhány perces szélvihar sem okozott különösebb gondot.
Köszönet érte a szervezőknek, a támogatóknak – megyei RMDSZ, polgármesteri hivatal, Szabadság-szobor Egyesület és egyéb szponzorok –, valamint minden aktív résztvevőnek!
Sportvetélkedők
Bár a korábbi években már 10 óra tájban nagyban folyt a reggeli torna, ezúttal Erdei Kinga és három segítője 11 óra tájt a latinos bemelegítővel vonzoitta a színpad elé a kicsiket és nagyokat.
A generációk ügyességi sportversenyére a nyolc kerület közül csupán négyen neveztek, a sportesemények szervezői, Jázbinscky Gábor és Erdei Emese ezúttal is szórakoztató feladatokat talált ki a csapatok számára, bár a rúdcipelésnél az újaradiak nagypapája a célvonal előtt nagyot hasalt, amit a csapat ideje bánt, no meg a nagypapa nadrágja és könyöke, de szerencsére nem történt súlyos sérülés.
A gyerekek hagyományos bicikliversenyéből a legérdekesebbnek a legkisebbek futama bizonyult, ahol a kétéves Vida Roland pedál nélküli járgányán nagyokat megszégyenítő gyorsasággal száguldott végig a körpályán.
Idén a lábtenisz és asztalitenisz verseny elmaradt, ezúttal csak a Jarco Simion által levezényelt röplabdatornára került sor. A benevezett hat csapat közül Újarad, Mosóczy-telep és Pernyáva jutott a hármas döntőbe. Újarad sima 2:0-ra verte Pernyávát, és miután ez utóbbiak Mosócztól is hasonló arányban kaptak ki, az Újarad–Mosócz összecsapás igazi nagydöntő lett. A Mészár Gabriella és Sándor, Vida Mihály, Gog István, Cserneczky Árpád fémjelezte Újarad csapata 2:0-ra is vezetett a Mosóczy-telepiek ellen, azonban a végén a mosócziak örülhettek: 3:2-re sikerült fordítaniuk. A mosócziak a Spier Tünde és Mihály, Mészáros Mónika, Csipkár Laura és István, Bedő Tibor és Timoty Sebastian összetételben nyerték meg a röplabdatornát.
A sportrendezvények a kötélhúzással értek véget, amelynek döntőjében Gáj és Mosócz mérkőzött meg, és utóbbiak találtattak könnyebbnek, s hogy miért, azt Khell Levente, a gáji csapat vezetője ekképp sommázta: „Ha kötélhúzásról van szó, a gájiak verhetetlenek!”.
Berki Fláviusz, Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

régi(j)óvilág
Az aradi különszám bemutatója
Mintegy harmincan voltak jelen ma délután a Jelen Ház kávézójában a regionális honismereti szemle, a régi(j)óvilág aradi különszámának bemutatóján. 
Bevezetőként Bodó Barna szociológus, író, egyetemi tanár, a Temesvár székhelyű Szórvány Alapítvány vezetője beszélt az alapítvány kiadói koncepciójáról. Alapvető kérdés, mondta, hogy a végeken, a nyelvhatáron, ahol a nemzet határa van, milyen tükörben látjuk magunkat. Egy 2004-es felmérés szerint az itt élő emberek 70 százaléka román sajtót olvas, tehát abban a tükörben látja magát, amelyet eléje tartanak. A szórványban következésképpen olyan kiadói politika kell, amely el tudja érni a szórványban élőket. Ezt a célt szolgálja, például, az a Helytörténeti kronológia, amelynek immár a harmadik kötete jelenik meg, és amely a romániai Temesvár, Lugos, Arad, valamint a magyarországi Szeged, Békéscsaba és Gyula városokat, a szerbiai Vajdaság településeit mutatja be, és anyaggal szolgálhat az iskoláknak, amelyek helytörténetet taníthatnak.
A folyóirat-kiadás hatéves múltra tekint vissza, a régi(j)óvilágaradi száma immár a 15. Ujj János tanár, a folyóirat aradi szerkesztője kiemelte: tartalmilag is szinte hibátlan mind a 15. (Bodó Barna már előbb jelezte: külsőre is szép folyóiratot akartak megjelentetni. Ami sikerült is.)
A továbbiakban Bodó Barna ismertette az aradi különszám tartalmát. Szerepel benne interjú Bognár Levente alpolgármesterrel (szerző: Pataky Lehel Zsolt), cikkek, tanulmányok Arad fejlődéséről a XIX. században (Ujj János), az aradi minorita kultúrház történetéről és az Arad megyei magyar iskolák névadóiról (Matekovits Mihály), történetek és legendák a vértanúkról, Aradi pilóták és konstruktőrök (Puskel Péter), a tízéves Irodalmi Jelenről (Jámbor Gyula), Arad új magyar színházáról (Pataky Lehel Zsolt), az aradi Csiky Gergely iskoláról (Juhász Béla), Kett Groza János festőművészről (Kiss Károly). A szám irodalmi anyagából kiemelhetnénk Karácsonyi Zsolt versét, Böszörményi Zoltán novelláját, valamint a mai romániai német próza talán legjelesebbje, Eginald Schalattner Ajtók c. regényének részletét.
A találkozó baráti beszélgetéssel zárult.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Eddig elzárt ereklyék a nagyközönség előtt
Ahogyan mi, a mai ötvenesek-nyolcvanasok annak idején hál’ istennek még láthattuk, a mai fiatalok is egyre inkább megtekinthetik az egykori Aradi Ereklyemúzeum kincseit. 
Erre több évtizedet kellet várni, egy úgynevezett rendszerváltást is meg kellett élni, de ezen túl egy szemléletváltozást is. Azt ugyanis, hogy valós helyére tegyék a két ország kapcsolatrendszerében az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharcot, és az áldozatokat – lett légyen az bármely oldalon is! – egyenlőként kezeljék. Persze, ez a szemlélet még nem általános, ám a közös európai uniós együttlét mintha ebbe az irányba mutatna.
Ennek a méltó tanúsága volt október 5-én, a nemzeti gyásznap előestéjén a megyei múzeum Klió termében annak a kiállításnak a megnyitója is, amely a magyar–román hátáron átnyúló 2007–2013-as Együttműködési EU-program keretében A nyilvánosságtól elzárt 1848–49-es kultúrkincsek bemutatása a nagyközönségnek címmel nyert el támogatást az Európai Regionális Fejlesztési Alaptól (ERFA). A projekt 170 ezer ERFA-támogatással, valamint a magyar és a román kormány hozzájárulásával 200 ezer eurós összköltégvetésssel valósul meg. Egy korábbi projekt révén sikerült a gyűjtemény anyagát leltározni, digitálisan nyilvántartásba venni, a mostani már az anyag restaurálását, nagyközönség előtti bemutatását, kiadványok megjelentetését tűzte ki célul.
Az igazság az, hogy a megyei múzeum vezetőségének pozitív hozzáállása már az 1990-es évek elején is lehetővé tette az ereklyék egy töredékének hazai és magyarországi bemutatását, a mostani kiállítás azonban már sokkal messzebb mutat. A tárlatnyitót megtisztelte jelenlétével Magyar Anna, a Csongrád Megyei Önkormányzat elnöke, országgyűlési képviselő, Adrian Ţolea Arad megyei tanácsi alelnök, Bognár Levente alpolgármester, Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul. Dr. Peter Hügel, a megyei múzeum igazgatója az elvégzett munkát értékelte, és vázolta a még hátralévő tennivalót, külön megköszönve egyrészt a magyarországi partnerekkel való eredményes együttműködést, másrészt saját munkatársainak kemény munkáját.
Dr. Zakar Péter történész, a Csongrád Megyei Önkormányzat alelnöke, Arad és ezen belül az 1848–49-es események történelmének lelkes kutatója is a további tennivalókról szólt, főként a kiadványokról, nem feledkezve meg arról sem, hogy az ereklyék – különféle csoportosításban – amolyan vándorkiállításként járják majd a közeljövőben Magyarországot. Tegnap, például, Pécsett nyílt meg a testvérvárosi kapcsolatok keretében egy tárlat, ahol Aradról, a Budapesti Hadtörténeti Múzeumból és magángyűjteményekből származó, kizárólag a 13 vértanúval kapcsolatos ereklyék, ereklyék kerülnek a közönség elé. Mindehhez egy urna is járul, amelyet a tegnapi megemlékezés után a pécsi küldöttség vitt magával a tárlatnyitóra, és amely a vesztőhelyi obeliszk alatti földből vett pár rögöt tartalmazza. Ezután Szeged, majd Budapest következik.
A december 2-ig naponta, hétfő kivételével naponta 9–17 óra között látogatható kiállítás az aradi vár foglyainak, elsősorban a tizenhármakhoz kapcsolódó személyes tárgyakat, az eseményeket megörökítő festményeket, portrékat, korabeli fegyvereket, öltözékeket mutat be. Miközben azonban az eseményt méltató személyiségek az együttműködés, a többnyelvűség fontosságát méltatták, kisebb visszatetszést szült, hogy a feliratok kizárólag román nyelvűek voltak. Kiderült, ezt csak a sietség okozta, hamarosan orvosolják. Csakhogy addig az épp október 6-ra Aradra érkezők már rég hazamentek...
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Koszta István könyvbemutatója
Trianon kevésbé ismert titkai
Akár tetszik, akár nem: Trianontól nem tudunk 91 év múltán sem szabadulni. Sem a „szűkre szabott” anyaországban, sem az utódállamokban. Így van ez nálunk is, és nemcsak a magyarság, hanem a románság körében is!
A megközelítés – főként a hétköznapi emberek esetében – szubjektív. Nagyon kevesen rendelkeznek biztos, hiteles történelmi ismeretekkel, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy bizonyos dokumentumok még a mai napig is előkerülnek az ismeretlenség homályából. Az, hogy ezek kinek a kezébe kerülnek, az már a szerencsétől is függ. Bizonyára ilyen szerencse kellett ahhoz is, hogy Koszta István közíró, hadtörténészhez jusson Alexandru Vaida-Voievodnak Iuliu Maniuhoz Párizsból az I. világháború utáni béketárgyalások idején hazaküldött levelezése, amely az induló lökést jelentette a Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című kötete megírásához. A nagy siker ellenére akkor még nem gondolt a folytatásra, ám „ha egy üzlet beindul”: olyan újabb dokumentumok kerültek a kezébe, amelyek az első kötet bizonyos állításainak is ellentmondtak, így készült a második kötet, ezúttal Mária román királynő párizsi követsége címmel. A címlapon szerepel még a Nagy-Románia, a megtervezett ország alcím is, nem véletlenül.
Koszta István „szerencséje”, hogy nem szubjektívan közelíti meg a cseppet sem könnyű témát. Levelek, feljegyzések, levéltári okmányok, emlékiratok, naplójegyzetek sorjáznak tudományos igényességgel könyvében – ez adja meg a hitelességét, és magyarázza azt az érdeklődést, amely nemcsak magyar, hanem román szakmai körök részéről is megnyilvánul.
Kedden délután a Jelen Ház kávézóját szép számban megtöltő közönségnek abban a szerencsében volt része, hogy a szerző jelenlétében ismerkedhetett meg a könyv születésének részleteivel, az annak dokumentációjából származó következtetésekkel. Koszta István vérbő – több esetben kemény megfogalmazásokat sem nélkülöző – bemutatója valamelyest megvilágította a trianoni döntés hátterét, ám arra is utalást tett, hogy a teljességig még sok minden hátra van, többek között, további dokumentumok felbukkanása, azok vizsgálata, elemzése.
A könyvbemutató vendége volt dr. Pollmann Ferenc, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum előadója, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy Koszta István nem hagyományos hadtörténész, hiszen nem harctéri eseményeket mutat be; de az általa felkutatott, eldugott dokumentumokból sokkal többet tudunk meg az I. világháború következményeiről, ahonnan mostani gondjaink is gyökereznek. Már az is valami, hogy ezekről nyíltan, nyíltabban, sőt, néha őszintén is lehet beszélni. Ez kecsegtet azzal a reménnyel, hogy talán konfliktusmentesebb időszak is ránk köszönhet.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

130 éves a Kölcsey Egyesület
A múlt kötelez!
A Kölcsey Egyesület megalapításának 130. évfordulója alkalmából, ma és holnap Kölcsey-napokat szerveznek.
A kétnapos program ma délután a Jelen Ház nagytermében kezdődött. Előbb Matekovits Mária olvasta fel Matekovits Mihály Pedagógusok a Kölcsey Egyesületben című tanulmányát, amely átfogó képet nyújtott a tanároknak az egyesület életében betöltött szerepéről, nem feledkezve meg arról sem, hogy az 1990-es újjáalakulás óta is számos pedagógus vállalt ebben szerepet. Hogy lehetnének többen is? Ez már más kérdés.
Ezt követően Ujj János történész mutatta be az Almási Gábor, Fekete Károly és Jankó András által írt, A Kölcsey Egyesület története című kötetet. Almási Gábor kisiratosi történelemtanár történészi alapossággal, a rendelkezésére álló dokumentumok felhasználásával az 1881-es megalakulástól az 1944-es gyakorlati megszűnésig, Fekete Károly az 1990-es újjáalakulástól – megfelelő dokumentáció híján! – főként emlékezetből, baráti beszélgetésekből 2009-ig, Jankó András jelenlegi elnök napjainkig foglalta össze az egyesület igencsak gazdag, időnként viharos történetét.
A megszólalók – természetesen – nem feledkezhettek meg a néhai Pávai Gyuláról, akinek konoksága, megszállottsága éleszthette újjá 1990 januárjában az akkor már több évtizede tetszhalott egyesületet.
Hevesi József a Tóth Árpád Irodalmi Kör meleg köszöntőjét tolmácsolta, s a meleg hangulatú összejövetel egyhangú végkicsengése az volt, hogy a múlt kötelez, s ezért – nemzeti kultúránk megőrzéséért, hagyományaink ápolásáért – most már nekünk kell tennünk, s nem is keveset.
A Kölcsey-napok ma, szombaton zárulnak: 10 órakor a Kultúrpalota falán ünnepélyesen leleplezik a Kölcsey Egyesület emléktábláját. Ezután a Kultúrpalota nagytermében kerül sor az Arad megyei magyar kórusok II. találkozójára, amit állófogadás követ a Jelen Ház nagytermében.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Gazdamozgalmi napló a végekről
A Kós Károly Közösségi Központban múlt pénteken tartották meg Kiss Károly: A Temes megyei magyar gazdamozgalom kronológiája 1990 és 2010 között című kötetének bemutatóját. 
„Rendhagyó ez a kötet. Nem tűri a szokásos műfaji besorolást. Krónika? Jórészt, és még sok egyéb. Beszámoló, számvetés: napló, társadalmi-politikai állásfoglalás. Rövid és hosszabb távra szóló gazdaság és falufejlesztési elképzelések, pályázati javaslatok, kérvények és elszámolások. Szaktanfolyamok programjai és záróvizsgák. Vetőmag, baktérium műtrágyák beszerzése, forgalmazása a térségben. Gazdaköri megbeszélések, újak alakítása, törvényes bejegyzése. Tanulmányi utazás, kirándulások, tapasztalatcserék itthon és külföldön. Csupán szemelvények egy szervezet szerteágazó tevékenységéről, a teljesség bármilyen szerény igénye nélkül.” – írja a vaskos kötet bevezetőjében dr. Albert Ferenc ny. egyetemi tanár, aki ezúttal is elvállalta a könyv bemutatását a szép számú érdeklődőnek, a Kiss Károly alapította bánsági magyar gazdakörök képviselőinek és az Orosházáról érkezett magyarországi vendégeknek. „Ez a kötet olyan sokrétű, mint maga a 15 éves tevékenység, amelynek első tükröződésére vállalkozik a szerző, Kiss Károly agrármérnök.” – mondta dr. Albert Ferenc professzor.
Kiss Károly megköszönte Albert Ferenc professzornak a kötet méltatását és Kiss András tudományos kutatónak a szerkesztői munkát, majd beszámolt a különleges könyv születésének körülményeiről. „Ez a könyv önökről szól, akik itt vannak a teremben, a bánsági magyar gazdákról – mondta Kiss Károly –, én csak papírra vetettem az elmúlt 15-20 év gazdakörök alapításával, működtetésével, a gazdatanfolyamokkal, külföldi tanulmányutakkal kapcsolatos események krónikáját, időrendi sorrendben. Jegyzőkönyvek, az Erdélyi Gazdában, a Heti Új Szóban és a Nyugati Jelenben megjelent újságcikkek, a különböző rendezvényeinken készült fotók vannak ebben a könyvben, kordokumentumok, amelyeknek gyűjteményét ajándéknak szántam a gazdamozgalomnak!” Az elsőkötetes szerző következő könyveinek terveit is ismertette a hallgatósággal: könyvet ír a nagybodófalvi gazdakör történetéről, a legöregebb bánsági magyar gazdától kapott információk alapján és az erdélyi „hungarikumokról”.
Elismerő szavakkal beszélt Kiss Károly áldozatos gazdamozgalmi munkájáról Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének elnöke és Csősz János, a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének elnöke. 
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Pávai Gyula posztumusz kötetének bemutatója
„Az mi keveset írtam, igazat írtam...”
A kemény téli idő ellenére kedden délután megtelt a Tulipán Könyvesbolt, ahol a Kölcsey Egyesület szervezésében Pávai Gyula Mélyvíz című dokumentumkrónikáját mutatták be.
Miután Berecz Gábor, a Kölcsey Egyesület titkára köszöntötte a jelenlévőket, a szerző életének Aradon eltöltött évtizedeit feldolgozó könyv ismertetését Ruja Ildikó egy Tinódi Lantos Sebestyén-idézettel indította: „Az mi keveset írtam, igazat írtam”. Ezzel az értékeléssel akár már be is fejezhette volna mondandóját, felkérve a közönséget, vegyék meg a kötetet, olvassák el, és győződjenek meg állítása igazával, hiszen a könyvben leírtaknak a legtöbben közvetlen átélői voltak.
No de Ruja Ildikó nem azért volt éveken át Pávai Gyula közeli munkatársa, nem azért alapos ismerője Pávai Gyula szépirodalmi alkotásának, hogy ennyivel megelégedjen. Ritkán hallható átéléssel foglalta keretbe a falusi környezetből egy nagyvárosba csöppenő kisebbségi értelmiségi társadalmi feladat-felismerését és -vállalását, ami egyáltalán nem volt konfliktusmentes az Aradon leélt és ledolgozott négy évtized alatt. Ruja Ildikó a korábbi, önéletrajzi ihletésű regények életmásaiból, alter egóiból vezette le a most már minden bizonnyal utolsó Pávai-könyv megírásának indíttatását: ezt a könyvet meg kellett írni.
Pávai Gyula visszatérő panasza volt, hogy Arad sohasem fogadta be. Ám, miután eltávozott Aradról, itteni kapcsolatait tovább ápolta, könyvbemutatóira rendszeresen visszatért, azaz úgymond megbékélt a Maros-parti várossal.
Ha ideje lett volna, bizonyára még átfésüli ezt az utolsót. Ám a könyv a rá jellemző módon fejeződik be egy, a halála előtt néhány nappal írott bejegyzéssel: „Ha nem jönnék vissza, így is kiadható”.
A család gondozásában megjelent kötet kivitelezésében is méltó záró aktusa egy közösségért végigküzdött életnek. A Tulipán Könyvüzletben kapható.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Beszámoló és tisztújító közgyűlést tartott a Kölcsey Egyesület
Lesz-e elég energia és pénz?
Hozzáállás kérdése, miként minősítjük a Kölcsey Egyesület csütörtök délutáni beszámoló és tisztújító közgyűlését. Rosszindulatúan azt mondhatnánk: tisztségviselőkkel, újságírókkal együtt összesen 21-en gyűltek össze, azaz gyér volt az érdeklődés.
De az, aki végig ülte a közel kétórás összejövetelt, azzal az élménnyel is távozhatott, hogy számos érdekes ötlet, javaslat hangzott el, amelyek életbe ültetése akár újabb fellendülést is hozhat az Egyesület életében. És nemcsak abban...
A közgyűlés Jankó András leköszönő elnöknek a tavalyi évről szóló beszámolójával és az idei esztendő elképzeléseinek a felvázolásával kezdődött. Ezeket nem részletezzük, hiszen a Nyugati Jelen február 20-i lapszámában az érdeklődők olvashattak róluk. Berecz Gábor titkár érdekes, főként anyagi vonatkozású háttér-információkkal egészítette ki az elhangzottakat, amelyek tulajdonképpen nem okoztak különösebb meglepetést, hacsak azt nem: miként lehet a mai világban működtetni Romániában, Aradon egy magyar művelődési egyesületet?!
A beszámolók elfogadása után – a jövőépítés szellemében – számos észrevétel, javaslat hangzott el, főként három témakörben, egyik sem nélkülözve az anyagi vonzatot.
Az egyik a Havi Szemle „tervezett vesztességgel” való megjelentetése, a másik a megyei magyar kórustalálkozó folytatása, a harmadik a különböző szervezetekkel való együttműködés kérdése volt.
Az utóbbival kezdve, egyrészt azok a bíráló megjegyzések kerültek terítékre, miszerint miért társult újabban az Egyesület az RMDSZ-szel bizonyos ünnepi rendezvények alkalmával, másrészt azok az igények, hogy az Aradon működő civilszervezeteknek szorosabban kellene együttműködniük. Fekete Károly megjegyezte, hogy a Kölcsey Egyesület megalakulásától kezdve mindig hatalom közeli „politikát” folytatott, ezért is lehetett olyan sikeres, hiszen ez komoly anyagi hátteret biztosított. Az már más kérdés, hogy a sokat emlegetett „turáni átok” ma is hat, és – bár az egyre fogyatkozó törzsközönség ugyanaz! – az aradi magyar civilszervezetek többnyire egymás ellen, és nem egymást erősítve működnek. Az sem gyógyír, hogy ez másutt – például Svédországban vagy Norvégiában – is így van.
A Havi Szemle az utóbbi időben mind színvonalban, mind kivitelezésben előre lépett, megjelentetése anyagi hátterének biztosítására több érdekes javaslat is elhangzott.
A megyei magyar kórustalálkozó megszervezése jó ötletnek tűnt, tavaly, a 130. évi jubileum alkalmából azonban szinte csődbe ment. Az ötlet továbbra sem elhanyagolható, ám a kereteket, az anyag háttér biztosítását alaposan át kell gondolni.
Apropó, anyagi háttér! Az aradi magyar civilszervezetek – főként a művelődésre orientáltak – hatékonyabb együttműködése ebben is kamatozhat, hiszen a pályázati lehetőségek összehangolt kihasználása több pénz hozhat a „házhoz”, mintha egymás ellen küszködnének.
Nyilván nem maradhatott szó nélkül a Kölcsey Diákszínpad további működtetése, valamint a Fecskés Könyvek jövője sem. Tervek vannak, a munka zajlik, hamarosan a nagyközönség is találkozhat az eredményekkel
A tisztújítás alkalmával az új elnökségbe beválasztották Berecz Gábort, Fekete Károlyt, Jankó Andrást, Juhász Bélát, Hadnagy Dénest, Oláh Gabriellát és Vágási Mártát. Az elnökség első ülésére a jövő héten kerül sor, ahol megválasztják a tisztségviselőket. Különösebb meglepetés nem várható, minden bizonnyal elnökként újraválasztják Jankó Andrást, titkárként Berecz Gábort.
A már említett január 20-i cikk címe Jubileumi év után – megújuló erővel? volt. Így, kérdőjellel. Nem egészen biztos, hogy a kérdőjel felkiáltójellé egyenesedett, de a közgyűlésen körvonalazódott néhány biztató jelenség. A továbblépéshez szükséges az új vezetőség nyitottsága – főként a fiatalok felé! – és kitartása. De ehhez elengedhetetlen a közösség fogadókészsége is.
Vagyis tennivaló van elég!...
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Régi hagyományt elevenít fel a Kölcsey Egyesület
Ujj János újabb könyvének bemutatója
A Kölcsey Egyesület február 23-án megtartott beszámoló és tisztújító közgyűlésen elhangzott számos javaslat közül az egyiket máris életbe ültetné az új vezetőség.
És ez nem más, mint a korábban sikeresen működő előfizetői rendszer, pontosabban az, hogy azok a tagok, pártolók, illetve mindenki, akinek fontos az aradi magyar közművelődési élet, és évi 100 lej támogatói tagdíjjal segítik az Egyesület működését, azok ingyen juthatnak az évente megjelenő két Fecskés-könyvhöz és a hat Havi Szemléhez (kéthavonta jelenik meg). Ugyanakkor az év második felében megjelenő második Fecskés-könyvben közzé teszik azok névsorát, akik ily módon segítették az év folyamán az Egyesület tevékenységét. És ha idejében szeretnének értesülni az Egyesület rendezvényeiről, azokról e-mail-címükön rendszeresen tájékoztatják is.
A Kölcsey Egyesület elérhetőségei: Jankó András elnök, tel.: 0754-660-744, Berecz Gábor titkár, tel.: 0723-897-746, Fekete Károly elnökségi tag, tel.: 0722-275-652, e-mail-cím: kolcsey_arad@yahoo.com.
A felkínált lehetőségre nem kell sokat várni, ugyanis az első „ajándékkönyvet”, a Fecskés könyvek sorozat 23. darabját, Ujj János Aradi századok – várostörténeti tanulmányok, esszék /Az aradi Kölcsey Egyesület könyve/ című legújabb kötetét 2012. március 14-én, szerdán 17 órakor mutatják be a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében. A kötetet Friss Panián Iván olvasószerkesztő és Nagy István tördelőszerkesztő ismerteti.
Minden érdeklődőt szeretettel várnak!
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

75 éves a nagyiratosi katolikus templom
Isten háza legyen a mentsvárunk!
Vasárnap a nagyiratosi, zsúfolásig megtelt katolikus templomban 17 órakor kezdődött ünnepélyes szentmisére ft. György Zoltán plébános vezetésével a feszület nyomában a népviseletbe öltözött Rozmaring néptáncegyüttes, továbbá 14 pap és egyházi méltóság vonult be.
Ft. Király Árpád arad-ségai plébános, marosi főesperes, miután köszöntötte a híveket, tolmácsolta nm. és ft. Roos Márton temesvári megyés püspök üdvözletét, akinek a megbízásából maga celebrálja a jelenlegi, nagyobbik templom felszentelésének a 75. évfordulóján megtartandó szentmisét. Szentbeszédében kitért a 75 évvel ezelőtt, éppen május 6-án, Pacha Ágoston akkori püspök által Isten dicsőségére felszentelt templom építkezési munkálataiban Kiss Károly akkori plébános, illetve a hívek áldozatvállalására. Az akkor 1600 hívet számlált egyházközség számára szűknek bizonyult a régi templom, ezért a püspökség engedélyével lebontották, majd emberfeletti áldozatvállalással nagyobbat, szebbet építettek. A marosi homokot Pécskáról, a többi építőanyagot Aradról szállították szekerekkel, lehetetlent, fáradságot nem ismerve, csakhogy nagyünnepek alkalmával mindnyájan elférhessenek Isten házában.
Kitért az elmúlt 75 évben tanúsított szeretetre, gondoskodásra is, amivel a templomot övezték, óvták, noha a lélekszámuk időközben 850-re zsugorodott. A templom viszont akkor szép, ha tele van, tehát nekünk, híveknek kell azt elevenné tennünk. Éppen ezért, az intő jelre, nemzetünk fogyatkozására fokozottan oda kell figyelnünk, mert a keresztény erényeknek a fiatalság körében történő terjesztése, továbbadása révén, Szent István szellemében, magyar keresztényekként van a legnagyobb esélyünk megmaradni ebben a hitében megrendült, rohanó világban. Isten háza, a templom tehát ezután is legyen megmaradásunk mentsvára, legyen a mindenünk – összegezte szentbeszédének a lényegét ft. Király Árpád, marosi főesperes.
Ft. György Zoltán plébános köszönetet mondott az üdvözletért a főpásztornak, a szolgálatért ft. Király Árpádnak, megköszönte a paptestvéreknek a részvételt, akik között olyanok is voltak, akik valamikor itt szolgáltak. Köszönetet mondott a nagy tömegben megjelent híveknek, az ünnepi előkészületekben tanúsított áldozatkészségért, mindnyájukat imára kérve a templomban szolgált lelkészekért, az itt megkeresztelt, megbérmált, házasságot kötött, illetve az egyházközségben az elmúlt 75 évben elhunyt hívekért. Miután külön köszöntötte az édesanyákat, Straub Judit betanítása nyomán a gyermekek alkalmi versekkel, énekekkel köszöntötték az édesanyákat és a nagymamákat. A szentmise végén ft. György Zoltán vetített képekkel illusztrálva mutatta be a lebontott kis templomot, illetve a jelenleginek az építkezési munkálatait. Miután elénekelték a pápai himnuszt és nemzeti imánkat, a templom előtt a Rozmaring néptáncegyüttes három színvonalas tánccal szórakoztatta a jelenlévőket, szemléltette a helybeli katolikus magyarság perspektíváját. Eközben a templomudvaron süteményekkel, üdítővel vendégelték meg a híveket, míg a paptestvérek tiszteletére vacsorát adott ft. György Zoltán plébános. Nyugati Jelen (Arad)

Az Aradi magyar sajtó napja
Nemcsak tájékoztatás – szolgálat!
Az Alföld című napilap első számának 1861. augusztus 1-jei megjelenése 140. évfordulója alkalmából került első alkalommal megrendezésre az Aradi magyar sajtó napja. Ezt azóta minden évben megrendezzük, mikor szerényebb, mikor bőségesebb körülmények között.
Bár a tavalyi, 150. évforduló ez utóbbira adott lehetőséget, az idei is igyekezett kitenni magáért, ami – hála a szervező PRO PRESENS Alapítványnak és a támogató Polgármesteri Hivatalnak – sikerült is.
Szombaton délelőtt a Jelen Háznak az erre az alkalomra külön berendezett teraszán előbb Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője köszöntötte a megjelenteket, meghívottakat, olvasókat, no meg korábbi és jelenlegi újságírókat.
Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad megyei elnöke annak a reményének adott hangot, hogy az aradi magyar sajtónak nemcsak múltja és jelene volt, illetve van, hanem jövője is lesz. Naponta kézbe véve a Nyugati Jelent, érezzük, hogy vagyunk – tette hozzá.
A Remember – 150 év aradi magyar sajtó című konferencia keretében elsőként Jámbor Gyula az aradi magyar sajtó múltjáról és jelenéről tartott összefoglaló előadást, ám nem ragadt le szigorúan e témánál, hanem ennél sokkal bővebb kitekintést nyújtott az írott sajtó első nyomainak világszintű megjelenésétől egészen napjainkig, amikor sokan már annak halálát jósolják.
Balta János imázs- és terjesztési igazgató egy, a szórványban, öt megyében megjelenő magyar napilap mindennapos küzdelmének a hátterébe nyújtott betekintést, az anyagi háttér biztosításától – főként a jelenlegi gazdasági válság idején – egészen a terjesztés nehézségéig. Meggyőződését fejezte ki, hogy munkánk nemcsak a tájékoztatásban merül ki, hanem azt szolgálatként kell felfogni. Nem hagyhatta megjegyzés nélkül a technika fejlődése nyújtotta előnyöket, de azt sem, hogy a fiatalok inkább fordulnak a világháló felé, semmint, hogy kézbe vegyenek egy újságot.
A szombati ünnepet megtisztelte jelenlétével dr. Havasi János, a magyarországi Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) igazgatóhelyettese, határon túli különmegbízott, aki hozzászólásában vázolta az anyaországi írott sajtó helyzetét, valamint a közmédia körülményeinek az alakulását, átmeneti állapotnak minősítve a jelenlegit. Egyúttal jelezte: csodálattal figyeli az erdélyi magyar lapok erőfeszítéseit az olvasóréteg kiszolgálása érdekében. Kérdésre válaszolva elmondta: ha azt akarjuk, hogy a Kossuth Rádió középhullámú adása ne szűnjön meg romániai idő szerint 22 órakor, akkor levelekkel, e-mailekkel kell „bombázni” az MTVA legfelsőbb vezetőségét, hadd lássák az igényt...
Rövid kávészünet után – miközben a résztvevők meglátogathatták az ez alkalommal berendezett sajtótörténeti kiállítást – előbb Ujj János tartott átfogó történelmi áttekintést arról, hogy jutott el Arad arra a szintre, hogy a helyi polgárság felkarolja a kulturális kezdeményezéseket, így előbb a napilapok, majd a kulturális kiadványok megjelenését is. Puskel Péter – aki a tavalyi kerek évfordulóra jelentette meg 150 év a Gutenber-galaxison című kötetét – ezúttal aradi, nemcsak sajtótörténeti kuriózumokat idézett fel, amolyan előzetesként újabb készülő könyvéből, amely aradi elsőbbségekről szól majd.
Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke – a sajtó témakörénél maradva – azt a kérdést vetette fel, hogy közművelődési kiadványuknak, a Havi Szemlének hol a helye: csak Arad és környéke alkotóira figyeljen, vagy tekintsen ki az egész Kárpát-medencére? Egy azonnali reagálás szerint ajánlatosabb lenne szűkebb pátriánkra korlátozódnia.
Faragó Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő a sokrétű informálódási lehetőségre utalva úgy vélte, ezen a piacon kell megtalálnia helyi, pontos és friss tudósításokkal a helyét a Nyugati Jelennek. Ugyanakkor kifejezte azt a meggyőződését is, hogy az online-é a jövő.
A különböző felekezetek képviselői közül Király Árpád római katolikus marosi főesperes kért szót, értékelve a Nyugati Jelen Hitélet oldalát, amely gazdag egyházi hírekkel szolgál.
A kialakult beszélgetés során felmerült a fiatalok minél hatékonyabb bevonása a különböző művelődési tevékenységekbe, többek között azért is, hogy ne vesszen ki az olvasás kultúrája.
A rendezvény alkalmából megjelent A Remember – 150 év aradi magyar sajtó című 2011–2012-es sajtó évkönyv is, amelyet valamennyi résztvevő ingyen kapott meg, és a Jelen könyvesbolt melletti olvasóteremben augusztus 10-ig naponta 10–17 óra között nyitva tartó sajtótörténeti kiállításon is hozzá juthat.
Ebéd után borkóstoló következett a Wine Princess közreműködésével, amelyen Bálint Zoltán élvezetes előadása kíséretében ismerkedhettünk meg egy fehér, egy rosé és három vörös borral.
És nyilván, nem hiányozhatott az ünnepi torta sem.
Aztán előkerült Simonfi Imre hegedűje is, és kezdődhetett a nótázás.
Egy biztos: az idei aradi magyar sajtónap is jól sikerült, amit mi sem bizonyít jobban, mint a már közhelyként gyakran elhangzó búcsúzkodás: Jövőre ugyanitt!
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Nagydíjas magyar termékek kiállítása
A rendezvényen köszöntőt mondott Radetzky Jenő, a Wekerle Terv miniszteri biztosa, a Fejér Megyei Kereskedelmi Kamara elnöke, a Kárpátia-kamara tiszteletbeli elnöke. Szerinte a Kárpát-medencében a gazdasági célok összehangolása a nemzetpolitikát is szolgálja: arra buzdít, hogy a vállalkozók szülőföldjükön maradva érjenek el sikereket. A vándorkiállítással a magyar kreativitást akarják bemutatni, és az erdélyi vállalkozók csatlakozását várják a gazdasági együttműködés elmélyítéséhez.
Gérnyi Gábor, a Magyar Exporthitel Biztosító (MEHIB) marketing-csoportvezetője, a határon túli programok vezető koordinátora emlékeztetett a Magyar Termék Nagydíj történetére: az első évben, 1998-ban, a magyar gazdaság nagyon válságos helyzetben volt, de azóta bebizonyosodott, hogy nehéz körülmények között is lehet jót, tartósat alkotni.
Kiss Károlyné Ildikó, a Magyar Termék Nagydíj Pályázati Iroda ügyvivő igazgatója szerint a tizenöt év alatt 342 magyar termék kapta meg ezt a nemzetközileg is elismert emblémát. A minőségtanúsító védjegy együttgondolkodásra serkent, aminek segítségével a Kárpát-medencében könnyebben vehetjük fel a versenyt a tömegtermeléssel. Az idén 23 pályázati főcsoportban 58 termék kapott díjat, jövőre pedig bekapcsolódik a vendéglátóipar is, ami együttműködésre késztet az egész régióban. A Magyar Termék Nagydíj nemcsak a fogyasztó számára jelent biztonsági garanciát, hanem a termelő számára is közvetett reklám – mondta, hozzátéve: jövőre bevezetik a Régiók különdíját is a minőség, magyarságtudat és környezettisztelet elismerésére, éltetésére.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

A nagyváradi M. M. Pódium Színház előadása
Lári fári... avagy a magyar operett királyai
A nagyváradi M. M. Pódium Színház egy kis lelki melegséget hoz ismét Aradra, ami igencsak ránk fér ebben a téli zimankóban.
Ezúttal a Lári fári... avagy a magyar operett királyai című zenés-táncos előadással lép fel a társulat február 17-én, vasárnap 16 és 18 órai kezdettel a Jelen Ház nagytermében.
„Ha ezeket a sorokat olvassa, azt jelenti, hogy érdeklődött irántunk, felfigyelt az általunk ajánlott lehetőségre, és talán részese lesz előadásunknak mint néző vagy támogató, vagy mecénás. Hiszen ön is a könnyed szórakozás híve. Ebben a nehéz gazdasági helyzetben tudjuk, milyen nehéz önfeledten szórakozni, teljesen kikapcsolódni. Tudjuk, hogy jövedelme egy részét szellemi táplálékra adta. Szeretnénk meghálálni ezt az áldozatot azzal, hogy Lári fári... avagy a magyar operett királyai című előadásunk valóban kikapcsolódást jelentsen. Legyen vendégünk, nézőnk, társunk, a művészetpártoló mecénások társaságának tagja! Jó szórakozást és kikapcsolódást kívánok!” – áll Meleg Attila, az előadás rendezőjének és konferansziéjának a hívogatójában.
Az előadáson Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Kacsoh Pongrác és Huszka Jenő műveiből csendülnek fel részletek Molnár Júlia m. v. és Kele Krisztina főszereplésével, Korda Árpád, Farkas Beatrix, Sajgó-Bezgédi Norbert és Szallós Ildikó közreműködésével.
Jegyek a Jelen Ház könyvesboltjában kaphatók 12 lejes egységáron.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad),

Kiss Károly kordokumentuma
2012-ben jelent meg Kiss Károly agrármérnöknek Ilyenek voltunk mi? című könyve, melyet szülei emlékére írt. „Nem naplószerű ez az írás és nem a családról szól. Saját emlékeimről írok. Lehetnek benne időeltolódások, de így kerek az életem regénye, ahogy emlékszem reá.”
Hajdani iskolatársamtól, Kiss Károly által írt könyvet hozott a posta. Meglepett a tekintélyes küldemény. Súlya 1 kg 400 deka, majdnem egy és fél kiló. Nagysága 29×20,5 cm, oldalainak száma 562, kis betűkkel szedve.
Magát a könyvet a szerző adta ki a temesvári EAST WEST PRINT nyomdájában, 200 példányban. Címe: Ilyenek voltunk mi? Alcíme: „ A küzdelemre felkent daliák” Nem csak a szépre emlékezek… Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak- olvasható. A könyvet szerkesztette dr. M-Kiss András. A borító Gherman Ion designja. Majd következik a kézzel beírt ajánlás: „Ajánlom e könyvet Csomafáy Ferenc volt osztálytársamnak. Emlék a régmúltból. Kiss Károly”. Majd a dátum.
Az eddig leírtakból is láthatjuk, nem egy szilfid munka. Ennek megfelelően, sok mindenről ír a maga szemszögéből, látva mindazt, amit megélt és arra érdemesnek tartott, hogy írásban is rögzítsen. Elérvén azt, hogy tulajdonképpen egy sajátosan megfogalmazott kordokumentumot alkotott, nem is akármilyen módon. Mindannyian a körülöttünk levő élet ránk gyakorolt hatása alatt láthattuk, hallhattuk, tehettük azt, amit belső adottságaink, valamint szerencsénk következtében e földi lét alatt megélhettünk.
Mivel az ember a maga egyediségének következtében mindent, amit megél, egyénien teszi, ez a könyv is magában hordozza azt az egyediséget, amely mondanivalójában is eredeti. Ugyanabban a korban, ugyanolyan körülmények közepette mindenikünk másként látta az őt körülvevő világnak különböző megnyilvánulásait. Talán ez a példa is serkentően hathat azokra, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, azt a plusz munkát, hogy leírják a velük megtörténteket.
Az érettségi után mindenikünk különböző pályát futott be, különböző sikerrel. Mindenikünk élete több kötetes is lehet, hiszen a XX. század talán legzivatarosabb időszakát élhettük át.
Kiss Károly azok közé tartozott és tartozik, akik mindent, ami körülötte történt, igyekezett megérteni és a maga módján, értelmezni. Mivel saját bevallása szerint munkás-paraszt származású, ez a gondolkodás későbbiekben is érezteti hatását, lévén származásilag első nemzedéke azoknak, akik városon születtek, és nevelkedtek. Magukon viselik azoknak a hatásoknak a megnyilvánulásait, melyek a kolozsvári embereket valamilyen módon jól meghatározzák.
Az ősi iskola, a maga tradíciójával, szokás rendjével mind azt eredményezte, hogy végzettjei az események pergésétől függetlenül, tudatosan ennek a gondolkodásnak a hordozói voltak. Amikor valaki, esetünkben Kiss Károly, visszaemlékezéseit, melyeket sok esetben évtizedekkel később, emlékezetből írja, nagy kockázati tényezőt is vállal.
Szándékai nemesek, de az írás megjelenése már felelősség vállalással is jár, mert lehet olvasótáborában olyan, aki a leírtaknak szintén megélője volt, és az eseményeket belső adottságain keresztül mégis másképp élte meg, más hatások érték, mint a szerzőt.
Talán ennek is köszönhető az a végeredmény, ami a könyv elolvasása után az olvasóban megfogalmazódik.
Először is örvendek annak a társadalmi tablónak, melyet a szerző a könyvében, felvázol. Tükrözvén azokat a hatásokat, melyek mindannyiunkat érik ilyen vagy olyan formában. Megismerek egy rakás nevet, mely az égvilágán nekem nem mond semmit, mert amikor már n – szer olvasom. Rendes ember volt… Szinte immúnissá válok.
Számomra példaértékű, ahogy édesanyjáról, feleségéről, fiáról és leányáról, azokról a helységekről ír, ahol tevékenykedett. Itt már kordokumentumok erejével győz meg arról az eseménysor izgalmasságáról, egyediségéről, melyet érdemes elolvasnom. A vidéki élet nem mindennapiságának napi küzdelmeiről, ami végül is hatással van a társadalmi életre.
Anélkül, hogy kihangsúlyozná, társadalmi tablójában felvonultatva különböző személyeket, a tükrözi azt a fura életet, melyet egy elnyomó hatalom ki tudott építeni a különböző egyének segítségével.
A különböző nemzetiségek együttélésének kezelése, még ma is rögös feladat, melyet csak nagyon sok türelemmel, jó indulattal és következetes munkával lehet megoldani.
A világban nem csak országunk, de más országok is keresik azt a kivezető utat, mely minden állampolgárának elfogadható, életet jelenthetne. A könyv szerintem talán egyik legértékesebb része az Egyiptommal foglalkozó fejezete. De ez nem jelenti a székelyföldi események hátrább tolását. Tulajdonképpen mindenik fejezetnek megvan az értelme és a sajátos mondanivalója, melyért érdemes elolvasni.
A könyv utolsó fejezete „Végszó, amelyben megmosom kezeimet”. Arról a belső késztetésről írt, amely az írásra ösztönözte. „Írd le, súgták belülről, a kísérleti nyúléletednek mindazon szakaszát, amelyen keresztül mentél…Sőt részese lettél egy olyan kíméletlen kísérletnek, rombolásnak, amikor nem csak anyagi károk keletkeztek, hanem a lelkeket is rombolták, egy új élet megszületésének hamis jelszavaival”.
Mezőgazdászhoz méltó munka a termés gazdagsága, melynek a hozama is érték.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

„Játszani akarok mostan”
A készülő zivatar, megnyugodott, bár volt némi égi kuglizás, nem mosta el a Nyugati Jelen – Kovách Géza – Baráti Társaság I. Összejövetelét. (Ne nevessen senki a római egyesért és a nagy ő kezdőbetűért.)
Ha vannak egyáltalán kísértetek, azok nem járkálnak, csak lebegnek, kivéve a kommunizmus kísértetét. Lehet, július 11-én délután, a Jelen Ház teraszának ponyvája alatt vagy felett, volt némi kísértetlebegés. A „régi mániák” és hangulatok, azonban kézzelfoghatóan jelen voltak.
Igen, szó volt az egykori hegyaljai kirándulásokról, a tétnélküli, 100%-ban amatőr kosárlabda-, sakk- és labdarugó mérkőzésekről, az eltűnt kávéházakról.
Bejöttek négyen Simonyifalváról, hogy segítsenek tájainkon újra életre kelteni az ősi magyar kártyajátékot, az alsóst. Bognár Levente be is ült közéjük néhány osztásra. Beszállt a Krónikás is. Szidták is kegyetlenül, amiért a blanc adu alsóval indította el a játékot. Az esemény krónikása így tanulta, a játék egykori atyamestereitől, akik éppen Simonyifalváról rajzottak ki s jutottak el Aradra is.
Csernus Imre, D. Nagy Károly, Kiss József, Kiss Károly voltak a bejött „Négyek”. Ismerték néhai Bozóki plébános úr nevét, aki nem egyszer a kártyaasztaltól, akkor kelt csak fel, amikor már harmadjára harangoztak az esti litániára.
Megható tisztelettel beszéltek Kovács Mihály tanító úrról, Kádár Matyiról és Hévízi Pali „szövetkezetesről”. Tudták, hogy a faluban valamikor nyolc billiárd asztalnál karamboloztak, s nagyon kellett igyekeznie a vasárnapi ebéd után annak, aki helyet akart szerezni magának a nagyszámú kártyaasztalok egyikénél.
El tudták mondani annak a három echte sváb simonyifalvai magyarnak a nevét, akik a nehéz időkben is ünneplőbe öltöztek augusztus 20-án, Szent István napján.
Az összejövetel majdnem legfiatalabb résztvevője megkérdezte:
– Miért pont Kovách Géza?
– Márki Sándor, Krenner Miklós, Kuncz Aladár, Fischer Aladár, Kovách Géza voltak a „jelöltek”. A megkérdezettek, közfelkiáltással jelölték Gazsit.
– A többiek kik voltak?
– Na, látja: ezért lett „pont” Kovách Géza a baráti társaság névadója.
Szombat délután, 2013. július 13-án, 15 órakor elkezdődött a „próbajárat”. Rajtunk múlik, hogy ne fusson vakvágányra. Jó hangulatban indult a klubélet, legközelebb július 17-én, szerdán 15 órai kezdettel találkozunk. Keressük a legalkalmasabb napot és kezdési időpontot.
A módosított logó kész, a társasági kódexen dolgoznak, készül a tagsági kártya, körvonalazódnak a tervek, az elképzelések.
Nevet keresünk a klubnak.
Tessék javasolni!
Krónikás
Nyugati Jelen (Arad)

Rácz Éva a MÚRE új elnöke
Ujj János nívódíjas
Elemi anyagi körülmények miatt az elmúlt hét végén Gyergyószárhegyen együtt tartották meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) háromévente esedékes tisztújító közgyűlését és évi szakmai táborát – ez utóbbit a Közösségépítő újságírástémakörrel.
A szakmai tábor pénteken a 130 éve születet Kós Károly hagyatékát bemutató előadással és az ehhez szorosan kapcsolódó dokumentumfilmmel kezdődött, H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója és Szabó Zsolt, a Művelődés ny. főszerkesztője közreműködésével. A szombat délután Az újságíró közéleti szerepvállalása címmel Ambrus Attila vitaindítójával indult, majd Vincze Lóránt Kisebbségpolitika és az EU című előadása következett. A magyarországi dr. Csermák Zoltán, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) Kommunikációs Irodájának főmunkatársa Rólunk-velünk címmel részletezte az anyaország közmédia-politikáját a külhoni magyarság életének minél objektívabb bemutatása érdekében – elképzeléseket körvonalazva és eredményeket felmutatva, köztük a külhoni magyar sajtószolgálat és a tusnádfürdői továbbképző központ beindulását. Igazi vitát – nem véletlenül! – az Etikai vétségek a virtuális térben című előterjesztés váltott ki.
Ezt megelőzően szombaton a kora délutánba nyúlóan került sor – második meghirdetésre – a MÚRE közgyűlésére, amelyen a beszámolók előterjesztése utáni tisztújításon megválasztották az új vezetőségi testületeket és az új vezetőket. Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió magyar adásának szerkesztő-műsorvezetője kapott három évre bizalmat az elnöki tisztségre, Mózes Editet, a marosvásárhelyi Népújság szerkesztőjét megújították a Becsületbíróság elnöki tisztségében, és kialakult az öttagú Végrehajtó Bizottság új összetétele is.
Szombaton este a gyergyószárhegyi Lázár-kastély Lovagtermében ünnepélyes körülmények között adták át az idei nívódíjakat: az írott sajtó kategóriában ezt az aradi Ujj János kollégánk érdemelte ki, míg az elektronikus média kategóriában Kacsó Edith, a bukaresti TV magyar adásának szerkesztője. A Hargita Megyei Tanács és a Gergyószárhegyi Művelődési Központ közös díját Bajna Gyögy gyergyószentmiklósi újságíró, az Oltyán László emlékdíjat Bodolai Gyöngyi, a Népújság szerkesztője kapta.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Centenáriumi könyvtári kiállítás
Főhajtás elődeink előtt
Száz évvel ezelőtt, 1913. október 25-én avatták fel hivatalosan a Kultúrpalotát, amely egy időben múzeumnak, filharmóniának és közkönyvtárnak is helyet biztosított.
Az A. D. Xenopol nevet viselő megyei könyvtár is ezt a dátumot tartja megalakulása időpontjának, és ezt méltóképpen meg is akarják ünnepelni, noha 1970-ben elköltöztették onnan, és a jelenlegi azóta már a második székhelye. A városi közkönyvtárként mintegy 1500 kötettel induló intézmény ma megyeiként már több mint 500 ezer kötettel rendelkezik, köztük nem egy ritkasággal. Ezek közül is sokat bemutatnak, egyéb dokumentumok mellett azon a jubileumi tárlaton, amely hétfőn délután nyílt meg a megyei könyvtár Klió Termében.
Florin Didilescu, a könyvtár igazgatója az intézmény jelenlegi munkatársai hitvallásaként jellemezte a kiállítást, amely egyrészt ünnep, másrészt szívből jövő, őszinte főhajtás mindazok előtt, akik az évek, évtizedek során adományaikkal gazdagították az aradi közkönyvtár állományát.
Bognár Levente alpolgármester úgy vélte, a Kultúrpalota – mint Arad emblematikus épülete – ünnepének fontos mozzanata ez a kiállítás, amely ugyanakkor azt is igazolja, hogy van alapja annak az álomnak, amely célul tűzte ki az Európa Kulturális Fővárosa cím elérését.
A kiállítás 23 tárlóban mintegy 180 régi kötetet mutat be, köztük egy 1499-ben megjelent inkunábulumot (ősnyomtatványt) is, mindezekhez járulnak dokumentumok másolatai, a tárlók fölött az adományozók portréi, nem utolsósorban a könyvtár mai tevékenységét illusztráló kiadványok is.
A könyvtár százéves történetét Ligia Margea könyvtáros, a tárlat megálmodója és kivitelezője ismertette tömören, nem feledkezve meg a Kölcsey Egyesület meghatározó szerepéről, amelynek könyvtára az induló állományt képezte, aztán az Orczy, a Vásárhelyi-Atzél, Francisc Vörös de Farad, majd a Fábián Gábor, a Mocioni, később az A. D. Xenopol, Coriolan Petranu, Iosif Moldovan, Czárán Gyula, Ioan Tomuţia, Gheorghe Ciuhandu családoktól származó értékes könyvekről.
A most bemutatott legrégebbi könyv a Francisc Vörös de Farad (így szerepel az ex librisében) könyvtárából származik a már említett 1499-es kiadású, latin nyelvű ősnyomtatvány a trójai háborúról szól. Eredeti tulajdonosáról, sajnos, a szervezők nem tudnak semmi közelebbit. Érdekes az a dokumentum is, amelynek eredetije a megyei múzeum tulajdonában van, és amely egy 1913. március 14-i Jegyzőkönyvben rögzíti, hogy a Kölcsey Egyesület Arad szabad királyi város tulajdonába „átmenti” könyvtárának állományát.
Egy beszámolóban, természetesen, nem lehet mindent összefoglalni, sok minden megtudható a tárlatnyitó alkalmával megjelentetett színvonalas katalógusból is. De a legbiztosabb megtekinteni ezt a tartalmas kiállítást, amely november 8-ig látogatható hétköznapokon 9–17 óra között.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)