A román nyelv és irodalommal megkezdődnek a VIII. osztályt végzettek országos záróvizsgái, amelyek eredményétől függően a tanulók közép- vagy ipari iskolában folytathatják tanulmányaikat. A nyolcadik osztályt végzett diákok országos tesztjére Fehér megyében összesen 120 magyar tanuló jelentkezett vizsgára, közülük 57-en a Bethlen Kollégium végzettjei. Több mint 4400 diák vett részt Hunyad megyében a képességvizsgán, közülük 63-an a magyar tagozaton végezték a nyolcadik osztályt: 33-an Déván, 16-an Vajdahunyadon, 6-an Lupényban, 5-en Vulkánban, 3-an pedig Petrozsényban vizsgáznak. Temes megyében nyolcezernél valamivel több nyolcadik osztályos tanuló vesz részt a képességvizsgákon. Ebből 79-en magyar tagozaton fejezték be az általános iskolát – tájékoztatott Kiss Ferenc tanfelügyelő (tulajdonképpen 89-en jártak magyar nyolcadikba, de tízen megbuktak valamilyen tantárgyból, így ők nem vehetnek részt a teszteken). A tanulók közül 69-en a Temesvári 12-es számú Általános Iskolában létrehozott központban vizsgáztak, három igazfalvi diák a facsádi líceumban, a nagyszentmiklósi magyar tagozat hét tanulója meg a helybéli 2-es számú általános iskolában. /Megkezdődtek az országos záróvizsgák. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 19./

Közzétették a nyolcadikosok záróvizsgáinak országos eredményeit. Arad megyében 3996-an vettek részt tesztvizsgán, közülük 177-en magyar tannyelvű vagy tagozatos iskolákban végeztek. A magyar diákok közül valamennyi sikertelenül szereplő /56 fő/ román nyelv és irodalomból bukott. A magyarul VIII. osztályt végzettek 68,36 százalékos átmeneti arányt értek el, jócskán elmaradva a megyei átlagtól. Temes megyében 6600 nyolcadik osztályos vett részt a képességvizsgákon, közülük 78-an végeztek magyar iskolában. A magyar tagozatosak 82 százaléka átment, jelezte Kiss Ferenc tanfelügyelő. /P. L. Zs. : Közzétették az országos záróvizsgák eredményeit.; Ismét a román volt a mumus. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 25./

Temes megye 14 településének 16 iskolájában folyik magyar nyelvű oktatás (is). Önálló magyar tannyelvűnek három nevezhető: az ötvösdi elemi, az óteleki nyolcosztályos, valamint a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum, amelyben első osztálytól az érettségiig anyanyelvükön tanulhatnak az iskolaköteles magyar gyerekek Kiss Ferenc tanfelügyelő szerint optimizmusra ad okot, hogy nem rosszabbodik a helyzet. “Ahol az elmúlt tanévben volt magyar elsős, ott idén is lesz,– mondta Kiss Ferenc, a kisebbségi oktatáson belül a magyar nyelvűért felelős tanfelügyelő. – Elsőbe egy gyerek is beiratkozhat, legfeljebb szimultán osztály lesz, összevonva egy másik évfolyammal. ” Nem túl rózsás a helyzet, aminek az okai demográfiai, társadalompolitikai és szociális kérdésekben keresendők. Önálló magyar első osztály a múlt tanévben Temesváron a Bartókban, az 1-es és a 26-os számú iskolák, valamint Lugoson az 5-ös és a végvári általános iskola tagozatán volt, és úgy néz ki, hogy most is lesz. A már említett iskolákon kívül a következő településeken/intézetekben folyik oktatás magyar nyelven: Szapáryfalván, Pusztakeresztúron, Nagycsanádon, Nagybodófalván, Dettán, Zsombolyán (elemi), Újszentesen, Igazfalván, Nagyszentmiklóson (általános). Átlagosan ezer körüli Temes megyében a magyarul tanulók száma (a múlt tanévben 1051-en voltak), aminek majdnem a fele 1–4. osztályos. /Pataky Lehel Zsolt: Temes. Fenntartható állapot. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 31./

Helyi közösségeket és népeket összekötő Bega címmel szervezett október 5-én helytörténeti konferenciát a temesvári székhelyű Szórvány Alapítvány. Előkészületben áll Jancsó Árpád temesvári mérnöknek, helytörténésznek az “elkényeztetett folyó”, a szabályozott medrű Bega történetével foglalkozó könyve. A Szórvány Alapítvány PHARE-támogatást nyert egy, a csatorna mentén élő romániai és szerbiai települések közösségeit érintő projekthez. “Azért is fontos és kedves számunkra ez a folyó, mert a Bánságnak mind a romániai, mind a szerbiai részén élő nemzetiségek kötődnek valamilyen módon hozzá” – mondta Bodó Barna alapítványi elnök a megnyitón. Pomogáts Béla irodalomtörténész, az Anyanyelvi Konferencia elnöke egy másik folyóról értekezett: a Duna szerepéről, mítoszáról a magyar irodalomtörténetben, Vekov Károly történész (kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem) a folyók és térségek történelmének összefonódásáról beszélt, Jancsó Árpád a Bega történetéről szólt, Kiss Ferenc temesvári földrajztanár képes vetítéssel egybekötve mutatta be a Begát, /P. L. Zs. : Bega menti helytörténet. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 6./

A vasúti közlekedés történetének, a Temesvár–Nagykikinda–Szeged nyomvonal átadása 150. évfordulójának szentelték a szerkesztők a Szórvány Alapítvány kiadásában Temesváron megjelenő Régi(j)óvilág regionális honismereti szemle idei második számát. A vasút megjelenéséről, az indóházak és állomások építéséről, a régió vasúti hídjairól, a bánsági helyi érdekű járatokról Jancsó Árpád és Kiss Ferenc, az aradi állomás, valamint az arad-hegyaljai motorvonat történetét Ujj János, illetve Puskel Péter írta meg. /“Száz vasútat, ezeret!” = Nyugati Jelen (Arad), okt. 9./

Október 31-én tartották Szatmárnémetiben, a Szamosnegyedi református templomban a reformáció emlékünnepe alkalmából az istentisztelet, Tőkés László püspök igehirdetésével. Ünnepi köszöntőket mondott Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere és Schönberger Jenő, szatmári római katolikus megyés püspök is. „Bethlen Gábor iskolaalapító nagyfejedelem” címmel előadást tartott Kónya László főtanfelügyelő-helyettes, a nemrégiben megalakult Bethlen Gábor Társaság elnöke. Az előadásokat ünnepi műsor követte több kórus fellépésével. Az ünnepség a templomkertben folytatódott Bethlen Gábor szobrának leleplezésével. Az ünneplőkhöz szólt Thoroczkay Sándor, a Szent István Kör tiszteletbeli elnöke, Kereskényi Gábor, a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke, valamint Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója. Az ünnepség végén leleplezték, megáldották és megkoszorúzták a nagy erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor mellszobrát. /Márkus Mónika: Ünnepélyes szoboravató a reformáció emlékünnepén. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 1./ „Miért állítottunk szobrot Bethlen Gábornak? Túl azon, amit az egész magyarságért, különösen az erdélyiekért tett, azért is, mert személye nagyon szorosan kapcsolódik Szatmárnémetihez és vidékéhez. A szatmári református iskolát és kórházat több adománnyal támogatta” – fogalmazott avató beszédében Kónya László tanár, a szatmári Bethlen Gábor Társaság elnöke. A szobor állítását a fejedelemről elnevezett civil szervezet és a Szamos-negyedi református egyházközség, élén Bogya Kiss Ferenc lelkésszel kezdeményezte, főtámogatója pedig a helyi RMDSZ, a kivitelezéséhez szükséges összeget jobbára közadakozásból teremtették elő. Alkotója Erdei István szatmári szobrászművész. Bartha Sándor fideszes képviselő, Budapest V. kerülete beszédében az RMDSZ-t támadta. Ekkor többen kivonultak a templomból, köztük Schönberger Jenő katolikus püspök és Ilyés Gyula polgármester is. /Sike Lajos: Bethlen óvja Szatmárt. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 1./

Új vezetőséggel kezdi a 2008-as évet Temesváron a Geml József Társaskör. Az elmúlt hét végén tartotta éves beszámoló közgyűlését a Sági úti negyed és részben a Józsefváros magyarságát összefogó civilszervezet. Marossy Zoltán alprefektus, a Társaskör elnöke beszámolt az előző év rendezvényeiről, az RMDSZ-szel közösen használandó székház felújításában elért eredményekről, de a problémákról is. A felújított épületben könyvtárat és klubhelyiséget is szeretne működtetni a tagság. Marossy Zoltán sokrétű elfoglaltsága miatt nem tudja vállalni az elnöki tisztséget, a tagság Kiss Ferenc tanfelügyelőt választotta elnöknek. /(Sz. I.): Tisztújítás a Geml József Társaskörben. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 21./

Földes György könyvét olvasva (Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989) sok ismerős névvel találkozott Kántor Lajos, másokat hiányolt. Földes ezeknek az évtizedeknek a diplomáciatörténetét tárta fel elsősorban, de sűrűn kitért belpolitikai vonatkozásokra, a korabeli kultúra, az irodalom szereplőire is. Balogh Edgár bizonyára másképp olvasná ezt a Földes-tanulmányt, hiszen ő bizalommal fordult Kádár Jánoshoz. Kántor Lajos egyetlen személyes élménye a Kádár vezette hivatalos küldöttség 1958. februári kolozsvári gyorslátogatásához fűződik, amikor Kádár az állomástéren így kezdre beszédét: Itt, Kolozsvár főterén… E sajátos tájékozottságról tanúskodó szavakat számosan hallhatták, ünneplésre kirendeltek. A kádári időkből egyik emléke Kántor Lajosnak a Bibó-emlékkönyv1981-ből, amely szamizdatban maradt. Molnár Gusztávval és Szász Jánossal hárman szerepeltek benne Romániából. Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész hatalmas dossziéja az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából nyilvánosságra került. A Tiszatáj, illetve a „Subások” név alá gyűjtött megfigyeltek (Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Für Lajos, Ilia Mihály) ügyéről van szó. Ilia ellen a vád az volt, hogy a külföldi magyarság sorsával, irodalmával foglalkozik, egyetemen erről előadásokat tart. Külön bűne volt, hogy a Tiszatáj című folyóiratot ennek a törekvésnek a szolgálatába állította. Ezért 1975-ben, eltávolították a folyóirattól. Ilia Mihály kolozsvári barátainak leveleit fölbontották, elolvasták. Ilia Mihály neve nem szerepel Földes György könyvében. /!/ Száraz Györgyről, a Kortárs volt főszerkesztőjéről viszont szó van, a hírhedett Lancranjan-könyvről a budapesti Valóságban írt kritikai elemzése kapcsán. Száraz György írást kért Kántor Lajostól az egyre szaporodó magyarellenes, gyűlöletet szító román regényekről. Kántor teljesítettem a kérését, Fodor István álnéven írása megjelent a Kortárs 1988. júliusi számában. Emlékezetes volt az 1980. június eleji gyergyószárhegyi tanácskozás: a jelen lévő romániai magyar írók, szerkesztők az egyre elviselhetetlenebb romániai valóságról, a magyarok „elcsángósodásáról” cseréltek tapasztalatokat. A tanácskozás jegyzőkönyve megjelent nyomtatásban, a Korunk 1980. szeptemberi lapszámában. Ezekre nem tért ki Földes György. A legtekintélyesebb, a legnagyobb hatású megszólaló Illyés Gyula volt, megnyilatkozásai a nemzeti kérdésben jelen vannak Földes könyvében, a korabeli magyar pártvezetés reagálását sem hallgatja el a szerző. Valószínűleg többet érdemelt volna Szabédi László a magyar–román viszony tárgyalásakor, mint az 1959-es öngyilkosságára utaló egy mondat. Csoóri Sándor – Illyés Gyula örökségét magára vállalva – számos alkalommal foglalt állást a határon túli magyarok érdekében, a szomszédos országok nemzeti kisebbségeket elnyomó politikája ellen, kárhoztatva a magyar hivatalosság közönyét. /Kántor Lajos: Rólunk (is) szól a történet. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 16./

Temesváron a városhoz kötődő két jeles személyiség születésének évfordulója kapcsán rendeztek művelődéstörténeti vetélkedőt május 30-án az általános iskolásoknak: Kós Károly műépítész, grafikus, író és politikus 125 éve született Temesváron, Geml József, a város első világháború alatti polgármestere pedig 150 éve született Temesrékáson. A vetélkedőt a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet és a Geml József Társaskör szervezte. A tanulókat a Kiss Ferenc tanfelügyelő (a társaskör elnöke), Bíró Anita rajztanár, Szekernyés Irén, a magyar színház irodalmi titkára és Marossy Lóránt (a TEMISZ részéről) alkotta zsűri pontozta. /Pataky Lehel Zsolt: Kós Károlyból és Geml Józsefből „vizsgáztak”. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 31./

Kiss Ferenc, a magyar nyelvű oktatásért felelős tanfelügyelő a Nyugati Jelennek elmondta: Sok olyan tanári állás van, amelynek nincsen címzetes, kinevezett gazdája, de jelentkező minden állásra van. Nagyobb változások nem lesznek, az állásokra többnyire ugyanazok a tanárok pályáznak, akik előző évben is tanítottak az illető iskolákban. A legnagyobb hiány a címzetes magyar nyelvtanárokból van, a vizsgája két jelentkezőnek sikerült ugyan, de nem érték el a 7-es osztályzatot, így idén is helyettesítők maradnak. Valamennyi temesvári iskolában, de Nagyszentmiklóson, Végváron, Óteleken is van megpályázható magyartanári állás, ezeket helyettesítők fogják továbbra is betölteni. Pataki Zoltán: Hiánycikk a címzetes magyartanár. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 20./

Szeptember 29-én tartotta idei őszi évadja első összejövetelét Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság. A mai magyar nemzettudatról beszélt felkészülten Székelyhidi Ágoston Nemzettudat és nemzetpolitika 1988-2008 című előadásában. Az előadó aktív résztvevője volt az 1956-os forradalomnak, ezért börtönbe is került. A kilencvenes években kétkötetes munkában dolgozta fel a forradalmat. Az 56-os Emlékbizottság elnöke, a rendszerváltás előkészítésében is részt vett, a Magyar Demokrata Fórum alapító-tagja. 1956-ban a debreceni egyetem volt az első, amely meghirdette a forradalom húsz pontját. Ebben először és ott egyedül szerepelt az a követelmény, hogy a mindenkori magyar állam vállaljon felelősséget a határon túli magyarokért. Székelyhidi Ágoston Kiss Ferenccel és Für Lajossal állította össze 1956-ban a húsz pontot. Az '56-os forradalom talán a világ első és egyetlen konzervatív forradalma volt. A magyar öntudat helyreállítását tűzte ki célul, valóban népi-nemzeti forradalom volt. -1988 fordulópont volt a magyar történelemben és a magyar öntudat történelmében. 1956 után először erdélyi menekültek tudatosították azt, hogy ez nem Magyar Népköztársaság, hanem Magyarország. Ez a felismerés az erdélyi menekülthullámnak köszönhető. A vesztesek győzelme volt, a korszaké, amely felrázta a magyar öntudatot. Most, 2008-ban, Európában is nagy kérdésre készülünk. Jövőre dől el, hogy Európa a '92-es egységesítés után föderáció lesz-e, vagy konföderáció? Ha nem az államok együttműködő szervezete akar lenni, az számunkra hátrányos. Most az amerikai válság miatt Európa birodalommá akar válni. Ez pedig rossz lesz a nemzeteknek– mondta az előadó. „Magyar az, aki vállalja” – mondta Illyés Gyula. 1992 óta a nyugati magyarság körében a közösség- és nyelvvesztés 22 százalékos. A szórványmagyarság világában a közösségvesztés 18 százalékos, a nyelvvesztés 20. A magyarság által összefüggően lakott területeken is megjelentek a szórványosodás jelei. A nemzettudat és a nemzetpolitika kölcsönhatásban működik. A nemzetpolitika rosszabbul áll, mint a nemzettudat. Antall József nemzetpolitikai kiállása és akarata néhány hónap után puccshoz vezetett, amit annak idején taxisblokádnak neveztek. 1988 után a magyar nemzetpolitika hamis alternatívákat állított fel. Ezek arra valók, hogy a nemzetben gondolkodó fiatal nemzedéket eltávolítsa a felelősségtől és a magyarságot szembeállítsa Európával. A szembeállított tételek hamis alternatívák: centrum a periféria, modernség a hagyományelvűség, piaci sikeresség a szellemi érték ellenében. Ezen hamis alternatívák a nemzettudatot cselekvésképtelenné változtatják. Intézményes nemzetpolitikára van szükség. A nemzetvesztés közösség- és intézményvesztés, és mint ilyen: halálos. Ezért kell a nemzettudatot megőrizni, helyreállítani. Nem szabad elveszítenünk az intézményeinket. /Nagy Botond: Szerves folytonosság: a vesztesek győzelme. Lebilincselő előadás a Kultúrpalotában. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 8./

Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei elnöke bemutatta az új elnökségi tagokat, akik közül Szász Enikő (művelődési alelnök), Kiss Ferenc (oktatási alelnök) és Szabó Ferenc (temesvári szervezési alelnök) vettek részt sajtókonferencián. A megyei elnök elmondta, hogy a legutóbbi TKT ülés résztvevői elfogadták a Temes megyei szervezet megerősítését célzó stratégiát, amelynek lényege Temesvár, illetve a megye körzetesítése és egy-egy felelős szervező kinevezése minden körzetben. 7000 aláírással támogatják a Temes megyei magyarok az RMDSZ EP-listáját, ami 2000-rel több az elvárt 5000 aláírásnál. /Pataki Zoltán: Szervezési újítások az RMDSZ-nél. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 2./

Temesváron éves beszámoló és tisztújító közgyűlését tartotta a Geml József Társaskör most, a józsefvárosi RMDSZ Házban, amely Geml székházként is működik. Kiss Ferenc elnök, tanfelügyelő megtartotta az előző évre vonatkozó beszámolót. A tisztújítás nem hozott lényeges változást: a régi vezetőséget (Marossy Zoltán, Kiss Ferenc, Szekernyés Irén, Venczel Hajnal, Welebny Erzsébet) erősítette meg tisztségében a tagság. Az elnöki teendők visszakerültek Marossy Zoltánhoz, aki alprefektusi elfoglaltsága miatt mondott le ezekről időlegesen. /Pataki Zoltán: A Geml Társaskör közgyűlése. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 27./

Egyhetes citeratanfolyam indult Resicabányán az RMDSZ székházának is helyet adó Magyar Művelődési Házban gyermekek és felnőttek számára egyaránt. Kiss Ferenc Gyuláról érkezett a tanfolyam lebonyolítására. Resicabányán a citerakultúrának múltja is van, mert három évtizede Sebestyén Lajos zenetanár néhány fiatalt megtanított citerázni a Cziczeri Béni Művelődési Együttes keretében. /Makay Botond: Szegedi citerások is fellépnek Péter-Pálkor. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 24./

Budapesten, a kőbányai református templom kertjében július 26-án, vasárnap kopjafát avattak a Mezőség apostola, Kövesdi Kiss Ferenc /1913–2004/ emlékére. Az ötlet dr. Papp Vilmos nyugalmazott kőbányai lelkésztől, teológiai professzortól, a Magyar Református Presbiteri Szövetség volt elnökétől származik, aki évtizedeken át hűséges támogatója volt Kiss Ferenc mezőségi kutató- és szervező munkájának. Az avatóünnepségen a Horváth Márton polgármester vezette mezőségi mócsi és mezőkeszüi vegyes tánccsoport lépett fel. A templomban Kiss Ferenc életéről és tevékenységéről, műveiről és a Mezőségről készült kiállítás fogadta az érkezőket. Papp Vilmos közbenjárása révén a Magyar Református Presbiteri Szövetség támogatásával 1995-ben jelent meg Kövesdi Kiss Ferenc első Mezőségről szóló kötete: Még szólnak a harangok! A már vaskosabb másodikat a Kiss Ferenc iránti tiszteletből a Kőbányaiak Kőbányáért Egyesület adta ki 1997-ben, Riadóra szól a harang! címmel. Ezek a kötetek ihlették a Kráter Műhely Egyesületet, amely Kövesdi Kiss Ferencnek a Mezőségről készült, száz évre visszatekintő monográfia teljes szövegét jelentette meg 500 oldalon. A tizenegy gyermekes székelykövesdi család ötödik gyermekét Isten választotta ki a szolgálatra – hangzott el dr. Papp Vilmos ismertetőjében, aki felidézte Kiss Ferenc hányatott életét. Kiss Ferenc ahol megfordult, nemcsak a gyermekeket, hanem a fiatalokat, szülőket is nevelte, dalárdát szervezett, színdarabokat tanított be, gazdasági ismeretekre oktatta a közösséget. Többször bejárta Mezőség mind a 147 települését, s összegyűjtötte a fellelhető adatokat a népesség alakulásáról, templomokról és iskolákról, papokról és tanítókról, dalárdákról és egyesületekről. Munkája nem puszta adattár, hanem nemzetmegtartó, családmegtartó biztatás arra, hogy a szórványról nem szabad lemondani. Azt vallotta, hogy „a Mezőség népünk szíve! S ha e szívvel baj történik, odalesz Udvarhely és Várad, Somogy és Zala”. A dalárdákról, kórusokról szóló kötete még kiadásra vár, s megérdemelné, hogy a Mezőségen is méltó emléket állítsanak Kiss Ferencnek. /Bodolai Gyöngyi: A Mezőségtől Kőbányáig. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 28./

Megszűnik a magyar oktatás Temesvár két általános iskolájában
A magyar tagozatokat ősztől Temes megye egyetlen önálló magyar nyelvű tanintézményébe, a Bartók Béla Elméleti Líceumba költöztetnék át. A temesvári 1-es számú általános iskolában vagyunk, a második osztályban. A város legrégibb tanintézményében tavaly ősszel már nem indult első osztály.
- 1990-ben az iskolánk magyar tagozatán még két-két osztály is működött párhuzamosan, mára azonban annyira lecsökkent a gyermekek száma, hogy a minimumot, azaz a tíz gyermeket sem tudjuk összegyűjteni egy-egy osztályhoz – közölte Plopeanu Georgeta, a Temesvári 1. Számú Általános Iskola igazgatója.
A magyar tagozaton most 7 és 10 közötti egy-egy osztály létszáma. Az új iskolai finanszírozási rendszer pedig már nem teszi lehetővé Romániában az ennyi gyerekkel működő városi osztályok megtartását. A decemberben megjelent kormányhatározat szerint a tanári fizetéseket az határozza meg, hogy mennyi diák van egy iskolában. Városi szinten 25-ös létszámú osztályokkal számolnak.
- Ennek az a következménye, hogy egyszerűen nem lesz elég nagy az az összeg, amelyet az iskola meg fog kapni azért, hogy a tanári fizetéseket biztosítsa – magyarázta Kiss Ferenc magyar nyelvű oktatásért felelős tanfelügyelő.
A rendelkezésnek elsősorban a kisebbségi nyelvű oktatás esik áldozatául. Így az iskola magyar tagozatának szeptembertől át kell költöznie a Bartók Béla Líceumba. Ugyanebben a helyzetben van a 26. Általános Iskola is. De nemcsak a kisebbségi iskolák, hanem a művészeti és az alternatív iskolák is a kötelező gyereklétszám alatti osztályokkal működnek. Az RMDSZ abban reménykedik, hogy sikerül majd megtalálni a megoldást a finanszírozásukra. Kérdés továbbá, hogy mi lesz a felszabadult tanerővel.
- Mi, mind az RMDSZ elnökségének, mind a pedagógus szövetség vezetőségének elküldtünk egy javaslatcsomagot, amely erre a módosításra vonatkozik. Kiemelten kezeltük a szórványkérdést, hiszen minket ez érdekel elsősorban – mondta Halász Ferenc, a Temes Megyei RMDSZ elnöke.
- Mindenképp pozitív volt a hozzáállása a temesvári önkormányzatnak, a polgármestereknek és a tanácstagok azon részének, akikkel erről beszéltünk. Egyhangúan azt nyilatkozta mindenki, hogy a temesvári hagyományos oktatási formákat – értem ez alatt a kisebbségi oktatást, az alternatív oktatást, a művészeti oktatást -, mindenképpen támogatni kell – jelentette ki Szabó Ferenc, az RMDSZ helyi tanácsosa.
Ezek szerint arra is van lehetőség, hogy az önkormányzat megszavazza a fenntartásukhoz szükséges jelentős összeget a városháza saját költségvetéséből. Erről egyelőre egy elvi döntés született, amelyet február 23-án a közgyűlés vagy megerősít, vagy nem. Amennyiben igen, akkor a 2010-es évre a probléma anyagi oldalát megoldották, de ez hosszú távon nem nyújt megoldást.
- Ez így lehetetlenné teszi a működését a kisebb létszámú nemzetiségi iskoláknak, aminek pedig nem is annyira hosszútávon, de rövid- és középtávon olyan negatív következményei lesznek, melyek kihatnak a magyar közösségre. Ha azt mondom, hogy megtizedeli a magyar közösséget, akkor még optimistán fogalmaztam – mondta Szabó Ferenc.
Egyelőre a legjobb megoldásnak mindenki számára az tűnt, ha a tagozatokat átköltöztetik a temesvári Bartók Béla Líceumba. Az iskola megerősítésének pozitív vetülete lenne, hiszen az I-VIII. osztályban párhuzamos osztályok indulhatnának, amire eddig nem volt lehetőség. Itt máris lázasan készülnek az átköltöztetett osztályok befogadására.
- A három iskola már most megkezdte az együttműködést annak érdekében, hogy minél gördülékenyebben történjen meg ez a változtatás. Szülőkkel találkoztunk, pedagógusokkal találkoztunk, és a teljes előkészítést a három intézmény pedagógusai közösen fogják elvégezni – hangoztatta Virginás-Tar Judit, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója.
Mivel fennáll annak a veszélye, hogy a szülők esetleg nem vállalják majd a lakhelyüktől távolabb eső Bartók Béla Líceumba való utaztatást, a vezetőség megoldásokat keres iskolabuszok beindítására is. A temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumot az elmúlt két évben kívül-belül teljesen felújították, sőt a tetőtér átalakításával újabb osztálytermeket is hoztak itt létre. Így Temes megye egyetlen önálló magyar tanintézménye ma Temesvár egyik legjobban felszerelt iskolája.
Duna TV. Forrás: Erdély.ma

Szórványbiztosok kellenek
A szórványbiztosi intézmény létrehozását szorgalmazta a hét végén Déván és Vajdahunyadon zajlott háromnapos konferencián Szabó Csaba, a közszolgálati televízió (TVR) kolozsvári munkatársa.
A Hétköznapok a szórványban című rendezvényen újságírók, lelkészek, önkormányzati vezetők és politikusok találkoztak, megoldást keresve az asszimiláció megfékezésére. Szabó Csaba, aki egyben a Szórványtengely alapítója, a szórványfelelősök kinevezésében látja a kérdés nyitját.
Az intézmény nem új keletű; hatvan évvel ezelőtt hasonló megbízást kapott a magyar államtól Kövesdi Kiss Ferenc is, akit hosszú és kitartó munkájának köszönhetően sokan a Mezőség apostolaként emlegettek. A jelenlegi elképzelés szerint a szórványbiztos több lenne a falufelelősnél: a tisztség viselőjére a kisebb vagy nagyobb, elszórványosodott régióban élő magyarság gondjainak megoldása hárulna.
Fizetett szórványfelelősök
Az ötlet a rendezvény házigazdájának, Winkler Gyula EP-képviselőnek is tetszett. Az RMDSZ vajdahunyadi politikusa belátta, hogy az elvándorlás és a beolvadás nemcsak mennyiségi, hanem minőségi romlást is okoz az adott közösségben. Ez annak tudható be, hogy általában az értelmiségiek hagyják el a kilátástalanságra ítélt településeket, régiókat.
„Egy fizetett alkalmazottról lenne szó, aki a környék valamennyi magyarjának az ügyét-baját intézné. Nem muszáj ennek feltétlenül az idős RMDSZ-elnöknek vagy hozzátartozójának lennie, lehet akár egy talpraesett, jóérzésű román ember is” – vázolta elképzeléseit Szabó Csaba. Megítélésében azonban nagyon fontos lenne, hogy a kiválasztott személy ne önkéntes alapon végezze munkáját, így tevékenységéért elszámoltathatóvá válna.
A tévés szakember szerint az erdélyi magyarság sokat tanulhatna az itt maradt szászoktól. Míg Szeben megyében már csak feleannyi német él, mint magyar, a szász közösség csendes, de kitartó munkájának köszönhetően 76 óvodai csoportot indított be. Ezzel szemben a magyar csoportok száma mindössze nyolcra tehető.
A szórványban is vannak sikertörténetek
A háromnapos rendezvényen kiderült: a szórványban is vannak sikertörténetek. Egyike ezeknek a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport létrehozása és működtetése. Ezt a környék magyarsága a semmiből álmodta meg és hozta létre, a román és a magyar állam mindössze a végső fázisban segédkezett. A tanintézetben ma már több mint 600 helyi és környékbeli diák tanul – óvodától érettségiig. A szűkölködő szülők gyerekein pedig a szintén dévai székhelyű Szent Ferenc Alapítvány segít, melynek munkáját messze földön értékelik és támogatják.
Ehhez viszont Böjte Csaba atyának évi 120 ezer kilométert kell utaznia, míg igazgató kollégájának, Karda Róbertnek 75–85 ezret. Utóbbit a Székelyföldről „importálta” a dél-erdélyi város. Szintén a szórványért hagyta ott a Gyergyói-medencét Balázs Bécsi Attila is, aki a szamosújvári Téka Alapítványt irányítja. „Táncházszervezéssel kezdődött: egy szovjet lemezjátszóval és egy magyar bakelitkoronggal vágtam neki. A táncház viszont csak eszköz volt, nem cél. Ma már öt intézményünk van, művelődési és oktatási központot működtetünk” – mutatta be a mezőségi megvalósításokat Balázs Bécsi.
Megítélésében a szórvány kérdésein akkor lehet hatékonyan segíteni, ha az adott közösséget is meghallgatják. „A lényeg, hogy ne fentről erőltessék ránk a szórványstratégiát. Már csak azért sem, mert a szórványban felvetődő kérdéseket nem lehet egy kaptafára húzni, minden közösségben más” – hangsúlyozta a Szamosújváron tevékenykedő pedagógus.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Hétköznapok a szórványban
A sajtó vagy kiemelkedő rendezvények kapcsán, vagy a halálra ítélt falvak fölötti kesergés okán szokott a szórványról beszélni. A hétköznapokról azonban kevés szó esik, holott a megmaradásért folytatott küzdelem a hétköznapok valósága, amit az emberek komoly munkával vívnak meg. Hunyad azon dél-erdélyi megyék közé tartozik, ahol a lakosság 5 százaléka magyar nemzetiségű, de a földek 25 százalékát magyar nemzetiségűeknek szolgáltatták vissza, ahol számon tartják egymást az emberek, s ahol olyan intézményeket sikerült tető alá hozni, amelyek a magyar és hitbéli oktatást szolgálják. Talán ezért is kapott létjogosultságot az a médiakonferencia, amelyet Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője hívott össze Hétköznapok a szórványban témakörben.
Mit jelent Hunyad megyében magyarnak lenni?
– Trianonról, a magyarság sorsáról a szórványban sokféleképpen lehet megemlékezni, de a legjobb a jövőbe tekintés. Ha a demográfiai alakulást vizsgáljuk, elmondhatjuk, hogy 1992-ben 35.000 magyar élt Hunyad megyében, tíz évvel később már csak 24.000-en voltak, ma 20.000 körüli lehet a számuk. A magyarok számának csökkenése nem bátortalanította el a közösséget, hanem összefogásra késztette. Mit jelent Hunyad megyében magyarnak lenni? Olyan létet, amely három pillérre támaszkodik: az egyházra, az iskolára és a közösségi-politikai pillérre.
Így jöhetett létre a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont – amelynek története egy külön szeminárium anyagát képezheti –, ahol kizárólag magyar nyelvű oktatás folyik. A szórványközösségek kis szavazati arányuk miatt nem kerülhetnek be az önkormányzatba, viszont a közképviseletet kormányzati részvétellel ki lehet egyensúlyozni – mondta Winkler Gyula EP-képviselő, aki hozzátette, hogy tudomásul kell venni, az erdélyi magyaroknak három fővárosuk van: Bukarest, Budapest és Brüsszel, de Bukarestben születnek a döntések, ott szavazzák meg a törvényeket, amelyek kisebbségi sorsunkat meghatározzák.
Ingyenes sajtótermék szórványmagyaroknak
A Szórványközösségeink jelene, sajtó a szórványban, szórvány a sajtóban témában Karácsonyi Zsigmond, lapunk helyettes főszerkesztője, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke elmondta, hogy a szórványmédia a gazdasági válság közepette fokozott veszélyben van, ami különben a teljes kisebbségi médiára érvényes. Meg kellene találni annak a módját, hogy barátságosabb gazdasági környezet alakuljon ki a közszolgálatiságot felvállaló magyar sajtó számára. A MÚRE elnöke az európai parlamenti képviselő támogatását kérte ahhoz, hogy az írott sajtó támogatási lehetőségeit is felvethessék Brüsszelben.
A szórványsajtó számos problémával küzd, nincs megfelelő periodicitás, nincsenek képzett újságírók, a küldetéstudattal megáldott lármafák kiégnek. A lapokból, az erdélyi szórású központi lapokból sem kel el 150-200-nál több egy-egy településen, ami az érdektelenségnek és az elvándorlásnak tudható be – hangzott el Karácsonyi Zsigmond előadásában.
Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője párhuzamot vont a Brassó és Hunyad megyei szórvány között.
– Annyi magyar ember él szórványban, mint tömbben. Brassó megyében ötvenezer. Azokra a településekre, ahol tíznél kevesebb magyar él, ingyenesen juttatjuk el a Brassói Lapokat, mert a szerkesztőség úgy látja, igénylik a magyar nyelvű sajtót, hiszen a nyelv szent eszköz a magyarság kezében. A szórvány nem életképtelen, nagyon sok helyen értékteremtő közösségekkel találkozni, viszont a sajtóban végként jelenik meg. A fogyás, a veszteség a hangsúlyos. Viszont az is igaz, a magyar gyerekek 25-40 százaléka román iskolába jár – mondta Ambrus Attila.
Ha már párhuzamról beszélünk, meg kell említeni, hogy a Communitas Alapítvány támogatásával megjelenő Hunyad megyei Hírmondót havi rendszerességgel 1500-2000 példányszámban nyomtatják, amit ingyenesen terjesztenek a magyar közösségekben.
Szórványbiztos – lehetséges megoldás
Szabó Csaba a Szórványtengely alapítójaként személyes tapasztalatairól számolt be, felvetve annak lehetőségét, hogy fizetett szórványbiztost kellene foglalkoztatni, amely feltérképezi a szórvány helyzetét, részt vállal a mindennapi gondjaikban. Kolléganőnk, Bodolai Gyöngyi említette, hogy a szórványgondnok intézményét már a negyvenes években működtették a Mezőségen, ennek egyik kiemelkedő képviselője Kövesdi Kiss Ferenc volt.
Ami a magyar és szász szórványközösség közötti párhuzamot illeti, Szabó Csaba arra is kitért, hogy a németek tudatosan és csendben végzik a szórványmunkát. Szeben megyében, ahol 6500 szász és 15.000 magyar él, 76 német és csupán 8 magyar óvodai csoport alakult, 6 magyar és 36 német líceumi osztály működik. Fogarason például eltűnt a magyar iskola és senkinek sem fontos, hogy a magyarság szempontjából ne elesett bástyaként jelenjen meg a város.
Szamosújvár – a jó példa
A Vajdahunyadi Magyar Házban a szamosújvári Téka Alapítvány tevékenységét mutatta be Balázs Bécsi Attila, aki többször hangsúlyozta, hogy a szórványstratégiák kidolgozásakor a jól működő modelleket kell követni. Míg a tömbmagyar közösségekben a civil szervezetek szakosodnak, addig a szórványban az egész közösség problémáit fel kell vállalniuk. A hatékony működéshez viszont szakszerű megközelítés, több éven át tartó építkezés szükséges. A szamosújvári Téka Alapítvány köré szervezett szórványközpont 18 éve épül, ami táncházból nőtte ki magát. – Az egyszemélyes intézmények nem működőképesek. Ma már a tanítványaim a munkatársaim, jól meghatározott feladatkörrel. Mindig akkor léptünk tovább, amikor volt képezett ember, aki dolgozzon. Így működhet hatékonyan a szóványkollégium, ahol száz gyerek részesül magyar nyelvű oktatásban, akiknek szállást és étkeztetést biztosítunk. Valljuk, nem elég a magyar oktatás biztosítása, hanem igényes, vonzó iskola kell, ahol jó körülményeket biztosítunk és ahol a gyerekek "visszatanulják" a magyar nyelvet. A kollégium olyan szellemi központtá vált, ahol a néptánc- és a népzeneoktatás, a hagyományos mesterségek oktatása és felnőttképzés is folyik – mondta Balázs Bécsi Attila.
Iskola és gyermekotthon – a semmiből
Az újságírók ellátogattak a Téglás Gábor Iskolaközpontba, ahol nyugat- európai színvonalú feltételek között 650 gyerek tanul magyarul. Ebből 200-an a Böjthe atya gyermekotthonából járnak ide. A Szent Ferenc Alapítvány gyerekotthonában, ahol Böjthe Csaba atya távolléte miatt Karda Róbert kalauzolt körbe, megismerkedtünk nevelőkkel, gyerekekkel, s tudomást szereztünk arról, hogy hogyan sikerült Csaba testvérnek visszafoglalnia a kolostort, majd a szomszédos tömbházlakásokat egyenként megvásárolnia, hogy a dévai központból kinőjön a 2000 gyereket nevelő erdélyi intézményrendszer.
Látogatóban a megyeházán
A konferencia résztvevőit fogadta Dézsi Attila prefektus is, aki a megye főbb gondjairól, a munkanélküliségről, a Zsil-völgyi turisztikai projektről beszélt.
A dél-erdélyi magyar közösség építi jelenét, tervezi a jövőt. Az intézményépítés időszakát túllépték, sikerült megerősíteni a közösséget, most a fenntarthatóságra kell összpontosítani. A stratégiai megközelítés lenne időszerű, akár kollégiumi rendszerekről, akár a magyar házak rendszeréről van szó – összegzett Winkler Gyula.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

A templomépítés kiváltság
Szatmár megye — A szatmárnémeti Szamos–negyedi templom tíz éve történt felszentelése alkalmából hálaadó istentiszteletre gyűltek össze július 25–én az egyházközség hívei és a meghívottak.
Július 9–én volt tíz éve annak, hogy felszentelték a szatmárnémeti Szamos–negyedi református templomot. Ebből az alkalomból a hívek vasárnap hálaadó istentiszteletre gyűlnek össze, ahol Dr. Békefy Lajosné Röhrig Klaudia a 84. zsoltár sorait olvasta fel, amelyekben az Isten háza utáni vágyódást elbeszélő mondatokat hallhattak a hívek. A bevezető gondolatok elhangzása után a templomépítő Szamos-negyedi gyülekezet tagjait, és az eseményen megjelent vendégeket Dr. Békefy Lajos lelkipásztor szószéki igehirdetésében ezer éveket felölelő bibliai igékkel buzdította. Az Ószövetségből ismert történetben azt olvashatjuk, hogy Dávid, mikor király lett, azért, hogy megmutassa az Úr iránt érzett szeretetét, templomépítésére tett ígéretet. Ezt megelőzte az, hogy az uralkodóvá lett Dávid szívében megszületett a megmásíthatatlan elhatározás, a templomépítés gondolata, bár ez Isten terve és rendelése szerint fia, Salamon által lett valóssággá. Az Isten házának építése kiváltság, azért építünk templomot, hogy oda vigyük boldogságunkat, de fájdalmainkat is. Onnan a Teremtőt figyelő szívvel kell mindig távozni, azzal a hittel, hogy a mennyei Jeruzsálem életünk célja.
Az elmúlt évek
Bogya Kis Ferenc lelkipásztor az 1994–2000 között épült hajlék történetét vázolta fel az ünneplőknek, az első napoktól kezdve, majd a szabad ég alatt, és az alagsorban megtartott istentiszteleteken keresztül, folytatva a parókiaépítéssel, és az egyházkerületben elsőként nyitó református óvoda üzemeltetésével. Ezen célok beteljesedését köszönik meg Istennek, erőt kérve a további tervük, egy idősek számára építendő otthon megvalósításra — fogalmazott a lelkipásztor. erdon.ro

Megszűnik a magyar elemi iskola Nagybodófalván és Pusztakeresztúron
Csak a minisztérium mentheti meg
A tanfelügyelőségen zajló átszervezések és leépítések végül nem érintették Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő és a magyar nyelvű, illetve a földrajz oktatásáért felelős tanfelügyelő, Kiss Ferenc állását.
A fejkvóta rendszer bevezetése okán megejtett iskola-összevonások, illetve bezárások nyomán a megye magyar oktatásában kialakult helyzetről a tisztségében szerdán megerősített Kiss Ferenc tanfelügyelővel beszélgettünk.
Jó hír az, hogy valamennyi magyar óvoda megmarad – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Kiss Ferenc – a megyében összesen 23 magyar óvoda működik, ebből 7 Temesváron. Kevésbé jó hír, hogy az alacsony gyereklétszám miatt a temesvári 1-es és 26-os Általános Iskolákban idéntől nem működik magyar tagozat. Az iskola-összevonások nyomán az I–VIII. osztályos gyerekek a Bartók Béla Líceumban folytathatják tanulmányaikat. A teljesen felújított és kibővített iskolában minden osztály délelőtt fog járni, kiváló körülmények között. A Bartók Líceumba várjuk az újszentesi V–VIII. osztályos gyerekeket is, mert az alacsony gyereklétszám miatt Újszentesen ősztől csak az I–IV. osztály működik tovább.
Vidéken hol lesznek a magyar nyelvű oktatást érintő iskola-összevonások, illetve bezárások?
Ősztől nem indul magyar nyelvű I–IV. osztály Nagybodófalván és Pusztakeresztúron, ahol 3, illetve 6 gyerekkel nem tudtuk az összevont elemi osztályt elindítani. Továbbra is működik az I–IV. osztályos magyar tagozat Dettán, Nagycsanádon, Ötvösdön, Szapáryfalván és Újszentesen. A nagybodófalvi magyar gyerekek a szapáryfalvi iskolában folytathatják tanulmányaikat.
Az I–VIII. osztályos vidéki magyar iskolák, illetve tagozatok tovább működnek Lugoson, Zsombolyán, Igazfalván, Óteleken és Végváron. Megszűnés fenyegeti a nagyszentmiklósi 1-es számú Általános Iskola magyar tagozatát. A gyereklétszám rendkívül alacsony, és az önkormányzat sem vállalta, hogy pótolja a tanító, illetve a tanárok fizetéseiből hiányzó összeget. Mi kéréssel fordultunk a Tanügyminisztériumhoz a nagyszentmiklósi magyar tagozat megmentése érdekében, de választ a mai napig nem kaptunk a megkeresésünkre. Holnap (csütörtökön – szerk. megj.) találkozunk a nagyszentmiklósi magyar gyerekek szüleivel, közösen keresve a megoldást. Az elképzelésünk az, hogy a minisztérium támogatásával a 2-es számú Általános Iskolában indítanánk el a magyar tagozatot, ahol német tagozat is működik, és az iskola vezetősége szívesen befogadná a magyar tagozatot.
Van-e arra példa, hogy a helyi önkormányzat besegít a magyar tagozat működtetésébe?
Lugoson és Dettán az önkormányzat támogatásával sikerült a magyar I–VIII., illetve I–IV. osztályokat megmenteni, havonta bepótolják az iskola költségvetéséből hiányzó összeget.
Mennyiben érintik az iskolabezárások és -összevonások a Temes megyei magyar oktatásban résztvevő tanerőket?
A véglegesen kinevezett tanárok közül senki sem marad állás nélkül.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Van jövője a tetterős szórványnak
Besztercén össze tudnak fogni
Besztercére tartva azon tűnődtem, hogy milyen keveset tudunk a szomszédos megyéről, annak magyarságáról. Néhai Kövesdi Kiss Ferenccel jártuk be évekkel ezelőtt a Mezőséghez tartozó Beszterce-Naszód megyei falvakat Köbölkúttól Mátéig, s akkor csodálkoztam rá Újős, Álmásmálom, Magyarberét és sok más település érdekes, szép hangzású nevére, ismerkedtem meg az ott élő emberek gondjaival. Ezért örültem Szabó Csaba meghívásának, aki a Szórványtengely mozgalom keretében az erdélyi kisközösségek egymás közötti kapcsolatának erősítését tűzte ki célul.
E kezdeményezés keretében vettünk részt az elmúlt héten a besztercei Magyar Házban szervezett könyvbemutatón és kerekasztal-beszélgetésen, amely a hangzatos Szórványgrófság és szekértábor-média címet viselte. A Marosvásárhelyi Rádiót László Edit és Sármási Bocskai János szerkesztők képviselték, a Szórványtengely mozgalom Fehér hollók könyvsorozatának szerzőit pedig Szabó Csaba, a Kolozsvári Televízió és Mihály István, a Kolozsvári Rádió szerkesztője. Örömünkre a Magyar Ház terme megtelt, s a találkozó során meggyőződhettünk, hogy mennyi értékes, érdekes képviselője van a besztercei magyarságnak.
A szervező beszélt Mihály István két kötetéről – A képernyő jótékony homálya és az Örömszakadtáig – majd saját könyvéről is, amely az erdélyi magyar irodalom három jeles képviselője, Kaffka Margit, Kuncz Aladár és Szabó Dezső barátságáról szól (Kaffka Margit félmosolya). A besztercei közönség megismerhette az újságíró- szerzők által írt Fehér hollók sorozat legreprezentatívabb alkotásait magába foglaló Noi-Mi című román nyelvű antológiát. A vendégek pedig a vásárhelyi és a kolozsvári rádió műsorszerkezetét, illetve a Népújságot mutatták be a jelenlevőknek.
Száz iskolatáska
S hogy miért Beszterce volt a helyszíne a szórványtalálkozónak? Amint a jelen levő megyei RMDSZ-elnök, Décsei Attila beszámolójából kiderült, a reméltnél nagyobb sikerrel zárták a szórványműhely által indított iskolatáska programot. A Nagyváradi Portikum Ifjúsági Központ ajánlatát a szórványtengely-műhely karolta fel. A cél az volt, hogy minden nehéz anyagi helyzetű családban élő első osztályos kisiskolás a szórványban tanfelszereléssel megrakott táskát kapjon becsengetésre. A programot a legsikeresebben Beszterce-Naszód megyében bonyolították le, ahol az ígért 30 és végül 15-re apadt iskolatáska helyett a megye mind a száz magyar osztályba beíratott kisdiákja táskát kapott. Ezt a helyi magyar közösségek összefogása révén és a Communitas Alapítvány támogatásával sikerült megvalósítani. A 22. szórványtengely műhely keretében pedig kiosztották a 80 eurós Őrhely díjat is, amelyet olyan családoknak adományoznak, ahol nagy erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy magyar iskolába írassák a gyermekeiket.
Kérdésemre Décsei Attila elmondta, hogy a 18.000-es Beszterce-Naszód megyei magyarság 40 százaléka városon él, közülük több mint 5000-en a megyeközpontban. Népes magyar közösség található Bethlenben, Magyardécsén és a Melles patak völgyében levő falvakban. A mezőségi szórványtelepüléseken, mint például Komlódon, Oroszfáján még élnek az idősek, de a jobbára vegyes házasságot kötött fiatalokat nehéz megszólítani. Jó hír viszont, hogy új református templom épült Mezőköbölkúton, a mátéit felújították, a Bethlen melletti Várkudun pedig visszaállítják a II. világháború áldozatainak emlékművét.
A tankönyvellátás hiányos
A megye 26 településén működik magyar tagozatos iskola összesen 1200 gyerekkel. Amint már említettük százan kezdték az első osztályt, s a múlt évben 90 nyolcadikos tanuló végzett, ami jóval kevesebb, mint 2001-ben, amikor 148-an fejezték be az általános iskolát. Balázs Dénes kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő elmondta, hogy pedagógusokban nincs hiány, a tankönyvek dolgában viszont rosszul állnak. Sok helyen a magyar gyerekeknek régi, nem a programnak megfelelő könyv jutott. Hiányzik a kisebbségeknek készült román tankönyv, s Újősön, ahol 14 magyar gyerek kezdte az első osztályt, (többen mint a múlt tanévben), egyeseknek egyáltalán nem jutott tankönyv.
Besztercén két kilencedik osztály indult, ami annak köszönhető, hogy a 26 vidéki diáknak ingyenes szállást biztosítanak a református egyház által működtetett központban, ahol összesen 43 középiskolás fiatal lakik.
A beszterceiek élő lexikona Szilágyi Zoltán nyugalmazott tanár, aki közel 400 oldalas átfogó, érdekes, tartalmas könyvet írt Beszterce történetéről (Besztercevidék a népek és a hegyek szorításában) és a megye kisebbségeinek a létért, megmaradásért vívott küzdelméről a huszadik század viharos éveiben (Kisebbségi sors és anyanyelvű oktatás Beszterce-vidéken).
A torony már méri az időt
A városban tett séta nyomán beszélgettem el dr. Illyés Istvánnal, a városi tanács egyetlen magyar képviselőjével. Kérdésemre, hogy miért olyan elhanyagolt a főtér műemlék épületeinek és az egykori Magyar utca régi házainak többsége, a képviselő elmondta, hogy a rendszerváltás után a lakásokat eladták a lakóknak. Többségük olyan család, amelynek nincs anyagi lehetősége a magántulajdonba került épületek felújítására. A városvezetés tömbházakat épít, hogy a régi lakásokért cserébe újakat tudjon felajánlani, s így a műemlék-épületek felújítása elkezdődhessen.
Akkor hallottunk gyakori híradást Besztercéről, amikor a 16. században épített, s a városközpontot uraló evangélikus templom tornya leégett. Az országos és nemzetközi összefogás eredményeként a torony felső része a fiatornyokkal és a templom fedélzete már megújult, s a kicsi torony is visszakerült a helyére. A Németországban és Ausztriában élő besztercei szászok által adományozott GPS vezérelte új óra mutatja már az időt is. Az értékes műemlék épület külső és belső felújításával 2013-ra készülnek el, mondta Illyés doktor, aki egy egységes városfejlesztési stratégia meglétét hiányolja.
Nehéz "táncba vinni"
Bár a helybeliek szerint nehéz a beszterceieket "táncba vinni", azaz a vendégszerepléseknek közönséget toborozni, az elegáns, tágas magyar házban könyvbemutatókat, tárlatokat szerveznek, s Szilágyi Ilona irányításával néptánccsoport működik, amelynek tagjait a Kolozsvárról járó Both házaspár oktatja. Egy fiatalasszony pedig az általa kitalált és már szabadalmaztatott társasjátékot mutatja, ami azt jelzi, hogy játékos kedvben sincs hiány a szórványban.
Összességében pedig kellemes élmény marad a beszterceiekkel való találkozás s a visszatérés reményében várjuk, hogy újra hírt adhassunk arról, hogy milyen újdonságok történnek a velünk szomszédos megyében.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

A magyar nyelv ünnepe Temesváron
A kultúra vára volt, és maradt
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége május 5–8. között Temesváron szervezi meg a Magyar Nyelv Napjai című hagyományos rendezvényét. 
A magyar nyelv ünnepe keretében kerül sor a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre, amelyre idén harminc, Erdély magyarlakta településeiről érkezett egyenként háromtagú csapat nevezett be.
Az anyanyelvi vetélkedők és a szakmai tanácskozások közel 200 résztvevője a házigazda Bartók Béla Elméleti Líceum diákjainak zenés-verses vendégfogadó összeállításának tapsolhatott péntek reggel a Diákművelődési Házban. A Magyar Nyelv Napjai ünnepélyes megnyitóján a vendégeket és versenyzőket Virginás Tar Judit, a Bartók Béla Líceum igazgatója és Marossy Zoltán temesi alprefektus köszöntötték. „Büszke vagyok rá, hogy Temesvár Károly Róbert király idején, 1315–23 között magyar főváros volt, és annak ellenére, hogy az utóbbi évszázadokban csak 40 évig volt itt hivatalos nyelv a magyar, megmaradtunk és mint az előbb látott műsor igazolja, nem is akármilyen magyarok vagyunk!” mondta köszöntője során Marossy Zoltán alprefektus. A rendezvényt támogató oktatási minisztérium képviseletében dr. Váradi Izabella, aki maga is a szórványban szerzett magyartanári tapasztalatokat, hangsúlyozta: jó alkalom ez a rendezvény a házigazda közösségnek az összefogásra, az önmagával való szembenézésre és a magyarsága megmutatására. Kiss Ferenc magyar oktatásért felelős tanfelügyelő a Temesvárhoz és a Bánsághoz kötődő nagy magyarok hosszú névsorát olvasva, Hunyadi Jánostól, Kinizsi Páltól kezdve, folytatva Koós Károllyal, Bartók Bélával és Ady Endrével egészen Franyó Zoltánig és Anavi Ádámig, bizonyította, hogy Temesvár mindig is a magyar nyelv és kultúra vára volt és az is maradt.
„Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége olyan, mint egy nagy család, mindenki hozzá tartozik, aki ebben az országban magyar nyelven tanul, magyar nyelven tanít, egyáltalán fontos számára az anyanyelve, az anyanyelvi műveltség átadása, aki jól érzi magát ebben a nyelvben – mondta köszöntője során dr. Péntek János nyelvész, a BBTE tanszékvezető professzora, aki ez alkalommal bejelentette: „a Sütő Andrásról elnevezett Nyelvőrzés Díjat itt Temesváron Szekernyés Irén tanárnőnek és Szekernyés János barátunknak adjuk át!” A Laudatio-t Szabó Ferenc városi tanácsos, a Bokréta néptánccsoport vezetője olvasta fel.
A Sütő András Nyelvőrző Díjat, a maga és a felesége nevében ezekkel a szavakkal köszönte meg Szekernyés János: „Úgy érzem, hogy munkámmal csak a kötelességemet végeztem. Immár 40 éve a lapokba írok, könyveket jelentetek meg és legfőbb célom az volt, hogy ennek a tájegységnek a magyarságát, amennyire szerény erőmből telik, erősítsem magyarságtudatában, hírt adjak mindarról, ami ezen a vidéken történik. Szórványvidéken élünk, ahol a magyarság létszáma állandóan csökken, de ugyanakkor nemcsak a múltban, hanem a jelenben is vannak itt olyan értékek, amelyeket érdemes felmutatni. Köszönöm a dicsérő szavakat, a magam és a feleségem nevében is köszönöm a díjat és úgy gondolom, nem csak azért kaptam, mert Péntek Jánossal évfolyamtársak voltunk az egyetemen.” Idén első alkalommal „megosztott” Nyelvőrzés Díjat ítélt oda az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Az Okleveleken ez olvasható: „Az erdélyi magyar nyelv védelmében, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és az anyanyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért. Temesvár, 2011. május 6.”, dr. Péntek János elnök aláírásával.
A Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat a Bartók Béla Líceumban a hagyományos Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedővel folytatódott. A versenyzők három korosztályban szálltak küzdelembe a díjakért: kisiskolások 15 csapat (45 versenyző), általános iskolások 6 csapat (24 versenyző) és középiskolások 7 csapat (21 versenyző). Az eredményhirdetésére és díjkiosztására szombaton délután kerül a Diákművelődési Házban. 
Nyugati Jelen (Arad)

Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS 
Szabadság (Kolozsvár)

Összetartozunk” pedagógus tanácskozás – „Aki szórványt épít – tömbmagyarságot ment”
Hargita megyei és Temes megyei iskolák képviselői vettek részt szombaton azon a pedagógus tanácskozáson, amelyet az Összetartozunk program keretében szerveztek meg a temesvári Bartók Béla Líceumban, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) égisze alatt.
A konferencián részt vettek az Összetartozunk programot támogató intézmények képviselői: Marossy Zoltán, Temes megye alprefektusa, Sófalvi László, a Hargita megyei tanács alelnöke, Király András oktatásügyi államtitkár és Lászlóffy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke.
A Temes megyei magyar közösség Marosssy Zoltán alprefektus kezdeményezésére kapcsolódott be a Hargita megyei önkormányzat Összetartozunk szórványgondozó programjába. „A bánsági szórványban élő magyar gyerekeknek nagy szükségük van a székelyföldi tapasztalatokra – mondta a tanácskozáson Marossy Zoltán – ha látják, hogy lehet magyarul is élni Romániában, megerősödik a magyarságtudatuk”. „A Székelyföld az erdélyi szórványmagyarság anyaországa! Mi azt valljuk: aki szórványt épít, az tömböt ment és aki tömböt épít, szórványt ment” – mondta Sófalvi László, Hargita megyei alelnök, hangsúlyozva, hogy az összefogás, az egymásra figyelés egyaránt fontos a tömbmagyarság és a szórványban elő magyarság megmaradása szempontjából. Erről szól a 2009 óta működő Összetartozunk szórványgondozó program, amelyet Hargita megye kezdeményezett és amelybe már Kovászna megye is bekapcsolódott. A Hargita megyei önkormányzat ezen belül támogatja a testvériskolai kapcsolatok kiépítését is szórványban működő iskolákkal, Temes megyei vonatkozásban ez 11 iskolák közötti együttműködést jelent.
A szakmai tanácskozás keretében a Hargita megyei pedagógusok meghallgatták Kiss Ferenc tanfelügyelő és dr. Erdei Ildikó előadásait a Temes megyei magyar iskolahálózat helyzetéről, a statisztikai adatok és a számok mögött rejtőző társadalmi realitások tükrében. Ha tudomásul vesszük, hogy a magyar óvodába iratott gyerekek több mint 40%-a, a magyar elemisták 30%-a otthon nem magyarul beszél a szüleivel, már nem is olyan meglepő, hogy a Temes megyei magyar iskolák tanulói közül sokan a szünetben románul kommunikálnak egymással. A szórványban nagy kihívás a pedagógusok, elsősorban az óvónők és tanítók számára, hogyan tanítsák meg magyarul a tanítványaikat! A székelyföldi pedagógusok megismerték azokat a programokat is (nyelvi felzárkóztatás, anyanyelvi táborok, játszóházak, tehetséggondozás, iskolabuszok működtetése stb.), amelyek hatékonyan kiegészítik a szórványban működő magyar iskolák tevékenységét. Ennek ellenére, 1990-től 2010-ig kevesebb mint a felére csökkent a magyar nyelvű iskolába járó Temes megyei gyerekek száma.
A szakmai tanácskozás végén Király András oktatásügyi államtitkár számolt be a 2012–2013-as iskolaévben életbe lépő változásokról, a decentralizálási és iskola-összevonási folyamat várható következményeiről. Az államtitkár félig tréfásan, félig komolyan megjegyezte, hogy a Temes megyei magyarok a szomszédos Arad megyétől is kérhettek volna támogatást a szórványra jellemző gondok megoldására, hiszen az aradi magyarság tömbnek számít a bánsági szórványhoz képest. Király András hangsúlyozta: a magyar oktatás legnagyobb gondja mindenütt a gyerekhiány marad, amelyet nem lehet programokkal orvosolni. Lászlóffy Pál RMPSZ tiszteletbeli elnök rövid zárszavában leszögezte: gyökeres változás addig nem lesz az oktatásban, amedddig vissza nem adják a pedagógusi szakma becsületét, a pedagógusok méltóságát, ehhez pedig több pénz kell.
A tanácskozás után a Hargita megyei vendégek meglátogatták a nemrég felújított Bartók Béla Elméleti Líceumot, majd délután a székelyföldi iskolák képviselői felkeresték Temes megyei testvérintézményeiket.
Kiépül a Hargita–Temes testvériskolai hálózat
„A szórványmegyék és tömbmegyék között fut az Összetartozunk program – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Halász Ferenc, Temes megyei helyettes főtanfelügyelő – ennek az együttműködésnek nagyon fontos szelete az oktatás. A Székelyudvarhelyszéki RMPSZ elnöke, Szász Zoltán és jómagam vállaltuk, hogy a Temes és Hargita megyei oktatási intézmények között testvériskolai kapcsolat hálózatot építünk ki. Az első lépés májusban történt meg, amikor mi Temes megyeiek jártunk Székelyudvarhelyen. Ebből az alkalomból minden itteni iskola megtalálta a maga partnerét Székelyudvarhelyen, illetve a környékén. Most vissszahívtuk széles körben a Hargita megyei oktatási intézmények képviselőit, azzal a céllal hogy ezután ezek a kapcsolatok már közvetlenül az iskolák között bonyolódjanak. Akkor lesz tartalmuk ezeknek a kapcsolatoknak, ha a testvérintézmények megtalálják egymással a hangot és közös programokat szerveznek. Jó előjelek vannak: a végvári és a máréfalvi iskola között kialakult ez a kapcsolat, a lugosi magyar iskola és Hargita megyei testvériskolája között már létezik egy különálló szerződés. Remélem, hogy ma, az oktatási intézmények találkozói során további előrelépések történnek és ezentúl nem ilyen széles körben találkozunk, hanem az intézmények egymás között bonyolítják ezeket a kapcsolatokat. Erre a rendezvényünkre meghívtuk a partnerintézmények képviselőit is akiknek a támogatását reméljük: az RMPSZ-en túl a Hargita Megyei Tanácsot, Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalát, az oktatásügyi minisztérium képviselőjét. Király András államtitkár jelenléte garancia arra, hogy a minisztérium is figyelemmel kíséri ezeknek a programoknak az alakulását, számítunk az anyagi és erkölcsi támogatásukra.”
Ivácson Sándor, az Udvarhelyszéki RMPSZ képviselője, a Székelykeresztúri Orbán Balázs Líceum magyartanára lapunknak elmondta: az Összetartozunk program keretében, a Hargita megyei önkormányzat támogatásával, Temes megyei gyerekekkel végiglátogatnák a Székelyföld jelentős kulturális emlékhelyeit és természeti kincseit úgy, hogy Hargita megyei gyerekeket is vinnének magukkal. A bánsági magyar gyerekek ízelítőt kapnának a székely nyelv és kultúra szépségeiből, élveznék a székely vendégszeretetet és a szinte tiszta magyar létállapotot. Ez lehet az a magyar közösségi élmény, amelyre a szórványban élő magyar gyerekeknek oly nagy szükségük van identitástudatuk megerősítéséhez
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Fesztiválok évadja Nagyváradon
Idén először rendezik meg Nagyváradon az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóját október 4–7. között – jelentette be a Nagyvárad Táncegyüttes vezetője, Dimény Levente. A szemlének mostanáig azért nem tudott otthont adni Várad, mert a táncegyüttes a múlt évig a Nagyváradi Állami Filharmónia keretei között működött, annak pedig nem volt a rendezvény befogadására alkalmas terme.
Az elmúlt évad óta azonban az önállósult Szigligeti Színház ernyője alatt a patinás színházépületben folytatják tevékenységüket.
A társulatvezető elmondta: a rendezvény illeszkedik a színház most kezdődő évadának alapkoncepciójába, amelyhez a „Fesztivál az egész” mottót találták ki a társulatok vezetői – hiszen a Szigligeti-társulat is fesztivál házigazdája lesz majd. A fesztivál megszervezése mellett Dimény Levente arra is igen büszke, hogy a táncegyüttes munkáját sikerült vissza nem térítendő pályázati összegekkel megtámogatni.
A Román Kulturális Alap például nem kevesebb mint 40 ezer lejt biztosított az együttes számára a Kilencezer kilométer a néphagyomány szolgálatában című, iskolásoknak szóló ismeretterjesztő program finanszírozására. Ennek keretében táncos-játékos földrajz-, illetve történelemórákat tartanak majd erdélyi iskolákban, és egy, az adventi hagyományokat bemutató előadást is létrehoznak. A pénz arra is elég, hogy a táncegyüttes zenekarának öszszes hangszerét kicseréljék, és új viseleteket varrassanak a táncosoknak.
A Nagyvárad Táncegyüttes idei első bemutatójára éppen a néptáncfesztivál keretében kerül majd sor. Tamási Áron Fekete Sáfrán című novellája alapján azonos címmel játsszák ezt az előadást László Csaba rendezésében. Színházbérletben lehet majd megtekinteni a Kiss Ferenc, a Vízöntő zenekar alapítójának szerzeménye alapján készült Nagyvárosi bujdosók című táncjátékot, amelyet a népszerű magyarországi rendező-koreográfus, színész, zeneszerző, énekes, Novák Péter jegyez majd játékmesterként. Műsoron marad a tavaly bemutatott, nagy sikernek örvendő Bambuc ördög is, amelynek alapjául szintén egy Tamási-novella szolgált.
Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár)

Földes Károly-szórványdíjjal tüntették ki a Népújság szerkesztőjét, Bodolai Gyöngyit
Földes Károly a kalotaszegi Mérában született 1891-ben (meghalt Szatmárnémetiben 1968-ban). Tanítói oklevelet szerzett, az első világháborút követően orosz fogságba került, ahonnan 1921-ben szabadult. Mivel nem tette le a román állami esküt, tanítói hivatását nem gyakorolhatta. 1923-ban ún. lévita lelkészi képesítést nyert, rövid ideig a nyárádmenti Teremiújfaluban szolgált, majd 1927-40 között a mezőségi szórványokban. Ott írta 1934-ben Jajszó a pusztuló szórványokról című kiáltványát, amely első nagy, megrázó híradás volt az apadó magyar szórványokról.
1992 októberében Jenei Tamás petrozsényi református lelkipásztor levélben javasolta és kérte szórványdíj létrehozását és odaítélését olyan lelkipásztoroknak és nem lelkipásztoroknak, akik a végeken teljesítenek szolgálatot, és fölvállalják az apadó magyar református közösségek megtartásáért vívott küzdelmet. Ennek alapján alapították meg és osztották ki először 1993-ban a Czelder Márton- szórványdíjat Bányai Ferenc kérői lelkipásztornak és a Földes Károly-oklevelet Péter Jenő somogyomi gondnoknak. Az alapító Jenei Tamás húszéves visszatekintésében megállapította: "nagy dolog, hogy ez a díj húsz évet megélt, közben egy családdá formálódott ez a közösség. (…) Nincs isten háta mögötti hely, s ezzel a hittel szépen lehet szolgálni a szórványban is".
Távolról és szomszéd falvakból, szórványból és Kolozsvárról érkezett vendégek ültek együtt a helybéliekkel a tele templomban egy hétköznap délelőttön, mert a jubileumi díjkiosztásnak helyet adó Malozsa-völgyi falu, Istvánháza érezte, ünnep ez a találkozás. A Czelder Márton-díjjal kitüntetett Ady István magyarfülpösi lelkipásztor szolgált. Ady István lelkipásztor vezetésével a Mezőség széli Magyarfülpösön egy évtizeddel ezelőtt egy olyan szórványotthont létesítettek és működtetnek ma is, ahol számtalan magyar gyermeknek teremtettek lehetőséget anyanyelven való tanuláshoz, főleg olyan falvakból, ahol már egyáltalán nincs magyar iskola (Görgényszentimre, Unoka, Septér, Komlód).
A nem lelkipásztoroknak alapított Földes Károly- szórványdíjat Bodolai Gyöngyi újságírónak ítélték oda. Húsz év alatt először történik meg, hogy mind a két díjazott Maros megyei. Szórványosodó időben élünk, és az elöregedő vagy apadó falvakban már csak iskola vagy templom marad anyanyelv-kapaszkodónak. Bodolai Gyöngyi a megyei napilap újságírójaként találkozott Kövesdi Kiss Ferenccel, aki a mezőségi magyar szórványok felkeresőjeként útitársnak kérte fel, és az egykori magyar–francia szakos tanárnő "beleszerelmesedett" a sáros, pocsolyás mezőségi világba, járta/járja a kopár dombok mögé rejtőzött, még magyar közösségeket. Szórványokról szóló riportjait a kolozsvári Világhírnév Kiadó Fehér Hollók sorozata jelentette meg az elmúlt évben, és a magyar szórványokról szóló könyv azóta – másfél év alatt – még két kiadást megért, jelezve fontosságát és szükségességét.
Az istvánházi református templomban tartott díjkiosztó ünnepségre meghívták a húsz év alatt szórványmunkájukért kitüntetetteket. Így találkozott egy hétköznap délelőtti ünnepi istentisztelet keretében az istvánházi gyülekezet regáti és kolozsvári, mezőségi és székelyföldi emberekkel, akik valamit tettek és tesznek apadó, szórványosodó magyarságunk érdekében. Húsz év alatt kitüntetett 45 személy közül 11 már nem él.
Az ünnepség végén Vetési László szórványügyi előadó levetítette a húsz díjkiosztáson megörökített képeket. Jó volt látni és felismerni a Mezőség apostolának titulált néhai Herman János nagysármási lelkipásztort (1994-ben díjazták), a marosvásárhelyi Kövesdi Kiss Ferencet (1996-ban kapott Földes Károly-díjat) vagy az egykori görgényszentimrei gondnokot, Szabó Jánost (2001-ben tüntették ki). A 45 kitüntetett között négy nő nevét és arcát láthattuk, köztük a legfiatalabb díjazottat, Bodolai Gyöngyi újságírót.
Ennek a díjnak az átvétele alkalmából gratulálunk neki, és Isten áldását kérjük szórványszolgálata folytatására!
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

A mezőségi szórványok szószólója
Örök igazságként vagy elcsépelt mondásként hangzik: díjkiosztásban, kitüntetések ünnepélyes átadásában is az a szép, hogy mindenik sajátos, egyedi, megismételhetetlenül más. Csak a helyet tekintve is már önmagában egyedi találkozás, hiszen a Malozsa völgyi magyar református falvakban emberemlékezet óta nem történt ilyen esemény. Istvánháza történelmet él át, erdélyi történelmet, szórványosodó életünk táltos erejű őrállásának megható pillanatát. A jelzőt a Földes Károly-díjra kiválasztott Bodolai Gyöngyitől kölcsönöztem, akinek másfél évvel ezelőtt jelent meg Erdély e sajátos világáról szóló riportkötete Táltos erő címmel. Úgy gondolom, a díj odaítéléséhez – tudatosan vagy tudatlanul – hozzásegített a könyv alcíme is: Riportok a magyar szórványról. Akár ennyi is elég lenne magyarázatképpen, miért is szóltak egy őszi, keddi délelőttön a református templom hívó harangjai, és miért öltöttek ünnepi ruhát hétköznapon az istvánházi emberek.
Keresem azt a sajátosságát, azt a másságát e díjkiosztásnak, amitől szép és emlékezetes ünnepi jelenlétünk. Huszadik alkalommal osztják ki a Czelder Márton erdélyi szórványdíjat azoknak a lelkipásztoroknak, akik példaadó szolgálattal és helytállással végezték/végzik gyönyörűséges terhű hivatásukat a végeken. És huszadik – jubileumi – alkalommal osztják ki a Földes Károly- díjat olyan nem lelkipásztorok számára, akik önzetlen elhivatottsággal és önfeláldozó kitartással felvállalták/felvállalják nyelvvesztő falvakban a segítés szép szolgálatát, valamint a segélykiáltás továbbadását. Bodolai Gyöngyi, a Marosvásárhelyen megjelenő megyei napilap, a Népújság szerkesztőjeként az utóbbit tette: jól képzett újságíróként színvonalas riportokban örökítette meg sorvadó erdélyi régióban, főleg a Mezőségen élő magyar reformátusok vallásos életét, iskolába kapaszkodók anyanyelvmegtartó küzdelmét, és óvta meg a feledés homályától megpróbált népünkért küldetést végző emberek neveit: Herman János nagysármási, Zöld György mezőköbölkúti, Zoltán János mezőbodoni lelkipásztorok, vagy Kövesdi Kiss Ferenc vártemplomi presbiter, göczi Szabó István példamutató kitartását. A mezőségi szórványokról írt riportok, akár egy fotóművész felvételei, egy már elmúlt idő, letűnt kor megörökítése. Ő még kifaggatta a Mezőség apostolának nevezett nagysármási lelkipásztort, Herman Jánost, és legközvetlenebb társa, útitársa, munkatársa volt a Mezőség prófétájának titulált Kövesdi Kiss Ferencnek.
Hadd említsek meg egy személyes élményt. Úgy tíz évvel ezelőtt egy vártemplomi presbiteri gyűlés végén Kövesdi Kiss Ferenc presbiter a gótikus terem asztalára tette kalapját, és arra kérte a vártemplomi presbitereket, adakozzanak a mezőségi szórványba menéshez benzinpénzre. Látva, hogy vasárnap nem lesz elég a begyűlt adomány, Feri bácsi halkan megjegyezte: "Nem baj, Gyöngyi kipótolja"… és vasárnap Bodolai Gyöngyi vitte saját autóján a Mezőség apostolát nemzetfelrázó útjára Frátára vagy Noszolyba, Göczre vagy madarasi Feketére, ahová később az egykori magyartanárnő a magyar gyermekirodalom legszebb könyveiből közel ötszáz kötetes könyvtárat gyűjtött össze és adományozott e mezőségi elzárt falunak.
Amint – a jó öreg latin mondás szerint – a könyveknek megvan a maguk sorsa, úgy a szórványszerető újságíróknak is. Ő már gyermekkorában hallotta Földes Károly nevét, amikor anyai nagybátyja, Nagy Ödön, akkor mezőfelei lelkipásztor, a városba jövet rokoni látogatáson felkereste őket, és mesélt a szórványról, a Mezőségről. Közel fél évszázad telt el azóta, és Bodolai Gyöngyi ma, 2012-ben Földes Károly-díjban részesül abban a templomban, ahol egykor – 1950-58 között – rokona, Nagy Ödön szolgált.
Mi, erdélyi reformátusok, vastagnyakú kálvinisták, hisszük a predesztinációt, az eleve elrendelést. Hisszük, hogy Bodolai Gyöngyi lelkében, gyermekkorában elvetett magból felnőttkorára a szórványmagyarságért fölvállalt szép szolgálat nőtt ki, és így vállalta a kopár hegyek mögé megbújt mezőségi falvak felkeresését, néha hideg őszi esőben, máskor sofőrpróbáló pocsolyás utakon.
A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen végzett magyar-francia szakos tanárnő tízéves tanári pályája után került az egykori Vörös Zászló korrektoraként a megyei lap szerkesztőségébe, majd a ’89-es fordulat óta, húsz éve annak újságírója, riportere, szerkesztője. Kövesdi Kiss Ferenccel való találkozása óta pedig a mezőségi magyarság szószólója, a nagysármási, az urszujatelepi (Mezőbodon) és más mezőségi magyar iskolák megmentését felvállaló "Kiáltó Szó".
Mint ifjú szerelmes, úgy meséli a mezőségi élményeket: a vendégmarasztaló mezőségi sáros utakon való autózást, a késő éjszakai hazajöveteleket, de legnagyobb érzelemmel a két lélekre apadt Göczről ír és beszél, ahol legalább ötvenszer megfordult. Nem csoda, hiszen édesanyja mezőpaniti volt, a göczi templomot a mezőpanitiak javították meg, s ő A göczi csoda címen adta Erdély, a Kárpát-medence tudtára szórványról szóló riportjában, hogy az erdélyi reformátusok még ma is egymás terhét hordozzák (Gal 6,2). A kolozsvári Világhírnév Kiadónál, a Fehér Holló sorozatban megjelent, magyar szórványokról írt könyvéből egyetlen idézetként hadd álljon itt Bodolai Gyöngyi mezőségi szerelme, a göczi csoda: "A »suvadásos« sebektől tarkított csupasz dombok, a jobbágyi »esetlenségben« épült falvak láttán, a színtelenné vált nyelv »diribdarabjai« után kapdosva el is tűnődhet az alkalmi látogató: honnan ered e táj megmagyarázhatatlan vonzereje, amellyel néhány embert a múltban és ma is megbabonázott. Akik különös, konok szeretettel ragaszkodnak a Mezőséghez, mint kevésbé szép, kevésbé ügyes, kicsit fogyatékos gyermekéhez a szülő. Ennek a kötődésnek köszönhetjük a göczi templom feltámadását is." (Bodolai Gyöngy: Táltos erő, Kolozsvár, 2011, 32. o.)
Németh László-i mértékkel mérve is, Bodolai Gyöngyi közel két évtizedes újságírói szórványszolgálata "az értelmiség hivatása", az erdélyi magyar sajtó szép példája. Ezért érdemli meg, és ezért gratulálunk neki a jubileumi, huszadik Földes Károly-szórványdíj átvételekor!
Istvánháza, 2012. október 16-án
Ötvös József marosvásárhelyi lelkipásztor
Népújság (Marosvásárhely)

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Autonómia
A 19. századi magyar nacionalizmus fantomjai időnként apró hősies görcsökkel küszködnek. Erre várnak az oláh nacionalizmus – legalább ennyire lobbanékony – fantomjai. Miközben mindkét fél felelőtlen, sietve bedarálják a témát, vészharangot kongatnak, a gyűlölet könnyeivel dagasztanak.
A 19. századi magyar nacionalizmus fantomjai időnként apró hősies görcsökkel küszködnek. Erre várnak az oláh nacionalizmus – legalább ennyire lobbanékony – fantomjai. Miközben mindkét fél felelőtlen, sietve bedarálják a témát, vészharangot kongatnak, a gyűlölet könnyeivel dagasztanak.
Nyilvánvaló, hogy egyetlen épeszű ember nem veheti komolyan egy-egy kampányban levő politikus vagy szentimentális vidéki ember követelődző ordításait. A mai Európa nem rajzol át országhatárokat, a múltat túlzottan eszményítő sovinizmus már nem hatásos, a birodalmi szeszély nevetséges. A mai világ gondjai másak. De a politikusok és a kemény témákra éhes újságírók számára ez nagyszerű lehetőség. Nem szabad elszalasztani. A mord tekintet, a keserűség, az üvöltés, az összeszorított álkapcsok, az égnek emelt ököl és a militáns folklór virágzik. Ennek van itt az ideje!
De azt tapasztalom, hogy miközben az álmatlanságig odafigyelünk a székelyek autonómiatörekvéseire, nem veszünk tudomást azokról az „autonómiaküzdelmekről”, amelyek különböző szinten a románok között folynak. Romániának nincs szüksége idegenekre, hogy feldarabolódjon. Magától is felmorzsolódik. Szenvedélyesen, őrjöngéssel, vidámsággal. Tessék csak az államelnök és a miniszterelnök közötti „szecessziós” háborút követni. Önöknek van-e olyan érzésük, hogy ugyanazt az országot képviselik? Ketten kétfelé húznak. Egyik azt javasolja, hogy írásban kérjük a schengeni övezethez való csatlakozást, a másik azt mondja, hogy egy ilyen dokumentum teljesen haszontalan, és kívánatos lenne fölleltározni azokat a tényeket, amelyek megindokolják a (magától értetődő) kérelmünket.
Miközben az ellenzék Európára voksol, a parlamenti többség az Oszmán Birodalom jelenkori megfelelőjét látja az Európai Unióban. A parlament jogilag „autonóm” akar lenni, az igazságszolgáltatás „autonóm” akar lenni, a parlamenti tagok azt szeretnék, hogy külön (azaz „autonóm”) kezelésben legyen részük, nem úgy, mint az egyszerű állampolgároknak. Azzal vádolják az Országos Feddhetetlenségi Ügynökséget (ANI), hogy túl nagy az autonómiája. Túlságosan „autonóm” az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA), vagy jobban mondva attól függ, akitől nem kellene. Az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) sem túlságosan „autonóm”. A sajtó is „autonómnak” tünteti fel magát, nagy belső lovagi tornákat szervez. A magyarok románellenes dühe ifjonti, ellentétben áll azzal, hogy mekkora düh dúl Badea és Turcescu vagy Striblea között (bukaresti televíziós személyiségek – szerk. megj.). Hallották önök valaha a magyar kisebbség képviselőjét ordítozni, amint ellenfeleinek azt kívánja: „kínokban halljanak meg”? Amire nyugati szomszédaink leigáznának, megtörténhet, hogy egymást lemészároljuk, és tálcán felkínálunk egy „kihalt országot”.
A politikusok nem akarnak politizálni. „Marni, szétszakítani” akarnak – Mircea Diaconu dixit. A pannóniai támadók húsát? Nem, csak bizonyos „román testvérek” húsát! Amikor látod, mit mondanak a demokrata-liberálisok (PDL) a szociálliberálisokról (USL) és a szociálliberálisok a demokrata-liberálisokról, vagy amikor hallod, mit mond egyik liberális a másik liberálisról és egy-egy szociáldemokrata egy-egy liberálisról, vagy egy-egy liberális egy-egy szociáldemokratáról, amikor látod Dogaru ezredes „nagy hadmozdulatait” (melyeket a kormányzat szimpátiával szemlél, vagy netalán írott beleegyezéssel bátorít), amikor hallod, miként beszél Gigi Becali egy-egy honfitársunkkal és főleg egy-egy honfitársnőnkkel, amikor látod a különböző talkshow-k meghívottjaként, ahogy rátámad egyik politikus a másikra, amikor látod, miként beszél néha az államfő saját országának egy-egy állampolgáráról, és hogyan beszél egy-egy román ember a saját államelnökéről, nem győzöd eleget kérdezni: hány Románia létezik?
Valóban Romániát képviselik a jelenlegi európai parlamenti képviselők? A színteret elözönlik a harmad- és negyedrendű személyiségek, akik saját Romániájukra hivatkoznak, de nincs kapcsolatuk a más emberek Romániájával. A románok közötti gyűlölet nem tűnik alábbvalónak egy univerzális románellenes összeesküvésnél. Ami engem illet, úgy érzem, egy elkobzott Romániában élek. Televíziót nézek, újságot olvasok, hallgatom a politikusok szónoklatait, és idegennek érzem magam. Csaknem mindannyian gúnyt űznek intellektuális „autonómiámból”, hazaszeretetemből, szolidaritás iránti igényemből. Mindegyikük rosszindulatúan harcol saját karrierjéért, ködös dicsőségéért, sérthetetlen jogosítványaiért. Mindegyikük azt akarja, hogy igaza legyen, saját nyugalmam, a nemzeti jómodor, saját gondolataim szabadságának rovására. Ha oda jutottunk, hogy így néz ki a saját országom, akkor tétovázás nélkül kérek a lelkemnek egy csipetnyi autonómiát!
Andrei Pleşu
Megjelent az Adevărul 2012. február 11-i számában. Fordította: Kiss Ferenc
Krónika (Kolozsvár),

Tábla a jövőnek – a közösség javaslatait is várják
A Haáz Rezső Múzeum és a történelmi egyházak közreműködésével Székelyudvarhely nagyjainak, a város hírnevét öregbítő személyeknek a síremlékeit térképezi fel a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány. A szervezet információs pannókat helyez el a belvárosi református és katolikus temetők bejárataihoz, az adatgyűjtésben a lakosság javaslataira is számítanak.
Hiánypótló, Tábla a jövőnek című kezdeményezéssel rukkolt elő az SZKA: két nagyméretű információs táblát helyeznének el a belvárosi református és katolikus temetők bejárataihoz, térképen jelölve meg a város nagyjainak sírhelyeit. „A Közösségi Alapítvány számára megtisztelő, hogy részt vehet ebben a folyamatban, mert így valamelyest leróhatja tiszteletét azok előtt, akik a múltban kiemelkedően sokat tettek vidékünkért, közösségünkért. Meggyőződésem, hogy a temetőbe betérők is ugyanígy éreznek” – mondta el a projekt apropóján Péter Ildikó, az SZKA munkatársa. Az információs táblákon egy-egy térkép, illetve az ezen megjelölt nevezetes személyek rövid bemutatása szerepel majd magyar nyelven.
Az alapítvány konzultált a helyi múzeummal, az így megszerzett listát azonban bővíteni szeretnék: a történelmi egyházak és a lakosság javaslatait is szívesen fogadják. Az udvarhelyiek az SZKA Facebook-oldalán, az szka@szka.org e-mail címen vagy személyesen az alapítvány székhelyén (Székelyudvarhely, Bethlen Gábor utca 55. szám) kapcsolódhatnak be a kezdeményezésbe. Az adatgyűjtő kampány két hét múlva, azaz március 13-án zárul. Egyébként a listán egyelőre Bányai János pedagógus, geológus, Bodola Sámuel erdélyi református püspök, királyi tanácsos, Haáz Rezső etnográfus, múzeumalapító, Szigethi Gyula Mihály dráma- és helytörténetíró, Tompa László költő, Csanády György költő, újságíró, Hargita Nándor, az Állami Kő- és Agyagipari Szakiskola 1893-as alapítója, Spanyár Pál festő, tanár, Szemlér Ferenc költő, író, jogász, Tomcsa Sándor író, karikaturista, Kis Ferenc 1848-as veterán, valamint a Solymossy család három tagja, 1848-as tisztek szerepelnek.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,