Tisztújítás és díjkiosztás az újságírók egyesületénél
Újabb hároméves időszakra Rácz Évát, a Kolozsvári Rádió munkatársát választották a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) élére.
A hétvégén Nagykárolyban szervezett közgyűlésen alelnöki megbízatást kapott Szűcs László és Gáspár Sándor, míg az újonnan létesült regionális elnöki tisztségekre Sarány Orsolyát (Kolozsváron és a Partiumban), a Marosvásárhelyi Szucher Ervint, lapcsaládunk munkatársát (a Székelyföldön) és Forró Lászlót (a szórványban) választották.
A MÚRE nívódíjjal tüntette ki Kisgyörgy Zoltánt, a Háromszék nyugalmazott újságíróját, Szép Zoltánt és Kádár Zoltánt, a Marosvásárhelyi Rádió két sportriporterét, akik az idén Rio de Janieróból közvetítettek az olimpiai illetve paralimpiai játékokról. Utóbbi a díjazási gálán is a világhálón jelentkezett be, rövid ízelítőt kínálva a riói verseny hangulatáról.
A közgyűlést követően szombaton a Károlyi-kastély lovagtermében osztották ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének sajtófotó-pályázatának díjait is – lapcsaládunk munkatársai, Barabás Ákos, az Udvarhelyi Híradó fotóriportere és Veres Nándor, Csíki Hírlap munkatársa is elismerésben részesült. Barabás Ákos a MÚRE Brassaï-2015 sajtófotó-pályázatának harmadik díját, Veres Nándor pedig a fotóriport kategória első díját, valamint a Brassaï-2015 különdíjat vehette át. Barabás Ákos tavaly Kápolnásfaluban készített fényképe portré kategóriában ért harmadik díjat.
A MÚRE első alkalommal hirdetett idén januárban sajtófotó-pályázatot. A Brassai-2015 fotópályázat mellett és A közösen megélt médiamúlt című interjú-pályázatra beérkezett legjobb munkákat is díjazták.
A romániai magyar, illetve más külhoni magyar fotóriporterek és újságírók tavaly készített alkotásaikkal jelentkezhettek Brassaï-2015 sajtófotó-pályázatra. A pályaművekkel a hír, eseményfotó, fotóriport, portré, szociofotó, dokumentarista fotó és sport kategóriákban lehetett jelentkezni. Mintegy ezer képet küldött be harmincöt pályázó. Barabás Ákos portré, sport és szociofotó kategóriákban is küldött be alkotásaiból. A pályamunkákat Bánkúti András, Egyed Ufó Zoltán, Dorel Găină, Ujvárossy László, és Tóth István értékelte.
A Károlyi-kastélyban a szakmabeliek, és érdeklődők megtekinthették a díjazottak alkotásait. Az újságíró egyesület az alkotásokat vándorkiállításként többek között Kolozsvárra, Temesvárra, Marosvásárhelyre, Csíkszeredába, és Bukarestbe is eljuttatja, a pályamunkákból készült válogatást pedig egy albumban is megjelentetik.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Székföldi szeptember
Élénk az élet Árapatakon és a csatolt településeken. Újra napirendre került a községközpont közművesítése: Előpatak és Erősd ivóvízzel való ellátása, a szennyvízelvezető rendszer megépítése. Halaszthatatlan gondok merülnek fel a Romulus Cioflec-iskola bővítése, a községközpont orvosi rendelőjének tatarozása körül. Nemrég Kovászna és Hargita püspökének jelenlétében Dimitrie vértanúra felszentelték az új árapataki görögkeleti templomot. Előpatak fürdőn két romossá lett, tanácsi tulajdonú épületet kellene menteni vagy lebontani.
Nem elég, hogy sorjáznak a közösségi gondok, sokasodnak a szociális jellegűek is: egyre több befolyásos személy és intézmény érdeklődik a hetei és az árapataki cigányok helyzete felől. Alaposan megviselte az amúgy is szűkös árapataki határt a szárazság. Több kútból eltűnt a víz Erősdön, az állattartóknak gond, hogy honnan biztosítsák az ivóvizet a jószágnak. – Milyen szakaszban jár az ivóvízhálózat építése? – kérdeztük Kovács László polgármestert. – A választások előtt benyújtottuk Árapatak uniós pályázati iratcsomóját a vízvezeték- és a szennyvízhálózatra is. A beruházás 2,5 millió euróra rúg, de egyelőre még semmi hírt nem kaptunk róla. Sajnos, a fejlesztések eléggé lassan haladnak. Ami Előpatak vízellátását illeti, ígéretet kaptunk, hogy a rácsatlakoztatják Sepsiszentgyörgy hálózatára. A szennyízhálózat fővezetéke Előpatakról indulna a községközpont felé, ugyanis ennek határában lenne a derítő-tisztító berendezés olyan módon, hogy később Erősd falu szennyvizét is rá lehessen csatlakoztatni. Ennek során Erősd is Árapatakról kapja majd az ivóvizet.
– Az utak, utcák is az infrastruktúra részei.
– Azok aránylag rendben vannak. Korszerűsítésükre mindaddig, amíg a vízvezeték és a kanalizálás el nem készül, gondolni sem lehet. Az önkormányzat székházának udvarán garázsok építésébe kezdtek, ebben kapnak majd helyet a község erőgépei, a traktor és a buldózer-exkavátor. Halaszthatatlan az árapataki kultúrotthon tatarozása, egyelőre be kellene keríteni, mert másként lehetetlen megőrizni. Pillanatnyilag még fontosabb az orvosi rendelő tetőzetének javítása, a cserépfedél rukítása, de lehet, hogy a szarvazatot is javítani vagy egy-egy szarufáját részlegesen cserélni kell. Előpatakon beomlott a központi üzletház tetőszerkezete, helyre akarják állítani. A polgármester elmondta: Árapatak a barcasági Leader-csoporthoz tartozik, ott szeretnének pályázni az üzletház felújítására. Előpatak régi, romantikus stílusú községháza-épülete is romos állapotba került az elmúlt évtizedek alatt. Az egykori Megyei Turisztikai Hivatal utódjától ugyan visszakapta az árapataki önkormányzat, egy ideig bérbe adták, ám a bérlő nem javított az épületen, később csődbe került, és mára majdnem javíthatatlan állapotba jutott, helyzete felől dönteniük kellene. Újabb nehézség, hogy ivóvízhiány lépett fel az előpataki népes cigány lakótelepen. A községvezetés évekkel ezelőtt erre a célra befogott egy bővizű édesvízforrást, amit időközben két új forrással bővített, de sajnos, hozama sem főzésre, sem pedig tisztálkodásra nem elegendő. A lakónegyed magasan fekszik, ivóvízzel való sürgős ellátása gondolkodóba ejtette az önkormányzatot. Hete cigány településen is ivóvízgondok vannak. A községvezetés két kutat ásatott, szerencsésen vízre találtak, amely szabadesésben látja el a népes lakótelepet.
Bekopogtattunk a helybeli borvizes kezelőközpontba is. Rend és tisztaság, vendégeket is találtunk a kádfürdőben és a borvizes medencében, Sepsiszentgyörgy környékieket is, Brassó megyeieket is. „Szeretjük ezt a vizet, ezt a csendes kezelőközpontot” – nyilatkozták a Brassóiak, s ha szálláshely is volna, szívesen mAradnánk akár egy hétre is.
Segíteni az elesetteken
Kerülőutakon Bukarestig jutott a hetei cigányság szociális helyzetének híre. Helyszíni szemlére érkezett Hetébe Dragoș Pîslaru munkaügyi miniszter – tájékoztatott Kovács László. Kapóra jött, hogy a szomszédos Brassó megyében munkásokat keresett a Vel Pitar sütőipari cég és az Olympus tejipari vállalat, s oda irányította a férfi munkaerőt a munkaügyi miniszter, de mivel szakképzetlenek, a próbálkozás sikertelen volt. Végül csak ketten kaptak munkát egy szomszédos hidvégi vállalkozónál, aki tömbházlakások felújításával foglalkozik. A lopások az utóbbi időben megritkultak, de a cigánytelep lovai járják-pusztítják, legelik a közel eső mezős területeket. Az okozott károk megtérítésének számtalan akadálya van. A mezei szarkát hiába büntetik meg, nem tudja kifizetni a bírságot. Ünnepi iskolamegnyitó
Árapatakon soha ilyen sok szülő nem jött el a tanévnyitóra, mint idén – mondta Dúló Szilárd igazgató. A község területén élő roma lakosság számbeli növekedésének köszönhetően érezhetően megnőtt az iskolaköteles gyerekek száma, ugyanis 1035 óvodást és iskolást írattak be, ebből csak az óvodások száma eléri a 340-et, de ez a szám is folytonoson növekszik, ugyanis a külföldi, angliai munkáról hazatelepedő családok gyerekei is bejelentkeztek, s a megye különböző területein állatgondozással, csordák őrzésével foglalkozó családok gyerekei közel 1100-ra növelik a létszámot. A tanulók 92–93 százaléka román anyanyelvű roma gyerek. Bár már régebb bevezették a délutáni tanítást, égető lenne a kibővített központi iskola épületrészének befejezése, nyílászárókkal és bútorzattal való ellátása. De még az sem lenne elég ahhoz, hogy normális mederbe lehessen terelni a tanítást. Az említett épületrész elkészítéséhez a megye segítségét kérik, remélik, hogy valamiféle kapaszkodót jelent majd számukra a költségvetés-kiegészítés is.
Látogatásunk idején zajlott a maréknyi, mintegy tizenöt árapataki református gyermek vakációs bibliahetének zárópillanata (képünk). Miként azt Fülöp-Gál László lelkipásztor elmondta, több szülő egész hét alatt jelen volt a parókián, segítettek, hogy a lelki nevelés mellett finomságokban, mindennapi ebédben is részesülhessenek gyerekeik, unokáik. Vasárnap annak rendje és módja szerint a templomban bemutatták tudásukat, és ajándék kirándulásban részesültek.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Protestáns vendégek Háromszéken
Protestáns vendégek érkeztek az elmúlt napokban Háromszékre. Veress-Kovács Attila, a Nagyvárad-olaszi egyházközség református lelkipásztora az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) erdélyi köre vezetőségének nevében a Sepsiszentgyörgyi vártemplomban köszöntötte az egybegyűlteket.
Veress-Kovács Attila elmondta, az 1956-os események után Nyugatra szakadt-vándorolt értelmiségiek hozták létre az egyesületet, gondolván, hogy abban meg tudják őrizni magyarságukat, kultúrájukat és vallási identitásukat. Évente más-más helyre vándorolva konferenciákon igyekeznek kifejteni az egyesület céljait, ahová összehívják Európa protestáns magyar értelmiségijét. 1989 előtt, amikor háttérbe szorult a magyar könyvkiadás a Kárpát-medencei utódállamokban, az EPMSZ felvállalta a tiltólistán levő kiadványok megjelentetését, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a magyar szellemtörténet fejlődése szempontjából. A Bázel központtal működő szervezet ezzel értékes örökséget hagyott hátra.
A kelet-európai rendszerváltás utáni években mifelénk is létrejöttek az EPMSZ utódszervezetei, így annak erdélyi köre is. „Célunk az – mondta a lelkész –, hogy a mi honunkban úgy lássuk feladatunkat-céljainkat, önazonosságunk felismerésének lehetőségeit, hogy konferenciáinkon ezeket erősíteni tudjuk.” A lepergett 16 esztendő alatt már bejárták Erdélyországot Nagybányától egészen a Barcaságig, a Partiumtól Erdély keleti végéig. Háromszékre, a honhatárra most jutottak el. „Honhatár ez a hely, de nem a vég, mert az itt eltöltött napok alatt tágult látómezőnk, számba vehettük magyar értékeinket” – mondta Veress-Kovács Attila ügyvezető elnök, aki az EPMSZ elnökségének (Varga Gábor ny. vegyészmérnök, Kántor Lajos irodalomtörténész, Demeter József lelkész, Baczoni Szilárdka Kata szovátai lelkipásztor) nevében megköszönte a Háromszéki vendégfogadást. Körútjukon a Rétyi Tavirózsa Motelben Deák Botond református lelkész köszöntötte, dr. Dimény Attila, a Kézdivásárhelyi Incze László Múzeum igazgatója bemutatta Háromszék magyar örökségét, Bartha Zsolt geológus pedig Székelyföld geológiai ritkaságait. Szombaton a Sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban tartott áhítat után ellátogattak Dózsa György és Bod Péter szülőfalujába, a céhes városba, a gelencei felső Szent Imre örökség-templomba, Csomakőrösre és Zágonba. Vasárnap a vártemplomi istentisztelettel zárult a konferencia, ahol igét hirdetett Baczoni Szilárdka Kata lelkipásztor, az EPMSZ erdélyi körének titkára. Igehirdetésében Máté evangéliumának (15, 21-28) alapján a megkülönböztető hallgatásról, a hívatlanok eszméiről, az emberi önérzet összezúzásának átkairól és a kegyelem morzsáiról szólt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelölik Bányai János szülőházát
Az október 28–30. között Kovásznán esedékes XVIII. Székelyföldi geológus konferencia során márványtáblával jelölik meg Kézdivásárhelyen a Kanta utca 13. szám alatti házat, Székelyföld legnagyobb geológusának, Bányai Jánosnak (1886–1971) a szülőházát születésének 130., halálának 45. évfordulóján. Az emléktábla elhelyezésének kezdeményezője Kisgyörgy Zoltán geológus, lapunk főmunkatársa és Jánosi Csaba geológus, a Csíkszeredai Természetjáró és Természetvédő Egyesület elnöke. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székföldi élő házi múzeum
Lelkes gyűjtő az árapataki Dénes Balázs. Őt minden érdekli, ami szép és hasznos, különösképpen az olyan alkotások, melyek valamelyes hagyományt őriznek, mentésre szorulnak. Valóságos házi múzeum a lakása, szép, gondozott virágok díszítik udvarát, kedvenc háziállatai a különleges angol királyi dísztyúkok és más majorságfélék, melyeknek kukorékolása sem olyan, mint a mifelénk tenyésztett erdélyi kendermagosoké. 
Anyagi áldozatok árán mentette meg a korán elhalt Dénes György nyugalmazott árapataki tanító jellegzetes népi faragványainak és Dénes Enikő árapataki keresztszemes kézimunkáinak egy részét, ugyanis az asszony a hidvégi öregotthon lakója lett. Mindketten ismert és oklevelekkel jutalmazott tagjai voltak a Kovászna Megyei Népművészek Egyesületének. Dénes Balázs begyűjtötte a falu jellegzetes népi szerszámait, kipreparált állatok koponyáit, nemkülönben nagyapja-dédnagyapja világháborús emlékeit, határőr katonai kardját. Nincs szűkében a könyveknek sem. Édesapja, a gyűjtőtársa, a kerti árnyas lugas falán pannón rögzítette – egyfajta hobbiból – a Kárpát-medence történelmi eseményeinek évszámait. A Dénes-féle gyűjtemény alapja lehetne majdan egy helyi falumúzeumnak. Arra biztattuk, hogy meg kellene menteni a jelenleg még működő árapataki tojásíró asszonyok munkáinak mintapéldányait. Megvan ugyan a néhai Dénes Etelka népművész gazdag írott-tojás-gyűjteménye, ám egyelőre nem látogatható, márpedig a hagyományos és jellegzetes árapataki tojásírás is lassan huszonnegyedik óráját éli. Motívumvilágát Lupu-Bakó Enikő helybeli óvónő ismeri, és minden évben megtanítja kis ovisainak. Ez is egyfajta mentőmunka. 
Dénesék szobájának falán különleges dekoráció látható, amely az egykor Árapatakon élő Reményik Mátyás tulajdona volt, s amelyet megszáradt havasi gyopárokból alakítottak ki. Hogy miként került a dobsinai eredetű református Reményik család Árapatakra, számunkra még talány, de Demeter Éva egyik 2007-ben írt tanulmányából tudjuk, hogy Reményik Mátyás árapataki körjegyző volt. Balázs édesapja elmondta, hogy a Reményik-lakás az Erősd felé tartó utca jobb sarkán még most is áll. Az árapataki Reményik-emlékekre alkalomadtán még visszatérünk.
Búcsúzáskor kiderült, hogy Balázst különösen érdekli az árapataki Béldi család története. A falut jó évtizede meg is látogatta egy Svédországban élő Béldi nevű fiatalember, de mivel nem talált olyant, aki bár néhány szót mondhatott volna arról, hol volt az árapataki Béldiek régebbi kastélya, hogy hol élt a szakirodalomból is ismert negyvennyolcas naplóíró gróf Béldi Gergely helybeli gazdag földbirtokos, így a hirtelen érkezett látogató tovatűnt. A Kápolna-hegyen, feltételezett Béldi területen van még egy sírkeret, sírkő is állt mellette, de a mindent elpusztító idő, talán galád kezek is, eltüntették. A sírkő holléte ugyancsak foglalkoztatja Balázst. Uzoni és árapataki gróf Béldi Gergely jeles személyisége a háromszéki önvédelmi mozgalomnak, ő az árapataki szerződés megfogalmazója, aláírója, a fegyverszünet kieszközölője. Árapataki birtokát az osztrákok felgyújtották. Miként mondták a helybeliek, csak sejtjük, hogy hol állhatott a katolikus  család régi kúriája. Fülöp-Gál László árapataki református lelkésztől azt is megtudtuk, hogy az eklézsia rendelkezésére álló családkönyvben nem szerepelnek a Béldi család tagjai.
Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közös éneklés ereje (Kórustalálkozó)
Jóval több mint száz személy hangjának ereje által erősítettük lelkivilágunkat a sepsiszentgyörgyi Szent Benedek-templomban tartott kórustalálkozón szombaton. Kórusmozgalmunk egyik helyi hagyománya, hogy a kilyéni római katolikus filia évente az anyaegyház templomába hívja a szakrális témájú énekek mesterkórusait.
„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves” – hangzott el a könyörgés Szent János könyvéből a találkozót megelőző ünnepi szentmisén, amelynek hangulatadó énekbetétjeit a helybeli Szent József egyházi kórus szolgáltatta. Ft. Hajdú János, a Sepsi-Barcasági Római Katolikus Főesperesi Kerület plébános-főesperese köszöntötte a kórusokat. Túl a mély teológiai magyarázatokon, kimondottan mai helyzetünkre alkalmazta az evangélium szavainak szent és szigorú üzenetét. Minden résztvevőhöz szólt a szervező leányegyházközség képviseletében Török Adél tanár is, aki kórusbemutatóit a magyar és világirodalom nagy költőinek verseiből vett idézetekkel tűzdelte. A találkozót a Márk Attila vezényelte árkosi Régeni Áron Dalárda nyitotta meg zsoltárcsokrával, mély átérzéssel tolmácsolták Berkesi Sándor Nagy hálát adjunk művét. Egy gyönyörű és átérzéssel tolmácsolt gregoriánt – Hol szeretet – hallhattunk a sepsiszentgyörgyi Szent József egyházi kórustól, műsorszámaikat ugyancsak Berkesi Székely asztali áldásával toldották meg (vezényelt Simon Balázs). Csak a következetes szervezésnek és lelkesedésnek tudható be, hogy a kis lélekszámú és vegyes felekezetű Kilyén két kórussal jelentkezett: a Kilyéni Református Vegyes Karral és a Búzavirág dalkörrel. Az előbbi különleges átéléssel szólaltatta meg Jean Sibelius norvég zeneszerző A békém vagy című szerzeményét. Betanította és vezényelt Egyes Kolumbán Erzsébet helybeli tiszteletes asszony. Miként Sibelius, úgy ismét felhangzott a népes Uzoni Református Dalárda előadásában a sokak számára ismert Az úton ősi ír áldás, Vargha Tamás-Balla Péter, valamint Sörle és Dénes Előd két szakrális tárgyú száma, a Jézus te égi szép és Az új szívet adj. Vezényelt Miklós Árpád. Énekszámainak igényes megválogatásával jeleskedett a sepsiszentgyörgyi evangélikus-lutheránus egyházközség Jubilate Deo névre hallgató kórusa, amelyet Pál-Gecse Mihály zenetanár vezényelt. Csorba István, Bence Gábor, Várnai Ferenc és Praetorius egy-egy énekszámával örvendeztette meg a hallgatóságot. Török Mihály és Török Aranka kilyéni műsorszervező és házigazda irányított dalköre népünk pillanatnyi lélekvilágához szólt az Elindultam szép hazámból és Székely asszony az én anyám műsorszámaival, Török Mihály egykori mikós diák tangóharmonika kíséretével. A résztvevők oklevéllel távoztak, és újabb emlékszalagot köthettek bemutatott kóruszászlóikra. Örömmel ismertük fel az egyházi kórusainkban éneklő lelkészeket, egyházi vezetőket. Felemelő érzés volt együtt énekelni, együtt lenni az éneklők seregével a kilyéni kultúrotthonban tartott szeretetvendégségen.
Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelölték Bányai János geológus szülőházát (Kézdivásárhely)
A péntektől vasárnapig Kovásznán zajló XVIII. székelyföldi geológus konferencia első napján tanulmányi kirándulással egybekötve fekete márványtáblát lepleztek le Kézdivásárhelyen a Kanta utca 13. szám alatti ingatlan homlokzatán, megjelölvén Székelyföld legnagyobb geológusának, Bányai Jánosnak (1886–1971) a szülőházát születésének 130., halálának 45. évfordulóján.
A kezdeményező Kisgyörgy Zoltán geológus, lapunk főmunkatársa és Jánosi Csaba geológus, a csíkszeredai Természetjáró és Természetvédő Egyesület elnöke volt. Az emléktábla-állítást a polgármesteri hivatal anyagilag is támogatta. Az avatóünnepségen mintegy hatvan-hetven erdélyi, magyarországi és felvidéki geológus volt jelen. Bányai János életét és munkásságát Kisgyörgy Zoltán ismertette, elmondva azt, hogy a nagy előd szülőházát Beke Ernő segítségével sikerült beazonosítani. Bokor Tibor polgármester üdvözletét Bartha Zsolt geológus tolmácsolta. Az emléktáblát lapunk főmunkatársa és Bartha Zsolt leplezte le. Az utóbbi azzal a javaslattal állt elő, hogy jó lenne, ha egy új utcát neveznének el a város jeles szülöttjéről. A rövid, családias hangulatú ünnepség koszorúzással ért véget.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Geológusok Kovásznán
A hétvégén Kovásznán tartották a XVIII. alkalommal megszervezett Székelyföldi Geológustalálkozót. A háromnapos esemény résztvevői pénteken szakmai túrán ismerkedtek a környékkel, Bányai János kézdivásárhelyi szülőházánál emlékplakettet lepleztek le a geológus emlékére. Szombaton a kovásznai művelődési központban víz, só, tektonika tematikával előadásokra került sor. Az értekezleten kiemelten méltatták lapunk főmunkatársa, Kisgyörgy Zoltán geológus tevékenységét, akit 80. születésnapja alkalmával köszöntöttek a fórumon. A találkozóra kiadott kivonatos füzetben is teret szenteltek tevékenységének, élete fontosabb mozzanatainak, néhány meghatározó cikke is megjelent a kiadványban.
Az első öt találkozóra Sepsiszentgyörgyön került sor, a következő öt Csíkszeredában zajlott, ezt követően úgy döntöttek, az eseménynek vándorjelleget adnak, felkeresik a székelyföldi városokat. Idén Kovásznára esett a választás. Az esemény székelyföldi és Székelyföldet kutató földtanos szakemberek összejövetele, ugyanakkor baráti találkozó is, ahol lehetőség van egymás és egymás munkájának megismerésére, a fiatal és az idős nemzedék összehozására. A fiatalok végzik az aktív tudományos kutatást, az időseknek viszont óriási terepismeretük van, ezt kell összehangolni – mondta el érdeklődésünkre Papucs András, a rendezvény szervezője, akit munkájában Barabás Emese segített.  Nem szokványosan kezdődött a szombati előadások sora. Komlóssy György magyarországi kutató geológus az ’56-os (akkor ő 18 éves volt) eseményekre emlékezett. Elmondta, az akkori történések vezették a geológusi pályára. Történésznek készült, de a forradalom leverése elvette kedvét a történelemtől, így választotta a geológiát. A geológia is egyfajta történelem – jegyezte meg. Komlóssy ajándékot is hozott a jelenlévőknek: vetítet képes előadásban, a forradalom idején készült fényképekkel aláfestve hangzott el Márai Sándor Mennyből az angyal című verse. A mű drámai hatása nem maradt el, a jelenlévők spontánul álltak fel és énekelték el a magyar himnuszt. Kisgyörgy Zoltán Bányai János (1886, Kézdivásárhely–1971, Székelyudvarhely, tanár, geológus, muzeológus, a Székelység című folyóirat alapítója és szerkesztője) hagyatékáról szóló vetített képes előadást mutatott be, a maga humoros stílusában elevenítette fel, hogyan lett geológus. Unitárius pap szeretett volna lenni, de a kommunizmusban szülei eltanácsolták ettől. Majd színésznek készült, végül Harkó József osztályfőnöke biztatására választotta a geológusi pályát.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Árapatak kettős ünnepe
Istentiszteleten emlékeztek a reformáció 499. évfordulójára a dombon álló református templomban vasárnap délután, majd népes tömeg jelenlétében tartották meg a kultúrotthonban a megyei tanács, a háromszéki RMDSZ és a Kovászna Megyei Művelődési Központ által ez évben is útjára indított Székföldi Napokat.
Igét hirdetett tiszteletes Egyed-Kolumbán László kilyéni református lelkipásztor, aki Mikeás próféta sorai alapján fejtette ki az igei üzenetet a lassan szórvánnyá fogyó helybeli gyülekezetnek. Lám, napjainkban is szükség van egyfajta reformációkra – hangsúlyozta –, nemcsak az emberek lelkében, hanem a mindennapi életben is, mert Istent nem lehet külsőségekkel elárasztani, s a belső reformálás szellemében el kell szállnia az önző énnek az emberi lelkekből, s helyette be kell költöznie az összetartásnak, a barátságnak és az emberi szeretetnek. A reformációt akkortól számítják, amikor Luther Márton, a szász választófejedelemség bibliamagyarázó professzora, német ágostonrendi szerzetes 1517. október 31-én kifüggesztette a wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontba foglalt téziseit. Nézetei hosszas harcok árán utat törtek, és az általa vezetett új irányzat lett az evangélikus, míg a nála is radikálisabb Kálvin János genfi reformátor vezette irányzat a református vallás alapja. Az igehirdető lelkipásztort és Fülöp-Gál Lászlót, a helybeli gyülekezet lelkészét Iuliu Fărcaș nyugalmazott árapataki görögkeleti lelkész is köszöntötte. Az ünnepi úrvacsoraosztást követően a hívek a helybeli kultúrotthonba vonultak, és közösen tekintették meg a Székföldi Magyar Nap gazdag műsorát, amelyet Kiss Csilla műsortervező állított össze.
A rendezvényt Kovács László, a község polgármestere és helyi támogatója nyitotta meg. A vegyes lakosságú településen külön erkölcsi szabályai vannak a nemzetiségek együttélésének, amit ezután is be kell tartania minden etnikumnak s nekünk is ahhoz, hogy megtarthassuk magyarságunkat, s magyarként álljunk helyt a mindennapi kihívások és közösségépítés művelésében. A magyar napi rendezvény vendégeként szólt a helyiekhez Sütő Mária Rita, a Kovászna megyei RMDSZ szenátorjelöltje, aki rövid beszédében kiemelte a nemzeti identitás megtartásának és a szórványban való megőrzésének fontosságát. Az ünnepet az árapataki vallásórás gyerekek énekes-mesés műsorszáma nyitotta meg, amelyet a lelkészi család tanított be. Vastapsot kapott a Veres István fiatal karnagy vezette, alig egy éve megalakult sepsibükszádi Vallató tanuló- és ifjúsági fúvószenekar, amely remekelt gazdag műsorával, a fülnek kellemes hangzású indulókat, kórusműveket mutattak be. A programot a Százlábú Néptáncegyüttes folytatta gazdag verses-énekes és táncos műsorával, moldvai román, magyar és szászcsávási cigány táncokat vitt a községközpont színpadára. Az együttes ez év október elején ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját – emlékeztetett Virág Endre, a csapat jelen lévő szervező-koreográfusa. Énekek hangzottak el a helyi Langer Szerénke, Berecz Andrea, Dénes Imola tanulók részéről, magyar népdalokat énekelt a hétéves Csenteri Sára, Reményik Sándor Mindhalálig című versét az árapataki Bakó Pálné mondta el. A közönség soraiban ott ült a szomszédos erősdiek egy csoportja is, erősítve immáron azt a hagyományt, hogy „a székföldi magyar napok rendezvényein mind ott legyünk, és együtt fogadjuk magunkénak”. Fülöp-Gál László árapataki lelkipásztor, a rendezvény társszervezője mondott köszönetet a vendégművészeknek, és mindenkit a terített asztal mellé hívott.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb csapás a gyógyszerészképzésre
Mottó: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” (Egyébként javaslom Karthagó elpusztítását – Marcus Portius Cato)
Köztudomású, hogy működésének több mint hatvan esztendeje alatt a marosvásárhelyi gyógyszerészképzés túlnyomó része egyetemünk patinás főépületében zajlott. Helye volt itt az ódon falak között egyaránt előadótermeknek, laboroknak és dolgozószobáknak. Minden működött. Nagy hírű tanáraink évtizedeken át zajló, igen komoly munkája látványos, a szerény technikai felszereltséget messze meghaladó (sok készüléket helyileg állítottak elő a műhelyekben!), nemzetközileg is elismert eredményeket hozott.
Hadd említsem meg itt a teljesség igénye nélkül a Kopp Elemér és Rácz Gábor professzorok nevével fémjelzett farmakognóziai iskolát, továbbá Tőkés Béla, Ádám Lajos, Papp József, Kisgyörgy Zoltán, Gyéresi Árpád, Csedő Károly vagy Soós Pál és Kincses-Ajtay Mária kiváló tudós-professzorok nevét. Horizontális tudásuk, emberi tartásuk generációk példaképe lett. A kutatásban és a hallgatók szakmai felkészítése terén elért eredmények olyannyira színvonalasak voltak, hogy a Nyugat-Európába szökött kollégák diplomáját (a kolozsvári mellett) ott is elismerték!
Mindezek dacára évtizedek óta a fakultás következetes leépítése zajlik. A nyolcvanas évek végén aztán a csúcs a magyar nyelvű oktatás felszámolása volt. Mégis a ’89-es rendszerváltás után óriási erőfeszítések árán mintegy hamvaiból sikerült újra lábra állítani! Kiváló tanárom, Tőkés Béla Négymenetes spirális erőtér című, akár történelmi dokumentumnak is beillő munkájában remekül leírta ezt az időszakot. Napjainkban pedig a szenátus, fittyet hányva a tanügyi törvényre, kénye-kedve szerint intézkedik egyetemünkön. Hadd említsük itt meg példának a gyógyszerészeti kar legutolsó akkreditációja körüli megalázó huzavonát. Most befejezéséhez közeledik néhány sablonterv alapján épített, esetenként vitatható funkcionalitású új épület. A tanárok egy része még nem is ismeri pontosan rendeltetésüket. Ide akarják az ősz folyamán kitoloncolni mindenestől a gyógyszerészképzést is a régi épületből!
Félre ne értsenek, modern laborokkal ellátni bármely egyetemet igen fontos. De el lehet-e képzelni például a Sorbonne vagy az Oxford egy-egy alapvető fontosságú fakultását csupán semmitmondó, új épületekben működni? Mi történne az ott végzett temérdek generáció érzelmi, szellemi kötődésével, a hagyományok tiszteletével? Az előkészületek tehát javában folynak, vagyis minden „régi”, nagy értékű dokumentumot, folyóiratot, képanyagot, még használható laborberendezést/felszerelést, csodálatos bútorokat (préselt lemezből készültekkel helyettesítik), mindent, ami történelmet jelent, és súlyt ad a hasonló intézménynek, elégetnek vagy darabokra törnek!
Egyfajta Palmüra ez, primitív rombolás. A szerény kérdezőnek pedig kézenfekvő a válasz: modern laborokat kapnak, a jelenlegi épület nem felel meg a modern követelményeknek, stb! S ezután az orvosi kinetoterápiás, bábaasszonyi stb. képzés számára megfelel? Következésképpen tiltakozom a gyógyszerészeti kar méltatlan kilakoltatása ellen, és felkérek minden ott végzett kollégát, tanárt, hogy hasonló módon járjon el!
Utóirat. Különös figyelmébe ajánlom írásomat parlamenti képviselőjelöltjeinknek, akik remélem, hogy hatékonyabban képviselik majd a MOGYE-ügyet, mint elődeik, akik elégtelenre vizsgáztak ez esetben is!
dr. Pokorny László
A szerző főgyógyszerész, egyetemi előadó, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja
Krónika (Kolozsvár)

Egy földtani fórum hozadéka
Ritka az a tudomány és mesterség, amelynek olyan siralmas múltat és jelent nyújtott századunk, mint a geológiának, annak elméleti, de még inkább gyakorlati művelőinek. Alig lendült életbe nemcsak Erdélyben, hanem az ország más vidékein is a sokoldalú földtani kutatás, nemzedékek sora begyakorolta magát az alkalmazott földtan hasznos szépségeibe, egyre több és újabb feltárt hasznosítható ásványikincs-telepekben hagyott jóvá körvonalazott ipari tartalékokat az országos tartalékmegállapító bizottság, az 1989 után végbement gazdasági-pénzügyi, kutató- és kitermelőipari változások miatt alaposan leapadt e tudomány művelőinek létszáma, a gazdasági tevékenység más területeire került egy sereg kiváló és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakember.
Kutatók aggodalma
Tévedés ne essék, nem a földtani kutatás és gyakorlat diktatúrabeli helyzetét sírja vissza a hazai geológustársadalom, hanem azon aggodalmát fejezi ki jelenleg is, hogy lelassult természeti kincseink kutatási-feltárási rendszere, s kérdezik, meddig lehet még masszívan importálni minden olyan nyersanyagot, amelyre szüksége van ennek az országnak. Az 1989 után lepergett negyedszázad alatt vajmi keveset lépett előre az a tudományág, amelynek hivatása, hogy megállapítsa, rögzítse a szükséges és belföldön is ismert ipari nyersanyagok gazdaságos kitermelhetőségének szigorú hazai normáit, hiszen jól tudja és főleg érzi mindenki, hogy a behozott félnyers, avagy nyersanyag ára mindnyájunk vásárlóerejét, életszínvonalát nehezíti és teszi próbára. Anélkül, hogy ennek a kérdéskörnek az apró bugyraiba belekeverednénk – ugyanis jócskán dolgoznak egyfajta kényszerből erdélyi és székely geológusok távol családjaiktól más kontinensen is –, elmondhatjuk, hogy semmiképpen sem a természeti kincsek feltárásának és kinyerésének a dolga képezte az október végén Kovásznán megtartott XVIII. Székelyföldi Geológus Találkozó tárgyát, de közvetett módon érintette azokat az elképzeléseket és jó szándékú kezdeményezéseket, amelyek elősegíthetik egy újabb hazai hasznos kutatóprogram kibontakozását. Tizennyolc érdekes és hasznos előadás és bemutató hangzott el a borvizek városában, amelyek tartalma, rövidített változata nyomtatásban is megjelent, így bármikor hasznos lehet e tudományág művelői és az érdeklődők számára. A találkozó Kovászna város, a városi művelődési ház, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum és a gyergyószentmiklósi Geo-Tech Kft. támogatása révén jöhetett létre. Hogy létezik egyáltalán székelyföldi geológusközösség, arra az is bizonyíték, hogy a magyarországi kollégákkal együtt 101 személy vett részt a találkozón. Bemelegítőként egész napos tanulmányi úton ismerkedtek Kovászna várossal és Csomakőrössel, a környék ismert és immár híres ásványlelőhelyeivel a Mész-patak (Hankó-völgy) arzénásványos előfordulásaival, a Horgász-patak völgyének kovásznai „gyémántjaival”, a Tündérvölggyel, a Dr. Benedek Géza Szívkórház mofettájával és a Rétyi Nyírrel. S mert a Székelyföld kincseinek egykori jeles kutatójára is emlékeztek, emléktáblával jelöltük meg a geológus és közéleti személyiség Bányai János (1886–1971) kézdivásárhelyi, Kanta utca 13. szám alatti szülőházát.
Az emlékezés felette szükséges voltáról
Dr. Komlóssy György bauxitkutató geológus a találkozó egyik idősebb résztvevője egy friss, még nyomdafesték-illatú, 120 oldalra terjedő, igen olvasmányos kötetével ajándékozott meg, amely ebben az évben jelent meg Budapesten Szemezgetések egy geológus életútjából címmel. Az ismerkedés villámgyorsan ment, szülei erdélyi gyökerekkel bírtak, édesapja szilágysági, édesanyja pedig a ditrói Puskás famíliából való volt. Műszaki értelmiségiként köszöntötte a nála jóval fiatalabb nemzedéket, rávillantva arra, hogy a megváltozott idők révén, lám, szabad a találkozás, szabad a szakmai vita, szabad a földkutató nemzedékek határokon átívelő ölelkezése-barátkozása. Gyurka bátyánk a székelyföldi találkozók rendszeres résztvevője, köszöntése amolyan megnyitóféle is volt, de mindnyájan tudtuk, hogy sokoldalú és gyakorlott geológus. Többnyire bauxitkutatás és szemlézésügyben beutazta az egész világot. Földinkre, a Kézdivásárhelyen született Bányai Jánosra e sorok írója és Jánosi Csaba csíki hidrogeológus emlékezett a tudós családi hagyatékénak fényképfelvételeit szemléltető poszterrel, amelyet Berszán József Hargita megyei geológus és Jánosi Csanád állított össze. Nem célunk részletezni Bányai János sokoldalú kutatásainak eredményeit (megtette ezt már e sorok írója a Földtani Közlöny 1973-as számában megjelent emlékezetében), nevét utca és szakközépiskola őrzi a székely anyavárosban, hagyatékát a Haáz Rezső Múzeum, egy részét pedig a szejkefürdői Borvízmúzeum. Porai ott pihennek a székelyudvarhelyi református temetőben, temetésén e sorok írója mondott beszédet az akkori erdélyi geológusnemzedék nevében.
Só, metán, tektonika
A kovásznai fórumnak a só, a metán és a tektonika volt fő témája. Erdély a só hazája. Így történt, hogy a csíki gyökerekkel rendelkező Unger Zoltán előadását hallgatva (Nyugat-magyarországi Egyetem, Földtani Tanszék) kiderült, hogy nem is igazából tudjuk, miből keletkezett a Föld geológiai idejében az a mérhetetlen mennyiségű só-tartalék.
Czellecz Boglárka és a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem geográfus kollégái „tisztába tették” az Erdélyi-medence nyugati peremének sós vizes előfordulásait, dr. Wanek Ferenc kolozsvári nyugalmazott egyetemi tanár a középkori sóbányászat egy alig ismert Kolozsvár környéki kitermelőhelyéről értekezett helynévanyag segítségével, bizonyítva azt, hogy a helynévkutatás is segítheti olykor a földtudomány művelőjét. Közelebb kerültünk megyénkhez, ugyanis Sóki Erzsébet, Gyila Sándor és Csige István, a Debreceni Egyetem, a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórház és az MTA Atomki Környezetfizikai Tanszékének hármas szerzőcsoportja a kovásznai szén-dioxidos száraz gázfürdőkben a radon aktivitáskoncentráció térbeli eloszlását és időbeli műszeres változását vizsgálta, összehasonlították a természetes magánmofetták mélységi eredetű gázainak útját, áramlását a furatból táplált tündérvölgyi mofettával, ahol a betegek teste körül olyan mélységi eredetű gázok kavarognak, amelyek számos egészségügyi panasz enyhítésére alkalmasak. Bebizonyosodott, hogy a radon természetes eredetű nyomjelzője a mofettagázok mozgásának.
Földtani kutatás elképzelhetetlen őslénytani eredmények értékelése nélkül, s itt is nyilvánvalóvá vált, hogy felette részleteire bomlott, diverzifikálódott a paleontológia is. Érdekes paleolimnológiai (tó-fejlődéstörténeti) megállapításokra jutott a Szegedi Tudományegyetem és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régész kutatócsoportja a negyedidőszak végén kialakult tőzegrétegek paleoökológiai vizsgálata során. Kiderült, hogy a Homoródok mente már az Árpád-korban is lakott volt. Az elemzéseket a régészeti emlékekkel összevetve megrajzolták a terület környezettörténeti változásait. A vegyes összetételű kutatócsoportot az erdélyi kötődésű dr. Benkő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatója irányítja. A paleontológiánál maradva újdonság és szenzáció volt számunkra, hogy hazai geológusok, szpeológusok fatörzslenyomatokra bukkantak a Kelemen- és Görgényi-havasok vulkanikus kőzeteiben (!), Fazakas Attila székelyudvarhelyi geomorfológus a vonalas erózió térbeli és időbeli alakulását rögzítette a Keleti-Kárpátok belső vulkanikus vonulatában körvonalazva a hegysor mai képének kialakulását. Felette hasznos jelenünkben az a tanulmány, amelyet Zólya László geológus, Hargita megye tanácsának projektmenedzsere és Péter Elek nyugalmazott geológus állított össze A talajvizek és ásványvizek védelme korszerű hulladékgazdálkodási rendszerek kiépítésével címmel. Ennek és csakis ennek a rendszernek a szigorú alkalmazása biztosíthatja mind az ivóvíz, mind a mélyben levő ásványvizek minőségét.
Borvízmúzeumot Kovászna megyének
Régebben megfogalmazódott óhaj, hogy Kovászna megyében is menteni/kiállítani és őrizni kellene mindent, ami az ásványvizekkel kapcsolatos tárgyi vagy más jellegű emlék, különös tekintettel a nagyon gazdag fürdőtörténeti dokumentumokra. Albert Zoltán, Papucs András és e sorok írója erről szóló írott javaslatait megküldtük a megyevezetésnek, döntés azonban azóta sem született. Az egykori kovásznai szénsavpalackozó épülete mellett felvetődött egy Sugásfürdőn létesíthető múzeum lehetősége, amelynek létjogosultságát Sepsiszentgyörgy vonzásköre igazolná, avagy a borvizeiről ma is híres Bibarcfalva, ahol az 1882-ben alakult Borhegyi-palackozó eléggé megviselt épületét bérmentesen felajánlotta a helybeli közbirtokosság. Egy negyedik változat Málnásfürdő, ahol a Borpatak völgyében fekvő tömbházlakás alsó szintjén lehetne berendezni egy állandó jellegű kiállítást, avagy egyelőre ideiglenesen legalább összegyűjteni ott a veszendő tárgyi anyagot. Tekintettel arra, hogy a kovásznai egykori szénsav-palackozó üzem jelen pillanatban eladó, a témakört ismertető Papucs András a Háromszéki Borvízmúzeum létesítését Kovásznán látja megvalósíthatónak, ennek azonban az a feltétele, hogy a fürdőváros tekintse ezt fontosnak, és biztosítsa a szükséges területet. Kovászna országos jelentőségű fürdőváros, ahol évente közel 40 ezer turista és gyógykezelésre érkező személy fordul meg – hangsúlyozta –, tehát mindenképpen fontos lenne egy nemzetközi szempontból is figyelemre méltó kiállítás létrehozatala. Nem versenyezni szeretnénk a szomszédos Hargita megyével, ahol három borvízmúzeum működik, hanem kiállítani-megőrizni, s így kiegészíteni Székelyföld ilyen jellegű kincsanyagát.
Hasznos és mifelénk is megvalósítható tevékenységről számolt be Gherdán Katalin, a Pásztói Múzeum munkatársa, amelynek neve a Gyűjthető múlt közönségprogram, s amelynek részeként évente akció indult az év ásványa, kőzete és ősmaradványa témával. A vetélkedőbe be lehet vonni az iskolákat is, ugyanis középiskoláinkban hosszú idő óta megszűnt a földtan oktatása, a fiatalság általános műveltsége szempontjából hasznosnak bizonyulna mifelénk is egy ilyen program.
A Kovásznán megtartott kétnapos székelyföldi geológustalálkozót egyhangúlag hasznosnak, igényesnek ítélték az értékelők, s bejelentették, hogy a fórum XIX. találkozóját 2017-ben Borszékre hívják össze.
Kisgyörgy Zoltán
XVIII. Székelyföldi Geológus Találkozó - Szerkesztette Papucs András (Sikló Egyesület, Sepsiszentgyörgy)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Primitív rombolás
Köztudomású, hogy működésének több mint hatvan esztendeje alatt a marosvásárhelyi gyógyszerészképzés túlnyomó része egyetemünk patinás főépületében zajlott. Helye volt itt az ódon falak között egyaránt előadótermeknek, laboroknak és dolgozószobáknak. Minden működött. Nagyhírű tanáraink évtizedeken át zajló, igen komoly munkája látványos, a szerény technikai felszereltséget messze meghaladó (sok készüléket helyileg állítottak elő a műhelyekben!), nemzetközileg is elismert eredményeket hozott.
Hadd említsem meg itt a teljesség igénye nélkül a Kopp Elemér és Rácz Gábor professzorok nevével fémjelzett farmakognóziai iskolát, továbbá Tőkés Béla, Ádám Lajos, Papp József, Kisgyörgy Zoltán, Gyéresi Árpád, Csedő Károly vagy Soós Pál és Kincses-Ajtay Mária kiváló tudós-professzorok nevét. Horizontális tudásuk, emberi tartásuk generációk példaképe lett. A kutatásban és a hallgatók szakmai felkészítése terén elért eredmények olyannyira színvonalasak voltak, hogy a Nyugat-Európába szökött kollégák diplomáját (a kolozsvári mellett) ott is elismerték!
Mindezek dacára évtizedek óta a fakultás következetes leépítése zajlik. A nyolcvanas évek végén aztán a csúcs a magyar nyelvű oktatás felszámolása volt. Mégis a ’89-es rendszerváltás után óriási erőfeszítések árán mintegy hamvaiból sikerült újra lábra állítani! Kiváló tanárom, Tőkés Béla Négymenetes spirális erőtér című, akár történelmi dokumentumnak is beillő munkájában remekül leírta ezt az időszakot. Napjainkban pedig a szenátus, fittyet hányva a tanügyi törvényre, kénye-kedve szerint intézkedik egyetemünkön. Hadd említsük itt meg példának a gyógyszerészeti kar legutolsó akkreditációja körüli megalázó huzavonát. Most befejezéséhez közeledik néhány sablonterv alapján épített, esetenként vitatható funkcionalitású új épület. A tanárok egy része még nem is ismeri pontosan rendeltetésüket. Ide akarják az ősz folyamán kitoloncolni mindenestől a gyógyszerészképzést is a régi épületből!
Félre ne értsenek, modern laborokkal ellátni bármely egyetemet igen fontos. De el lehet-e képzelni például a Sorbonne vagy az Oxford egy-egy alapvető fontosságú fakultását csupán semmitmondó, új épületekben működni? Mi történne az ott végzett temérdek nemzedék érzelmi, szellemi kötődésével, a hagyományok tiszteletével? Az előkészületek tehát javában folynak, vagyis minden „régi”, nagy értékű dokumentumot, folyóiratot, képanyagot, még használható laborberendezést/felszerelést, csodálatos bútorokat (préselt lemezből készültekkel helyettesítik), mindent, ami történelmet jelent, és súlyt ad a hasonló intézménynek, elégetnek, vagy darabokra törnek!
Egyfajta Palmüra ez, primitív rombolás. A szerény kérdezőnek pedig kézenfekvő a válasz: modern laborokat kapnak, a jelenlegi épület nem felel meg a modern követelményeknek, stb.! S ezután az orvosi kinetoterápiás, bábaasszonyi stb. képzés számára megfelel? Következésképpen tiltakozom a gyógyszerészeti kar méltatlan kilakoltatása ellen, és felkérek minden ott végzett kollégát, tanárt, hogy hasonló módon járjon el!
Dr. Pokorny László - A szerző főgyógyszerész, egyetemi előadó, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja
Utóirat
Különös figyelmébe ajánlom írásomat parlamenti képviselőjelöltjeinknek, akik remélem, hogy hatékonyabban képviselik majd a MOGYE-ügyet, mint elődeik, akik elégtelenre vizsgáztak ez esetben is!
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vendégünk volt a veszprémi szerzőpáros
Vasárnap a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom gyülekezeti termében mutatta be két új irodalmi fotóalbumát a háromszékiek számára rég ismert szerzőpáros: Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla.
Pontosabban szerzőhármasról is beszélhetünk, mert az albumokban írásaival is szerepel lányuk, Soós Andrea, aki novemberi könyvbemutató útjukon válogatott verscsokorral szórakoztatta a közönséget Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Szovátán, Csíkszeredában, Csíkszentdomokoson, Kászonaltízben, városunkban, Brassóban és Négyfaluban. A könyvszeretők és a földrajzosok számára is öröm volt, hogy láthatták az Erdély – Kárpátok koronája sorozat utolsó és harmadik albumát, a Keleti-Kárpátokat, képzeletben bejárták a hegyvonulat szórványvidékét. Bemutatták a természeti szépségeket, várakat-várromokat, gyönyörű hegytömböket, szorosokat. Zágon, Ojtoz, a Sósmező, Úz-völgye és a Csíki-havasok, a Gyimesek, a Békás-Nagyhagymás Nemzeti Park csodái, a Kelemen- és a Radnai-havasok elevenedtek meg Váradi Péter Pál fotóművész vetítővásznán, a felesége veretes szövegeinek kíséretében. Bepillantottak a pusztán maradt, szomorú sorsú bukovinai székelyek hajdani hazájába is, falvaik mai életébe. A friss album előszavát a gyimesbükki Deáky András tanár, a Gyimesi-szoros „határőre”, az ajánlást a gyimesfelsőloki Berszán Lajos atya írta. Munka közben határozták el, hogy külön színes albumban mutatják be sok évre menő kutatómunkájukat, az eddig megjelent mintegy 42 honismereti fotóalbumot, mindazt, amit Erdélyben gyűjtöttek és veszprémi otthonukban kiadványokban rögzítettek. Erdély – Hattyúdalocska – Életünk – útjaink ennek az albumnak a címe, amelyből senki nem maradt ki azok közül, akik szívükből-lelkükből segítségükre voltak gyűjtőmunkájukban, s akik közül már sokan a túlsó parton vannak. A szövegeken és a képeken túl helyet kaptak ezekben a kortárs történelem epizódjai, 1956, 2005. december 4-e. Az album lemezmellékletet tartalmaz: a szerzőpáros legkedveltebb erdélyi költőktől származó verseit Soós Andrea tolmácsolásában hallhatjuk, ráadásként a Prima Primissima díjas Perjés Klára Erdélyben készített, Arcvonások című interjúját a szerzőkkel. Péter Pálék meglepetést is szereztek barátaiknak, hallgatóságuknak: 2017-es falinaptáruk címe Tamási Áron emléklapok – ezzel tisztelegnek Tamási Áron születésének 120. évfordulóján. Kérdésünkre elmondták, nem értek munkájuk végére, vannak még elképzeléseik. Folytatni szándékoznak az erdélyi Mezőség bemutatását Wass Albert, Makkai Sándor és Sütő András nyomába szegődve. Dédelgetett tervük, hogy Anna-báloktól a Szent Anna tóig címmel az Erdélyt szerető-járó Jókai Mórról is albumot szerkesszenek. Akik a havas-zimankós idő miatt nem juthattak el a vasárnapi bemutatóra, az albumokat az evangélikus lelkészi hivatalban és az illyefalvi Kida-központban vagy az erdélyi városok református lelkészi hivatalainál beszerezhetik.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar bál Hídvégen
Ezen a néven honosodtak meg a háromszéki önkormányzat és a Kovászna Megyei Művelődési Központ által kezdeményezett és megszervezett Székföldi magyar napok Hídvégen. Jó volt látni, hogy a főszervező Kiss Csilla által igényesen összeállított műsor után a helybeli magyarság teremnyi képviselői terített asztal mellett fűzték szorosabbra soraikat, s amikor esti tizenegy óra magasságában hazafelé készülődtünk, javában folyt a magyar bál.
A Székföldi magyar napok hagyományként vonult be a község magyar lakosságának érzületébe, anélkül, hogy ellenérzést váltott volna ki a községvezetés és a román lakosság részéről, miként azt a kezdetekkor érzékelni lehetett. Ezt éreztük Nagy János helybeli református lelkipásztor köszöntőbeszédében is. Köszönetet mondott mindenkinek, akinek része volt a helyivé gyökerezett magyar rendezvény megszervezésében. Jó volt látnunk azt is, hogy az egykori magyar polgármester, Horváth Miklós RMDSZ-es tanácstag és barátai vállalták a melléktevékenységek dandárját, miként azt is, hogy a közönség soraiban ültek azok a roma családok is, amelyek nyíltan vállalják magyarságukat. Márton Árpád képviselőjelölt részletezte, hogy a Háromszékhez csatolt egykori Székföld magyarsága, erősdiek, árapatakiak és hídvégiek az ott élő nemzetiségekkel együtt értéket, hagyományt teremtettek-vittek a történelmi székely megye életébe. A háromórás műsorból kiemeljük a helybeli elemisták verses-énekes összeállítását (betanította Sala Emília tanítónő), az illyefalvi Ifjúsági Színjátszó Csoport Henning Emese rendezte iskolás témájú jeleneteit, az erősdi leányok énekescsoportját. Az ünnepi hangulat csúcspontját a sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes Virág Endre irányította előadása jelentette. Gondolkodásra-mérlegelésre késztette a közönséget a William Shakespeare Szentivánéji álom című színművének egyik színére épített jelenete, amelyet a gyergyószentmiklósi Szín-kron színjátszó csoport vitt színpadra Borsos-Kolozsi Gábor székelyudvarhelyi színművész rendezésében.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely határőrök nyomában
Úz völgye, Bátos, Stájerország, Lendva, Répecelak s a bölön–árkosi Nagy-hágó. Gyerekkorom idején a hosszú téli estéken erről az útszakaszról, a második világháborúból visszatérő útjuk kálváriájáról sokat mesélt apánk. Részletek csak akkor kerültek elő, amikor egy-egy falusfelével „talált a szó”, s felelevenítették közös háborús élményeiket: ritkábban a hangszerkészítő Duka Jani bátyámmal, gyakrabban Gelei Ferenccel, akikkel megjárták a nagy utat.
Apám, Kisgyörgy Béniám (1896–1971) 1916 és 1928 között az első világháború galíciai frontharcosa, ezt követően orosz hadifogoly, szabad orosz és magyar állampolgár volt, megszenvedte az első világháborút Murmanksztól Odesszáig. Romániában, szülőföldjén nem fogadták: „Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség!” – mondták 1928-ban a budapesti román követségen. Végül is hazatért, de a sepsiszentgyörgyi Siguranţán mindennap jelentkeznie kellett. Csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával, hogy ne kötelezzék a mindennapos jelentkezésre.
Peregtek az évek, és a második bécsi döntés után újabb behívót hozott címére a postás. A sepsiszentgyörgyi régi víztartály előterében – ma már puszta hely – barakktábor épült, ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indultak az Úz völgyébe. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, vitéz Serfőző János alezredes legényének tette. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyámmal, testvéröcsémmel nélkülözések közepette vártuk a háború végét gyermekkorunk színterén, az árkosi Geréb utcában. Háború volt, szükségállapot. Amikor az orosz katyusák szólni kezdtek Moldvában, az elmenekült tisztesek után apáméknak is menniük kellett. Nem részletezzük, hogyan alakult nyugat felé tartó „esztelen menekülésük” az ausztriai határszélig. Amikor sokadmagukkal, háromszéki idősebb katonákkal szembetalálták magukat a stájer Alpokkal, kijelentették: egy tapodtat sem megyünk tovább, s megfordultak.
A répcelaki pihenő
Visszatérésük egy emlékezetes mozzanatát volt alkalmam felidézni egy dunántúli út alkalmával, és csodák csodája, felkereshettem azt a helyet, ahol hazafelé tartó útjuk során, immár magyar földön, napokig emberségben volt részük.
– Répcelakon napokig pihentünk – valahogy így mesélte apám. – Többedmagammal megszálltunk egy tágas udvarban. A háziasszony emberségesen ennünk adott, tető volt a fejünk felett, pihentünk, mert hosszú és nehéz volt a gyalogút Lendvától odáig. Nagyon tetszett nekem a répcelaki háziasszony tájszólása. Szalmacsutakokkal hevítette a kemencét, sütni készült. Mi árkosiakul csodálkoztunk, mert felénk ez másképp megy. Látta, hogy bámultuk, ránk szólt. Há maguknál nem fülik a kementszt szómával? Nem, feleltük. Há mivel? – kérdezte újra. – Száraz faággal, hevítővel! – feleltük. – Jaj igen, annak mifelénk pisili a neve! Olyan nekünk most nincsen. Soha nem felejtem ezt a beszélgetést: az almának azt mondták, óma, a szalmának szóma, a cipő talpának tópa! Az is magyar volt, mint a mi dialektusunk... Dr. Csáky Csaba kedves szárligeti barátunk egy Répcelakot jól ismerő asszonysággal vette fel a kapcsolatot, aki vállalkozott, hogy érdeklődik a régi eseményről. Az idős répcelakiak segítségét kérte. Csodával határos, hogy sikerült nyomára akadni a hetven esztendővel ezelőtti történetnek! – Felkerestem egy idős asszonyt, Galambosné Nagy Gabriellát, aki abban az időben fiatal lányka lehetett, tehát emlékezhetett, és érdekes: emlékezett is a háborús időkre. Arra is, hogy szomszédságukban sok székely katona szállt meg annak idején. Ott laktak Nemes Lászlóéknál, akik pékek voltak, s volt ott kemence is! Ott állandóan sütötték a kenyeret! No, kedves Zoli bácsi, az lehetett az a ház, ahol a katonák, édesapjáék állomásoztak annak idején – közölte örömömre Halász Istvánné Éles Erzsébet, Böbe asszony.
Visszatérés, hazafelé
– Amikor a nyomunkban voltak az oroszok, mi már Ausztria földjén, a stájer Alpokban jártunk, éhesen, meggyötörve, fáradtan, gondolataink az itthoniakon, rajtatok. Mentsen meg minket, Béni bácsi, sze’ maga jól tud oroszul, hátha nem esünk ismét fogságba – biztattak társaim. Megfordultunk szembe az ellenséggel – mesélte apám.
De adjuk át a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek, egy akkor fiatal leventéből verbuvált katonának, néhai Soós Ferenc kökösi lakosnak, aki a történteket elmesélte néhai Sylvester Lajos újságíró kollégámnak. A visszaemlékezés megjelent az Úz-völgyi hegyomlás 1996-os dokumentumkötetben: „Lendvánál (ma 11 000 lakosú város Északnyugat-Szlovéniában – szerk. megj.) egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez. Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs, amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig (1200 lakosú nagyközség a Rába partján Vas megyében). Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskeméten, ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba” – idézte fel Soós Ferenc.
Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultak hazafelé Kecskeméttől vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem volt bátorságuk bemenni a brassói vasútállomásra, könnyen elfogták volna a Maniu-gárdisták, s akkor irány Földvár. Apácán leszálltak a vonatról, a bölöni erdőn keresztül, nagy hóban indultak Árkosra. S mert együtt jöttek sok alsó-háromszékivel, az árkosiak figyelték a toronyból, s amikor megjelentek a Nagy-hágó havas oldalában, meghúzták a harangokat. Mindenki könnyezett. Anyánkkal nagyapám háza előtt vártuk forró teával, pánkóval. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz völgyében – emlegette gyakran. – Megszenvedtem ezt a háborút is. Száz háromszékit hoztam haza, orosznyelv-tudásommal megmentettem a második hadifogságtól...
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdővidék-díj Kisgyörgy Zoltánnak
A XXIV. Erdővidéki Közművelődési Napok keretében kedden adták át az Erdővidék Kultúrájáért Díjat, valamint a Mecénásdíjat. A baróti művelődési ház színültig megtelt termében a Háromszék főmunkatársának, Kisgyörgy Zoltánnak számos barátja volt jelen – nem csoda: a kitüntetett a hatvanas-hetvenes években tizennégy évig élt és dolgozott a tájegység bányáiban.
Este hatkor már koromsötét volt, ám a római katolikus temetőben mégis maréknyi ember állt körbe egy régi sírt: a 120 éve született, múzeumalapítónak tekinthető Kászoni Gáspár (1896–1989) emlékére gyújtottak gyertyákat, s felidéztek vele megesett, róla szóló történeteket. Az emlékezés tovább folytatódott a művelődési házban, ahol Kisgyörgy Zoltán szólt az értékmentő munkát végző órásmesterről. Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke a 2005-ben létrehozott díjról és az elmúlt években kitüntetettekről – Bodosi Dániel festőművész, a vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő család, Varga Béla fotográfus, a Kájoni Consort régizene-együttes, Egyed Ákos történész, akadémikus, Kászoni Zoltán halbiológus, Kósa Bálint metszőművész, Deák Vilma volt vargyasi polgármester és értékmentő, Kubánda Gizella középajtai tanítónő, Máthé Ferenc Ilonka vargyasi fafaragó és a kiemelkedő művelődési szervezői munkásságért és pártolói tevékenységéért elismert Demeter János – szólt, majd Kisgyörgy Zoltán érdemeit sorolta. Mint mondotta, mindenki Zoli bácsija Erdővidéket szolgálta akkor is, amikor bányamérnökként ősleleteket mentett meg, akkor is, amikor hely- és családtörténeti adalékokat gyűjtött, vagy amikor turistakalauzt írt, illetve borvizeinket tanulmányozta, helye van tehát, hogy Erdővidék – a baróti díszpolgárság odaítélését követően – ismét kimutassa háláját. Lázár-Kiss Barna András polgármester úgy fogalmazott, remek helyre került a díj, hiszen olyan ember munkáját jutalmazzák, aki fáradhatatlanul dolgozik, s tudása megosztásával szolgálja közösségét. Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa laudálta a barátot, a kollégát és elismert szakembert. A kötelezőnek mondható, Zoli bácsi életpályáját érintő adatok bár szerepeltek a méltatásban, de csak finoman, a háttérben, hogy a fontosabb részek, a hús-vér ember portréja, a tájegység iránt elkötelezett ember alakja minél jobban élőtérbe kerülve kirajzolódjon. „Kisgyörgy Zoltán erdővidéki pályafutása idején tagja volt a bányavállalat színjátszó társulatának, bányász énekkarának, részese a mindenkori bányásznapok műsorának, a szakszervezet kultúrfelelőse volt. 1963-tól bekapcsolódott a baróti művelődési mozgalomba, változatos témájú cikkeket közölt Erdővidékről az országos és a helyi lapok majdnem mindenikében. Ismeretterjesztő előadásokat tartott Erdővidék minden falujában. Többedmagával barlangászkört alakított, bejárták a Vargyas epigenetikus völgyének legtöbb barlangját, számos turistaösvényt jelöltek meg egész Erdővidék területén. Kultúrtörténeti és tudományos ismereteit értékesítette az 1973-ben megjelent Erdővidék című kétnyelvű művelődéstörténeti kalauzban, amely évtizedekig a helytörténeti vetélkedők szakirodalmát képezte” – mondotta Szekeres Attila.
Az ünnepelt köszönte, hogy a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület érdemesnek tartotta a díjra, majd úgy fogalmazott, örvend, hogy olyanokkal került egy sorba, akiket igencsak tisztel. Az est komoly része itt véget is ért, mert a „zolibácsis” történetek sora következett, amelyekben a bányaváros számtalan érdekes figuráját idézték fel. Szóba kerültek mindenható igazgatók és párttitkárok, a jó emberek, akik jó időben jó helyen voltak, kiderült, miként, milyen feltételek mellett jelenhetett meg Erdővidék című könyve, és hogyan lett a magyar vadgalambból román kakukk, miért kereste a Securitate, és ki nevezte őt „dzsolognak”.
A díj átvevésekor a barótiak tapssal és virággal köszöntötték Kisgyörgy Zoltánt, a következetes támogatás elismeréseként adományozott Mecénásdíjat a Hermann patika kapta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezés és díjátadás
Erdővidéki Közművelődési Napok
A hétfői operettest után kedd este megemlékezéssel, majd az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadásával folytatódtak az Erdővidéki Közművelődési Napok a baróti művelődési ház Bodosi Dániel Termében.
A 120 éve Baróton született Kászoni Gáspár órásmester, helytörténész és magángyűjtő emlékét Kisgyörgy Zoltán újságíró, a Háromszék napilap munkatársa idézte fel, miután a baróti római katolikus temetőben található sírját is megkoszorúzták.
Zoli bácsi elmondta, hogy Kászoni Gáspárral jó viszonyt ápolt, sok közös témájuk volt, legemlékezetesebbek viszont az együtt tett kirándulások maradtak, a természetet ugyanis Gáspár bácsi is szerette. Felidézte a Hagymás-tetőn található Kustaly vára romjaihoz tett egyik közös kirándulásuk élményeit, amikor a vargyasi neves történész, Borbáth Károly kalauzolta őket. Szólt Gáspár bácsi gyűjtőszenvedélyéről is, arról, hogy sokszor jómaga elégítette ki, úgy, hogy a bányánál talált régi eszközöket, felszereléseket átadta neki. Ezeknek egy része ma a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban lelhető fel.
Kisgyörgy Zoltán kapta az Erdővidék Kultúrájáért-díjat
A megemlékezés után Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke vette át a szót, ismertetve az Erdővidék Kultúrájáért-díj történetét. Mint mondta, létrehozásakor szándékuk az volt, hogy elismerésben részesítsék azokat, akik próféták tudtak lenni saját hazájukban, Erdővidéken, tettek annak hírnevéért, előrehaladásáért. A 2005-ben alapított díjjal elsőként Bodosi Dániel képzőművészt tüntették ki, majd azt rendre a vargyasi bútorfestő Sütő család, Varga Béla baróti fotográfus, a Kájoni Consort régizene-együttes, a bodosi születésű Egyed Ákos professzor, Kászoni Zoltán halbiológus, Kósa Bálint olaszteleki metszőművész, Deák Vilma baróti könyvtáros, Kubánda Gizella középajtai pedagógus, Máthé Ferenc Ilonka vargyasi fafaragó és dr. Demeter János, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alapító tagja vehette át.
A díj kuratóriumának döntése alapján idén Kisgyörgy Zoltán lett a kitüntetett. Mint azt Demeter László hangsúlyozta, Zoli bácsi tizennégy éves baróti tartózkodása alatt mindenben benne volt, ami köthető volt az erdővidéki kultúrához, közösségszervezéshez, mi több, ő írt először turistakalauzt Erdővidékről, amit 1973-ban adtak ki. Újabb ilyen jellegű munka csak negyven év elteltével jelenhetett meg ismét.
Szép szavak a kitüntetettről
A kitüntetettet munkatársa, dr. Szekeres Attila heraldikus, újságíró méltatta, elmondva többek között, hogy Kisgyörgy Zoltán 1936-ban Árkoson született, szülőfalujában és Sepsiszentgyörgyön járt iskolába, a Székely Mikó Kollégiumban szerezve érettségi oklevelet 1953-ban. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem földtan-földrajz szakán végezte érdemoklevéllel. Három évig Ozsdolán, majd Apácán tanított, majd a Köpeci Bányavállalat geológus- és hidrogeológus mérnöke lett. 1974–1983 között a Kovászna Megyei Turisztikai Hivatal alkalmazottja volt. 1990-től a Háromszék napilap belső munkatársa.
Erdővidéki pályafutása idején tagja volt a bányavállalat színjátszó társulatának, bányászénekkarának, részese volt a mindenkori bányásznapok műsorának, szakszervezeti kultúrfelelősként is tevékenykedett. 1963-tól bekapcsolódott a baróti művelődési mozgalomba, változatos témájú cikkeket közölve Erdővidékről majd mindenik országos és helyi lapban. Számos ismeretterjesztő előadást tartott Erdővidék falvaiban, barlangászkört is alapított.
Homo universalis
1972-ben a Köpecbánya 1872–1972 című ipartörténeti monográfia összeállításáért Munkaérdemrenddel tüntették ki, 2001-ben Barót város díszpolgárává avatták. Tiszteletbeli tagja az Erdélyi Kárpát Egyesületnek, 2007-ben Sepsiszentgyörgy városa Pro Urbe-díjjal ismerte el munkásságát. 2002-ben és 2016-ban is megkapta a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját, 2013-ban az RMDSZ Ezüstfenyő-díjban részesítette. 2014-ben Áder Jánostól, Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is átvehette.
Végül, de nem utolsósorban Zoli bácsi „saját hazájában” is próféta lett: 2016-ban szülőfaluja, Árkos díszpolgárává avatták – jegyezte meg a méltató.
„Kisgyörgy Zoltán a legmeggyőzőbb cáfolata annak, hogy eltűnt Erdélyből az utolsó polihisztor. Ő ugyanis homo universalis. Számos terület szakértője, avatott ismerője, aki ráadásul be is tudja avatni a laikust a geológia, az őslénytan, a balneológia rejtelmeibe. Megbízható túravezető a borvizek, a várak és kastélyok, a szülőföld, Háromszék tájain” – idézte végül a laudátor Ambrus Attilának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének szavait.
A díjat a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület részéről Demeter László elnök és Demeter Zoltán titkár adták át, akik ugyanakkor Mecénás-díjjal tüntették ki a baróti Hermann gyógyszertárat is, megköszönve így az egyesületnek évről évre nyújtott anyagi támogatást. A díjat Egyed Ildikó gyógyszerész vette át.
Az ünnepségen közreműködtek a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Iskola tanárai: Sebestyén-Lázár Enikő szoprán és Imreh Claudia.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Monográfia Bodokról
Múlt héten a bodoki református egyházközség gyülekezeti termében népes hallgatóság előtt mutatták be a Háromszék vármegye településeit ismertető sorozat hetedik kötetét. Adevent előtti bűnbánó hét lévén, rövid áhítattal vette kezdetét a rendezvény. Imát mondott Roth Levente helybeli lelkipásztor.
Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök megnyitó szavaiból kiderült, a sorozatszerkesztő Nagy Balázzsal közös ötletgazdái ennek a kiadványsornak. Azt kívánják, méltó folytatása legyen Orbán Balázs nagy összefoglaló munkájának, A Székelyföld leírásának, valamint Nagy Balázs Székelyföld falvai a huszadik század végén című nagyszabású művének. Bemutatták a négytagú szerkesztőcsoportot (Csáki Árpád, Kinda István, Nagy Balázs és Tóth Szabolcs Barnabás), és az egyes fejezetek szerzői kiegészítették, kiemelték az általuk írtak értékfeltáró részeit. A természetföldrajzi és történeti-földrajzi keret szerzője Köllő Zsolt Ágoston, a Székely Mikó Kollégium tanára, a környék régészeti múltját és szórványleleteit dr. Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mutatta be. A közérdeklődésre számot tartó fejezetet – A bodoki református egyházközség és templom története – számos helyi fiatal várta, ennek szerzője Csáki Árpád történész. A bodoki unitárius templom régi orgonáját a témakör legjártasabb kutatója, Márk Attila zenetanár és árkosi unitárius énekvezér jegyzi. Írásából kiderül, hogy az 1819-ből való, de eléggé megviselt orgona építőmestere a Brassó melletti keresztényfalvi Thomas Bolters, azaz „Boldizsár Tamás Úr”, s mint ilyen, a Háromszék-Felsőfehéri unitárius egyházkör egyik legidősebb hangszere. Megmenteni csak eladás útján lehet – hangsúlyozta –, mert a kis lélekszámú leányegyházközség pénzügyi lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Cserey Zoltán történész, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott aligazgatója a faluközösség 18–19. századi nemesi és katonai uralom alatti helyzetéről, Demeter Lajos a bodokiaknak a háromszéki önvédelmi harcban való részvételéről, Kozma Csaba a helybeli Henter Károly gimnaziális iskola történetéről, Tóth Szabolcs Barnabás történész pedig Bodok kulturális egyesületeiről írt. A népes szerzőcsoport részeként Szőcsné Gazda Enikő sepsiszentgyörgyi néprajzkutató és muzeológus a bodoki agyagművességet, Both Noémi Zsuzsanna Sepsibodok társadalmát mutatja be, ahogyan azt Imreh István történész látta a 20 század derekán. Nagy Balázs sorozatszerkesztő írásában „mintafalu” néven mutatja be Bodok községközpontot, e sorok írója pedig Bodok borvízsokadalmát, földtani érdekességét ismerteti. Fodor István polgármester záróbeszédében kifejtette, hogy jó lenne, ha az elkövetkezőkben hasonló átfogó munka készülne a Bodokhoz tartozó, gazdag múlttal rendelkező Zalánról és Oltszemről is. A Kovászna Megye Tanácsa által támogatott sorozatot Zágon magyar–román nyelvű bemutatásával folytatják.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A lánglelkű csángó költő szülőfaluja, Zajzon
A sors úgy adta, hogy nem sűrűn ugyan, de alkalomadtán jeles eseményeken vehettem részt a háromfalusi Zajzonban: 1959-ben Rab István válogatott versei különkiadásának megjelenésekor, Oláh Kati lakodalmán bor- és borvízkóstolón, 1982-ben Rab életútjának, munkásságának jó ismerőjét, Bartha Judit magyartanárt keresve, majd a költő második szobrának avatóján és harangkutató körúton. Utak hozadéka is lehetne szomszédolásunk címe.
A jelen a fontos
Zajzon településnek veretes szép története van, de most valóban a jelen a fontosabb. A település majdnem összeépült Tatranggal, Háromfalu községközpontjával. Igazi csángóvilág fogad itt is, házai jellegzetes barcaságiak. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tektonikai tanúhegye, a hegy mélybe süllyedt orma, amely arról is tanúskodik, hogy „a negyvennyolcas szabadságharc idején fenn a lapos hegytetőn ütötte fel hadiszállását az ellenség, és azt parancsolta: az élelmet, lisztet és vágómarhát a hegytetőre vigye fel a falu népe”. Csoda, hogy a történelem viharait túlélték itt a csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, szójárásukat, ősi táncukat, a jellegzetes zajzoni boricát, népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át, négy mandátum idején kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért idén, mégis őt kérdeztük, mit tett e település érdekében az elmúlt időszakban. Nemcsak Brassóval ápolt viszonyát, hanem a község előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, ugyanis sikerült rácsatlakoztatni arra a történelmi vízvezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város tetemes részét látta el jó minőségű ivóvízzel, a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vizével, amely a masszívumot felépítő kőzetek föld alatti természetes üregeiben-tárolóiban elraktározódik, s mint ilyen, kiapadhatatlan. Ebből részesül most Háromfalu három települése is. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – mondotta Kiss József. A fővezetéknek egy része már a földben, s Farkasvágó térségében megépült egy nagy befogadóképességű, korszerű szennyvízderítő. Az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozni itt is csak a teljes szennyvízcsatorna-hálózat lefektetése után lehet. Nagy eredmény azonban, hogy mindhárom településen biztosított a földgázellátás. A környék nem szegény hasznosítható ásványi kincsekben sem: igen jó minőségű a vidéken található mészkőféleség, de ott, a Kárpát-kanyar lábánál feltörő kiváló összetételű zajzoni ásványvíz is, amelyet a jelenben is palackoznak, s amelyet mint természetes gyógytényezőt ezrek vettek igénybe hajdan, a sajnos ma már nem működő gyógyfürdőben. Zajzonfürdőt meglepő részletességgel mutatta be a Barcaságot ismertető Orbán Balázs. „Valamikor az egész Monarchia egyik legkedveltebb fürdőhelye volt – írja dr. Kovács Lehel István, az EKE elnöke, Hétfalu krónikása. – Csinos villáival, fürdő-szállodájával Előpatak, Borszék és Tusnád után Zajzon a negyedik helyen állt a fürdővendégek preferencialistáján. Mára szállodáját lebontották, forrásvizeit befogták, és bukaresti kocsik szállítják eladásra multinacionális hipermarketekbe...” Háromfalu altalajában igen értékes, többnyire lúgos kénhatású vizek raktározódnak. A jelenlegi palackozott víz Zizin néven kerül kereskedelmi forgalomba, csökkentett az ásványisó-tartalma, és utólag dúsítják szénsavval. A palackozóüzemnél helybeliek keresik meg kenyerüket.
Ha a múlt, akkor a csángó költő
Milyen jó, hogy a rendszerváltás után közelebb került alakja, költészete a ma élőkhöz. Aki a Rab István (1832–1862) nevét viselő négyfalusi középiskola diákja/végzettje, míg él, őrzi emlékét. Kőrösi Csoma Sándor nyomába akart lépni, sikertelenül, pedig nemhogy beszélte a török nyelvet, hanem tanította is. Versírásba kezdett, vesztére, mert bekapcsolódott a Táncsics-mozgalomba, így került a budai várbörtönbe, ott írta legszebb börtöndalait. 1862-ben, 30 éves korában hunyt el egy brassói kórházban. A brassói központi evangélikus temető felszámolása okán újratemették szülőfalujában, Zajzonban. Negyedszázaddal ezelőtt megkerestem emléktáblával megjelölt szülőházát is – meglepett, hogy apró iskolás gyerekek vezettek oda –, már nem a rokonok laknak benne. Az emléktáblát a Brassó megyei magyar tantestület állíttatta 1887-ben, édes anyanyelvünkön a költő négysorosa olvasható ma is rajta: „Fényes teremben nem neveltek, / Szegény anya szegény életre szült. / A régi jó idők elteltek, / Hol a világ még szegényt is becsült.” A költő emlékét a helybeli egyházközség és iskola, számos hétfalusi csángó magyar értelmiségi és tollforgató, személyesen Bartha Judit nyugalmazott magyar irodalom szakos tanár, Rab-díjas pedagógus ápolta, ápolja. Társaságában kerestük fel anno Rab Samu bácsit, aki elmondta, hogy „a hétfalusi Rabok mind rokonok. Az öregek mesélték, hogy tatár fogságból hazavergődött a család egyik tagja, akkor ruháztak fel minket a Rab ragadványnévvel.” Genealógiai szenvedélyemnek lelkemre hódolhattam, amikor közösen állítottuk össze a Rab család törzsfáját.
Kiegészítésekkel szolgált idegenvezetőnk, a falu szülötte, a Sepsiszentgyörgyön élő Bartha Jánosné Szász Ilona gyógyszerész, a költő oldalági rokona. Ő mutatott be az 1982-ben 97 éves özvegy Fehér Istvánné Szász Annának, aki elmondta, hogy az emléktáblával megjelölt mai ház helyén állt a költő eredeti, alacsony kőből épült szülőháza, és megfejtette azokat az iniciálékat is, amelyek a ház oromfalán akkor is és most is olvashatók: az SZJ Szász János, az OA Orbán Anna, az építtetők monogramja. Szász János apja Rab István húgának, Máriának volt a fia. Anna néni a családi szekrényajtó belső fillungján megmutatta a 16 éves Rab István ceruzával írt, halvány négysorosát: „Áldozd fel hazádért / Éltedet s véredet, / Feledni rab-láncát / Segítsd nemzetedet!” A napokban tett zajzoni látogatásunkkor virágot helyeztünk a lánglelkű költő síremlékére. Új, a régivel azonos sírkövét Szabó Lajos zajzoni kőfaragó mester készítette hazai homokkőből. Jobban esik otthoni kő alatt a pihenés, felirata így hangzik: „Nemzete s neve rab vala / De szabad a lelke s dala.” A jeles csángó szobrász, Istók János szobrot is készített a költőről, ami soha nem ért el a faluba. 2012-ben, születésének 180. és halálának 150. évfordulója alkalmából emlékkonferenciára gyűltek össze az életét-munkásságát ismerő kutatók. Többek között megtekintették a helybeli evangélikus gyülekezeti házban berendezett Rab István dokumentációs kiállítást, a falu jeles szülöttjéről életének-munkásságának egyik legjobb ismerője, a már említett Bartha Judit beszélt. A kiállítás anyaga biztonságban van a gyülekezeti házban – tájékoztatott ifj. Domokos Jenő evangélikus lelkipásztor. Ekkor avatták fel második mellszobrát, Bácsfalu után szülőfalujában, alkotója a tatrangi születésű Vasile Mocanu, aki akkor a bukaresti képzőművészeti egyetem harmadéves hallgatója volt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Számadáskor Sepsibükszádon
Az egyre fogyó esztendő mintha összegzésre késztetné a közszférában munkálkodókat, a községvezetést, az oktatókat, a föld megművelőit, az egyháziakat – végül is mindenkit, akinek mérlegelnie kell: mi történt, milyenek voltunk ebben az esztendőben? A Csomád lábánál sincs ez másképp, sőt, felgyorsultak a mindennapok. A kistérség vendéglátói készülnek a csoportok fogadására, asztalhoz ülnek, hogy szó essen arról: mit hoz a küszöbön álló új esztendő, merre húz majd a mérleg nyelve?
Adventi csonka hét
Az ünnepek közeledte felgyorsította a keresztény embert. A községvezetésnél munkaorvos tette tiszteletét, az iskolások karácsonyi műsort, pásztorjátékot próbáltak, a gazdaember az új esztendő kiadásait körvonalazza. Bakó Ferenc plébános betegeknek, ágynak esetteknek nyújtott lelki segítséget az annyira fontos kitartáshoz. Minden gondot áthatott az ünnepvárás hangulata.  Bükszádon két hétig megszaporodik a harangszó. A plébános tájékoztatása szerint karácsony nagyszombatján 17 órakor kezdődik a gyerekmise, azt követi az angyaljárás-csomagosztás. Pásztorjátékot mutatnak be az VII–VIII. osztályos tanulók és a Mikes Ármin-iskola vegyes csoportja Kerestély Zita hitoktatójuk és Bacsó Emília segítségével. Gyóntatás után veszi kezdetét a karácsonyesti szentmise. Az első három ünnepen – vasárnap, hétfőn és kedden – 11 és 18 órakor misére szólnak a harangok, a gyerekek miséjét naponta 13 órakor tartják. Péntekre esik a Szent Család ünnepe, amely egyre gyakoribb Háromszék-szerte. A hívekben tudatosul, hogy 2017-et Szent László-évnek jelentette be a Szentatya, Szent László emléke sok-sok szállal kapcsolódik Háromszékhez is. „A nemzetünkre nehezedő megpróbáltatások lelkivilágunkat terhelik, felnőtt oktatási csoportjainkban is szó esik ezekről, ahol imádkozunk a Szűzanyához, hogy adjon erőt a nehézségek áthidalásához, összetartozásunk erősítéséhez” – mondotta a plébános.
Teendők a közéletben– Miként alakult a sepsibükszádi helyi tanács a választások után? Mi a hír a Csomád alatt? – kérdeztük Bács Csaba polgármestert.
– Elmondhatom, hogy megújult és fiatalodott is a tizenegy tagú községi tanács, amelynek tagjaival nekem együtt kell dolgoznom. Az RMDSZ színeiben hat tanácstagunk van, három személy képviseli a közösséget a Magyar Polgári Párt színeiben, kettő pedig független képviselő. Jó az együttműködés mindkét politikai pártképviselet tagjaival. Anélkül, hogy bárki mondaná, mindenik ráébredt arra, hogy mi mindnyájan egy pártot, Sepsibükszádot képviseljük, a települést kell segítenünk az elkövetkező négy esztendőben. Sikeresen megszerveztük a falunapokat, együtt voltunk, és szorosabbra kötöttük baráti kapcsolatainkat testvértelepüléseinkkel, Berhidával, Vasaddal, és alakulófélben egy újabb kapcsolat a kárpátaljai Gát településsel. Különféle tervezeteket készíttettünk. Az iskola mögötti területen szeretnénk a jelenlegi pályát átalakítani multifunkcionális műgyepes sportpályává. Elkészült a megvalósíthatósági tanulmánya, és várjuk a jövő évben megjelenő uniós kiírásokat. Annyira fontos ez a sportmozgalom, a fiatalság és tanulóink számára, hogy ha nem lesz ilyen jellegű kiírás, kénytelenek leszünk önerőből is megpróbálni kivitelezését. A jövő évben mindenképpen el kell végeznünk az Ábrahám Árpád nevét viselő felső óvoda szerkezeti és tetőtéri megerősítését. Ha minden igaz, érkezik egy utánfutóval ellátott traktor, amelyet közbeszerzésen sikerült saját pénzünkből megvásárolni, s nagy segítségünkre lesz a település területén – mezőkön, erdőkön és más területeken – végzendő munkálatokban. Az erőgépre és a tulajdonjogilag még nem rendezett, nem véglegesített földterületek rendezésére alkalmas személyt, szakembert kell alkalmaznunk. Utóbbi állásra harmadszori meghirdetés után sem jelentkezett senki. Lenne még jócskán tisztáznivaló, egy sor birtoklevelet kell kiállítani. A nyájak betakarodásával megnövekedett a kóborló kutyák száma, kénytelenek leszünk befogni és kutyamenhelyekre szállíttatni őket. 
Csokornyi érték a község szívében
Az utóbbi időkben megnőtt az érdeklődés a helyi üvegművesség múltja iránt. Sajnos, erről is csak résztanulmányok születtek, egy szintézis felette szükséges lenne. Bekopogtattunk a Mikes Ármin Általános Iskolába, ahol igazi nagyheti pezsgés fogadott.
– December 22-én, pénteken tartjuk az iskolai karácsonyt – újságolták örömmel a tanulók –, kigyúl a suliban a fény, s lehet, hogy egy kis csomagot is kapunk. December 26-án 19.20-kor kezdődik a bükszádi fúvószenekar karácsonyi koncertje.
– Kérem, mutassa be a hutaüveg-gyűjteményt, és szeretnénk megismerkedni az eszperantót tanuló gyerekekkel is – kértük a minket fogadó pedagógust.
Boér Rózsika igazgató készséggel mutatta be a tárlókban őrzött hutakincseket, a helyi üvegművesség remekeit. A vidéket egykor összefüggő lomberdők borították. A bükkösök vetették meg az alapját a bükszádi üvegiparnak. Legelőbb Almásra és a Zsombor-tetőre telepítettek üveghutát. Ezt a helyet nevezték Alsó üvegcsűrnek, s bizonyára gróf Mikó Ferenc (megh. 1755) alapította. S hogy 1756-ban már létezett, mi sem bizonyítja jobban, mint a később Sepsibükszádra került, Ano 1756 feliratú kis „huta-harang”. Zsomborból gróf Mikó Miklós költöztette a hutát 1782-ben a mai falu helyére. A gyártelep Bükszád központjában volt. Körülötte alakították ki a huta munkásai a fiatal települést. A gyár kisebb-nagyobb megszakításokkal 1918-ig működött. A legegyszerűbb befőttesüvegektől és lámpacsövektől a színes, csiszolt és festett üvegremekekig mindent előállított. Különösen szép üvegholmit és szecessziós festésű színes vázákat őriznek innen a Székely Nemzeti Múzeumban. Itt élt és működött az erdélyi üvegművesség legkiválóbb mestere, Sovánka István (1858–1944), aki 1908-ban került ide, és emelte magas szintre a bükszádi üvegművességet. Az üveggyárnak ma már csak egyetlen épülete áll. Az iskola épülete gróf Mikes Ármin vadászkastélya volt. Ma a kis intézmény az ő nevét viseli.
– A zabolai Mikes család támogatta, támogatja iskolánkat – mondta az igazgató. – Tanulóink tánccsoportját és kísérőjüket rendszeresen meghívják a zabolai nyári tánctáborba, és fizetik annak költségeit. Az ott megtanult táncokat itthon a falunapi műsorban be is szokták mutatni. A Mikes grófok legtöbbször a bükszádi templombúcsún is tiszteletüket teszik. Tanulóink közül sokan megtanulták az eszperantót, s Mihai Trifoi nyugalmazott nyelvszakos tanár szorgalma révén most is tanulják, rendszeresen részt vesznek a nemzetközi eszperantótalálkozókon, -kongresszusokon.  – A tanár úr szabad idejében tanítja az eszperantót, bejár az iskolába, tavaly nyáron is végig tanított. Én egy év alatt elég jól megtanultam ezt a nyelvet, nem nehéz – mondotta Szakács Kriszta nyolcadik osztályos tanuló. – Négyen voltunk külföldi kongresszuson: Darvas Kamilla, Flori Felicia Ilie, Valentin Ciucă és én. Szlovákiába, Nyitrára vitt el a tanár úr, s onnan Magyarországra, mind a két helyen kurzusokon vettünk részt. Nagyon jó volt, hasznos volt, és kedvesen fogadtak.
Vendégeket várnak
– Lesz-e vendég az év farkán? – érdeklődtünk a bükszádi Anna Panziónál.
– Telt ház lesz – tudtuk meg Gyöngyösi Józseftől. – Belföldi vendégek foglaltak szállást. A helyi készítmények mellett lesz részük lovas szánkózásban és tábortűzben is.
– Mi csak a szállást biztosíthatjuk az érkezőknek – tájékoztatott a Bella Panzió tulajdonosa, Jungvert Ildikó. – Korszerű konyha áll rendelkezésükre, és szívük szerint készíthetik a szilveszteri és újesztendei ételeket.
Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromfalu: Pürkerec
Több szál köti Háromszékhez ezt a barcasági csángó települést. Pürkereciek is telepedtek Sepsiszentgyörgyre, jelenlegi lelkészüknek is itt ringatták bölcsőjét, de a pürkereci születésű Gobbi Hilda-díjas színművészt, Barkó Györgyöt sem hagyhatjuk ki, aki 1950-ben a Székely Mikó Kollégium diákja volt. Pürkerec Tatrang községhez tartozó, magyar evangélikusok által is lakott falu a Bodzavámi-hegyvonulat déli lába alatt.
Látogatás a parókián
Hankó Szilamér fiatal lelkipásztor az azóta már lepergett advent hangulatában fogadott. Felesége, a tiszteletes asszony szakképzett vallástanárként a gyermekekkel próbálta az ünnepi műsort, délután a boricások gyakoroltak az imaház udvarán, hogy gazdagabbá tegyék a karácsonyt. Az evangélikus hívek száma meghaladja a félezret, s csodák csodája, a népszaporulat is növekvő, mi több, konfirmációs csoport is van. Hankó Szilamér sepsiszentgyörgyi és kolozsvári segédlelkészi szolgálata után a népszokásairól híres Szeben megyei Oltszakadáton folytatta munkáját, onnan hívta meg elődje, tiszteletes Mátyás Lajos helyébe a gyülekezet. Túl azon, hogy az eklézsia javai még nincsenek új telekkönyvön, van fenyőerdő-, legelő- és kaszálóvagyona is az egyháznak. A lelkész előd minden ingatlant kijavíttatott – mondta az új lelkész, akinek szolgálata alatt épült fel a ravatalozó az egykori kántori lakás (ma imaház) udvarán. Háromfaluban sajátos módon, megosztottan alakul az iskolai oktatás. Pürkerecen csak román iskola működik – tájékoztatott a lelkész –, Zajzonban csak magyar, és az említett két falu cigány gyerekei mind Tatrangba járnak.
Háromfalu gazdag hagyományokban. Ez a megállapítás igaz Pürkerecre is, ahol a fiatal fiúk nagyon intenzíven művelik-gyakorolják a boricatáncot. Idén is nagyon aktívak voltak – jegyezte meg a lelkész, Fejér Norbert, a vatáf (a boricásokat tanító, gyakoroltató személy – szerző megj.), s ami jó, a legfiatalabbak is bekapcsolódnak, hogy legyen jövőre is tartalék. Egy másik helyi hagyomány a húsvéti tojásírás jellegzetes hétfalusi mintakinccsel. A helybeli Fejér Jolán a pürkereci tojásíró, aki a közismert hétfalusi tojásíró, Barkó Etelka tanítványa volt. Úgy éreztük, hogy a pürkereci eklézsiában nincsenek nagy gondok, s a fiatal lelkész bátran léphet jeles papelődjei sorába, folytatva a nemes végvári harcot.
Beszélgetés a vatáffal
Fejér Norberttel szerencséjük van a pürkereci boricásoknak, mert ragaszkodik a hagyományokhoz, és kitartással állt a csoport élére – tájékoztattak a helybeliek, és megmutatták, hol lakik. A boricatáncot nem lehet egykönnyen elmagyarázni, gazdag irodalma van, s nem panaszkodhatnak kedvelői, ugyanis több alkalommal láthattuk őket a képernyőn is. Egy bizonyos: archaikus vonásokat őriz, eredete messze visszanyúlik a hétfalusi csángó magyarság múltjába, összekapcsolódik a termésvarázslás szokásaival is. Annyit azonban – másoktól tanulva – el kell mondanunk olvasóinknak, hogy „a borica kimondottan a Brassó környéki, hétfalusi csángók táncos szokása, amit régebben egész farsangban, a múlt század hetvenes éveitől már csak karácsony másnapján jártak. A borica kifejezetten férfitánc. A színes szalagokkal díszített boricatáncosok térd alatt csörgőt, a lábbelin pedig csörgős sarkantyút viseltek, s csákány vagy lapocka egészítette ki felszerelésüket. Az álarcos »kuka« kelléke a derékra erősített kolomp, az oldalukra övezett fakard és a kézben tartott korbács volt. Vonuláskor a csoport élén haladó »tebetartó« vitte a tebét, amely fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel. A vatáf és első legény vezetésével mentek házról házra, s a vatáf parancsszavaira járták az udvaron négyrészes kötött körtáncukat: a motívumok gyarapodó ismétléséből álló egyes, kettes, hármas boricát és a gyors török boricát. Amíg a többiek táncoltak, a kukák tréfáltak, mókáztak, s igyekeztek a gazdától valamit – ami éppen a kezükbe kerül – elemelni. Ezt a gazda pénzzel kiváltotta. A négy néma álarcos kuka pantomimikus játékához tartozott a birkózás, az egyik halottnak tette magát, a többiek feldarabolták, elsiratták, majd korbácsaikkal életre fújták. Hasonló motívum a csallóközi farsangi hagyományban is ismert. A román călușerrel rokon, tartják egyes kutatók, s a téli napforduló ünnepköréhez tartozó termésvarázslás és az avató rítus elemeit őrző szokást több néprajzkutató is tanulmányozta.”– Tavaly fogtam neki a borica tanításának – kezdett mondandójába Norbert. – Engem Fejér Gyuri tanított, de ő már megházasodott, családja van, és kiállt belőle. Sajnos, pillanatnyilag megapadt a létszám, de jöttek újak is, s így velünk, a régebbiekkel együtt karácsonykor tizennégyen léptünk fel. Ragaszkodunk a boricához, mert – ahogy hallottam – az első világháború után beszüntették, aztán a hetvenes-nyolcvanas években ismét beindult, s a rendszerváltás után fellendült. A ruházat gond, mert eredetinek kell lennie. Mi a régi boricásoktól szoktuk elkérni, s ha több kellene, akkor az új belépő gyerekek szülei próbálnak segíteni. A boricás öltözetek nem minden faluban egyformák. A tatrangiak gyapjúszvettert viselnek, nálunk fekete nadrág, bőrcsizma, fehér ing és fekete lájbi a viselet, fejünkön bundasapka.Megszólal a múlt
Olvasom, hogy 1785-ben a felséges császár fejvesztés terhe mellett hatóságilag betiltotta a hétfalusi csángók boricatáncát. Ugyan biza, miért bántotta őt a csángó fiúk ártatlan tánca? – kérdezem magamban. Lám, azóta éppen 231 esztendő pergett le a történelem kerekén, a császárt már el is felejtették, de a boricát ma is járják olyan lelkes vatáfok kitartása révén, mint a tatrangi Kajcsa Zoltán vagy a pürkereci Fejér Norbert.
Háromfalu népe – mert ez a téma is lassan történelem – csekély terjedelmű termőterülete miatt kevés gabonát termelhetett mindenkor, leginkább kőbányászatból és mészégetésből tartotta fenn magát – írta Csángó krónikájában Beke György, aki felesége révén kötődött a hármas településhez. Pürkerec meszesei híresek voltak valaha, kóboros szekereikkel bejárták a szomszédos megyéket. Mindenütt ismerték őket, s ők a legjobban a környék fogadóit. Pürkerecnek volt a legtöbb katlanja, itt építtetett katlant magának Zajzon és Tatrang is. Beke ottjártakor még egy-két katlan működött, az is csak akkor, amikor a pürkereci téesznek mész kellett. Lassan kihalt ez a mesterség, nem működnek már a pürkereci mészégető katlanok, megdrágult a fa, s az ipari mennyiségben gyártott mész megálljt intett az ősi mesterségnek. Se kőbányászat, se mészégetés, hozzá még megcsappant a brassói üzemek száma is, kevés a munkahely, élj meg, pürkereci csángó – hallatták hangjukat a helybeliek, de láttuk-éreztük, mintha szégyellnének panaszkodni...
Elpusztíthatatlan emlékek maradtak meg fenn, a falu határában: nem mások ezek, mint szerves eredetű, felső jurakori mészkősziklák. Úgy kell elképzelni, mint a mazsolát a kalácsban: óriási sziklaként bekerültek a későbbi Thetys-tengerbe és az abból kigyűrődött, krétakori – tehát ezeknél fiatalabb, későbbi – homokkőüledékekbe. Az ilyen mészkőtömböket, amelyek mifelénk is ismertek (Szemerján, Árkoson, Vargyason), olisztolitoknak (óriás zárványféleségek) nevezzük, és megkövült, több mint százmillió éves korallokat és kövült rákfajokat őriztek meg számunkra. Nagy és hatalmas méretű lehetett a Jura-tenger, amelynek vizéből ez a fajta mészkő keletkezett. Jó azonban, hogy tudnak erről a pürkereciek, s azt is tudják, hogy védeni, nem tördelni kell: védett sziklák, földtörténeti emlékek!
Pürkerecen született Rab Samu (1900–1987) kőfaragómester is, aki „nyáron követ faragott, télen pedig verset”, s akivel e sorok írója is beszélgetett halála előtt Pürkerecen. Próbálta rímbe szedni a hétfalusi jellegzetes csángó kifejezéseket, szólásmódot, kiejtést. A pürkereciek még emlékeznek rá, de már a háza sincs meg a faluban.
Kopogtattunk Mátyás Lajos nyugalmazott helybeli evangélikus lelkész lakásán, aki édesapját, Mátyás Bélát követte a lelkészek sorában. Pürkereci lelkipásztor volt Argay György is, a későbbi evangélikus püspök. Mátyásék temetésre készültek, beszélgetésünk így sajnos rövidre sikerült. A tiszteletes asszony egy jegyzetet adott át: ebből böngésszen – mondta –: falu- és egyháztörténeti dolgok. A nyugdíjas házaspár két vendégházat tart fenn a faluban. „Inkább szállást biztosítunk – mondták –, a konyhaművészet fárasztó munka.”Szemelgetésünk közben tudtuk meg, hogy Pürkerec neve Ulászló magyar király idején jelent meg első írásos formájában 1498-ban, hogy Pürkerec katolikus kisközössége régen a csernátfalusi Szent Mihály-eklézsiához tartozott, hogy kerek 570 esztendeje alakult meg itt az evangélikus egyházközség, amelynek mai, harmadik temploma 1883-ban épült, de megtartott valamit a régi templomokból is.
1631-től ismert a helybeli lelkészek neve, közöttük a Dévai Mártoné, aki nagyajtai unitáriusból lett evangélikus lelkipásztor, Mátyás Béla, Mátyás Lajos édesapja pedig 41 évig ápolta-ügyelte a pürkereci magyarság identitástudatának megőrzését.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ora et labora
Fagyban-hóban Szentivánlaborfalván
Hiányát érezzük olykor helység- és helyneveink hiteles etimológiai magyarázatának. Elmúltak már azok az idők, amikor egy történet, monda vagy éppen legenda alapján kibékültünk egy-egy falunév 
eredetértelmezésével. Az egy dolog, hogy Árkos első lakói a településnek helyet adó árokról nevezték el falujukat, de hogy Albis neve valóban német eredetű-e, miként bihari névrokonának, az már ködösebb. Szentiván helyzete talán könnyebb, segít régi templomának védőszentje, Laborfalváé kérdésesebb, nevét a latin munka (labor) szóból származtatják, ami szintén régi időkre utal. A magyarázat érdekli a helybelieket is, mert azt senki sem állíthatja, hogy a falut nem dolgos nép lakja.
Imádkozzál és dolgozzál!
A latin kifejezés az egykori Szent Benedek-rend, közismertebb nevükön a Bencés-rend szerzeteseinek jelmondata. Hogy a falu régi katolikus templomának valamikor lehetett-e köze ehhez a rendhez, az még talány, de a zömében protestánsok által lakott Laborfalva névmagyarázatára hihetőbbet nem találtunk. Van ugyan egy leleményes mondai változat is rá, miszerint „ott, ahol ma Laborfalva fekszik, éppen a szomszédos komollói vár építői, dolgos munkás-rabszolgái laktak”. Komollón valóban volt egy római katonai tábor, amelyet Nagyvár és Kisvár néven ma is bárkinek megmutatnak  a helybeliek. – Az imádságról annyit, hogy falunkban négy felekezetnek van lelkésze és temploma, ami pedig a dolgot, a munkát illeti, abból valóban nincsen hiány Szentivánlaborfalván – hangsúlyozták az ikertelepülés falufelelősei, Bordás Csaba Lajos és Tomos József.  Hidat kell építeni a Feketeügyre, amely a falu vízen túli mezőrészének megközelítését biztosítja, be kell indítani az elkészült ivóvíz- és szennyvízhálózatot, gyalogjárókat építeni az itt áthaladó nemzetközi műút mindkét oldalára, mert az egyre növekvő forgalom veszélyezteti a lakosság biztonságát – sorolta Tomos. Elfogadható állapotba kell hoznunk a körorvosi rendelő épületét, hogy egy héten legalább egyszer legyen orvosi ellátás azok számára, akik nehezen mozognak, nem rendelkeznek személygépkocsival, valamilyen oknál fogva nincs lehetőségük igénybe venni a tömegszállítási eszközöket. 
– A felsorolt tennivalók valóban szükségesek – emelte ki Ráduly István polgármester –, de azt is tudni kell, hogy a három objektum értéke vetekedik Uzon község sokévi költségvetésével. A járdaépítésre hamarosan megkapjuk az építkezési engedélyt. A munkálatnak három év alatt kellene elkészülnie, értéke 1,2 millió  lej. Már ebben az évben megkezdjük, olyan sorrendben, ahogy a falugyűlésen megszavazták: első évben a település központi szakaszán, az utána következőkben pedig a két bejárati részen fogjuk megépíttetni. A víz- és csatornahálózat működtetését a sepsiszentgyörgyi közüzemek vállalta, de a tervezett határidőket nem tudták betartani, megkéstek, így ígéretük szerint tavasszal csatlakoztatják rá a falut a községközpont kettős hálózatára – részletezte a polgármester. Az árvizek rongálta hídon lezárták a közlekedést,  mert életveszélyes állapotban van, nyá-ron is csak saját felelősségükre használhatták a gazdák. A szakemberek véleménye szerint új hidat kell építeni, de annak költségeivel a község nem tud megbirkózni. Hogy pályázni lehessen, úgy határoztak, községi úttá minősíttetik a Sepsimagyarós felé tartó Béldi-féle régi útszakaszt. Szerződést kötöttek egy topográfus céggel, amely vállalta a szükséges felméréseket. Tervezetet készítettek, mellyel pályáznak, ha lesz erre kiírás vagy pedig kormányprogram. „Négy éve folyik ez a küzdelem. Évente tartalékoltunk erre a célra megtakarított pénzt, összegyűlt 50 ezer lej, de nem találtunk olyan céget, amely ennyiért vállalta volna a híd javítását” – mondta a községvezető.  Kell a munka, az ima, de a pénz is az ez évi tervek kivitelezéséhez – bíznak benne a szentivánlaborfalviak. A lakosság mindenről tud, hiszen tavaly év végén részletesen tájékozódhattak az Uzoni Hírlap és a Cronica de Ozun XII. évi utolsó számából. „Persze voltak és lesznek ezentúl is kudarcok, de ezek nemcsak a pénzhiányon múltak – írta Ráduly István polgármester a lapban. – Sajnálatos módon, több próbálkozás és tárgyalás ellenére sem tudtuk meggyőzni a sepsiszentgyörgyi Közművek vezetőségét, hogy a 300 köbméteres, tűzoltáskor használatos víztartály hiányában is kezdje el az ivóvíz- és a szennyvízszolgáltatás működtetését Szentivánlaborfalván.”
Kéz a kézbenalakulnak az ikerfaluban a közművelődés és kultúra eseményei is. A civil közösségek és a három történelmi magyar egyház említésre méltó dolgokat valósít meg. Az unitárius templomban közösen ünnepeltek a helybeliek az utolsó Berde Mózsa-jubileumon és a Székely István Dalkör negyedszázados évfordulóján. A lélekszámában fogyó dalkör minden alkalmat megragad, hogy igazi magyaros, rusztikus dalösszeállítással örvendeztesse meg közönségét.– Nálunk már sok éve hagyományos módon január utolsó szombatján nyitjuk meg a helybeli farsangot – tájékoztatott Kelemen Alpár mérnök-karnagy, aki azt is elmondta, ebben az évben is megszervezik a szentiványi kórusbált. „Tavaly a régi betyárvilágot énekeltük meg, ebben az évben dalban mutatjuk be a két világégés krónikáját, szomorú eseményei ellenére is mosolyt és életkedvet sugárzó nótacsokorral. A zenét a székelyudvarhelyi báli zenekar szolgáltatja. Lehangol, hogy a fiatalok nem kívánkoznak közénk, pedig – emlékezve a letűnt idők körülményeire – a mi dalaink most szabadon szárnyalnak hét határon át” –  mondotta a karnagy.Ráduly István polgármester beszámolt, hogy Berde Mózsa negyvennyolcas kormánybiztos ez évi, sepsiszentgyörgyi szoboravatóját követően a szülőfalu is emléktábla-állítással tiszteleg jeles szülötte előtt, ez része lesz a Szentivánlaborfalvi Napok ünnepségsorozatnak, amelyet Szent Iván napján tartanak. Hogy a helybeli fiatalok mennyiben csatlakoznak az ünnepséghez, azt még nem tudni, az azonban bizonyos, hogy a falunapokon minden évben ott voltak, sőt, úgy is volt, hogy ők pályáztak és szervezték a műsorokat. Buzogány-Csoma István unitárius lelkész elmondta, hogy Szentivánlaborfalván működik az IKE, amelyben vegyes felekezetű ifjak tevékenykednek, irányítói között van a Komollóról beszolgáló Bartos Károly református lelkipásztor is, gyakran bekapcsolódnak a komollói fiatalok is. Színdarabot, énekeket tanulnak, és csatlakoznak a Gondviselés Egyesület gyűjtőmunkájához is. 
Szentivánlaborfalván nemcsak az ének, hanem a zene is összetartó erő. A helybeli zenekedvelőkből verbuválódott Feketeügy Zenekar összetétele is erről tanúskodik. Előadásaikkal mindig az alkalomhoz igazodnak, van úgy, hogy népi zenekarrá alakulnak, máskor világi vagy éppen könnyűzenét szolgáltatnak, vagy kísérik a Székely István Dalkört. Arról is szó esett, hogy a sok településből álló községben megemlékeznek minden jeles személyiségről. Nem marad ki a sorból Laborfalva tudós személyisége, Berde Áron akadémikus, a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem első rektora sem, ugyanis két év múlva lesz születésének 200. évfordulója.
Fazakas Sándor csontfaragó mesternél
Ez év júniusában Rétyen tart országos táborozást az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), amikor Uzon községgel és Szentivánlaborfalvával is ismerkednek a csoportok. Az épített örökség mellett látni akarják a csontfaragó Fazakas Sándort is. Mint látogatásunkkor elmondta: már gyerekkorától foglalkoztatta a faragás mestersége, de a könnyebbnek tűnő fafaragásról átnyergelt a csont- és a szarudíszítésre. Több elismerésben is részesült. Legsikeresebb alkotása a Lehel kürtje, mely 150 éves hortobágyi szürkemarha-szarvból készült közel féléves munka eredményeként. A kürt nemzetközi népművészeti kiállításokon minden alkalommal igazi sikert arat. A mester részt vett a törcsvári, de több népművészeti kiállításon, utóbb a Székely Nemzeti Múzeum és az uzoni önkormányzat részesítette elismerő oklevélben. Mesterségét oktatta is az uzoni iskolában, s mint mondta, szívesen folytatná, ha felkérik. 
Örömmel újságolta, hogy a magyar palócföldi Kazáron lakó lánya, Henrietta folytatja a családi hagyományt. Dísztárgykészítő-kézműves szakon végzett 1996-ban a sepsiszentgyörgyiPerspektíva Szakközépiskolában. A fa- és csontfaragást édesapjától sajátította el. 2012-ben sótartójával, 2014-ben csontékszer termékcsaládjával elnyerte a Magyar Kézműves Remeke díjat. Rendszeresen részt vesz kézművesvásárokon, -fesztiválokon és -kiállításokon. Készít különböző használati tárgyakat, egyedi ékszereket, papírvágó késeket, gombokat, pásztorkürtöket, ivópoharakat, valamint egyedi megrendeléseket is vállal – mesélte az édesapa.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Kósa Bálint
Teremtett világunkban, lám, a vadkörtefa deszkákba vésett metszetek megálmodásának is vége szakadt, mesterének le kellett tennie éles acélpengéjét, amellyel leheletfinom rajzai, csodaszép virágai, pillangós metszetei művészettörténeti értéktár részeivé válnak, s egy megpróbáltatásokban sem szűkölködő alkotó életet a kór befejezetté kényszerített. A Kormos mente sajátos hangulatú fa- és linómetszeteinek mestere már a Tortoma irányába emelkedő olaszteleki temető lakója.
Vonzó, színes, szépségükben hiteles könyvjelzőink alkotója biológus is volt. A tavaszi kökörcsinek, az árvalányhaj, a virágokon pihenő pillangók cáfolják azt az érzést, hogy egy halálra ítélt műfaj részei volnának, olyan kis grafikai alkotások, amelyek miniatűr voltukban, színesen tündökölve értékei hazai képzőművészetünk eme ágának. Kósa Bálint ex librisei, hisz ezekben csúcsosodott ki művészete, immár féltve őrzött kötetek, legdrágább könyveink értékei, s ember legyen, aki egy csokorba tudná szedni azokat a dedikált példányokat, amelyek egy-egy verses- vagy éppen történelmi könyv értékes jegyei Erdővidéken, jelesen Baróton, Kolozsváron és szerte a Kárpát-hazában. Metszőjük a kis remekművek révén állt be a nagy fametszők sorába, ahol mestere a bitai gyökerekkel is rendelkező Gy. Szabó Béla és a magyar sors üldözöttjeként a műfaj ragyogó művelője, Kósát oly messziről is biztató-ösztökélő, Floridában élő Petry Béla volt. Kósa műhelyében készültek a helybeli nemes családok festett címerei, amelyeket a református templom portikuszában őriznek, a magyar nemzet jeleseinek portréi, Székelyország tündérszép tájainak, várainak képmásai, s szobám falán pedig kedvencem, a szúrósan is szelíd és szép mácsonya. Kósa Bálint évtizedekig vegyészként vezette a szénipari vállalat laboratóriumát, rajongója, mestere és egykor tagja is a bányász-fúvószenekarnak, keresztkomája e búcsúsorok írójának s az Erdővidék Kultúrájáért-díj immár örök tulajdonosa.
Legyen neki könnyű a szülőfalu hantja.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiánypótlás ipartörténetből (Élő adathalmaz)
Felette gazdag levéltári, irattári kutatás az alapja a hosszúfalusi Nagy János történész-tanár több mint 150 oldalra rúgó összefoglaló könyvének: Erdély iparosodása a feudalizmus korában (XIV–XVIII. sz.), amelyben Háromszékre is ráakad az a kutató, akit bármilyen okból érdekelnének az iparosodás kezdetei Erdélyben, a termelési viszonyok alakulása, a céhes kézművesipar fejlődése, nem különben pedig Erdély és a szomszédos két román fejedelemség közötti kapcsolatok, az ipar és kereskedelem állapota a XVIII. században.
Az érdeklődő megtudhatja, miként működtek és milyenek voltak a legelső írógépjavító műhelyek, hogy a Singer cég varrótanfolyamokat szervezett Barcaság-szerte, milyen volt az élet a posztógyárakban, a kőművesiparban. A derestyei sörgyár, az erdőfülei vashámor, a sepsiszentgyörgyi dohánygyár és székely szövőgyár története mellett bő adatokat találnak a XIX. század faiparáról, a kommandói siklóról, a tágabb régióban, de a Kovásznán is gyártott öntöttérc-kályha iparáról, és ipartörténeti leírását olvashatják annak a gazdag gőzkazán- és cséplőgépgyártásnak, amelynek szemléltetésében a csernátoni Haszmann Pál Múzeum gyűjteménye párját ritkítja.
A szerző Nagy János – lapunk barátja – 1942-ben született Hosszúfaluban, Szomszédolás-sorozatunkban bemutattuk már lapunk olvasóinak. Kuláklistára került szülei miatt csak később – 1969. és 1973. között végezte el a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem szakát. Történelemtanárként dolgozott Apácán, Zajzonban és a négyfalusi Zajzoni Rab István Középiskolában. Írásai számos napilapban, folyóiratban és a Történelmi Magazinban jelentek meg. Megírta Zajzoni Rab István életét és munkásságát (1973), Négyfalu történetét a X. és a XX. század között (2006). Más munkái: Lelkészek és néptanítók a Siguranța és a Securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban (2014).
Kisgyörgy Zoltán
* Hosszúfalu, 2016. T3 Nyomda, Sepsiszentgyörgy
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Berde Mózsa közénk érkezett
Berde Mózsa egykori kormánybiztos, a háromszéki önvédelmi harcok szellemi vezetője szobrát tegnap délután leplezték le Sepsiszentgyörgyön, az Erzsébet park egyik központi helyén, a Bod Péter Megyei Könyvtár felé vezető lépcsősor előtt. A szoboravató ünnepségen Egyed Ákos történész, akadémikus méltatta Berde Mózsa életútját, majd a szentivánlaborfalvi Berde Mózsa Általános Iskola diákjainak ünnepi műsorát és Kovács István unitárius lelkész imáját-áldását hallgatta meg a népes gyülekezet.
„Az igazi példakép nem bálvány, hanem olyan személyiség, aki tevékenysége, társadalmi hatása, magatartása alapján mérce minden ember számára” – közölte nyitányként Nagy-Kopeczky Kristóf műsorvezető, emlékeztetve, hogy Berde Mózsa alakjában igazi példaképet tisztelhet Háromszék népe, majd Antal Árpád polgármester, Bálint Benczédi Ferenc, az erdélyi unitárius egyház püspöke és Kisgyörgy Zoltán helytörténész leleplezte Berde Mózsa szobrát. A szobor – amelyet a sepsiszentgyörgyi Hármas Alapítvány a helyi önkormányzat segítségével állíttatott – Harmath István székelyudvarhelyi születésű, Baján élő és alkotó szobrászművész alkotása, és Lakatos Pál Sándor szatmári származású kecskeméti szobrász, vállalkozó öntödéjében készült.
Egyed Ákos történész összefoglalta Berde Mózsa életének mindazon eseményeit, amelyek által a Laborfalván régi unitárius katonacsalád sarjaként született politikus az 1848-as forradalom és szabadságharc egyik vezető személyiségévé vált, elmondva, hogy Berde jogtudományt végzett, de a szó legjobb értelmében vett politikus volt, aki azt vallotta és hangoztatta: „legyünk igazságosak, mert ez a legjobb politika”, és ehhez az elvhez igazodott ő maga is képviselőként, Háromszék önvédelmi harcának választott vezetőjeként, majd nagyszebeni kormánybiztosi tisztségében is. A történész szerint az agyagfalvi gyűlésen ő volt egyik kezdeményezője a székely határőrség elszakadásának a császári hadparancsnokságtól, támogatta gróf Mikó Imrét abban, hogy békés felhívást intézzenek az erdélyi románokhoz, szászokhoz, később pedig, a harcok sikerében döntő tényező volt jó együttműködése Gábor Áronnal. Mindezeken túl egyik fő érdeme az volt, hogy létrehozta a társadalom egységét, fontos lépéseket tett annak érdekében, hogy megszűnjön a székely társadalom évszázados rendi megosztottsága. „Mához szóló üzenete, hogy minden körülmények között keresni kell a megmaradás eszközeit és lehetőségeit” – összegzett a történész.
Kovács István, a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség lelkésze fohászában ezekkel a szavakkal zárta a szoboravató ünnepséget: „Emberi létünk véges, de álmaink, eszményeink, szabadságvágyunk örökkévaló. Ez a legyőzhetetlen lélek ölt újból és újból testet emberek fölé emelkedő, kimagasló szobrokban és a szobrokra feltekintő csecsemőkben, gyermekekben, akik újból és újból megtanulhatják általuk, hogy a szabadság elvehetetlen, hogy a szabadon született ember gerince hajthatatlan.”
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A jelent is a régi tartja (Kisborosnyó)
Nem igaz, hogy nem változott a világ Kisborosnyón, kissé másabb szelek fújnak, mint régen, de az biztosan elmondható, hogy faluhelyen a jelent is a régi tartja, a családnak megélhetést biztosító termőtalaj, az ősök hagyatéka, az erdő, és ott a nyelv, az ének, az ima, a hit, s mindeneknek mélyén a hely története, a megtartó történelem.
Valamikor a jelenkor elején egyfajta tundrai növényzet borította ezt a vidéket is. A fa már a legelső embernek a hasznára vált, többszörösen is. Irtották őseink az erdőt, hogy legelőt szabadítsanak fel az állatnak, amely életmentő volt, s a termékeny, legelők alatti talaj megteremte a kenyérgabonát, az állatnak a takarmányt. Így lett Kisborosnyó erdős területén is életet mentő a termékenyebbé tett podzol s az annál még jobb, csokoládébarna erdei talaj. Ennek az istene az istállótrágya, ez tette az anyakőzetet talajjá. Sajnos, ebből egyre kevesebb a kisborosnyói emberé, látni itt-ott ugarként alvó földet is, avagy olyan parcellát, amely már új tulajdonosé. Mindegy: szépen kelt a gabona, zöldell, jöhet a vetésre az eső is. A Nagypatak völgyének talaján csak annyit lehet termelni, amennyi az itt élő népességet eltartja, felesleges, eladnivaló alig marad. Azzal, hogy az erdő rejtekéből a vad pusztítja a határt, együtt kell élni, mi már megszoktuk – mondja az itt élő ember. A Bodzai-hegyek pedig biztosítják a tűzifát. A tél az tél, itt is fűteni kell.
– Nos, az erdővagyon jelenleg is közös a szomszédos Nagypatak különálló községgel, mert ez, akárcsak az egész Nagypatak, valamikor Kisborosnyó része volt. Tehát nem kell csodálkozni, hogy a két település erdő-közbirtokossága is közös: eddig a kisborosnyói Nagy Sándor volt az elnök, ő lemondott, most pedig a nagypataki Costea Ivan – mondta Veress Kálmán, a birtokosság pénzügyeinek felelőse. Azt is megtudtuk, hogy a birtokosság sikeresen működik, eddig és jelenleg is minden örökös kap pénzbeli jutalékot vagy tűzifát, amit ebben az esztendőben is bélyegeznek. Kisborosnyó kétharmad, Nagypatak pedig egyharmad részben részesül a közös vagyonból. Üzemterv alapján évi 1000 köbmétert vághatnának ki, de spórolnak, hogy maradjon is. Tizenöt esztendeje a Kovászna székhelyű állami erdészethez tartoznak, március 28-án tartják a közgyűlést saját székházukban.
Anyánk ajándéka, a nyelv
Régi és nélkülözhetetlen támasza-oszlopa megmaradásunknak az anyanyelv. Kisborosnyó lakói a kezdetekkor magyar anyanyelvű székelyek voltak – és azok a jelenben is. A helybeli cigány lakosság rég elvesztette anyanyelvét, helyette a magyart beszéli és magyarul énekel. Anyanyelvünkön volt hangos a kisborosnyói iskola épülete március idusán két helyen is: a Nagy Károly református püspök nevét viselő elemi iskolában és a Tompa Klára-óvodában, ahol vidáman szárnyalt az ének, készültek a gyermekek március idusának méltó megünneplésére. Nagy Csongor, a nagyborosnyói N. Bartha Károly-iskola igazgató-tanára elmondta, hogy a kisborosnyói rászoruló és részben hátrányos helyzetű tanulók a Diakónia jóvoltából délutáni oktatásban és meleg ételben részesülnek, amelyet a kovásznai Botimi cég szállít. Kisborosnyón növekszik a gyereklétszám, s lehetőség adódik, hogy ez év szeptemberétől még egy csoporttal bővüljenek. Anyanyelvükön ismerkednek a vallással a gyermekek, akiket a gógánváraljai származású helybeli református tiszteletes, Székely Róbert Imre, a kétszáz lelket elérő egyházközség lelkipásztora oktat. Ottjártunkkor Zsigmond Réka tanítónő tanítványai három negyvennyolcas énekkel készültek a március 15-ei ünnepségre. Kimondhatjuk, hogy a szép szavú költő, Tompa Mihály versei sem hangzanának oly kedvesen, ha nem anyanyelvünkön írta volna a költő, aki bár soha nem jutott el Kisborosnyóra, de egy életen keresztül kereste-kutatta azokat az adatokat, amelyekkel végérvényesen be akarta bizonyítani, hogy ősei bizony a híres-neves kisborosnyói Tompa famíliából származtak.
Gyarapodó emlékpark
Kisborosnyó központjában történelmi emlékpark várja a látogatót. Lehet, hogy olvasóink között is vannak, akik nem látták ezt az emlékhelyünket, amelynek ötletgazdája Damó Gyula nyugalmazott tanító, segítője és támogatója a Nyíres Lokálpatrióta Kör. Megszámlálhatatlan emlékmű, emlékkopja és jeles személyiség által ültetett emlékfa tereli történelmünk eseményeire, személyiségeire az odalátogató figyelmét. Ez az emlékpark volt a színhelye a március 15-ei ünnepségnek, ahol Székely tiszteletes mondott imát, tiszteletét tette Bartha Árpád és Demeter Mihály községi képviselő, utóbbi és Veress Kálmán helyezte el az emlékezés koszorúit, és elhangzott a Nemzeti dal is.
Több ez a megszokott kis falusi emlékhelyeknél, emlékparkoknál. De mi az oka, hogy ugyan esett szó már róla a sajtóban, mégis kevésbé keresett? – latolgattuk a kérdést. Nem elég a reklám? Az itthoniaknak egyfajta tanhely lehetne a park, ahol történelemórát is tarthatnának. Az is tény, hogy kissé félreesik a legfőbb közlekedési útvonalaktól, de a nagyborosnyói letérőnél egy szerényebb tábla felhívhatná az utas figyelmét, hogy erre található a kisborosnyói történelmi emlékpark, ahol bárki találhat látnivalót magának. Emléket állítottak a település üldözött zsidóinak és azoknak a kiskatonáknak is, akik életüket vesztették a világháborúban, ugyanis az egykori monarchia hadserege vegyes nemzetiségű volt. – Mivel gazdagodik az emlékpark ebben az esztendőben? – kérdeztük Damó tanítót.
– Van még, amire, akire emlékeznünk. Terv, hogy emlékkopját állítunk dr. Vitéz Szőts Dániel (1925–2017) nyugalmazott tisztifőorvosnak, Úz-völgye hősének és református egyházmegyei főgondnoknak, Pro Urbe és Pro Comitatu Covasnae díjas polgárnak. Ezt az Erdélyi Vitézi Rend akarja elhelyezni ez év június 3-án, amikor a trianoni eseményekre is emlékezünk az emléktábla előtt, amelyet Mikepércs önkormányzata adományozott. Kettős emlékezetű faragottkopja-állítás is lesz Báró Urmánczy Nándornak (1868–1940), az Ereklyés Országzászló Mozgalom vezetőjének, s mert ebben az évben van a kiegyezés 150. évfordulója, az emlékünnepséget augusztusra tervezzük. Túl vagyunk a park tavaszi takarításán, ígéretet kaptunk a nagyborosnyói önkormányzattól, hogy segítenek, hogy az emlékpark patak felőli részén kerítést építsünk. Örvendetes lenne, ha újraépítenék a park előtti hidat, amelyen nem tud áthaladni a tűzoltókocsi. Fontos, mert ezen a hídon túl él a falu családjainak fele, ott az iskola, a templom és hamarosan a ravatalozóház is. A park bejáratával szemben levő szabad területen ki lehetne alakítani egy parkolóhelyet.
Segít az önkormányzat
– A mi segítségünkre is számíthatnak – mondotta ifj. Kanyó Antal, Borosnyó község alpolgármestere megkeresésünkre. – Megígértük, hogy segítünk az emlékpark bekerítésében, miután befejezzük a falun áthaladó Nagypatak medrének megtisztítását. Ismerjük a kisborosnyói híd helyzetét is, azt is megoldjuk, miként új betonhidat építettünk a kispataki útra is, van anyagi alapunk az úttest feljavítására és kétoldali árkolására is. Kispatak is Kisborosnyó területén van. Ismert az a tény is, hogy a megyei tanács támogatásával még ebben az évben aszfaltburkolat kerül a nagyborosnyói leágazástól Kisborosnyó érintésével Nagypatak végéig, illetve a Hammas-hágóig terjedő megyei rangú útszakaszra. Nem felejtünk el egy hozzánk tartozó települést sem, így a sokat emlegetett feldobolyi kultúrotthon teljes felújítását a Leader Progresszió pályázatából szándékszunk elvégeztetni, van már erre jelentkező cég is, várjuk az építkezési engedélyt. Nagyborosnyón a tavaly megalakítottuk a Hársfa Kulturális Egyesületet, amelynek fel kell vállalnia a művelődési élet irányítását, hiszen falvainkban a múltban is jelentős fontosságú közművelődési élet folyt. A tavaly nyert pályázati pénzből hangfalakat, laptopot, hangosító-erősítő felszerelést vásároltunk. Az idén sem lesz másképpen, ugyanis a Bethlen Gábor Alaptól nyert anyagiakból felújítjuk a nagyborosnyói és kisborosnyói, valamint a feldobolyi világháborús hősi emlékműveket, adózunk ezen falvak háborúban elesett hősei emlékének. Az önkormányzati ígéretekre Bartha Árpád községi tanácstag is rábólintott, mert a kisborosnyói református egyházközség gondnokaként számára is fontos minden helybeli megvalósítás, az említett hidak, a kis település ravatalozójának minél hamarabbi elkészítése, amely – mint mondta – eddig is csak az időhiány miatt nem épült fel. Már készülnek arra is, hogy a helybeli fiatalok segítségével mintegy 500 fenyőcsemetét telepítsenek a kisborosnyói temetőbe. Idén hét konfirmációs fiatal tesz tanúbizonyságot hitéről – tudtuk meg a lelkésztől, aki abban reménykedik, hogy ők fogják majd képezni az eljövendő kisborosnyói Ifjúsági Keresztyén Egyesület, az IKE magját.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki EKE 125., 25.
Háromszék legrégebbi turistaszervezete, az Erdélyi Kárpát-Egyesület háromszéki osztálya április 3-án ünnepli megalakulásának 125., újjáalakulásának 25. évfordulóját.
Nagy megtiszteltetés, hogy szervezetünk megalapítása az akkori Háromszék vármegye főispánjához, Potsa Józsefhez fűződik. Az erre való megbízatást az EKE központi választmányi elnökétől, gróf Bethlen Bálinttól kapta. Ennek alapján 1892. március 22-én megírja meghívólevelét az alakuló közgyűlésre: „Az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület 1891. máj 12-én tartott közgyülése engem bizván meg a háromszékmegyei osztály megalakitásával, ennek következtében van szerencsém az 1892. április 3-án, Sepsiszentgyörgyön, a vármegyeház nagytermében tartandó osztályalakuló gyülésre azzal a kéréssel meghivni, hogy az ide mellékelt gyüjtőiven a közgyülésig tagnak jelentkezni, illetve a közjótékonysági, közgazdasági és kulturális egyesület részére minél több tagot megnyerni sziveskedjék. Vármegyénkre nézve az osztály megalakitása rendkivül fontos, mert ismeretlen gyönyörü vidékeinkre a látogatókat, fürdőinkre az üdülőket és vendégeket ez osztály feladata leend a központ segitségével ide irányitania s vonzania és a turistasági helyeket utak nyitása, ösvények vágása által azok részére hozzáférhetőkké tenni. A tagok többféle kedvezményben részesülnek (fürdőkben % engedmény, csoportos utazásoknál esetleg olcsóbb viteldij, stb.) és ingyen kapják az egyesület hivatalós lapját, az illusztrált turistasági, fürdőügyi és néprajzi Erdélyt-t. Mindezek következtében bizalommal remélvén, hogy a taggyüjtés érdekében a lehetőket megtenni méltóztatik, közlöm, hogy a gyüjtőivek a közgyülés napjáig hozzám visszaküldendők…” A megalakuló közgyűlést Potsa József főispán vezeti le, lelkes szavakban ecsetelve az egyesület fontos közgazdasági és jótékonysági céljait. Miután megállapítják, hogy az alapszabályoknak megfelelően megvan az előírt létszám az osztály megalakulásához (30 tagnál jóval több), nagy tetszésnyilvánítás mellett az Erdélyrészi Kárpát Egyesület Háromszék megyei osztályát 110 taggal megalakultnak nyilvánítják. Berecz Gyula indítványozta, hogy addigi sikeres fáradozásaiért jegyzőkönyvi köszönetet szavazzanak meg Potsa Józsefnek, egyben felkérte, hogy fogadja el az elnöki tisztet, ami a jelenlévők lelkes éljenzése közepette meg is történt. A továbbiakban a többi vezetőt is megválasztották. Alelnökök: Tompa Miklós alispán, Seethal Ferenc nagybirtokos, Csipkay János erdőmester, Greguss János köpeci bányaigazgató, Hollaky Attila főszolgabíró, Dobay János rendőrkapitány. Titkár: Berecz Gyula állami iskolaigazgató. Jegyzők: Mihály János, Jóos Imre, Keresztes Ede, Vántsa György, Incze Gyula, Ebergényi Gyula. Pénztárnok: Bogdán Arthur.
Az elnöknek köszönhetően Sepsiszentgyörgy közönsége és Háromszék megye törvényhatósága 200–200 koronával az EKE alapítója volt. Megválasztása után az elnök előterjesztette az első kirándulás tervét május 15-ére Kovásznára, melyre a központot (Kolozsvárt), a társegyesületeket és a nagyközönséget is meghívják, majd a választmány tagjait, továbbá a jegyzőket hat csoportra osztják, akik a hat alelnök vezetése alatt a vármegye két városának és négy járásának megfelelően hat albizottságot képeznek. Már az első évben öt kirándulásról tudunk. Erdély című folyóiratunk 1895 februárjában elnökünket mint az EKE központi alelnökét mutatja be (IV. évf. 1–2. szám), aki nagyon sokat tesz a megye felvirágoztatására: „Előpatak, Málnás, Kovászna az ő buzdítására tették meg azokat a fontos lépéseket, melynek következtében fokozatos fejlődésnek indultak, és amikor a helyi eszközök kimerültek, megalakította az EKE Háromszék vármegyei Osztályát, melynek feladata a megye természeti kincseit megismertetni és ezáltal a székelységnek közgazdasági fejlődését előmozdítani. Az osztály akkora tevékenységgel kezdte meg működését, hogy kirándulásai iránt országos érdeklődés volt, 300-nál több idegen elvivén hirét.”
1896-ban a Budapesten rendezett Országos Kongresszuson részt vesz az egész háromszéki osztály, Benedek János előadást tart.
1901-ben, amikor Kolozsváron megkezdik az EKE-múzeum szervezését, a már meglévő 1600 tárgyból 300 özvegy Cserey Jánosné adománya, akinek legnagyobb szerepe van a Székely Nemzeti Múzeum létrehozásában.
1902-ben – K. Fodor János írásából tudjuk – megyénkben már léteznek jelzett turistautak. Így a Sepsiszentgyörgyöt Sugásfürdővel összekötő, 10 km hosszú turistaút jelzése piros színű volt. A Sugásfürdőt Előpatakkal összekötő kétórás turistautat kék színnel jelezték a Szármány-pusztán keresztül, ahol a 920 m magas ponton levő kilátóból gyönyörködnek a Csukás, a Nagykőhavas, a Bucsecs, a Keresztényhavas és a a Királykő látványában. 1902. július 20-án az EKE tízéves fennállására szervezett ünnepi közgyűlésnek Sepsiszentgyörgy adott helyet. Kolozsvárról húszan vettek részt. A vendégeket ifj. Gödri Ferenc, Sepsiszentgyörgy polgármestere mint a háromszéki EKE titkára fogadta. Az általa elkészített jegyzőkönyvből tudjuk, hogy jelen volt Potsa József is, akit az EKE tiszteletbeli tagjának választanak. Az országos kiállítás alkalmából Háromszék kitüntetést kap. Pénzzel segítik az Erdély Kalauza kiadvány és a Hankó-könyvek megjelenését. 1902. október 12-én Potsa József részt vesz a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezésén, a Mátyás király szülőházában berendezett EKE-múzeum megnyitóján és Erzsébet lobogójának felavatásán. 1906. augusztus 19-én ifj. Herrmann Antal részt vesz a szovátai közgyűlésen, ahol jegyzőkönyvbe vették a Cserey Jánosné Zathureczky Emília halálára való emlékezést. 1908. január 17-én Potsa József halálával lezárul az egyesület életének eredményekben igen gazdag első szakasza, amely az EKE szintjén mintaosztályként volt nyilvántartva mint a közművelődési rendezvények szervezője, az idegenforgalom irányítója, tanulmányi kirándulások rendezője a Székely Mikó Kollégium diákjainak. Az utolsó újjáalapítást 25 évvel ezelőtt, 1992 áprilisában jegyeztük, olyan nevekkel, mint Gocz József, Kónya Ádám, Kisgyörgy Zoltán, Kakas Zoltán, valamint Dukrét Lajos és Jártó Gábor, akik ma is tagjai egyesületünknek. Erre emlékezünk április 3-án 18 órától ugyanott (a Gábor Áron Teremben), ahol 125 évvel ezelőtt létrejött a HEKE.
Dukrét Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Országos vándortábor Háromszéken (Jubilál a heke)
Megalakulásának 125., újjáalakulásának 25. évfordulóján ünnepelt az Erdélyi Kárpát-Egyesület háromszéki osztálya – manapság használt betűnevén HEKE – Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A hétfő esti rendezvényen a múltról, jelenről, a közeli és távolabbi jövőről is beszéltek, különös tekintettel arra, hogy idén először Háromszéken, Réty határában szervezik meg az EKE országos vándortáborát, amelyre 1200 résztvevőt várnak Erdélyből és külföldről, főként Magyarországról. A kezdeményezést a megyei tanács is támogatja, részben ezért nyilvánította 2017-et a turizmus évének.
A természetjárás mellett az ember által teremtett értékek népszerűsítését is céljának tekintő civil szervezetet előbb az innenső végéről, újjáalakulásától mutatta be Dukrét Lajos, a HEKE elnöke a jelen levő, alig ötvenfős közönségnek, amelynek zöme aktív EKE-tag. Elmondta: 1990-ben volt egy kísérlet hasonló szervezet megalakítására, de nemigen talált követőkre, ezért 1992-ben – kereken 100 évvel az alapítás után – majdnem ugyanaz a csapat újabb kísérletet tett, és ezúttal sikerrel járt, 19 taggal létrehozta a háromszéki EKE-osztályt. Az egyesületnek sokáig székhelye sem volt, évekig ide-oda hányódtak, jelenleg az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság irodájában húzzák meg magukat – ennek ellenére évi 40–50 túrát szerveztek, ezen kívül ismeretterjesztő előadásokat, vetítéseket, túravezetői tanfolyamokat és hasonlókat, itt találták ki a már másutt is népszerű babatúrákat, és kétezer kilométernyi ösvényen festették újra a turistajelzéseket. Most pedig arra készülnek, hogy házigazdái legyenek az országos vándortábornak. A túratervek már elkészültek, és mivel itt nincsenek magas hegyek, viszont tömbmagyar vidék, nagyobb hangsúlyt kap a kultúra, honismeret, néprajz. Legutóbb 11 évvel ezelőtt tartottam itt előadást, akkor dobtak ki a kolozsvári Babeş–Bolyai-egyetemről a többnyelvű táblák miatt – így kezdte beszédét Kovács Lehel István országos EKE-elnök, és azzal folytatta: 13 megyei tanácsnak írtak – a hegyimentőkkel együtt – levelet a többnyelvű turistajelzésekért, de csak kettő válaszolt: a Kolozs megyei tanácselnök ki akarja kérni a minisztérium véleményét is, aradi kollégája pedig azt felelte, hogy épp most újítják fel a jelzéseket, de nincs pénz arra, hogy magyarul is tájékoztassák a kirándulókat. Brassó fölött, a Keresztényhavason még látható régi, háromnyelvű irányítótábla, de egyébként már csak Hargita és Kovászna megyében divat a többnyelvűség: Maros megyében az Istenszéke felé folyton bemázolják a magyar szöveget, csak az Erdélyi Szigethegységben sikerült újra háromnyelvű táblákat kitenni. Ezért is fontos, hogy Háromszéken a megyei tanács odaáll a szervezet mellé – vélekedett. Az EKE érték: annak idején vármegyei főispánok, polgármesterek, miniszterek, tanácsosok, grófok, bárók hívták életre és működtették az 1949-es államosításig – ma pedig alulról szerveződik, és bár pillanatnyilag nem áll a legjobban –, az egykori 35 osztályból (volt köztük bécsi, pozsonyi és budapesti is) 18 maradt, de az idén még lehet pesti tagszervezete az egyesületnek –, olyan közösségről van szó, amelynek tagjai szoros kapcsolatban állnak, egymás rendezvényeit is segítik. Azt is elmondta: az államosításkor 29 menedékháza volt az EKÉ-nek, ma csak egy van, amit a Nagykőhavason építettek újjá 1990 után. Kovács Lehel ajándékot is hozott: az országos EKE tavalyi, 125 éves születésnapjára készült bort és néhány kiadványt Tamás Sándor megyeitanács-elnöknek adta át.
A háromszéki megyevezető viszonzásul partnerséget ígért: az évforduló emlékezetessé tételére, a vándortábor szervezésére és a turizmus népszerűsítésére is. Azt szeretnénk, hogy aki idejön, az jó hírét vigye a térségnek, és visszajöjjön – indokolta meg a támogatást, amelyet konkrétumokban is megnevezett: önálló székhely biztosítása a HEKÉ-nek, segítség a turistajelzések felújításához és a vándortábor megszervezéséhez, új térkép kiadása és egy „kilátó, menedékház vagy beálló” építése a Bodoki-tetőre. Tamás Sándor bemutatta a vándortábor logóját, és megígérte, hogy az egyik túrán maga is részt vesz. Végül arra buzdított: próbáljunk nagy ügyekben gondolkodni, úgy induljunk neki, hogy a tábor végére ismét forrjon össze egy erős csapat, amely nekivág a következő 125 évnek. A beszédek után Tóth Szabolcs Barnabás a háromszéki EKE-osztály megalakulásának évéről, 1892-ről készített filmjét mutatta be: ismertette a kezdeti nehézségeket, a kiadványokat, a korabeli „túraöltözetet” – az urak frakkban-cilinderben, a hölgyek földig érő, csipkés ruhakölteményekben kirándultak –, azt a törekvést, hogy a természet mellett a gazdaságra is figyeltek (üzemeket, fürdőtelepeket látogattak meg), és megtudhattuk, hogy az Oltszem–Málnásfürdő–Sepsibükszád–Tusnádfürdő–Szent Anna-tó túrának 500 (!) résztvevője volt, ami ma is elképesztő szám, az akkori közlekedési viszonyok között pedig komoly szervezési kapacitásról tanúskodik (szekerekről, lovakról, uzsonnáról kellett gondoskodni). A múltfeltárás folytatódik, tehát akinek régi fényképei, térképei, eszközei vannak a háromszéki turistaságról, azt szívesen fogadják. Az utóbbi időben egyébként több nosztalgiarendezvényt szerveztek az EKÉ-sek, mindegyik jó hangulatú volt.
Az ülés végén a közönség kapott szót, páran fel is álltak néhány buzdító szóra vagy önkéntes munka felajánlására, a legnagyobb tapsot azonban Kisgyörgy Zoltán, lapunk főmunkatársa, a HEKE egyik újraalapítója kapta, aki csak üdvözölni kívánta az idősebb és fiatalabb túratársakat, ám derűjével mindenkit megmosolyogtatott.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jubileumi ünnepség Szentivánlaborfalván
Nemesebb, jobb és szebb eseménnyel nem lehetett volna megnyitni Jókainé Laborfalvi Róza, másképpen Laborfalvi Benke Judit jeles magyar színművész születésének 200. évfordulóját, mint a kisiskolások vers-, népmese-, népmonda- és prózavetélkedőjével, amelynek logója örök érvényűen szól: Szépen magyarul.
Maroknyi pedagógus, Kelemen Tünde, Mikola Éva és Kisgyörgy Tünde ötletgazdák és szervezők fogadták Kézdi-, Orbai- és Sepsiszék tizenhat településéről és Csíkszeredából a szépen beszélő kisiskolásokat, akik rangos zsűri előtt felejthetetlen napot varázsoltak pénteken a résztvevőknek. Sziporkázóan szépen, fergeteges gyorsasággal mutatták be nekünk az előkészítősök és az I–IV. osztályosok Kányádi, Móricz, Kovács András Ferenc, Móra Ferenc, Benedek Elek és sok más szerző műveit, népmeséket és népmondákat. Hatvan kisgyerek remek seregszemléjét kellett mérlegelnie a zsűrinek – Tapodi Zsuzsa irodalomtörténésznek, Nemes Levente színművésznek, Dimény Árpád költő-szerkesztőnek –, a szép magyar beszédet, a művészi teljesítményt, a technikai eszközöket és a vezető pedagógusok szöveg-megválasztását. A jelenléti emléklap és az ajándékok kiosztása közepette Tapodi Zsuzsa szólt a gyerekekhez, tömören értékelve munkájukat: „Látjátok, gyerekek, az ünnepért is meg kell dolgozni!” Az előkészítősök első díját a kovásznai Pătrunjel Viktória, az elsősökét a sepsiszentgyörgyi Pálffy Apor, a másodikosokét a csíkszeredai Jánó Andrea, a III–IV.-es tanulókét a kovásznai Tompa Izabella, illetve Blága Izabella, a zágoni Mikes Kelemen-iskola tanulója érdemelte ki. A vetélkedőn jelen levő Matekovicsné Kóródi Mária, a település szülötte az újonnan alapított Kóródi Hajnal-díjban részesítette a vetélkedő három szentivánlaborfalvi kisiskolását, Kóródi Hildát, Stanciu Györgyöt és Zsigmond Anitát.
Másnap, virágvasárnap előtti szombaton a Berde Mózsa-iskolában népes közönség és gyereksereg hallgatta Mikola Éva tanítónő Laborfalvi Benke Juditról, vagyis Laborfalvi Rózáról szóló vetített képes előadását, a realista magyar színjátszás úttörőjéről, aki kiemelkedő drámai színésznőként beírta magát a magyar színház történetébe. A jubileumra emlékeztető márványtáblát helyeztek az iskola épületére, és felavatták az iskola új, kis méretű bejárati székely kapuját. Az avatón Balázs Antal faragómester, egykori laborfalvi tanító elmondta, hogy a kapuoszlopokat szülőfaluja több mint 200 éves kapufájának faragászati elemeivel díszítette. Kelemen Alpár mérnök, a rendezvény egyik ötletgazdája és szervezője kiemelte, hogy a diaszpórában élő és a szentivánlaborfalvi iskolához kötődő félszáz személy anyagi segítséget küldött, az uzoni központi iskola vezetősége és további negyedszáz személy nyersanyaggal és munkájával segített, amiért köszönetét fejezte ki. „Folytatni szeretnénk a jövőben a Szépen magyarul vetélkedőket – hangzott el –, valamint a település más jeles személyiségeinek való emlékállítást.” Ilyen például a tudós-akadémikus Berde Áron (1819–1892) – két év múlva lesz születésének ugyancsak 200. évfordulója. Fellépett a helybeli férfikar, áldást mondott Bartos Károly komolló–szentivánlaborfalvi református lelkipásztor.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Honismeret kérdőjelekkel
Különösképpen külföldi barátaink számára szellemi táplálék a honismereti kirándulás, akik csak ritkábban látogathatják Székelyföldet és az azzal szomszédos, számukra még jobbára ismeretlen kisrégiókat. Erről szokott gondoskodni minden esztendőben a vendégfogadó Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatala: Szent György Napokon szombatonként évek óta túrára indulnak városunk testvértelepüléseinek küldöttségei.
Idén tizenegy település képviselői látogattak hozzánk: Veszprém, Ferencváros, Kiskunhalas, Balatonszentgyörgy, Kecskemét, Magyarkanizsa, Mosonmagyaróvár, Cegléd, Sárpilis, Alsónána és a legújabb kapcsolat, Szentes város. Az autóbusznyi meghívott, polgármesterek, alpolgármesterek, jegyzők és testületi tagok részletbe menően ismerkedtek a szomszédos Brassó megyével, a prázsmári erődtemplom építészeti érdekességeivel és várrendszerének korabeli harcászati jellegzetességeivel. Újdonság volt számukra a Barcarozsnyói vár és a közvetlen közelében működő dinópark, ahogy észrevettük, mindenki számára vonzó kínálata. Szászföldi váraink évszázados, göröngyös történetéről s így a rozsnyói vár históriájáról lehetett ugyan elmélkedni, a dinópark jurakori óriáshüllő-makettjei azonban ugyancsak próbára tették/teszik minden látogató őslénytani ismereteit. Nem volt ez másképp a törcsvári erőd-kastély egyre változóbb történetével sem. Április végén itt már javában zajlott a tűrhetetlenül zsúfolt vendégáradat, s a drakulás képek és sztorik kedvelői számára hihetetlenül vonzó a két külön emeleti szobácska nyújtotta Drakula-mítosz. Tárlatvezetőre már nem futja, nem is biztosítanak sehol, a látogatónak otthonról felkészülten kell elindulnia.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)