Az igaz könyvet, bűntelenül…
Az, hogy a huszadik század kommunista diktatúrája rengeteg ember életét részlegesen avagy teljesen tönkretette, közismert. Hogy koholt vádak alapján, koncepciós perek következményeként sokuk jutott börtönbe, ítéltetett vagyonelkobzásra, szintén. Közülük sokaknak volt lelkiereje nemcsak túlélni a vészt, hanem megírni, majd meg is jelentetni emlékirataikat, hogy azokból mások, későbbi generációk okulhassanak, írásaikból a történészek kutathassanak. Ilyen kötetet mutattak be a Bolyai téri unitárius templomban – Kisadorjáni Szilágyi Domokos Bűntelenül büntetve című kötetének bemutatójára telt házas közönség volt kíváncsi kedd délután.
A közönség tagjai között öt kötetet sorsoltak ki, a résztvevőket házigazdaként Nagy László püspökhelyetes fogadta, majd Sebestyén Sielmann Mihály olvasta fel Többismeretes egyenlet című méltatását. – Alkalmas pillanat ez az emlékezésre. Egy igaz ember élettörténete, akire rápillant az önkényuralom, a diktatúra. Emlékirataiból a lélektani hadviselés szabályos leírása bontakozik ki a sötét szemüvegtől a magánzárkáig és a vallatásokig. Miként keletkezik a haragból a bosszú, az ölni kész képzelet és a lelki gyarlóság? Miféle jogosítványai vannak a hatalomnak egy diktatúrában arra, hogy emberek életével játsszon? A szerző mégsem csalódott az emberiség egészében. A Szilágyi-ügy a politikai koholmányok sorát gazdagítja, a könyv hiteles látlelete annak, hogy miként válik a megbocsátás politikai szörnyűséggé, a hazugság megélhetési formává a hatalomban lévők számára. A város, a múlt kedélyessége eltűnik, az igazság idő előtti kimondása szigorúan tilos. A börtönévek kívül esnek az emberiesség kategóriáján. Éveken keresztül a szadizmus nagy fesztiválja zajlott, a gyűlölködés rutinja erősebb, mint bármi más. A kötetet tiszta szívvel, a legjobb szándékkal ajánlom.
Nagy Miklós Kund hozzátette: – Szép könyv, amit vaskossága ellenére is együltében el lehet olvasni. Kisadorjáni Szilágyi Domokos ezelőtt negyvenvalahány évvel innen pár méterre egy tárgyaláson szemben ült a riadt közönséggel, és bűntelenül meg kellett tapasztalnia az elnyomó gépezet minden rossz oldalát. Több mint egy évig raboskodott magánzárkában, amikor kiengedték, csak suttogva beszélt. De a börtönben is talált becsületes, jó embereket. Róluk is ír. És mindenkit óva int a bosszúállástól. Az élet furcsaságai közé tartozik, hogy vallatója, az a szekustiszt, aki a legtöbbet ártott neki, a szerzőé mellett kapott sírhelyet Iliescutól...
A könyvbemutató beszélgetéssel ért véget, amelynek során Kisadorjáni Szilágyi Domokos megcsillantotta a maga nagyszerű humorát és elmondta: arra a legbüszkébb, hogy egyedül ült a vádlottak padján. Hogy nem tudták rábírni arra, hogy mást is bemártson. – Mindannyian tudjuk, hogy a szeku meghamisította a vallatási jegyzőkönyveket, így azok nem szolgálhatnak hiteles forrásként a történészek számára. Ennek a könyvnek minden szava igaz. Szeretném, ha ezzel a tudattal olvasnák. És ez a közönség a könyvvel kapcsolatos legnagyobb elégtételem..
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Többismeretes egyenlet
Kisadorjáni Szilágyi Domokos könyve, a Bűntelenül büntetve1 egy igaz ember élettörténete, akire egyszer csak rápillant a történelem, akarom mondani az önkény, az aljasság, a zsarnok helyi hatalma.
Az emlékirat önmagában még nem vádirat. De nem is a keresztyéni megbocsátás eszköze. Egy sors emlékezete. Egy áldozat tapasztalatainak párlata. Koncentrátuma, ahol az idő gyorsabban telik, mint bármikor előtte, ahol az idő sokszor fájdalmasabb, mint a megélés áramlatában, csepegős lélekromboló unalmában.
Ugyanis az emlékiratból a lélektani hadviselés szabályos leírása bontakozik ki. Nincs benne fizikai erőszak, csak utalás történik rá, a szerző következtet erre az őrizetesek, elítéltek, zárkainformátorok állapotából, szavaiból, a pszichikai kényszerként ("serkentő") alkalmazott fenyegetésekből. Az undorig ismételt bornírt kérdések, a letartóztatott magára hagyása, a tökéletes izoláció, az irányított zajforrások koreográfiája, a sötét szemüveg és a magánzárka, a tehetetlenség, az őrületbe kergetés szisztematikus kísérletei, a cellatársi vallató "vigasztalások" és a tökélyre vitt delatio a hatvanas évek modernebb szekus módszertanát uralták.
A kötet arról szól, miként keletkezik a harag, a megszégyenülésből a bosszú, a meg nem gondolt gondolat, a bűnösség (bal)vélelme, a vélelemből a vád alá helyezés, az áldozattá válás, miként működik az alpári, a banális, a maszatoló, mocskoló, bekormozó, ölni kész képzelet és lelki gyarlóság, a bűnösségnek az akaratlagosságból fakadó mechanizmusa.
A kötet arról szól, miféle jogosítványai vannak a hatalomnak egy diktatúrában, milyen kádereket toboroz, enged szabadjára, hagy sokoldalúan fejlett szadizmussal rendelkező egyedeket emberéletekkel játszadozni. A szerző naponta megbizonyosodhatott arról, micsoda rejtett képességek rejtőznek az emberi lénynek látszó főrangú emlősökben. A szerző kivételességét jelzi, hogy ennek ellenére sem csalódott az emberiség egészében. Holott, ha ez velem történik, én bizonyos, hogy menthetetlenül embergyűlölővé válok.
A Szilágyi-ügy, amely eredeti állapotában a köztörvényesség fogalmát és körét teljesen kimeríti, a "szekus szakértelem" nyomán átlépi ezt a körlethatárt és a politikai koholmányok sorát gazdagítja. (Érdekes módon 1956 után a "magyar vonal", a románellenesség vádjai nem kapnak olyan erős hangsúlyt, mint ahogy ez várható lett volna a csapda megszerkesztésének lendületében. Valamiért ez a vonatkozás a könyv szerint haloványabb. Sokkal erősebb a szovjetellenesség hangoztatása.)
Arról kapunk hiteles látleletet – igaz, csak alulnézetből, az áldozat szemszögéből –, miként válik a megbocsátás és elnéző emberiesség politikai szörnyűséggé. Hogyan dagad a banalitás államellenes összesküvéssé, miként válik a hazugság mint megélhetési forma mindenható eszközzé a hatalom birtokosai kezében. Az eszme győzelme a józan ész fölött.
Ha egyáltalán még érdekel bennünket a múlt.
Ámbátor érdekelhetne, hiszen apáinkkal, nagyapáinkkal történt meg, családokat, baráti kapcsolatokat, bajtársiasságot, szolidaritást, szomszédsági viszonyokat, összetartozást rombolt szét. A gyanú árnyékában a közrettegés éveit eleveníti fel. Tanulságul. Kérdőjellel is.
A könyv előszava (László Márton és Stefano Bottoni jegyzi) néhány érdekes tipológiai sajátosságra utal az emlékiratok kapcsán. Szinte nevetségesnek tűnnek a vádak: a nyugati gépek dicsérete, a Székely himnusz eldanolása, az újságok valóságtartalmának empirikus bírálata. A szovjetellenesség. Mindez akkor, amikor a központi pártvezetés, a beavatottak köre már kész tényként kezeli a Szovjetunióval való viszony megtörésének szükségességét. Marosvásárhelyen a Sztálin nélküli sztalinizmus még mindig a politika létezésmódja. Újabb példával gyarapszik a létező szocialista rendszer kétarcúsága: egyet mond a hatalom és mást gondol, de szigorúan tilos a kártyákba belesni. Szigorúan tilos az igazság idő előtti kimondása.
Egészen pontosan az igazság kimondható vádpontként. A biztonsági szolgálatok pribékjei tisztában vannak a viszonyokkal, a közönség hangulatával, a rossz életkörülményekkel, a hiányokkal, a hazugság kötelező vállalásával, a vacak gépekkel, a hamis eredményekkel, a propaganda agyament futamaival, de ezeket a vádlottak szájába, dossziéjába helyezve mondják ki. Ha nem lenne olyan tragikus, még nevetni is tudnánk. Amint azt a román közmondás tartja: a vétkes szája/nyelve igazságot szól. Hisszük, hogy ugyanez volt a pribékek véleménye is a szocializmusról. Miként ezt a korabeli vicc is példabeszéddé kerekítette.
"Mondd kérlek, mi a véleményed a szocializmusról?
Ami neked.
Akkor, kérlek, le vagy tartóztatva."
S ott és akkor, az utókor nem felejtésében a letartóztatás, a megkínzatás, az elítéltetés, a börtönévek már kívül esnek a tréfa kategóriáján és az emberiesség fogalmán is. A letűnt rendszer – közismert – sokkal jobban szerette a köztörvényes bűnözők bunkóságát, az őt meglopók, sikkasztók, csalók, a rablógyilkosok, családirtók társaságát, mint azokat, akik az eszmék síkján tagadták a rendszer legitimációját. (Ez utóbbi volt a félelmetes ellenség. Ennek megsemmisítése volt a cél.)
A korszak morálját csöppet sem zavarta, sőt megtámogatta az, ha valaki számára a köztörvényes bűnök nem kecsegtettek méltó büntetéssel, menten áttolhatta a politika síkjára az igazság és igazságtalanság szolgáltatását. Nincsenek igazán védőügyvédek, hiszen akik védőkként győzelmet aratnak a szocialista bíróságon, a katonai törvényszéken, azokat késedelem nélkül rabosítják. (A hamis vádak nagy alkotói fantáziára utalnak.)
A kínzások sora végtelen. Ebben nagyon nagy utat járt be az emberiség. Ugyanis az 1945-1964 között uralmon levők korábban maguk is börtönben, táborokban sínylődtek. Gyűlölték egykori rabtartóikat, de módszereiket, a velük szemben alkalmazott kegyetlenkedéseket tökéletesen elsajátították. Továbbfejlesztették. Azokat a rémképeket – feltélezhetően – , amelyeket két vallatás között elképzeltek, de valamiért a tökéletlen vallatók elfelejtettek megvalósítani, a szeku szakemberei, midőn lehetőséget kaptak a bosszúszomj kielégítésére, saját foglyaikon próbálták ki. A szadizmus nagy fesztiválja zajlik évtizedeken keresztül.
És ami nagyon fontos: a vallatók, a hatalmat bitorló, gyarló és szadista szereplők között sokkal nagyobb számban fordulnak elő magyarok, mint másutt a Román Népköztársaságban. Nosztalgikusoknak üzenem, a MAT erről is szólt.
Időben már a nagy perek után vagyunk, időben egyre közelebb az első amnesztiához, miközben a rendszer feszessége alig enged. A gyűlölködés rutinja erősebb, mint bármi más. Az ebnek konc kell. A rendszer utálja a koplalást.
Engem napok, hónapok óta az foglalkoztat: Miért a megbocsátás? Mitől vagyunk ilyen nagyvonalúak? Az égi büntetés bevárása az időtlenségig tolja ki a büntetés- végrehajtás határait. Miért kell szeretni a hóhérokat?
A könyv izgalmát a jó stíluson kívül számomra olyan szubjektív körülmény is fokozta, hogy nem nyomtatott kötet alakban került a kezembe, hanem számítógépes kézirat formájában. Mintha én olvastam volna először, holott tudom, hogy több lektor és véleményező, kiadói ember kezén is átment.
Sebestyén Mihály
Kisadorjáni Szilágyi Domokos: Bűntelenül büntetve /ProPrint, Csíkszereda, 2010/
A szerzőt 1963-ban letartóztatták, 3 évre ítélték. 1964-ben az amnesztiával szabadult.
Népújság (Marosvásárhely)

Megtöbbszöröződött Kisadorján lakossága
Vasárnap falutalálkozót tartottak a Nyárádmente legapróbb településén, Kisadorjánban, amelynek monográfiáját is bemutatták ebből az alkalomból. Néhány órára ötszörösére növekedett a falu lélekszáma, s bár senki nem hitte volna, hogy egyszer ismét megtelhet a templom, ez a csoda megtörtént a hétvégén.
A falu maroknyi lakóját, a hazatérőket és vendégeket Csécs Márton marosvásárhelyi segédlelkész köszöntötte az unitárius templomban, és a zsidók babiloni fogságának példázatával kifejtette: az itteniek többségének is idegenben van az otthona, de visszavágyik oda, ahol először érezte a virág, fű, föld illatát, a nap melegét, hallgatta a táncoló bárányok bégetését és mindent, ami az otthont jelenti. A hazatérők a templomban most egy pillanatra tekintetükkel végigsimogatják a roskadzó falakat, a csillagos mennyezetet, míg az átkarolja őket, mint anya a gyermekét.
A történelem azon van, hogy felszámoljon egy magyarlakta közösséget, de ha az nem adja fel, hanem álmodik, remél, akkor nem halhat ki. Bár egy világ már letűnt, azért szabad ismét álmodni. Nemcsak a falu határa termékeny, hanem fiai, leányai lelke is, és példák egész sora mutatja, hogy aki kitart, amellett ott van Isten is, hiába kárrog az elmúlást jelző varjúhad. Habár huszonhét év alatt harminckét családfő halt meg, a faluban még van élet, gyermekhang, a határban olyan értékek vannak, amelyek idecsalogatják a turistákat. Kívülállóként a szolgálatot végző lelkész kifejtette azon reményét, hogy a kisadorjániak meghallják a templomi csend szavát, nem adják fel, és a mostani esemény is jó alkalom az egymással és Istennel való találkozásra, az álmodozásra és az élethez szükséges erő keresésére.
Kismonográfia a faluról
A hétvégi falutalákozó megálmodója és kivitelezője, a Marosvásárhelyen élő Kisadorjáni Szilágyi Domokos könyvbe foglalta a település múltját. Az Itt születtem, ez a hazám című munkát László Márton történész méltatta. A nyolcvanhat éves szerző néhány éve hazatérve olyan élményeket élt át, amelyek arra késztették, hogy elkészítse a falu kismonográfiáját. Ebből megtudhatjuk, hogy a falu már a 12. században létrejött és az Adorján nemzetség ősi fészke volt. De a falu íratlan szabályairól, hagyományairól, egyházi és közösségi életéről, gazdálkodásáról, egykori zenekaráról és a kommunizmus időszakáról egyaránt ízelítőt kapunk. Az anyagot rengeteg fotó illusztrálja, olyan, mint „egy jóalbum”. Azt is megtudjuk belőle, hogyan hallgatták az egyetlen rádióban a lakosok 1940-ben, hogy falujukat a bécsi döntés nyomán Magyarországhoz csatolták, azt is, hogyan készültek a magyar honvédek fogadására, amelyre Nyárádszeredában került sor. Amikor 1944-ben a német hadsereg visszavonult, adorjáni katonák is jelen voltak Nyárádszeredában a Nyárád-híd felrobbantásánál. A falu fénykora a 20. század elejére tehető, még 1941-ben is 140 fő volt a lakossága, ám 1977-ben 103, 1992-ben 68, 2009-ben pedig csupán 20 (!) lakosa volt a Farkasok, Tőkések, Szilágyiak, Adorjániak egykoron virágzó falujának, amelyet Erdély gyümölcsöskertjének is tartottak.
Ajándék a szülőfalunak
Beszédében Szilágyi Domokos elmondta: 1991 után másodszor szervezték meg a falutalálkozót a barátság, a rokoni kapcsolatok ápolása és a szülőföld szeretetének éreztetése céljából. „Együvé tartozunk, egyek vagyunk” – véli az elszármazott szerző, aki a hétvégi ünnepséget és a monográfiát köszönetnek és búcsúzásnak szánta, mert úgy érzi, az idő eltelt, és a „kaszás” körülötte sündörög. Ezért minden kisadorjáninak és azoknak, akik e faluhoz kötődőnek tartják magukat, egy-egy ajándék példányt nyújtott át.
„Legyen a feltámadás napja”
Hegedűs Tivadar szentháromsági-kisadorjáni lelkész, házigazda elárulta: az ünnepség megszerveszésére alig tíz napjuk volt, ennek ellenére további találkozók megrendezésére buzdított, amelyek szebbé, tartalmasabbá teszik e közösség napjait. Úgy véli, a hazatérők új erőt, szemléletet is hoznak magukkal, ezért ezek a találkozók a párbeszéd, emlékezés mellett a tervezés, a falu feltámadásának első napjai is lehetnek.
A templomi ünnepség után a közösség a helyi világháborús hősök emlékművéhez vonult, ahol koszorúzásra, főhajtásra került sor. Sándor Szilárd volt helyi lelkész szerint minden név egy érzés, de ezeket nemcsak kőbe, hanem szívünk hústábláira is fell kell vésni, mint a szeretet parancsait. Biztos talajon állunk, mert múltunk gyökereivel szívjuk magunkba a hitet és a jövőre tekintünk, és amikor ezen a helyen megállunk, a hősök, a múlt és jövő előtt adózunk, amellyel kitüntetett minket az Isten – fejtette ki a lelkész. Ezután Kossuth-nótákat és a himnuszokat énekelték el, Simon Boglárka többször is szavalt az ünnepség során, ugyanígy Fekete Izabella is.
Az ünnepség végén mindenkit Farkas Erzsébet portájára hívtak ebédre, de a faluban további két helyen is asztalt terítettek a hazatérőknek és vendégeknek az adorjániak.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

"Indulj, és menj haza…"
Kisadorjáni Szilágyi Domokos ajándéka
Sokat látott, múltképektől mindegyre elhomályosodó tekintetek és fiatal, üde arcok fényében fürdött múlt vasárnap a kisadorjáni unitárius templom. Évek, évtizedek sokasága, és ki tudja, hány száz kilométer futott itt egymásba ezen a délutánon. Az együttlét ünnepét – akárcsak huszonegy évvel ezelőtt, 1991 augusztusában – a falu szülötte, Kisadorjáni Szilágyi Domokos hívta életre. A 86 éves Domi bácsi, mint mondta, búcsúzni jött haza, de nem üres kézzel. A nyárádmenti település történetét, Itt születtem, ez a hazám című nyomdafriss alkotását hozta el ajándékul mindazoknak, akik úgy érzik, Kisadorjánhoz tartoznak. A népességében egyre zsugorodó falucskának Csécs Márton marosvásárhelyi unitárius lelkész kínált szolgálatával lélekerősítőt a találkozás első perceiben.
– Ha ez a templom beszélni tudna, szép dolgokról szólna, gyermekkoráról, ifjúkoráról. Ha lenne szeme, könny csillanna meg benne, amiért újra ennyien léptétek át kapuit. Ha lenne karja, átölelne titeket – mondta az igehirdető, aki a kisadorjániakat Dániel próféta első könyvének verseivel a hagyományaikhoz, imáikhoz leigázva is hű maradó ószövetségiekhez hasonlította.
Az istentisztelet után a helyi unitárius lelkész, Hegedűs Tivadar köszöntötte az egybegyűlteket.
– Közösségünk értéke, szépsége lassan azon múlik, hogy hogyan tudjuk megszólítani az elszármazottakat. Arra kérnék mindenkit, aki valamilyen módon kötődik a falunkhoz, hogy segítsen megtartani ezt a közösséget. Ne csak Erdély gyümölcsöskertje legyen Kisadorján, hanem szellemi értékeinek őrzője is.
A továbbiakban egy falubeli kislány Wass Albert Dalol a honvágy című versét szavalta, majd László Márton történész- levéltáros méltatta a település csaknem fél évezredét átfogó, kivitelezésében is különleges művet. A történész a szerző szavaival idézte fel a könyv előzményeit.
"2006-ban, egy gyönyörű nyári délutánon hazalátogattam szülőfalumba. (…) A gondolat úgy jött, mint egy szigorú parancs, mintha valami túlvilági, vagy valami bentről jövő hang azt súgta volna a fülembe: indulj, és menj haza. (…) Amikor megláttam a falut és annak határát, a szó klasszikus értelmében megcsodáltam. Életemben most először. (…) Ezen látogatásom után elhatároztam, hogy megírom kihalófélben levő falum történetét. Valamikor szép és gazdag falu volt, azt mondták az emberek: ez a falu aranybánya. Valóban az volt. Jól termő földje, gazdag állatállománya, csodálatos szőlő- és gyümölcstermése, és minden egyéb, amire a lakóinak szüksége volt. Ma mindez csak emlék. Írásommal azt szeretném elérni, hogy legalább ez az emlék megmaradjon."
A méltató az embereknek, szokásoknak és a tájnak is emléket állító, olvasmányos, anekdotákban gazdag, számos fényképpel illusztrált mű érdekességeire hívta fel a figyelmet. Kik voltak a falu földesurai és jobbágyai, hogyan alakult nemzetiségi és felekezeti összetétele, gazdasági és művelődési élete, hadtörténete az idők során, kik maradtak helyben és kik telepedtek be a faluba a rendszerváltás után, hogyan változott a kisadorjáni házak tulajdonjoga, minderre választ kaphat az olvasó – tudtuk meg László Mártontól, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy míg 1850-ben 101 lakosa volt, 1992-ben 65-en, 2009-ben pedig mindössze húszan lakták Kisadorjánt, amely etnikai szempontból, a megyei adatokkal összevetve, megmaradt magyar településnek. A történész ismertetője végén újra a szerző – ezúttal a könyv kiadására vonatkozó – szavait idézte: "Anyagi támogatást nem kértem és nem kaptam senkitől".
Az átfogó bemutatót követően Simon Boglárka, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színinövendéke Vörösmarty Szózatát szavalta, majd Kisadorjáni Szilágyi Domokos szólt az ünneplőkhöz. Domi bácsi a falutalálkozók fontosságáról beszélt: "legalább ne felejtsük el egymást, legalább ismerjük meg egymást".
– Ezzel a találkozóval azt akartam, hogy megmozgassam, felrázzam a szülőföld iránti szeretet érzését – tette hozzá, majd új – második – könyve megszületésének körülményeire emlékezett:
– Rengeteg anyagot kellett felkutatnom, összegyűjtenem állami és egyházi levéltárakból, könyvtárakból. Szerencsémre megismerkedtem és barátságot kötöttem László Márton történész úrral, aki szívvel-lélekkel mellém állt. A könyv címével figyelmeztetni akartalak benneteket is, nemcsak magamat, hogy ezt így tudjátok és így érezzétek. A borítólap templomunkat ábrázolja, és körülötte, illetve a hátlapon fák gyökerei láthatók, melyek a mi gyökereinket jelképezik, azokat a gyökereket, amelyek mélyen lenyúlnak, és amelyeket ápolni, öntözni kell, hogy ne száradjanak ki.
A templomban töltött két óra ajándékozással zárult, mindenki, aki úgy érezte, hogy a faluhoz tartozik, hazavihetett egy példányt Domi bácsi könyvéből. A templomból az első világháborúban elesett kisadorjániak emlékművéhez vezetett az út. Itt Hegedűs Tivadar és a község korábbi lelkésze, Sándor Szilárd koszorút helyezett el.
– Minden név egy kőbe vésett érzés. De nem csak a kőbe kell bevésnünk érzéseinket – mondta Sándor Szilárd. A lelkipásztor így zárta gondolatait: – Legyen erős várunk nékünk Isten.
Az emlékezők Simon Boglárka tolmácsolásában meghallgatták Ady Intés az őrzőkhöz című versét, aztán a Kossuth-nótával, a Himnusszal, illetve a Székely himnusszal adtak hangot összetartozásuknak. A falutalálkozó végén mindenki Farkas Erzsike néni udvarára indult, ahol terített asztal várt az ünneplőkre.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)