Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. december 21.
Kis vásárhelyi számtan
Bevallom, soha nem volt erősségem a matematika. Én eddig úgy tudtam, hogy 27 (huszonhét) több, mint 24 (huszonnégy). Egész a múlt hét végéig. Amikor is kiderült, hogy a 24 (huszonnégy) végtelenül, behozhatatlanul több, mint a 27 (huszonhét).
Nézzük a száraz tényeket: 27 (huszonhét) magyar és 24 (huszonnégy) román professzor, adjunktus, értelmiségi stb. gyűlt össze a Művészeti Egyetemen rektort választani a múlt hét végén. A titkos szavazás után megválasztották a rektort, aki nem más, mint dr. Sorin Crisan színháztörténész, a vesztes pedig dr. Bács Miklós színművész. A meghallgatáson egyikük változást ígért, másikuk pedig azt, hogy nagyjából minden marad a régi.
Hogy hogy lett 24 (huszonnégy) több, mint 27 (huszonhét)? Úgy, hogy 5 (öt) magyar tanár átszavazott. Nem számított nekik semmi, hiszen már mindent előre kiszámítottak.
Átszavaztak akkor, amikor előttük volt a lehetőség, hogy a majdnem 50 (ötven) állami egyetemből 1-nek (egynek) magyar rektora legyen.
Átszavaztak akkor, amikor az orvosi egyetemen állóháború dúl, hisz ott nem akarják betartani a Törvényt. Itt, most adott volt a Törvény adta lehetőség. Valószínű, hogy az utolsó…
A négy év múlva esedékes választáson senki nem garantálhatja a számbeli fölényt. Most adott volt. Nem éltünk vele. Felrúgtuk. Öt ember átszavazott. Beszéljünk világosan: elárultak egy ügyet, lelkük rajta, ha van nekik… Magyarázkodásra most nem számíthatunk. Nem lesznek bolondok felfedni kilétüket. Pedig nagyon érdekelne az árulás logikai rendszere. Bizonyítsák be nekem, hogy 24 (huszonnégy) több, mint 27 (huszonhét). Nem fog menni.
Karácsony jön. Nem irigylem az "ötök" karácsonyát.
Kincses Elemér
Népújság (Marosvásárhely)
Bevallom, soha nem volt erősségem a matematika. Én eddig úgy tudtam, hogy 27 (huszonhét) több, mint 24 (huszonnégy). Egész a múlt hét végéig. Amikor is kiderült, hogy a 24 (huszonnégy) végtelenül, behozhatatlanul több, mint a 27 (huszonhét).
Nézzük a száraz tényeket: 27 (huszonhét) magyar és 24 (huszonnégy) román professzor, adjunktus, értelmiségi stb. gyűlt össze a Művészeti Egyetemen rektort választani a múlt hét végén. A titkos szavazás után megválasztották a rektort, aki nem más, mint dr. Sorin Crisan színháztörténész, a vesztes pedig dr. Bács Miklós színművész. A meghallgatáson egyikük változást ígért, másikuk pedig azt, hogy nagyjából minden marad a régi.
Hogy hogy lett 24 (huszonnégy) több, mint 27 (huszonhét)? Úgy, hogy 5 (öt) magyar tanár átszavazott. Nem számított nekik semmi, hiszen már mindent előre kiszámítottak.
Átszavaztak akkor, amikor előttük volt a lehetőség, hogy a majdnem 50 (ötven) állami egyetemből 1-nek (egynek) magyar rektora legyen.
Átszavaztak akkor, amikor az orvosi egyetemen állóháború dúl, hisz ott nem akarják betartani a Törvényt. Itt, most adott volt a Törvény adta lehetőség. Valószínű, hogy az utolsó…
A négy év múlva esedékes választáson senki nem garantálhatja a számbeli fölényt. Most adott volt. Nem éltünk vele. Felrúgtuk. Öt ember átszavazott. Beszéljünk világosan: elárultak egy ügyet, lelkük rajta, ha van nekik… Magyarázkodásra most nem számíthatunk. Nem lesznek bolondok felfedni kilétüket. Pedig nagyon érdekelne az árulás logikai rendszere. Bizonyítsák be nekem, hogy 24 (huszonnégy) több, mint 27 (huszonhét). Nem fog menni.
Karácsony jön. Nem irigylem az "ötök" karácsonyát.
Kincses Elemér
Népújság (Marosvásárhely)
2012. január 8.
Az utolsó végvárat adták fel...” – Interjú Kincses Elemérrel
Tanügyi fronton Marosvásárhely siralmas helyzetben áll: a MOGYÉ-n fél éve folyik a magyar tagozatok (departamentumok) megalakításáért folyó harc, szinte ugyanennyi ideje próbálkoznak a 2-es általános iskola Bernády Györgyre való keresztelésével, a tényleges eredmény pedig közelít a nullához. Azt mondják, lehetőségekkel nem dobálózik az élet. Nekünk volt egy. Ötven államilag támogatott egyetemből egyetlen egynek magyar rektora lehetett volna, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemnek. Nem éltünk a lehetőséggel. A miértről Kincses Elemért, írót, rendezőt, drámaírót kérdeztük. – Bár többségben magyar összetételű a Színművészeti Egyetem szenátusa, mégis román nemzetiségű rektort választottak. Mit gondol, miért történt ez így? – Nem biztos, hogy egyértelmű választ lehet rá adni, de az bizonyos, hogy az átszavazók egyéni sérelmeiket fontosabbnak tartották, mint a közösség érdekeit. Pontosabban az a helyzet állt fent, hogy az új jelöltet, Bács Miklóst a régi rektor, Gáspárik emberének tartották, aki több oktatónak is antipatikus volt, és ezen nem tudtak túllépni. Ez a szavazás világos példája annak, amikor az emberek a saját sérelmeiket előbbre helyezik, mint a nemzeti közösség sorsát. Az viszont evidencia, hogy aki azt állítja, mindegy, milyen nemzetiségű rektora van a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemnek, az vagy hazudik, vagy gazember. Sokan egyszerűen nem értik azt, hogy sajnos nem egy olyan országban/városban élünk, ahol teljesen mindegy, milyen nemzetiségű egy egyetem vezetője. Az országban létező ötven állami egyetem közül egynek sincs magyar nemzetiségű rektora, ennek tükrében pedig tagadhatatlan politikai hiba volt ilyen könnyen és ilyen felelőtlenül lemondani erről a kínálkozó lehetőségről. Tudniillik, amit az átszavazó tanárok elkövettek az felelőtlenség. A tények vitathatatlanok.
– Vajon Sorin Crisan jobb menedzser, színművész, mint Bács Miklós, vagy etnikai- politikai alapú döntésről volt szó? – Az egyik jelöltről, Bács Miklósról nagyon jó a véleményem, Sorin Crisant nem ismerem személyesen. Egy biztos, Crisan nem volt jelen sem a város, sem az egyetem szellemi életében, Bács Miklós viszont országosan elismert színész, és egy olyan nagyszerű pedagógus, akit imádnak a diákjai.
Meglepő számomra, hogy bár több politikai és civil szervezet is hallatta a hangját a történtekről, „árulást”, „bundázást” kiáltottak, viszont az „ellentáborból” semmiféle érvet nem hallottunk, ami Sorin Crisan mellett szólna. Mélységes csend van, és ez módfelett gyanús. Az is gyanús, hogy az átszavazók – akiket szinte biztosan azonosítani tudnánk – kerülik a tekintetünket.
– A sajtóban azt lehetett olvasni, a volt rektor is ilyen értelemben nyilatkozott, hogy a döntést inkább emberi, mint etnikai-politikai érdekek határozták meg. Azaz Crisan engedékenysége győzött Bács szigorúsága fölött?
– Bács Miklós remek színész, emellett ő változásokat ígért, sok embernek pedig nem fűlik a foga ehhez. Valószínűleg azok, akik átszavaztak, féltek a változástól is. Nem tudom elképzelni, hogy mi járhatott a fejükben, amikor úgy döntöttek, ahogyan, de azt tudom, hogy az eredmény kétségbeejtő. Hangsúlyoznám, hogy szerintem nem politikai gyökerű a probléma, hanem azoknak az embereknek a bosszúja szülte ezt a döntést, akik haragudtak az előző rektorra. Nekik túl kellett volna lépniük azon, ami a saját kis egyéni életüket megalázta, bántotta, sértette, de ezen átszavazó hölgyeknek és uraknak ez nem sikerült. Úgy gondolom, a kérdésre a válasz itt keresendő, és nem politikai vonzatú dologról van szó elsősorban.
– Milyen megoldás lehetett volna ennek elkerülésére?
– Egyrészt megbocsáthatatlan morális vétséget követtek el a magyar szavazók, amikor a jelölt Bács Miklósnak egyöntetűen bizalmat szavaztak. Akkor kellett volna bátran kimondani, hogy nekik esetleg más véleményük lenne, és ha azt nem veszik figyelembe, akkor megmondani, hogy ők lehet, hogy a román nemzetiségű jelöltre szavaznak. Felháborító az is, hogy egy ilyen borzasztóan fontos dologban titkos szavazást szerveztek. Milyen döntés az, amikor nem kell vállalnunk annak felelősségét? Én ezt aljas dolognak tartom. Hirtelen Sütő András jut eszembe, aki azt mondta, hogy „ott kezdődik az ember, ahol összetéveszti magát a törvénnyel”, azaz nyíltan vállalja, hogy a szavazata igenis önmaga, vagy legalábbis tükörképe. Állítom, hogyha nyilvános szavazáson döntöttek volna az új rektor személyét illetően, akkor holtbiztosan magyar rektorunk lenne.
– Véleménye szerint, azon kívül, hogy magyar nemzetiségű, milyen pozitív változást tudott volna Bács hozni az egyetemnek, amit esetleg Crisan nem?
– Gondolom, hogy Sorin Crisan is jó szakember, de azt tudom, hogy Bácsnak a diákokkal való konkrét foglalkozásban sokkal nagyobb tapasztalata van. Ugyanakkor rendező, színész, tanár, művelt európai ember, akinek több köze van a színházhoz, mint Crisannak. Az előbbi gyakorlati színházi ember, az utóbbi pedig elméleti színházi ember.
– Mit gondol, fogja-e a magyar diákokat befolyásolni ez a változás?
– Remélem, hogy a csúfos átszavazás következményei nem fogják, vagy csak csekély mértékben érinteni a diákságot. Lehet, hogy az átszavazó tanárok is remek szakemberek, de korrektségüket vonták kétségbe azzal, hogy egyéni sérelmeiket a közösségi érdek elé, fölé helyezték. Valószínűleg ez vissza nem térő lehetőség lett volna, hisz a tantestület etnikai aránya többet ilyen kedvező számunkra soha nem lesz. Az öt vagy hét (tulajdonképpen mindegy is) átszavazó „elvtársak és elvtársnők”, hölgyek és urak azt felejtették el, hogy amíg a városunkban keresztes hadjáratot vívunk több tanintézményért is, ahol etnikai és politikai kötélhúzás miatt nehezítik a diákok sorsát, ők egy pecsétleütéssel adták fel az utolsó végvárat.
Pál Piroska
Központ
Erdély.ma
Tanügyi fronton Marosvásárhely siralmas helyzetben áll: a MOGYÉ-n fél éve folyik a magyar tagozatok (departamentumok) megalakításáért folyó harc, szinte ugyanennyi ideje próbálkoznak a 2-es általános iskola Bernády Györgyre való keresztelésével, a tényleges eredmény pedig közelít a nullához. Azt mondják, lehetőségekkel nem dobálózik az élet. Nekünk volt egy. Ötven államilag támogatott egyetemből egyetlen egynek magyar rektora lehetett volna, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemnek. Nem éltünk a lehetőséggel. A miértről Kincses Elemért, írót, rendezőt, drámaírót kérdeztük. – Bár többségben magyar összetételű a Színművészeti Egyetem szenátusa, mégis román nemzetiségű rektort választottak. Mit gondol, miért történt ez így? – Nem biztos, hogy egyértelmű választ lehet rá adni, de az bizonyos, hogy az átszavazók egyéni sérelmeiket fontosabbnak tartották, mint a közösség érdekeit. Pontosabban az a helyzet állt fent, hogy az új jelöltet, Bács Miklóst a régi rektor, Gáspárik emberének tartották, aki több oktatónak is antipatikus volt, és ezen nem tudtak túllépni. Ez a szavazás világos példája annak, amikor az emberek a saját sérelmeiket előbbre helyezik, mint a nemzeti közösség sorsát. Az viszont evidencia, hogy aki azt állítja, mindegy, milyen nemzetiségű rektora van a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemnek, az vagy hazudik, vagy gazember. Sokan egyszerűen nem értik azt, hogy sajnos nem egy olyan országban/városban élünk, ahol teljesen mindegy, milyen nemzetiségű egy egyetem vezetője. Az országban létező ötven állami egyetem közül egynek sincs magyar nemzetiségű rektora, ennek tükrében pedig tagadhatatlan politikai hiba volt ilyen könnyen és ilyen felelőtlenül lemondani erről a kínálkozó lehetőségről. Tudniillik, amit az átszavazó tanárok elkövettek az felelőtlenség. A tények vitathatatlanok.
– Vajon Sorin Crisan jobb menedzser, színművész, mint Bács Miklós, vagy etnikai- politikai alapú döntésről volt szó? – Az egyik jelöltről, Bács Miklósról nagyon jó a véleményem, Sorin Crisant nem ismerem személyesen. Egy biztos, Crisan nem volt jelen sem a város, sem az egyetem szellemi életében, Bács Miklós viszont országosan elismert színész, és egy olyan nagyszerű pedagógus, akit imádnak a diákjai.
Meglepő számomra, hogy bár több politikai és civil szervezet is hallatta a hangját a történtekről, „árulást”, „bundázást” kiáltottak, viszont az „ellentáborból” semmiféle érvet nem hallottunk, ami Sorin Crisan mellett szólna. Mélységes csend van, és ez módfelett gyanús. Az is gyanús, hogy az átszavazók – akiket szinte biztosan azonosítani tudnánk – kerülik a tekintetünket.
– A sajtóban azt lehetett olvasni, a volt rektor is ilyen értelemben nyilatkozott, hogy a döntést inkább emberi, mint etnikai-politikai érdekek határozták meg. Azaz Crisan engedékenysége győzött Bács szigorúsága fölött?
– Bács Miklós remek színész, emellett ő változásokat ígért, sok embernek pedig nem fűlik a foga ehhez. Valószínűleg azok, akik átszavaztak, féltek a változástól is. Nem tudom elképzelni, hogy mi járhatott a fejükben, amikor úgy döntöttek, ahogyan, de azt tudom, hogy az eredmény kétségbeejtő. Hangsúlyoznám, hogy szerintem nem politikai gyökerű a probléma, hanem azoknak az embereknek a bosszúja szülte ezt a döntést, akik haragudtak az előző rektorra. Nekik túl kellett volna lépniük azon, ami a saját kis egyéni életüket megalázta, bántotta, sértette, de ezen átszavazó hölgyeknek és uraknak ez nem sikerült. Úgy gondolom, a kérdésre a válasz itt keresendő, és nem politikai vonzatú dologról van szó elsősorban.
– Milyen megoldás lehetett volna ennek elkerülésére?
– Egyrészt megbocsáthatatlan morális vétséget követtek el a magyar szavazók, amikor a jelölt Bács Miklósnak egyöntetűen bizalmat szavaztak. Akkor kellett volna bátran kimondani, hogy nekik esetleg más véleményük lenne, és ha azt nem veszik figyelembe, akkor megmondani, hogy ők lehet, hogy a román nemzetiségű jelöltre szavaznak. Felháborító az is, hogy egy ilyen borzasztóan fontos dologban titkos szavazást szerveztek. Milyen döntés az, amikor nem kell vállalnunk annak felelősségét? Én ezt aljas dolognak tartom. Hirtelen Sütő András jut eszembe, aki azt mondta, hogy „ott kezdődik az ember, ahol összetéveszti magát a törvénnyel”, azaz nyíltan vállalja, hogy a szavazata igenis önmaga, vagy legalábbis tükörképe. Állítom, hogyha nyilvános szavazáson döntöttek volna az új rektor személyét illetően, akkor holtbiztosan magyar rektorunk lenne.
– Véleménye szerint, azon kívül, hogy magyar nemzetiségű, milyen pozitív változást tudott volna Bács hozni az egyetemnek, amit esetleg Crisan nem?
– Gondolom, hogy Sorin Crisan is jó szakember, de azt tudom, hogy Bácsnak a diákokkal való konkrét foglalkozásban sokkal nagyobb tapasztalata van. Ugyanakkor rendező, színész, tanár, művelt európai ember, akinek több köze van a színházhoz, mint Crisannak. Az előbbi gyakorlati színházi ember, az utóbbi pedig elméleti színházi ember.
– Mit gondol, fogja-e a magyar diákokat befolyásolni ez a változás?
– Remélem, hogy a csúfos átszavazás következményei nem fogják, vagy csak csekély mértékben érinteni a diákságot. Lehet, hogy az átszavazó tanárok is remek szakemberek, de korrektségüket vonták kétségbe azzal, hogy egyéni sérelmeiket a közösségi érdek elé, fölé helyezték. Valószínűleg ez vissza nem térő lehetőség lett volna, hisz a tantestület etnikai aránya többet ilyen kedvező számunkra soha nem lesz. Az öt vagy hét (tulajdonképpen mindegy is) átszavazó „elvtársak és elvtársnők”, hölgyek és urak azt felejtették el, hogy amíg a városunkban keresztes hadjáratot vívunk több tanintézményért is, ahol etnikai és politikai kötélhúzás miatt nehezítik a diákok sorsát, ők egy pecsétleütéssel adták fel az utolsó végvárat.
Pál Piroska
Központ
Erdély.ma
2012. június 18.
… "a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk"
Sütő András közelében
Időkút fölé hajoló barátok, pályatársak, hangszalagon és filmkockákon rögzített pillanatok hozták vissza az emlékezni vágyók közé Sütő Andrást szombat délután. A 85 éve született író nevét viselő baráti egyesület a marosvásárhelyi református temetőben, Sütő sírjánál gyülekezett. A koszorúzás előtt Gálfalvi György elevenített fel néhány emléket: Sütő 1987-ben a diktatúra által megtiltott, az Új élet szerkesztőségében mégis megtartott születésnapi ünnepségét, amely annyira meglepte a kommunista hatalmat, hogy elmaradt a leszámolás, és a tíz évvel későbbi születésnapot, amelyet a Kultúrpalotában óriási tömeg előtt ünnepeltek.
– Nemtelen támadások sorozata érte őt az évek során, és mi nem mindig találtuk meg a módját, hogy megvédjük. (…) Most már kezdjük megtalálni az arányokat, kezdjük megérteni, hogy mit jelentett, mit jelent nekünk Sütő András. (…) Nekünk van szükségünk az ő tisztánlátására, elemzőkészségére, szavai univerzumára – mondta Gálfalvi György. Az emlékezők Demeter József református lelkésszel imádkoztak, majd közösen elénekelték az író kedvenc zsoltárát, a 90. zsoltárt, mely így kezdődik: Tebenned bíztunk elejitől fogva...
Az emléknap a Bernády Házban folytatódott, ahol az első felszólalások előtt kivetített fekete- fehér fényképek meséltek Sütő gyermekkoráról, ifjúságáról, későbbi éveiről. Nagy Pál író, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke az ünnepségre hivatalos, külföldön élő családtagok, ismerősök, pályatársak leveleit olvasta fel, melyben a meghívottak sajnálatukat fejezték ki, amiért nem tudtak jelen lenni a rendezvényen, majd Farkas Ernő magyar szakos tanár izgalmas, mozaikszerű előadásban a mai Sütő-recepciót járta körbe. A mindennapok világából kiemelt szövegdarabokkal illusztrálva mondandóját, Sütő periferizálásáról, kánonból való kimozdításáról értekezett a magát "gyalogos olvasónak" nevező pedagógus.
– Az új európai értékrendbe nem fér bele a transzszilvanizmus. Ami a globális, univerzális mintától eltér, az torzult, törmelék. A Sütő-támadások egy értékrend eltörlését célozzák. Az új kánon szerint az irodalomnak nem feladata a tanítás. Ez megfelel a gyökértelenítés követelményeinek – szögezte le az értekező, majd az író műveit valamilyen módon lefokozó, vagy éppenséggel az írót vállon veregető irodalomtörténetekből idézett. Farkas Ernő arra is felhívta a figyelmet, hogy a tankönyvekből az utóbbi időben eltűnt a romániai magyar irodalom.
A Trianon utáni magyar irodalmat ki kell zárni, mert regionális. Csak a politikában van régió – jegyezte meg a pedagógus, aki szerint a Sütő-recepció egyik akadálya a terek lemorzsolódása.
Napjainkban a tér leküzdendő. Sütőt nem érti, aki nem ismeri a mezőségi tájat, a sarat, a magányos akácfákkal körülvett tanyát. A Sütő-hely benn ég minden művében.
Kiss Jenő soraival idézte meg ezt a világot az értekező, majd így zárta mondandóját:
Isten éltesse Sütő Andrást.
Jászberényi Emese, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője egy 1982-ben készült interjúval tette még közvetlenebbé, élőbbé az együttlétet az íróval, akit 1962-ben ismert meg, és akiről számos hanganyagot készített az évtizedek során. A felvétel Sütő 55. születésnapja alkalmából készült. Versírásról, az orgonajáték szeretetéről, első színházélményéről, a vígjátékokról a drámára való áttérésről kérdezte a riporter az alkotót, és kedvenc nótáját is elénekeltette vele. Művei lefordítása kapcsán mintha Farkas Ernő gondolatait támasztotta volna alá az író, amikor arról beszélt, nem fordították le olyan sok nyelvre ezeket az alkotásokat, amennyire szerette volna, "lehetséges, hogy az abszolút világgal nem tudom felvenni a versenyt". Az interjúból az is kiderült, mennyire szórakoztatta Sütő Andrást, amikor ifjú korában, az ötvenes években összetévesztették Majtényi Erikkel. A felvétel az író egész életművét átható idézettel zárult: "Amikor mindenhol elfelejtettek, a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk." Tízperces szünet után Györffy András színművész tolmácsolta az író gondolatait, majd Sándor Csaba, a marosvásárhelyi márciusi események szemtanújaként elevenítette fel azt a napot, amelynek egyik áldozata Sütő volt. A megrázó múltidézés után Kincses Elemér író, rendező pillanatok alatt vidám hangulatot teremtett, az íróval közösen átélt, mulatságos történetekkel nevettette meg az egybegyűlteket – ha azt mondták neki, hogy valaki férjhez megy, azt kérdezte, ki ellen?, emlékezett az egykori jó barát –, majd levetítette a Sütőről készült utolsó videofelvételt.
– Az a feladatunk, hogy hallgassuk a könyveit – mondta zárszóként Kincses Elemér.
Az utolsó utáni percben, mikor az emlékezők már felálltak helyeikről, egy idős hölgy, Holitska Magdolna osztotta meg váratlanul megható Sütő-élményét az egybegyűltekkel.
– 1986-ban vagy 87-ben az Advent a Hargitán budapesti bemutatóján a nézőtéren az egyik szék üresen állt, egy kosár virág volt rajta. Ott kellett volna ülnie Sütő Andrásnak, de nem engedték ki az országból. A szervezők azt kérdezték, jött-e valaki Marosvásárhelyről, és amikor szóltam, hogy én vagyok az, megkértek, hogy üljek oda, Sütő székére.
Az emlékezés vasárnap, Sütő András születésnapján szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódott.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
Sütő András közelében
Időkút fölé hajoló barátok, pályatársak, hangszalagon és filmkockákon rögzített pillanatok hozták vissza az emlékezni vágyók közé Sütő Andrást szombat délután. A 85 éve született író nevét viselő baráti egyesület a marosvásárhelyi református temetőben, Sütő sírjánál gyülekezett. A koszorúzás előtt Gálfalvi György elevenített fel néhány emléket: Sütő 1987-ben a diktatúra által megtiltott, az Új élet szerkesztőségében mégis megtartott születésnapi ünnepségét, amely annyira meglepte a kommunista hatalmat, hogy elmaradt a leszámolás, és a tíz évvel későbbi születésnapot, amelyet a Kultúrpalotában óriási tömeg előtt ünnepeltek.
– Nemtelen támadások sorozata érte őt az évek során, és mi nem mindig találtuk meg a módját, hogy megvédjük. (…) Most már kezdjük megtalálni az arányokat, kezdjük megérteni, hogy mit jelentett, mit jelent nekünk Sütő András. (…) Nekünk van szükségünk az ő tisztánlátására, elemzőkészségére, szavai univerzumára – mondta Gálfalvi György. Az emlékezők Demeter József református lelkésszel imádkoztak, majd közösen elénekelték az író kedvenc zsoltárát, a 90. zsoltárt, mely így kezdődik: Tebenned bíztunk elejitől fogva...
Az emléknap a Bernády Házban folytatódott, ahol az első felszólalások előtt kivetített fekete- fehér fényképek meséltek Sütő gyermekkoráról, ifjúságáról, későbbi éveiről. Nagy Pál író, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke az ünnepségre hivatalos, külföldön élő családtagok, ismerősök, pályatársak leveleit olvasta fel, melyben a meghívottak sajnálatukat fejezték ki, amiért nem tudtak jelen lenni a rendezvényen, majd Farkas Ernő magyar szakos tanár izgalmas, mozaikszerű előadásban a mai Sütő-recepciót járta körbe. A mindennapok világából kiemelt szövegdarabokkal illusztrálva mondandóját, Sütő periferizálásáról, kánonból való kimozdításáról értekezett a magát "gyalogos olvasónak" nevező pedagógus.
– Az új európai értékrendbe nem fér bele a transzszilvanizmus. Ami a globális, univerzális mintától eltér, az torzult, törmelék. A Sütő-támadások egy értékrend eltörlését célozzák. Az új kánon szerint az irodalomnak nem feladata a tanítás. Ez megfelel a gyökértelenítés követelményeinek – szögezte le az értekező, majd az író műveit valamilyen módon lefokozó, vagy éppenséggel az írót vállon veregető irodalomtörténetekből idézett. Farkas Ernő arra is felhívta a figyelmet, hogy a tankönyvekből az utóbbi időben eltűnt a romániai magyar irodalom.
A Trianon utáni magyar irodalmat ki kell zárni, mert regionális. Csak a politikában van régió – jegyezte meg a pedagógus, aki szerint a Sütő-recepció egyik akadálya a terek lemorzsolódása.
Napjainkban a tér leküzdendő. Sütőt nem érti, aki nem ismeri a mezőségi tájat, a sarat, a magányos akácfákkal körülvett tanyát. A Sütő-hely benn ég minden művében.
Kiss Jenő soraival idézte meg ezt a világot az értekező, majd így zárta mondandóját:
Isten éltesse Sütő Andrást.
Jászberényi Emese, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője egy 1982-ben készült interjúval tette még közvetlenebbé, élőbbé az együttlétet az íróval, akit 1962-ben ismert meg, és akiről számos hanganyagot készített az évtizedek során. A felvétel Sütő 55. születésnapja alkalmából készült. Versírásról, az orgonajáték szeretetéről, első színházélményéről, a vígjátékokról a drámára való áttérésről kérdezte a riporter az alkotót, és kedvenc nótáját is elénekeltette vele. Művei lefordítása kapcsán mintha Farkas Ernő gondolatait támasztotta volna alá az író, amikor arról beszélt, nem fordították le olyan sok nyelvre ezeket az alkotásokat, amennyire szerette volna, "lehetséges, hogy az abszolút világgal nem tudom felvenni a versenyt". Az interjúból az is kiderült, mennyire szórakoztatta Sütő Andrást, amikor ifjú korában, az ötvenes években összetévesztették Majtényi Erikkel. A felvétel az író egész életművét átható idézettel zárult: "Amikor mindenhol elfelejtettek, a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk." Tízperces szünet után Györffy András színművész tolmácsolta az író gondolatait, majd Sándor Csaba, a marosvásárhelyi márciusi események szemtanújaként elevenítette fel azt a napot, amelynek egyik áldozata Sütő volt. A megrázó múltidézés után Kincses Elemér író, rendező pillanatok alatt vidám hangulatot teremtett, az íróval közösen átélt, mulatságos történetekkel nevettette meg az egybegyűlteket – ha azt mondták neki, hogy valaki férjhez megy, azt kérdezte, ki ellen?, emlékezett az egykori jó barát –, majd levetítette a Sütőről készült utolsó videofelvételt.
– Az a feladatunk, hogy hallgassuk a könyveit – mondta zárszóként Kincses Elemér.
Az utolsó utáni percben, mikor az emlékezők már felálltak helyeikről, egy idős hölgy, Holitska Magdolna osztotta meg váratlanul megható Sütő-élményét az egybegyűltekkel.
– 1986-ban vagy 87-ben az Advent a Hargitán budapesti bemutatóján a nézőtéren az egyik szék üresen állt, egy kosár virág volt rajta. Ott kellett volna ülnie Sütő Andrásnak, de nem engedték ki az országból. A szervezők azt kérdezték, jött-e valaki Marosvásárhelyről, és amikor szóltam, hogy én vagyok az, megkértek, hogy üljek oda, Sütő székére.
Az emlékezés vasárnap, Sütő András születésnapján szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódott.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
2012. június 27.
Péntektől Csűrszínházi Napok
Jubileumi névadó ünnepség
A 10. alkalommal szervezi meg az idén a Mikházi Csűrszínházi Egyesület a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Maros megyei tanács, a nyárádremetei önkormányzat, a Maros Művészegyüttes, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Népi Alkotások Háza, a Yorick Stúdió, a Bekecs néptáncegyüttes, az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház és a Maros Megyei Múzeum a Csűrszínházi Napokat, amely az idén is különleges programmal várja mindazokat, akik a foci- Európa-bajnokságból – a döntő előtt – részt vennének a művelődési eseményeken.
Mint ismeretes, az idén majdnem minden hétvégén kínált valamilyen produkciót a Csűrszínház. Eddig színházi előadás, táncszínház, bábelőadás, folklórműsor és kórushangverseny gazdagította a jubileumi évadot, amely kétségtelenül a június 29-e és július 1- je közötti Csűrszínházi Napokban csúcsosodik.
A rendezvénysorozat pénteken 17 órakor kezdődik. Tavaly a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványnak, személyesen a nagynevű néprajzkutatónak köszönhetően sikerült berendezni a kántori lakást a mezőségi használati eszközökkel, tárgyakkal. Az idén is pompába öltözik az évszázados épületbelső. Az alapítvány kalotaszegi és moldvai csángó belsőt varázsol Mikházára. A kiállítás Kallós Zoltán jelenlétében 17 órakor nyílik, és szeptemberig lesz látogatható.
Az ünnepi évadhoz méltó különleges esemény helyszíne lesz az iskola, ahova a Maros Megyei Múzeum hozzájárulásával Nagy Imre festőművész eddig raktáron levő alkotásait hozzák el. Így helyszűke miatt az idén elmarad a fotókiállítás. A 18 órakor nyíló tárlat anyagáról Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója fog beszélni. A hagyományhoz híven lesz könyvbemutató, a a Népújság is várja majd az olvasókat, érdeklődőket sátrába interaktív újságíró-olvasó találkozóra. 18.30-tól a művelődési otthonban Sebestyén Aba gondolatébresztő előadással lép a nagyérdemű elé. A Yorick stúdió vezetője Kocsis István: A tér című monodrámáját hozza ki Mikházára.
A jubileumi évad és a Csűrszínházi Napok valódi gálaműsora 20.30-tól kezdődik. Amint korábban hírül adtuk, a 10 éves évforduló alkalmával a Csűrszínház felveszi Széllyes Sándor, a Maros Művészegyüttes egykori tagjának, énekesének, mókamesterének a nevét. A névadó emlékműsorban jelen lesz a művész is, legalábbis hang- és televíziófelvételen. Róla emlékeznek majd volt kollégái, és természetesen a művészegyüttes jelenlegi tagjai is fellépnek a Nagy István színművész által vezetett műsorban. 23 órától pedig meglepetésekkel tarkított művészbált szerveznek.
Június 30-án, szombaton 10 órakor a székelyvajai fúvószenekar költi a falut, majd a névadó emlékműsor a mikházi temetőben tett zarándoklattal zárul, ahol rövid ima után megkoszorúzzák Széllyes Sándor sírját. A színházművészet iránt érdeklődők gazdag könykínálatban válogathatnak a Reneszánsz panzió teraszán, ahol 13 órától könyvbemutató lesz: Balázs Évát, Farkas Ibolyát, Kovács Leventét, Makra Lajost, Székely Szabó Zoltánt ismerhetik meg az érdeklődők a kötetekből.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két előadással szerepel Mikházán a 10. Csűrszínházi Napok programjában. Müller Péter – Seress Rezső Szomorú vasárnap című kamaramusicalje június 30-án, szombaton délután 5 órától tekinthető meg. Szereposztás: Kárp György, Nagy Dorottya és Bokor Barna. Az előadás rendezője: Kincses Elemér, díszlet- és jelmeztervező: Labancz Klára, zenei vezető: Csíky Csaba, koreográfus: Szőke István, zenei tanácsadó: Orosz Szabó Edit. A zenekar tagjai: Makkai István, Fülöp Alajos és Vilhelem András.
Székely Csaba: Bányavirág című nagy sikerű darabja a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös előadása, mely a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb előadás díját érdemelte ki, két főszereplője, Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna pedig a MASZK Országos Színészegyesület által odaítélt legjobb férfialakítás díján osztozott. Az előadás este fél 10- től kezdődik. Szereplők: Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya, Kovács Botond és Gulácsi Zsuzsa. Világosító: Aszalos Attila. Video: Sebesi Sándor. Zenei munkatárs: Czerán Csaba. Díszlet- jelmez: Lukácsy Ildikó. Rendező: Sebestyén Aba.
Jegyek elővételben Marosvásárhelyen a Kultúrpalota jegyirodájában válthatók keddtől péntekig 12-17.30 óra között (telefon: 0265/261-420 vagy 0372-758-230), és előadások előtt Mikházán a Csűrszínháznál felállított jegypénztárban. Részletek a www.facebook.com/tompamiklos oldalon. A többi színtársulat előadásaira jegyek a 0746-856-310-es telefonszámon foglalhatóak, illetve a helyszínen válthatóak.
A napot éjfél körül kezdődő népi bál zárja.
A vasárnapi programot a hagyományokhoz híven a 9 órakor kezdődő szentmise nyitja, majd ezt követően gyerekeknek szóló műsorok lesznek. A Kamaszok színtársulat rövid zenés-verses műsorral jelentkezik, míg 12 órától a Csűrszínházban a magyarországi Forrás Színház előadja a Szivárvány szép kapujában című zenés mesejátékot.
Természetesen az idén sem maradnak el az állandó programok, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete kézműves-termékekkel lesz jelen, vásárolhatók csűrszínházi trikók, szombaton délelőtt a gyerekekkel a Garabonciás egyesület pedagógusai foglalkoznak.
A marosvásárhelyi érdeklődők előzetesen a Bálint Trans szállítási vállalatnál a 0265/255-092-es telefonszámon jelentkezhetnek be. Nagyobb csoport esetén kedvezményes menettérti szállítást is biztosít a cég.
(vajda) Népújság (Marosvásárhely)
Jubileumi névadó ünnepség
A 10. alkalommal szervezi meg az idén a Mikházi Csűrszínházi Egyesület a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Maros megyei tanács, a nyárádremetei önkormányzat, a Maros Művészegyüttes, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Népi Alkotások Háza, a Yorick Stúdió, a Bekecs néptáncegyüttes, az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház és a Maros Megyei Múzeum a Csűrszínházi Napokat, amely az idén is különleges programmal várja mindazokat, akik a foci- Európa-bajnokságból – a döntő előtt – részt vennének a művelődési eseményeken.
Mint ismeretes, az idén majdnem minden hétvégén kínált valamilyen produkciót a Csűrszínház. Eddig színházi előadás, táncszínház, bábelőadás, folklórműsor és kórushangverseny gazdagította a jubileumi évadot, amely kétségtelenül a június 29-e és július 1- je közötti Csűrszínházi Napokban csúcsosodik.
A rendezvénysorozat pénteken 17 órakor kezdődik. Tavaly a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványnak, személyesen a nagynevű néprajzkutatónak köszönhetően sikerült berendezni a kántori lakást a mezőségi használati eszközökkel, tárgyakkal. Az idén is pompába öltözik az évszázados épületbelső. Az alapítvány kalotaszegi és moldvai csángó belsőt varázsol Mikházára. A kiállítás Kallós Zoltán jelenlétében 17 órakor nyílik, és szeptemberig lesz látogatható.
Az ünnepi évadhoz méltó különleges esemény helyszíne lesz az iskola, ahova a Maros Megyei Múzeum hozzájárulásával Nagy Imre festőművész eddig raktáron levő alkotásait hozzák el. Így helyszűke miatt az idén elmarad a fotókiállítás. A 18 órakor nyíló tárlat anyagáról Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója fog beszélni. A hagyományhoz híven lesz könyvbemutató, a a Népújság is várja majd az olvasókat, érdeklődőket sátrába interaktív újságíró-olvasó találkozóra. 18.30-tól a művelődési otthonban Sebestyén Aba gondolatébresztő előadással lép a nagyérdemű elé. A Yorick stúdió vezetője Kocsis István: A tér című monodrámáját hozza ki Mikházára.
A jubileumi évad és a Csűrszínházi Napok valódi gálaműsora 20.30-tól kezdődik. Amint korábban hírül adtuk, a 10 éves évforduló alkalmával a Csűrszínház felveszi Széllyes Sándor, a Maros Művészegyüttes egykori tagjának, énekesének, mókamesterének a nevét. A névadó emlékműsorban jelen lesz a művész is, legalábbis hang- és televíziófelvételen. Róla emlékeznek majd volt kollégái, és természetesen a művészegyüttes jelenlegi tagjai is fellépnek a Nagy István színművész által vezetett műsorban. 23 órától pedig meglepetésekkel tarkított művészbált szerveznek.
Június 30-án, szombaton 10 órakor a székelyvajai fúvószenekar költi a falut, majd a névadó emlékműsor a mikházi temetőben tett zarándoklattal zárul, ahol rövid ima után megkoszorúzzák Széllyes Sándor sírját. A színházművészet iránt érdeklődők gazdag könykínálatban válogathatnak a Reneszánsz panzió teraszán, ahol 13 órától könyvbemutató lesz: Balázs Évát, Farkas Ibolyát, Kovács Leventét, Makra Lajost, Székely Szabó Zoltánt ismerhetik meg az érdeklődők a kötetekből.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két előadással szerepel Mikházán a 10. Csűrszínházi Napok programjában. Müller Péter – Seress Rezső Szomorú vasárnap című kamaramusicalje június 30-án, szombaton délután 5 órától tekinthető meg. Szereposztás: Kárp György, Nagy Dorottya és Bokor Barna. Az előadás rendezője: Kincses Elemér, díszlet- és jelmeztervező: Labancz Klára, zenei vezető: Csíky Csaba, koreográfus: Szőke István, zenei tanácsadó: Orosz Szabó Edit. A zenekar tagjai: Makkai István, Fülöp Alajos és Vilhelem András.
Székely Csaba: Bányavirág című nagy sikerű darabja a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös előadása, mely a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb előadás díját érdemelte ki, két főszereplője, Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna pedig a MASZK Országos Színészegyesület által odaítélt legjobb férfialakítás díján osztozott. Az előadás este fél 10- től kezdődik. Szereplők: Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya, Kovács Botond és Gulácsi Zsuzsa. Világosító: Aszalos Attila. Video: Sebesi Sándor. Zenei munkatárs: Czerán Csaba. Díszlet- jelmez: Lukácsy Ildikó. Rendező: Sebestyén Aba.
Jegyek elővételben Marosvásárhelyen a Kultúrpalota jegyirodájában válthatók keddtől péntekig 12-17.30 óra között (telefon: 0265/261-420 vagy 0372-758-230), és előadások előtt Mikházán a Csűrszínháznál felállított jegypénztárban. Részletek a www.facebook.com/tompamiklos oldalon. A többi színtársulat előadásaira jegyek a 0746-856-310-es telefonszámon foglalhatóak, illetve a helyszínen válthatóak.
A napot éjfél körül kezdődő népi bál zárja.
A vasárnapi programot a hagyományokhoz híven a 9 órakor kezdődő szentmise nyitja, majd ezt követően gyerekeknek szóló műsorok lesznek. A Kamaszok színtársulat rövid zenés-verses műsorral jelentkezik, míg 12 órától a Csűrszínházban a magyarországi Forrás Színház előadja a Szivárvány szép kapujában című zenés mesejátékot.
Természetesen az idén sem maradnak el az állandó programok, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete kézműves-termékekkel lesz jelen, vásárolhatók csűrszínházi trikók, szombaton délelőtt a gyerekekkel a Garabonciás egyesület pedagógusai foglalkoznak.
A marosvásárhelyi érdeklődők előzetesen a Bálint Trans szállítási vállalatnál a 0265/255-092-es telefonszámon jelentkezhetnek be. Nagyobb csoport esetén kedvezményes menettérti szállítást is biztosít a cég.
(vajda) Népújság (Marosvásárhely)
2014. február 18.
Összefogást szorgalmaznak ismert erdélyi személyiségek
Az erdélyi magyarság fennmaradásának és megerősödésének legfőbb zálogát a Kós Károly által közel egy évszázada meghirdetett, az egész Erdélyt átszövő közösségi autonómia jelenti – áll a több ismert erdélyi magyar értelmiségi által megfogalmazott keddi felhívásban.
A magyar politikai elit akkor tudja elérni ezt a célt, ha egységesen tesz azért, hogy megszerezze a magyar közösség feltétlen támogatását, és maga mellé állítsa a demokratikus román értelmiséget, valamint a mérvadó európai intézményeket – olvasható a felhívásban, amely leszögezi, hogy az elvszerű és racionális magyar–magyar, illetve román–magyar kapcsolatépítés érdekében továbbra is szükség van egy hiteles, erős és demokratikus európai képviseletre.
A felhívást megfogalmazók meggyőződése, hogy szükség van az egyházi és civil szervezetek támogatására, a politikai alakulatok választási koalíciójára és minden erdélyi magyar választópolgár bizalmára, valamint szavazatára – mert a nemzeti érdeknek előbbre valónak kell lennie a pártérdekeknél.
Meggyőződésük továbbá, hogy az erdélyi magyarság európai képviseletét a jövőben is annak a Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament korábbi alelnökének kell fémjeleznie, aki a magyar közösség világszerte ismert és elismert egyénisége, és aki már a 80-as évektől ellenáll minden politikai nyomásnak és megfélemlítésnek.
Aláírók:
Dr.Ábrám Zoltán orvos, egyetemi tanár Dr. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár Bíró Edit, Udvarhely Városi Székely Tanács elnöke Boros Zoltán zeneszerző, ny. tévészerkesztő Dr. Bodó Barna politológus, egyetemi tanár Dr. Brassai Attila orvos, egyetemi tanár Dr. Brassai Zoltán akadémikus, ny. egyetemi tanár Dr. Csiszár Anna orvos, ny. előadótanár Csinta Samu újságíró Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia-EMTE rektora Demény Attila zeneszerző, rendező Dr. Farkas Csaba fogorvos Ferenczes István költő Fodor Imre, Marosvásárhely ny. polgármestere Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány intézetvezetője Fülöp Lajos tanár, ny. múzeumigazgató Gazda József író Gergely István „Tiszti”, a Csibész Alapítvány elnöke Dr. Geréb Zsolt teológus, ny. egyetemi professzor, a Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora György Attila író Dr. Hollanda Dénes ny. egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem volt dékánja János Szabolcs egyetemi tanár, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora Dr. Juhász Tamás teológus, ny. egyetemi professzor, a Protestáns Teológiai Intézet volt rektora Kallós Zoltán néprajzkutató Katona Ádám tanár, az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület elnöke Kónya Hamar Sándor író, filozófus, volt parlamenti és európai parlamenti képviselő Dr. Kincses Előd ügyvéd Dr. Kincses Mária ny. egyetemi tanár Kincses Elemér rendező, író Kozsik József színművész László János üzletember Lászlóffy Zsolt zeneszerző Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Lakó Péterfi Tünde civil- társadalmi aktivista Márton Zoltán, Makfalva polgármestere Meleg Vilmos színművész, a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának tagja Murádin Jenő művészettörténész, egyetemi tanár Nagy Pál ny. ideggyógyász főorvos Nagy László unitárius lelkész Dr. Pálosi Csaba állatorvos Dr. Papp Kincses Emese író, publicista Dr. Péntek János akadémikus, nyelvész, ny. egyetemi tanár Pillich László közíró Sánta Imre református lelkész Somai József közgazdász, az RMKT tiszteletbeli elnöke Székely Attila ny. régész-tanár Szőcs Géza költő Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem megbízott elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület világi főjegyzője Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár
Székelyhon.ro,
Az erdélyi magyarság fennmaradásának és megerősödésének legfőbb zálogát a Kós Károly által közel egy évszázada meghirdetett, az egész Erdélyt átszövő közösségi autonómia jelenti – áll a több ismert erdélyi magyar értelmiségi által megfogalmazott keddi felhívásban.
A magyar politikai elit akkor tudja elérni ezt a célt, ha egységesen tesz azért, hogy megszerezze a magyar közösség feltétlen támogatását, és maga mellé állítsa a demokratikus román értelmiséget, valamint a mérvadó európai intézményeket – olvasható a felhívásban, amely leszögezi, hogy az elvszerű és racionális magyar–magyar, illetve román–magyar kapcsolatépítés érdekében továbbra is szükség van egy hiteles, erős és demokratikus európai képviseletre.
A felhívást megfogalmazók meggyőződése, hogy szükség van az egyházi és civil szervezetek támogatására, a politikai alakulatok választási koalíciójára és minden erdélyi magyar választópolgár bizalmára, valamint szavazatára – mert a nemzeti érdeknek előbbre valónak kell lennie a pártérdekeknél.
Meggyőződésük továbbá, hogy az erdélyi magyarság európai képviseletét a jövőben is annak a Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament korábbi alelnökének kell fémjeleznie, aki a magyar közösség világszerte ismert és elismert egyénisége, és aki már a 80-as évektől ellenáll minden politikai nyomásnak és megfélemlítésnek.
Aláírók:
Dr.Ábrám Zoltán orvos, egyetemi tanár Dr. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár Bíró Edit, Udvarhely Városi Székely Tanács elnöke Boros Zoltán zeneszerző, ny. tévészerkesztő Dr. Bodó Barna politológus, egyetemi tanár Dr. Brassai Attila orvos, egyetemi tanár Dr. Brassai Zoltán akadémikus, ny. egyetemi tanár Dr. Csiszár Anna orvos, ny. előadótanár Csinta Samu újságíró Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia-EMTE rektora Demény Attila zeneszerző, rendező Dr. Farkas Csaba fogorvos Ferenczes István költő Fodor Imre, Marosvásárhely ny. polgármestere Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány intézetvezetője Fülöp Lajos tanár, ny. múzeumigazgató Gazda József író Gergely István „Tiszti”, a Csibész Alapítvány elnöke Dr. Geréb Zsolt teológus, ny. egyetemi professzor, a Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora György Attila író Dr. Hollanda Dénes ny. egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem volt dékánja János Szabolcs egyetemi tanár, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora Dr. Juhász Tamás teológus, ny. egyetemi professzor, a Protestáns Teológiai Intézet volt rektora Kallós Zoltán néprajzkutató Katona Ádám tanár, az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület elnöke Kónya Hamar Sándor író, filozófus, volt parlamenti és európai parlamenti képviselő Dr. Kincses Előd ügyvéd Dr. Kincses Mária ny. egyetemi tanár Kincses Elemér rendező, író Kozsik József színművész László János üzletember Lászlóffy Zsolt zeneszerző Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Lakó Péterfi Tünde civil- társadalmi aktivista Márton Zoltán, Makfalva polgármestere Meleg Vilmos színművész, a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának tagja Murádin Jenő művészettörténész, egyetemi tanár Nagy Pál ny. ideggyógyász főorvos Nagy László unitárius lelkész Dr. Pálosi Csaba állatorvos Dr. Papp Kincses Emese író, publicista Dr. Péntek János akadémikus, nyelvész, ny. egyetemi tanár Pillich László közíró Sánta Imre református lelkész Somai József közgazdász, az RMKT tiszteletbeli elnöke Székely Attila ny. régész-tanár Szőcs Géza költő Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem megbízott elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület világi főjegyzője Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár
Székelyhon.ro,
2014. július 2.
Csűrszínházi Napok
Teltházas előadások
Tizenkettedik alkalommal szervezték meg Mikházán a Csűrszínházi Napokat, amely az eddigi legsikeresebbnek számít, ugyanis végig teltházasak voltak az előadások.
Amint korábban sajtótájékoztatón is jelezte Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínházi Egyesület elnöke, az idén is egész idényt betöltő évadot szerveztek, igaz szerényebbet, mint az előző esztendőben, ugyanis az érdeklődésből ítélve úgy tűnt, hogy a programot túlzsúfolták az eseményekkel. Így az idén a hangsúlyt inkább a Csűrszínházi Napokra fektették, ezért is igyekeztek olyan programmal előállni, ami minden korosztálynak és elvárásnak megfelel. Pénteken délután a Csűrszínház udvarán levő iskola nagytermében a Marosvásárhelyi Marx József fotóklub tagjainak (Plájás István, Fülöp Jenő, Both Gyula, Tordai Ede, Bálint Zsigmond, Vajda György, Szegedi Ferenc, Török Gáspár, Kerekes Péter Pál, Kertész Katalin) alkotásaiból nyílt kiállítás.
A tanteremben a 12. Csűrszínházi Napokat Szélyes Ferenc nyitotta meg, aki elmondta, örömmel tapasztalja, hogy vannak visszatérő vendégei a rendezvénynek, ezek egyike a Marosvásárhelyi Marx József fotóklub, de színtársulatok is szívesen jönnek el, és ami a legfontosabb, hogy a nézők és az érdeklődők is megszokták, hogy ebben az időszakban ki kell vonulni Mikházára, mert érdemes.
Vajda György, a társszervező Artecotur Egyesület elnökeként és a fotóklub tagjaként szólalt fel és elmondta, a kiállítás témája Nyárádremete község volt, nem először jöttek ki és készítettek felvételeket a fotóklub tagjai, de a szervezők érdekesnek találták azt is láttatni az érdeklődőkkel, hogy időben milyen változások vannak, milyen értékekre figyelnek és kapják lencsevégre értő szemekkel a fotósok, hiszen a községnek, s ezen belül Mikházának is több olyan látványossága van, amit idegenforgalmi szempontból ki lehetne használni. A Csűrszínház-évadot összeállítók szándéka is az volt, hogy ennek a nyárádmenti településnek híre menjen, és egyre többen felkeressék.
Pénteken két igen érdekes és a környezetbe pompásan illő előadást láthattak az érdeklődők. A művelődési otthonban Sebestyén Aba színművész, a Yorick- stúdió vezetője, a monodráma-sorozat folytatásaként Székely János Dózsa című írásából összeállított egyéni produkcióját mutatta be Török Viola rendezésében. A színpadi mű Dózsa György képzeletbeli vívódása, amely nemcsak a történelmi tényekre reflektál, hanem gyakori áthallással, a mai szemszögből is a hatalom, egyház, kis emberek, tömeg viszonyulását is taglalja. A Csűrszínház színpadán pedig a Marosvásárhelyen bemutatott és többször játszott: Tamási Áron Vitéz lélek című színdarabja volt, amelyet szintén Török Viola rendezett, a tőle már megszokott stílusban, a néptánc, a folklór elemeinek szerves beépítésével a prózai színház eszköztárába. Mind a téma, mind az előadásmód igen jól illett a Csűrszínházhoz, ahol az ilyen jellegű produkciók mindig hálás befogadókra találtak. Az estét a Bekecs néptáncegyüttes által szervezett táncház zárta.
Szombat délben az irodalomé, a könyveké volt az első szó. A Reneszánsz Panzió teraszán könyvbemutató volt. Szucher Ervin, a Junventus kiadó vezetője Székely Szabó Zoltán válogatott írásaiból összeállított Végtelen Farsang című kötetét, illetve a szerzőt mutatta be, aki Csíki Hajnal színművésszel együtt a kötetből olvasott fel. A rövid, humoros, helyenként szarkasztikus írások önéletrajzi epizódok, és híven tükrözik az 1989 előtti, majd a kommunista rendszerváltást követő hangulatot, állapotokat. Káli Király István, a Mentor kiadó vezetője az idén is számtalan jó kötetet hozott el, ezek közül a marosvásárhelyiek által igen jól ismert két szerző legújabb munkáiról beszélt. Először Kincses Elemér Soha és Mindörökké című regényéről beszélgetett a szerzővel, majd Sebestyén Spielmann Mihály Midway szigetek címmel megjelent regényéről, a Történeti tár újabb kötetéről, valamint a történelmi dokumentumregényeiről beszélt az érdeklődőknek, amihez természetesen a szerző is hozzászólt. Lokodi Imre az idén is meghívta Lövétei Lázár Lászlót, a Székelyföld című lap és kiadó szerkesztőjét, aki a kiadvány mellett a régiót érintő művelődési kérdésekre is kitért a beszélgetésben.
Az est első előadása, a szintén visszatérő vendég, a soproni Petőfi Színház színművészei által a művelődési otthonban előadott Katona Imre A zuhanás második pillanata című kortárs színdarabja volt. A szerző saját darabját rendezte. Az előadás az abszurd színház eszközeivel érdekes tükröt állított a mai társadalomnak, amelynek akarva-akaratlanul a nézők is részei. Ide tartozik az is, hogy a Petőfi Színház és a Csűrszínházi Egyesület együttműködési szerződést írt alá, s ezáltal több közös kulturális projektet is valósítanak meg a jövőben. A szerződést Pataki András rendező, színházigazgató, illetve Szélyes Ferenc, az egyesület elnöke látta el kézjegyével.
Ugyancsak Szélyes Ferenc volt az esti előadás egyik főszereplője, barátjával, színésztársával, Fülöp Zoltánnal együtt, akik a Csíki Játékszín által színpadra állított, Neil Simon Napsugár fiúk című előadásban – Kosztándi Zsolt, Szabó Enikő és Kiss Ernő mellett – léptek fel. A Willie Clark és Alfred Lewis alkotta, sok-sok évig híres komikus párost alakító, Szélyes–Fülöp duóra annyian voltak kíváncsiak, hogy még állóhely se maradt a Csűrszínház nézőterén. A vastaps is sokáig tartott a függöny legördülése után.
Az előző években vasárnap kicsiknek szánt előadást tűztek műsorra a szervezők. Ezúttal, ettől egy kicsit eltérően, olyan darab került színre, amely kisebbeknek is szólt, de képletesen üzent a felnőtteknek is. Az Artecotur Egyesület által támogatott Artsy M diákszíntársulat tagjai a nemrég bemutatott Alice Tükörországban című darabjával léptek közönség elé. Lelkesedésük, színészi teljesítményük is vastapsot aratott.
Az idén a Csűrszínházi Napokon szervezték meg a II. Széllyes Sándor népdalvetélkedő döntőjét, amelyet a tavaly ugyancsak a napok szervezői a Maros Művészegyüttessel együtt kezdeményeztek, nemcsak a színház névadója emlékének tiszteletére, hanem azért is, hogy fórumot teremtsenek azoknak a fiataloknak (és nem csak), akik népdalt szeretnek énekelni és talán ezen az életpályán indulnának el. Mint ismeretes, a megye kilenc kistérségéből (a szervezők felosztása szerint), két korcsoportban – 15 év alattiak és felettiek – jelentkezhettek helyi előválogatókra a versenyzők, majd a továbbjutók léptek fel a vasárnap esti döntőn. A tavalyi versenyhez viszonyítva az idén kevesebb nagykorú volt. A zsűribe dr. Csíki Csaba zeneszerző (elnök), Kásler Magda énekes, Kacsó Ildikó rádiószerkesztő, Török Viola muzikológus-rendező, Kilyén Ilka színművész, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vett részt. A vetélkedő szerintük is elérte célját, hogy olyan tehetségeket fedezzen fel, indítson útra, akik a népi hagyományainkat, zenei örökségünket méltóan ápolják majd mondta többek között Barabás Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója.
A Communitas Alapítvány által támogatott idei versenyre tizenegyen neveztek be az első korcsoportban, míg heten a másodikba. A közel háromórás, izgalmas vetélkedő után a következő rangsor alakult ki: kicsiknél I. Gálfalvi Evelyn Rebeka, II. Berekméri Réka Beáta, III. Lénárd Imelda Laura, a felnőtteknél pedig I. Aszalós Erika, II. Pál Imola Gabriella, III. Baróthy Debórah. A felnőtt kategória nyertese többek között a Danubius Health and Spa Resort cég jóvoltából egy wellness hétvégét tölthet el a szovátai Danubius Szállodában. Az első helyezettek fellépnek a Maros Művészegyüttes népdalműsoraiban és a Marosvásárhelyi Rádióban is készíthetnek felvételt, ezenkívül az Anico Trade, a Siltexim kft., a Mentor kiadó, valamint a Népújság is megajándékozta a nyerteseket.
Az előadásban – a vetélkedő koncepciójának megfelelően – fellépett a Maros Művészegyüttes utánpótláscsapata, a Napsugár együttes, akiket a Maros Művészegyüttes zenekara kísért és a tavalyi felnőtt kategória nyertese is, Samu Etel Imola, aki több, igen szép népdalt énekelt, olyan hangon, amely bizonyította: van és lesz értelme annak, hogy a Széllyes Sándor népdalvetélkedőt továbbra is megszervezzék.
A Csűrszínház nyári programjában szerepel még a Bányavakság, Mikháza vendége lesz egy előadással a szentegyházi Gyermekfilharmónia, augusztusban pedig középkori és római fesztivált is szerveznek, ezekről részletesen tájékoztatnak majd a szervezők.
(erdélyi), Népújság (Marosvásárhely)
Teltházas előadások
Tizenkettedik alkalommal szervezték meg Mikházán a Csűrszínházi Napokat, amely az eddigi legsikeresebbnek számít, ugyanis végig teltházasak voltak az előadások.
Amint korábban sajtótájékoztatón is jelezte Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínházi Egyesület elnöke, az idén is egész idényt betöltő évadot szerveztek, igaz szerényebbet, mint az előző esztendőben, ugyanis az érdeklődésből ítélve úgy tűnt, hogy a programot túlzsúfolták az eseményekkel. Így az idén a hangsúlyt inkább a Csűrszínházi Napokra fektették, ezért is igyekeztek olyan programmal előállni, ami minden korosztálynak és elvárásnak megfelel. Pénteken délután a Csűrszínház udvarán levő iskola nagytermében a Marosvásárhelyi Marx József fotóklub tagjainak (Plájás István, Fülöp Jenő, Both Gyula, Tordai Ede, Bálint Zsigmond, Vajda György, Szegedi Ferenc, Török Gáspár, Kerekes Péter Pál, Kertész Katalin) alkotásaiból nyílt kiállítás.
A tanteremben a 12. Csűrszínházi Napokat Szélyes Ferenc nyitotta meg, aki elmondta, örömmel tapasztalja, hogy vannak visszatérő vendégei a rendezvénynek, ezek egyike a Marosvásárhelyi Marx József fotóklub, de színtársulatok is szívesen jönnek el, és ami a legfontosabb, hogy a nézők és az érdeklődők is megszokták, hogy ebben az időszakban ki kell vonulni Mikházára, mert érdemes.
Vajda György, a társszervező Artecotur Egyesület elnökeként és a fotóklub tagjaként szólalt fel és elmondta, a kiállítás témája Nyárádremete község volt, nem először jöttek ki és készítettek felvételeket a fotóklub tagjai, de a szervezők érdekesnek találták azt is láttatni az érdeklődőkkel, hogy időben milyen változások vannak, milyen értékekre figyelnek és kapják lencsevégre értő szemekkel a fotósok, hiszen a községnek, s ezen belül Mikházának is több olyan látványossága van, amit idegenforgalmi szempontból ki lehetne használni. A Csűrszínház-évadot összeállítók szándéka is az volt, hogy ennek a nyárádmenti településnek híre menjen, és egyre többen felkeressék.
Pénteken két igen érdekes és a környezetbe pompásan illő előadást láthattak az érdeklődők. A művelődési otthonban Sebestyén Aba színművész, a Yorick- stúdió vezetője, a monodráma-sorozat folytatásaként Székely János Dózsa című írásából összeállított egyéni produkcióját mutatta be Török Viola rendezésében. A színpadi mű Dózsa György képzeletbeli vívódása, amely nemcsak a történelmi tényekre reflektál, hanem gyakori áthallással, a mai szemszögből is a hatalom, egyház, kis emberek, tömeg viszonyulását is taglalja. A Csűrszínház színpadán pedig a Marosvásárhelyen bemutatott és többször játszott: Tamási Áron Vitéz lélek című színdarabja volt, amelyet szintén Török Viola rendezett, a tőle már megszokott stílusban, a néptánc, a folklór elemeinek szerves beépítésével a prózai színház eszköztárába. Mind a téma, mind az előadásmód igen jól illett a Csűrszínházhoz, ahol az ilyen jellegű produkciók mindig hálás befogadókra találtak. Az estét a Bekecs néptáncegyüttes által szervezett táncház zárta.
Szombat délben az irodalomé, a könyveké volt az első szó. A Reneszánsz Panzió teraszán könyvbemutató volt. Szucher Ervin, a Junventus kiadó vezetője Székely Szabó Zoltán válogatott írásaiból összeállított Végtelen Farsang című kötetét, illetve a szerzőt mutatta be, aki Csíki Hajnal színművésszel együtt a kötetből olvasott fel. A rövid, humoros, helyenként szarkasztikus írások önéletrajzi epizódok, és híven tükrözik az 1989 előtti, majd a kommunista rendszerváltást követő hangulatot, állapotokat. Káli Király István, a Mentor kiadó vezetője az idén is számtalan jó kötetet hozott el, ezek közül a marosvásárhelyiek által igen jól ismert két szerző legújabb munkáiról beszélt. Először Kincses Elemér Soha és Mindörökké című regényéről beszélgetett a szerzővel, majd Sebestyén Spielmann Mihály Midway szigetek címmel megjelent regényéről, a Történeti tár újabb kötetéről, valamint a történelmi dokumentumregényeiről beszélt az érdeklődőknek, amihez természetesen a szerző is hozzászólt. Lokodi Imre az idén is meghívta Lövétei Lázár Lászlót, a Székelyföld című lap és kiadó szerkesztőjét, aki a kiadvány mellett a régiót érintő művelődési kérdésekre is kitért a beszélgetésben.
Az est első előadása, a szintén visszatérő vendég, a soproni Petőfi Színház színművészei által a művelődési otthonban előadott Katona Imre A zuhanás második pillanata című kortárs színdarabja volt. A szerző saját darabját rendezte. Az előadás az abszurd színház eszközeivel érdekes tükröt állított a mai társadalomnak, amelynek akarva-akaratlanul a nézők is részei. Ide tartozik az is, hogy a Petőfi Színház és a Csűrszínházi Egyesület együttműködési szerződést írt alá, s ezáltal több közös kulturális projektet is valósítanak meg a jövőben. A szerződést Pataki András rendező, színházigazgató, illetve Szélyes Ferenc, az egyesület elnöke látta el kézjegyével.
Ugyancsak Szélyes Ferenc volt az esti előadás egyik főszereplője, barátjával, színésztársával, Fülöp Zoltánnal együtt, akik a Csíki Játékszín által színpadra állított, Neil Simon Napsugár fiúk című előadásban – Kosztándi Zsolt, Szabó Enikő és Kiss Ernő mellett – léptek fel. A Willie Clark és Alfred Lewis alkotta, sok-sok évig híres komikus párost alakító, Szélyes–Fülöp duóra annyian voltak kíváncsiak, hogy még állóhely se maradt a Csűrszínház nézőterén. A vastaps is sokáig tartott a függöny legördülése után.
Az előző években vasárnap kicsiknek szánt előadást tűztek műsorra a szervezők. Ezúttal, ettől egy kicsit eltérően, olyan darab került színre, amely kisebbeknek is szólt, de képletesen üzent a felnőtteknek is. Az Artecotur Egyesület által támogatott Artsy M diákszíntársulat tagjai a nemrég bemutatott Alice Tükörországban című darabjával léptek közönség elé. Lelkesedésük, színészi teljesítményük is vastapsot aratott.
Az idén a Csűrszínházi Napokon szervezték meg a II. Széllyes Sándor népdalvetélkedő döntőjét, amelyet a tavaly ugyancsak a napok szervezői a Maros Művészegyüttessel együtt kezdeményeztek, nemcsak a színház névadója emlékének tiszteletére, hanem azért is, hogy fórumot teremtsenek azoknak a fiataloknak (és nem csak), akik népdalt szeretnek énekelni és talán ezen az életpályán indulnának el. Mint ismeretes, a megye kilenc kistérségéből (a szervezők felosztása szerint), két korcsoportban – 15 év alattiak és felettiek – jelentkezhettek helyi előválogatókra a versenyzők, majd a továbbjutók léptek fel a vasárnap esti döntőn. A tavalyi versenyhez viszonyítva az idén kevesebb nagykorú volt. A zsűribe dr. Csíki Csaba zeneszerző (elnök), Kásler Magda énekes, Kacsó Ildikó rádiószerkesztő, Török Viola muzikológus-rendező, Kilyén Ilka színművész, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vett részt. A vetélkedő szerintük is elérte célját, hogy olyan tehetségeket fedezzen fel, indítson útra, akik a népi hagyományainkat, zenei örökségünket méltóan ápolják majd mondta többek között Barabás Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója.
A Communitas Alapítvány által támogatott idei versenyre tizenegyen neveztek be az első korcsoportban, míg heten a másodikba. A közel háromórás, izgalmas vetélkedő után a következő rangsor alakult ki: kicsiknél I. Gálfalvi Evelyn Rebeka, II. Berekméri Réka Beáta, III. Lénárd Imelda Laura, a felnőtteknél pedig I. Aszalós Erika, II. Pál Imola Gabriella, III. Baróthy Debórah. A felnőtt kategória nyertese többek között a Danubius Health and Spa Resort cég jóvoltából egy wellness hétvégét tölthet el a szovátai Danubius Szállodában. Az első helyezettek fellépnek a Maros Művészegyüttes népdalműsoraiban és a Marosvásárhelyi Rádióban is készíthetnek felvételt, ezenkívül az Anico Trade, a Siltexim kft., a Mentor kiadó, valamint a Népújság is megajándékozta a nyerteseket.
Az előadásban – a vetélkedő koncepciójának megfelelően – fellépett a Maros Művészegyüttes utánpótláscsapata, a Napsugár együttes, akiket a Maros Művészegyüttes zenekara kísért és a tavalyi felnőtt kategória nyertese is, Samu Etel Imola, aki több, igen szép népdalt énekelt, olyan hangon, amely bizonyította: van és lesz értelme annak, hogy a Széllyes Sándor népdalvetélkedőt továbbra is megszervezzék.
A Csűrszínház nyári programjában szerepel még a Bányavakság, Mikháza vendége lesz egy előadással a szentegyházi Gyermekfilharmónia, augusztusban pedig középkori és római fesztivált is szerveznek, ezekről részletesen tájékoztatnak majd a szervezők.
(erdélyi), Népújság (Marosvásárhely)
2014. július 2.
Egyeseket fáraszt Gáspárik Attila tempója
Mindenféle szempontból sikeresnek tartja a 2013/14-es évadot Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója. A magyar és román tagozat összesen húsz bemutatóval rukkolt elő, ami az utóbbi évtizedek csúcsát jelenti.
A színházlátogatók száma is szinte egynegyedével nőtt, megközelítve az ötvenezret. A Tompa Miklós Társulat előadásait 34 ezren tekintették meg, a Liviu Rebreanu Társulat produkcióira pedig több mint 15 ezren voltak kíváncsiak.
„Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a két társulat sokkal többre képes, mint addig, habár a kulturális minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem, a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerül-e megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen tud-e lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta Gáspárik Attila.
A magyar társulat 34 ezres nézőszámát annál is értékesebbnek tartja, mivel „a kolozsvári színházban, amely egyébként nagyon jó színház, a 23 ezernek is örülnek, pedig a várost nagyjából ugyanannyi magyar lakja, mint Marosvásárhelyt”.
Az igazgató szerint örvendetes, hogy sikerült megszólítani olyan rétegeket, amelyek eddig egyáltalán vagy alig jártak színházba. A Krónikának nyilatkozó Gáspárik kiemelte, hogy a Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza.
Legutóbb a Pécsi Országos Színházi Találkozóról (POSZT) hozták el az év egyik legrangosabb elismerését; az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz kapta a szakmai zsűri különdíját. „Évekkel ezelőtt még csak álmodni sem mert volna a vásárhelyi színház, hogy meghívják a pécsi fesztiválra” – jegyezte meg az igazgató. Kérdésünkre, hogy mit tart fontosabbnak: a fesztiváldíjakat vagy a közönségsikert, az intézményvezető hangsúlyozni kívánta, hogy az erdélyi magyarság Nemzeti Színházaként elsősorban a publikumot igyekeznek kiszolgálni.
Gáspárik ugyanakkor elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek, megítélése szerint kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson. Ezért sem vállal a marosvásárhelyi színház túl gyakran vendégszereplést.
Aki menni akar, menjen!
Az évad 316 előadása – amelyből a magyar tagozat 183-at játszott, a premierek számában is jócskán meghaladva a román tagozatot – nem szolgált minden színész és műszaki dolgozó örömére. Egyesek úgy vélekednek, a mennyiség a minőség rovására megy, másokat pedig fáraszt az új vezetőség diktálta tempó. Az utóbbi két évben a személyzet egy része távozott, az idén pedig alig néhány hónap leforgása alatt három színművész (László Zsuzsa, Meszesi Oszkár és Kovács Botond) adta be a felmondását.
László Zsuzsa tovább játssza meglévő szerepeit, a színház vezetősége pedig nyitott a vele való együttműködésre. Távozásukat kommentálva, Gáspárik annyit mondott, hogy „ha egy hajó felveszi a sebességet, bizonyos alkatrészei lötyögni kezdenek”. Az igazgató értetlenül állt az olyan kifogások előtt, miszerint egyesek túlterheltnek érzik magukat, és arra kérik a társulatvezetőt és a rendezőket, hogy egy ideig „pihentessék őket”.
„Hogy egy színésznek szinte naponta kell játszania? Na és, az a szakmája. Az esztergályosnak is fel kellene háborodnia amiatt, hogy naponta be kell mennie a munkahelyére?” – replikázott az intézményvezető. Gáspárik hozzátette, hogy a 90-es években éppen az e fajta gondolkodásmód miatt távozott a vásárhelyi színháztól, visszatérése alkalmával pedig eldöntötte, hogy ezen változtatni fog.
„Ha valaki el akar menni, hát menjen! Ez egy szabad ország. Nincs olyan hét, hogy ne jelentkezzék valaki más helyette. És különben is, az erdélyi magyar színjátszásnak is jót tenne egy kis mozgás. Senki mögött nem zárjuk be az ajtót. Amúgy a három év alatt történt három távozás össze sem hasonlítható az elmúlt évtizedekben történt többtucatnyival” – vélekedett a marosvásárhelyi vezérigazgató.
A színész ne énekelje rongyosra a torkát
Gáspárik szerint jó lenne, ha a színészeket a tapson kívül egyébbel is lehetne ösztönözni. „Nem küldhetem el őket a Balatonra nyaralni, de még Szovátára sem; nem adhatok nekik sem prémiumot, sem tizenharmadik fizetést. Viszont azzal sem értek egyet, hogy hétről hétre, a falunapokon ronggyá énekeljék a torkukat, hiszen nem arra való a nyári vakáció” – szögezte le a direktor.
Szerinte egy komolyabb társulatnál fel sem merül, hogy a színész a rádióban híreket olvasson be, vagy a falunapokon konferálást vállaljon, vagy szerepeljen. A társulat fiatalabb tagjai közül néhányan lapunknak elmondták, hogy számukra létkérdés egy-egy falunapon fellépni és ezer lejen aluli fizetésüket kiegészíteni. „A színházban a legkisebb fizetés kezdőknél 1050 lej. Erre sokaknál rátevődik a lakáspótlék, ami körülbelül 700 lej. Aki azt mondja, hogy ezernél kevesebbet keres, az valótlanságot állít. A csíkszeredai önkormányzati színházban a kezdő fizetés 700 lej összesen” – fejtette ki az igazgató.
Kérdésünkre, hogy miért tiltotta meg alkalmazottainak a nemrég alakult Spectrum Színházban való fellépést, Gáspárik Attila pontosítani kívánt: mint mondotta, nem ő, de még csak nem is a színház tiltotta meg. „A törvény szerint a vendégszereplést az alkalmazottaknak kérvény formájában az idény elején kell jelezniük. Eddig még senki nem jelezte, hogy abban a társulatban is szeretne játszani” – tette hozzá az igazgató. Gáspárik szerint a Tompa Miklós Társulat tagjainak a Spectrumban játszani olyan volna, mint egy futballistának – aki az ASA-nál kergeti a bőrt – időnként a Cukorgyárnál is játékot vállalni.
„Sokaknak ajánlottam a szabadúszást. Úgy azt teszel, amit akarsz. Ha tudod, hogy jó vagy, mondj fel, mert amúgy is szükség lesz rád, a rendezők megkeresnek. Tatai Sándor játszik a színháznál is és a Spectrumnál is. Szabadúszó, és ezzel jól sáfárkodik. Nagy István szerepel itt is, a Gruppen Heccnél is és ősztől a Spectrumnál. Nem alkalmazott, ezért maga dönt a sorsáról. Ha van egy szerződésed, az nemcsak jogokkal, kötelezettségekkel is jár” – fejtette ki véleményét Gáspárik.
Kérdésünkre, hogy egyes, régebben sokat játszó, ma már nyugdíjas színészt miért mellőz az új vezetőség, Gáspárik Farkas Ibolya, Makra Lajos, Biluska Annamária és Balázs Éva példáját hozta fel, akik a legutóbbi idényben is vagy kaptak egy-egy új szerepet, vagy a régebbieket játsszák. A hiányzókról, Mózes Erzsébetről és Kárp Györgyről elmondta, hogy az előbbi elzárkózott az együttműködés lehetőségétől, utóbbit pedig egyetlen rendező sem kereste meg.
„Ha lesz egy szereplőválogatás, Kárp is jelentkezhet, mint bárki más, a régi szerepét most is játssza. A nyugdíjas rendezők, mint Kovács Levente és Kincses Elemér is rendeztek az elmúlt években, előadásaikat most is játsszuk. A kerek évfordulós kollegákról folyamatosan megemlékezünk” – fűzte hozzá.
Mulţi ani trăiască! a Figaróban
Az eredményesnek tartott évad dacára a kedélyeket nem csupán a gyenge javadalmazási rendszer, illetve a túl sokat játszani vagy szinte egyáltalán nem játszani típusú helyzetek borzolják. Bizonyos körökben meghökkentést váltott ki a vezérigazgató 49. születésnapjának nyilvános megünneplése.
Keresztes Attila társulatvezető javaslatára a Figaro című előadást váratlanul félbeszakították, és a színpadon maradt Gáspárik Attilát – a színházi életben teljesen rendhagyó módon – az Éljen sokáig! és a Mulţi ani trăiască! dalokkal köszöntötték. A Székelyhon.ro portálon egy néző, Kiss Pál meg is jegyezte, hogy mindezt a kommunista diktátorokra és főként Ceauşescura emlékeztető „spontán” jelenetnek tartja.
A fórumozó szerint a baráti gesztusnak álcázott talpnyalás túllépte a gusztustalanság határát. „Nem azért váltottam bérletet a színházba, hogy az 1989 előtti korszakot idézzék fel bennem!” – írta a néző. Az érintettek közül valaki tisztázni kívánta a színpadon felsorakozó művészek számára is furcsa helyzetet, megjegyezve, hogy őket kötelezték az igazgató felköszöntésére. A névtelen hozzászólásra reagálva a magyar tagozat színésze, Henn János cáfolta, hogy valaki is kötelezte volna őt valamire.
„Nem az én ötletem volt, hogy megünnepeltessem magam, ezzel Keresztes Attila társulatvezető akart meglepetést szerezni. Névtelenségbe burkolózó kommentelők megpróbálták ezt falsul beállítani, de velük nem vitázok” – magyarázta lapunknak Gáspárik Attila. Megkeresésünkre a társulat egyik tagja, Csíki Hajnal kedden a névtelenül kommentelő kollégájának adott igazat.
„Tényleg köteleztek bennünket az igazgató nyilvános felköszöntésére, legtöbbünk nem jókedvéből tette. Kár, hogy a kollégák, akiket felháborított Keresztes utasítása, nyilvánosan nem adtak hangot nemtetszésüknek, pedig az öltözőben, a folyosón és a büfében napokig ez volt a téma. Őket is megértem, mindenki félti az állását” – nyilatkozta a színésznő.
Csíkit az is bántja, hogy egyetlen színészként a napokban az igazgató és a társulatvezető magához hívatta, és azt próbálták vele megértetni, hogy senki nem kötelezte a két társulat tagjait Gáspárik nyilvános ünneplésére. A délután folyamán Csíki Hajnal a rendelkezésünkre bocsátott egy hangfelvételt, melyben Keresztes Attila úgy fogalmaz a születésnapi köszöntésről, hogy „nem volt kötelező, de opcionális sem”.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)
Mindenféle szempontból sikeresnek tartja a 2013/14-es évadot Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója. A magyar és román tagozat összesen húsz bemutatóval rukkolt elő, ami az utóbbi évtizedek csúcsát jelenti.
A színházlátogatók száma is szinte egynegyedével nőtt, megközelítve az ötvenezret. A Tompa Miklós Társulat előadásait 34 ezren tekintették meg, a Liviu Rebreanu Társulat produkcióira pedig több mint 15 ezren voltak kíváncsiak.
„Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a két társulat sokkal többre képes, mint addig, habár a kulturális minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem, a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerül-e megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen tud-e lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta Gáspárik Attila.
A magyar társulat 34 ezres nézőszámát annál is értékesebbnek tartja, mivel „a kolozsvári színházban, amely egyébként nagyon jó színház, a 23 ezernek is örülnek, pedig a várost nagyjából ugyanannyi magyar lakja, mint Marosvásárhelyt”.
Az igazgató szerint örvendetes, hogy sikerült megszólítani olyan rétegeket, amelyek eddig egyáltalán vagy alig jártak színházba. A Krónikának nyilatkozó Gáspárik kiemelte, hogy a Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza.
Legutóbb a Pécsi Országos Színházi Találkozóról (POSZT) hozták el az év egyik legrangosabb elismerését; az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz kapta a szakmai zsűri különdíját. „Évekkel ezelőtt még csak álmodni sem mert volna a vásárhelyi színház, hogy meghívják a pécsi fesztiválra” – jegyezte meg az igazgató. Kérdésünkre, hogy mit tart fontosabbnak: a fesztiváldíjakat vagy a közönségsikert, az intézményvezető hangsúlyozni kívánta, hogy az erdélyi magyarság Nemzeti Színházaként elsősorban a publikumot igyekeznek kiszolgálni.
Gáspárik ugyanakkor elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek, megítélése szerint kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson. Ezért sem vállal a marosvásárhelyi színház túl gyakran vendégszereplést.
Aki menni akar, menjen!
Az évad 316 előadása – amelyből a magyar tagozat 183-at játszott, a premierek számában is jócskán meghaladva a román tagozatot – nem szolgált minden színész és műszaki dolgozó örömére. Egyesek úgy vélekednek, a mennyiség a minőség rovására megy, másokat pedig fáraszt az új vezetőség diktálta tempó. Az utóbbi két évben a személyzet egy része távozott, az idén pedig alig néhány hónap leforgása alatt három színművész (László Zsuzsa, Meszesi Oszkár és Kovács Botond) adta be a felmondását.
László Zsuzsa tovább játssza meglévő szerepeit, a színház vezetősége pedig nyitott a vele való együttműködésre. Távozásukat kommentálva, Gáspárik annyit mondott, hogy „ha egy hajó felveszi a sebességet, bizonyos alkatrészei lötyögni kezdenek”. Az igazgató értetlenül állt az olyan kifogások előtt, miszerint egyesek túlterheltnek érzik magukat, és arra kérik a társulatvezetőt és a rendezőket, hogy egy ideig „pihentessék őket”.
„Hogy egy színésznek szinte naponta kell játszania? Na és, az a szakmája. Az esztergályosnak is fel kellene háborodnia amiatt, hogy naponta be kell mennie a munkahelyére?” – replikázott az intézményvezető. Gáspárik hozzátette, hogy a 90-es években éppen az e fajta gondolkodásmód miatt távozott a vásárhelyi színháztól, visszatérése alkalmával pedig eldöntötte, hogy ezen változtatni fog.
„Ha valaki el akar menni, hát menjen! Ez egy szabad ország. Nincs olyan hét, hogy ne jelentkezzék valaki más helyette. És különben is, az erdélyi magyar színjátszásnak is jót tenne egy kis mozgás. Senki mögött nem zárjuk be az ajtót. Amúgy a három év alatt történt három távozás össze sem hasonlítható az elmúlt évtizedekben történt többtucatnyival” – vélekedett a marosvásárhelyi vezérigazgató.
A színész ne énekelje rongyosra a torkát
Gáspárik szerint jó lenne, ha a színészeket a tapson kívül egyébbel is lehetne ösztönözni. „Nem küldhetem el őket a Balatonra nyaralni, de még Szovátára sem; nem adhatok nekik sem prémiumot, sem tizenharmadik fizetést. Viszont azzal sem értek egyet, hogy hétről hétre, a falunapokon ronggyá énekeljék a torkukat, hiszen nem arra való a nyári vakáció” – szögezte le a direktor.
Szerinte egy komolyabb társulatnál fel sem merül, hogy a színész a rádióban híreket olvasson be, vagy a falunapokon konferálást vállaljon, vagy szerepeljen. A társulat fiatalabb tagjai közül néhányan lapunknak elmondták, hogy számukra létkérdés egy-egy falunapon fellépni és ezer lejen aluli fizetésüket kiegészíteni. „A színházban a legkisebb fizetés kezdőknél 1050 lej. Erre sokaknál rátevődik a lakáspótlék, ami körülbelül 700 lej. Aki azt mondja, hogy ezernél kevesebbet keres, az valótlanságot állít. A csíkszeredai önkormányzati színházban a kezdő fizetés 700 lej összesen” – fejtette ki az igazgató.
Kérdésünkre, hogy miért tiltotta meg alkalmazottainak a nemrég alakult Spectrum Színházban való fellépést, Gáspárik Attila pontosítani kívánt: mint mondotta, nem ő, de még csak nem is a színház tiltotta meg. „A törvény szerint a vendégszereplést az alkalmazottaknak kérvény formájában az idény elején kell jelezniük. Eddig még senki nem jelezte, hogy abban a társulatban is szeretne játszani” – tette hozzá az igazgató. Gáspárik szerint a Tompa Miklós Társulat tagjainak a Spectrumban játszani olyan volna, mint egy futballistának – aki az ASA-nál kergeti a bőrt – időnként a Cukorgyárnál is játékot vállalni.
„Sokaknak ajánlottam a szabadúszást. Úgy azt teszel, amit akarsz. Ha tudod, hogy jó vagy, mondj fel, mert amúgy is szükség lesz rád, a rendezők megkeresnek. Tatai Sándor játszik a színháznál is és a Spectrumnál is. Szabadúszó, és ezzel jól sáfárkodik. Nagy István szerepel itt is, a Gruppen Heccnél is és ősztől a Spectrumnál. Nem alkalmazott, ezért maga dönt a sorsáról. Ha van egy szerződésed, az nemcsak jogokkal, kötelezettségekkel is jár” – fejtette ki véleményét Gáspárik.
Kérdésünkre, hogy egyes, régebben sokat játszó, ma már nyugdíjas színészt miért mellőz az új vezetőség, Gáspárik Farkas Ibolya, Makra Lajos, Biluska Annamária és Balázs Éva példáját hozta fel, akik a legutóbbi idényben is vagy kaptak egy-egy új szerepet, vagy a régebbieket játsszák. A hiányzókról, Mózes Erzsébetről és Kárp Györgyről elmondta, hogy az előbbi elzárkózott az együttműködés lehetőségétől, utóbbit pedig egyetlen rendező sem kereste meg.
„Ha lesz egy szereplőválogatás, Kárp is jelentkezhet, mint bárki más, a régi szerepét most is játssza. A nyugdíjas rendezők, mint Kovács Levente és Kincses Elemér is rendeztek az elmúlt években, előadásaikat most is játsszuk. A kerek évfordulós kollegákról folyamatosan megemlékezünk” – fűzte hozzá.
Mulţi ani trăiască! a Figaróban
Az eredményesnek tartott évad dacára a kedélyeket nem csupán a gyenge javadalmazási rendszer, illetve a túl sokat játszani vagy szinte egyáltalán nem játszani típusú helyzetek borzolják. Bizonyos körökben meghökkentést váltott ki a vezérigazgató 49. születésnapjának nyilvános megünneplése.
Keresztes Attila társulatvezető javaslatára a Figaro című előadást váratlanul félbeszakították, és a színpadon maradt Gáspárik Attilát – a színházi életben teljesen rendhagyó módon – az Éljen sokáig! és a Mulţi ani trăiască! dalokkal köszöntötték. A Székelyhon.ro portálon egy néző, Kiss Pál meg is jegyezte, hogy mindezt a kommunista diktátorokra és főként Ceauşescura emlékeztető „spontán” jelenetnek tartja.
A fórumozó szerint a baráti gesztusnak álcázott talpnyalás túllépte a gusztustalanság határát. „Nem azért váltottam bérletet a színházba, hogy az 1989 előtti korszakot idézzék fel bennem!” – írta a néző. Az érintettek közül valaki tisztázni kívánta a színpadon felsorakozó művészek számára is furcsa helyzetet, megjegyezve, hogy őket kötelezték az igazgató felköszöntésére. A névtelen hozzászólásra reagálva a magyar tagozat színésze, Henn János cáfolta, hogy valaki is kötelezte volna őt valamire.
„Nem az én ötletem volt, hogy megünnepeltessem magam, ezzel Keresztes Attila társulatvezető akart meglepetést szerezni. Névtelenségbe burkolózó kommentelők megpróbálták ezt falsul beállítani, de velük nem vitázok” – magyarázta lapunknak Gáspárik Attila. Megkeresésünkre a társulat egyik tagja, Csíki Hajnal kedden a névtelenül kommentelő kollégájának adott igazat.
„Tényleg köteleztek bennünket az igazgató nyilvános felköszöntésére, legtöbbünk nem jókedvéből tette. Kár, hogy a kollégák, akiket felháborított Keresztes utasítása, nyilvánosan nem adtak hangot nemtetszésüknek, pedig az öltözőben, a folyosón és a büfében napokig ez volt a téma. Őket is megértem, mindenki félti az állását” – nyilatkozta a színésznő.
Csíkit az is bántja, hogy egyetlen színészként a napokban az igazgató és a társulatvezető magához hívatta, és azt próbálták vele megértetni, hogy senki nem kötelezte a két társulat tagjait Gáspárik nyilvános ünneplésére. A délután folyamán Csíki Hajnal a rendelkezésünkre bocsátott egy hangfelvételt, melyben Keresztes Attila úgy fogalmaz a születésnapi köszöntésről, hogy „nem volt kötelező, de opcionális sem”.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)
2014. július 5.
Évad végi összegzés a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
Ebben az évadban 316 előadása volt a két társulatnak és több mint negyvenkilencezer nézője, ami 24 százalékkal több mint az előző évadban. 20 bemutatóra került sor, és tizenegy vendégelőadásnak adott otthont a színház. Az alábbiakban néhány nyilatkozattal tekintünk vissza a 2013/2014-es évadra. Gáspárik Attila vezérigazgató: „Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu Társulat sokkal többre képes, mint ahol volt, habár a Kulturális Minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerüljön megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta el a Nemzeti Színház vezérigazgatója. Beszámolójában elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek megítélése szerint, kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson.
A Liviu Rebreanu Társulatnak ebben az évben nyolc premiere volt és 133 előadást tartottak, amelyet több mint 15 ezer néző látott. Ehhez adódik még közel háromezer néző, akik kiszállásokon, fesztiválokon nézhették meg a társulat előadásait.
Alina Nelega szerint: „Közel három év elteltével a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatának sorsában irányváltásról beszélhetünk. A határozott kanyar, mely a mai valósághoz és az európai értékekhez csatlakozó színház felé irányul, egy lépést jelent nagyobb léptékű, a román és nemzetközi színházi jelenség érték-áramlatába illeszkedő projektek tervezése felé. Ám mindebből semmi nem volt lehetséges a társulat színészeinek meghatározó hozzájárulása nélkül, mely társulatról büszkén állítom, hogy valóban értékes, nyitott, lelkes, örömmel dolgozó művészekből áll. Nyilvánosan is gratulálok nekik komoly munkájukhoz, és együtt készítünk a közönségünknek még izgalmasabb művészi projekteket a következő évadra” – zárta értékelőjét a román társulat művészeti vezetője.
A Tompa Miklós Társulat Marosvásárhelyen összesen 183 előadást tartott, amit több mint harminckétezren láttak. Ebben az évadban 12 bemutató előadást tartottak, ebből négyet a nagyteremben, hetet a kisteremben és egyet az underground teremben láthatott a közönség. Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője szerint az elmúlt évad beváltotta azokat az elvárásokat, amiket célul fogalmazott meg. „Elindultunk azon az úton, aminek a végén bizonyosság megérkezni. Csodálatos elégtétel, hogy ez a csapat, akik csináljuk és akikkel csináljuk nekem való közösség” – értékelte Keresztes Attila.
A nagyteremben először Varró Dániel – Presser Gábor Túl a Maszat-hegyen című zenés kalandjátékát mutatták be Keresztes Attila rendezésében, 2013. októberében. Ezt követte novemberben az Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című tragikomédia, Tufan Imamutdinov rendezésében. Szilveszteri előadásként került repertoárra Székely Csaba Hogyne, drágám! című zenés vígjátékának ősbemutatója, Sebestyén Aba rendezésében. A nagytermi bemutatók sorát áprilisban Pierre Beaumarchais Figarója zárta, Keresztes Attila rendezésében. A Tompa Miklós Társulat a kisteremben Páskándi Géza Kalauz nélkül című drámájának felolvasószínházi előadásával emlékezett a szerző születésének 80 éves évfordulójára a Magyar Dráma Napján. Rendező: Gáspárik Attila. Októberben került sor az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz bemutatójára Sorin Militaru rendezésében. Kemény János születésének 110. évfordulójára, a 100 éves Kultúrpalota rendezvénysorozat keretén belül került sor a Kemény János Mester című színművének ősbemutatójára László Csaba rendezésében. Ezt követte a Szilágyi Domokos verseiből készült pódiumműsor Kényszerleszállás címmel, Gáspárik Attila előadásában. Februárban Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: Erdő című drámáját vitte színre Harsányi Zsolt. Improvizációkból született az Ördög próbája című előadás, amelyet Radu Afrim rendezett, majd márciusban került sor Szabó Magda – Bereményi Géza Az ajtó című premierjére Kincses Elemér rendezésében. Az előadással a színház Farkas Ibolya színművész 75. születésnapját és színészi pályájának 55. évét ünnepelte. A kistermi előadások sorát a szintén improvizációkból készült TwiLike-Lájkonyat, vámpírjáték, vagy amit akartok bemutatója zárta Balogh Attila rendezésében Az évad repertoárját az elmúlt évadokból áthozott előadások tették változatosabbá. Az évad során látható volt Dorota Maslowska Két lengyelül beszélő szegény román című színműve, Carl Orff Carmina buranája táncszínházi előadás formájában, Makszim Gorkij: Mélyben (Éjjeli menedékhely) színműve, I.L. Caragiale Megtorlás című drámája, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkciói, Székely Csaba drámái, a Bányavirág és a Bányavakság, Shakespeare A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása, Háy János A Gézagyerek istendrámája, valamint Medgyessy Éva Rekviem egy hazáért monodrámája.
Számos vendégelőadás is tarkította az évadot. A Katowice-i Teatr Śląski Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő előadását mutatta be Marosvásárhelyen Keresztes Attila rendezésében. Vendégszerepelt Bogdán Zsolt a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, az Ady Endre előadóestet májusban láthatta a helyi közönség. Bérletes vendégelőadásként a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház J.B.P. Moliere A fösvény és Tadeusz Słobodzianek Ilja próféta című előadásai vendégszerepeltek Bocsárdi László rendezésében. Az évadot pedig a Kolozsvári Magyar Opera Trubadúr című operája zárta.
A Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza. Az évad elején, októberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciója Székely Csaba Bányavakság című előadásával vett részt a dráMA kortárs színházi találkozón Székelyudvarhelyen. Ezt követte a gyergyószentmiklósi – Nemzetiségi Színházi Kollokvium, ahol a Bányavakság mellett a Bányavirág előadással is szerepelt a társulat. Szintén a Bányavakságot mutatták be a bukaresti Országos Színházi Fesztivál (FNT) – keretén belül. November végén rendkívüli meghívást kapott a lengyelországi katowicei színháztól a társulat, ahol Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) című előadását mutatta be Keresztes Attila rendezésében. A színház eleget tett a Thália Színház meghívásának is, a Humorfesztivál kiegészítő rendezvényeként mutatták be Budapesten Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című előadását. Májusban Miskolcon vendégszerepelt a társulat Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) és Székely Csaba Bányavakság előadásaival, amelyet az aradi Nemzetközi Új Színház Fesztivál követett, ahol az Az ördög próbáját mutatták be. Az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon, Sepsiszentgyörgyön B. Fülöp Erzsébet a legjobb női főszereplő díját és Galló Ernő a legjobb férfi mellékszereplő díját kapta az Ördög próbájában nyújtott alakításukért. Az fesztiválon egyébként a Tompa Miklós Társulat előadása volt az egyetlen magyar nyelvű beválogatott előadás. A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában a Tízen a filmért (10 PENTRU FILM) programjába Berekméri Katalin, a társulat színművésze kapott meghívást. Júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) hozta el az év egyik legrangosabb elismerését. Az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz nyerte a szakmai zsűri különdíját. Temesváron a Európai Előadóművészeti Fesztivál – Román Dráma Fesztivál (FDR)-on a Bányavakság szerepelt, a fesztiválszezont pedig a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja XXVI. zárta, ahol a társulat két előadását is beválogatták a versenyprogramba: Székely Csaba Hogyne drágám és – Euripidész nyomán Székely Csaba írta Alkésztisz című előadásokat. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházi az előadásokon kívül is sűrű évadot tud maga mögött. A város legnagyobb kulturális intézményeként számos kulturális rendezvénynek volt szervezője, kezdeményezője és partnere. Ebben az évadban sikerült Marosvásárhelyre hozni az UNITER gálát, a romániai színházi szakma legrangosabb seregszemléjét, amelynek társszervezője volt a Nemzeti Színház. A gálán a legjobb román dráma díjával díjazták Alina Nelegát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulat művészeti vezetőjét, kortárs drámaírót. A Dugóban (În Trafic) című dráma ősbemutatójára június végén került sor. Novemberben ismét helyet adott és partnere volt a színház a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak, amelynek keretében többek közt a Kaláka együttes is koncertet adott. Áprilisban a Szomszéd néni Produkciós Iroda, Badár Sándor, Badár Tamás- Humorfeszt Gála rendezvényének volt partnere a Nemzeti. Az évfordulók, világnapok alkalmával is számos rendezvényt kezdeményezett a Nemzeti Színház. Vásárhelyi filmszínészeknek állított emléket az 21. Alter-Native rövidfilmfesztivál első napján, a Kultúrpalota galériájában megnyitott Lohinszky Loránd & Ion Fiscuteanu elnevezésű fotókiállítás. A 100 éves Kultúrpalota ünnepi rendezvénysorozatához a színház kultúrpalotabeli éveiről készült fotókiállítással csatlakozott 2013. december 3-án.
Karácsonyhoz közeledve a színház a kicsikre is gondolt: míg a Tompa Miklós társulat színészei december 24-én délután angyalváró játszóházzal szórakoztatták az óvodás és kisiskolás korú gyermeket, a Liviu Rebreanu Társulat hátrányos helyzetű gyermekeknek szervezett ajándékgyűjtést, mely ajándékokat az Ír mese című előadás után osztottak ki az ifjú közönségnek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a román illetve magyar kultúra napjainak (január 15. és január 22.) alkalmából társszervezőként vett részt a Zanza Kávézóban megszervezett Olvass fel Marosvásárhelyért! / Citeşte-le târgumureşenilor! elnevezésű ikerrendezvényen. A színház bekapcsolódott az országos szintű Iskola másként című alternatív oktatási programba is, melynek keretén belül egy héten keresztül több mint 450 diákot látott vendégül színházi előadásokra és kulisszajárásra.
2014. árpilis 23-án a Látó Szépirodalmi Folyóirattal közösen ünnepelte William Shakespeare születésének 450. évfordulóját. A Látó ünnepi lapszámának bemutatását követően a Tompa Miklós Társulat színészei olvastak fel Shakespeare-ből ihletett kortárs szonetteket, ezenkívül Shakespeare-előadások vetítésére és fotókiállításra is sor került az eseménynek otthon adó G. Caféban. Idén a Nemzeti első ízben vett részt a Maros Megyei Múzeum által szervezett Múzeumok éjszakája elnevezésű programsorozatban. A színház előcsarnokában berendezett Színházi Kávézóban a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila Legendák és valóság. 60 év színészképzés Marosvásárhelyen című színháztörténeti előadást tartott, az emeleti előcsarnok Marx József emlékkiállításnak adott helyet, melyet a 100 éve született marosvásárhelyi fotóművész tiszteletére hozott létre a Marx József Fotóklub. A több mint 500 látogató nyeremények fejében felmérhette a színház történetére vonatkozó ismereteit, megtekinthette régi előadások felvételeit illetve színházi jelmezeket próbálhattak fel.
Idén alakult meg a színházkutató központ a Nemzeti Színház keretén belül. A színházalapítástól kezdve napjainkig terjedő gyűjtemény nagy részét már digitalizálták és kivonatokat jelentettek meg a Nemzeti Színház honlapján: www.nemzetiszinhaz.ro. A színházi örökség megvédése és ápolása mellett a színházkutató központ emléknapok, kiállítások és konferenciák szervezését is célul tűzte ki, továbbá azoknak a diákoknak, doktorandusoknak kívánja elősegíteni a munkáját, akik szakdolgozatukat a marosvásárhelyi színházművészetről írják.
Az évadzárón Gáspárik Attila az erdélyi színjátszás kapcsán mondta el: „Örömmel tölt el, hogy Erdélyben a színházművészetnek sikerült újrafogalmaznia magát, úgy Kolozsváron, mint Sepsiszentgyörgyön vagy Temesváron” – zárta az értékelőt a vezérigazgató.
Ebben az évadban 316 előadása volt a két társulatnak és több mint negyvenkilencezer nézője, ami 24 százalékkal több mint az előző évadban. 20 bemutatóra került sor, és tizenegy vendégelőadásnak adott otthont a színház. Az alábbiakban néhány nyilatkozattal tekintünk vissza a 2013/2014-es évadra. Gáspárik Attila vezérigazgató: „Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu Társulat sokkal többre képes, mint ahol volt, habár a Kulturális Minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerüljön megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta el a Nemzeti Színház vezérigazgatója. Beszámolójában elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek megítélése szerint, kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson.
A Liviu Rebreanu Társulatnak ebben az évben nyolc premiere volt és 133 előadást tartottak, amelyet több mint 15 ezer néző látott. Ehhez adódik még közel háromezer néző, akik kiszállásokon, fesztiválokon nézhették meg a társulat előadásait.
Alina Nelega szerint: „Közel három év elteltével a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatának sorsában irányváltásról beszélhetünk. A határozott kanyar, mely a mai valósághoz és az európai értékekhez csatlakozó színház felé irányul, egy lépést jelent nagyobb léptékű, a román és nemzetközi színházi jelenség érték-áramlatába illeszkedő projektek tervezése felé. Ám mindebből semmi nem volt lehetséges a társulat színészeinek meghatározó hozzájárulása nélkül, mely társulatról büszkén állítom, hogy valóban értékes, nyitott, lelkes, örömmel dolgozó művészekből áll. Nyilvánosan is gratulálok nekik komoly munkájukhoz, és együtt készítünk a közönségünknek még izgalmasabb művészi projekteket a következő évadra” – zárta értékelőjét a román társulat művészeti vezetője.
A Tompa Miklós Társulat Marosvásárhelyen összesen 183 előadást tartott, amit több mint harminckétezren láttak. Ebben az évadban 12 bemutató előadást tartottak, ebből négyet a nagyteremben, hetet a kisteremben és egyet az underground teremben láthatott a közönség. Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője szerint az elmúlt évad beváltotta azokat az elvárásokat, amiket célul fogalmazott meg. „Elindultunk azon az úton, aminek a végén bizonyosság megérkezni. Csodálatos elégtétel, hogy ez a csapat, akik csináljuk és akikkel csináljuk nekem való közösség” – értékelte Keresztes Attila.
A nagyteremben először Varró Dániel – Presser Gábor Túl a Maszat-hegyen című zenés kalandjátékát mutatták be Keresztes Attila rendezésében, 2013. októberében. Ezt követte novemberben az Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című tragikomédia, Tufan Imamutdinov rendezésében. Szilveszteri előadásként került repertoárra Székely Csaba Hogyne, drágám! című zenés vígjátékának ősbemutatója, Sebestyén Aba rendezésében. A nagytermi bemutatók sorát áprilisban Pierre Beaumarchais Figarója zárta, Keresztes Attila rendezésében. A Tompa Miklós Társulat a kisteremben Páskándi Géza Kalauz nélkül című drámájának felolvasószínházi előadásával emlékezett a szerző születésének 80 éves évfordulójára a Magyar Dráma Napján. Rendező: Gáspárik Attila. Októberben került sor az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz bemutatójára Sorin Militaru rendezésében. Kemény János születésének 110. évfordulójára, a 100 éves Kultúrpalota rendezvénysorozat keretén belül került sor a Kemény János Mester című színművének ősbemutatójára László Csaba rendezésében. Ezt követte a Szilágyi Domokos verseiből készült pódiumműsor Kényszerleszállás címmel, Gáspárik Attila előadásában. Februárban Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: Erdő című drámáját vitte színre Harsányi Zsolt. Improvizációkból született az Ördög próbája című előadás, amelyet Radu Afrim rendezett, majd márciusban került sor Szabó Magda – Bereményi Géza Az ajtó című premierjére Kincses Elemér rendezésében. Az előadással a színház Farkas Ibolya színművész 75. születésnapját és színészi pályájának 55. évét ünnepelte. A kistermi előadások sorát a szintén improvizációkból készült TwiLike-Lájkonyat, vámpírjáték, vagy amit akartok bemutatója zárta Balogh Attila rendezésében Az évad repertoárját az elmúlt évadokból áthozott előadások tették változatosabbá. Az évad során látható volt Dorota Maslowska Két lengyelül beszélő szegény román című színműve, Carl Orff Carmina buranája táncszínházi előadás formájában, Makszim Gorkij: Mélyben (Éjjeli menedékhely) színműve, I.L. Caragiale Megtorlás című drámája, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkciói, Székely Csaba drámái, a Bányavirág és a Bányavakság, Shakespeare A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása, Háy János A Gézagyerek istendrámája, valamint Medgyessy Éva Rekviem egy hazáért monodrámája.
Számos vendégelőadás is tarkította az évadot. A Katowice-i Teatr Śląski Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő előadását mutatta be Marosvásárhelyen Keresztes Attila rendezésében. Vendégszerepelt Bogdán Zsolt a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, az Ady Endre előadóestet májusban láthatta a helyi közönség. Bérletes vendégelőadásként a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház J.B.P. Moliere A fösvény és Tadeusz Słobodzianek Ilja próféta című előadásai vendégszerepeltek Bocsárdi László rendezésében. Az évadot pedig a Kolozsvári Magyar Opera Trubadúr című operája zárta.
A Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza. Az évad elején, októberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciója Székely Csaba Bányavakság című előadásával vett részt a dráMA kortárs színházi találkozón Székelyudvarhelyen. Ezt követte a gyergyószentmiklósi – Nemzetiségi Színházi Kollokvium, ahol a Bányavakság mellett a Bányavirág előadással is szerepelt a társulat. Szintén a Bányavakságot mutatták be a bukaresti Országos Színházi Fesztivál (FNT) – keretén belül. November végén rendkívüli meghívást kapott a lengyelországi katowicei színháztól a társulat, ahol Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) című előadását mutatta be Keresztes Attila rendezésében. A színház eleget tett a Thália Színház meghívásának is, a Humorfesztivál kiegészítő rendezvényeként mutatták be Budapesten Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című előadását. Májusban Miskolcon vendégszerepelt a társulat Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) és Székely Csaba Bányavakság előadásaival, amelyet az aradi Nemzetközi Új Színház Fesztivál követett, ahol az Az ördög próbáját mutatták be. Az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon, Sepsiszentgyörgyön B. Fülöp Erzsébet a legjobb női főszereplő díját és Galló Ernő a legjobb férfi mellékszereplő díját kapta az Ördög próbájában nyújtott alakításukért. Az fesztiválon egyébként a Tompa Miklós Társulat előadása volt az egyetlen magyar nyelvű beválogatott előadás. A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában a Tízen a filmért (10 PENTRU FILM) programjába Berekméri Katalin, a társulat színművésze kapott meghívást. Júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) hozta el az év egyik legrangosabb elismerését. Az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz nyerte a szakmai zsűri különdíját. Temesváron a Európai Előadóművészeti Fesztivál – Román Dráma Fesztivál (FDR)-on a Bányavakság szerepelt, a fesztiválszezont pedig a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja XXVI. zárta, ahol a társulat két előadását is beválogatták a versenyprogramba: Székely Csaba Hogyne drágám és – Euripidész nyomán Székely Csaba írta Alkésztisz című előadásokat. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházi az előadásokon kívül is sűrű évadot tud maga mögött. A város legnagyobb kulturális intézményeként számos kulturális rendezvénynek volt szervezője, kezdeményezője és partnere. Ebben az évadban sikerült Marosvásárhelyre hozni az UNITER gálát, a romániai színházi szakma legrangosabb seregszemléjét, amelynek társszervezője volt a Nemzeti Színház. A gálán a legjobb román dráma díjával díjazták Alina Nelegát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulat művészeti vezetőjét, kortárs drámaírót. A Dugóban (În Trafic) című dráma ősbemutatójára június végén került sor. Novemberben ismét helyet adott és partnere volt a színház a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak, amelynek keretében többek közt a Kaláka együttes is koncertet adott. Áprilisban a Szomszéd néni Produkciós Iroda, Badár Sándor, Badár Tamás- Humorfeszt Gála rendezvényének volt partnere a Nemzeti. Az évfordulók, világnapok alkalmával is számos rendezvényt kezdeményezett a Nemzeti Színház. Vásárhelyi filmszínészeknek állított emléket az 21. Alter-Native rövidfilmfesztivál első napján, a Kultúrpalota galériájában megnyitott Lohinszky Loránd & Ion Fiscuteanu elnevezésű fotókiállítás. A 100 éves Kultúrpalota ünnepi rendezvénysorozatához a színház kultúrpalotabeli éveiről készült fotókiállítással csatlakozott 2013. december 3-án.
Karácsonyhoz közeledve a színház a kicsikre is gondolt: míg a Tompa Miklós társulat színészei december 24-én délután angyalváró játszóházzal szórakoztatták az óvodás és kisiskolás korú gyermeket, a Liviu Rebreanu Társulat hátrányos helyzetű gyermekeknek szervezett ajándékgyűjtést, mely ajándékokat az Ír mese című előadás után osztottak ki az ifjú közönségnek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a román illetve magyar kultúra napjainak (január 15. és január 22.) alkalmából társszervezőként vett részt a Zanza Kávézóban megszervezett Olvass fel Marosvásárhelyért! / Citeşte-le târgumureşenilor! elnevezésű ikerrendezvényen. A színház bekapcsolódott az országos szintű Iskola másként című alternatív oktatási programba is, melynek keretén belül egy héten keresztül több mint 450 diákot látott vendégül színházi előadásokra és kulisszajárásra.
2014. árpilis 23-án a Látó Szépirodalmi Folyóirattal közösen ünnepelte William Shakespeare születésének 450. évfordulóját. A Látó ünnepi lapszámának bemutatását követően a Tompa Miklós Társulat színészei olvastak fel Shakespeare-ből ihletett kortárs szonetteket, ezenkívül Shakespeare-előadások vetítésére és fotókiállításra is sor került az eseménynek otthon adó G. Caféban. Idén a Nemzeti első ízben vett részt a Maros Megyei Múzeum által szervezett Múzeumok éjszakája elnevezésű programsorozatban. A színház előcsarnokában berendezett Színházi Kávézóban a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila Legendák és valóság. 60 év színészképzés Marosvásárhelyen című színháztörténeti előadást tartott, az emeleti előcsarnok Marx József emlékkiállításnak adott helyet, melyet a 100 éve született marosvásárhelyi fotóművész tiszteletére hozott létre a Marx József Fotóklub. A több mint 500 látogató nyeremények fejében felmérhette a színház történetére vonatkozó ismereteit, megtekinthette régi előadások felvételeit illetve színházi jelmezeket próbálhattak fel.
Idén alakult meg a színházkutató központ a Nemzeti Színház keretén belül. A színházalapítástól kezdve napjainkig terjedő gyűjtemény nagy részét már digitalizálták és kivonatokat jelentettek meg a Nemzeti Színház honlapján: www.nemzetiszinhaz.ro. A színházi örökség megvédése és ápolása mellett a színházkutató központ emléknapok, kiállítások és konferenciák szervezését is célul tűzte ki, továbbá azoknak a diákoknak, doktorandusoknak kívánja elősegíteni a munkáját, akik szakdolgozatukat a marosvásárhelyi színházművészetről írják.
Az évadzárón Gáspárik Attila az erdélyi színjátszás kapcsán mondta el: „Örömmel tölt el, hogy Erdélyben a színházművészetnek sikerült újrafogalmaznia magát, úgy Kolozsváron, mint Sepsiszentgyörgyön vagy Temesváron” – zárta az értékelőt a vezérigazgató.
2014. július 21.
Elhunyt Papp Kincses Emese
Hosszas betegség után, életének 72. évében elhunyt Papp Kincses Emese csíkszeredai irodalomtörténész, publicista, egyetemi oktató, politikus, az erdélyi magyar közélet jeles személyisége.
Marosvásárhelyen 1943. május 5-én született, de életének jelentős része Csíkszeredához kötődik. Kincses Előd ügyvéd és Kincses Elemér író, drámaíró, rendező testvéreként szülővárosában, a Bolyai Farkas Líceumban érettségizett, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát magyar-német szakon.
Tanított Kisbaconban, Gyergyóalfaluban, Csíkszeredában. Megszerezte az irodalomtudományok doktora címet, de nagy fájdalmára ennek ellenére nem engedték abban az időszakban Csíkszeredában középiskolában magyart tanítani. Az 1989-es eseményekkel a politikai életbe is belépett, az RMDSZ alapító tagja és a Hargita megyei szervezet titkára lett. 1991-94 között az EMKE alelnöki tisztségét is betöltötte, 2012-ig Hargita megyei önkormányzati képviselőként is dolgozott. A közéleti szerepvállalást természetesnek tartotta, mert meggyőződése szerint az értelmiségnek nemcsak az önmegvalósítás a feladata, hanem a népszolgálat is. Rendszeresen közölt publicisztikai írásokat a sajtóban, több kötete is megjelent.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem indulása után az egyetemen magyar művelődés- és tudománytörténetet tanított, 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének volt a tagja. Nagyon szeretett tanítani, öröm volt számára mindazt, amit az évek során megtanult, átadni tanítványainak. Átdolgozta Páskándi Géza A költő visszatér című rockoperáját, amelyet Csíkszeredában 1996. március 15-én Ne késsetek, harangok címmel mutattak be. Később a Role zenekarral együttműködve Árpádházi Szent Erzsébetről, Székely golgota címen a Madéfalvi veszedelemről, majd Szent László királyról írt és rendezett oratóriumot illetve rockoperát.
Papp Kincses Emese 2002-ben EMKE-életműdíjat kapott, 2007-ben Julianus-díjjal ismerték el tevékenységét, 2011-ben pedig a Németh Géza Egyesület díjával jutalmazták. Idén februárban pedagógusi pályafutása, valamint az erdélyi magyar közéletért és az erdélyi magyar kultúra ápolásáért végzett önzetlen tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült.
„Én a politikában is, az irodalomban is, az általam írott és rendezett előadásokban is léleképítéssel foglalkozom. Nem tudom ezeket különválasztani. Mindegyik esetben ugyanaz a célom: értékek közvetítése” – vallotta korábban a Csíki Hírlapban megjelent interjújában. Papp Kincses Emesét szerdán 15 órakor helyezik örök nyugalomra Csíkszeredában a Szentlélek utcai temetőben. A gyászszertartást Tőkés László végzi.
Papp-Kincses Emese /Marosvásárhely, 1943. máj. 5. – Csíkszereda, 2014. július 20./
Székelyhon.ro
Hosszas betegség után, életének 72. évében elhunyt Papp Kincses Emese csíkszeredai irodalomtörténész, publicista, egyetemi oktató, politikus, az erdélyi magyar közélet jeles személyisége.
Marosvásárhelyen 1943. május 5-én született, de életének jelentős része Csíkszeredához kötődik. Kincses Előd ügyvéd és Kincses Elemér író, drámaíró, rendező testvéreként szülővárosában, a Bolyai Farkas Líceumban érettségizett, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát magyar-német szakon.
Tanított Kisbaconban, Gyergyóalfaluban, Csíkszeredában. Megszerezte az irodalomtudományok doktora címet, de nagy fájdalmára ennek ellenére nem engedték abban az időszakban Csíkszeredában középiskolában magyart tanítani. Az 1989-es eseményekkel a politikai életbe is belépett, az RMDSZ alapító tagja és a Hargita megyei szervezet titkára lett. 1991-94 között az EMKE alelnöki tisztségét is betöltötte, 2012-ig Hargita megyei önkormányzati képviselőként is dolgozott. A közéleti szerepvállalást természetesnek tartotta, mert meggyőződése szerint az értelmiségnek nemcsak az önmegvalósítás a feladata, hanem a népszolgálat is. Rendszeresen közölt publicisztikai írásokat a sajtóban, több kötete is megjelent.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem indulása után az egyetemen magyar művelődés- és tudománytörténetet tanított, 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének volt a tagja. Nagyon szeretett tanítani, öröm volt számára mindazt, amit az évek során megtanult, átadni tanítványainak. Átdolgozta Páskándi Géza A költő visszatér című rockoperáját, amelyet Csíkszeredában 1996. március 15-én Ne késsetek, harangok címmel mutattak be. Később a Role zenekarral együttműködve Árpádházi Szent Erzsébetről, Székely golgota címen a Madéfalvi veszedelemről, majd Szent László királyról írt és rendezett oratóriumot illetve rockoperát.
Papp Kincses Emese 2002-ben EMKE-életműdíjat kapott, 2007-ben Julianus-díjjal ismerték el tevékenységét, 2011-ben pedig a Németh Géza Egyesület díjával jutalmazták. Idén februárban pedagógusi pályafutása, valamint az erdélyi magyar közéletért és az erdélyi magyar kultúra ápolásáért végzett önzetlen tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült.
„Én a politikában is, az irodalomban is, az általam írott és rendezett előadásokban is léleképítéssel foglalkozom. Nem tudom ezeket különválasztani. Mindegyik esetben ugyanaz a célom: értékek közvetítése” – vallotta korábban a Csíki Hírlapban megjelent interjújában. Papp Kincses Emesét szerdán 15 órakor helyezik örök nyugalomra Csíkszeredában a Szentlélek utcai temetőben. A gyászszertartást Tőkés László végzi.
Papp-Kincses Emese /Marosvásárhely, 1943. máj. 5. – Csíkszereda, 2014. július 20./
Székelyhon.ro
2014. október 20.
Két új kötet a Prospero Könyvek tízéves születésnapján
A színészek és operaénekesek pályaképét megrajzoló tízéves Prospero Könyvek sorozatot ünnepelték a kolozsvári Györkös Mányi Albert-emlékházban csütörtök este, az eseményen pedig jelen voltak az eddigi alanyok és szerzők, emellett bemutatták a Miske László nagyváradi, illetve Mende Gaby marosvásárhelyi színművészről szóló két legfrissebb kiadványt.
A kötetek szerzői lapunk munkatársai, előbbit Molnár Judit, utóbbit pedig Szucher Ervin írta. A sorozatszerkesztő, Demény Péter elmondta, hogy tíz év alatt 19 kötet jelent meg – az első öt a Polis, a többi a Korunk Komp-Press kiadó gondozásában –, ami a mai nehéz kiadói viszonyok közepette semmiképp sem mondható kevésnek.
A Miske Lászlóról szóló kötetet Kötő József és Kántor Lajos méltatta, hangsúlyozva, hogy amikor két év lelkészi szolgálat után elvégezte a színit, és Nagyváradra szerződött, jó időben jó helyre, olyan színházhoz került, ahol éppen a megújhodás kezdődött. Ebből aztán Miske oroszlánrészt vállal: magyar és világirodalmi darabokban játszotta a főhőszerepeket, egyik idősebb kollégája meg is jegyezte: ő az, aki megérdemli a nagytiszteletű művész megszólítást.
A kötet szerzője még Miske László tanári hajlamairól beszélt, hiszen a jelenleg Debrecenben élő színész elsősorban az énekszakos hallgatók színpadi beszédének és mozgásának csiszolásával foglalkozik.
A Mende Gaby életútját bemutató kötet előszavát Kovács Levente rendező írta, de betegsége miatt Kincses Elemér beszélt a művésznő szerepeiről, jelleméről, a szerző pedig elmesélte, hogy milyen bensőséges baráti viszonyba kerültek a munka során.
Mende Gaby az ünnepségen Faludy György Villon-átköltését, a Haláltánc-ballada című emblematikus verset szavalta el a népes közönségnek. Az eseményre írt Demény Péter-versnek is az ünnep és az öröm a zárszava: „hogy lehessek, mi lenni nem lehettem, / bár vágytam forrón egész életemben, / s hogy lássam másnál lenni álmomat, / s ha szép lett, jó lett, akkor köszönöm: / ünnepetek az én nagy örömöm.”
Krónika (Kolozsvár)
A színészek és operaénekesek pályaképét megrajzoló tízéves Prospero Könyvek sorozatot ünnepelték a kolozsvári Györkös Mányi Albert-emlékházban csütörtök este, az eseményen pedig jelen voltak az eddigi alanyok és szerzők, emellett bemutatták a Miske László nagyváradi, illetve Mende Gaby marosvásárhelyi színművészről szóló két legfrissebb kiadványt.
A kötetek szerzői lapunk munkatársai, előbbit Molnár Judit, utóbbit pedig Szucher Ervin írta. A sorozatszerkesztő, Demény Péter elmondta, hogy tíz év alatt 19 kötet jelent meg – az első öt a Polis, a többi a Korunk Komp-Press kiadó gondozásában –, ami a mai nehéz kiadói viszonyok közepette semmiképp sem mondható kevésnek.
A Miske Lászlóról szóló kötetet Kötő József és Kántor Lajos méltatta, hangsúlyozva, hogy amikor két év lelkészi szolgálat után elvégezte a színit, és Nagyváradra szerződött, jó időben jó helyre, olyan színházhoz került, ahol éppen a megújhodás kezdődött. Ebből aztán Miske oroszlánrészt vállal: magyar és világirodalmi darabokban játszotta a főhőszerepeket, egyik idősebb kollégája meg is jegyezte: ő az, aki megérdemli a nagytiszteletű művész megszólítást.
A kötet szerzője még Miske László tanári hajlamairól beszélt, hiszen a jelenleg Debrecenben élő színész elsősorban az énekszakos hallgatók színpadi beszédének és mozgásának csiszolásával foglalkozik.
A Mende Gaby életútját bemutató kötet előszavát Kovács Levente rendező írta, de betegsége miatt Kincses Elemér beszélt a művésznő szerepeiről, jelleméről, a szerző pedig elmesélte, hogy milyen bensőséges baráti viszonyba kerültek a munka során.
Mende Gaby az ünnepségen Faludy György Villon-átköltését, a Haláltánc-ballada című emblematikus verset szavalta el a népes közönségnek. Az eseményre írt Demény Péter-versnek is az ünnep és az öröm a zárszava: „hogy lehessek, mi lenni nem lehettem, / bár vágytam forrón egész életemben, / s hogy lássam másnál lenni álmomat, / s ha szép lett, jó lett, akkor köszönöm: / ünnepetek az én nagy örömöm.”
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 23.
"Emlékezzünk és emlékeztessünk Marosvásárhely fekete márciusára!"
Nem történt meg az igazságtétel, sem a felelősségre vonás
"Huszonöt évvel a fekete március után sokkal egyértelműbbé vált számomra a bukaresti vezetés felelőssége, az, hogy nem csak helyi szervezés volt, mint ahogy egyes történészek hangoztatják. A hadsereg mozgását nem Marosvásárhelyről irányították, hanem a központból. Jogászként továbbra is fenntartom, hogy Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt" – nyilatkozta dr. Kincses Előd a marosvásárhelyi fekete március 25. évfordulójára szervezett emlékesten. Smaranda Enache emberjogvédő kijelentette, a marosvásárhelyi események dossziéját újra kell nyitni, a bűnösök felelősségre vonásának meg kell történnie, "hogy huszonöt év után is ne azok legyenek a nyertesek, akik meg akartak osztani minket". Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és Kincses Előd ügyvéd által szervezett rendezvényre csütörtökön este került sor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház zsúfolásig telt nagytermében.
Kilyén László színművész üdvözölte a rendezvényt támogató Magyarország Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága és Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa képviselőit, dr. Zákonyi Botondot, Magyarország romániai nagykövetét, Zsigmond Barna Pál főkonzult, dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzult, Tőkés Lászlót, az EMNT elnökét, Kincses Előd ügyvédet,Sándor Krisztinát, az EMNT ügyvezető elnökét, Zakariás Zoltánt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnökét és az emlékest résztvevőit.
Elsőként Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Európa parlamenti képviselő szólalt fel, felidézve a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi pogrom és a júniusi bukaresti bányászjárás körülményeit, kijelentve: beigazolódott, hogy a megosztás jegyében sikerült a 89-es forradalmat a visszájára fordítani, és egymás ellen ugrasztani mindenkit. "A megosztó politika sikeres volt, a kommunista párt és a szekuritáté állt a háttérben, bár a titkosszolgálat későbbi vezetője, Ioan Talpes egyenesen a Magyarországról beszivárgott irredentákra fogta a márciusi tragikus események kirobbantását" – mondta az EMNT elnöke, hangsúlyozva: sem a marosvásárhelyi fekete március, sem pedig a bukaresti bányászjárás esetében nem történt meg az igazságtétel, sem a felelősségre vonás, márpedig igazságtétel nélkül nem beszélhetünk jogosságról, demokráciáról. Hozzátette, Eduard Hellvignek a SRI élére való kinevezése nem mutat gyökeres szakítást a titkosszolgálat eddigi gyakorlatával. Tőkés László a bányászjárás dossziéjának újranyitását apró elégtételnek, a Temesvári kiáltványt ma is időszerűnek nevezte, és köszönetet mondott mindazoknak, akik "kiálltak a pástra", akik harcoltak a szabadságért, igazságért, a magyarság jogaiért.
Dr. Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete pozitívumnak nevezte, hogy a fekete március nem ismétlődött meg, majd utalva arra a visszatérő témára, hogy a magyar szélsőségesek az anyaország támogatásával eszkalálták 90 márciusában az eseményeket, hangsúlyozta, Magyarországnak nem lehetett és nem lehet érdeke semmilyen konfliktus kirobbantása, semmilyen ártó szándéka nem volt. A diplomata úgy vélte, a 90-es márciusi események legnagyobb vesztesége, legszomorúbb kifejlete, hogy Marosvásárhelyről és környékéről nagyon sok magyar elhagyta az országot, ugyanakkor hangsúlyozta, az események kapcsán elkezdődött tényfeltáró hullám nyomán "van egyfajta tisztuló képe a 89- es télnek és a 90-es tavasznak". "Fontos, hogy a román társadalom tisztán lásson a közelmúltjáról, hiszen ez oldaná a magyarsággal szembeni álláspontját" – tette hozzá Zákonyi Botond.
"Az utat keressük Európába"
Az emlékest a Fehér januártól a fekete márciusig című 34 perces dokumentumfilm- összeállítás vetítésével folytatódott. A képsorokon megelevenedett az 1990. január 20-i nagygyűlés, a feszültségterhes hangulatban az igazság kiderítésének fontosságát hangsúlyozó Kincses Előd, a január 30-án a Bolyai líceumban tartott megbeszélés, amelyen az ügyvéd elvi döntést sürget a tanintézet magyar iskolává alakításával kapcsolatosan, álláspontja szerint erre a tanév végén kellene sort keríteni. A február 9-i képsorok váltják egymást, látható a prefektúra előtti tömeg, majd amint Ioan Frandes őrnagy az oktatási tárca félretájékoztatásával vádolja Kincsest. Sütő András szavai, "az utat keressük Európába", ma is időszerűek. Pillanatokkal később már csak a döbbenetet érezzük a március 19-ét követő, RMDSZ- székház elleni román támadás során súlyosan sérült írót látva kórházi ágyon. A március 20-i megrázó eseményeket felidéző képsorokon láthatjuk az erőszakmentes jogkövetelésre bátorító Léstyán Ferenc római katolikus lelkészt, a megbékélésre, az egymás iránti bizalomra, az egyes szélsőségesek által előidézett fasiszta pogromhangulatban is civilizált viselkedésre, önmérsékletre biztató Kincses Elődöt. A Ion Scrieciu tábornok sajátos igazsága címmel vetített interjú világossá teszi, hogy a hatalom képviselője mennyire ferdítve, bizonytalanul, ellentmondásosan, megtévesztően beszélt a "tényekről". Válaszaiból kiderül, Király Károlyt Bukarestbe hívták, hogy "ne uszítson Marosvásárhelyen", az "uszítók az RMDSZ vezetői voltak", "de talán az RMDSZ meg sem volt alakulva", hogy Vranceából és Suceaváról félezer román állt indulásra készen, megvédeni a marosvásárhelyi románságot, és a Zsil-völgyi bányászok is kis híján elindultak, ugyanakkor a Grand szálló tele volt külföldi tudósítókkal. Scrieciu szerint "a dolog meg volt idejében rendezve a felbujtó csoport által". A március 19/20-as "színdarabnak" a tábornok szerint rendezői nincsenek, szereplői a románok és magyarok, akik nem akartak verekedni, de középen maradtak, a bujtogatók "csak a magyarok!".
Az RTV magyar adásának volt főszerkesztője, Boros Zoltán archívumából készült ötperces Post scriptum – utóirat a véres események áldozatait szólaltatja meg. "Láttuk a valóságot, smink nélkül, hogy az akkori, az államfői sajtóiroda irányítása alatt levő média, a helyi román sajtó hogyan járult hozzá a lincshangulat kialakításához, és azt is, hogy hogyan lehet utólag félremagyarázni a történteket" – mondta Boros Zoltán.
Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt
Dr. Kincses Előd ügyvéd Fekete március című könyvének új, bővített kiadását Boris Kálnoky író, újságíró, nemzetközi tudósító (Németország) mutatta be, hangsúlyozva, a 25 évvel ezelőtti tragikus események azért következhettek be, mert a megbukott diktatúra állambiztonsági elitje meg akarta őrizni hatalmát. "A módszerek mindenhol ugyanazok" – hangsúlyozta, hozzátéve, ilyen helyzetben nagyon nehéz helyesen dönteni, Kincses Előd pedig bátorsággal, felelősséggel cselekedett akkor, amikor az emberiség értékeit próbálta megvédeni". Annak kapcsán, hogy a Magyar Köztársaság elnöke kitüntette Kincses Elődöt, Boris Kálnoky felvetette, hogy tulajdonképpen a román köztársaság elnökének kellett volna e gesztust megtennie, hiszen a marosvásárhelyi ügyvéd román állampolgárok életét mentette meg azáltal, hogy megakadályozta az összecsapás kiszélesedését.
Kincses Előd véleményét könyvében fogalmazza meg, elmondása szerint mára már sokkal egyértelműbbé vált számára a bukaresti vezetés felelőssége. "Szó sincs arról, hogy csak helyi szervezés lett volna, mint ahogy egyes történészek hangoztatják. A hadsereg mozgását nem Marosvásárhelyről irányították, hanem a központból. Jogászként továbbra is fenntartom, hogy Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt, és furcsának találom, hogy a jogi szakvéleményemet történészként felülbírálják. Egy bűncselekmény minősítése nem történészi, hanem jogászi feladat" – tette hozzá.
A rendezvény további részében a könyv szerzője a 25 évvel ezelőtti tragikus esemény résztvevőivel beszélgetett, Veress Eszterrel, Hîrsan Viorellel, Körmöczky Zoltánnal, Vali Russuval, Magos Métával, Kincses Elemérrel.
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga emberjogvédő szervezet társelnöke szerint a marosvásárhelyi véres eseményekért ugyanazok a felelősek, akik a decemberi államcsínyért is, akik "hamar át tudták hangolni a jogokért való küzdelmet, mondván, hogy az szeparatizmus, nacionalizmus". "Újra kell nyitni a marosvásárhelyi események dossziéját, megállapítani a bűnösöket, nem szabad megengedni, hogy huszonöt év után is azok legyenek a nyertesek, akik meg akartak osztani minket" – jelentette ki az emberjogvédő.
Antalfi Imola?
Népújság (Marosvásárhely)
Nem történt meg az igazságtétel, sem a felelősségre vonás
"Huszonöt évvel a fekete március után sokkal egyértelműbbé vált számomra a bukaresti vezetés felelőssége, az, hogy nem csak helyi szervezés volt, mint ahogy egyes történészek hangoztatják. A hadsereg mozgását nem Marosvásárhelyről irányították, hanem a központból. Jogászként továbbra is fenntartom, hogy Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt" – nyilatkozta dr. Kincses Előd a marosvásárhelyi fekete március 25. évfordulójára szervezett emlékesten. Smaranda Enache emberjogvédő kijelentette, a marosvásárhelyi események dossziéját újra kell nyitni, a bűnösök felelősségre vonásának meg kell történnie, "hogy huszonöt év után is ne azok legyenek a nyertesek, akik meg akartak osztani minket". Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és Kincses Előd ügyvéd által szervezett rendezvényre csütörtökön este került sor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház zsúfolásig telt nagytermében.
Kilyén László színművész üdvözölte a rendezvényt támogató Magyarország Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága és Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa képviselőit, dr. Zákonyi Botondot, Magyarország romániai nagykövetét, Zsigmond Barna Pál főkonzult, dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzult, Tőkés Lászlót, az EMNT elnökét, Kincses Előd ügyvédet,Sándor Krisztinát, az EMNT ügyvezető elnökét, Zakariás Zoltánt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnökét és az emlékest résztvevőit.
Elsőként Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Európa parlamenti képviselő szólalt fel, felidézve a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi pogrom és a júniusi bukaresti bányászjárás körülményeit, kijelentve: beigazolódott, hogy a megosztás jegyében sikerült a 89-es forradalmat a visszájára fordítani, és egymás ellen ugrasztani mindenkit. "A megosztó politika sikeres volt, a kommunista párt és a szekuritáté állt a háttérben, bár a titkosszolgálat későbbi vezetője, Ioan Talpes egyenesen a Magyarországról beszivárgott irredentákra fogta a márciusi tragikus események kirobbantását" – mondta az EMNT elnöke, hangsúlyozva: sem a marosvásárhelyi fekete március, sem pedig a bukaresti bányászjárás esetében nem történt meg az igazságtétel, sem a felelősségre vonás, márpedig igazságtétel nélkül nem beszélhetünk jogosságról, demokráciáról. Hozzátette, Eduard Hellvignek a SRI élére való kinevezése nem mutat gyökeres szakítást a titkosszolgálat eddigi gyakorlatával. Tőkés László a bányászjárás dossziéjának újranyitását apró elégtételnek, a Temesvári kiáltványt ma is időszerűnek nevezte, és köszönetet mondott mindazoknak, akik "kiálltak a pástra", akik harcoltak a szabadságért, igazságért, a magyarság jogaiért.
Dr. Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete pozitívumnak nevezte, hogy a fekete március nem ismétlődött meg, majd utalva arra a visszatérő témára, hogy a magyar szélsőségesek az anyaország támogatásával eszkalálták 90 márciusában az eseményeket, hangsúlyozta, Magyarországnak nem lehetett és nem lehet érdeke semmilyen konfliktus kirobbantása, semmilyen ártó szándéka nem volt. A diplomata úgy vélte, a 90-es márciusi események legnagyobb vesztesége, legszomorúbb kifejlete, hogy Marosvásárhelyről és környékéről nagyon sok magyar elhagyta az országot, ugyanakkor hangsúlyozta, az események kapcsán elkezdődött tényfeltáró hullám nyomán "van egyfajta tisztuló képe a 89- es télnek és a 90-es tavasznak". "Fontos, hogy a román társadalom tisztán lásson a közelmúltjáról, hiszen ez oldaná a magyarsággal szembeni álláspontját" – tette hozzá Zákonyi Botond.
"Az utat keressük Európába"
Az emlékest a Fehér januártól a fekete márciusig című 34 perces dokumentumfilm- összeállítás vetítésével folytatódott. A képsorokon megelevenedett az 1990. január 20-i nagygyűlés, a feszültségterhes hangulatban az igazság kiderítésének fontosságát hangsúlyozó Kincses Előd, a január 30-án a Bolyai líceumban tartott megbeszélés, amelyen az ügyvéd elvi döntést sürget a tanintézet magyar iskolává alakításával kapcsolatosan, álláspontja szerint erre a tanév végén kellene sort keríteni. A február 9-i képsorok váltják egymást, látható a prefektúra előtti tömeg, majd amint Ioan Frandes őrnagy az oktatási tárca félretájékoztatásával vádolja Kincsest. Sütő András szavai, "az utat keressük Európába", ma is időszerűek. Pillanatokkal később már csak a döbbenetet érezzük a március 19-ét követő, RMDSZ- székház elleni román támadás során súlyosan sérült írót látva kórházi ágyon. A március 20-i megrázó eseményeket felidéző képsorokon láthatjuk az erőszakmentes jogkövetelésre bátorító Léstyán Ferenc római katolikus lelkészt, a megbékélésre, az egymás iránti bizalomra, az egyes szélsőségesek által előidézett fasiszta pogromhangulatban is civilizált viselkedésre, önmérsékletre biztató Kincses Elődöt. A Ion Scrieciu tábornok sajátos igazsága címmel vetített interjú világossá teszi, hogy a hatalom képviselője mennyire ferdítve, bizonytalanul, ellentmondásosan, megtévesztően beszélt a "tényekről". Válaszaiból kiderül, Király Károlyt Bukarestbe hívták, hogy "ne uszítson Marosvásárhelyen", az "uszítók az RMDSZ vezetői voltak", "de talán az RMDSZ meg sem volt alakulva", hogy Vranceából és Suceaváról félezer román állt indulásra készen, megvédeni a marosvásárhelyi románságot, és a Zsil-völgyi bányászok is kis híján elindultak, ugyanakkor a Grand szálló tele volt külföldi tudósítókkal. Scrieciu szerint "a dolog meg volt idejében rendezve a felbujtó csoport által". A március 19/20-as "színdarabnak" a tábornok szerint rendezői nincsenek, szereplői a románok és magyarok, akik nem akartak verekedni, de középen maradtak, a bujtogatók "csak a magyarok!".
Az RTV magyar adásának volt főszerkesztője, Boros Zoltán archívumából készült ötperces Post scriptum – utóirat a véres események áldozatait szólaltatja meg. "Láttuk a valóságot, smink nélkül, hogy az akkori, az államfői sajtóiroda irányítása alatt levő média, a helyi román sajtó hogyan járult hozzá a lincshangulat kialakításához, és azt is, hogy hogyan lehet utólag félremagyarázni a történteket" – mondta Boros Zoltán.
Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt
Dr. Kincses Előd ügyvéd Fekete március című könyvének új, bővített kiadását Boris Kálnoky író, újságíró, nemzetközi tudósító (Németország) mutatta be, hangsúlyozva, a 25 évvel ezelőtti tragikus események azért következhettek be, mert a megbukott diktatúra állambiztonsági elitje meg akarta őrizni hatalmát. "A módszerek mindenhol ugyanazok" – hangsúlyozta, hozzátéve, ilyen helyzetben nagyon nehéz helyesen dönteni, Kincses Előd pedig bátorsággal, felelősséggel cselekedett akkor, amikor az emberiség értékeit próbálta megvédeni". Annak kapcsán, hogy a Magyar Köztársaság elnöke kitüntette Kincses Elődöt, Boris Kálnoky felvetette, hogy tulajdonképpen a román köztársaság elnökének kellett volna e gesztust megtennie, hiszen a marosvásárhelyi ügyvéd román állampolgárok életét mentette meg azáltal, hogy megakadályozta az összecsapás kiszélesedését.
Kincses Előd véleményét könyvében fogalmazza meg, elmondása szerint mára már sokkal egyértelműbbé vált számára a bukaresti vezetés felelőssége. "Szó sincs arról, hogy csak helyi szervezés lett volna, mint ahogy egyes történészek hangoztatják. A hadsereg mozgását nem Marosvásárhelyről irányították, hanem a központból. Jogászként továbbra is fenntartom, hogy Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt, és furcsának találom, hogy a jogi szakvéleményemet történészként felülbírálják. Egy bűncselekmény minősítése nem történészi, hanem jogászi feladat" – tette hozzá.
A rendezvény további részében a könyv szerzője a 25 évvel ezelőtti tragikus esemény résztvevőivel beszélgetett, Veress Eszterrel, Hîrsan Viorellel, Körmöczky Zoltánnal, Vali Russuval, Magos Métával, Kincses Elemérrel.
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga emberjogvédő szervezet társelnöke szerint a marosvásárhelyi véres eseményekért ugyanazok a felelősek, akik a decemberi államcsínyért is, akik "hamar át tudták hangolni a jogokért való küzdelmet, mondván, hogy az szeparatizmus, nacionalizmus". "Újra kell nyitni a marosvásárhelyi események dossziéját, megállapítani a bűnösöket, nem szabad megengedni, hogy huszonöt év után is azok legyenek a nyertesek, akik meg akartak osztani minket" – jelentette ki az emberjogvédő.
Antalfi Imola?
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 8.
Tíz bemutató, százhetven előadás
Évadzárás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
"Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással" – nyilatkozta Gáspárik Attila a Múzsa című kulturális mellékletünk június hatodikán megjelent lapszámában. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának szavait tükrözi az a közlemény is, amelyet a vásárhelyi intézmény vezetősége küldött el nekünk: az évadzáró, pontokba szedett statisztika a Tompa Miklós Társulat idei, immár hetvenedik évadában elért eredményeket összegzi. Eszerint újabb szakmai és közönségsikerekben gazdag évadot zárt a marosvásárhelyi társulat. Egy mondatban összegezve ez tíz bemutatót, százhetven előadást, közel negyvenezer nézőt, valamint számos díjat és fesztiválszereplést takar.
Idén Tadeusz Bradecki, a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház művészeti vezetője, az oroszországi Tufan Imamutdinov, a Magyarországról érkezett Vidovszky György, Radu Afrim Bukarestből, Albu István Kolozsvárról, valamint Harsányi Zsolt, Kincses Elemér, Gáspárik Attila és Keresztes Attila rendezte Marosvásárhelyen a Tompa Miklós Társulat előadásait. Amit színpadra vittek: egy klasszikus Shakespeare-darabot (Szeget szeggel), egy Nobel-díjas író híres történelmi drámáját (Caligula), az egyik legolvasottabb magyar ifjúsági regényt (A Pál utcai fiúk), minden idők egyik legnépszerűbb magyar filmjét (Mágnás Miska), Dosztojevszkij egyik örök érvényű alkotását (Karamazovok), Bartis Attila, marosvásárhelyi származású író legismertebb regényét (A nyugalom), egy darabot a kisebbségek kisebbségéről (Szálkák), azt a művet, amely annak idején kikezdte az egyházat (Tartuffe), valamint két ősbemutatót felolvasószínház formájában (Molter Károly Tankját és Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című darabját).
A 2014-2015-ös évadban vendégelőadóként érkezett Marosvásárhelyre a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett Haumann Péter, Bogdán Zsolt színművész, Szalóki Ágnes előadóművész, Kulka János Kossuth- díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Kolozsvári Magyar Opera, A. G. Weinberger és meghívottjai, Berecz András mesemondó, Kovács András Ferenc költő, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Földes László (Hobo), a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház, a Magyar Állami Népi Együttes, a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetem, a Közép- Európa Táncszínház, az András Lóránt Társulat, a Szegedi Kortárs Balett, a Groundfloor Group, a Maros Művészegyüttes, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház.
A Tompa Miklós Társulat ebben az évadban hét fesztiválon vendégszerepelt és további három kiszálláson vett részt: jelen volt a csíkszeredai VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon, az Országos Színházi Találkozón (FNT) Bukarestben, a tiszaújvárosi Határon Túli Színházak Fesztiválján, a IX. Deszka Fesztiválon Debrecenben, az aradi Új Színház Nemzetközi Fesztiválon, a XXII. Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján, valamint szerepelt a budapesti Thália Színházban, a kézdivásárhelyi Városi Színházban és a lengyelországi Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színházban.
Ami az idén elnyert díjakat illeti, a legjobb női mellékszereplőnek járó UNITER-díj mellett (Berekméri Katalin) a társulat a legjobb előadásnak járó nagydíjjal (A nyugalom), a legjobb rendezésnek (Radu Afrim), valamint a legjobb színésznőnek járó díjjal (B. Fülöp Erzsébet) és az Árkosi Művelődési Központ különdíjával is gazdagodott az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon; a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján a Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját (Galló Ernő), továbbá az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által adományozott Kovács György-díjat (László Csaba) is a társulat színművészei kapták. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a marosvásárhelyi városi tanács által adományozott Pro Cultura kiválósági díjat is megkapta idén.
A Tompa Mikós Társulat, hagyományaihoz híven, ebben az évadban is megünnepelte a magyar dráma napját, a magyar népmese napját, a színházi világnapot, a magyar kultúra napját és a magyar költészet napját. Társszervezőként részt vett a 20. Nemzetközi Könyvvásár és a Múzeumok éjszakájának szervezésében, valamint teret biztosított a Bookfest nevű rendezvénynek.
A társulat vezetősége nem kívánta elhanyagolni a fiatalokkal együtt végzett munkát sem. Elsősorban nekik és róluk szólt A Pál utcai fiúk című előadás, ezenkívül többek között angyalváró játszóházzal, Bertóti Johanna gyermeknapi koncertjével és közönségtalálkozókkal várta a tanulókat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az Iskola másként rendezvénysorozat alatt közel négyezer-ötszáz diák fordult meg az intézményben.
A jövő évi tervekkel, az ősszel újrakezdődő munkával kapcsolatosan pedig közölték: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház augusztus 17-én kezdi meg a bérletek árusítását a 2015/2016-os évadra. A Tompa Miklós Társulat hetvenegyedik évadának első bemutatójára októberben kerül sor: Sorin Militaru rendező Alfred Jarry egyik darabját viszi majd a vásárhelyi nemzeti színpadára.
(knb.)
Népújság (Marosvásárhely)
Évadzárás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
"Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással" – nyilatkozta Gáspárik Attila a Múzsa című kulturális mellékletünk június hatodikán megjelent lapszámában. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának szavait tükrözi az a közlemény is, amelyet a vásárhelyi intézmény vezetősége küldött el nekünk: az évadzáró, pontokba szedett statisztika a Tompa Miklós Társulat idei, immár hetvenedik évadában elért eredményeket összegzi. Eszerint újabb szakmai és közönségsikerekben gazdag évadot zárt a marosvásárhelyi társulat. Egy mondatban összegezve ez tíz bemutatót, százhetven előadást, közel negyvenezer nézőt, valamint számos díjat és fesztiválszereplést takar.
Idén Tadeusz Bradecki, a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház művészeti vezetője, az oroszországi Tufan Imamutdinov, a Magyarországról érkezett Vidovszky György, Radu Afrim Bukarestből, Albu István Kolozsvárról, valamint Harsányi Zsolt, Kincses Elemér, Gáspárik Attila és Keresztes Attila rendezte Marosvásárhelyen a Tompa Miklós Társulat előadásait. Amit színpadra vittek: egy klasszikus Shakespeare-darabot (Szeget szeggel), egy Nobel-díjas író híres történelmi drámáját (Caligula), az egyik legolvasottabb magyar ifjúsági regényt (A Pál utcai fiúk), minden idők egyik legnépszerűbb magyar filmjét (Mágnás Miska), Dosztojevszkij egyik örök érvényű alkotását (Karamazovok), Bartis Attila, marosvásárhelyi származású író legismertebb regényét (A nyugalom), egy darabot a kisebbségek kisebbségéről (Szálkák), azt a művet, amely annak idején kikezdte az egyházat (Tartuffe), valamint két ősbemutatót felolvasószínház formájában (Molter Károly Tankját és Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című darabját).
A 2014-2015-ös évadban vendégelőadóként érkezett Marosvásárhelyre a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett Haumann Péter, Bogdán Zsolt színművész, Szalóki Ágnes előadóművész, Kulka János Kossuth- díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Kolozsvári Magyar Opera, A. G. Weinberger és meghívottjai, Berecz András mesemondó, Kovács András Ferenc költő, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Földes László (Hobo), a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház, a Magyar Állami Népi Együttes, a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetem, a Közép- Európa Táncszínház, az András Lóránt Társulat, a Szegedi Kortárs Balett, a Groundfloor Group, a Maros Művészegyüttes, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház.
A Tompa Miklós Társulat ebben az évadban hét fesztiválon vendégszerepelt és további három kiszálláson vett részt: jelen volt a csíkszeredai VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon, az Országos Színházi Találkozón (FNT) Bukarestben, a tiszaújvárosi Határon Túli Színházak Fesztiválján, a IX. Deszka Fesztiválon Debrecenben, az aradi Új Színház Nemzetközi Fesztiválon, a XXII. Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján, valamint szerepelt a budapesti Thália Színházban, a kézdivásárhelyi Városi Színházban és a lengyelországi Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színházban.
Ami az idén elnyert díjakat illeti, a legjobb női mellékszereplőnek járó UNITER-díj mellett (Berekméri Katalin) a társulat a legjobb előadásnak járó nagydíjjal (A nyugalom), a legjobb rendezésnek (Radu Afrim), valamint a legjobb színésznőnek járó díjjal (B. Fülöp Erzsébet) és az Árkosi Művelődési Központ különdíjával is gazdagodott az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon; a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján a Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját (Galló Ernő), továbbá az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által adományozott Kovács György-díjat (László Csaba) is a társulat színművészei kapták. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a marosvásárhelyi városi tanács által adományozott Pro Cultura kiválósági díjat is megkapta idén.
A Tompa Mikós Társulat, hagyományaihoz híven, ebben az évadban is megünnepelte a magyar dráma napját, a magyar népmese napját, a színházi világnapot, a magyar kultúra napját és a magyar költészet napját. Társszervezőként részt vett a 20. Nemzetközi Könyvvásár és a Múzeumok éjszakájának szervezésében, valamint teret biztosított a Bookfest nevű rendezvénynek.
A társulat vezetősége nem kívánta elhanyagolni a fiatalokkal együtt végzett munkát sem. Elsősorban nekik és róluk szólt A Pál utcai fiúk című előadás, ezenkívül többek között angyalváró játszóházzal, Bertóti Johanna gyermeknapi koncertjével és közönségtalálkozókkal várta a tanulókat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az Iskola másként rendezvénysorozat alatt közel négyezer-ötszáz diák fordult meg az intézményben.
A jövő évi tervekkel, az ősszel újrakezdődő munkával kapcsolatosan pedig közölték: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház augusztus 17-én kezdi meg a bérletek árusítását a 2015/2016-os évadra. A Tompa Miklós Társulat hetvenegyedik évadának első bemutatójára októberben kerül sor: Sorin Militaru rendező Alfred Jarry egyik darabját viszi majd a vásárhelyi nemzeti színpadára.
(knb.)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 18.
Dr. Kovács Levente paradigmái
25 + 25 + 25 = 25
Egy közismert söröző teraszán ülünk a Tanár úrral, és számolunk: 25 + 25 + 25. Még nem adjuk össze. Nincs végeredmény. De a felosztás jó. Olyan, mint egy nagy habos torta, amit születésnapon négyfelé vág az ünnepelt. Hármat elfogyasztunk közösen. Beleharapunk. Milyen az íze az első szeletnek? – kérdem a Mestert.
– Az első szelet az első 25 év, amíg kijártam az iskolát és az egyetemet. Azután következett az az időszak, amikor a Marosvásárhelyi Diákház színjátszó csoportjával foglalkoztam. A második, amikor eljutottam oda, hogy 25 éves koromban megrendezhettem az első darabomat a színművészeti főiskola Stúdió termében. Ez a szakasz a magánéletemben is jelentős. Akkor született a fiam, s akkor találtam rá harmadik feleségemre, Katira, aki mind a mai napig társam, és velem volt a szakmai és magánéleti harcaimban. A harmadik? 50 éves koromban, 1990-ben a Színművészeti Egyetem magyar tagozatának tanszékvezetője lettem. Ekkor alakult újra az oktatás. A '90-es évektől kezdődően én feleltem a színészképzés metodikájáért, az oktatási intézmény átszervezéséért. Akkor indult az új nagy létszámú évfolyam, olyan nyomorúságos évek után, amikor négy, három, majd végül egy-két végzős hallgatónk volt. Ez a 25 év begyűjtötte a termést, azt a tapasztalatot, ami felhalmozódott az egyetem vezetése alatt azokban a pályázatokban, amelyek az egyetem gyarapodását segítették.
– Maradjunk a hármas felosztásnál. Egy ember életét meghatározzák a találkozások, a helyszínek, a történetek...
– Az első 25 év két meghatározó korszaka a gyerekkorom (a 7 – 15 éves kor közötti időszak) volt, amikor sokat betegeskedtem. Az ágyon ülve rengeteget olvastam, s így már abban a zsenge korban 4-5 évvel megelőztem gondolkodásban, tájékozottságban, olvasottságban kortársaimat. Ez mind a mai napig meghatározta az életemet. A másik az egyetemi diákévek helyszíne, Kolozsvár volt. Olyan időszakban jártam a Bolyai egyetemre – mert akkor még megvolt –, amikor a kincses várost különleges hangulat, szellemiség jellemezte. Az egyetem szellemi légköre nagy hatással volt rám. A tanárok közül Szigeti József, Csehi Gyula, az idősebb kollégák közül Szilágyi Domokos, Kántor Lajos voltak rám hatással, olyanok, akiknek nemcsak a gondolkodásmódja, hanem az életsorsa is példaértékű volt. Csoporttársaim között is olyanok voltak, akik azóta sokra vitték: írók, költők. Egy egész életre való szellemi útravalót kaptam a kolozsvári egyetemről. Ami a találkozásokat illeti, gyerekkorban sok benyomás ért. A családom egy része a kommunizmushoz fűződött az orosz hadifogság miatt, a másik fele pedig a Nyugat, a kapitalizmus felé irányult az amerikai hadifogság hatására. Nagy ideológiai viták voltak a családban, amelynek én is tanúja voltam. Például már 10 évesen tudtam, hogy mi a helyzet a kurdokkal, kik a szunniták és a síiták. De az örök város Marosvásárhely maradt. A kolozsvári öt évet leszámítva én vásárhelyi vagyok, voltam és az is maradok. Vásárhely a világ igazi közepe. Ezzel, igaz, nem mindenki ért egyet az utóbbi időszakban, de én már ilyen romlott maradok...
– A második 25?
– Ez az időszak jórészt a diákszínjátszó csoporté. Az a munka, amit ott végeztem, a haladó szellemiséget, az akkori avantgárdot jelentette. A diákszínjátszó mozgalomnak voltam az elkötelezettje, azzal foglalkoztam a legtöbbet. A korabeli kultúrpolitika lehetővé tette egy darabig, hogy a színházi fesztiválok révén a műkedvelő színjátszás csúcsteljesítményei beolvadtak a hivatásos szakma világába. Ezáltal vált lehetővé, hogy a román szakmai elit is a diákszínjátszó csoport által színre vitt előadásaim által ismert meg. Így kerültem kapcsolatban akkori hírneves román rendezőkkel és színházi emberekkel, köztük Ion Cojarral, Gelu Colceaggal, Irina Petrescuval vagy Harag Györggyel, aki az egész csoportot leszerződtette Madách darabjába, Az ember tragédiájába. Úgy éreztem, olyan útra léptem, ami egy kicsit más volt, mint a színházakban dolgozni, és ezt jól fogadták szakmai téren is. Egyes előadásoknak, mint a Luzitán szörny, a Tiszta földet vagy a Mahagonny igazi rockfesztiválokra emlékeztető hangulata volt. Tömegeket vonzottak a nézőtérre, és a szakmai kritikák is borsot törtek a hivatásos színházak orra alá. Akkor a diákszínjátszás és a Stúdió színház repertoárjával megelőzte a hivatásos színházakat. Olyan dolgokat lehetett játszani, amelyekre csak később figyelt fel a szakma, és némiképp ki lehetett cselezni a hatóságokat is. Igaz, később voltak letiltások, kerékbe tört életek, de mindenesetre ebben az időszakban a fiatalság a szellemi frissességért járt előadásainkra vagy az ezt követő beszélgetésekre a Hargita vendéglőben. Visszagondolva erre az időszakra, talán azért voltunk érdekesebbek a hivatásos színházi produkcióknál, mert az általunk színre vitt előadások rólunk szóltak, a fiatalság életérzéseit fejezték ki. Arra vigyáztunk, hogy sose rugaszkodjunk el a valóságtól, és ne szálljon a fejünkbe a dicsőség. Pedig rendkívül jó színjátszók jártak hozzánk, de 90%-uknak eszébe sem jutott, hogy színész legyen, és ezért is felszabadultan játszhattak. A Mahagonny című előadásunkat egy fesztiválon, amelyre a színiakadémia is benevezett egy Aurel Baranga- előadással, a bukaresti akadémia tanára az intézet produkciójának vélte, és megdicsérte a színészképzésünket, szemben a műkedvelőnek vélt színis előadással. S olyanról is tudok mesélni, amikor egy előadásunkat letiltották az egyik fesztiválról, és azért, hogy jelen legyünk, összeültünk pénteken délután, és hétfő reggelig egy új produkciót állítottunk össze, amivel a fesztiválra mehettünk. Azok voltak a szép idők...
– A harmadik 25?
– Nagyon sokat tanultam az előző 25 évben. A diákszínjátszó csoportban sokkal szabadabban tudtam dolgozni, és ott alakítottam ki az improvizáció módszertanát. Később, amikor a 90-es években elindult az első bővített létszámú – a későbbi aranyosztály –, akkor az egyetemen hasznosíthattam, továbbfejleszthettem azokat a gyakorlatokat, amelyeket a diákszínjátszó csoportban alkalmaztam. Majd a későbbiekben következtek azok a találkozók, amelyeknek köszönhetően mi is bekapcsolódhattunk az európai színészmesterség-oktatás vérkeringésébe. Ennek eredményeként dolgozhatta ki Kovács Kati, aki a diákcsoportban is munkatársam volt, az improvizáció tudományos módszertanát.
A diákszínjátszó csoportban zenés előadásokat is színre vittünk, olyan elismert zeneszerzőkkel, zenészekkel dolgoztunk, mint Sárosi Endre, Elekes Csaba, Szőcs János, Sólyom Sándor, akiknek sikerült a zenés előadások kollektív hangulatát megteremteniük, amelyekben a korszerű zene ritmusa, belső energiája odafejlődött, hogy zenével, tánccal fejeztünk ki bizonyos érzelmeket, gondolatokat. Ezeket átvittem az egyetemre is, ahol Hencz Józseffel együtt a főiskolán megrendezhettünk olyan nagy musicaleket, mint a My Fair Lady, a Cabaret vagy a Chicago. Majd később az intézet zene-, táncprofilját is megalakítottuk. Ezzel Bukarestben sem foglalkoztak. És ott volt az egyéni műsorok menedzselése is. Tehát a diákszínjátszás termékeny időszaka nagy hatással volt színészpedagógiai pályámra. Persze rendezőként más forrásokból is "táplálkoztam". Kilenc évig voltam az asszisztense az öreg Tompának, dolgoztam Harag Györggyel is. Új színházi nyelvezettel is kísérleteztem. Voltak programjaim. Öt Brecht-darabot rendeztem, aztán következett az "elvágott dramaturgiai köldökzsinór" összefűzése. Elővettem a kommunizmus idején tilos, elfelejtésre ítélt magyar szerzőket: Szomory Dezsőt, Szép Ernőt, Füst Milánt, Molnár Ferencet és másokat. Az 1980-as években rendezőhiány volt. Tompa Gábor, Kincses Elemér, Parászka Miklós és én rendeztünk az erdélyi magyar színházakban. Ez nehéz időszak volt. Emlékszem arra, amikor próbáltam Szatmárnémetiben, majd onnan "le kellett ugornom" Sepsiszentgyörgyre darabfelújításra, aztán onnan vissza a zsúfolásig telt vagonokban. Dolgoztunk -12 fokos színpadon, ahol a színésznő kezére fagyott a mikrofon, s öltöttünk bundát laza hippi jelmez helyett a fűtetlen téli gyergyószentmiklósi teremben. Olyan hőskor volt ez az 1960 – 1980-as évek közötti, amikor az ideológiai vizionálások kényszere mellett ráadásul a színházak önellátók kellett legyenek. Ilyen körülmények között olyan előadásokat is színre vittünk, amelyekkel 150-200-szor is színpadra léptünk. Az emlékek kávéházának a főpróbája december 26-án volt. A színház köré rendőrkordont húztak, mert mindenki be akart jönni a 600 férőhelyes terembe, ahova úgy is 800-an zsúfolódtak be. A nyilvános főpróba bevételéből kihoztuk a román tagozat egyhavi fizetésalapját. Az előadást 172-szer játszottuk. Nehéz ma már kiemelnem egy előadást a több mint 180 rendezésem közül. A nagy kiugrás 1976-ban volt, amikor a főiskolán színre vittük az Egy fő az egy fő című Brecht-darabot. Aztán jött – szintén a főiskolán – a Szürke délután, a Káin és Ábel, amellyel a sepsiszentgyörgyi kollokviumon két díjat is nyertünk. Megemlíthetném a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabot, amelyet a Stúdióban 50-szer, a Sepsiszentgyörgyön rendezett változatot 100 alkalommal játszottuk el. A marosvásárhelyi színházban volt egy feledhetetlen trió: Az emlékek kávéháza, a Lila ákác és a Kakuk Marci, amelyek összesen több mint 500-szor kerültek közönség elé, és a szakmai siker is jelentős volt. Legnagyobb szakmai sikeremet Nádas Péter Találkozás című darabjával értem el. A kolozsvári rendezéseim közül Paul Foster I. Erzsébetére, Sepsiszentgyörgyön még Csehov Három nővérére, Szatmáron ugyancsak Csehov Platonovjára és Zágoni Hippolyt, a lakáj című darabjára emlékezem szívesen. A diákszínjátszó csoporttal pedig a Luzitán szörny, a Tiszta föld és a Mahagonny volt az abszolút csúcs. Az utóbbi időben pedig az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban színre vitt Az emberke tragédiája felnőttelőadásba lophattam be mindazt, amit annak idején a színjátszó csoporttal is kikísérletezgettem. S talán premierként árulom el, hogy rendeztem egy játékfilmet is, aminek a címe Imola mosolya volt. Ezt Huszár Ilona, a producer úgy elvitte Magyarországra, hogy azóta sem kapja a kazettát. Ez tanulságos és érdekes szakmai kísérlet volt.
– A következő 25?
– A színház életcél, hivatás és hobbi is egyben. Az első 25 évben életcél, aztán hivatás lett, most hobbi. Hobbiból dolgozom együtt a Hahota színtársulattal. Nagyon kedves, alázatos és összetartó társaság, akiknek hihetetlen közönségsikerük van, és én ezt nagyon élvezem. Közben írogatok. Már 15 éves koromban írtam novellákat és két regényt is. Az egyikért most "megbűnhődnék", mert egy olyan iszlám államról szól, amelyet arab terroristák hoztak létre. Egyik álmom volt, hogy Kelet- és Szahara-kutató legyek, aztán ebből csak egy tinédzserkori regény lett. De így, 75 évesen meg akarom ajándékozni magam egy regénnyel, amelyet a napokban fejezek be. A története a '60-as évekről szól. Azt hittük, hogy ez a korszak egy történelmi mélypont, de tulajdonképpen csak ezután kezdődtek az igazi megpróbáltatások, mert jött a Ceausescu-féle "arany-korszak". Tulajdonképpen a művészet és politika összefonódásáról szól a regény, amelynek munkacíme: És akkor jött az aranykor, vagy Honduras messze van... Aztán van egy paranormális élményem is, amiből lehet, hogy valamikor sci-fi regény lesz. Ha megérem. A személyazonossági igazolványom 2065-ben jár le. Elgondoltam, milyen jó kabaréjelenet lenne, ha miután lejár, beállítanék a lakosság-nyilvántartóba, hogy cseréljék ki. Ez igen varázslatos esemény lenne, mert jelenleg én vagyok a marosvásárhelyi Gyűrűk ura, ugyanis a kiváló kardiológus Benedek Imre barátom kilenc sztenttel stafírozta a szívemet.
– Lehetett volna más 75?
– Nem. Elég jó labdaérzékem volt. Kiváló labdarúgókapus voltam 12 éves koromig, aztán, miután megbetegedtem, nem mertem többet vetődni. A 46-os lábammal, csavarosan a pálya bal széléről jobb lábbal íveltem be a labdát, mint Czibor az Aranycsapatból... Mégsem lettem focista. Nagyon érdekelt a földrajz, az utazások, a műépítészet és a zene. Hét évig tanultam zongorázni. Ma is felfedezem, ha hamisan szól a dal, de nem tudom reprodukálni a zenét. A sors iróniája, hogy én rendeztem először a Stúdióban zenés darabokat. Az irodalom, az írás mindig jelen volt az életemben. 10 éves koromban saját darabomat mutatták be egy pionírünnepségen. 15 évesen kabarét írtam, amit előadtunk az osztályban. Édesapám orvost akart "csinálni" belőlem, de meglepetésére nem az lettem. Igaz, doktor vagyok. Emlékszem, egy hétfő reggel cseng a telefonunk, egy hölgy van a vonal másik végén, megkérdi: dr. Kovács Leventével beszél? Miután válaszoltam, elmondta, meghívnak a Duna televízióba egy élő beszélgetésbe, fizetik az utat és némi honoráriumot is. Mi a beszélgetés témája? – kérdeztem. Az otthon szülés – jött a válasz. Kiderült, egy címtárban bukkant a nevemre, ahol úgy szerepeltem: doktor Kovács Levente. Nem mentem Budapestre. Utólag megbántam. Ez is kabaréba illő jelenet lett volna, ha elbeszélgetek a témáról, s majd a végén elmondom: színházművészetben vagyok doktor. Ha még egy felkérés jön, elvállalom. De csak a móka kedvéért...
A beszélgetés dr. Kovács Levente közelgő 75. születésnapja alkalmából készült. Az interjú (idő)beosztása a véletlen műve. Az élet rendezte...
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
25 + 25 + 25 = 25
Egy közismert söröző teraszán ülünk a Tanár úrral, és számolunk: 25 + 25 + 25. Még nem adjuk össze. Nincs végeredmény. De a felosztás jó. Olyan, mint egy nagy habos torta, amit születésnapon négyfelé vág az ünnepelt. Hármat elfogyasztunk közösen. Beleharapunk. Milyen az íze az első szeletnek? – kérdem a Mestert.
– Az első szelet az első 25 év, amíg kijártam az iskolát és az egyetemet. Azután következett az az időszak, amikor a Marosvásárhelyi Diákház színjátszó csoportjával foglalkoztam. A második, amikor eljutottam oda, hogy 25 éves koromban megrendezhettem az első darabomat a színművészeti főiskola Stúdió termében. Ez a szakasz a magánéletemben is jelentős. Akkor született a fiam, s akkor találtam rá harmadik feleségemre, Katira, aki mind a mai napig társam, és velem volt a szakmai és magánéleti harcaimban. A harmadik? 50 éves koromban, 1990-ben a Színművészeti Egyetem magyar tagozatának tanszékvezetője lettem. Ekkor alakult újra az oktatás. A '90-es évektől kezdődően én feleltem a színészképzés metodikájáért, az oktatási intézmény átszervezéséért. Akkor indult az új nagy létszámú évfolyam, olyan nyomorúságos évek után, amikor négy, három, majd végül egy-két végzős hallgatónk volt. Ez a 25 év begyűjtötte a termést, azt a tapasztalatot, ami felhalmozódott az egyetem vezetése alatt azokban a pályázatokban, amelyek az egyetem gyarapodását segítették.
– Maradjunk a hármas felosztásnál. Egy ember életét meghatározzák a találkozások, a helyszínek, a történetek...
– Az első 25 év két meghatározó korszaka a gyerekkorom (a 7 – 15 éves kor közötti időszak) volt, amikor sokat betegeskedtem. Az ágyon ülve rengeteget olvastam, s így már abban a zsenge korban 4-5 évvel megelőztem gondolkodásban, tájékozottságban, olvasottságban kortársaimat. Ez mind a mai napig meghatározta az életemet. A másik az egyetemi diákévek helyszíne, Kolozsvár volt. Olyan időszakban jártam a Bolyai egyetemre – mert akkor még megvolt –, amikor a kincses várost különleges hangulat, szellemiség jellemezte. Az egyetem szellemi légköre nagy hatással volt rám. A tanárok közül Szigeti József, Csehi Gyula, az idősebb kollégák közül Szilágyi Domokos, Kántor Lajos voltak rám hatással, olyanok, akiknek nemcsak a gondolkodásmódja, hanem az életsorsa is példaértékű volt. Csoporttársaim között is olyanok voltak, akik azóta sokra vitték: írók, költők. Egy egész életre való szellemi útravalót kaptam a kolozsvári egyetemről. Ami a találkozásokat illeti, gyerekkorban sok benyomás ért. A családom egy része a kommunizmushoz fűződött az orosz hadifogság miatt, a másik fele pedig a Nyugat, a kapitalizmus felé irányult az amerikai hadifogság hatására. Nagy ideológiai viták voltak a családban, amelynek én is tanúja voltam. Például már 10 évesen tudtam, hogy mi a helyzet a kurdokkal, kik a szunniták és a síiták. De az örök város Marosvásárhely maradt. A kolozsvári öt évet leszámítva én vásárhelyi vagyok, voltam és az is maradok. Vásárhely a világ igazi közepe. Ezzel, igaz, nem mindenki ért egyet az utóbbi időszakban, de én már ilyen romlott maradok...
– A második 25?
– Ez az időszak jórészt a diákszínjátszó csoporté. Az a munka, amit ott végeztem, a haladó szellemiséget, az akkori avantgárdot jelentette. A diákszínjátszó mozgalomnak voltam az elkötelezettje, azzal foglalkoztam a legtöbbet. A korabeli kultúrpolitika lehetővé tette egy darabig, hogy a színházi fesztiválok révén a műkedvelő színjátszás csúcsteljesítményei beolvadtak a hivatásos szakma világába. Ezáltal vált lehetővé, hogy a román szakmai elit is a diákszínjátszó csoport által színre vitt előadásaim által ismert meg. Így kerültem kapcsolatban akkori hírneves román rendezőkkel és színházi emberekkel, köztük Ion Cojarral, Gelu Colceaggal, Irina Petrescuval vagy Harag Györggyel, aki az egész csoportot leszerződtette Madách darabjába, Az ember tragédiájába. Úgy éreztem, olyan útra léptem, ami egy kicsit más volt, mint a színházakban dolgozni, és ezt jól fogadták szakmai téren is. Egyes előadásoknak, mint a Luzitán szörny, a Tiszta földet vagy a Mahagonny igazi rockfesztiválokra emlékeztető hangulata volt. Tömegeket vonzottak a nézőtérre, és a szakmai kritikák is borsot törtek a hivatásos színházak orra alá. Akkor a diákszínjátszás és a Stúdió színház repertoárjával megelőzte a hivatásos színházakat. Olyan dolgokat lehetett játszani, amelyekre csak később figyelt fel a szakma, és némiképp ki lehetett cselezni a hatóságokat is. Igaz, később voltak letiltások, kerékbe tört életek, de mindenesetre ebben az időszakban a fiatalság a szellemi frissességért járt előadásainkra vagy az ezt követő beszélgetésekre a Hargita vendéglőben. Visszagondolva erre az időszakra, talán azért voltunk érdekesebbek a hivatásos színházi produkcióknál, mert az általunk színre vitt előadások rólunk szóltak, a fiatalság életérzéseit fejezték ki. Arra vigyáztunk, hogy sose rugaszkodjunk el a valóságtól, és ne szálljon a fejünkbe a dicsőség. Pedig rendkívül jó színjátszók jártak hozzánk, de 90%-uknak eszébe sem jutott, hogy színész legyen, és ezért is felszabadultan játszhattak. A Mahagonny című előadásunkat egy fesztiválon, amelyre a színiakadémia is benevezett egy Aurel Baranga- előadással, a bukaresti akadémia tanára az intézet produkciójának vélte, és megdicsérte a színészképzésünket, szemben a műkedvelőnek vélt színis előadással. S olyanról is tudok mesélni, amikor egy előadásunkat letiltották az egyik fesztiválról, és azért, hogy jelen legyünk, összeültünk pénteken délután, és hétfő reggelig egy új produkciót állítottunk össze, amivel a fesztiválra mehettünk. Azok voltak a szép idők...
– A harmadik 25?
– Nagyon sokat tanultam az előző 25 évben. A diákszínjátszó csoportban sokkal szabadabban tudtam dolgozni, és ott alakítottam ki az improvizáció módszertanát. Később, amikor a 90-es években elindult az első bővített létszámú – a későbbi aranyosztály –, akkor az egyetemen hasznosíthattam, továbbfejleszthettem azokat a gyakorlatokat, amelyeket a diákszínjátszó csoportban alkalmaztam. Majd a későbbiekben következtek azok a találkozók, amelyeknek köszönhetően mi is bekapcsolódhattunk az európai színészmesterség-oktatás vérkeringésébe. Ennek eredményeként dolgozhatta ki Kovács Kati, aki a diákcsoportban is munkatársam volt, az improvizáció tudományos módszertanát.
A diákszínjátszó csoportban zenés előadásokat is színre vittünk, olyan elismert zeneszerzőkkel, zenészekkel dolgoztunk, mint Sárosi Endre, Elekes Csaba, Szőcs János, Sólyom Sándor, akiknek sikerült a zenés előadások kollektív hangulatát megteremteniük, amelyekben a korszerű zene ritmusa, belső energiája odafejlődött, hogy zenével, tánccal fejeztünk ki bizonyos érzelmeket, gondolatokat. Ezeket átvittem az egyetemre is, ahol Hencz Józseffel együtt a főiskolán megrendezhettünk olyan nagy musicaleket, mint a My Fair Lady, a Cabaret vagy a Chicago. Majd később az intézet zene-, táncprofilját is megalakítottuk. Ezzel Bukarestben sem foglalkoztak. És ott volt az egyéni műsorok menedzselése is. Tehát a diákszínjátszás termékeny időszaka nagy hatással volt színészpedagógiai pályámra. Persze rendezőként más forrásokból is "táplálkoztam". Kilenc évig voltam az asszisztense az öreg Tompának, dolgoztam Harag Györggyel is. Új színházi nyelvezettel is kísérleteztem. Voltak programjaim. Öt Brecht-darabot rendeztem, aztán következett az "elvágott dramaturgiai köldökzsinór" összefűzése. Elővettem a kommunizmus idején tilos, elfelejtésre ítélt magyar szerzőket: Szomory Dezsőt, Szép Ernőt, Füst Milánt, Molnár Ferencet és másokat. Az 1980-as években rendezőhiány volt. Tompa Gábor, Kincses Elemér, Parászka Miklós és én rendeztünk az erdélyi magyar színházakban. Ez nehéz időszak volt. Emlékszem arra, amikor próbáltam Szatmárnémetiben, majd onnan "le kellett ugornom" Sepsiszentgyörgyre darabfelújításra, aztán onnan vissza a zsúfolásig telt vagonokban. Dolgoztunk -12 fokos színpadon, ahol a színésznő kezére fagyott a mikrofon, s öltöttünk bundát laza hippi jelmez helyett a fűtetlen téli gyergyószentmiklósi teremben. Olyan hőskor volt ez az 1960 – 1980-as évek közötti, amikor az ideológiai vizionálások kényszere mellett ráadásul a színházak önellátók kellett legyenek. Ilyen körülmények között olyan előadásokat is színre vittünk, amelyekkel 150-200-szor is színpadra léptünk. Az emlékek kávéházának a főpróbája december 26-án volt. A színház köré rendőrkordont húztak, mert mindenki be akart jönni a 600 férőhelyes terembe, ahova úgy is 800-an zsúfolódtak be. A nyilvános főpróba bevételéből kihoztuk a román tagozat egyhavi fizetésalapját. Az előadást 172-szer játszottuk. Nehéz ma már kiemelnem egy előadást a több mint 180 rendezésem közül. A nagy kiugrás 1976-ban volt, amikor a főiskolán színre vittük az Egy fő az egy fő című Brecht-darabot. Aztán jött – szintén a főiskolán – a Szürke délután, a Káin és Ábel, amellyel a sepsiszentgyörgyi kollokviumon két díjat is nyertünk. Megemlíthetném a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabot, amelyet a Stúdióban 50-szer, a Sepsiszentgyörgyön rendezett változatot 100 alkalommal játszottuk el. A marosvásárhelyi színházban volt egy feledhetetlen trió: Az emlékek kávéháza, a Lila ákác és a Kakuk Marci, amelyek összesen több mint 500-szor kerültek közönség elé, és a szakmai siker is jelentős volt. Legnagyobb szakmai sikeremet Nádas Péter Találkozás című darabjával értem el. A kolozsvári rendezéseim közül Paul Foster I. Erzsébetére, Sepsiszentgyörgyön még Csehov Három nővérére, Szatmáron ugyancsak Csehov Platonovjára és Zágoni Hippolyt, a lakáj című darabjára emlékezem szívesen. A diákszínjátszó csoporttal pedig a Luzitán szörny, a Tiszta föld és a Mahagonny volt az abszolút csúcs. Az utóbbi időben pedig az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban színre vitt Az emberke tragédiája felnőttelőadásba lophattam be mindazt, amit annak idején a színjátszó csoporttal is kikísérletezgettem. S talán premierként árulom el, hogy rendeztem egy játékfilmet is, aminek a címe Imola mosolya volt. Ezt Huszár Ilona, a producer úgy elvitte Magyarországra, hogy azóta sem kapja a kazettát. Ez tanulságos és érdekes szakmai kísérlet volt.
– A következő 25?
– A színház életcél, hivatás és hobbi is egyben. Az első 25 évben életcél, aztán hivatás lett, most hobbi. Hobbiból dolgozom együtt a Hahota színtársulattal. Nagyon kedves, alázatos és összetartó társaság, akiknek hihetetlen közönségsikerük van, és én ezt nagyon élvezem. Közben írogatok. Már 15 éves koromban írtam novellákat és két regényt is. Az egyikért most "megbűnhődnék", mert egy olyan iszlám államról szól, amelyet arab terroristák hoztak létre. Egyik álmom volt, hogy Kelet- és Szahara-kutató legyek, aztán ebből csak egy tinédzserkori regény lett. De így, 75 évesen meg akarom ajándékozni magam egy regénnyel, amelyet a napokban fejezek be. A története a '60-as évekről szól. Azt hittük, hogy ez a korszak egy történelmi mélypont, de tulajdonképpen csak ezután kezdődtek az igazi megpróbáltatások, mert jött a Ceausescu-féle "arany-korszak". Tulajdonképpen a művészet és politika összefonódásáról szól a regény, amelynek munkacíme: És akkor jött az aranykor, vagy Honduras messze van... Aztán van egy paranormális élményem is, amiből lehet, hogy valamikor sci-fi regény lesz. Ha megérem. A személyazonossági igazolványom 2065-ben jár le. Elgondoltam, milyen jó kabaréjelenet lenne, ha miután lejár, beállítanék a lakosság-nyilvántartóba, hogy cseréljék ki. Ez igen varázslatos esemény lenne, mert jelenleg én vagyok a marosvásárhelyi Gyűrűk ura, ugyanis a kiváló kardiológus Benedek Imre barátom kilenc sztenttel stafírozta a szívemet.
– Lehetett volna más 75?
– Nem. Elég jó labdaérzékem volt. Kiváló labdarúgókapus voltam 12 éves koromig, aztán, miután megbetegedtem, nem mertem többet vetődni. A 46-os lábammal, csavarosan a pálya bal széléről jobb lábbal íveltem be a labdát, mint Czibor az Aranycsapatból... Mégsem lettem focista. Nagyon érdekelt a földrajz, az utazások, a műépítészet és a zene. Hét évig tanultam zongorázni. Ma is felfedezem, ha hamisan szól a dal, de nem tudom reprodukálni a zenét. A sors iróniája, hogy én rendeztem először a Stúdióban zenés darabokat. Az irodalom, az írás mindig jelen volt az életemben. 10 éves koromban saját darabomat mutatták be egy pionírünnepségen. 15 évesen kabarét írtam, amit előadtunk az osztályban. Édesapám orvost akart "csinálni" belőlem, de meglepetésére nem az lettem. Igaz, doktor vagyok. Emlékszem, egy hétfő reggel cseng a telefonunk, egy hölgy van a vonal másik végén, megkérdi: dr. Kovács Leventével beszél? Miután válaszoltam, elmondta, meghívnak a Duna televízióba egy élő beszélgetésbe, fizetik az utat és némi honoráriumot is. Mi a beszélgetés témája? – kérdeztem. Az otthon szülés – jött a válasz. Kiderült, egy címtárban bukkant a nevemre, ahol úgy szerepeltem: doktor Kovács Levente. Nem mentem Budapestre. Utólag megbántam. Ez is kabaréba illő jelenet lett volna, ha elbeszélgetek a témáról, s majd a végén elmondom: színházművészetben vagyok doktor. Ha még egy felkérés jön, elvállalom. De csak a móka kedvéért...
A beszélgetés dr. Kovács Levente közelgő 75. születésnapja alkalmából készült. Az interjú (idő)beosztása a véletlen műve. Az élet rendezte...
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 12.
Premierek, turnék és vendégjátékok
Második évadát kezdi a marosvásárhelyi Spectrum Színház
Két bemutatón ugyan már túl van, hivatalosan azonban tegnap, péntek este kezdte évadát a marosvásárhelyi Spectrum Színház. A főtéri magánteátrum második évada különös jelentőséggel bír a társulat számára: az állandósodást, a stabilitást jelképezi. Erről és a várható előadásokról, programtervről csütörtök délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a színház előcsarnokában.
A résztvevőket Jakab Orsolya közönségszervező üdvözölte, majd Török Viola rendező, művészeti vezető vette át a szót. – Második évadunkat kezdjük ezen a hétvégén, nagyon fontos számunkra, hogy a közönség tudjon rólunk, hogy érezze: valóságos színház vagyunk. Nagy reményekkel kezdjük az új évadunkat, holott már két bemutatónkat megtartottuk – igaz, nem Marosvásárhelyen, hanem a mikházi Csűrszínházban: ott adtuk elő júliusban Molière A nők iskolája című vígjátékát, augusztusban pedig a Gogol Egy őrült naplója című elbeszélése alapján írt monodrámát. Jelenleg a harmadik előadásunk próbái zajlanak. Harold Pinter egyik, meglepetésnek szánt drámáját visszük színre Kovács Levente rendezésében – ennek bemutatójára október folyamán kerül sor –, majd Csehov születésének 155. évfordulója alkalmából Matei Visniec Sirály- utángondolását, a Nyina, avagy a kitömött sirályok törékenységéről című darabot visszük ősbemutatóként színpadra novemberben, az én rendezésemben. Decemberben szilveszteri vígjátékkal készülünk, januártól pedig régebbi előadásainkat újítjuk fel, olyanokat, amelyeket eleddig csak a Csűrszínházban játsztunk. A soron következő esztendő nagy újdonságaként a gyerekeket is meg kívánjuk szólítani, ennek érdekében rendezem majd a Tündér Míra című mesedrámát, amelynek erdélyi bemutatójára nálunk kerül sor.
Az évad folyamán több meglepetéssel, újdonsággal is szolgálhatunk. Vendégrendezőként nálunk alkot majd Kovács Levente, Kincses Elemér, Porogi Dorka és Anca Bradu, ami pedig a társulatot illeti, jelenleg hét stabil és öt bedolgozó színészkolléga viszi színre előadásainkat. Színházunk három új, fiatal taggal bővült: Nagy Bea, Sebestyén Hunor és Márton Katinka színművészekkel.
Jakab Orsolya hozzátette, ugyancsak a változatosság jegyében több vendégelőadást is meghívtak Marosvásárhelyre: ez év szeptember 31-én és október elsején Juhász Róza veszprémi színművésznő egy Jászai Mariról szóló egyéni előadással lép fel, folyik továbbá az egyeztetés a budapesti Nemzeti Színházzal is, amelynek igazgatója, Vidnyánszki Attila pár kisebb előadást szeretne elhozni Marosvásárhelyre. Kiszállásokban is gondolkodnak, Erdélyben, Székelyföldön és Magyarországon szeretnék bemutatni előadásaikat. A jövő évben pedig, Szélyes Ferenc színművész ötlete nyomán, egy különleges Őrült naplója-fesztivált terveznek: Gogol műve több színház műsorán is szerepel, a többnapos fesztivál keretében ezen előadásokat hívnák meg egy-egy Spectrum színházbeli vendégszereplésre. – Próbálunk szervezettebben működni, ennek egyik jele az immáron elérhető internetes jegyeladási opciónk. A biletmaster.ro oldalon ezentúl a Spectrum Színház előadásaira is válthatnak jegyet az érdeklődők, természetesen a telefonos jegyrendelés és a helyszínen zajló jegyeladás a továbbiakban is megmarad. Az internetes opció sikerét jelzi, hogy háromnapos jelenlét után már volt online jegyeladásunk. Szeretnénk nyitni a fiatalok és a fiatal családosok irányába, a netes jegyrendelés mellett színházas gyerekprogramokat is tervezünk, amelyekre a Spectrum előcsarnokában kerül majd sor. Elkészült a havi műsortervünk, december végéig látjuk pontosan az évadot, amely sok bemutatót, színes kínálatot tartalmaz, az új előadások mellett olyan, múlt évadbeli sikerdarabokkal, mint a Boszorkány vagy a Szomorú vasárnap.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
Második évadát kezdi a marosvásárhelyi Spectrum Színház
Két bemutatón ugyan már túl van, hivatalosan azonban tegnap, péntek este kezdte évadát a marosvásárhelyi Spectrum Színház. A főtéri magánteátrum második évada különös jelentőséggel bír a társulat számára: az állandósodást, a stabilitást jelképezi. Erről és a várható előadásokról, programtervről csütörtök délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a színház előcsarnokában.
A résztvevőket Jakab Orsolya közönségszervező üdvözölte, majd Török Viola rendező, művészeti vezető vette át a szót. – Második évadunkat kezdjük ezen a hétvégén, nagyon fontos számunkra, hogy a közönség tudjon rólunk, hogy érezze: valóságos színház vagyunk. Nagy reményekkel kezdjük az új évadunkat, holott már két bemutatónkat megtartottuk – igaz, nem Marosvásárhelyen, hanem a mikházi Csűrszínházban: ott adtuk elő júliusban Molière A nők iskolája című vígjátékát, augusztusban pedig a Gogol Egy őrült naplója című elbeszélése alapján írt monodrámát. Jelenleg a harmadik előadásunk próbái zajlanak. Harold Pinter egyik, meglepetésnek szánt drámáját visszük színre Kovács Levente rendezésében – ennek bemutatójára október folyamán kerül sor –, majd Csehov születésének 155. évfordulója alkalmából Matei Visniec Sirály- utángondolását, a Nyina, avagy a kitömött sirályok törékenységéről című darabot visszük ősbemutatóként színpadra novemberben, az én rendezésemben. Decemberben szilveszteri vígjátékkal készülünk, januártól pedig régebbi előadásainkat újítjuk fel, olyanokat, amelyeket eleddig csak a Csűrszínházban játsztunk. A soron következő esztendő nagy újdonságaként a gyerekeket is meg kívánjuk szólítani, ennek érdekében rendezem majd a Tündér Míra című mesedrámát, amelynek erdélyi bemutatójára nálunk kerül sor.
Az évad folyamán több meglepetéssel, újdonsággal is szolgálhatunk. Vendégrendezőként nálunk alkot majd Kovács Levente, Kincses Elemér, Porogi Dorka és Anca Bradu, ami pedig a társulatot illeti, jelenleg hét stabil és öt bedolgozó színészkolléga viszi színre előadásainkat. Színházunk három új, fiatal taggal bővült: Nagy Bea, Sebestyén Hunor és Márton Katinka színművészekkel.
Jakab Orsolya hozzátette, ugyancsak a változatosság jegyében több vendégelőadást is meghívtak Marosvásárhelyre: ez év szeptember 31-én és október elsején Juhász Róza veszprémi színművésznő egy Jászai Mariról szóló egyéni előadással lép fel, folyik továbbá az egyeztetés a budapesti Nemzeti Színházzal is, amelynek igazgatója, Vidnyánszki Attila pár kisebb előadást szeretne elhozni Marosvásárhelyre. Kiszállásokban is gondolkodnak, Erdélyben, Székelyföldön és Magyarországon szeretnék bemutatni előadásaikat. A jövő évben pedig, Szélyes Ferenc színművész ötlete nyomán, egy különleges Őrült naplója-fesztivált terveznek: Gogol műve több színház műsorán is szerepel, a többnapos fesztivál keretében ezen előadásokat hívnák meg egy-egy Spectrum színházbeli vendégszereplésre. – Próbálunk szervezettebben működni, ennek egyik jele az immáron elérhető internetes jegyeladási opciónk. A biletmaster.ro oldalon ezentúl a Spectrum Színház előadásaira is válthatnak jegyet az érdeklődők, természetesen a telefonos jegyrendelés és a helyszínen zajló jegyeladás a továbbiakban is megmarad. Az internetes opció sikerét jelzi, hogy háromnapos jelenlét után már volt online jegyeladásunk. Szeretnénk nyitni a fiatalok és a fiatal családosok irányába, a netes jegyrendelés mellett színházas gyerekprogramokat is tervezünk, amelyekre a Spectrum előcsarnokában kerül majd sor. Elkészült a havi műsortervünk, december végéig látjuk pontosan az évadot, amely sok bemutatót, színes kínálatot tartalmaz, az új előadások mellett olyan, múlt évadbeli sikerdarabokkal, mint a Boszorkány vagy a Szomorú vasárnap.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2016. március 1.
Aki románra fordította Wass Albert művét
Egy kellőképpen nem ismert – és nem értékelt – műfordító, Cornel Câlţea nemsokára betölti a nyolcvanadik életévét. A Marosvásárhelyi Rádió egykori munkatársa volt az, aki ezelőtt tizenhat évvel román nyelvre fordította Wass Albert A funtineli boszorkány című trilógiáját Lângă Scaunul Domnului címmel. Óriási siker volt, ám a köteteket mára már sehol nem lehet megvásárolni.
A hetvenes-nyolcvanas években gyakran futottunk össze a vásárhelyi népi egyetemként tisztelt egyetemi büfében, a „brasszériában”, ahova ő jobbára horgászatról beszélgetni jött, de hogy a sajtós horgászbarátok „sörrentettek”, hát ő is csatlakozott folyékony kenyérrel duhajkodók csapatához. Aztán valamikor a hetvenes évek vége felé a Duna-deltában ütköztünk, a 23-as Mérföld nevű halászfaluban, ahol ő igazi sporthorgászhoz méltóan sátorban lakozott, ellentétben velünk, puhányokkal, akik több-kevésbé komfortos lipován lakásban béreltünk szobát. Soha nem esett szó közöttünk irodalomról, műfordításról még annyira sem. Egyik legjobb barátja, rádiós kollégája, Csifó Jancsi borozgatás közben mondta neki, nyilván tréfálkozva: te Cornel, te egy „demisecui” (félszékely – szerk. megj.) vagy. Így aztán az ezredforduló évében kellemesen lepett meg, amikor arról értesültem, hogy lefordította Wass Albert A funtineli boszorkány trilógiáját. Még inkább meglepett, hogy sokaknak az volt a véleménye: szinte jobb az eredetinél.
Meglátogattam vásárhelyi otthonában a borzonti születésű Cornelt a minap, hogy arról beszélgessünk, mi késztette arra, hogy épp Wass Albertet fordítson. „Tudod, az utóbbi időben néha kihagy az emlékezetem, arra sem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött ez...” – mondta, de Geta asszony, a kedvesen vendégszerető feleség közbevágott: emlékezz csak vissza, Cornel, úgy mondtad akkor, hogy szegény Szekrényi Tibi (a vásárhelyi rádió sajnálatos módon vonatbalesetben elhunyt műszakisa – szerk. megj.) ajánlotta neked a könyvet... S akkor a fordító is észbe kapott: tényleg, így volt...
„Az utóbbi években pedig románul jelent meg A funtineli boszorkány Cornel Câlţea kiváló műfordításában, melyet a román kritikusok elismerőn fogadtak. Szerintük aligha volt még olyan író – beleértve a románokat is –, aki ilyen empátiával jellemezte volna a román embereket. (...) Câlţea nemcsak lefordította, hanem műfordításával interiorizálta is az olvasmányélményt, melyet a szerző nyújtott, hiszen már a címátírás is arra utal, mi volt számára személyesen fontos a regényben: a hazai helyszínek, emberek. Vremea frăguţelor, Pretutindeni brazii vuiesc la fel és Pasărea neagră a címe a trilógia egyes részeinek. A román címátírások ötletesek, egyéniek: „Szamócaérés ideje” a kötet első részének címe (az eredeti magyar cím Az urszubeli lány), a második „A fenyvesek mindenütt egyformán zúgnak” – holott ez a Kunyhó a Komárnyikon lenne, a harmadik pedig maga A funtineli boszorkány – a román fordító ezt »Fekete madár«-nak címezi.” (Balázs Ildikó, PoLísz)
Ismerős helyek
„Nagyon sokat jártam ki a Maros völgyébe, oda, ahol a könyv cselekménye játszódik. Úgy is mondhatnám, ismerem, mint a szobámat. S nem csak ott, az egész Maros völgyét, egészen Gyergyóig jól ismerem, fiatal koromban sokat jártam arra...” – meséli az indítékot, ami arra sarkallta, hogy belevágjon a fordításba. Aztán kiderül, az édesapja állomásfőnök volt Gyergyószentmiklóson, volt alkalma megismerni a hegyek embereit. És nem csak megismerni – megszeretni is őket. Az összes helyet, amit Wass Albert leírt, azt mind ismerhette. „Mind-mind ismertem” – erősíti meg. Arra a kérdésre, hogy miért változtatta meg a könyvek címeit, azt mondta: „Nem emlékszem már, hogy miért. Úgy jött, úgy talált...”
Nagy munka volt
Azt próbáljuk összerakni, mekkora munka is volt a három könyvet lefordítani. Végülis a fordítás, a három kötet összesen 919 oldalt tesz ki (281 395 243 leütés) ami megírni is sok, nemhogy lefordítani, keresni a legjobb, legtalálóbb kifejezéseket. „Látod, már arra sem emlékszem, hogy tulajdonképpen mennyit is dolgoztam vele. Mondjuk, ez nem is csoda, hiszen régen volt, legalább tizenhét-tizennyolc éve. Az biztos, hogy nagy munka volt, de élveztem csinálni. Jól lehetett fordítani. Legalább egy évig tartott...” – mondja el Cornel Câlţea belerévedve a múltba. S ahogy kezdjük bontogatni az emlékeket, kiderül: a nagy időhöz nagy munka kellett. Amikor nekiült dolgozni, csak úgy repültek az órák, a napok, nem volt megállás. Erre jegyzi meg Geta asszony: a könyv megjelenése után a nagy kórházba kellett mennie, műtétre, s Baghiu sebészorvos asztalán a férje munkáját látta. Kérdezte tőle, hogy olvassa-e? Igen, de csak napi tíz oldalanként, hogy tovább tartson, annyira szép – válaszolta amaz.
„A fordító és a lektor (Alexandru Cistelecan) nagy érdeme, hogy visszaadta a mű tartalmát, úgy, ahogy a szerző elképzelte, hogy eltakarja a valóságot szép szavakkal...” (Ioan Judea nyugalmazott ezredes) „... Marosvásárhelyen, a Nemzetközi Könyvvásáron bemutatták az író trilógiája, A Funtineli boszorkány román fordítását (Langă Scaunul Domnului címmel). A regény fordítója Corneliu Câltea. Ion Coja, bukaresti történész-professzor méltatta a kötetet. Elmondta, hogy a könyv íróját Erdélyben halálra ítélték. Marosvásárhelyen van egy utca: Ion Antonescu. Őt is halálra ítélték. Ugyanakkor sok olyan egyént nem ítéltek el, akik tényleg gyilkosok voltak. Sokan közülük a kommunista párt tagjai lettek. A kommunizmus perére többek között azért nem került sor, hogy ez ne derüljön ki. Végül kimondta: Wass Albert tisztességes embernek tűnik a könyv alapján.” (Máthé Éva)
„Volt nagyon sok rossz reakció is, nagyon sokan szidtak engem, amiért lefordítottam, mert hogy Wass Albertet elítélték, de hát már csak ilyen a világ...” – mondja Cornel, akin egyáltalán nem látszik, hogy zavarná ez a körülmény. Ami viszont fölöttébb zavarja, az, hogy egyetlen példánya sincs már a fordításból. És tényleg nincs, magam sem találtam sem könyvesboltban, sem könyvesházakban, s még a világhálón is úgy szerepel a könyvkereskedések honlapjain, hogy elfogyott. „Eltűnt, de hogy hova, hogyan, fel nem tudom fogni, pedig legalább egy példány kellene nekem is belőle” – mondja bosszúsan, közben keresi a másik fordítását, a Niciodată címűt. Kincses Elemér Soha című művét ugyancsak Cornel Câlţea fordította románra, s erről is igen szépen írtak, többek között a craiovai Cuvântul Libertăţii című napilap. Nos, úgy tűnik, valamelyest normalizálódni kezd a helyzet.
Vlasiu mesterrel a házban
Távozáskor még behív a másik szobába, nézzem meg a műgyűjteményét. Egy teljes falat Ion Vlasiu-festmények, fényképek, faragások borítanak. Egyik képen a mestert a mezőbándi vasúti őrház kertjében kapta lencsevégre Cornel. Erre a képre igencsak büszke. Barátok voltak a hírneves szobrásszal. A szemközti fal mellett két kisplasztika, ugyancsak Vlasiu-alkotások. A falon két unokaöccse grafikai munkái több híres vásárhelyi grafikus és festő alkotásai között. Ezeket szeretem, ezek között mindig jól érzem magam – mondja a műfordító, aki idén októberben betölti a nyolcvanat.
Elváláskor megegyeztünk: amennyiben valamelyikünk talál legalább egy példányt a Wass Albert fordításból, értesíti a másikat...
„Emlékezzünk csak vissza, amikor a Lângă Scaunul Domnului címmel, Corneliu Câlţea fordításában 2000-ben megjelent A funtineli boszorkány, a könyv marosvásárhelyi bemutatóján Ion Coja, a magyarok iránti barátsággal nemigen vádolható Vatra-alapító, bukaresti egyetemi tanár egyebek között azt mondta, hogy ilyen szépen, ilyen mély együttérzéssel kevesen írtak a román népről, a Felső-Marosmente havasainak világáról. Nem akármilyen sikere volt a könyvnek; Ratosnya környéki román emberek ma is érdeklődnek, hogy hol, miként lehet megszerezni ezt az olvasnivalót. (...) Mindebből én azt szűröm le, hogy bizonyos román körökben ébredezik némi érdeklődés az erdélyi magyar író művei és személye iránt. Mindenképpen bátorító jelzés, ha nem csupán a politikum sikamlós színterein emlékeznek rá – még mindig mondvacsinált, alaptalan háborús bűnösséget, valótlan románellenességet, antiszemitizmust emlegetve.” (Nagy Pál irodalomtörténész egy, a Krónikában megjelent interjúban)
Bakó Zoltán. Székelyhon.ro
Egy kellőképpen nem ismert – és nem értékelt – műfordító, Cornel Câlţea nemsokára betölti a nyolcvanadik életévét. A Marosvásárhelyi Rádió egykori munkatársa volt az, aki ezelőtt tizenhat évvel román nyelvre fordította Wass Albert A funtineli boszorkány című trilógiáját Lângă Scaunul Domnului címmel. Óriási siker volt, ám a köteteket mára már sehol nem lehet megvásárolni.
A hetvenes-nyolcvanas években gyakran futottunk össze a vásárhelyi népi egyetemként tisztelt egyetemi büfében, a „brasszériában”, ahova ő jobbára horgászatról beszélgetni jött, de hogy a sajtós horgászbarátok „sörrentettek”, hát ő is csatlakozott folyékony kenyérrel duhajkodók csapatához. Aztán valamikor a hetvenes évek vége felé a Duna-deltában ütköztünk, a 23-as Mérföld nevű halászfaluban, ahol ő igazi sporthorgászhoz méltóan sátorban lakozott, ellentétben velünk, puhányokkal, akik több-kevésbé komfortos lipován lakásban béreltünk szobát. Soha nem esett szó közöttünk irodalomról, műfordításról még annyira sem. Egyik legjobb barátja, rádiós kollégája, Csifó Jancsi borozgatás közben mondta neki, nyilván tréfálkozva: te Cornel, te egy „demisecui” (félszékely – szerk. megj.) vagy. Így aztán az ezredforduló évében kellemesen lepett meg, amikor arról értesültem, hogy lefordította Wass Albert A funtineli boszorkány trilógiáját. Még inkább meglepett, hogy sokaknak az volt a véleménye: szinte jobb az eredetinél.
Meglátogattam vásárhelyi otthonában a borzonti születésű Cornelt a minap, hogy arról beszélgessünk, mi késztette arra, hogy épp Wass Albertet fordítson. „Tudod, az utóbbi időben néha kihagy az emlékezetem, arra sem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött ez...” – mondta, de Geta asszony, a kedvesen vendégszerető feleség közbevágott: emlékezz csak vissza, Cornel, úgy mondtad akkor, hogy szegény Szekrényi Tibi (a vásárhelyi rádió sajnálatos módon vonatbalesetben elhunyt műszakisa – szerk. megj.) ajánlotta neked a könyvet... S akkor a fordító is észbe kapott: tényleg, így volt...
„Az utóbbi években pedig románul jelent meg A funtineli boszorkány Cornel Câlţea kiváló műfordításában, melyet a román kritikusok elismerőn fogadtak. Szerintük aligha volt még olyan író – beleértve a románokat is –, aki ilyen empátiával jellemezte volna a román embereket. (...) Câlţea nemcsak lefordította, hanem műfordításával interiorizálta is az olvasmányélményt, melyet a szerző nyújtott, hiszen már a címátírás is arra utal, mi volt számára személyesen fontos a regényben: a hazai helyszínek, emberek. Vremea frăguţelor, Pretutindeni brazii vuiesc la fel és Pasărea neagră a címe a trilógia egyes részeinek. A román címátírások ötletesek, egyéniek: „Szamócaérés ideje” a kötet első részének címe (az eredeti magyar cím Az urszubeli lány), a második „A fenyvesek mindenütt egyformán zúgnak” – holott ez a Kunyhó a Komárnyikon lenne, a harmadik pedig maga A funtineli boszorkány – a román fordító ezt »Fekete madár«-nak címezi.” (Balázs Ildikó, PoLísz)
Ismerős helyek
„Nagyon sokat jártam ki a Maros völgyébe, oda, ahol a könyv cselekménye játszódik. Úgy is mondhatnám, ismerem, mint a szobámat. S nem csak ott, az egész Maros völgyét, egészen Gyergyóig jól ismerem, fiatal koromban sokat jártam arra...” – meséli az indítékot, ami arra sarkallta, hogy belevágjon a fordításba. Aztán kiderül, az édesapja állomásfőnök volt Gyergyószentmiklóson, volt alkalma megismerni a hegyek embereit. És nem csak megismerni – megszeretni is őket. Az összes helyet, amit Wass Albert leírt, azt mind ismerhette. „Mind-mind ismertem” – erősíti meg. Arra a kérdésre, hogy miért változtatta meg a könyvek címeit, azt mondta: „Nem emlékszem már, hogy miért. Úgy jött, úgy talált...”
Nagy munka volt
Azt próbáljuk összerakni, mekkora munka is volt a három könyvet lefordítani. Végülis a fordítás, a három kötet összesen 919 oldalt tesz ki (281 395 243 leütés) ami megírni is sok, nemhogy lefordítani, keresni a legjobb, legtalálóbb kifejezéseket. „Látod, már arra sem emlékszem, hogy tulajdonképpen mennyit is dolgoztam vele. Mondjuk, ez nem is csoda, hiszen régen volt, legalább tizenhét-tizennyolc éve. Az biztos, hogy nagy munka volt, de élveztem csinálni. Jól lehetett fordítani. Legalább egy évig tartott...” – mondja el Cornel Câlţea belerévedve a múltba. S ahogy kezdjük bontogatni az emlékeket, kiderül: a nagy időhöz nagy munka kellett. Amikor nekiült dolgozni, csak úgy repültek az órák, a napok, nem volt megállás. Erre jegyzi meg Geta asszony: a könyv megjelenése után a nagy kórházba kellett mennie, műtétre, s Baghiu sebészorvos asztalán a férje munkáját látta. Kérdezte tőle, hogy olvassa-e? Igen, de csak napi tíz oldalanként, hogy tovább tartson, annyira szép – válaszolta amaz.
„A fordító és a lektor (Alexandru Cistelecan) nagy érdeme, hogy visszaadta a mű tartalmát, úgy, ahogy a szerző elképzelte, hogy eltakarja a valóságot szép szavakkal...” (Ioan Judea nyugalmazott ezredes) „... Marosvásárhelyen, a Nemzetközi Könyvvásáron bemutatták az író trilógiája, A Funtineli boszorkány román fordítását (Langă Scaunul Domnului címmel). A regény fordítója Corneliu Câltea. Ion Coja, bukaresti történész-professzor méltatta a kötetet. Elmondta, hogy a könyv íróját Erdélyben halálra ítélték. Marosvásárhelyen van egy utca: Ion Antonescu. Őt is halálra ítélték. Ugyanakkor sok olyan egyént nem ítéltek el, akik tényleg gyilkosok voltak. Sokan közülük a kommunista párt tagjai lettek. A kommunizmus perére többek között azért nem került sor, hogy ez ne derüljön ki. Végül kimondta: Wass Albert tisztességes embernek tűnik a könyv alapján.” (Máthé Éva)
„Volt nagyon sok rossz reakció is, nagyon sokan szidtak engem, amiért lefordítottam, mert hogy Wass Albertet elítélték, de hát már csak ilyen a világ...” – mondja Cornel, akin egyáltalán nem látszik, hogy zavarná ez a körülmény. Ami viszont fölöttébb zavarja, az, hogy egyetlen példánya sincs már a fordításból. És tényleg nincs, magam sem találtam sem könyvesboltban, sem könyvesházakban, s még a világhálón is úgy szerepel a könyvkereskedések honlapjain, hogy elfogyott. „Eltűnt, de hogy hova, hogyan, fel nem tudom fogni, pedig legalább egy példány kellene nekem is belőle” – mondja bosszúsan, közben keresi a másik fordítását, a Niciodată címűt. Kincses Elemér Soha című művét ugyancsak Cornel Câlţea fordította románra, s erről is igen szépen írtak, többek között a craiovai Cuvântul Libertăţii című napilap. Nos, úgy tűnik, valamelyest normalizálódni kezd a helyzet.
Vlasiu mesterrel a házban
Távozáskor még behív a másik szobába, nézzem meg a műgyűjteményét. Egy teljes falat Ion Vlasiu-festmények, fényképek, faragások borítanak. Egyik képen a mestert a mezőbándi vasúti őrház kertjében kapta lencsevégre Cornel. Erre a képre igencsak büszke. Barátok voltak a hírneves szobrásszal. A szemközti fal mellett két kisplasztika, ugyancsak Vlasiu-alkotások. A falon két unokaöccse grafikai munkái több híres vásárhelyi grafikus és festő alkotásai között. Ezeket szeretem, ezek között mindig jól érzem magam – mondja a műfordító, aki idén októberben betölti a nyolcvanat.
Elváláskor megegyeztünk: amennyiben valamelyikünk talál legalább egy példányt a Wass Albert fordításból, értesíti a másikat...
„Emlékezzünk csak vissza, amikor a Lângă Scaunul Domnului címmel, Corneliu Câlţea fordításában 2000-ben megjelent A funtineli boszorkány, a könyv marosvásárhelyi bemutatóján Ion Coja, a magyarok iránti barátsággal nemigen vádolható Vatra-alapító, bukaresti egyetemi tanár egyebek között azt mondta, hogy ilyen szépen, ilyen mély együttérzéssel kevesen írtak a román népről, a Felső-Marosmente havasainak világáról. Nem akármilyen sikere volt a könyvnek; Ratosnya környéki román emberek ma is érdeklődnek, hogy hol, miként lehet megszerezni ezt az olvasnivalót. (...) Mindebből én azt szűröm le, hogy bizonyos román körökben ébredezik némi érdeklődés az erdélyi magyar író művei és személye iránt. Mindenképpen bátorító jelzés, ha nem csupán a politikum sikamlós színterein emlékeznek rá – még mindig mondvacsinált, alaptalan háborús bűnösséget, valótlan románellenességet, antiszemitizmust emlegetve.” (Nagy Pál irodalomtörténész egy, a Krónikában megjelent interjúban)
Bakó Zoltán. Székelyhon.ro
2016. március 10.
Kincses Elemér rendezőt köszöntötték
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román és magyar tagozata, a Liviu Rebreanu Társulat és a Tompa Miklós Társulat közös produkcióval köszöntötte a 70 éves Kincses Elemér rendezőt.
Az előadást megelőzően bemutatták Kincses Elemér Soha című regényét a Pallas Akadémia könyvkiadó gondozásában. A regényt korábban a Mentor Könyvkiadó is kiadta. A mostani abban különbözik a 2007-ben megjelenttől, hogy fejezetekre osztották, illetve egy hangoskönyvet is csatoltak hozzá. A hangfelvétel a Marosvásárhelyi Rádióban készült, a szerző saját maga olvasta fel regényét, fejezetekre osztva. A könyvet és annak szerzőjét Kozma Mária író, a Pallas Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője méltatta, közösségi tükörnek nevezve a regényt, amelyet Kincses Elemér tart az olvasó elé.
A könyvbemutatón a szerző felolvasott egy részt a kötetből, egy régi gyerekkori élményét mesélte el, budapesti útját 1955-ből, amikor rokonlátogatásra érkezett a három testvér és édesapjuk. A kor szokását elevenítette fel, pénz hiányában fűszert és alsóneműt vittek, és abból próbáltak némi bevételre szert tenni. „Őrölt borsot és tetrabugyit vittünk. Tetrabugyi volt vagy száz” – idézte fel a ma már mulatságosnak tűnő emlékeket a könyvében a szerző, aki azt is elárulta, hogy szégyellték az édesanyjuk tanácsát megfogadni, és fodrászüzletekben kínálni az olcsó árut. Inkább a család összes tagját ellátták fehér női alsóneművel.
A könyvbemutatót követően a Liviu Rebreanu Társulat és a Tompa Miklós Társulat közös produkciójával köszöntötték a 70 éves színházi rendezőt. A Soha/Niciodată című ünnepi előadás a rendező pályafutása során színre vitt darabok kiemelt jeleneteiből állt össze.
Antal Erika. Székelyhon.ro
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román és magyar tagozata, a Liviu Rebreanu Társulat és a Tompa Miklós Társulat közös produkcióval köszöntötte a 70 éves Kincses Elemér rendezőt.
Az előadást megelőzően bemutatták Kincses Elemér Soha című regényét a Pallas Akadémia könyvkiadó gondozásában. A regényt korábban a Mentor Könyvkiadó is kiadta. A mostani abban különbözik a 2007-ben megjelenttől, hogy fejezetekre osztották, illetve egy hangoskönyvet is csatoltak hozzá. A hangfelvétel a Marosvásárhelyi Rádióban készült, a szerző saját maga olvasta fel regényét, fejezetekre osztva. A könyvet és annak szerzőjét Kozma Mária író, a Pallas Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője méltatta, közösségi tükörnek nevezve a regényt, amelyet Kincses Elemér tart az olvasó elé.
A könyvbemutatón a szerző felolvasott egy részt a kötetből, egy régi gyerekkori élményét mesélte el, budapesti útját 1955-ből, amikor rokonlátogatásra érkezett a három testvér és édesapjuk. A kor szokását elevenítette fel, pénz hiányában fűszert és alsóneműt vittek, és abból próbáltak némi bevételre szert tenni. „Őrölt borsot és tetrabugyit vittünk. Tetrabugyi volt vagy száz” – idézte fel a ma már mulatságosnak tűnő emlékeket a könyvében a szerző, aki azt is elárulta, hogy szégyellték az édesanyjuk tanácsát megfogadni, és fodrászüzletekben kínálni az olcsó árut. Inkább a család összes tagját ellátták fehér női alsóneművel.
A könyvbemutatót követően a Liviu Rebreanu Társulat és a Tompa Miklós Társulat közös produkciójával köszöntötték a 70 éves színházi rendezőt. A Soha/Niciodată című ünnepi előadás a rendező pályafutása során színre vitt darabok kiemelt jeleneteiből állt össze.
Antal Erika. Székelyhon.ro
2016. március 12.
Álmodni szabad
Beszélgetés a 70 éves Kincses Elemérrel
– Jutott-e eszedbe valaha, hogy egyszerre születtél a Székely Színházzal? Akár valamilyen sorsszerűséget is felfedezhetnél benne.
– Én egy nappal korábban jöttem a világra. Másnap volt a Székely Színház első bemutatója. Tudatosan sohasem vontam párhuzamot a két tény között, de a társulat vásárhelyi jelenléte biztosan befolyásolta az életem alakulását. Édesanyámék minden premieren ott voltak. Édesapámnak volt egy olyan barátja, aki Kézdivásárhelyről jött el minden bemutatóra a családjával, nem akármilyen utakon. Akkor még kisgyerek voltam, de emlékszem az előadások utáni beszélgetésekre. Például a Fáklyalángról vitatkozva történelmi szempontból próbálták tisztázni, hogy kinek volt igaza, Kossuthnak vagy Görgeynek, illetve hogy a színészek közül ki volt jobb, az egyik vagy a másik.
– A színház az első hetven évét ünnepelve, elsősorban kiemelkedő előadásokra, nagy színész- és rendezőegyéniségekre emlékezteti a közönséget. Neked, ha az eddigi pályádra akarsz visszatekinteni, olyan szempontból nehezebb dolgod van, hogy nemcsak színházról, hanem irodalomról, filmről, televízióról is beszélned kell. Színész is voltál, rendező vagy, próza- és drámaíró.
– A színészi múltamra inkább borítsunk fátylat. Kolozsváron színészkedtem néhány évig. Arra jó volt, hogy megtanultam a sóhegyet nyalni. Ez úgy értendő, hogy nagyon az aljáról kezdtem ezt az egészet. Kicsi szerepeket kaptam, igaz, hogy néhány óriási színésszel szívhattam egy levegőt. Például Kovács Györgynek statisztálhattam a világszínvonalú Luciferjéhez. Igen, jogos a jelző. Felejthetetlen élmény volt. De Kolozsvár teljes egészében pezsgő, derűs, jó hangulatú város volt, remek színházi élettel. Koncertekre jártunk, kiállításokra a Szentegyház utcába. Az akkor még egy másik Kolozsvár volt. Mint ahogy ma már Vásárhely sem ugyanaz a Vásárhely.
– De azt hiszem, ifjú színészként azzal a reménnyel kezdted nyalogatni a sóhegyet, hogy egyszer majd feljutsz a hegy csúcsára.
– Igen, kezdetben az ember zseninek képzeli magát, de nem túl hosszú idő után kezdtem rájönni, hogy mik a hibáim. Nem azok, amiket a főiskolai tanáraim mondtak, hogy kicsi a szemem és nem mozog a felső ajkam, hanem az volt a nagy hibám, hogy nem éreztem jól magam a színpadon. Az igazi színésztehetség bemegy a színpadra, és fürdik abban a miliőben, ott érzi igazán jól magát. Én bementem a színpadra, elindítottam a mondatot, és arra gondoltam: úristen, Elemér, be tudod fejezni?! Volt egy külső-belső kontrollom, nem voltam elég felszabadult, gátlásosan viselkedtem. Rossz pillanatokat is bőven megéltem. Ennek ellenére nagyon szép emlékem az a néhány Kolozsváron töltött év. Bence Ferivel, Libával állandóan viccelődtünk, hülyéskedtünk, meg hát az volt a fiatalságom.
– Elég korán rájöttél, hogy váltanod kell.
– Nem én jöttem rá. A véletlen is közrejátszott. Egyszer megláttam, hogy indul egy posztgraduális jellegű, kétéves rendezőképzés. Mindig is volt bennem némi érdeklődés a rendezés iránt, be-beültem a nézőtérre megnézni, hogy a rendezők hogy is csinálják a dolgukat. Mitől alakul ki az egyik előadás, mitől nem, mit ért meg a színész az egészből, mit nem. Mit kell mondani neki, szabad-e mutatni, hogy mit csináljon, és így tovább. Bekerültem a vásárhelyi képzésre, és hála istennek megadatott a hatalmas lehetőség, hogy két évig tulajdonképp gyerekekkel kísérletezgettünk. Majd jött a másik nagyszerű meglepetés, hogy 1975. szeptember elsején engem vettek fel rendezőnek a marosvásárhelyi színházhoz, pedig volt akkor nálam sokkal ismertebbnek számító jelentkező is. A kelleténél korábbi nyugdíjazásomig aztán itt dolgoztam. Bisztrai Mária igazgatónak örök hálával tartozom amiatt, hogy még rendező szakos diák voltam, amikor lehetővé tette, hogy két darabot rendezzek Kolozsváron. Ezek persze olyan előadások voltak, hogy ha mostanában eszembe jutnak, felsírok álmomban. Nagyon az elején voltam a mesterségnek, de valami elkezdődött. Aztán egyszer csak jött Vásárhelyen egy váratlan, nagy berobbanás, a Csendesek a hajnalok. Attól kezdve számítottam rendezőnek országos szinten is. Jöttek, nézték bukaresti kritikusok is, és nagyon szépeket írtak róla. Az igazi nagy előrelépésnek én az Állítsátok meg Arturo Uit! tartom. Megmaradt az agyamban, fantasztikus emlékeim vannak róla. Tarr Laci világszintű volt benne.
– Rendezőként már otthon voltál a színházban?
– A Csendesek a hajnaloknál már jól éreztem magam. Remek darab, nagyszerű csapat állt össze. Az egyik főszereplő az elején kilépett, és bekerült Ferenczy Pista. Akkor jöttem rá, milyen ostoba vagyok, hiszen elejétől rá kellett volna gondolnom. Ordított utána a szerep, és Pista nagyot alakított a szerepben. A Don Carlos is az egyik kedvencem, az Élet és halál játéka a hamusivatagban ugyancsak. Van néhány visszatérő szerelmem. Ilyen a Tóték, a Vérnász, az Éjjeli menedékhely, az Amadeus, amiket többször, többfelé is megrendeztem. Aztán lassan kiharcoltam magamnak egyfajta státuszt, ami végső soron oda vezetett, hogy meghívtak rendezni Bukarestbe a Bulandrába, vagy a budapesti Nemzeti Színházba, ami azért valamit mégiscsak jelent.
– Ha a sorsod nem így alakul, lehettél volna egyszerűen csak író, hiszen számos köteted van…
– Igen, de maradhattam volna közepes színész is Kolozsváron, és egy ma is megkeseredett ember. Szerencsére a Teremtő felkínálta a menekülőösvényeket. Egyrészt kezembe adta a tollat, másrészt megkaptam ezt a csodálatos mesterséget, amit úgy hívnak, hogy rendezés. De nagy veszélyeket rejt magában, mert ha elhiszed azt, hogy csak neked van igazad, akkor véged van.
– Lehet a színésznek is igaza?
– Rengetegszer lehet. És van úgy, hogy a színésznek feladsz egy centit, és visszaad egy kilométert. Azok az igazán boldog pillanatok. Ez is furcsa dolog, nem a saját jó ötleteid jönnek vissza, hanem csak egy kicsit felvillantasz valamit, és a színész egyszer csak rád zúdít valami fantasztikus tehetségből fakadó áradatot. A napokban mondtam valahol, hogy nincs modernebb színház, mint egy zseniális színész.
– A 70. születésnapodra rendezett műsorban lehetőséged volt megmutatni magadból valamit. Nagyon tág körből válogathattál, nehéz lehetett szelektálni.
– Nem is tudtunk igazán válogatni. A Don Carlosból van felvétel, sok mindenből nincs. Egyfajta keresztmetszetét adhattam mindannak, amit eddig csináltam. Három részre tagolódott az előadás: a múltra, a régmúltra, és szorítottam egy kicsi helyet az álmaimnak is. Álmodni szabad. Irodalomról is szó volt benne, de inkább színházcentrikus összeállítás. Előtte a Soha című regényemet és annak hangoskönyvváltozatát mutatta be Kozma Mária írónő, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője. A.G. Weinberger, az ország egyik legjobb zenésze és a nagyszerű Dzsesztán együttes is elvállalta a vendégfellépést. Közös nevetésre, együtt gondolkodásra hívtam a nézőket, nem akartam precízen kicentizett, önmagát túlságosan komolyan vevő műsort, inkább egy olyan oldottabbat, amely azt sugallja, hogy egy ember a jelenlevőknek felszabadultan mesél az életéről, illetve olyasmikről, amikről vannak emlékek. Elhatároztuk, hogy játszunk bizonyos jeleneteket. Volt olyan, amit másképp rendeztünk meg, mint korábban. Például az Éjjeli menedékhely román változatát a színészek is másképpen szólaltatták meg, és én is másként közelítettem meg, mint legutóbb… Na és még annyit, hogy ez a 70 egy borzasztó szám.
– Miért borzasztó? Azt mondtad, hogy vannak álmaid is.
– Százéves embernek is lehetnek álmai. Például az, hogy milyen színű fű nő majd a sírján. De túl a tréfán, az az igazság, hogy a munkaerőm lankadatlan, gondolataim vannak, írom a harmadik regényemet. A tavaly remek évem volt, mert öt rendezői meghívást kaptam. Az idén csak kettőt, illetve egy harmadikról még tárgyalunk. Ez egy ilyen pálya, bele kell törődni. És ha nem, bőven vannak az életemnek mellékcselekvései és főcselekvése, ami az én nagyszerű családomat jelenti. Így egy kicsivel több időt tölthetek velük.
– Már ennyi is kész regény. Valamiképpen ez az élettapasztalat is benne van a két előzőben. Soha és Mindörökké. Egyszavas regénycímek. A készülő újabb is hasonló?
– Nem. Ennek az a címe, hogy Anna a művésznevem, és valós történet az alapja. Valamikor Bécsben dolgoztam, és egy éjszaka megismerkedtem egy székely leánykával, aki talán még tizennyolc éves sem volt, de prostituáltként élt ott a szerencsétlen. Az érdekelt, hogy egy katolikus, jó tanuló, okos, szeretetre méltó székely leányka hogyan kerülhetett ilyen pokolba. A regény az én agyamban a gyönyörűséges gyermekkorból indul, az út pedig lefelé folytatódik, mint Danténál, a pokol bugyraiba.
– A regényeid nagyon filmszerűek, forgatókönyv is készülhetne belőlük. A hetedik művészet is megérintett.
– Öt éve koldulunk a Soha című filmért és egy éve a Mindörökkéért. Az utóbbira már szereposztás is van. Csak akkor hiszem, hogy filmmé válik, amikor a premieren már elsötétül a nézőtér, és meglátom az első filmkockákat. András Ferenc budapesti filmrendező barátom viszont vakon hisz abban, hogy a regényeim forgatókönyvéből a filmek is elkészülnek. De nagyobb meglepetés, hogy a Soha román változata A.G. Weinberger kezébe került, és ő felbiztatott, hogy írjak belőle egy rockmusicalt. Megvan már hozzá a zene, és ha igaz, ősszel a színház és a főiskola közösen előadja. Számomra is meglepetés, hogy így megbolondultam, dalszövegekre adtam a fejem. Nem könnyű.
– Operát már rendeztél.
– Igen. Az egy csoda. Filmet is rendeztem, azt nem érzem csodának. A Csatornából két film is készült, az egyiket én készítettem nagyváradi színészekkel. A színházi előadást ültettük át egy hajó belsejébe. De Cornel Mihalache bukaresti rendező csinált egy egészen másféle, kitűnő Csatorna filmet, nagyszerű színészekkel. Sikere van, valószínűleg nemzetközi fesztiválokra is el fog jutni. Kinyitotta a metaforámat, csak csodálni tudom, mi mindent ki tudott hozni belőle egy igazi filmrendező.
– A színműveidből viszont bizonyára a színházi rendező Kincses Elemér képes többet kihozni. Az Ég a nap Seneca felett, a Trójában hull a hó című sikeres előadásaiddal meggyőzően bizonyítottad ezt. Nemrég újabb drámaköteted, a Macskutyák látott napvilágot. Négy színmű van benne. Életre kelnek a színpadon?
– Ez nem tőlem függ. Az egyikből, az Én, a besúgó című komédiából a szerdai műsorban szólaltattunk meg egy részletet. Nem tudom menedzselni magam, nem házalok velük, de egyik-másik iránt már van némi érdeklődés.
– Komédiák, burleszk… Könnyebb a mai világot abszurd, groteszk módon megközelíteni?
– Ez a világ, amiben ma élünk, nem csupán abszurd, maga a röhej! Bármerre nézel, bármiről tájékozódsz, egyből kiderül, hogy Abszur- disztánban élünk. Önirónia, irónia nélkül nem lehetne ezt az egészet kibírni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen bátran tudunk kiállni az egyértelműen igaz ügyekért. Ki kell állni! Ettől nem lehet eltekinteni. Erről hetvenévesen is meg vagyok győződve. És azt az életkoromat érintő igazságot is tudom, hogy minden jó, ami ezután engem ér, az óriási meglepetés, és minden rossz, ami ezután jön, teljesen természetes.
– Hát legyen minél több meglepetésben részed!
– Köszönöm szépen.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés a 70 éves Kincses Elemérrel
– Jutott-e eszedbe valaha, hogy egyszerre születtél a Székely Színházzal? Akár valamilyen sorsszerűséget is felfedezhetnél benne.
– Én egy nappal korábban jöttem a világra. Másnap volt a Székely Színház első bemutatója. Tudatosan sohasem vontam párhuzamot a két tény között, de a társulat vásárhelyi jelenléte biztosan befolyásolta az életem alakulását. Édesanyámék minden premieren ott voltak. Édesapámnak volt egy olyan barátja, aki Kézdivásárhelyről jött el minden bemutatóra a családjával, nem akármilyen utakon. Akkor még kisgyerek voltam, de emlékszem az előadások utáni beszélgetésekre. Például a Fáklyalángról vitatkozva történelmi szempontból próbálták tisztázni, hogy kinek volt igaza, Kossuthnak vagy Görgeynek, illetve hogy a színészek közül ki volt jobb, az egyik vagy a másik.
– A színház az első hetven évét ünnepelve, elsősorban kiemelkedő előadásokra, nagy színész- és rendezőegyéniségekre emlékezteti a közönséget. Neked, ha az eddigi pályádra akarsz visszatekinteni, olyan szempontból nehezebb dolgod van, hogy nemcsak színházról, hanem irodalomról, filmről, televízióról is beszélned kell. Színész is voltál, rendező vagy, próza- és drámaíró.
– A színészi múltamra inkább borítsunk fátylat. Kolozsváron színészkedtem néhány évig. Arra jó volt, hogy megtanultam a sóhegyet nyalni. Ez úgy értendő, hogy nagyon az aljáról kezdtem ezt az egészet. Kicsi szerepeket kaptam, igaz, hogy néhány óriási színésszel szívhattam egy levegőt. Például Kovács Györgynek statisztálhattam a világszínvonalú Luciferjéhez. Igen, jogos a jelző. Felejthetetlen élmény volt. De Kolozsvár teljes egészében pezsgő, derűs, jó hangulatú város volt, remek színházi élettel. Koncertekre jártunk, kiállításokra a Szentegyház utcába. Az akkor még egy másik Kolozsvár volt. Mint ahogy ma már Vásárhely sem ugyanaz a Vásárhely.
– De azt hiszem, ifjú színészként azzal a reménnyel kezdted nyalogatni a sóhegyet, hogy egyszer majd feljutsz a hegy csúcsára.
– Igen, kezdetben az ember zseninek képzeli magát, de nem túl hosszú idő után kezdtem rájönni, hogy mik a hibáim. Nem azok, amiket a főiskolai tanáraim mondtak, hogy kicsi a szemem és nem mozog a felső ajkam, hanem az volt a nagy hibám, hogy nem éreztem jól magam a színpadon. Az igazi színésztehetség bemegy a színpadra, és fürdik abban a miliőben, ott érzi igazán jól magát. Én bementem a színpadra, elindítottam a mondatot, és arra gondoltam: úristen, Elemér, be tudod fejezni?! Volt egy külső-belső kontrollom, nem voltam elég felszabadult, gátlásosan viselkedtem. Rossz pillanatokat is bőven megéltem. Ennek ellenére nagyon szép emlékem az a néhány Kolozsváron töltött év. Bence Ferivel, Libával állandóan viccelődtünk, hülyéskedtünk, meg hát az volt a fiatalságom.
– Elég korán rájöttél, hogy váltanod kell.
– Nem én jöttem rá. A véletlen is közrejátszott. Egyszer megláttam, hogy indul egy posztgraduális jellegű, kétéves rendezőképzés. Mindig is volt bennem némi érdeklődés a rendezés iránt, be-beültem a nézőtérre megnézni, hogy a rendezők hogy is csinálják a dolgukat. Mitől alakul ki az egyik előadás, mitől nem, mit ért meg a színész az egészből, mit nem. Mit kell mondani neki, szabad-e mutatni, hogy mit csináljon, és így tovább. Bekerültem a vásárhelyi képzésre, és hála istennek megadatott a hatalmas lehetőség, hogy két évig tulajdonképp gyerekekkel kísérletezgettünk. Majd jött a másik nagyszerű meglepetés, hogy 1975. szeptember elsején engem vettek fel rendezőnek a marosvásárhelyi színházhoz, pedig volt akkor nálam sokkal ismertebbnek számító jelentkező is. A kelleténél korábbi nyugdíjazásomig aztán itt dolgoztam. Bisztrai Mária igazgatónak örök hálával tartozom amiatt, hogy még rendező szakos diák voltam, amikor lehetővé tette, hogy két darabot rendezzek Kolozsváron. Ezek persze olyan előadások voltak, hogy ha mostanában eszembe jutnak, felsírok álmomban. Nagyon az elején voltam a mesterségnek, de valami elkezdődött. Aztán egyszer csak jött Vásárhelyen egy váratlan, nagy berobbanás, a Csendesek a hajnalok. Attól kezdve számítottam rendezőnek országos szinten is. Jöttek, nézték bukaresti kritikusok is, és nagyon szépeket írtak róla. Az igazi nagy előrelépésnek én az Állítsátok meg Arturo Uit! tartom. Megmaradt az agyamban, fantasztikus emlékeim vannak róla. Tarr Laci világszintű volt benne.
– Rendezőként már otthon voltál a színházban?
– A Csendesek a hajnaloknál már jól éreztem magam. Remek darab, nagyszerű csapat állt össze. Az egyik főszereplő az elején kilépett, és bekerült Ferenczy Pista. Akkor jöttem rá, milyen ostoba vagyok, hiszen elejétől rá kellett volna gondolnom. Ordított utána a szerep, és Pista nagyot alakított a szerepben. A Don Carlos is az egyik kedvencem, az Élet és halál játéka a hamusivatagban ugyancsak. Van néhány visszatérő szerelmem. Ilyen a Tóték, a Vérnász, az Éjjeli menedékhely, az Amadeus, amiket többször, többfelé is megrendeztem. Aztán lassan kiharcoltam magamnak egyfajta státuszt, ami végső soron oda vezetett, hogy meghívtak rendezni Bukarestbe a Bulandrába, vagy a budapesti Nemzeti Színházba, ami azért valamit mégiscsak jelent.
– Ha a sorsod nem így alakul, lehettél volna egyszerűen csak író, hiszen számos köteted van…
– Igen, de maradhattam volna közepes színész is Kolozsváron, és egy ma is megkeseredett ember. Szerencsére a Teremtő felkínálta a menekülőösvényeket. Egyrészt kezembe adta a tollat, másrészt megkaptam ezt a csodálatos mesterséget, amit úgy hívnak, hogy rendezés. De nagy veszélyeket rejt magában, mert ha elhiszed azt, hogy csak neked van igazad, akkor véged van.
– Lehet a színésznek is igaza?
– Rengetegszer lehet. És van úgy, hogy a színésznek feladsz egy centit, és visszaad egy kilométert. Azok az igazán boldog pillanatok. Ez is furcsa dolog, nem a saját jó ötleteid jönnek vissza, hanem csak egy kicsit felvillantasz valamit, és a színész egyszer csak rád zúdít valami fantasztikus tehetségből fakadó áradatot. A napokban mondtam valahol, hogy nincs modernebb színház, mint egy zseniális színész.
– A 70. születésnapodra rendezett műsorban lehetőséged volt megmutatni magadból valamit. Nagyon tág körből válogathattál, nehéz lehetett szelektálni.
– Nem is tudtunk igazán válogatni. A Don Carlosból van felvétel, sok mindenből nincs. Egyfajta keresztmetszetét adhattam mindannak, amit eddig csináltam. Három részre tagolódott az előadás: a múltra, a régmúltra, és szorítottam egy kicsi helyet az álmaimnak is. Álmodni szabad. Irodalomról is szó volt benne, de inkább színházcentrikus összeállítás. Előtte a Soha című regényemet és annak hangoskönyvváltozatát mutatta be Kozma Mária írónő, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője. A.G. Weinberger, az ország egyik legjobb zenésze és a nagyszerű Dzsesztán együttes is elvállalta a vendégfellépést. Közös nevetésre, együtt gondolkodásra hívtam a nézőket, nem akartam precízen kicentizett, önmagát túlságosan komolyan vevő műsort, inkább egy olyan oldottabbat, amely azt sugallja, hogy egy ember a jelenlevőknek felszabadultan mesél az életéről, illetve olyasmikről, amikről vannak emlékek. Elhatároztuk, hogy játszunk bizonyos jeleneteket. Volt olyan, amit másképp rendeztünk meg, mint korábban. Például az Éjjeli menedékhely román változatát a színészek is másképpen szólaltatták meg, és én is másként közelítettem meg, mint legutóbb… Na és még annyit, hogy ez a 70 egy borzasztó szám.
– Miért borzasztó? Azt mondtad, hogy vannak álmaid is.
– Százéves embernek is lehetnek álmai. Például az, hogy milyen színű fű nő majd a sírján. De túl a tréfán, az az igazság, hogy a munkaerőm lankadatlan, gondolataim vannak, írom a harmadik regényemet. A tavaly remek évem volt, mert öt rendezői meghívást kaptam. Az idén csak kettőt, illetve egy harmadikról még tárgyalunk. Ez egy ilyen pálya, bele kell törődni. És ha nem, bőven vannak az életemnek mellékcselekvései és főcselekvése, ami az én nagyszerű családomat jelenti. Így egy kicsivel több időt tölthetek velük.
– Már ennyi is kész regény. Valamiképpen ez az élettapasztalat is benne van a két előzőben. Soha és Mindörökké. Egyszavas regénycímek. A készülő újabb is hasonló?
– Nem. Ennek az a címe, hogy Anna a művésznevem, és valós történet az alapja. Valamikor Bécsben dolgoztam, és egy éjszaka megismerkedtem egy székely leánykával, aki talán még tizennyolc éves sem volt, de prostituáltként élt ott a szerencsétlen. Az érdekelt, hogy egy katolikus, jó tanuló, okos, szeretetre méltó székely leányka hogyan kerülhetett ilyen pokolba. A regény az én agyamban a gyönyörűséges gyermekkorból indul, az út pedig lefelé folytatódik, mint Danténál, a pokol bugyraiba.
– A regényeid nagyon filmszerűek, forgatókönyv is készülhetne belőlük. A hetedik művészet is megérintett.
– Öt éve koldulunk a Soha című filmért és egy éve a Mindörökkéért. Az utóbbira már szereposztás is van. Csak akkor hiszem, hogy filmmé válik, amikor a premieren már elsötétül a nézőtér, és meglátom az első filmkockákat. András Ferenc budapesti filmrendező barátom viszont vakon hisz abban, hogy a regényeim forgatókönyvéből a filmek is elkészülnek. De nagyobb meglepetés, hogy a Soha román változata A.G. Weinberger kezébe került, és ő felbiztatott, hogy írjak belőle egy rockmusicalt. Megvan már hozzá a zene, és ha igaz, ősszel a színház és a főiskola közösen előadja. Számomra is meglepetés, hogy így megbolondultam, dalszövegekre adtam a fejem. Nem könnyű.
– Operát már rendeztél.
– Igen. Az egy csoda. Filmet is rendeztem, azt nem érzem csodának. A Csatornából két film is készült, az egyiket én készítettem nagyváradi színészekkel. A színházi előadást ültettük át egy hajó belsejébe. De Cornel Mihalache bukaresti rendező csinált egy egészen másféle, kitűnő Csatorna filmet, nagyszerű színészekkel. Sikere van, valószínűleg nemzetközi fesztiválokra is el fog jutni. Kinyitotta a metaforámat, csak csodálni tudom, mi mindent ki tudott hozni belőle egy igazi filmrendező.
– A színműveidből viszont bizonyára a színházi rendező Kincses Elemér képes többet kihozni. Az Ég a nap Seneca felett, a Trójában hull a hó című sikeres előadásaiddal meggyőzően bizonyítottad ezt. Nemrég újabb drámaköteted, a Macskutyák látott napvilágot. Négy színmű van benne. Életre kelnek a színpadon?
– Ez nem tőlem függ. Az egyikből, az Én, a besúgó című komédiából a szerdai műsorban szólaltattunk meg egy részletet. Nem tudom menedzselni magam, nem házalok velük, de egyik-másik iránt már van némi érdeklődés.
– Komédiák, burleszk… Könnyebb a mai világot abszurd, groteszk módon megközelíteni?
– Ez a világ, amiben ma élünk, nem csupán abszurd, maga a röhej! Bármerre nézel, bármiről tájékozódsz, egyből kiderül, hogy Abszur- disztánban élünk. Önirónia, irónia nélkül nem lehetne ezt az egészet kibírni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen bátran tudunk kiállni az egyértelműen igaz ügyekért. Ki kell állni! Ettől nem lehet eltekinteni. Erről hetvenévesen is meg vagyok győződve. És azt az életkoromat érintő igazságot is tudom, hogy minden jó, ami ezután engem ér, az óriási meglepetés, és minden rossz, ami ezután jön, teljesen természetes.
– Hát legyen minél több meglepetésben részed!
– Köszönöm szépen.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)
2016. március 21.
Emberként alkotni embereknek
„A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány” – születésnapi beszélgetés Kincses Elemér marosvásárhelyi rendezővel.
– Örül-e annak vagy zavaró tényezőnek tekinti, hogy a Wikipédia önről írott szövegének már a második mondata így hangzik: Kincses Előd öccse.
– Egyáltalán nem zavar, büszke vagyok rá.
– Hetvenévesen miként látná magát a színpadon, ha fiatal korában nem vált, és színész marad?
– Talán egy jó közepes színész lettem volna. Persze fiatal kezdőként még zseninek hittem magam, de a Kolozsváron eltöltött esztendők kijózanítottak; a sétatéri színházban belülről és alulról ismertem meg a pályát. Nagyon sok pincért és kocsislegényt játszottam, ezen kívül egy-két, legfeljebb három jelentősebb szerepet kaptam. Nagyon sokszor ültem oldalt, a soromra várva… de hiába. Akkor többre hivatottnak éreztem magam, de ha ennyi idő után őszintén magamba nézek, meg kell vallanom, hogy gátlásos voltam és túl sokat gondolkodtam. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy elkezdtem a mondatot, és közben az járt a fejemben, hogy be tudom-e fejezni.
Mindig be voltam tojva, amikor fel kellett mennem a színpadra, s akkor voltam boldog, amikor kijöttem. Az igazi tehetségeknél ez pont fordítva van; egy hús-vér színész fürdik a szerepében, a színpadon érzi igazán jól magát.
– Elképzelhető, hogy nem a színpadon érte volna meg ezt a kerek hetven évet?
– Nem lehet tudni… Tény, hogy Isten nagyon fiatalon a kezembe adta a tollat, lehet, hogy valahol szerkesztő lennék vagy író, esetleg horgász… A legszívesebben viszont erdőőr vagy vadászmester lettem volna, habár manapság már annyi az orvvadász, hogy egy csomót le kellene lőnöm. A lényeg az, hogy ha már nem lehettem volna rendező, olyan életet szerettem volna élni, amely sokkal közelebb hoz a természethez.
– Nagyon régóta kiderült, hogy remekül ír – regényt is, drámát is. Nem bánja, hogy talán az időhiány miatt, kevesebbet tudott foglalkozni ezzel a típusú alkotómunkával, mint amennyit szeretett volna?
– Nem feltétlenül időhiányról van szó. Úgy érzem, hogy megfért bennem a két alkotói munka, az írás és a rendezés. Van olyan időszak, amikor a színházi próbán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy gondolatban a regényemmel vagy a színdarabom valamelyik jelenetével foglalkozom, illetve az íróasztal mellett a színházi gondokon, éppenséggel a második jelenet végén töprengek. Persze ezeket a gondolatokat el szoktam hessegetni, mert amikor az ember ír, akkor írjon, amikor meg rendez, akkor rendezzen.
– Amikor most, hetvenévesen vonalat húz…
– Ne mind emlegesse azt a hetvenet!
– Átfogalmazva, amikor az ember tizennyolc évnyi fiatalságot és ötvenkét esztendőnyi tapasztalatot hordoz magával, miként képzeli el a jövőjét: több rendezéssel vagy több írással?
– Nagyon furcsa kérdés, ezen még nem is gondolkodtam… A tavaly nagyszerű évadom volt, öt meghívással, többek között a budapesti Nemzeti Színházba, ehhez képest az idei kétségbeejtően alakult, mindössze két meghívással. Ez olyan, mint amikor állnak a nénik a Rákóczi téren és vagy viszi őket a bácsi, vagy nem. Minden a bácsi ízlésétől függ. Nem mindig egyezik a meghívók ízlése az enyémmel, s mivel a színházban a meghívó az úr, nekem, rendezőnek, vállalnom kell annak az ódiumát, hogy az vagyok, aki vagyok, azt vallom a világról, amit vallok, és olyan színházat csinálok, amilyent csinálok. Azaz emberit – emberi módon, embereknek. Mindenkinek szuverén joga eldönteni, hogy szüksége van rám Budapesten, Bécsben, Szabadkán vagy Székelyudvarhelyen, vagy nincs. Mert ez nem tőlem függ.
– Ezek szerint nem nőtte bele magát abba a divatkorszakba, amelyben a rendező maga az atyaúristen, aki mindent magának rendel alá, színházat, közönséget, színészt…
– Soha nem nőttem bele és nem is fogok. Azzal áldott meg a sors, hogy olyan nagy rendezők mögött ülhettem, mint Harag György, Liviu Ciulei vagy Major Tamás. Teljesen különböző emberek, de azon túl, hogy a szakma óriásainak számítanak, van még egy közös vonásuk: egyikük sem akart uralkodni a színészek fölött. Harag a legnagyobb színészeket is valami elképesztő szelídséggel irányította; Ciulei baráti hangnemben suttogta a zseniális instrukcióit. És micsoda humora volt!
Emlékszem, egyszer, amikor Ion Caramitrunak, Gina Patrichinak és Toma Caragiunak magyarázott valamit, viccesen felkiáltott, hogy „ilyenekkel kell próbálnom, holott nekem színészekre volna szükségem”. Harag és Ciulei lelki rokonok, gyermeteg emberek voltak, akik imádták a játékot. Aki ismerte, tudja, milyen nagy élvezettel és tudással römizett meg pókerezett Harag György; annál jobban már csak a színházcsináláshoz értett.
– Pályafutása során nemcsak a szakma kiválóságai mellett dolgozhatott, de megadatott az is, hogy az erdélyi magyar színjátszáson kívül gyakran belekóstoljon az anyaországi, a határon túli magyar és a román teátrumba. Mi az, ami a leginkább megkülönbözteti, illetve összeköti ezeket?
– A teljes másság köti őket össze. Hogy csak egy példát említsek a próbafolyamatból: ha egy elsőéves magyar színis lánytól azt kéred, puszilja meg a partnerét, visszakérdez: „tanár úr, ugye nem a száját?”. Ha ugyanezt kéred egy román diáklánytól, továbbviszi a gondolatot: „tanár úr, nem fektethetem le?”. Félreértés ne essék, ez nem értékítélet, ilyenek vagyunk, és ez különböztet meg a színpadon is. A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány. Budapesten nyúzott embereket találsz, akik futnak a pénzük után. Románia, a maga balkáni légkörével színjátszó ország.
Nézzük csak a temetéseket, milyen egy székelyföldi és milyen egy olténiai. Nem minősíteni akarom egyiket vagy másikat, csak hangsúlyozni, mekkora különbség van a kettő között. Míg a székelyek levett kalappal könnyeznek, az ország déli részén a temetés valóságos színház, ahol a szereplők partitúrákat adnak elő. Hogy melyik az igazabb? Ez hatalmas kérdés, amelyre nehéz választ adni.
– Azért az utóbbi egy-két évtized csak hozott némi átfedést…
– Nagyon sokat. Azt még nem tudtam magamban eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, de talán inkább jó.
– Kanyarodjunk vissza az íráshoz: mekkora szerepet játszik a tollforgatásban az, hogy megrögzött horgász? Már csak azért is érdekelne, mert a halászok aztán tudnak mesélni!
– Tudok én a halászat nélkül is nagyokat hazudni, de a halászat mégiscsak jól fog, hisz amíg a vízparton ülök és a nagy fogásra várok, a csöndben és az egyedüllétben van időm gondolkodni. A horgászat egy kicsit hasonlít is az írásra, hisz egymagamban kell boldogulnom. Ülök az asztalnál, és ha azt akarom, a papíron London elevenedik meg, ha akarom, Nyíregyháza vagy éppenséggel a mennyország. Egyébként a rossz rendező is azt hiszi, hogy egyedül van, holott emberekkel építi vagy építheti fel az új világot.
– Nemcsak nagy horgász, nagy futballszurkoló is. Minek örül jobban: egy nagy halnak vagy egy nagy gólnak?
– Attól függ, ki fogja vagy ki rúgja! A legutóbbi halászélményem totálbalsiker volt; barátommal, Koós Gyurival, a Marosvásárhelyről elszármazott állatorvossal halásztunk a Tisza-tónál, amikor akkora harcsát akasztottam, hogy egyszerűen kettétörött a botom. Gyorsan felhívtuk a környék legjobb horgászát, hogy ilyen esetben mi a teendő. Kérdezte, hányas damilom van, 35-ös, mondtam, na jó, akkor várj egy negyedórát, és vágd el – érkezett a válasz. Reménytelen helyzetbe kerültem, pedig akkora feje volt a harcsának, mint az enyém. És ez nem horgászmese!
– Közvetlenül a ’89-es rendszerváltás után korszakot alkothatott volna a marosvásárhelyi színház, pontosabban annak magyar tagozata élén. De mintha egy idő után kicsúszott volna a keze közül, majd kicsúsztatták önt, közvetlen utódai pedig lecsúsztatták a színházat.
– Talán még korai ezt így megítélni, viszont tény, hogy nem igazán voltam én jó színházigazgató. Nem szerettem sem ordítani, sem koldulni. Az más kérdés, hogy Victor Ioan Frunzát én hoztam először Vásárhelyre, az erdélyi társulatok közül mi jutottunk ki először a POSZT-ra, a neves pécsi fesztiválra, és mi nyertük meg a Kisvárdai Fesztivált. A színház meg nem csúszott ki a kezemből, hanem szép csendben kicsúsztatták. Ennek esztétikai okai voltak, és nemcsak. Sajnos. És ezzel visszatértünk oda, hogy mi a nevem, és kinek vagyok az öccse.
Kincses Elemér
1946. március 9-én született Marosvásárhelyen. Előbb szülővárosában színészi diplomát, majd Bukarestben rendezői oklevelet szerzett. Pár évig Kolozsváron játszott, majd felhagyott a színészi pályával; Kolozsváron kezdett rendezni, de 1975-től a marosvásárhelyi színház rendezője volt, majd művészeti igazgatójaként dolgozott nyugdíjazásáig. Kezdetben modern hangvételű, tragikus drámákat, a hagyományt és az újító törekvéseket ötvöző színpadi műveket rendezett. Ezeket a tapasztalatait a ’70-es években klasszikus művek megszólaltatásában kamatoztatta. A ’80-as évektől drámaíróként is bemutatkozott, több saját művet állított színpadra Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen. Pályafutása során számos társulatnál megfordult, közönségsikert aratott és több rangos díjat begyűjtött. Munkáját 1996-ban Pro Cultura Hungarica Emlékplakettel jutalmazták. Már színipályája kezdetén elkötelezte magát az írásművészetnek is. Első írását az Utunk közölte (1967), Mondjátok, nem félünk című darabjával (1970) pedig már kiforrott drámaíróként jelentkezett.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)
„A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány” – születésnapi beszélgetés Kincses Elemér marosvásárhelyi rendezővel.
– Örül-e annak vagy zavaró tényezőnek tekinti, hogy a Wikipédia önről írott szövegének már a második mondata így hangzik: Kincses Előd öccse.
– Egyáltalán nem zavar, büszke vagyok rá.
– Hetvenévesen miként látná magát a színpadon, ha fiatal korában nem vált, és színész marad?
– Talán egy jó közepes színész lettem volna. Persze fiatal kezdőként még zseninek hittem magam, de a Kolozsváron eltöltött esztendők kijózanítottak; a sétatéri színházban belülről és alulról ismertem meg a pályát. Nagyon sok pincért és kocsislegényt játszottam, ezen kívül egy-két, legfeljebb három jelentősebb szerepet kaptam. Nagyon sokszor ültem oldalt, a soromra várva… de hiába. Akkor többre hivatottnak éreztem magam, de ha ennyi idő után őszintén magamba nézek, meg kell vallanom, hogy gátlásos voltam és túl sokat gondolkodtam. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy elkezdtem a mondatot, és közben az járt a fejemben, hogy be tudom-e fejezni.
Mindig be voltam tojva, amikor fel kellett mennem a színpadra, s akkor voltam boldog, amikor kijöttem. Az igazi tehetségeknél ez pont fordítva van; egy hús-vér színész fürdik a szerepében, a színpadon érzi igazán jól magát.
– Elképzelhető, hogy nem a színpadon érte volna meg ezt a kerek hetven évet?
– Nem lehet tudni… Tény, hogy Isten nagyon fiatalon a kezembe adta a tollat, lehet, hogy valahol szerkesztő lennék vagy író, esetleg horgász… A legszívesebben viszont erdőőr vagy vadászmester lettem volna, habár manapság már annyi az orvvadász, hogy egy csomót le kellene lőnöm. A lényeg az, hogy ha már nem lehettem volna rendező, olyan életet szerettem volna élni, amely sokkal közelebb hoz a természethez.
– Nagyon régóta kiderült, hogy remekül ír – regényt is, drámát is. Nem bánja, hogy talán az időhiány miatt, kevesebbet tudott foglalkozni ezzel a típusú alkotómunkával, mint amennyit szeretett volna?
– Nem feltétlenül időhiányról van szó. Úgy érzem, hogy megfért bennem a két alkotói munka, az írás és a rendezés. Van olyan időszak, amikor a színházi próbán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy gondolatban a regényemmel vagy a színdarabom valamelyik jelenetével foglalkozom, illetve az íróasztal mellett a színházi gondokon, éppenséggel a második jelenet végén töprengek. Persze ezeket a gondolatokat el szoktam hessegetni, mert amikor az ember ír, akkor írjon, amikor meg rendez, akkor rendezzen.
– Amikor most, hetvenévesen vonalat húz…
– Ne mind emlegesse azt a hetvenet!
– Átfogalmazva, amikor az ember tizennyolc évnyi fiatalságot és ötvenkét esztendőnyi tapasztalatot hordoz magával, miként képzeli el a jövőjét: több rendezéssel vagy több írással?
– Nagyon furcsa kérdés, ezen még nem is gondolkodtam… A tavaly nagyszerű évadom volt, öt meghívással, többek között a budapesti Nemzeti Színházba, ehhez képest az idei kétségbeejtően alakult, mindössze két meghívással. Ez olyan, mint amikor állnak a nénik a Rákóczi téren és vagy viszi őket a bácsi, vagy nem. Minden a bácsi ízlésétől függ. Nem mindig egyezik a meghívók ízlése az enyémmel, s mivel a színházban a meghívó az úr, nekem, rendezőnek, vállalnom kell annak az ódiumát, hogy az vagyok, aki vagyok, azt vallom a világról, amit vallok, és olyan színházat csinálok, amilyent csinálok. Azaz emberit – emberi módon, embereknek. Mindenkinek szuverén joga eldönteni, hogy szüksége van rám Budapesten, Bécsben, Szabadkán vagy Székelyudvarhelyen, vagy nincs. Mert ez nem tőlem függ.
– Ezek szerint nem nőtte bele magát abba a divatkorszakba, amelyben a rendező maga az atyaúristen, aki mindent magának rendel alá, színházat, közönséget, színészt…
– Soha nem nőttem bele és nem is fogok. Azzal áldott meg a sors, hogy olyan nagy rendezők mögött ülhettem, mint Harag György, Liviu Ciulei vagy Major Tamás. Teljesen különböző emberek, de azon túl, hogy a szakma óriásainak számítanak, van még egy közös vonásuk: egyikük sem akart uralkodni a színészek fölött. Harag a legnagyobb színészeket is valami elképesztő szelídséggel irányította; Ciulei baráti hangnemben suttogta a zseniális instrukcióit. És micsoda humora volt!
Emlékszem, egyszer, amikor Ion Caramitrunak, Gina Patrichinak és Toma Caragiunak magyarázott valamit, viccesen felkiáltott, hogy „ilyenekkel kell próbálnom, holott nekem színészekre volna szükségem”. Harag és Ciulei lelki rokonok, gyermeteg emberek voltak, akik imádták a játékot. Aki ismerte, tudja, milyen nagy élvezettel és tudással römizett meg pókerezett Harag György; annál jobban már csak a színházcsináláshoz értett.
– Pályafutása során nemcsak a szakma kiválóságai mellett dolgozhatott, de megadatott az is, hogy az erdélyi magyar színjátszáson kívül gyakran belekóstoljon az anyaországi, a határon túli magyar és a román teátrumba. Mi az, ami a leginkább megkülönbözteti, illetve összeköti ezeket?
– A teljes másság köti őket össze. Hogy csak egy példát említsek a próbafolyamatból: ha egy elsőéves magyar színis lánytól azt kéred, puszilja meg a partnerét, visszakérdez: „tanár úr, ugye nem a száját?”. Ha ugyanezt kéred egy román diáklánytól, továbbviszi a gondolatot: „tanár úr, nem fektethetem le?”. Félreértés ne essék, ez nem értékítélet, ilyenek vagyunk, és ez különböztet meg a színpadon is. A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány. Budapesten nyúzott embereket találsz, akik futnak a pénzük után. Románia, a maga balkáni légkörével színjátszó ország.
Nézzük csak a temetéseket, milyen egy székelyföldi és milyen egy olténiai. Nem minősíteni akarom egyiket vagy másikat, csak hangsúlyozni, mekkora különbség van a kettő között. Míg a székelyek levett kalappal könnyeznek, az ország déli részén a temetés valóságos színház, ahol a szereplők partitúrákat adnak elő. Hogy melyik az igazabb? Ez hatalmas kérdés, amelyre nehéz választ adni.
– Azért az utóbbi egy-két évtized csak hozott némi átfedést…
– Nagyon sokat. Azt még nem tudtam magamban eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, de talán inkább jó.
– Kanyarodjunk vissza az íráshoz: mekkora szerepet játszik a tollforgatásban az, hogy megrögzött horgász? Már csak azért is érdekelne, mert a halászok aztán tudnak mesélni!
– Tudok én a halászat nélkül is nagyokat hazudni, de a halászat mégiscsak jól fog, hisz amíg a vízparton ülök és a nagy fogásra várok, a csöndben és az egyedüllétben van időm gondolkodni. A horgászat egy kicsit hasonlít is az írásra, hisz egymagamban kell boldogulnom. Ülök az asztalnál, és ha azt akarom, a papíron London elevenedik meg, ha akarom, Nyíregyháza vagy éppenséggel a mennyország. Egyébként a rossz rendező is azt hiszi, hogy egyedül van, holott emberekkel építi vagy építheti fel az új világot.
– Nemcsak nagy horgász, nagy futballszurkoló is. Minek örül jobban: egy nagy halnak vagy egy nagy gólnak?
– Attól függ, ki fogja vagy ki rúgja! A legutóbbi halászélményem totálbalsiker volt; barátommal, Koós Gyurival, a Marosvásárhelyről elszármazott állatorvossal halásztunk a Tisza-tónál, amikor akkora harcsát akasztottam, hogy egyszerűen kettétörött a botom. Gyorsan felhívtuk a környék legjobb horgászát, hogy ilyen esetben mi a teendő. Kérdezte, hányas damilom van, 35-ös, mondtam, na jó, akkor várj egy negyedórát, és vágd el – érkezett a válasz. Reménytelen helyzetbe kerültem, pedig akkora feje volt a harcsának, mint az enyém. És ez nem horgászmese!
– Közvetlenül a ’89-es rendszerváltás után korszakot alkothatott volna a marosvásárhelyi színház, pontosabban annak magyar tagozata élén. De mintha egy idő után kicsúszott volna a keze közül, majd kicsúsztatták önt, közvetlen utódai pedig lecsúsztatták a színházat.
– Talán még korai ezt így megítélni, viszont tény, hogy nem igazán voltam én jó színházigazgató. Nem szerettem sem ordítani, sem koldulni. Az más kérdés, hogy Victor Ioan Frunzát én hoztam először Vásárhelyre, az erdélyi társulatok közül mi jutottunk ki először a POSZT-ra, a neves pécsi fesztiválra, és mi nyertük meg a Kisvárdai Fesztivált. A színház meg nem csúszott ki a kezemből, hanem szép csendben kicsúsztatták. Ennek esztétikai okai voltak, és nemcsak. Sajnos. És ezzel visszatértünk oda, hogy mi a nevem, és kinek vagyok az öccse.
Kincses Elemér
1946. március 9-én született Marosvásárhelyen. Előbb szülővárosában színészi diplomát, majd Bukarestben rendezői oklevelet szerzett. Pár évig Kolozsváron játszott, majd felhagyott a színészi pályával; Kolozsváron kezdett rendezni, de 1975-től a marosvásárhelyi színház rendezője volt, majd művészeti igazgatójaként dolgozott nyugdíjazásáig. Kezdetben modern hangvételű, tragikus drámákat, a hagyományt és az újító törekvéseket ötvöző színpadi műveket rendezett. Ezeket a tapasztalatait a ’70-es években klasszikus művek megszólaltatásában kamatoztatta. A ’80-as évektől drámaíróként is bemutatkozott, több saját művet állított színpadra Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen. Pályafutása során számos társulatnál megfordult, közönségsikert aratott és több rangos díjat begyűjtött. Munkáját 1996-ban Pro Cultura Hungarica Emlékplakettel jutalmazták. Már színipályája kezdetén elkötelezte magát az írásművészetnek is. Első írását az Utunk közölte (1967), Mondjátok, nem félünk című darabjával (1970) pedig már kiforrott drámaíróként jelentkezett.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)
2016. április 2.
Kincses Elemér: Soha
Kincses Elemér az Utunkban jelentkezett prózával 1967-ben. Forráskötete – Bekötött szemmel – 1972-ben jelent meg, akkor már sikeres drámaírónak számított: Mondjátok, nem félünk; Katonák. Drámaíróként az abszurd művelőjeként tartják számon. Drámáiban (Ég a nap Seneca felett; Macskutyák; Én, a besúgó stb.) – és az általa rendezett darabokban nemkülönben (Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit) – csaknem mindig felbukkan a hatalom, az árulás léthelyzete, ennek lélektani boncolása, parabolisztikus ábrázolása, amit az abszurdig fokoz, és ami borzongató nevetségességgel együtt legtöbbször tragédiába torkoll. A jó abszurdhoz, persze, reális helyzetekre, élő figurákra van szükség, így válik egyféle valósággá a mű határain belül. Az írói képzelet ebből bontja ki a "megoldást" és a "tanulságot" – valahogy úgy, mint a mesében: hol volt, hol nem volt, volt egyszer... és az olvasó talán észre sem veszi, hol volt az a határ, amit átlépve, egy másik valóságba kerül, ahol már nem ő irányítja a lépteit, hanem az alkotó. Egy kicsit az író kénye-kedvére bízza magát, elfogadva ezeket az új szabályokat. Elfogadja és el is hiszi, hogy minden csakis úgy történhet és történhetett, ahogyan az író akarja. Végül is, ha úgy vesszük, ez általában is érvényes az író és az olvasó viszonyára, hiszen ezzel teremtődik meg maga a nézői vagy olvasói befogadás.
Az önéletrajzi regény olvasója ezzel szemben vagy emellett a tiszta valóságot keresi. Azokra az élethelyzetekre kíváncsi, amik meghatározzák/meghatározták a szerző életpályáját. A szerző pedig tulajdonképpen családi ereklyéket tesz közkinccsé, s azon kapjuk magunkat, hogy közben közösségi tükörbe (is) nézünk, talán magunkra is ismerünk, de legalábbis jobban megértjük – nemcsak az emlékező író emberi magatartását, lelkialkatát, hanem – önmagunkat is. A kortárs vagy nemzedéktárs íróval együtt emlékezünk, felismerjük a várost, az utcákat, jellegzetes figurákat, sőt jellegzetes viselkedési formákat is. Mindemellett minden önéletírás egyfajta kordokumentum is, és mindig több, mint egy fénykép, vagy egy film, vagy egy okirat, mert emberi érzéseket is közvetít felénk. Ezek egyénre szabottak, mégis ismerősek.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó, az ugyancsak csíkszeredai Gutenberg Nyomda és a Marosvásáhelyi Rádió ajándékát hoztuk a hetvenéves Kincses Elemérnek: a Soha című önéletrajzi regényét. De azért ne feledjük, hogy valójában ő ajándékoz meg bennünket a könyvével: derűs gyermekkori történetekkel, a kamaszkori első szerelem varázslatos meséjével. Nem tudom, a Soha címet hogyan lehetne kiegészíteni: soha nem felejtem, ami történt, vagy soha ne feledjétek... Újdonság az első kiadással (Mentor Kiadó, 2007) szemben, hogy a regény a mellékelt CD-n meghallgatható az író- színész Kincses felolvasásában, meg az, hogy az író fejezetekre osztotta a regény szövegét, így az olvasó és a hallgató könnyen váltogathatja a könyvet és a CD-t, követheti, talán össze is vetheti a kétféleképpen tálalt szöveget. Kincses írásművészetében megfigyelhető, hogy narrátorként, elbeszélőként az alakokat csak kevés szóval egyéníti, mert azoknak tettei, viselkedése és "saját" szavai az igazi jellemzők. Ezt könnyedén és igencsak találóan valósítja meg, talán így (és itt is) találkozik újra az írói, színészi és rendezői egyéniség alkotó magatartása és erős közvetítő ereje.
Kozma Mária
Népújság (Marosvásárhely)
Kincses Elemér az Utunkban jelentkezett prózával 1967-ben. Forráskötete – Bekötött szemmel – 1972-ben jelent meg, akkor már sikeres drámaírónak számított: Mondjátok, nem félünk; Katonák. Drámaíróként az abszurd művelőjeként tartják számon. Drámáiban (Ég a nap Seneca felett; Macskutyák; Én, a besúgó stb.) – és az általa rendezett darabokban nemkülönben (Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit) – csaknem mindig felbukkan a hatalom, az árulás léthelyzete, ennek lélektani boncolása, parabolisztikus ábrázolása, amit az abszurdig fokoz, és ami borzongató nevetségességgel együtt legtöbbször tragédiába torkoll. A jó abszurdhoz, persze, reális helyzetekre, élő figurákra van szükség, így válik egyféle valósággá a mű határain belül. Az írói képzelet ebből bontja ki a "megoldást" és a "tanulságot" – valahogy úgy, mint a mesében: hol volt, hol nem volt, volt egyszer... és az olvasó talán észre sem veszi, hol volt az a határ, amit átlépve, egy másik valóságba kerül, ahol már nem ő irányítja a lépteit, hanem az alkotó. Egy kicsit az író kénye-kedvére bízza magát, elfogadva ezeket az új szabályokat. Elfogadja és el is hiszi, hogy minden csakis úgy történhet és történhetett, ahogyan az író akarja. Végül is, ha úgy vesszük, ez általában is érvényes az író és az olvasó viszonyára, hiszen ezzel teremtődik meg maga a nézői vagy olvasói befogadás.
Az önéletrajzi regény olvasója ezzel szemben vagy emellett a tiszta valóságot keresi. Azokra az élethelyzetekre kíváncsi, amik meghatározzák/meghatározták a szerző életpályáját. A szerző pedig tulajdonképpen családi ereklyéket tesz közkinccsé, s azon kapjuk magunkat, hogy közben közösségi tükörbe (is) nézünk, talán magunkra is ismerünk, de legalábbis jobban megértjük – nemcsak az emlékező író emberi magatartását, lelkialkatát, hanem – önmagunkat is. A kortárs vagy nemzedéktárs íróval együtt emlékezünk, felismerjük a várost, az utcákat, jellegzetes figurákat, sőt jellegzetes viselkedési formákat is. Mindemellett minden önéletírás egyfajta kordokumentum is, és mindig több, mint egy fénykép, vagy egy film, vagy egy okirat, mert emberi érzéseket is közvetít felénk. Ezek egyénre szabottak, mégis ismerősek.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó, az ugyancsak csíkszeredai Gutenberg Nyomda és a Marosvásáhelyi Rádió ajándékát hoztuk a hetvenéves Kincses Elemérnek: a Soha című önéletrajzi regényét. De azért ne feledjük, hogy valójában ő ajándékoz meg bennünket a könyvével: derűs gyermekkori történetekkel, a kamaszkori első szerelem varázslatos meséjével. Nem tudom, a Soha címet hogyan lehetne kiegészíteni: soha nem felejtem, ami történt, vagy soha ne feledjétek... Újdonság az első kiadással (Mentor Kiadó, 2007) szemben, hogy a regény a mellékelt CD-n meghallgatható az író- színész Kincses felolvasásában, meg az, hogy az író fejezetekre osztotta a regény szövegét, így az olvasó és a hallgató könnyen váltogathatja a könyvet és a CD-t, követheti, talán össze is vetheti a kétféleképpen tálalt szöveget. Kincses írásművészetében megfigyelhető, hogy narrátorként, elbeszélőként az alakokat csak kevés szóval egyéníti, mert azoknak tettei, viselkedése és "saját" szavai az igazi jellemzők. Ezt könnyedén és igencsak találóan valósítja meg, talán így (és itt is) találkozik újra az írói, színészi és rendezői egyéniség alkotó magatartása és erős közvetítő ereje.
Kozma Mária
Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 12.
Magyar állami kitüntetéseket adnak át Csíkszeredában
Március 15-e, a magyar nemzeti ünnep alkalmából Áder János köztársasági elnök által adományozott állami kitüntetések átadására kerül sor szerdán 18 órakor Csíkszeredában a Lázár-házban.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesül:
Fél évszázados, elsősorban a munkaorvostan területén nagyra becsült tudományos életműve, valamint a marosvásárhelyi szakklinika megalapítása, illetve a marosvásárhelyi sportélet fejlesztése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként dr. Dienes Sándor Lajos, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár, MOGYE ( Marosvásárhely
A Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesül:
Az erdélyi magyar tudomány és oktatás terén nagyra értékelt oktatói munkája elismeréseként dr. Biró Domokos, egyetemi docens, Sapientia EMTE (Marosvásárhely)
A magyar kultúrát gazdagító sokoldalú alkotóművészete, valamint jelentős pedagógusi és művészeti szervező tevékenysége elismeréseként Hunyadi László, szobrász- és ötvösművés, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja (Marosvásárhely)
A Kárpát-medence szerte nagyra értékelt rendezői, valamint kivételesen gazdag és érdemdús drámaírói életútja elismeréseként Kincses Elemér, író, rendező, drámaíró (Marosvásárhely)
A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesül:
Felső- Háromszék és Kézdivásárhely kulturális értékeinek megőrzését célzó, sokrétű és odaadó munkája elismeréseként dr. Dimény Attila, a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum vezetője, a zabolai Pro Museum Egyesület alapító tagja és alelnöke (Kézdivásárhely)
Az egyetemes magyar kultúrát színesítő, különösen az erdélyi magyar képzőművészetet gazdagító alkotóművészete elismeréseként Kosztándi Jenő, festőművész (Kézdivásárhely)
A székelyek szellemi és tárgyi hagyatékának felkutatása és továbbadása, valamint az egyetemes és népi kultúra megismertetését célzó oktató-nevelő munkája elismeréseként Molnár Piroska, nyugalmazott tanító (Kányád)
A moldvai csángó magyarság nyelvi megmaradását szolgáló, elkötelezett munkája elismeréseként Oláh-Gál Elvira, rádiós újságíró, a Kossuth Rádió székelyföldi tudósítója ( Csíkszereda)
A magyar és székely népzenét, illetve a régizenét egyaránt magas színvonalon közvetítő előadóművészete, valamint a magyar kultúra népszerűsítését szolgáló sokrétű tevékenysége elismeréseként Roth Erzsébet, előadóművész (Csíkszereda)
Közlemény
Erdély.ma
Március 15-e, a magyar nemzeti ünnep alkalmából Áder János köztársasági elnök által adományozott állami kitüntetések átadására kerül sor szerdán 18 órakor Csíkszeredában a Lázár-házban.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesül:
Fél évszázados, elsősorban a munkaorvostan területén nagyra becsült tudományos életműve, valamint a marosvásárhelyi szakklinika megalapítása, illetve a marosvásárhelyi sportélet fejlesztése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként dr. Dienes Sándor Lajos, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár, MOGYE ( Marosvásárhely
A Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesül:
Az erdélyi magyar tudomány és oktatás terén nagyra értékelt oktatói munkája elismeréseként dr. Biró Domokos, egyetemi docens, Sapientia EMTE (Marosvásárhely)
A magyar kultúrát gazdagító sokoldalú alkotóművészete, valamint jelentős pedagógusi és művészeti szervező tevékenysége elismeréseként Hunyadi László, szobrász- és ötvösművés, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja (Marosvásárhely)
A Kárpát-medence szerte nagyra értékelt rendezői, valamint kivételesen gazdag és érdemdús drámaírói életútja elismeréseként Kincses Elemér, író, rendező, drámaíró (Marosvásárhely)
A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesül:
Felső- Háromszék és Kézdivásárhely kulturális értékeinek megőrzését célzó, sokrétű és odaadó munkája elismeréseként dr. Dimény Attila, a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum vezetője, a zabolai Pro Museum Egyesület alapító tagja és alelnöke (Kézdivásárhely)
Az egyetemes magyar kultúrát színesítő, különösen az erdélyi magyar képzőművészetet gazdagító alkotóművészete elismeréseként Kosztándi Jenő, festőművész (Kézdivásárhely)
A székelyek szellemi és tárgyi hagyatékának felkutatása és továbbadása, valamint az egyetemes és népi kultúra megismertetését célzó oktató-nevelő munkája elismeréseként Molnár Piroska, nyugalmazott tanító (Kányád)
A moldvai csángó magyarság nyelvi megmaradását szolgáló, elkötelezett munkája elismeréseként Oláh-Gál Elvira, rádiós újságíró, a Kossuth Rádió székelyföldi tudósítója ( Csíkszereda)
A magyar és székely népzenét, illetve a régizenét egyaránt magas színvonalon közvetítő előadóművészete, valamint a magyar kultúra népszerűsítését szolgáló sokrétű tevékenysége elismeréseként Roth Erzsébet, előadóművész (Csíkszereda)
Közlemény
Erdély.ma
2016. április 15.
Erdélyi értékteremtőket díjaztak Kolozsváron és Csíkszeredában
Erdély szellemi és lelki gazdagságát gyarapító közéleti személyiségek vehettek át magyar állami kitüntetést szerdán este Kolozsváron és Csíkszeredában.
A Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa által a kincses városi Agapé étteremben megszervezett ünnepség keretében Áder János, Magyarország köztársasági elnöke megbízásából Mile Lajos főkonzul elsőként Vincze Máriát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kara professzorát, a Romániai Magyar Közgazdásztársaság alapítóját tüntette ki a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével. A pedagógus beszédében úgy fogalmazott, a világ legszebb hivatása az övé, csak az fáj neki, hogy 50 év alatt egyszer se mondta a diákjainak, hogy mennyire szereti és tiszteli őket.
Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Papp Hunor Zsolt református lelkipásztor az erdélyi magyarság, különösen Sztána község megújulása érdekében végzett nemzetmegtartó és hagyományőrző tevékenységéért.
Kallós Miklós filozófus, szociológus, a BBTE filozófia-szociológia tanszékének nyugalmazott tanszékvezetője a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést kapta az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásban, valamint a kolozsvári zsidó hitközség elnökeként a holokauszt megismertetése érdekében végzett sokrétű tevékenységéért.
A főkonzul szintén Magyar Ezüst Érdemkeresztet adott át Mureşan Judit Mirjamnak. A fizikus, kémikus, a BBTE fizika-kémia tanszéke nyugalmazott tanárának a holokauszt megismertetése, valamint az egykori kolozsvári magyar zsidó gimnázium emlékének ápolásában, illetve a magyar nyelvű zsidó közösség érdekében végzett kiemelkedő tevékenységéért járt az állami elismerés.
Nagy Péter, a kolozsvári IDEA Design & Print, valamint a Gloria Nyomda ügyvezető igazgatója, az IDEA Könyvtér vezetője a kolozsvári magyar nyelvű könyvnyomtatás és könyvkiadás terén végzett meghatározó munkájáért vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet.
Nussbaum László közgazdász, a BBTE közgazdasági tanszékének nyugalmazott tanára jelentős tudományos munkája, illetve a holokauszt széles körű megismertetése iránti elhivatott tevékenysége példaértékű, ezért szintén Magyar Ezüst Érdemkereszt lett a jutalma.
A csíkszeredai főkonzulátuson megtartott szerda esti ünnepség keretében kilenc székelyföldi közéleti személyiség vehetett át magyar állami elismerést. „Olyan emberekről van szó, akiknek életműve példaértékű, akik közvetlenül gyarapították a Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát” – fogalmazott Zsigmond Barna Pál főkonzul.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át Diénes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE), Biró Domokos egyetemi docenst (Sapientia–EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművészt, valamint Kincses Elemér írót pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Dimény Attila, a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum vezetője, Kosztándi Jenő festőművész és Molnár Piroska kányádi nyugalmazott tanító. Zsigmond Barna Pál Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adott át továbbá Oláh-Gál Elvira rádiós újságírónak, a Kossuth Rádió székelyföldi tudósítójának és Roth Györfi Erzsébet előadóművésznek.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Erdély szellemi és lelki gazdagságát gyarapító közéleti személyiségek vehettek át magyar állami kitüntetést szerdán este Kolozsváron és Csíkszeredában.
A Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa által a kincses városi Agapé étteremben megszervezett ünnepség keretében Áder János, Magyarország köztársasági elnöke megbízásából Mile Lajos főkonzul elsőként Vincze Máriát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kara professzorát, a Romániai Magyar Közgazdásztársaság alapítóját tüntette ki a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével. A pedagógus beszédében úgy fogalmazott, a világ legszebb hivatása az övé, csak az fáj neki, hogy 50 év alatt egyszer se mondta a diákjainak, hogy mennyire szereti és tiszteli őket.
Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Papp Hunor Zsolt református lelkipásztor az erdélyi magyarság, különösen Sztána község megújulása érdekében végzett nemzetmegtartó és hagyományőrző tevékenységéért.
Kallós Miklós filozófus, szociológus, a BBTE filozófia-szociológia tanszékének nyugalmazott tanszékvezetője a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést kapta az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásban, valamint a kolozsvári zsidó hitközség elnökeként a holokauszt megismertetése érdekében végzett sokrétű tevékenységéért.
A főkonzul szintén Magyar Ezüst Érdemkeresztet adott át Mureşan Judit Mirjamnak. A fizikus, kémikus, a BBTE fizika-kémia tanszéke nyugalmazott tanárának a holokauszt megismertetése, valamint az egykori kolozsvári magyar zsidó gimnázium emlékének ápolásában, illetve a magyar nyelvű zsidó közösség érdekében végzett kiemelkedő tevékenységéért járt az állami elismerés.
Nagy Péter, a kolozsvári IDEA Design & Print, valamint a Gloria Nyomda ügyvezető igazgatója, az IDEA Könyvtér vezetője a kolozsvári magyar nyelvű könyvnyomtatás és könyvkiadás terén végzett meghatározó munkájáért vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet.
Nussbaum László közgazdász, a BBTE közgazdasági tanszékének nyugalmazott tanára jelentős tudományos munkája, illetve a holokauszt széles körű megismertetése iránti elhivatott tevékenysége példaértékű, ezért szintén Magyar Ezüst Érdemkereszt lett a jutalma.
A csíkszeredai főkonzulátuson megtartott szerda esti ünnepség keretében kilenc székelyföldi közéleti személyiség vehetett át magyar állami elismerést. „Olyan emberekről van szó, akiknek életműve példaértékű, akik közvetlenül gyarapították a Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát” – fogalmazott Zsigmond Barna Pál főkonzul.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át Diénes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE), Biró Domokos egyetemi docenst (Sapientia–EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművészt, valamint Kincses Elemér írót pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Dimény Attila, a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum vezetője, Kosztándi Jenő festőművész és Molnár Piroska kányádi nyugalmazott tanító. Zsigmond Barna Pál Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adott át továbbá Oláh-Gál Elvira rádiós újságírónak, a Kossuth Rádió székelyföldi tudósítójának és Roth Györfi Erzsébet előadóművésznek.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2016. április 25.
Lovagkereszttel kitüntetettek
Példaértékű életművek
A március 15-i magyar állami ünnep alkalmából kilenc székelyföldi személy, köztük négy marosvásárhelyi vette át Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán az Áder János köztársasági elnök adományozta kitüntetéseket. Példamutató tevékenységük méltatására március végén került sor a csíkszeredai Lázár-ház eskütermében tartott ünnepségen. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült Dienes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE) laudációját közöltük az április 21-i, csütörtöki lapszámunkban. Ma a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést átvevő Biró Domokos egyetemi docens ( Sapientia EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművész, valamint Kincses Elemér író, rendező, drámaíró laudációjának közlésével tisztelgünk a példaértékű életművek előtt.
Dr. Biró Domokos
Dr. Biró Domokos 1948-ban született Felsőboldogfalván. 1971–75 között a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola tanára, 1981-ig kutató, majd a Műszaki Főiskola munkatársa. Jelenleg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense. Elsőként teremtette meg az anyagtudományban a nanotechnológiák közé sorolt nanoszerkezetű vékonyréteg kutatási infrastruktúrát.
Dr. Biró Domokos bekapcsolódott a hazai és nemzetközi szakmai közösségek keretében végzett kutatásokba, és ezekbe fiatal munkatársait is sikeresen bevezeti. Munkái szervesen kapcsolódnak a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet Vékonyréteg Fizikai Osztálya tevékenységéhez, ahol több alkalommal is dolgozott. Kutatási együttműködési munkájának eredményeit számos szakdolgozatban és közleményben jelentette meg.
Eredményei elismeréseként a Tokyo Institute of Technology 1 millió USD összeget meghaladó beruházással kutatólaboratóriumot szerelt fel a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán. Ugyancsak itt hozta létre az általa készített anyagszerkezeteket vizsgáló elektronmikroszkópos laboratóriumot is.
Dr. Biró Domokos egyik jellemző példája a tudományban mélyen hívő, önzetlen tudósnemzedéknek, amely azt bizonyítja, hogy a szűkös finanszírozás ellenére még mindig lehet sokkal jobban is teljesíteni. Hiszi és vallja, hogy az értékteremtő tudományos tevékenység alapfeltétele a tehetség és a szakmai felkészültség mellett a becsülettel végzett tudományos munka. 2011-ben átvehette a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díját.
Munkatársai értékelése szerint dr. Biró Domokos emberi kvalitásai is kiválóak. A nehézségek ellenére is töretlen lelkesedéssel dolgozik a Sapientia EMTE népszerűsítéséért, az erdélyi magyar tudomány felvirágoztatásáért.
Dr. Bíró Domokos, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara Gépészmérnöki Tanszékének egyetemi docense részére, az erdélyi magyar tudomány és oktatás terén nagyra értékelt oktatói munkája elismeréseképpen, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Hunyadi László
Hunyadi László 1933-ban született Küküllődombón. Marosvásárhelyen végezte el a Művészeti Középiskolát. Szobrászati tanulmányait 1959-ben a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán fejezte be. A marosvásárhelyi Állami Bábszínház tervezője volt, majd 1961-től a Művészeti Középiskola tanára lett. 1978 óta szabadfoglalkozású művész.
Hunyadi László a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az erdélyi képzőművészet egyik legelismertebb, legrangosabb alkotója. Munkásságát nemcsak városában, Marosvásárhelyen tartják jelentősnek, az egész Kárpát-medencében is nagyra becsülik. Nyolcvan éven túl is példás odaadással, fiatalos energiával dolgozik. Közel hat évtizedes következetes és színvonalas alkotótevékenységgel és eredményes művészpedagógusi, nevelő munkával érdemelte ki ezt a nagyrabecsülést. Művészeti szervező munkájával is érdemeket szerzett, 1990–1994 között sikeresen irányította a Maros megyei képzőművészek közösségét.
Rendszeres kiállító-tevékenységet tudhat maga mögött – első egyéni tárlatát 1964-ben rendezte –, alkotásai múzeumokat, képtárakat, magángyűjteményeket gazdagítanak, ötvösmunkái ma is keresettek, és köztéri szobrainak, emlékműveinek a száma meghaladja az ötvenet.
Nemzetünk legfontosabb történelmi személyiségeit mind megmintázta, továbbadva a mai és az utánunk jövő nemzedékeknek az általuk képviselt eszmeiséget, tudatformáló örökséget. Valóságos nemzeti panteont tudhat a magáénak, királyok, fejedelmek, egyházi főméltóságok, írók, művészek, zeneszerzők, tudósok sokaságának plakettjeit valósította meg, a Helikoni arcképcsarnok című album két kötetében a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet legjelesebb képviselőit ábrázoló domborműveit adta közre.
A művelődési rendezvények, alkotótáborok állandó résztvevője, előrehaladott életkorát meghazudtolva tesz eleget a meghívásoknak, alkotói felkéréseknek. Aktív, közösségformáló tevékenységére nem csupán a művészeti testületek számíthatnak, hanem a legeldugottabb településeken is tudják, Hunyadi László mindig kész a segítségre. 2009-ben Marosvásárhely díszpolgára lett és a Magyar Örökség díjban részesült.
Hunyadi László szobrász és ötvösművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére, a magyar kultúrát gazdagító sokoldalú alkotóművészete, valamint jelentős pedagógusi és művészeti szervező tevékenysége elismeréseként, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Kincses Elemér
Kincses Elemér 1946-ban született Marosvásárhelyen, mindössze egy nappal a Székely Színház létrehozása előtt. Tősgyökeres marosvásárhelyi, hiszen itt járt középiskolába, a Bolyaiba, majd 1968-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színészi képesítést. Ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze volt, közben elvégezte a rendezői szakot. 1975-től 2011-es nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezője. Két ízben a színház aligazgatója, vagyis a magyar részleg vezetője volt.
Már színi pályájának kezdetén egyre inkább magához vonzta a színház és a drámaírás. Első írását az Utunk közölte 1967-ben, Mondjátok, nem félünk c. darabjával pedig kiforrott drámaíróként jelentkezett. Katonák c. egyfelvonásosa az abszurd drámaírás eszközeivel fejezi ki az ember önpusztító ösztöneinek értelmetlenségét. Ugyanebben az évben jelent meg novelláinak, karcolatainak gyűjteménye: Bekötött szemmel c. forráskötetében nyomon követhetők íróvá formálódásának állomásai. A Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozata mutatta be Ég a nap Seneca felett c. drámáját, egy történelmi parabolát arról, hogy mit jelent a becsület a zsarnokság fojtogató légkörében. Az ugyancsak Szatmáron bemutatott Trójában hull a hó c. drámája a hatalom csábításáról, az árulás lélektanáról próbál látleletet felvenni. Az irodalmi közvélemény főleg a Marosvásárhelyen bemutatott Porond c. drámájára figyelt fel, egy jelképes cirkuszi tragikomédiára, amely már a korabeli időben játszódik le.
Többfelé is hívták rendezni, mintegy 180 darabot rendezett négy országban, és több rendezői díjat is nyert. A színházi rendezések mellett filmeket és operát is rendezett. 2006-ban Kolozsváron megrendezte első opera-előadását is, Giuseppe Verdi Falstaff című operáját. Az opera Budapesten is bemutatásra került a kolozsvári operaház vendégszereplése útján. Csatorna című drámája 2001-ben a legjobb romániai dráma díját nyerte el.
Kincses Elemér író, drámaíró, rendező részére a Kárpát-medence-szerte nagyra értékelt rendezői, valamint kivételesen gazdag és érdemdús drámaírói életútja elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Népújság (Marosvásárhely)
Példaértékű életművek
A március 15-i magyar állami ünnep alkalmából kilenc székelyföldi személy, köztük négy marosvásárhelyi vette át Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán az Áder János köztársasági elnök adományozta kitüntetéseket. Példamutató tevékenységük méltatására március végén került sor a csíkszeredai Lázár-ház eskütermében tartott ünnepségen. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült Dienes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE) laudációját közöltük az április 21-i, csütörtöki lapszámunkban. Ma a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést átvevő Biró Domokos egyetemi docens ( Sapientia EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművész, valamint Kincses Elemér író, rendező, drámaíró laudációjának közlésével tisztelgünk a példaértékű életművek előtt.
Dr. Biró Domokos
Dr. Biró Domokos 1948-ban született Felsőboldogfalván. 1971–75 között a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola tanára, 1981-ig kutató, majd a Műszaki Főiskola munkatársa. Jelenleg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense. Elsőként teremtette meg az anyagtudományban a nanotechnológiák közé sorolt nanoszerkezetű vékonyréteg kutatási infrastruktúrát.
Dr. Biró Domokos bekapcsolódott a hazai és nemzetközi szakmai közösségek keretében végzett kutatásokba, és ezekbe fiatal munkatársait is sikeresen bevezeti. Munkái szervesen kapcsolódnak a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet Vékonyréteg Fizikai Osztálya tevékenységéhez, ahol több alkalommal is dolgozott. Kutatási együttműködési munkájának eredményeit számos szakdolgozatban és közleményben jelentette meg.
Eredményei elismeréseként a Tokyo Institute of Technology 1 millió USD összeget meghaladó beruházással kutatólaboratóriumot szerelt fel a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán. Ugyancsak itt hozta létre az általa készített anyagszerkezeteket vizsgáló elektronmikroszkópos laboratóriumot is.
Dr. Biró Domokos egyik jellemző példája a tudományban mélyen hívő, önzetlen tudósnemzedéknek, amely azt bizonyítja, hogy a szűkös finanszírozás ellenére még mindig lehet sokkal jobban is teljesíteni. Hiszi és vallja, hogy az értékteremtő tudományos tevékenység alapfeltétele a tehetség és a szakmai felkészültség mellett a becsülettel végzett tudományos munka. 2011-ben átvehette a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díját.
Munkatársai értékelése szerint dr. Biró Domokos emberi kvalitásai is kiválóak. A nehézségek ellenére is töretlen lelkesedéssel dolgozik a Sapientia EMTE népszerűsítéséért, az erdélyi magyar tudomány felvirágoztatásáért.
Dr. Bíró Domokos, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara Gépészmérnöki Tanszékének egyetemi docense részére, az erdélyi magyar tudomány és oktatás terén nagyra értékelt oktatói munkája elismeréseképpen, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Hunyadi László
Hunyadi László 1933-ban született Küküllődombón. Marosvásárhelyen végezte el a Művészeti Középiskolát. Szobrászati tanulmányait 1959-ben a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán fejezte be. A marosvásárhelyi Állami Bábszínház tervezője volt, majd 1961-től a Művészeti Középiskola tanára lett. 1978 óta szabadfoglalkozású művész.
Hunyadi László a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az erdélyi képzőművészet egyik legelismertebb, legrangosabb alkotója. Munkásságát nemcsak városában, Marosvásárhelyen tartják jelentősnek, az egész Kárpát-medencében is nagyra becsülik. Nyolcvan éven túl is példás odaadással, fiatalos energiával dolgozik. Közel hat évtizedes következetes és színvonalas alkotótevékenységgel és eredményes művészpedagógusi, nevelő munkával érdemelte ki ezt a nagyrabecsülést. Művészeti szervező munkájával is érdemeket szerzett, 1990–1994 között sikeresen irányította a Maros megyei képzőművészek közösségét.
Rendszeres kiállító-tevékenységet tudhat maga mögött – első egyéni tárlatát 1964-ben rendezte –, alkotásai múzeumokat, képtárakat, magángyűjteményeket gazdagítanak, ötvösmunkái ma is keresettek, és köztéri szobrainak, emlékműveinek a száma meghaladja az ötvenet.
Nemzetünk legfontosabb történelmi személyiségeit mind megmintázta, továbbadva a mai és az utánunk jövő nemzedékeknek az általuk képviselt eszmeiséget, tudatformáló örökséget. Valóságos nemzeti panteont tudhat a magáénak, királyok, fejedelmek, egyházi főméltóságok, írók, művészek, zeneszerzők, tudósok sokaságának plakettjeit valósította meg, a Helikoni arcképcsarnok című album két kötetében a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet legjelesebb képviselőit ábrázoló domborműveit adta közre.
A művelődési rendezvények, alkotótáborok állandó résztvevője, előrehaladott életkorát meghazudtolva tesz eleget a meghívásoknak, alkotói felkéréseknek. Aktív, közösségformáló tevékenységére nem csupán a művészeti testületek számíthatnak, hanem a legeldugottabb településeken is tudják, Hunyadi László mindig kész a segítségre. 2009-ben Marosvásárhely díszpolgára lett és a Magyar Örökség díjban részesült.
Hunyadi László szobrász és ötvösművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére, a magyar kultúrát gazdagító sokoldalú alkotóművészete, valamint jelentős pedagógusi és művészeti szervező tevékenysége elismeréseként, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Kincses Elemér
Kincses Elemér 1946-ban született Marosvásárhelyen, mindössze egy nappal a Székely Színház létrehozása előtt. Tősgyökeres marosvásárhelyi, hiszen itt járt középiskolába, a Bolyaiba, majd 1968-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színészi képesítést. Ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze volt, közben elvégezte a rendezői szakot. 1975-től 2011-es nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezője. Két ízben a színház aligazgatója, vagyis a magyar részleg vezetője volt.
Már színi pályájának kezdetén egyre inkább magához vonzta a színház és a drámaírás. Első írását az Utunk közölte 1967-ben, Mondjátok, nem félünk c. darabjával pedig kiforrott drámaíróként jelentkezett. Katonák c. egyfelvonásosa az abszurd drámaírás eszközeivel fejezi ki az ember önpusztító ösztöneinek értelmetlenségét. Ugyanebben az évben jelent meg novelláinak, karcolatainak gyűjteménye: Bekötött szemmel c. forráskötetében nyomon követhetők íróvá formálódásának állomásai. A Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozata mutatta be Ég a nap Seneca felett c. drámáját, egy történelmi parabolát arról, hogy mit jelent a becsület a zsarnokság fojtogató légkörében. Az ugyancsak Szatmáron bemutatott Trójában hull a hó c. drámája a hatalom csábításáról, az árulás lélektanáról próbál látleletet felvenni. Az irodalmi közvélemény főleg a Marosvásárhelyen bemutatott Porond c. drámájára figyelt fel, egy jelképes cirkuszi tragikomédiára, amely már a korabeli időben játszódik le.
Többfelé is hívták rendezni, mintegy 180 darabot rendezett négy országban, és több rendezői díjat is nyert. A színházi rendezések mellett filmeket és operát is rendezett. 2006-ban Kolozsváron megrendezte első opera-előadását is, Giuseppe Verdi Falstaff című operáját. Az opera Budapesten is bemutatásra került a kolozsvári operaház vendégszereplése útján. Csatorna című drámája 2001-ben a legjobb romániai dráma díját nyerte el.
Kincses Elemér író, drámaíró, rendező részére a Kárpát-medence-szerte nagyra értékelt rendezői, valamint kivételesen gazdag és érdemdús drámaírói életútja elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 9.
Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. június 20.
Tárlat nyílt Nagy Pál munkáiból Marosvécsen
Halálának harminchetedik évfordulóján Nagy Pál marosvásárhelyi festőművész és pedagógus kevésbé ismert munkáiból nyílt kiállítás a marosvécsi Kemény-kastélyban a szenvedélyes műgyűjtő, Madaras Sándor hatékony hozzájárulásával.
Pontosan harminchét évvel Nagy Pál és felesége, Kemény Zsuzsa tragikus halála után köszöntötte a nagyérdeműt a Kemények vécsi fészkében a tárlatot megnyitó Madaras Sándor a hétvégén. 1979. június 18-án, a makfalvi alkotótábor megnyitójára tartó házaspár és az autójukban ülő Varga Katalin újságírónő Erdőszentgyörgy és Csókfalva között halálos balesetet szenvedett. A korán távozó alkotót nem feledte az utókor: munkáiból több településen is emlékkiállítást szerveztek, a ’89-es fordulat után Marosvásárhelyen utcát neveztek el róla.
„Mindenki tudta, hogy kiváló ember, buzgó pedagógus és nagyszerű művész, de néhány lelkes újságcikken – többnyire ugyanazok tollából – nem terjedt túl a hivatalos elismerés. Van, akinek meg kell semmisülnie ahhoz, hogy jelentőségét felismerjük” – írta Nagy Pál halála után Borghida István néhai erdélyi művészettörténész.
Nagy Pálról, a vidám emberről igyekezett hű képet festeni a tárlatmegnyitón megjelent mintegy hatvan érdeklődőnek Kincses Elemér. Az ismert rendező és író egy régmúlt buli hangulatával elevenítette fel fiatalon távozott barátja emlékét. A szombaton megnyílt tárlat látogatói már a kastély folyosóján ízelítőt kaphattak Bordi András, Aurel Ciupe, Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor egykori tanítványának munkásságából. Az esemény plakátja a művész több mint fél évszázados festői állványáról köszön vissza, és belépésre buzdítja azokat, akik ellátogattak a Marosvásárhelytől negyven kilométerre fekvő kastélyba. A neves alkotó fiai a kinyomtatott grafikák másait aggatták ki a kastély két vendégszobájának a falaira. Az eredeti munkákat egy dossziéba lefűzve csodálhatták meg az érdeklődők.
A látogatóknak feltűnhetett az aránylag sok és egymáshoz nagyon hasonlító önarckép kiállítása, aminek sajátos a magyarázata. „Apám minden születésnapján készített egy-egy önarcképet magáról. Reggel a tükörbe pillantott, aztán nekiállt magát lerajzolni” – idézte fel emlékeit Nagy Pál kisebbik fia, Géza. Az egyik ilyen önarckép rendkívül eredetire sikeredett: a papír helyett a művész egy hatalmas üvegfelületet választott, mely alá tükröt helyezett el, a kettő közé pedig mennyasszonyi fátylat „komponált be”.
„Ha már van egy ilyen kastélyunk, használjuk ki a falait – osztotta meg a tárlatlétesítés ötletét Nagy Géza. A szervezők igyekeztek az alkalomhoz illően kicsinosítani a két hatalmas vendégszobát. A tűzcsapot például ötletesen egy alkotás közben lencsevégrekapott Nagy Pál-fotóval takarták el. A Marosvécsre visszatelepedett, és a kastélyt pofozgatni próbáló Nagy Géza arra kérte a látogatókat, hogy ne a málladozó falakat vagy a foltokat nézzék, hisz azokat a kastélyt évtizedeken keresztül használó kórházotthontól kapták „örökségbe”, kijavításuk időt, türelmet és főleg pénzt, sok-sok pénzt igényel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Halálának harminchetedik évfordulóján Nagy Pál marosvásárhelyi festőművész és pedagógus kevésbé ismert munkáiból nyílt kiállítás a marosvécsi Kemény-kastélyban a szenvedélyes műgyűjtő, Madaras Sándor hatékony hozzájárulásával.
Pontosan harminchét évvel Nagy Pál és felesége, Kemény Zsuzsa tragikus halála után köszöntötte a nagyérdeműt a Kemények vécsi fészkében a tárlatot megnyitó Madaras Sándor a hétvégén. 1979. június 18-án, a makfalvi alkotótábor megnyitójára tartó házaspár és az autójukban ülő Varga Katalin újságírónő Erdőszentgyörgy és Csókfalva között halálos balesetet szenvedett. A korán távozó alkotót nem feledte az utókor: munkáiból több településen is emlékkiállítást szerveztek, a ’89-es fordulat után Marosvásárhelyen utcát neveztek el róla.
„Mindenki tudta, hogy kiváló ember, buzgó pedagógus és nagyszerű művész, de néhány lelkes újságcikken – többnyire ugyanazok tollából – nem terjedt túl a hivatalos elismerés. Van, akinek meg kell semmisülnie ahhoz, hogy jelentőségét felismerjük” – írta Nagy Pál halála után Borghida István néhai erdélyi művészettörténész.
Nagy Pálról, a vidám emberről igyekezett hű képet festeni a tárlatmegnyitón megjelent mintegy hatvan érdeklődőnek Kincses Elemér. Az ismert rendező és író egy régmúlt buli hangulatával elevenítette fel fiatalon távozott barátja emlékét. A szombaton megnyílt tárlat látogatói már a kastély folyosóján ízelítőt kaphattak Bordi András, Aurel Ciupe, Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor egykori tanítványának munkásságából. Az esemény plakátja a művész több mint fél évszázados festői állványáról köszön vissza, és belépésre buzdítja azokat, akik ellátogattak a Marosvásárhelytől negyven kilométerre fekvő kastélyba. A neves alkotó fiai a kinyomtatott grafikák másait aggatták ki a kastély két vendégszobájának a falaira. Az eredeti munkákat egy dossziéba lefűzve csodálhatták meg az érdeklődők.
A látogatóknak feltűnhetett az aránylag sok és egymáshoz nagyon hasonlító önarckép kiállítása, aminek sajátos a magyarázata. „Apám minden születésnapján készített egy-egy önarcképet magáról. Reggel a tükörbe pillantott, aztán nekiállt magát lerajzolni” – idézte fel emlékeit Nagy Pál kisebbik fia, Géza. Az egyik ilyen önarckép rendkívül eredetire sikeredett: a papír helyett a művész egy hatalmas üvegfelületet választott, mely alá tükröt helyezett el, a kettő közé pedig mennyasszonyi fátylat „komponált be”.
„Ha már van egy ilyen kastélyunk, használjuk ki a falait – osztotta meg a tárlatlétesítés ötletét Nagy Géza. A szervezők igyekeztek az alkalomhoz illően kicsinosítani a két hatalmas vendégszobát. A tűzcsapot például ötletesen egy alkotás közben lencsevégrekapott Nagy Pál-fotóval takarták el. A Marosvécsre visszatelepedett, és a kastélyt pofozgatni próbáló Nagy Géza arra kérte a látogatókat, hogy ne a málladozó falakat vagy a foltokat nézzék, hisz azokat a kastélyt évtizedeken keresztül használó kórházotthontól kapták „örökségbe”, kijavításuk időt, türelmet és főleg pénzt, sok-sok pénzt igényel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 25.
Nagy Pál újra velünk
Idő marta falakon időálló grafikák. Az emeleti termek, ahol Nagy Pál rajzait kiállították, még távol állnak attól, hogy felidézzék a marosvécsi Kemény-kastély fénykorát, de az igazi érték így is méltó otthonra talál a történelem viharait átvészelt hajlékban, és vonzza az érdeklődőket. Június 18-án is sokan keresték fel a várat, hogy részt vegyenek a festő újabb emlékkiállításának megnyitóján. Szomorú évforduló késztette az utódokat erre a tárlatnyitóra, 37 esztendeje hunyt el közúti balesetben Nagy Pál és újságíró felesége, Kemény Zsuzsa s velük együtt D. Varga Katalin, A Hét egykori munkatársa. Mégis a derű uralta az emlékidézést. Ezt a művészt méltató dr. Madaras Sándor meg is indokolta: a kor keltette mindenféle nehézség ellenére a vidámság jellemezte a családot, Nagy Pálék szerettek élni. Ennek jegyében anekdotázva, mosolyt, nevetést fakasztva osztotta meg a jelenlevőkkel a róluk őrzött emlékeket a tárlatnyitásra felkért barát, és hasonlóan emlékezett korán eltávozott szüleire két fiuk, Vécsi Nagy Zoltán és Vécsi Nagy Géza is. Sőt a közönség soraiból az író, rendező Kincses Elemér is humorba öltöztette emlékeit. Előttük zene, Székely Levente és tehetséges kisdiák tanítványa, Tamás Ádám hegedűjátéka s a helybeli iskolásokat képviselő Gorbai Eszter éneke hangolta derűre a közönséget.
Madaras Sándor természetesen Nagy Pál különleges emberi, pedagógusi kvalitásait, életműve fő jellegzetességeit, maradandó értékeit is részletezte. Kitért páratlan tájékozottságára, sokoldalú tudására, újító, kísérletező kedvére, nyitottságára, művészete intellektuális mélységeire. Sokak számára ő volt A Tanár, ma is számos alkotó Nagy Pált tartja a mesterének. Olyanokat is megtanított "látni", akik nem készültek művészi pályára. Ehhez nagyban hozzájárult két kiadás után mára ismét hiánycikké vált könyve is, a Barangolás a képzőművészetben. Nagy Pál úgy tudta rávezetni az érdeklődőket a modern festészet, szobrászat, a folyamatosan megújuló vizuális művészetek megismerésének útjára, hogy őt magát a hatalom sohasem engedte nyugati utazásra. Akkor készített szabad kézzel a mai digitális képalkotási munkákat idéző műveket, amikor a számítógépes technikákat még nem is ismerhette. A méltató kiemelte: az alkotó legnagyobb öröme, ha műveivel képes minél több embernek továbbadni azt az alkotói örömöt, amit ő is érzett munkája során. A festőnek gyakran volt ebben része, sokszor megcsodálhattuk képei szépségét. Persze az utókor még adósa, máig nem mérte fel szakavatottan mindazt, amit a művész a követőire átörökített.
A mostani marosvécsi kiállítás is figyelmeztet erre. A Vécsi Nagy Géza műgyűjteményéből kiválogatott grafikákból többet még nem láthatott a nagyközönség. Ezért is érdemes a kastélyba látogatni. És máris felhívhatjuk a művészetkedvelők figyelmét egy még újabb tárlatra, amelyen Nagy Pál festményei, grafikai munkái láthatók. Mikházán a Csűrszínház egyik fontos idei eseményeként június 24-én a tragikus sorsú művész emléke előtt kiállításnyitóval tisztelegtek. A kiállított anyag dr. Madaras Sándor kollekciójába nyújt bepillantást.
(N.M.K)
Népújság (Marosvásárhely)
Idő marta falakon időálló grafikák. Az emeleti termek, ahol Nagy Pál rajzait kiállították, még távol állnak attól, hogy felidézzék a marosvécsi Kemény-kastély fénykorát, de az igazi érték így is méltó otthonra talál a történelem viharait átvészelt hajlékban, és vonzza az érdeklődőket. Június 18-án is sokan keresték fel a várat, hogy részt vegyenek a festő újabb emlékkiállításának megnyitóján. Szomorú évforduló késztette az utódokat erre a tárlatnyitóra, 37 esztendeje hunyt el közúti balesetben Nagy Pál és újságíró felesége, Kemény Zsuzsa s velük együtt D. Varga Katalin, A Hét egykori munkatársa. Mégis a derű uralta az emlékidézést. Ezt a művészt méltató dr. Madaras Sándor meg is indokolta: a kor keltette mindenféle nehézség ellenére a vidámság jellemezte a családot, Nagy Pálék szerettek élni. Ennek jegyében anekdotázva, mosolyt, nevetést fakasztva osztotta meg a jelenlevőkkel a róluk őrzött emlékeket a tárlatnyitásra felkért barát, és hasonlóan emlékezett korán eltávozott szüleire két fiuk, Vécsi Nagy Zoltán és Vécsi Nagy Géza is. Sőt a közönség soraiból az író, rendező Kincses Elemér is humorba öltöztette emlékeit. Előttük zene, Székely Levente és tehetséges kisdiák tanítványa, Tamás Ádám hegedűjátéka s a helybeli iskolásokat képviselő Gorbai Eszter éneke hangolta derűre a közönséget.
Madaras Sándor természetesen Nagy Pál különleges emberi, pedagógusi kvalitásait, életműve fő jellegzetességeit, maradandó értékeit is részletezte. Kitért páratlan tájékozottságára, sokoldalú tudására, újító, kísérletező kedvére, nyitottságára, művészete intellektuális mélységeire. Sokak számára ő volt A Tanár, ma is számos alkotó Nagy Pált tartja a mesterének. Olyanokat is megtanított "látni", akik nem készültek művészi pályára. Ehhez nagyban hozzájárult két kiadás után mára ismét hiánycikké vált könyve is, a Barangolás a képzőművészetben. Nagy Pál úgy tudta rávezetni az érdeklődőket a modern festészet, szobrászat, a folyamatosan megújuló vizuális művészetek megismerésének útjára, hogy őt magát a hatalom sohasem engedte nyugati utazásra. Akkor készített szabad kézzel a mai digitális képalkotási munkákat idéző műveket, amikor a számítógépes technikákat még nem is ismerhette. A méltató kiemelte: az alkotó legnagyobb öröme, ha műveivel képes minél több embernek továbbadni azt az alkotói örömöt, amit ő is érzett munkája során. A festőnek gyakran volt ebben része, sokszor megcsodálhattuk képei szépségét. Persze az utókor még adósa, máig nem mérte fel szakavatottan mindazt, amit a művész a követőire átörökített.
A mostani marosvécsi kiállítás is figyelmeztet erre. A Vécsi Nagy Géza műgyűjteményéből kiválogatott grafikákból többet még nem láthatott a nagyközönség. Ezért is érdemes a kastélyba látogatni. És máris felhívhatjuk a művészetkedvelők figyelmét egy még újabb tárlatra, amelyen Nagy Pál festményei, grafikai munkái láthatók. Mikházán a Csűrszínház egyik fontos idei eseményeként június 24-én a tragikus sorsú művész emléke előtt kiállításnyitóval tisztelegtek. A kiállított anyag dr. Madaras Sándor kollekciójába nyújt bepillantást.
(N.M.K)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 28.
Volt egyszer egy gyermekegyüttes
Jövőben lesz 60 éve…
Az ötvenes, hatvanas évek Marosvásárhelyének különleges színfoltja volt a Székely Népi Gyermekegyüttes. Az egykori kis énekesek, zenészek, táncosok 2007-ben a Maros Művészegyüttes termében ünnepelték az együttes megalakulásának ötvenedik évfordulóját. A jövő évi 60. évforduló emlékezetessé tételére múlt kedden a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében gyűltek össze először a szervezést felvállalt tagok.
– A marosvásárhelyi Székely Népi Gyermekegyüttes 1957-ben alakult, egy közel száztagú kórus, egy 40 tagú tánckar tartozott hozzá, illetve saját gyermekzenekara is volt – idézte fel kérésünkre az indulást Cseh Gábor, a 60 éves találkozó kezdeményezője, aki kilencéves korától táncolt az együttesben. – Tízéves működése alatt több nemzedék életében játszott fontos szerepet az együttes, az évek során közel négyszáz kisiskolás és tizenéves tagja volt. Ha jól emlékszem, a tizennégy évesek voltak a legidősebbek. Az első bemutatóra 1958-ban került sor, ezt követően minden évben legalább egy új előadással színpadra álltunk. A legsikeresebbek a táncjátékok voltak, a Bíborkáné lánya és a román Poarta de aur, azaz Aranykapu című előadás. Mindig telt ház előtt léptünk fel, és sohasem maradt el a vastaps. Egyedülálló volt, szenzációnak számított akkoriban ez az együttes. Nemcsak itthon és a környező településeken, hanem távolabbi román vidékeken, például Moldvában is szeretettel fogadtak. A legnagyobb sikere Bukarestben volt a gyermekegyüttesnek. Az előadás után a Román Kommunista Párt első titkára száz szál rózsával jutalmazta a produkciót, az elkövetkezőkben pedig fenti utasításra a fővárosban megalakult a pioníregyüttes, amelynek tagjaival később Prahova megyébe, a Cheia nevű településen szervezett közös táborozásra is elvittek. A gyimesi táborok emléke is felejthetetlen számunkra.
Cseh Gábor az oktatókról is szívesen beszélt. Birtalan József a kórust, a néhai Székely Dénes, azaz Dini bácsi és Domokos István a tánckart irányította, és az oktatók közé tartozott többek között Orbán Ottó és Márton Mihály is.
A gyermekegyüttes a felnőttegyüttes mellett, annak utánpótláscsoportjaként működött, az államhatalom azonban a Pionírházhoz csatolta. Ez lett az együttes veszte. Tagjai azonban a későbbiekben is megőrizték, továbbvitték mindazt, amit a tíz év alatt tudásban, szellemiségben kaptak, sokan közülük művészi pályára léptek, színészek, táncosok, balett-táncosok lettek. Az együttes tagja volt Kilyén Ilka, Toszó Ilona, Bálint Márta színművésznő, a szintén Thália szolgálatába állt Buzogány testvérpár, Márta és Béla, Áment István balettművész, Kincses Elemér író, rendező, Molnár H. Lajos néhai közíró – sorolta a jövő évi ünnepség főszervezője. Könyvbemutató és kopjafaállítás
– Az ötvenéves találkozóra kiadtunk egy emlékkönyvet Gyöngyvirágtól lombhullásig címmel. Kuti Márta szerkesztette, hatalmas munkát foglal magába. A gyermekegyüttes 385 tagjáról emlékezünk meg a kiadványban, a 2007-es ünnepségen azonban kiderült, hogy egyes énekesek, táncosok kimaradtak. Ezért érezzük szükségesnek az új, bővített kötet kiadását, amelyben az új írások mellett a bővített névsor is helyet kap. Ennek az emlékkönyvnek a bemutatója képezné a 60. találkozó egyik fontos mozzanatát. Emellett kopjafát szeretnénk állítani valamelyik marosvásárhelyi temetőben az együttes elhunyt tagjainak emlékére. Erről az elkövetkezőkben az egyházakkal kell egyeztetnem – mondta Cseh Gábor.
A 60. évforduló alkalmából megszervezendő délutáni gálaműsor helyszíne a Kultúrpalota vagy a Maros Művészegyüttes terme lenne. A szervezők azt szeretnék, ha az ünnepségen a Maros Művészegyüttes utánpótláscsoportja, a Napsugár néptáncegyüttes, illetve a szintén marosvásárhelyi Csillagfény gyermekegyüttes is fellépne, hiszen mindkettőt a Székely Népi Gyermekegyüttes jogutódjának tekintik.
– Ünnepi, ugyanakkor családias legyen a rendezvény. Olyan, amilyen az együttesünk volt – összegzett a megbeszélés végén Kelemen Ferenc nyugalmazott rádiószerkesztő, aki hatodikos korában lett a Székely Népi Gyermekegyüttes tánckarának tagja. A jelenlevők elhatározták, hogy az elkövetkezőkben kéthavonta találkoznak, addig pedig mindenikük igyekszik felvenni a kapcsolatot a külföldön, Magyarországon, Ausztriában, Izraelben, illetve a világ más tájain élő egykori gyermekművészekkel.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Jövőben lesz 60 éve…
Az ötvenes, hatvanas évek Marosvásárhelyének különleges színfoltja volt a Székely Népi Gyermekegyüttes. Az egykori kis énekesek, zenészek, táncosok 2007-ben a Maros Művészegyüttes termében ünnepelték az együttes megalakulásának ötvenedik évfordulóját. A jövő évi 60. évforduló emlékezetessé tételére múlt kedden a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében gyűltek össze először a szervezést felvállalt tagok.
– A marosvásárhelyi Székely Népi Gyermekegyüttes 1957-ben alakult, egy közel száztagú kórus, egy 40 tagú tánckar tartozott hozzá, illetve saját gyermekzenekara is volt – idézte fel kérésünkre az indulást Cseh Gábor, a 60 éves találkozó kezdeményezője, aki kilencéves korától táncolt az együttesben. – Tízéves működése alatt több nemzedék életében játszott fontos szerepet az együttes, az évek során közel négyszáz kisiskolás és tizenéves tagja volt. Ha jól emlékszem, a tizennégy évesek voltak a legidősebbek. Az első bemutatóra 1958-ban került sor, ezt követően minden évben legalább egy új előadással színpadra álltunk. A legsikeresebbek a táncjátékok voltak, a Bíborkáné lánya és a román Poarta de aur, azaz Aranykapu című előadás. Mindig telt ház előtt léptünk fel, és sohasem maradt el a vastaps. Egyedülálló volt, szenzációnak számított akkoriban ez az együttes. Nemcsak itthon és a környező településeken, hanem távolabbi román vidékeken, például Moldvában is szeretettel fogadtak. A legnagyobb sikere Bukarestben volt a gyermekegyüttesnek. Az előadás után a Román Kommunista Párt első titkára száz szál rózsával jutalmazta a produkciót, az elkövetkezőkben pedig fenti utasításra a fővárosban megalakult a pioníregyüttes, amelynek tagjaival később Prahova megyébe, a Cheia nevű településen szervezett közös táborozásra is elvittek. A gyimesi táborok emléke is felejthetetlen számunkra.
Cseh Gábor az oktatókról is szívesen beszélt. Birtalan József a kórust, a néhai Székely Dénes, azaz Dini bácsi és Domokos István a tánckart irányította, és az oktatók közé tartozott többek között Orbán Ottó és Márton Mihály is.
A gyermekegyüttes a felnőttegyüttes mellett, annak utánpótláscsoportjaként működött, az államhatalom azonban a Pionírházhoz csatolta. Ez lett az együttes veszte. Tagjai azonban a későbbiekben is megőrizték, továbbvitték mindazt, amit a tíz év alatt tudásban, szellemiségben kaptak, sokan közülük művészi pályára léptek, színészek, táncosok, balett-táncosok lettek. Az együttes tagja volt Kilyén Ilka, Toszó Ilona, Bálint Márta színművésznő, a szintén Thália szolgálatába állt Buzogány testvérpár, Márta és Béla, Áment István balettművész, Kincses Elemér író, rendező, Molnár H. Lajos néhai közíró – sorolta a jövő évi ünnepség főszervezője. Könyvbemutató és kopjafaállítás
– Az ötvenéves találkozóra kiadtunk egy emlékkönyvet Gyöngyvirágtól lombhullásig címmel. Kuti Márta szerkesztette, hatalmas munkát foglal magába. A gyermekegyüttes 385 tagjáról emlékezünk meg a kiadványban, a 2007-es ünnepségen azonban kiderült, hogy egyes énekesek, táncosok kimaradtak. Ezért érezzük szükségesnek az új, bővített kötet kiadását, amelyben az új írások mellett a bővített névsor is helyet kap. Ennek az emlékkönyvnek a bemutatója képezné a 60. találkozó egyik fontos mozzanatát. Emellett kopjafát szeretnénk állítani valamelyik marosvásárhelyi temetőben az együttes elhunyt tagjainak emlékére. Erről az elkövetkezőkben az egyházakkal kell egyeztetnem – mondta Cseh Gábor.
A 60. évforduló alkalmából megszervezendő délutáni gálaműsor helyszíne a Kultúrpalota vagy a Maros Művészegyüttes terme lenne. A szervezők azt szeretnék, ha az ünnepségen a Maros Művészegyüttes utánpótláscsoportja, a Napsugár néptáncegyüttes, illetve a szintén marosvásárhelyi Csillagfény gyermekegyüttes is fellépne, hiszen mindkettőt a Székely Népi Gyermekegyüttes jogutódjának tekintik.
– Ünnepi, ugyanakkor családias legyen a rendezvény. Olyan, amilyen az együttesünk volt – összegzett a megbeszélés végén Kelemen Ferenc nyugalmazott rádiószerkesztő, aki hatodikos korában lett a Székely Népi Gyermekegyüttes tánckarának tagja. A jelenlevők elhatározták, hogy az elkövetkezőkben kéthavonta találkoznak, addig pedig mindenikük igyekszik felvenni a kapcsolatot a külföldön, Magyarországon, Ausztriában, Izraelben, illetve a világ más tájain élő egykori gyermekművészekkel.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 5.
Volt egyszer egy Communitas kör
A román kommunista diktatúra legsötétebb éveiben működött a Communitas kör, amely egyáltalán nem azonos a kilencvenes évek végén létrejött Communitas Alapítvánnyal.
Előbbi ugyanis a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gînduri Studențești című diákfolyóirata keretében alakult meg, és az orvostanhallgatók általános műveltségi színvonalának az emelését szolgálta. Az alakulásakor még el nem nevezett kör első találkozójára a szerkesztőség szűknek bizonyuló szobájában került sor 1986. november 24-én, amelyen Mészáros József Könyv és ember címmel értekezett. Két héttel később is megtisztelte körünket, és az alábbi szövegű cédulával oldotta meg névadó dilemmánkat: „A kör nevének javasolnám: Kommunitas – kis közösség, társaság – gondolom, ez mindkét nyelven megfelelne!” Egyöntetűen elfogadtuk, és tapintatból Communitasnak írtuk.
A diáklap akkori főszerkesztője, Andrei Cristian nagy szerepet játszott abban, hogy a Communitas körnek hivatalos alapot és hátteret találtunk. Az már más kérdés, hogy román nyelven csupán egyetlen találkozóra került sor, amely Mircea Eliade munkásságát ismertette. Magyar nyelven viszont több mint három éven át kéthetente egymást követték a találkozók. Igényeinkből fakadtak. A tervezett programot közösen állítottuk össze, és alapító-szervező társaimmal együtt (Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert) leosztottuk a feladatokat.
Az előadások története a találkozóról találkozóra vezetett Communitas-emlékfüzet, amely összesen harmincnyolc szellemi együttlét krónikája 1986 novembere és 1989 májusa között. Művelődéstörténeti jelentőségét alátámasztja, hogy a meghívottak gondolatait, némely esetben verseit, novelláit tartalmazza, és általuk ismert személyiségek egykori vallomásai elevenednek meg. A Communitas kör tizedik születésnapjára emlékkönyv készült, amely az emlékfüzet anyagán kívül néhány egykori előadó és résztvevő visszaemlékezését, valamint újságcikkeket is tartalmaz, és röviden beszámol az 1990 novemberét követő újjáalakulás összesen tizennégy találkozójáról. Ha figyelembe vesszük, hogy 1989 őszén is sor került négy előadásra, akkor összesen 56 értelmiségi találkozó volt megszervezve a Communitas kör égisze alatt (Communitas Emlékkönyv 1986–1996, szerkesztette Ábrám Zoltán, kiadja a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, 1996).
Jelképes köszönetünk mindazoknak, akik erdélyi magyar értelmiségi felelősségük birtokában eleget tettek az egykori marosvásárhelyi orvostanhallgatók lelkes meghívásának. Az egykori meghívottak közül ma már sokan nincsenek az élők sorában, tisztelettel adózunk nekik. A Communitas kör vendégeinek a nagy családját alkotják: Mészáros József, Markó Béla, Kozma Béla, Nemess László, Spielmann Mihály, Béres András, Balogh András és Józsa T. István, Dósa Jenő, Oláh Tibor, Jakabffy Tamás, Bogáthy Zoltán, Éltető József, Tonk Sándor, Dóczy Tamás, Lázár László (Lazics), Csíky Boldizsár, Marosi Ildikó és Illyés Kinga, Györffi Kálmán, Gergely Géza, Marosi Barna, Szépréti Lilla és Molnár Dénes, Rostás Zoltán, Székely János, Tófalvi Zoltán együtt Barabás Lászlóval és Bálint Zsigmonddal, Ander Zoltán, Lászlóffy Aladár, Chereji Peris Teréz, Dávid Gyula, Olosz Katalin, Olosz Egon (Öcsi Bácsi), Gálfalvy György és Jánosházy György, Kincses Elemér, Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, a Pávai István–Könczei Árpád–Kostyák Botond–Sinkó András–Fazakas János kvintett, Domokos Géza. Milyen csodálatos társaság! Egy aranykorszakbeli jelképes vásárhelyi találkozó, vagy marosvécsi találkozó résztvevőiként bizonyára nem vallottak volna szégyent!
Az emlékfüzet tanúsága szerint régebbi meghívottakkal szervezett kerekasztal-beszélgetéssel ünnepeltük meg a kör fennállásának kétéves évfordulóját. Továbbá az Igaz Szó szerkesztőit többször vendégül láttuk, jöttek külön-külön, de egyszer szerkesztőségként is. Hajdú Győző nélkül, azaz Hajdu Victort a telefonkönyvben hagyva. Sütő Andrást viszont nem hívhattuk meg, erre „jóindulatú” figyelmeztetést kaptunk. Rajta kívül még akadt olyan személy, akitől el kellett tekintenünk.
A köri találkozók közül a disszidensnek számító Cs. Gyimesi Éva jelenléte volt a legemlékezetesebb. Az 1989. április 3-ai köri találkozón száznál többen vettünk részt, számosan nem orvostanhallgatók. A találkozót követően az alábbi bejegyzést tettem az általam vezetett emlékfüzetbe: „Létköltészet a modern és a posztmodern határán. Végre létrejött a mai találkozó! Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári bölcsészkar előadótanára Szilágyi Domokos költészetét méltatta hibátlan logikai építkezéssel, gondolati okfejtéssel. A kör osztatlan sikeréhez hozzájárult Nagy Zsuzsa VI. éves orvostanhallgató egyéni előadóműsora, aki a költő verseiből szavalt.” Meghívottunk – többek között – az alábbiakat írta az emlékfüzetbe: „A remény ugyan enyhülést kínál, de a költő ehhez is ellentmondásosan viszonyul: hol elfogadja, hol elveti, remény és reménytelenség között hányódik. Az emberi lét mélységeinek és magasságainak, a történelem pozitív és negatív tanulságainak tragikus ellentmondásain megpróbál felülemelkedni az ironikus megalkuvás felülnézetével.” (A sors iróniája: idén halottak napján Szilágyi Domokos negyven évvel ezelőtti halálára emlékeztünk; öt esztendeje Cs. Gyimesi Éva szintén öngyilkosságot követett el.)
A fentieken kívül számomra másért vált felejthetetlenné 1989 áprilisa. Akkoriban ugyanis Marosvásárhelyen gyakran megfordultam a Borsos Tamás utcában (itt működött a Szekuritáté), pedig még nem oda szólt a személyi igazolványom. A Communitas kör létrehozásával és működtetésével szinte párhuzamosan folyó megfigyelésem ekkor „gyümölcsöt termett”. Az I/B ügyosztályt irányító Sabin Bordea őrnagy jóváhagyásával 1989. április 24-én Ștefan Pocan őrnagy, az egyetemünkért felelő szekustiszt írásbeli figyelmeztetésben részesített. Az előző évben már megfogalmazott, szorosabb megfigyelésemre vonatkozó cselekvési tervezet vádpontjai alapján: irodalmi érdeklődés és nacionalista tartalmú írások, kapcsolattartás az állambiztonsági szerv figyelmében álló személyekkel, ellenséges magatartás.
Nem voltam hős, de szerencsére áldozat sem lettem. Csak azt tettem, amit tennem kellett, amit egy értelmiségitől el lehetett, el lehet várni: felvenni a küzdelmet a belenyugvás, a megalkuvás, a közöny ellen. A hatalom helyett a lelkiismeretet választottam. És ma is hiszem, hogy a Communitas kör működtetése nem volt hiábavaló.
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár Krónika (Kolozsvár)
A román kommunista diktatúra legsötétebb éveiben működött a Communitas kör, amely egyáltalán nem azonos a kilencvenes évek végén létrejött Communitas Alapítvánnyal.
Előbbi ugyanis a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gînduri Studențești című diákfolyóirata keretében alakult meg, és az orvostanhallgatók általános műveltségi színvonalának az emelését szolgálta. Az alakulásakor még el nem nevezett kör első találkozójára a szerkesztőség szűknek bizonyuló szobájában került sor 1986. november 24-én, amelyen Mészáros József Könyv és ember címmel értekezett. Két héttel később is megtisztelte körünket, és az alábbi szövegű cédulával oldotta meg névadó dilemmánkat: „A kör nevének javasolnám: Kommunitas – kis közösség, társaság – gondolom, ez mindkét nyelven megfelelne!” Egyöntetűen elfogadtuk, és tapintatból Communitasnak írtuk.
A diáklap akkori főszerkesztője, Andrei Cristian nagy szerepet játszott abban, hogy a Communitas körnek hivatalos alapot és hátteret találtunk. Az már más kérdés, hogy román nyelven csupán egyetlen találkozóra került sor, amely Mircea Eliade munkásságát ismertette. Magyar nyelven viszont több mint három éven át kéthetente egymást követték a találkozók. Igényeinkből fakadtak. A tervezett programot közösen állítottuk össze, és alapító-szervező társaimmal együtt (Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert) leosztottuk a feladatokat.
Az előadások története a találkozóról találkozóra vezetett Communitas-emlékfüzet, amely összesen harmincnyolc szellemi együttlét krónikája 1986 novembere és 1989 májusa között. Művelődéstörténeti jelentőségét alátámasztja, hogy a meghívottak gondolatait, némely esetben verseit, novelláit tartalmazza, és általuk ismert személyiségek egykori vallomásai elevenednek meg. A Communitas kör tizedik születésnapjára emlékkönyv készült, amely az emlékfüzet anyagán kívül néhány egykori előadó és résztvevő visszaemlékezését, valamint újságcikkeket is tartalmaz, és röviden beszámol az 1990 novemberét követő újjáalakulás összesen tizennégy találkozójáról. Ha figyelembe vesszük, hogy 1989 őszén is sor került négy előadásra, akkor összesen 56 értelmiségi találkozó volt megszervezve a Communitas kör égisze alatt (Communitas Emlékkönyv 1986–1996, szerkesztette Ábrám Zoltán, kiadja a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, 1996).
Jelképes köszönetünk mindazoknak, akik erdélyi magyar értelmiségi felelősségük birtokában eleget tettek az egykori marosvásárhelyi orvostanhallgatók lelkes meghívásának. Az egykori meghívottak közül ma már sokan nincsenek az élők sorában, tisztelettel adózunk nekik. A Communitas kör vendégeinek a nagy családját alkotják: Mészáros József, Markó Béla, Kozma Béla, Nemess László, Spielmann Mihály, Béres András, Balogh András és Józsa T. István, Dósa Jenő, Oláh Tibor, Jakabffy Tamás, Bogáthy Zoltán, Éltető József, Tonk Sándor, Dóczy Tamás, Lázár László (Lazics), Csíky Boldizsár, Marosi Ildikó és Illyés Kinga, Györffi Kálmán, Gergely Géza, Marosi Barna, Szépréti Lilla és Molnár Dénes, Rostás Zoltán, Székely János, Tófalvi Zoltán együtt Barabás Lászlóval és Bálint Zsigmonddal, Ander Zoltán, Lászlóffy Aladár, Chereji Peris Teréz, Dávid Gyula, Olosz Katalin, Olosz Egon (Öcsi Bácsi), Gálfalvy György és Jánosházy György, Kincses Elemér, Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, a Pávai István–Könczei Árpád–Kostyák Botond–Sinkó András–Fazakas János kvintett, Domokos Géza. Milyen csodálatos társaság! Egy aranykorszakbeli jelképes vásárhelyi találkozó, vagy marosvécsi találkozó résztvevőiként bizonyára nem vallottak volna szégyent!
Az emlékfüzet tanúsága szerint régebbi meghívottakkal szervezett kerekasztal-beszélgetéssel ünnepeltük meg a kör fennállásának kétéves évfordulóját. Továbbá az Igaz Szó szerkesztőit többször vendégül láttuk, jöttek külön-külön, de egyszer szerkesztőségként is. Hajdú Győző nélkül, azaz Hajdu Victort a telefonkönyvben hagyva. Sütő Andrást viszont nem hívhattuk meg, erre „jóindulatú” figyelmeztetést kaptunk. Rajta kívül még akadt olyan személy, akitől el kellett tekintenünk.
A köri találkozók közül a disszidensnek számító Cs. Gyimesi Éva jelenléte volt a legemlékezetesebb. Az 1989. április 3-ai köri találkozón száznál többen vettünk részt, számosan nem orvostanhallgatók. A találkozót követően az alábbi bejegyzést tettem az általam vezetett emlékfüzetbe: „Létköltészet a modern és a posztmodern határán. Végre létrejött a mai találkozó! Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári bölcsészkar előadótanára Szilágyi Domokos költészetét méltatta hibátlan logikai építkezéssel, gondolati okfejtéssel. A kör osztatlan sikeréhez hozzájárult Nagy Zsuzsa VI. éves orvostanhallgató egyéni előadóműsora, aki a költő verseiből szavalt.” Meghívottunk – többek között – az alábbiakat írta az emlékfüzetbe: „A remény ugyan enyhülést kínál, de a költő ehhez is ellentmondásosan viszonyul: hol elfogadja, hol elveti, remény és reménytelenség között hányódik. Az emberi lét mélységeinek és magasságainak, a történelem pozitív és negatív tanulságainak tragikus ellentmondásain megpróbál felülemelkedni az ironikus megalkuvás felülnézetével.” (A sors iróniája: idén halottak napján Szilágyi Domokos negyven évvel ezelőtti halálára emlékeztünk; öt esztendeje Cs. Gyimesi Éva szintén öngyilkosságot követett el.)
A fentieken kívül számomra másért vált felejthetetlenné 1989 áprilisa. Akkoriban ugyanis Marosvásárhelyen gyakran megfordultam a Borsos Tamás utcában (itt működött a Szekuritáté), pedig még nem oda szólt a személyi igazolványom. A Communitas kör létrehozásával és működtetésével szinte párhuzamosan folyó megfigyelésem ekkor „gyümölcsöt termett”. Az I/B ügyosztályt irányító Sabin Bordea őrnagy jóváhagyásával 1989. április 24-én Ștefan Pocan őrnagy, az egyetemünkért felelő szekustiszt írásbeli figyelmeztetésben részesített. Az előző évben már megfogalmazott, szorosabb megfigyelésemre vonatkozó cselekvési tervezet vádpontjai alapján: irodalmi érdeklődés és nacionalista tartalmú írások, kapcsolattartás az állambiztonsági szerv figyelmében álló személyekkel, ellenséges magatartás.
Nem voltam hős, de szerencsére áldozat sem lettem. Csak azt tettem, amit tennem kellett, amit egy értelmiségitől el lehetett, el lehet várni: felvenni a küzdelmet a belenyugvás, a megalkuvás, a közöny ellen. A hatalom helyett a lelkiismeretet választottam. És ma is hiszem, hogy a Communitas kör működtetése nem volt hiábavaló.
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár Krónika (Kolozsvár)
2017. január 21.
Értékteremtők
Székely Ferenc ötödik interjúkötete
Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg.
Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva. Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent.
Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza.
Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni.
KUTI MÁRTA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Székely Ferenc ötödik interjúkötete
Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg.
Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva. Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent.
Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza.
Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni.
KUTI MÁRTA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 11.
Egybefonódó jeltüzek
„… az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza” – idézi Benedek Eleket a 65. születésnapján önmagával interjút készítő Székely Ferenc. És reflektál is Elek apó intelmére: „Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe”. Egy ideje persze a tollat nála is felváltotta a számítógép, ami előny meg hátrány is, hiszen a digitálisan feltett kérdések és válaszok révén eltűnhet a személyes beszélgetés varázsa, viszont a technikának köszönhetően könnyen áthidalható a távolság a dialógust folytatók között. Ezzel annak is nagyobb az esélye, hogy a tervezett könyv idejében, többnyire karácsony táján napvilágot lásson. Bizonyíték rá, hogy decemberben a szerző immár az 5. interjúkötetével* rukkolt elő. Születésnapi beszélgetések ezek is, nem egyet a Múzsa olvasói már előzetesen megismerhettek. Sűrűn követték egymást az egybegyűjtött interjúk, jól érzékelhető, hogy Székely Ferenc nagy kedvet kapott hozzájuk, s úgy tűnik, a közölt beszélgetések is egyre hosszabbak. A legfrissebb kiadvány terjedelme a három évvel ezelőttinek szinte a duplája. A korábbi, kezdeti bizonytalanság után, amikor a kérdező még nem tudhatta, hol, melyik lapban jelennek meg majd a beszélgetései, a könyves megjelentetések tapasztalatával gazdagodva, már céltudatosabban tervezheti meg az interjúit, azok hosszát is a realitásokhoz igazíthatja. Az is látszik, hogy nem riporteri, interjúkészítő bravúrokra vágyik, életműveket akar bemutatni, ezért többnyire ragaszkodik az időrendhez, a bevált támpontokhoz, amelyek elősegítik azt, hogy az olvasó előtt a megszólaltatottak teljes pályája kirajzolódjék. A jól kiválasztott alanyok pedig majdnem mindig előrukkolnak olyan érdekességekkel, amikről a köztudatnak nem volt tudomása. Idősebb emberek a kiválasztottak, kerek évfordulók kapcsán kéri fel őket eszmecserére, olyan közösségi szolgálatot felvállaló, alkotó, építő, teremtő egyéniségek, szellemi nagyságok, akiknek van mondanivalójuk, s mondandójukat értékes munkásság is igazolja.
Előző kötetei kapcsán mellékletünkben már méltattuk néhányszor Székely Ferenc vállalkozását, beszélgetőkönyveinek erényeit, nem akarnánk ismételni azokat. A névsor azonban ide kívánkozik, a szereplők listája is beszédes, a beszélgetésekből kiragadott interjúcímek is sokat sejtetnek. A népmesegyűjtő, helytörténész Balla Tamás, az író, költő Bágyoni Szabó István, a Kossuth-díjas Bodor Ádám, a költő, szerkesztő Cseke Gábor, a református lelkész Demeter József, a képzőművész Fazakas Tibor, a művészettörténész Gazda József, a néprajzkutató Kallós Zoltán, az író, rendező Kincses Elemér, a folklórkutató, irodalomtörténész Olosz Katalin és a nyelvész, etnográfus Péntek János különleges, érdekes és épületes földrajzi, szellemi régiót képvisel. Ahogy mondani szokás, a könyv tényleg olvastatja magát.
N. M. K.
*Székely Ferenc: Őrhelyen gyújtott jeltüzek. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2016
Népújság (Marosvásárhely)
„… az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza” – idézi Benedek Eleket a 65. születésnapján önmagával interjút készítő Székely Ferenc. És reflektál is Elek apó intelmére: „Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe”. Egy ideje persze a tollat nála is felváltotta a számítógép, ami előny meg hátrány is, hiszen a digitálisan feltett kérdések és válaszok révén eltűnhet a személyes beszélgetés varázsa, viszont a technikának köszönhetően könnyen áthidalható a távolság a dialógust folytatók között. Ezzel annak is nagyobb az esélye, hogy a tervezett könyv idejében, többnyire karácsony táján napvilágot lásson. Bizonyíték rá, hogy decemberben a szerző immár az 5. interjúkötetével* rukkolt elő. Születésnapi beszélgetések ezek is, nem egyet a Múzsa olvasói már előzetesen megismerhettek. Sűrűn követték egymást az egybegyűjtött interjúk, jól érzékelhető, hogy Székely Ferenc nagy kedvet kapott hozzájuk, s úgy tűnik, a közölt beszélgetések is egyre hosszabbak. A legfrissebb kiadvány terjedelme a három évvel ezelőttinek szinte a duplája. A korábbi, kezdeti bizonytalanság után, amikor a kérdező még nem tudhatta, hol, melyik lapban jelennek meg majd a beszélgetései, a könyves megjelentetések tapasztalatával gazdagodva, már céltudatosabban tervezheti meg az interjúit, azok hosszát is a realitásokhoz igazíthatja. Az is látszik, hogy nem riporteri, interjúkészítő bravúrokra vágyik, életműveket akar bemutatni, ezért többnyire ragaszkodik az időrendhez, a bevált támpontokhoz, amelyek elősegítik azt, hogy az olvasó előtt a megszólaltatottak teljes pályája kirajzolódjék. A jól kiválasztott alanyok pedig majdnem mindig előrukkolnak olyan érdekességekkel, amikről a köztudatnak nem volt tudomása. Idősebb emberek a kiválasztottak, kerek évfordulók kapcsán kéri fel őket eszmecserére, olyan közösségi szolgálatot felvállaló, alkotó, építő, teremtő egyéniségek, szellemi nagyságok, akiknek van mondanivalójuk, s mondandójukat értékes munkásság is igazolja.
Előző kötetei kapcsán mellékletünkben már méltattuk néhányszor Székely Ferenc vállalkozását, beszélgetőkönyveinek erényeit, nem akarnánk ismételni azokat. A névsor azonban ide kívánkozik, a szereplők listája is beszédes, a beszélgetésekből kiragadott interjúcímek is sokat sejtetnek. A népmesegyűjtő, helytörténész Balla Tamás, az író, költő Bágyoni Szabó István, a Kossuth-díjas Bodor Ádám, a költő, szerkesztő Cseke Gábor, a református lelkész Demeter József, a képzőművész Fazakas Tibor, a művészettörténész Gazda József, a néprajzkutató Kallós Zoltán, az író, rendező Kincses Elemér, a folklórkutató, irodalomtörténész Olosz Katalin és a nyelvész, etnográfus Péntek János különleges, érdekes és épületes földrajzi, szellemi régiót képvisel. Ahogy mondani szokás, a könyv tényleg olvastatja magát.
N. M. K.
*Székely Ferenc: Őrhelyen gyújtott jeltüzek. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2016
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 27.
Könyvbemutató a DIO Házban
Február 21-én, az anyanyelv nemzetközi napján, a DIO Ház kiállítóterme zsúfolásig megtelt kultúrát kedvelő közönséggel. A Kemény János Művelődési Társaság égisze alatt újabb könyvbemutatóra került itt sor.
Őrhelyen gyújtott jeltüzek címmel Székely Ferenc interjúkötete 2016-ban az Üveghegy kiadónál látott napvilágot. Benne olyan jeles személyiségeket bír szóra, mint Bágyoni Szabó István, Bodor Ádám, Cseke Gábor, Gazda József, Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Péntek János. Utóbbiak ketten levélben köszöntötték az egybegyűlteket.
A rendezvényt a társaság elnöke és lelke, Böjte Lídia tanárnő nyitotta meg, és bemutatta a vendégeket: Székely Ferencet, a kötet szerzőjét és alanyát is egyben, valamint Balla Tamás népmesegyűjtőt, Fazakas Tibor képzőművészt, Kincses Elemér írót, rendezőt, Kilyén Ilka színművésznőt és nem utolsósorban Demeter József lelkipásztort, házigazdát, aki maga is szerepel a könyvben.
Székely Ferenc elmondása szerint, mikor a jelenlegi, azaz az ötödik interjúkötete megjelent, rákérdeztek, hogy mikor áll le? Válaszként Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét idézte: „Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak…, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is volt olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása”.
Elsőként Balla Tamás magyardécsei helytörténésznek, mesegyűjtőnek adta át a szót, aki elmondta, hogy a könyvek megírását egykori tanárának köszönheti. Ő bátorította, biztatta, hogy gyűjtse és írja le a népmeséket. 18 évesen fejezte be első könyvét, mely Fehér Virág és Fehér Virágszál címen 1970-ben jelent meg. Azóta megjelent kötetei, a Borsszem Péter (2002) és A világéneklő madár (2013) külföldre is kikerültek, a szórványmagyarság kedvelt gyermekirodalmi alkotásaiként.
A képzőművészetet képviselő Fazakas Tibor magával hozta néhány alkotását is, melyeket egykori egyetemista társa, Baróthi Ádám méltatott. Képei, melyeket a közönség is megcsodálhatott, az op-art művészeti irányzatot követik. A világ körforgását adja vissza műveiben, térben kitárulkozó formái saját lelkivilágát tükrözik. Csendes, zárkózott ember, elkötelezett népe iránt. Szülőfalujának, Barcaújfalunak 45 munkáját adományozta, Vajdahunyad pedig, ahová élete és munkássága köti, 35 munkáját kapja meg. Ez utóbbi helyen volt szerencsém a tanár úrnak diákja lenni egykor. Máig bennem él csendes, szerény lénye, az, ahogyan a szépre, az esztétikumra nyitogatta elménket.
A szerinte lényeges dolgokat így foglalta össze: hit, béke, szeretet és egészség. Szívből kívánom önnek valamennyit, kedves Tanár úr.
Kincses Elemér író, rendező nem szorul bemutatásra az erdélyi közönség előtt. 1972-ben végezte el a rendezői szakot, a marosvásárhelyi színház rendezője lett, majd hosszú ideig művészeti igazgatója. 170 darabot rendezett, munkája elvitte Budapestre, Bécsbe, a Vajdaságba. 1972-ben jelent meg első novelláskötete, a Bekötött szemmel. Sikeres drámákat írt és vitt színre: Ég a nap Seneca fölött, Trójában hull a hó, Csatorna. Ez utóbbit román nyelvre is lefordították, akárcsak a Soha című önéletrajzi regényét. Ebből olvasott fel részleteket Kilyén Ilka színművésznő. Az író elmondása szerint mérhetetlen szeretetben nőtt fel, mely kihatott egész életére és munkásságára. Amit akart, az nem más, mint emberi módon, emberi történeteket mesélni, embereknek. Szerintem sikerült.
Demeter József lelkipásztor nem nagyon akart magáról beszélni. Szerinte a hit, népünk és egyházaink sorskérdései nagyon mélyen benne vannak a kötetben. Magáról csak annyit árult el, hogy bár nyugdíjas, szívesen szolgál, tevékenykedik most is. A könyvből tudtam meg, hogy teológai tanulmányait Kolozsváron végezte. Itt számos jeles emberrel került kapcsolatba: Kós Károllyal, Farkas Árpáddal, Magyari Lajossal, Fodor Sándorral. A teológián ismerkedett meg egy holland házaspárral, akiknek a DIO Ház építését is köszönhetjük. 32 évet szolgált Szászrégenben. Elmondása szerint nehéz évek voltak, de „ha komolyan vesszük a pályát, a hivatást, a küldetést, akkor sok feladat vár ránk”. Böjte Lídia megköszönte Demeter Józsefnek a Kemény János Társaság sokéves támogatását, Kilyén Ilka pedig elszavalt neki egy Radnóti Miklós-, egy Dsida Jenő- és egy József Attila-verset.
A rendezvény megható, meleg hangulatban, dedikálásokkal zárult. Az élményt nagyon köszönjük. Reméljük, lesz folytatása.
Fábián Gizella
Népújság (Marosvásárhely)
Február 21-én, az anyanyelv nemzetközi napján, a DIO Ház kiállítóterme zsúfolásig megtelt kultúrát kedvelő közönséggel. A Kemény János Művelődési Társaság égisze alatt újabb könyvbemutatóra került itt sor.
Őrhelyen gyújtott jeltüzek címmel Székely Ferenc interjúkötete 2016-ban az Üveghegy kiadónál látott napvilágot. Benne olyan jeles személyiségeket bír szóra, mint Bágyoni Szabó István, Bodor Ádám, Cseke Gábor, Gazda József, Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Péntek János. Utóbbiak ketten levélben köszöntötték az egybegyűlteket.
A rendezvényt a társaság elnöke és lelke, Böjte Lídia tanárnő nyitotta meg, és bemutatta a vendégeket: Székely Ferencet, a kötet szerzőjét és alanyát is egyben, valamint Balla Tamás népmesegyűjtőt, Fazakas Tibor képzőművészt, Kincses Elemér írót, rendezőt, Kilyén Ilka színművésznőt és nem utolsósorban Demeter József lelkipásztort, házigazdát, aki maga is szerepel a könyvben.
Székely Ferenc elmondása szerint, mikor a jelenlegi, azaz az ötödik interjúkötete megjelent, rákérdeztek, hogy mikor áll le? Válaszként Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét idézte: „Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak…, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is volt olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása”.
Elsőként Balla Tamás magyardécsei helytörténésznek, mesegyűjtőnek adta át a szót, aki elmondta, hogy a könyvek megírását egykori tanárának köszönheti. Ő bátorította, biztatta, hogy gyűjtse és írja le a népmeséket. 18 évesen fejezte be első könyvét, mely Fehér Virág és Fehér Virágszál címen 1970-ben jelent meg. Azóta megjelent kötetei, a Borsszem Péter (2002) és A világéneklő madár (2013) külföldre is kikerültek, a szórványmagyarság kedvelt gyermekirodalmi alkotásaiként.
A képzőművészetet képviselő Fazakas Tibor magával hozta néhány alkotását is, melyeket egykori egyetemista társa, Baróthi Ádám méltatott. Képei, melyeket a közönség is megcsodálhatott, az op-art művészeti irányzatot követik. A világ körforgását adja vissza műveiben, térben kitárulkozó formái saját lelkivilágát tükrözik. Csendes, zárkózott ember, elkötelezett népe iránt. Szülőfalujának, Barcaújfalunak 45 munkáját adományozta, Vajdahunyad pedig, ahová élete és munkássága köti, 35 munkáját kapja meg. Ez utóbbi helyen volt szerencsém a tanár úrnak diákja lenni egykor. Máig bennem él csendes, szerény lénye, az, ahogyan a szépre, az esztétikumra nyitogatta elménket.
A szerinte lényeges dolgokat így foglalta össze: hit, béke, szeretet és egészség. Szívből kívánom önnek valamennyit, kedves Tanár úr.
Kincses Elemér író, rendező nem szorul bemutatásra az erdélyi közönség előtt. 1972-ben végezte el a rendezői szakot, a marosvásárhelyi színház rendezője lett, majd hosszú ideig művészeti igazgatója. 170 darabot rendezett, munkája elvitte Budapestre, Bécsbe, a Vajdaságba. 1972-ben jelent meg első novelláskötete, a Bekötött szemmel. Sikeres drámákat írt és vitt színre: Ég a nap Seneca fölött, Trójában hull a hó, Csatorna. Ez utóbbit román nyelvre is lefordították, akárcsak a Soha című önéletrajzi regényét. Ebből olvasott fel részleteket Kilyén Ilka színművésznő. Az író elmondása szerint mérhetetlen szeretetben nőtt fel, mely kihatott egész életére és munkásságára. Amit akart, az nem más, mint emberi módon, emberi történeteket mesélni, embereknek. Szerintem sikerült.
Demeter József lelkipásztor nem nagyon akart magáról beszélni. Szerinte a hit, népünk és egyházaink sorskérdései nagyon mélyen benne vannak a kötetben. Magáról csak annyit árult el, hogy bár nyugdíjas, szívesen szolgál, tevékenykedik most is. A könyvből tudtam meg, hogy teológai tanulmányait Kolozsváron végezte. Itt számos jeles emberrel került kapcsolatba: Kós Károllyal, Farkas Árpáddal, Magyari Lajossal, Fodor Sándorral. A teológián ismerkedett meg egy holland házaspárral, akiknek a DIO Ház építését is köszönhetjük. 32 évet szolgált Szászrégenben. Elmondása szerint nehéz évek voltak, de „ha komolyan vesszük a pályát, a hivatást, a küldetést, akkor sok feladat vár ránk”. Böjte Lídia megköszönte Demeter Józsefnek a Kemény János Társaság sokéves támogatását, Kilyén Ilka pedig elszavalt neki egy Radnóti Miklós-, egy Dsida Jenő- és egy József Attila-verset.
A rendezvény megható, meleg hangulatban, dedikálásokkal zárult. Az élményt nagyon köszönjük. Reméljük, lesz folytatása.
Fábián Gizella
Népújság (Marosvásárhely)