Március 2-án tartották a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar oktatóinak közgyűlést. Salat Levente, a magyar tagozatért felelős rektor-helyettes kifejtette: ha nem sikerül közös álláspontot kialakítaniuk a magyar oktatóknak, akkor benyújtja lemondását. Tizenötperces áramszünet volt a tanácskozás idején. A közgyűlést megelőzően, március 2-án az egyetem rektora, Nicolae Bocsan újabb fenyegető közleményt adott ki, amelyben leszögezte: mivel több külföldi újság ellenőrzés nélkül közölte azt, amit „a jelentéktelen létszámú oktatócsoport” az egyetemről mondott, vizsgálja annak a lehetőségét, hogy az oktatási intézményről „hamis adatok közlésével félretájékoztató személyek és újságírók” ellen pert indítson. Hozzátette: az egyetem jogi szakértői azt a lehetőséget is vizsgálják, hogy a szóban forgó személyeket román és külföldi bíróságok elé állítsák. A dokumentum konkrétan senkit nem nevezett meg, vélhetően az egyetem vezetősége ezzel a figyelmeztetéssel próbálta megakadályozni az egyetem multikulturális jellegére vonatkozó nyilvános vita folytatását. Egy dokumentumban az egyetem több dékánja kifejtette, hogy az eddigi vitában a magyar karok vagy az önálló magyar egyetem akkreditálásának a kérdése elsikkadt. Név szerint Kötő József oktatási államtitkárt említették, kételyeiket fejezve ki afelől, hogy az RMDSZ színeit képviselő tisztségviselő ne ismerné az egyetem akkreditálására vonatkozó szigorú szabályokat. A dékánok szerint a BBTE-nek az akkreditációra vonatkozó jogát senki nem használhatja fel más egyetemi struktúrák létrehozására. /Borbély Tamás: Közös álláspontról egyeztettek a magyar oktatók. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./ „Nem vagyok elragadtatva attól, ami a kolozsvári magyar egyetem ügyével kapcsolatban a személyem körül történik” – nyilatkozta az Új Magyar Szónak Kertész Imre Nobel-díjas író Andrei Marga azon szándékára, hogy bepereli Kertészt amiatt a cikk miatt, amely a Frankfurter Allgemeine Zeitung német napilapban a Babes-Bolyai Tudományegyetemen indítandó három magyar karról megjelent. A várható perrel kapcsolatban Kertész Imre nem kívánt megjegyzést tenni. Ugyanezt a cikkre reagált március 2-án nyílt levéllel Nicolae Bocsan rektor, Serban Agachi, Wolfgang Breckner, Szamosközy István és Gyémánt László, a BBTE professzorai. Válaszuk szerint 1989 óta a BBTE rektorai azon munkálkodtak, hogy többnyelvű és multikulturális intézményt alakítsanak ki. A levél írói úgy gondolják, minden normálisan gondolkodó ember számára fontos, hogy román, magyar, német nyelven legyen tanítás, valamint létezzen judaisztikai tanulmányok szak. Az egyetem soha nem tett semmit, hogy megakadályozza a román, magyar, német, héber vagy más nemzeti kisebbség nyelvén történő oktatást, állítják. A levél végén leszögezik: jó lenne, ha azok, akik a Babes-Bolyai Tudományegyetemről írnak, erkölcsi és intellektuális kötelességüknek éreznék, hogy utánanézzenek, miről írnak. Áramszünet sötétítette el a termet amelyben a magyar oktatók közgyűlése folyt. Az egyetem tanárai a sötétben is folytatták a megoldáskeresést. A BKB közgyűlés előtti szándéka az volt, hogy bizalmi szavazást javasol a rektor-helyettesek, Salat Levente, Nagy László, valamint az akadémiai tanács alelnökének, Szamosközi Istvánnak leváltásáról. A BKB szerint ez lehetne az első lépés az egyetem működésének bojkottja felé. Erre Nagy László az ÚMSZ-nek kifejtette, hogy „ha az oktatók nagy része úgy gondolja, hogy nem végzik megfelelően a munkájukat, akkor elgondolkodnak a lemondásuk benyújtásán, de a közgyűlésnek nincs hatásköre a tisztségükből való leváltásra.” A közgyűlést Salat Levente és Szamosközi István hívta össze. Salat Levente jelezte, amennyiben a közgyűlés olyan, az önálló magyar egyetem megvalósítását célzó ütemtervet fogad el, amit ő nem tud vállalni, akkor lemond, „ha azonban van lehetőség az egységre, az egységes cselekvésre, akkor tovább is vállalja a küzdelmet.” A BKB képviselői ismertették tevékenységüket. /Debreczeni Hajnal, Salamon Márton László: BBTE: sötétben tapogatóztak. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 3./ Gabriel Bethlen, Ioan Sigismund, Stefan Bathory – ezek a nevek szerepeknek a BBTE honlapjának angol nyelvű változatán (http://ubbcluj.ro/www-en/despre/istoric.htm). A románul vagy magyarul nem beszélőknek az angol verzió az egyetlen lehetőség arra, hogy tájékozódjanak az egyetemről, a német nyelvű rész nem tartalmaz ilyen irányú információkat. A dokumentum homályosan kezeli a történelmi tényeket, nem derül ki, hogy a kolozsvári tanintézetek, amelyek megelőzték Kolozsvár magyar egyetemét, magyar kezdeményezések voltak. Viszont ha valaki magyarul is el akarja olvasni az egyetem történetét, akkor azt tapasztalja, hogy ez a fejezet hiányzik. A magyar verzióban megjelenik a kapcsolat „Az egyetem története”, ám rákattintva üres az oldal. A magyar oktatók aláírásgyűjtést is kezdeményeztek annak érdekében, hogy magyarul is megjelenjen egy korrekt történeti felvezetés, de ennek nem lett eredménye. /(I. I. Cs.): Gabriel Bethlen. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 3./

Andrei Marga, a BBTE Akadémiai Tanácsának elnöke a Nobel-díjas magyar író beperelésével fenyegetőzik. Ezzel nyilván nemcsak nagyobb népszerűséget szerezhet magának valaki, hanem fölénnyel ugrathat át a kellemetlen, veszélyes helyzeten. Lászlóffy Csaba feltette a kérdést: a kisebbségek esélyeit, jövőjét illetően: kit fenyegethet veszély Kolozsvárott, Romániában? A magyar kisebbségnek hány pert kellene indítania havonta, ha nem naponta, sérelmek miatt, nyíltan nacionalista vagy cinikus, basáskodó magánszemélyek, intézmények, sőt magát a román állami felépítményt védők diszkriminációja ellen? Marga milyen őszintén segítette elő miniszterként az önálló magyar nyelvű oktatást (jól ismerve nyilván a norvégiai, a katalán, walesi, dél-tiroli, szlovákiai megoldásokat)? Hány román egyetemi vezető és oktató tud és beszél, akár udvariasságból, magyarul kollégáival az egyetemen? A Bolyai Kezdeményező Bizottság tagjainak megbüntetési szándékát, a rektori fenyegetést Marga Kertész Imre magyar író beperelésével akarja tetézni. Hol marad a kolozsvári egyetemi múlt hagyományainak elismerése? Félrevezető, ahogy Ferdinánd román király és Mária-királynő mellszobrába ütközik a külföldi vendég, mintha a valamikori magyar lakosságú városban ők teremtették volna meg a színvonalas egyetemi oktatást. Az egyetem épületének homlokzatán a kizárólagos román felirat és a Sala de Curs, Biblioteca stb. feliratok egyértelműen a román demokráciát hirdetik. /Lászlóffy Csaba: Párbajkódexhez mellékelt elemi ismeretek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./

Mégsem pereli be Andrei Marga, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Akadémiai Tanácsának elnöke a Nobel-díjas Kertész Imre írót egy németországi lapban megjelent cikk miatt. Az egyetem vezetősége elhatározta, minden olyan személyt meghív Kolozsvárra, aki véleményt mondott a BBTE-ről anélkül, hogy a felsőoktatási intézménybe ellátogatott volna. Marga a BBTE magyar oktatóinak március 2-i közgyűlésén az egyetem vezetőségéhez intézett nyilatkozata kapcsán közölte: eddig nem kapott hivatalosan semmilyen iratot, de „ha megérkezik, figyelmesen elolvassa”. Marga válasza érdekes, hiszen a sajtó a múlt héten éppen az egyetem sajtóirodájától kapta meg a hivatalos közlemény román és magyar nyelvű változatát. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága kolozsvári ülésén elfogadott állásfoglalásából kiderül: támogatják a magyar oktatók többségének arra irányuló törekvését, hogy a multikulturális jellegnek és a tagozati autonómiának megfelelően a magyar tagozat nyerjen az egyetemi struktúrának megfelelő önállóságot magyar oktatási nyelvű tanszékekkel és karokkal. /Borbély Tamás: Mégsem lesz Marga–Kertész per. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 10./

„Hivatástudatról nem beszélnék, mert hivatástudatot sosem éreztem igazából” – jelentette ki Kertész Imre Nobel-díjas író a K. dosszié című önéletrajzi regénye budapesti bemutatóján, a Radnóti Színházban. Az őt egykori „belső emigrációjáról” kérdező Szörényi László irodalomtörténésznek azzal replikázott, hogy „hát nevezzük így, tudniillik később kiderült, hogy az volt”. Kertész Imre még áthatolhatatlanabb falat vont maga köré azzal, hogy évek óta Berlinben él, lényegében kivonva magát a magyar közéletből. Az író a másfél órás beszélgetés, felolvasás alatt alig nézett a hallgatóságára, nem kereste a kapcsolatot a közönséggel. Bőbeszédűség sem jellemezte, nem ritkán csupán egy-két szóval, mondattal válaszolt a nekiszegzett kérdésekre. Önéletrajzi regénye kapcsán mondta, hogy a Nobel-díj után „rengeteg marhaságot” összeírtak róla és a regényeiről, ezt szerette volna helyretenni. A K. dosszié alapanyagául barátjával, Hafner Zoltán irodalmi szerkesztővel másfél éven át zajló, hangszalagra rögzített beszélgetései szolgáltak. /Guther M. Ilona: Kertész Imre: K. dosszié. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 27./

Minden bizonnyal ismét nagy szolgálatot tett az önálló állami magyar egyetem megteremtése ügyének a Babes-Bolyai Tudományegyetem szenátusa, amikor Hantz Péter és Kovács Lehel kizárásáról döntött. Olyanszerű szolgálatot, mint amilyent Andrei Marga volt rektor tett márciusban, amikor bejelentette: bepereli Kertész Imrét egy az egyetem ügyben általa is aláírt nyilatkozat miatt. Európa ugyanis alig tud valamit arról, hogy Romániában nem lehet önálló állami egyeteme másfél millió őshonos magyarnak. A szenátus döntését racionális érvekkel nehéz megmagyarázni. Nehéz elképzelni, hogy egy bírósági eljárás nyomán ne kényszerüljön döntése visszavonására. Most a magyar közösség egységes fellépése szükséges. Aki most sunyít, az ne mondja még egyszer, hogy a magyar közösség képviselője. A mostani történet két fiatal oktatóról is szól. Azokról, akiknek most a megélhetésük is bizonytalan. /Gazda Árpád: Kötelező összefogás. = Krónika (Kolozsvár), nov. 28./

Visky András Hosszú péntek című darabjának ősbemutatója volt december 8-án a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Kertész Imre Kaddis A meg nem született gyermekért című regényének színpadi változatát Tompa Gábor rendezésében láthatta a közönség. December 9-én került sor a társulati díjak kiosztására. A 2005/2006-os évad leginkább méltányolt előadásai a Tanítványok, Az elveszett levél és az Oidipusz király. Díjat nyertek azok a főiskolások, akik Az elveszett levél c. előadásban részt vettek. Többen kaptak díjat, a társulat díját Kali Andrea nyerte el. A legtöbb szavazatot Hatházi András kapta. Kali Andrea részesült Bánffy Miklós Vándordíjban. /Irodalmi titkárság: Ősbemutató és társulati díjak. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./

Május 10-én a Deportáltak templomában gyülekeztek a Kolozsvári Zsidó Hitközség tagjai, hogy megemlékezzenek a holokausztról. A hitközség elnöke, prof. Kallós Miklós köszöntötte az egybegyűlteket. A román himnusz következett, majd Izrael államért mondtak imát. A Halmos Katalin által vezetett Talmud Tora kórus tolmácsolásában elhangzott a Hatikva. Nussbaum Vasile elmondta: Ellie Viesel, Kertész Imre és ő maga egykorúak, egyazon évben születtek, ugyanabban az életkorban élték át a soát, mégis, hármuk érzelmi közelítése, viszonyulása merőben különböző. Még most is vannak, akik azt állítják, hogy Romániában nem volt holokauszt, csupán Észak-Erdélyben. /Ercsey-Ravasz Ferenc: A soára emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 11./ Cs. Gyimesi Éva kifogásolta, hogy az emléknapon nem látta a magyar egyházak képviselőit. A római katolikusok büszkén idézik Márton Áront, aki a deportálások idején határozottan kiállt az áldozatok mellett a Szent Mihály-templomban mondott beszédében. Ez „elég, hogy elaltassuk vele a lelkiismeretünket? Vagy a kiáltó tények ellenére még mindig azt a tévhitet terjesztjük, hogy mi vagyunk itt, a Kárpát-medencében a balsors által leginkább sanyargatott, egyébként ártatlan és tiszta népcsoport?” – kérdezte. A bécsi döntés utáni Észak-Erdélyből 127 377 zsidót deportáltak a haláltáborokba, és 1946 májusáig mindössze 19 764-en tértek vissza. Cs. Gyimesi Éva szégyenkezik, hogy Wass Albert olvasottsága megelőzi a Bibliáét. A cikkíró azt állította, hogy Wass Albert tagadta a holokauszt tényét. /Cs. Gyimesi Éva: Holokauszt Emléknap. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 11./

Az érmindszenti zarándoklatot is megosztotta az RMDSZ és Tőkés László közötti versengés. November 17-én Érmindszenten a hagyományos Ady-zarándoklatot két táborra szakadva tartották az emlékháznál. Délelőtt 10 órától a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében tisztelegtek Ady előtt, 11 órától pedig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) tartott koszorúzással egybekötött ünnepséget az RMDSZ vezetőinek részvételével. Tőkés László püspök sérelmezte, hogy őket a „hivatalosak” kihagyták a programjukból, az RMDSZ kampánycéljaira használva az eseményt, végül pedig a megyei múzeum egy nappal a rendezvény előtt írásban is visszavonta a 10 órai megemlékezésre vonatkozó engedélyüket. Muzsnay Árpád EMKE-alelnök, a 17 éve rendszeresen megtartott Ady-zarándoklatok elindítója és főszervezője közölte: ők már egy évvel ezelőtt leszögezték emlékünnepük idei dátumát, erre viszont az egyházkerület „rászervezett”. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület emlékezésén koszorúzott Lezsák Sándor, az Országgyűlés fideszes alelnöke is. Lázár János, Hódmezővásárhely fideszes polgármestere, országgyűlési képviselő beszédében hangsúlyozta, Tőkés László 1989-ben megélhetését, szabadságát és életét is kockára tette azért, hogy egy reményteljes karácsonyra ébressze nemcsak saját, kisebbségi sorban élő népét, hanem a többségi nemzetet is. „Tőkés akkor emelte fel szavát, amikor a kései bátrak íróasztaluk mellett vagy pártirodájukban lesték a fejleményeket – emlékeztetett Lázár János. – Most viszont a kései bátrak gyűjtenek és szórnak, ők osztanak és fosztanak. ” Kijelentette, olyan emberre kell szavazni, aki pártérdekek fölé magasodva, csak a lélek szavára hallgatva, az emberek ügyét viszi Brüsszelbe. „Időszerű helyzetjelentés, amit adok Érmindszentről: vértelen harc folyik a háttérben – jelentette ki Tőkés László. – Régebben még vigasztaló volt, hogy a román főhatalom korlátozta mozgásunkat, most már viszont oda jutottunk, hogy nincs is szükség a többségiekre, elvégzi ezt a munkát a magyar oldal. ” A püspök fölemelte szavát az Érmelléken és Érmindszenten uralkodó állapotok miatt, ahol szerinte most siralmasabb a helyzet, mint volt 130 évvel ezelőtt. „Szégyen, hogy ide járnak nagyuraink, évente megtartják beszédeiket, majd bevetik magukat autóikba és hazamennek, aztán megint nem történik itt egy évig semmi” – hangoztatta Tőkés. Hozzátette: néhány éve az egyházkerület már letette egy leendő Ady-zarándokhely alapkövét a költő szülőházának szomszédságában, amelynek felépítésére az Orbán-kormány támogatást ítélt meg, azonban a magyarországi hatalomváltás után az erre szánt pénzt mégis a nagyváradi katolikus püspökség kapta meg. Szerinte a pályázatukat az RMDSZ helyi hatalmasai térítették el. „Ilyen botrány dúl most Gencsen, Érkáváson és a környékbeli falvakban, ahol a magyarországi Új Kézfogás Közalapítványtól nyert támogatásból vett földeknek nyoma veszett, és a pénz sincs meg. Ennek ürügyén folyik a botránykeltés, a zaklatás, a hatósági visszaélések, a rendőrségi kivonulások, a bírósági részrehajlás. ”Az EMKE 11 órától megtartott ünnepségén Havas Judit magyarországi, illetve Czintos József szatmárnémeti színművészek szavalatai mellett Madarász Katalin népdalénekes is fellépett. Muzsnay Árpád főszervező reméli, jövőre mindenki közösen ünnepli majd Ady születésnapját. Kelemen Hunor, az RMDSZ ügyvezető elnöke, EP-választási kampányfőnök kifejtette, „a magyar irodalom számára a huszadik század 1906-ban Ady Endrével kezdődött, és valamikor 2000 után ért véget azzal a Nobel-díjjal, amit – először a magyar irodalom történetében – egy magyar író, Nádas Péter megkapott. ” (Valójában díjat 2002 októberében Kertész Imre kapta.) Kelemen az EP-választásokra utalt, Ady-szöveget idézve: „A bárány akármit tehet, mert ő bárány, a farkas semmit sem tehet, mert ő farkas. Amely bárány gyönge, izgága és ambiciózus, annak semmit sem kell tenni, mint nekirontani a farkasnak. Hiába lehet a farkas erős, komoly, becsületes, el kell vesznie annak, akinek egyszer veszett hírét költötték. ”Pomogáts Béla irodalomtörténész a széthúzás veszélyeire hívta fel a figyelmet. /Babos Krisztina: Külön emlékeztek Adyra. = Krónika (Kolozsvár), nov. 19./

A magyar irodalom történeteinek szerkesztői a történeti helyzetekre adott válaszokat és a művek hatástörténetét állítják vállalkozásuk előterébe. Az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják – így igazít el az Előszó. A Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelent A magyar irodalom történetei című munkáról van szó. A 20. századi magyar irodalomról szóló fejezetek szerzőit célirányosan választották ki, egyetlen szemléleti irány változatai kaptak lehetőséget irodalomtörténet-írásra. Zavaró a kötet egészének elképesztő tematikai, szemléleti, terjedelmi és módszertani aránytalansága. Ady Endréről szóló részben nincs szó az Új s új lovat, Az eltévedt lovas vagy az Ember az embertelenségben című versekről. Nem említik Móricz Zsigmond Erdély trilógiáját, Babits Mihálynál a Jónás könyvét. Egyetlen Németh László-regény és -dráma említése sem kapott helyet a vaskos kötetben. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete „az újabb magyar líra egyik legnagyobb alkotásának” minősítette, ennek ellenére ez a vers csak néhány sort kapott az irodalomtörténetben, továbbá Illyés Gyula költészete is hiányzik a kötetből. Sütő András regénye, az Anyám könnyű álmot ígér sem kapott említést. Nagy művészeket teljesen mellőztek, miközben jelentéktelen alkotók kapnak néhány sort. Érthetetlen Tamási Áron szépirodalmi munkásságának kihagyása. Az Ábel a rengetegben irodalmunk klasszikus értéke, éppúgy, mint Tamási legjobb novellái és színpadi játékai. Hiányzik Kányádi Sándor, de Szilágyi István művei sem kaptak helyet A magyar irodalom történeteiben. Szemléleti elfogultság, hogy a sok folyóiratportré között sem a Válasz, sem a Magyar Csillag nem kapott helyet. Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István és Csoóri Sándor egyetlen tanulmányba foglaltan szerepel, „az 1945 utáni költői népiesség” kategóriájába sorolják őket. Együtt sem kapnak annyi helyet a kötetben, mint például a külön-külön tanulmányban elemzett Domokos István, Kertész Imre, Bodor Ádám és még sokan mások. Az avantgárd és neoavantgárd jelenségek aránytalanul nagy helyet élveznek a kötet sok írásában. A szemléleti elfogultság tüntető dokumentuma az, hogy Nagy Gáspár művészetét csak azért említi a kötet egyik tanulmánya, mert egy ironikus verse, az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból „a neovantgárd poétika lényeges jegyeit mutatja fel”. A határon túli magyar irodalmakat nézve is az elképesztő aránytalanság és szemléleti elfogultság jellemzi a könyvet. (Görömbei András: A másik magyar irodalom (Vázlat), Kortárs, 2008. szeptember) /B. D. : Milyen legyen? = Népújság (Marosvásárhely), dec. 6./

Visky András két kötetét mutatta be Kolozsváron a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán működő Láthatatlan Kollégium. A Zsigmond Adél doktorandusz hallgató vezette beszélgetésen a szerző budapesti Vigilia Kiadónál tavaly megjelent A különbözőség vidékein esszékötete, valamint az idén a pécsi Jelenkor gondozásában kiadott Gyáva embert szeretsz című verseskötete kapcsán vallott textusokról, színházról, írásról, olvasásról és a hitről. A különbözőség vidékein esszégyűjteményben Nádas Péter, Kertész Imre, Bodor Ádám, Forgách András, Balla Zsófia és Háy János írásaira reflektál a szerző. /Ketesdy Beáta: Visky András két könyve a Láthatatlan Kollégiumban. = Krónika (Kolozsvár), dec. 10./

A Sorstalanság írója, Kertész Imre az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje lett. Az erdélyi magyar sorstalanság kiváló írója, Wass Albert nem kapta meg az elismerést, magyar állampolgárságát sem adták vissza. A Kard és kasza, Adjátok vissza a hegyeimet és még számtalan, erdélyi témájú könyv szerzője úgy halt meg, hogy sosem láthatta viszont szeretett hazáját, Erdélyt. Ráadásul egyik legnagyobb nemzeti elkötelezettségű írónkra rásütik a háborús bűnös bélyeget, jegyezte meg a cikkíró. A nemzetet összefűző szálakat szétszaggató, a szellemi és lelki szolidaritást sárba tipró, a Kárpát-medencei magyarságot sorstalanságra ítélő magyar kormány, a jelenlegi politikum nem fog kiállni Erdély halálában is üldözött írója mellett. Az Erdélyi Magyar Ifjak szervezésében októberben megtartott Wass Albert-megemlékezések bizonyították, hogy a civil társadalom képviselői, a nemzeti értékek iránt elkötelezett ifjúsági szervezetek egyértelműen állást foglalnak a Kárpát-medencei magyarság mellett. A marosvécsi Helikon-asztal melletti Wass Albert-sír a megmaradás szimbóluma marad, akkor is, ha lakóját a törvény erejével üldözik. /Zsigmond Sándor, Sepsikőröspatak: Sorstalanság. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 22./

A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtudományi tanszékén nem csupán irodalomtanárokat képeznek, hanem az egyéb, irodalommal kapcsolatos szakmákba (kiadványszerkesztés, kritikaírás, rendezvényszervezés, korrektúra) is bevezetik a diákokat. Balázs Imre József erdélyi irodalomóráin 1918-tól mutatja be a térség irodalmát. Balázs Imre József egyetemi adjunktus a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékén 1998 óta tanít a 20. század magyar irodalmával kapcsolatos tantárgyakat. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését, amely 2006-ban a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában jelent meg könyv formában. 2008 áprilisától a Korunk főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Vidrakönyv (Koinónia Könyvkiadó, 2006). Folyamatosan születnek doktori értekezések és államvizsga-dolgozatok is kortárs szerzők műveiről. Jentős államvizsga-dolgozatok készültek Faludy György, Bodor Ádám, Szávai Géza, Szőcs Géza, Király László, Oravecz Imre, Márton László, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Dragomán György és mások műveiről. Selyem Zsuzsa a Bevezetés az irodalmi tanulmányokba című tantárgy keretében a téma a kortárs költészet, próza, dráma és esszé. A harmadévesekkel a későmodernitás (Ottlik, Pilinszky, Weöres, Mészöly stb.) és a posztmodernitás (Bodor Ádám, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos stb.) irodalmával foglalkozik. Selyem Zsuzsa 2002-ben Balassa Péter szakirányításával doktorált Esterházy Péter prózájából az ELTE esztétika szakán. Balázs Imre József elmondta: A tanszék szakkollégiuma a Láthatatlan Kollégium (LK). A Láthatatlan Kollégium 1993-ban indult Gyimesi Éva irányításával, ennek az intenzív irodalmi műhelynek 2000–2002 között Lk.k.t. néven irodalmi lapja jelent meg, Selyem Zsuzsa volt a felelős szerkesztője. Selyem Zsuzsa szerint az egyetem felelőssége, hogy tudatosítsa a hallgatókban a világszinten megjelenő kortárs elméletek eredményeit. /Bonczidai Éva: Beszélgetés a kortárs irodalom tanításáról. = Krónika (Kolozsvár), márc. 2./

Székelyudvarhely két nevesebb iskolájában, a Tamási Áron Gimnáziumban és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában a kortárs magyar irodalom oktatásáról érdeklődött a cikkíró. A Tamási Áron Gimnáziumban Lőrincz József magyar szakos tanár elmondta, kortárs magyar irodalmat nem tanít. A tananyag műfajközpontú, és az érettségi követelményeknek megfelelően kell összeállítani a tanterv szerkezetét. Kevés az idő. Kérdéses, hogy a diákoknak mennyire ajánlott a posztmodernektől tanítani, mivel nem követnek eszményeket, nem teremtenek értéket. A kortárs magyar irodalom Kovács András Ferenc, Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos bekerül a tananyagba. Dr. Ozsváth Imola fiatal magyar szakos tanárnő más szemszögből látja a kérdést, szerinte minden témához lehet kapcsolni a kortárs irodalomból is műveket. A tanárnő rendszeresen visz be órára pl. Nagy Koppány Zsolt novelláskötetéből részletet, vagy akár Orbán János Dénes írásaiból is ízelítőt. A Palló Imre Művészeti Szakközépiskola magyar szakos tanárnője, Bogdán Ida kifejtette, nincs lehetőség sokat foglalkozni a kortárs költőkkel, de ő igyekszik párhuzamot vonni a jelenkori költők írásai és a műalkotások között, hogy a diákokat még több információval lássa el. A kilencedik osztályban tanulnak Kovács András Ferencről, a tíz-tizenegyedikben Esterházy Péterről, Faludy Györgyről, érintőlegesen beszélnek Kertész Imréről, a tizenkettedik osztályban pedig Orbán János Dénesről is szó esik. A kortárs irodalom tanítása tehát tanárfüggő. Az iskolai órák csökkentése szintén nem a kortárs irodalom oktatásának kedvez. A klasszikusok tanítása viszont elengedhetetlen. /Magyari Beáta: Kortárs magyarirodalom-oktatás a középiskolában. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 27./

A pénzügyi válság negatívan befolyásolhatja a kolozsvári színház jövő évadra vonatkozó terveit, Tompa Gábor igazgató szerint megtörténhet, hogy előadások maradnak el. A Kolozsvári Állami Magyar Színház idei évada csak a hazai közönség számára zárult le, a társulat júliusban részt vesz az Avignoni Színházi Fesztiválon, ahol Visky András Visszaszületés című drámáját mutatják be. A szöveg már nem a Kertész Imre Kaddis egy meg nem született gyermekért című regényének színpadi adaptációja, hanem Visky András teljesen új drámája. A következő évad tervei között szerepel Visky András Alkoholisták című drámájának bemutatója, Hanoch Levin Téli temetése, Shakespeare Szeget szeggel vígjátéka, Georg Büchner Leonce és Lénája, Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok. /Szorongató pénzügyi helyzet a kolozsvári színháznál. = Krónika (Kolozsvár), jún. 30./

A kolozsvári színház nem játszhatta tovább a Hosszú pénteket, mivel a frankfurti kiadó, a Kertész Imre-regény, a Kaddis jogutódja nem hosszabbította meg a társulat szerződését. A most bemutatott dráma, Visky András munkája a Hosszú péntek folytatása, „ikerelőadása”. A Hosszú péntekben kialakított díszlet, a jelmezek és a színpadi mozgás nem is változtak. A szöveg változott. Már nemcsak a náci lágerben átélt borzalmakkal küzd meg a főhős, a név nélküli ember, megjelennek a kommunista lágerek, utalás van 1956-ra. Így kiterjesztve a mondanivaló érvényességét: nemcsak a holokauszt felelősei, de az összes fanatikus népirtásba kezdett, börtönöket, fogolytáborokat, lágereket építő rendszer és vezetői felelősségéről van szó. /Varga László: Rivalda: a visszaszületés esélyei. = Krónika (Kolozsvár), okt. 9./

„Ne minősítsen engem magyarnak” – jelentette ki Kertész Imre a Die Welt lapnak nyilatkozva. „Magyarországon az elmúlt tíz évben folyamatosan rosszabbodott a helyzet. Szélsőjobboldaliak és antiszemiták váltak hangadóvá” – jelentette ki a Die Welt című lapnak adott, az újság hétvégi számában megjelent interjújában Kertész Imre. A német konzervatív napilap abból az alkalomból kérdezte az irodalmi Nobel-díjas magyar írót, hogy Kertész Imre november 9-én tölti be 80. életévét. Az újság arról faggatta a német fővárosban élő írót, hogy berlininek vagy budapestinek érzi magát. Kertész kijelentette: „nagyvárosi ember vagyok, és mindig az is voltam. Egy nagyvárosi ember nem budapestinek vallja magát. A város ugyanis teljes mértékben balkanizálódott. Egy nagyvárosi ember Berlinhez kötődik. ” Az újságíró arra emlékeztetett, hogy amikor tíz évvel ezelőtt Kertész megmutatta neki a várost, az színesnek és boldognak is tűnt. Az író szerint ezt a benyomást Krause csak turistaként szerezte. „Ez azonban csak a látszat volt” – tette hozzá Kertész. „Az elmúlt tíz évben folyamatosan rosszabbodott a helyzet. Szélsőjobboldaliak és az antiszemiták váltak hangadóvá. A magyarok régi káros szenvedélyei – a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam – jobban jellemzők, mint valaha. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: semmi nem kerül feldolgozásra, mindent csak megszépítenek” – jelentette ki. „Nincs az Ön, az irodalom terén rendkívül gazdag országában semmi olyan, amihez kötődne?” – kérdezte az újságíró. „Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne minősítsen engem magyarnak” – jelentette ki Kertész. „Elég, hogy az Ön honfitársai zsidóvá tettek engem. A faji, nemzeti hovatartozás rám nem vonatkozik. Ami pedig az Ön által említett gazdag magyar irodalmi tájat illeti, elárulok valamit: a szocialista évek alatt egyetlenegy államilag engedélyezett könyvet sem olvastam. Ízlésemnek ugyanis mindaz egyáltalán nem felelt meg. Mindig felfordult a gyomrom, amikor megpróbáltam” – hangoztatta Kertész, hozzátéve, hogy természetesen van néhány olyan magyar író, akiket nagyon tisztel, és közülük Krúdyt, Szomoryt és Márait említette. Saját irodalmi munkásságáról szólva kijelentette, hogy a holokausztról írt, mert – mint fogalmazott – át kellett élnie és át tudta élni a 20. századnak ezt az egyedülálló tapasztalatát, volt Auschwitzban és volt Buchenwaldban. „De nem holokausztirodalmat írtam, hanem regényeket” – tette hozzá. A totalitarizmus a náci uralom megszűnésével nem ért véget. „És egy olyan országon, mint Magyarország, ezenkívül még az is észrevehető, hogy a nácik bukásával az antiszemitizmus sem szűnt meg” – fogalmazott Kertész Imre. /A gyökerek nélküli Kertész Imre. = Krónika (Kolozsvár), nov. 9./

„Ne címkézzen engem Magyarországhoz” – ez az az ominózus mondat, amely a Nobel-díjas Kertész Imrétől hangzott el, éles vitákat váltva ki Magyarországon, az író szerint azonban szavai meghamisításáról van szó. A magyar származású, Németországban élő Kertésszel nyolcvanadik születésnapja alkalmából Tilman Krause, a német Die Welt című napilap riportere készített interjút az író Berlinhez fűződő viszonyáról, a holokauszt irodalmi feldolgozásáról, írói példaképeiről és a mai Magyarországhoz fűződő „feszült viszonyáról”. A fordítást a Magyar Távirati Iroda közölte először, majd több internetes portál. Kertész szavai meghamisításáról beszélt, november 10-én Gusztus Péter SZDSZ-es politikus „védte meg” az írót napirend előtti felszólalásában, a Die Welt pedig újabb Kertész-interjút közölt „Az egyik internetes portálon teljesen meghamisították a Die Welt című lapnak adott interjúm szövegét” – jelentette ki Kertész Imre a Duna Televízió Híradójának. Az író szerint a magyar nyelvű cikkben az szerepelt, hogy megtagadta Magyarországot, és gyökértelennek is nevezte magát. A Népszabadság és a Magyar Nemzet napilapok, illetve a 168 Óra című hetilap internetes változatáról van szó. „Természetesen voltak kritikus mondataim, de azok általában nem sértik sem a nemzetet, sem a népet, sem az embereket. Ezeket építő szándékkal mondtam, akármennyire is haragszanak rám egyesek. De az, hogy egy cikket meghamisítanak, és az ellenkezőjére fordítják, az felháborító” – mondta Kertész Imre. „Voltak már ilyen rágalomhadjáratok ellenem. Évekig tartott egy bizonyos kofferügy, amiről kiderült, hogy egy agyrém. Kitalálta valaki, és rám húzták azért, hogy rossz színben tüntessenek fel. A kritikáimat mindig nemzetellenes megnyilatkozásoknak veszik, ami nem igaz. Nagyon örülnék, ha valóban a javára lehetnék Magyarországnak, a hazámnak, mégpedig olyan módon, hogy az igazságot közlik, és nem hazudoznak rólam” – fogalmazott Kertész. /Kánya Gyöngyvér, Budapest: „Elfordították” Kertész Imrét. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 11./ Magyarország a Die Weltben megjelent Kertész-interjúról vitázik címmel közölt újabb beszélgetést az irodalmi Nobel-díjas magyar íróval november 10-i számában a német konzervatív napilap. Az íróval ezúttal is az a Tilman Krause beszélgetett, aki az újság november 7-i számában megjelent interjút készítette. „A Nobel-díjas író élesen bírálta országát” – emelte ki a beszélgetés alcímében Krause. Arra a felvetésre válaszolva, vajon a magyarok nem viselnek-e el semmiféle kritikát, az író kijelentette: „vezető magyar médiumok, mint a Népszabadság és a Magyar Nemzet napilapok vagy a 168 Óra című hetilap internetes kiadásukban meghamisítva adták vissza beszélgetésünket. Abból a megfogalmazásomból, hogy a szélsőjobboldal és az antiszemiták a hangadók az lett, hogy Magyarországon a szélsőjobboldal és az antiszemiták uralkodnak. Vagy azt a megállapításomat, hogy a magyarok régi káros szenvedélyei, a hazugság, a dolgok elfojtására irányuló hajlamuk ugyanúgy jelen vannak, mint korábban, úgy rövidítették le, hogy Magyarország a hazugok országa. Ezek természetesen olyan kritikus pontok, amelyekre a magyarok érzékenyen reagálnak, a fordítások azonban apodiktikusabban csengenek, mint ahogy fogalmaztam. ” Kertész igennel válaszolt a Die Welt újságírójának arra a kérdésére, vajon az a gúny, amellyel újra és újra kollektív identitásokról beszél, egy tabu megdöntését jelenti-e honfitársai számára? „A magyarok nem ismerik az iróniát – a képzetteket kivéve” – tette hozzá az író. A Die Welt munkatársa a továbbiakban azt állította, hogy Kertész Imre polémiájával egy Németországban és Ausztriában erősen elterjedt irodalmi hagyományt követ, amely Thomas Mann vagy Karl Kraus és Thomas Bernhard alapján „a nemzeti önszidalmazáshoz való kedvnek” nevezhető. Kertész szerint „nem csak hogy nem létezik ez a hagyomány, Magyarországon nem is ismert, hogy más országok rendelkeznek ezzel a hagyománnyal”. „Thomas Mann és Karl Kraus a magyar polgárság körében egykor sokat olvasott szerzők voltak. A magyar polgárság azonban megszűnt. Megmaradtak a nemzeti örökség humortalan védelmezői, akik minden kritikát a saját fészekbe való piszkításként akarnak megtiltani” – mondta Kertész, aki arra is kitért, hogy „nem szabad megfeledkezni arról, hogy Magyarországon van egy olyan hű közönségem is, amely érti ezt az iróniát. Ez a közönség azonban nem rendelkezik a nagy internetplatformokkal. ” Krause azt is kérdezte, vajon az író a jövőben nagyobb tekintettel lesz-e a magyarok érzékeny pontjaira? „80 éves vagyok. Megvan a magam stílusa, és meg is fogom azt tartani. És remélem, hogy a jó szándékú emberek a jövőben is megértenek engem. Azzal is együtt kell azonban élnem, hogy továbbra is vannak olyan befolyásos magyarok, akik félre akarnak érteni és meghamisítanak” – jelentette ki válaszában Kertész Imre. /Újabb interjú Kertész Imrével: „Humortalan” magyarok? = Krónika (Kolozsvár), nov. 11./

A Nobel-díjas Kertész Imre arra a kérdésre, hogy berlininek vagy budapestinek érzi-e magát, a Die Welt lapnak azt válaszolta, hogy Budapesten ,,A helyzet az elmúlt tíz évben folyamatosan romlott. Szava a jobboldali szélsőségeseknek, illetve az antiszemitáknak van. A magyarság régi terhei, »a hazugság és az elfojtásra való hajlam« jobban érvényesül, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik. ” Továbbá: ,,én az európai kultúra terméke vagyok. Egy dekadens, ha így akarja. Egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az ön honfitársai zsidóvá tettek. A faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes, és hogy rátérjek az Ön által említett gazdag magyar irodalmi örökségre, elárulnék önnek valamit: a szocializmus évei alatt egyetlen, államilag engedélyezett könyvet sem olvastam el. Az én ízlésemnek ez nem felelt meg. Ha ezzel időnként meg is próbálkoztam, mindig kifordult a gyomrom. Természetesen van néhány magyar szerző, akiket én igen tisztelek. Ők a nyelv csodálatos művészei, dekadens játékos alakok, akiknek a neve önöknek itt, Németországban nem sokat fog mondani: például Krúdy Gyula, aki 1878 és 1933 között élt, vagy Szomory Dezső, a Krúdy kortársa volt. Mindketten ugyanakkor nagyszerű esszéírók is voltak”. A Népszabadságban Takács Ferenc írta ,,Nincs, aminek örülni és nincs, mit ünnepelni”, felköszöntő örvén pedig bocsánatot kellene kérnünk tőle, mármint Kertész Imrétől ostobaságunkért, gyávaságunkért és rosszhiszeműségünkért. Esterházy Péter még nem olvashatta a Die Welt-interjút, amikor az Élet és Irodalomban közölt jegyzetét lezárta: ,,Elvégzett egy munkát a magyar nyelvben, a magyar gondolkodásban, a nagy magyar irodalomban, a világirodalomban, amit senki más nem végzett el, igaz, nem is végezhetett. Munkánk személyes; hogy ez így legyen, azért kevesen tettek többet, mint Kertész Imre. ” Herta Müller bánáti születésű idei német és német nyelven író Nobel-díjas írónő és Kertész Imre között annyi hasonlóság van, hogy mindketten egykori életterük – szándékosan kerülöm a ,,hazájuk” szót – saját bűneivel és egyéb mulasztásaival való szembenézését hiányolják, és a mérhetetlen különbség köztük az, ami velük személyesen és felmenőik révén megesett: egyikük megjárta Auschwitzot, másikuk édesanyja németként a szovjet gulágot. Egyikük a Szekuritáté és a Ceausescu-diktatúra elől menekült Németországba, másikuk önként választotta a megtagadott Budapest helyett Berlint. /Sylvester Lajos: A magyarokhoz nem kötődő, magyarul író Nobel-díjas író. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 11./

Öt határon túli magyar színház vendégjátéka Budapesten
- Öt határon túli magyar színház mutatkozik be Vendégségben Budapesten cím alatt péntektől május végéig az Égtájak Iroda szervezésében.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Shakespeare III. Richárd című drámájának pénteki, vígszínházbeli előadásával kezdődik a sorozat. A darabot Tompa Gábor, a kolozsvári színház igazgató-főrendezője állította színpadra három évvel ezelőtt, azóta is játsszák havonta legalább egyszer - mondta el az MTI-nek a rendező, aki az egyesült államokbeli San Diegóban az egyetem rendezői tanszékét vezeti.
"Rendkívül korszerű, szinte brechti darab a III. Richárd, Shakespeare egyik korai drámája és anélkül kortárs, hogy ez erőltetett lenne" - fogalmazott a műről.
Arra a kérdésre, hogy miért nézzék meg a kolozsvári előadást a budapestiek, azt válaszolta: a választások előtt különösen érdekes lehet a darab, mert "a háborúk legtöbbjét a médiában, meg a politikai kulisszák mögött vívják és ott koronázzák meg III. Richárdot is. A néző szimpatizál ezzel a gazember királlyal, mert Richárd nyílt kártyákkal játszik, vállalja a gazemberségét és nagyobb formátumú, mint az őt megkoronázók társulata" - magyarázta Tompa Gábor.
Különlegessége a drámának, hogy színpadra lép benne Közép-Európa legidősebb aktív színésze, Senkálszky Endre, aki 96. évében van, 1938-tól folyamatosan a kolozsvári társulat tagja és most újabb darabban kapott szerepet - jegyezte meg a rendező.
Tompa Gábor azt is elmondta, hogy láthatják a budapestiek szombaton a Merlin Színházban Visky András Visszaszületés című darabját, amelyet szintén ő rendezett és amely Visky Hosszú péntek című színművének ikerdarabja, sok színpadi elem megmaradt, csak más a szövege. A Hosszú péntek Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényének színpadi változata, a Visszaszületés pedig az 50-es évek kommunista lágeréletéről szól, "várjuk a Messiást, mikor megjön, megöljük" - foglalta össze röviden.
A Visszaszületés tavaly az avignoni színházi fesztivál legjobb előadása lett 50 kritikus szavazata alapján - tette hozzá.
Varró Dániel és Presser Gábor Túl a Maszat-hegyen című darabját vasárnap délután mutatja be a kolozsvári társulat a Pesti Magyar Színházban. Hétfőn ugyanott Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című előadását láthatják a nézők a világhíres Andrei Serban rendezésében. Serban romániai születésű amerikai állampolgár, 1973 óta New Yorkban él, a Columbia Egyetem színész tanszékét vezeti 1974 óta.
Tompa Gábor Magyarországra, ha hívnák sem tudna jönni rendezni, mert a következő két évadban tele van munkával, Beckettet rendez az Egyesült Államokban, a Comédie Francaise-ben Shakespeare Viharját állítja színpadra és Kolozsvárott is két darab vár rá.
Föllép még az Égtájak fesztiválon a Szabadkai Népszínház magyar társulata, a sepsiszentgyörgyi M Stúdió, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, a Yorick Stúdió Marosvásárhelyről és a Dramacum Bukarestből. Forrás: MTI

Szőcs Géza pályája és tervei - A meglepetésember
A legfontosabb parlamenti és kormányzati kultúrpolitikusi pozícióra is szépírót delegált a Fidesz-KDNP: az Országgyűlés kulturális bizottságát L. Simon László vezeti, és Szőcs Géza lesz a kulturális államtitkár. Külön érdekesség, hogy a magyar irodalmi hagyománytudatban periferikus neoavantgárd mindkettejüket megihlette (akárcsak az Országgyűlés egy másik íróját, Kukorelly Endrét). A jelek szerint a mozgalomnak összehasonlíthatatlanul jobbak a politikai, mint az irodalomtörténeti pozíciói.
Az új kormány tisztviselői közül alighanem Szőcs Géza életpályája a legfordulatosabb, az ő személyisége a legbonyolultabb, s kinevezése, noha voltak jelei, politikai értelemben a legmeglepőbb. És minden bizonnyal ő az, akinek alkatával a legkevésbé fér össze a közhivatalnoki státusz. Fontos politikai versek írója, bátor politikai ellenálló, mi több, gyakorló politikus is volt, ez utóbbi azonban nem Magyarországon, hanem Romániában, az RMDSZ alelnökeként és szenátoraként.
Kolozsvári évek
1953-ban született Marosvásárhelyen. "Egy ideig marosvásárhelyi nagyszüleim neveltek, olyan családban, ahol rengeteg természetjáró ember volt. Én meg valahogy belenőttem ebbe. Ilyen szempontból nem számítok urbánusnak" - meséli egy interjújában. Szocializációjának és egész későbbi életének azonban Kolozsvár a meghatározó színhelye. Gyermek- és kiskamaszkorát intenzív olvasással-tájékozódással múlatta, 15 éves korában már határozott véleménye volt a prágai tavasz eltiprásáról. A Heti Válaszban megjelent visszaemlékezése szerint az erdélyi magyar közhangulat messze nem állt egyértelműen Csehszlovákia mellett: haragudtak az "utódállamokra", különösen Csehszlovákiára a Benes-dekrétumok, a deportálások és a kitelepítések miatt. Azt, hogy Ceausescu Romániája kimaradt a katonai akcióból, a félelemmel magyarázták, és abban reménykedtek, hogy Hruscsov tankjai Romániába is ellátogatnak, és Dubcek után a román főtitkár következik. A kiskamasz bizarr és gyorsan múló reménykedése annyiban feltétlenül fontos, hogy megérteti a Szőcsöt és nemzedékét felnevelő szörnyű romániai évtizedek döntési szituációit. Kolozsvárott végezte el az egyetemet magyar-orosz szakon, tanulmányai közben diáklapot szerkesztett, majd az Igazság című Kolozs megyei pártlapnál helyezkedett el, a szombatonként megjelent Fellegvár című ifjúsági melléklet szerkesztőjeként. Tagja lett annak az értelmiségi baráti körnek, amelybe Balla Zsófia, Cselényi László (a Duna Tv jelenlegi elnöke), Tamás Gáspár Miklós, Orbán György zeneszerző is tartozott; többnyire Cselényiéknél találkoztak. A fiatal magyar bölcsész-értelmiségre nagy hatást gyakorolt Bretter György filozófus, az ő jelmondata, az "itt és mást" szellemében járt el lehetőségeihez képest Szőcs Géza is szerkesztőként. "Csak a (...) kultúra maradt meg utolsó bástyának, amely a hatvanas-hetvenes években egy utolsó - hatalmas és emlékezetes - túlizgatott tevékenységgel, jelentékeny teljesítmények egész sorával zárja le az erdélyi magyarság történeti egzisztenciáját" - írja Tamás Gáspár Miklós 1988-ban a Beszélő hasábjain. A fiatal Szőcs Géza szerkesztőként és kivált költőként e nagy teljesítmények egyikét nyújtotta. Gintli Tibor és Schein Gábor világirodalmi összefoglalója az erdélyi magyar költészet megújítójaként tárgyalja: "költészetéből (...) hiányoznak (...) a nemzeteszme romantikus közhelyeihez tartozó erkölcsi világszemlélet nyomai. Ez teszi lehetővé a fantasztikum és az abszurditás betörését." A Párizsi Magyar Műhelyben és a Vajdaság legendás lapjában, az Új Symposionban megjelenő széles intellektuális horizont, a kísérletező kedv rendkívüli hatással volt rá. Utóbbi egyébként közölte is Szőcsöt, ami 1983 elején ürügyet is szolgáltatott Sziveri János főszerkesztő és társai eltávolítására, az Új Symposion szerkesztőségének szétverésére; mint ahogyan egy országgal arrébb, a Ceausescu-diktatúrában előbb-utóbb Szőcs mellékletének, a Fellegvárnak is el kellett esnie. Sütő András 1979-ben Herder-díjban részesült, és a díjjal járó lehetőségként Szőcsöt jelölte ösztöndíjasnak, aki "beutazta a világot": Ausztriában, Svájcban és az Egyesült Államokban is megfordult, kapcsolatokat épített. A Fellegvár megfojtása után egy darabig az Igazságnál dolgozhatott a visszatért szerkesztő, aztán arra kényszerült, hogy tanári állást keressen. Ekkortájt döntött úgy, hogy csatlakozik az ötletgazda Ara-Kovács Attilához, és részt vett az Ellenpontok című szamizdat előállításában. A szerkesztők között volt Tóth Károly Antal és felesége, Tóth Ilona, az akkor 18 éves Keszthelyi András pedig a közreműködők között. Az Ellenpontok az egyetlen komolyabb magyar nyelvű erdélyi szamizdat kiadvány: 1981 decemberében indult, kilenc lapszámot ért meg, kisebbségi jogokkal, a magyar kisebbség brutális elnyomásával foglalkozott. A magyar demokratikus ellenzékkel Ara-Kovácson keresztül jó kapcsolatokat építettek ki, és Szőcsnek sok kapcsolata máig is fennmaradt abból az időből. Az Ellenpontok terjesztése a lebukás kockázata miatt igen nehéz volt, ezért csak kevesekhez juthatott el.
A laptól távol állt az izolacionizmus, foglalkozott a többi román nemzeti kisebbség problémáival is. Memorandumukat és a hozzá csatolt programjavaslatot, Tóth Károly Antal munkáját eljuttatták az 1982-ben Madridban rendezett Helsinki Utókonferencia résztvevőinek. "E vonatkozásban meggyőződésünk, hogy a programjavaslatunk, mely 'egyesek' számára a románok ellen irányulónak tűnhet, valójában a románság érdekeit is magában hordozza, hiszen a jogszerűség biztosítása az ő jogaikat is szükségképpen bővítené." Amennyiben elfelejtjük, milyen körülmények hívták életre a memorandumot, úgy találhatjuk, szövege billeg az univerzalista emberi jogi retorika és egyfajta szoft-nacionalizmus között. Szőcs végső soron az előbbi elképzelést választotta, a szamizdat Beszélőnek adott 1986-os nyilatkozata azzal a mondattal zárult, hogy "minden kisebbségnek, a románnak is pont azokat a jogokat szeretném, mint a magyar kisebbségnek".
Az Ellenpontok azonban nem csak a hatalom szemében lett vörös posztó, fellépett ellene a Szabad Európa Rádió román adása is. Viszont mellette foglalt állást az országot később elhagyni kényszerülő nagy tekintélyű román költő, Dorin Tudoran. Az Ellenpontok segített felhívni a külföldi közvélemény figyelmét a romániai kisebbségek, elsősorban a magyarság helyzetére, de a lap a nagy létszámú romániai cigányság helyzetéről is tájékoztatott. 1983 novemberében a Securitate (a román titkosrendőrség) rájött a szerkesztők kilétére, és letartóztatta őket. Szőcs, miután kijött, eltűnt egy időre, és amíg a Securitate kereste, Zalán Tibor verset írt hozzá (Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére), amit Magyarországon nem tudott publikálni, így az az Új Symposionban jelent meg. Ez lesz az utolsó cseppek egyike, a Szőcs melletti politikai kiállás után a rendszer lecsapott a Symposionra, Szőcsöt pedig ismét megtalálták. A tortúrák miatt embólia lépett fel szervezetében, kórházba került. Ezekben az években kritikus-művelődéstörténész édesapja tartotta el, mígnem kevéssel emigrációja előtt álláshoz jutott az Irodalomtörténeti Intézetben. 1986-ban hagyta el Romániát, Svájcba távozott, családja nem sokkal később követte.
Az Ellenpontok példásan bátor, nem pusztán egzisztenciájukat, de szabadságukat és fizikai létüket is kockára tevő munkatársainak a későbbi sorsa szinte példázatszerű. A Göteborgban élő, sértett Tóth Károly Antal, az Ellenpontok egykori motorja úgy érzi, Szőcs ki akarja sajátítani a kiadvány történetét. Néhány évvel ezelőtti levélváltásuk apropója, hogy Tóth antiszemita klisék egész sorát felvonultató cikket tett közzé a Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imréről, amit Szőcs visszautasított, és a múlttal való szembenézés szükségességét hangsúlyozta. Szőcs válaszlevele a Népszavában látott napvilágot, az újság Tóth viszontválaszát nem kívánta közölni, a Magyar Nemzet azonban teljes terjedelmében helyt adott a sértett denunciálásnak. Tóth írásai azóta is feltünedeznek, többnyire másodközlésként: a választási kampányban Bayer Zsolt ellenében állt ki a Jobbik mellett, és védelmébe vette a Raj Tamás halálát ünneplő kuruc.infót. Forrásaink szerint Tóth szerepe meghatározó volt a szamizdat kiadvány arculatának kialakításában, akkori erkölcsi integritása imponáló volt. Szőcs szereti színezni a saját szerepét, de e szerep ojektíve is igen fontos volt, mint ahogyan valódi és nagy volt a költő által vállalt kockázat is.
A bolyongás évei
Genfi tartózkodása idején Szőcs újságírásból élt, és segítette a magyar emigráció is. Sokat utazott, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol egy alkalommal felkereste például Wass Albertet. Szőcs Géza ókonzervatív fantasztának, lényegében beszámíthatatlannak tartja Wasst, de nem elvetemültnek, íróként pedig hullámzó színvonalúnak; de első regényei némelyikét, főként A funtineli boszorkányt vállalható irodalmi teljesítménynek gondolja. Szintén az Egyesült Államokban ismerkedett meg Faludy Györggyel, akivel mély és szoros, Faludy haláláig tartó barátságot kötött. Hasonlóan rajongott a Faludynál is idősebb és hosszabb kort megért burgenlandi Takács Jenő zeneszerzőért. Mindhármójukban közös a világpolgári érzület, a klasszikus műveltségű, a humánkultúra egészét egységben látó reneszánsz ember iránti vonzalom, és a "száműzöttség" miatti rokonszenv egymás iránt. Budapestre azért tért vissza, hogy a Szabad Európa Rádió itteni irodavezetője legyen; svájci útlevelét ekkor visszaadta. Az 1989. decemberi forradalom után úgy döntött, repatriál Romániába, és kisebbségi politikusként dolgozik. Magas pártfunkciókat viselt az RMDSZ-ben, a bukaresti törvényhozás szenátora lett, ám konfliktusba került a pártbéli pragmatikus vonallal. 1993-ra marginalizálódott a párton belül, és a visszavonulás mellett döntött. Úgy érezte, hátba szúrták azok, akiket elvbarátainak hitt. Sokrétű és bonyolult sértettségei közül az "eremdéeszes" talán a legkomolyabb: ha az RMDSZ vezetését támadja, elveszíti minden humorérzékét. Elkötelezett autonomistaként Tőkés Lászlót támogatta, és úgy látta, hogy a magyar párt kormányzati részvétele öncél. Kudarca után többször megfogadta, hogy végleg szakít a politikával, mi több, még politikai publicisztikát is csak kivételes esetben ír. Mostani államtitkári megbízatását hivatalnoki munkának tekinti. Az RMDSZ lejárató kampányának tartja nehezen átlátható pénzügyeinek felszínre kerülését. A 90-es években könyv- és lapkiadással foglalkozott, a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnökségi tagjaként ingatlant vásárolt a Bem rakparton a kisebbségi magyarság céljaira a Magyar Hitel Bank által adományozott összegből. Saját kiadói vállalkozása, az Erdélyi Híradó budapesti képviselete működik itt. Állítása szerint szabályosan, előzetesen rögzített szerződéses feltételekkel és rövid ideig bérelte csak az ingatlan egy részét az Erdélyi Híradó, az ügyről hírt adó Népszabadság birtokába viszont olyan adatok jutottak, amelyek szerint a kiadó hosszú éveken át használta az ingatlant.
Szőcs lapjaiban állami cégek nagy összegű hirdetéseket helyeztek el, amit a példányszám korántsem indokolt volna, és a korabeli sajtóhírek szerint a költő nem számolt el megnyugtatóan a Duna Tv erdélyi tudósítói hálózatának kiépítésére felvett pénzekkel sem. A sajtóhírek ezenkívül hasonló célokra szánt, az amerikai emigrációtól származó, Szőcs Géza kezén szintén átmenő, bizonytalan sorsú pénzösszegekről is tudnak. Forrásaink egy része Szőcsöt "adminisztratív analfabétának" tartja, úgy véli, pusztán ez volt csak az oka a nyomában járó pénzügyi káosznak, mások viszont "hajmeresztő pénzügyi machinációkról" beszélnek.
Vissza a közéletbe
A felhasznált összegek látható eredménye az Erdélyi Híradó legfontosabb sorozata, az Előretolt Helyőrség könyvszéria, aminek szerkesztője Szőcs kolozsvári jobbkeze, tanítványa és barátja, Orbán János Dénes. Annak idején ő maga is ebben a sorozatban indult, ahogyan például Lövétei Lázár László, Nagy Koppány Zsolt vagy Szálinger Balázs. Az imponáló névsor ellenére is fel szokták vetni, hogy Szőcs és Orbán János Dénes intézményhálózata (a könyvkiadó és az Erdélyi Magyar Írók Ligája) lényegében monopolizálja Kolozsvár magyar irodalmi életét. Szőcs a 2000-es években viszonylag ritkán szólalt meg, elsősorban különc és szellemes ötletekkel hívta fel magára a figyelmet alkalmi politikai publicisztikái mellett. Kétlaki életét él, gyakran megfordul Magyarországon, lassan ide helyeződik élete súlypontja, de mindvégig sűrűn visszajár Kolozsvárra. A 2002-es választások idején azt nyilatkozta, hogy nincsen szavazati joga, idén már arról tudósított, hogy román-magyar kettős állampolgár. A harmadik évezred első évében folyóiratot alapított A Dunánál címmel, ami egy ideig "a Duna Tv folyóirataként" üzemelt, aztán a tévé magára hagyta, és lassan elsorvadt. Szőcs ezért talán legközelebbi ifjúkori barátját, Cselényi Lászlót hibáztatja elsősorban, bár kapcsolatuk ezt az ügyet jóval megelőzően is kimondottan ellenséges volt már. A költő egyébként a Duna kuratóriumának fideszes delegáltja lett az évtized második felében. A 2009-es EP-választásokon szóba került képviselői jelölése, amit azzal hárított el, hogy nemsokára nagyobb feladat vár rá. Ebben az évben Orbán Viktor kulturális stratégia kidolgozására kérte fel, feltehetően ebből láttunk mutatványokat az utóbbi hetekben. Tavaly októberben a Magyar Hírlapnak nyilatkozva fontosnak tartotta a kultúrpolitika kiemelt kezelését, az önálló minisztériumot, éppen az első Orbán-kormány mintájára, ahol az oktatásügytől is elválasztották a területet. A jelenlegi csúcsminisztériumi szisztéma végül a szociális rendszerrel és az egészségüggyel is összeterelte, igaz, a közben eltelt fél évben Szőcs rájött, "téves premissza" abból kiindulni, hogy az eredményes munkához, a hatékonyabb érdekérvényesítéshez önálló tárcára volna szükség. Államtitkári kinevezése ennek ellenére sem volt lefutott ügy, sokan sokféle irányból támadták párton belül, és ezek a harcok nem is maradtak meg a színfalak mögött. ' maga is utal rá, hogy személyéhez Orbán ragaszkodott eltökélten, de a kormányközeli sajtó szerint Csoóri Sándor például élesen ellenezte a jelölését. Szőcs kultúrpolitikai elképzeléseit nagyszabású zavarosság jellemzi, hol jobb, hol rosszabb ötletek meglehetősen inkoherens kavargása. Mint a Nagyítás c. hetilapban közölt programtervezetében is olvasható, elsősorban a filmművészet érdekli, egyrészt azért, mert ennek van a legnagyobb társadalmi hatása, másrészt azért, mert ez a művészeti ág igényli a legtöbb pénzt. Úgy véli, e területen idáig nem esztétikai szempontok, hanem lobbiérdekek döntöttek az állami pénzek sorsáról. Lapunk kérdésére közölte, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványnál "mostanáig elvégzett kis belső átvilágítás" komoly tanulságokat hordozott, megerősítette feltételezését a minőség szempontját felülíró csoportérdekről. Állítása szerint a Nagyításban közölt szavait félreértették, ő nem javasolta a három "F" (finanszírozandó, felejthető, felejtendő) kultúratámogatási elvét, hanem éppenséggel ezt akarja megtörni a pluralizmus nevében. Programtervezetében jelzi, hogy fontosnak tartja a kultúrateremtők anyagi biztonságának szavatolását - de koncepció helyett be kell érnünk a nehéz helyzetet illusztráló példákkal és a megütközéssel, hogy miért nincsen még Temesi Ferencnek Kossuth-díja. (Ezen L. Simon is meglepődött nemrég a Heti Válaszban; a Por szerzőjének díjazása, úgy tűnik, a Fidesz kultúrpolitikájának fundamentuma.) A kulturális termékek hozzáférhetővé tételét prioritásként kezeli Szőcs, de a kérdésre, hogy miként tervezi ezt megoldani, a Nagyításnak adott interjújában azt feleli: kulturális kohézió nélkül nincs nemzet. A további spekulációk helyett egy kutatócsoportnak "föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került" - hangzik a programtervezet következő ötlete, amely a megbékélési politikával is foglalkozik. "Azt gondolom, a jövendő miniszter, illetve államtitkár egyik első feladata az legyen, hogy kezdeményezzen... dialógusokat azzal a céllal, hogy párhuzamosan ismerhessük meg a történelemmel, a mai helyzettel és ki-ki jövőképével kapcsolatban a magunk álláspontját, s a meghatározó zsidó, cigány, román, szlovák és szerb gondolkodók, közösségi vezetők, történészek és társadalomtudósok álláspontját."
De Szőcs Géza nemcsak ezekkel keltett előzetesen figyelmet, hanem tiltakozó levelével is, amit Orbán Viktorhoz intézett a Balassi Intézet ügyében, helytelenítve azt a tervet, hogy átkerüljön a kulturális tárcától Navracsics Tibor közigazgatási minisztériumába. A levelet, amiben leendő államtitkársága hatókörének szűkítése ellen lobbizott, mint mondta, civilként írta, nem politikusként, ám akcióját a kormányzaton belüli érdekérvényesítés bevett módjának tekinti. Meglepő ötletekből valószínűleg a későbbiekben sem lesz hiány.
Vári György
Magyar Narancs (Budapest)

Megfoszthatják címeitől Kertész Ákost
Újabb botrány kavarta fel a magyarországi közéletet: Kertész Ákos levele, amelyet az Amerikai Népszavában jelentetett meg. Veszélybe került az író Kossuth-díja és budapesti díszpolgári címe is.
Kertész Ákos, József Attila- Kossuth- és Hazám díjas magyar író a baloldali radikális Amerikai Népszavának írt nyílt levelében a következő gondolatokat adta közre „a” magyarokról: „A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: »ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.« De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire. Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást.”
Kilátásba helyezett „büntetés”
Kertész Ákosnak bocsánatot kell kérnie az augusztus végén megjelent nyílt levelében írtak miatt, s „amennyiben nem kér bocsánatot, a kormány szemében méltatlanná válik a Kossuth-díjra” – fogalmazott Halász János államtitkár hétfőn a Magyar Országgyűlésben egy interpellációra adott válaszában. A jobbikos Farkas Gergely azt kérdezte a kormánytól, hogy kezdeményezik-e a köztársasági elnöknél az író Kossuth-díjának megvonását.
Halász János államtitkár a kormány nevében adott válaszában leszögezte: Kertész Ákos cikke elfogadhatatlan és védhetetlen, a kormány pedig visszautasít „minden rágalmat, amit Magyarországra vagy a magyar népre mond bárki”. Éppen ezért „ha nem kér bocsánatot, a kormány szemében méltatlanná válik a Kossuth-díjra” – tette hozzá. (A Kossuth-díjat – a törvény értelmében – kormány előterjesztésére a köztársasági elnök vonhatja vissza attól, „aki arra érdemtelenné vált”.)
Vélemények – pró és kontra
Kertész Ákos szeptember 2-án úgy reagált, hogy amit írt, azt az Amerikai Népszavának írta, s véleménye szerint azt itthon nem kérhetik rajta számon. Szintén szeptember 2-án az Amerikai Népszava szerkesztősége közleményben szögezte le, hogy a lap kiáll Kertész Ákos szólásszabadsága és írói szabadsága mellett, mert véleményük szerint „a cikkre adott negatív reakciók többsége gyűlölködő, antiszemita, rasszista és suttyó”, s pontosan igazolja mindannak igazságát, amit Kertész Ákos leírt.
A „szélsőjobboldali” és „antiszemita” elfogultsággal – amellyel az Amerikai Népszava megvádolta Kertész Ákos bírálóit – nehezen vádolható Raoul Wallenberg Egyesület számára is vállalhatatlan a magyarellenes író kirohanása. Az általuk „rasszistának”, vagy „fasisztának” tekintett jelenségeket árgus szemekkel figyelő szervezet ugyancsak elítélte az uszító cikket. Az egyesület szerint Kertész Ákos „komoly hibát” követett el azzal, hogy „nem áramlatokkal, nézetekkel vitázott, hanem a nemzetről fogalmazott meg olyan kritikát, amely sértő és elfogadhatatlan”.
Egy mondat helyreigazítás
Az író végül kedden helyreigazította a viták kereszttüzébe került nyílt levelének azt állítását, amely szerint „a magyar genetikusan alattvaló”. Helyreigazítását a következő módon fogalmazta meg: „Helyesen ilyen mondat nincs.” A helyreigazítást a Klubrádió honlapján megjelentek szerint az író az Amerikai Népszavának címezte, de az a Klubrádió szerkesztőségébe is „eljutott”. Az Amerikai Magyar Népszava honlapján kedd délután fél hat után még nem lehetett elolvasni a helyreigazítás szövegét.
De veszélybe került Kertész budapesti díszpolgári címe is, a főváros közgyűlése rendkívüli ülést tart szeptember 21-én, amikor egyebek mellett erről is határozhatnak. A kezdeményező Jobbik azt is bejelentette, hogy feljelentést tesz közösség elleni izgatás bűncselekményének gyanújával az író ellen. Miután a budapesti Fidesz-frakció csatlakozott az indítványhoz, az MSZP tiltakozik ez ellen, mert úgy gondolja, hogy nem indokolt a cím visszavonása.
Az MSZP szerint minden esetben fel kell lépni, amikor a véleménnyilvánítás szabadságát éri támadás, mint ahogyan legutóbb Kertész Ákos esetében történt, aki íróként „hirdetett ítéletet” – közölte Horváth Csaba, a Fővárosi Közgyűlés szocialista frakcióvezetője.
„Reménytelen vita abban a korban elemezni az író, költő munkásságát, amelyben él. Nem fogjuk engedni, hogy Sztálinnal, Haynauval egy csoportba sorolják a szélsőségek Kertészt azzal, hogy megfosztják díszpolgári címétől! Ma ő, holnap a Nobel-díjas Kertész Imre kerülhet sorra, aki a radikális jobboldal számára zavaró tisztánlátással mutatta be történelmünk egy szégyenteljes szegletét. Mert nem az a bűnös, aki felismeri a gonoszt és rámutat! Hiszen tudjuk: „vétkesek közt cinkos, aki néma” – fogalmaz a fővárosi MSZP-frakció Szálasi kísértete járja be Budapestet címmel közreadott állásfoglalása.
Gy. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)

Háború – Olvasói levél
Nos, kedves sorstársaim, aki eddig nem tudta, nem érzékelte, az elmúlt napokban megbizonyosodhatott, hogy Magyarország és a magyarok ellen totális háború folyik. Nem most kezdődött, már évtizedek óta dúl váltakozó hevességgel, mind nagyobb károkat okozva.
A minden eszközt bevető, határon túl és azon belül működő ellenség nem ismeri be aljas szándékait, mi több, a nemzettől kapott fegyverrel és magyar nyelven ontja hazugságait, szitkait, mocskait arra a nemzetre, melynek nyelvén nevelést, oktatást kapott. Hogy csak eszköz, álca e semmirekellők számára a felvett nyelv és kultúra, azt minduntalan bizonyítják. Már 1918-ban kezdődött gróf Tisza István és több ezer magyar földbirtokos, vállalkozó, polgár meggyilkolásával.
A nemzetáruló Károlyi Mihály és kommunista, magyargyűlölő segédei (Kun Béla, Samuely Tibor, Landler Jenő) mutattak példát a későbbi Rákosinak, Kádárnak. Az ő emlőiken nevelkedtek a maiak: Göncz Kinga, Kovács László, Eörsi Mátyás, Kertész Imre és Ákos, Charles Gati (Gáti?). Kevés lenne a lap, ha mindet fel kellene sorolni.
Nem is olyan rég még a határon túli magyaroktól féltették Magyarországot, most meg maguktól a magyaroktól. Mert a magyarok antiszemiták, cigánygyűlölők, nácik! A zsidóság és a cigányság fél, retteg Magyarországon, még díjazott film is készült a „cigánygyilkosságokról”, Fliegauf Bence (nemrég még Benedek) kitett magáért és vállalt sorstársaiért.
Nem félnek a magyar nyelvet használni a magyarok ellen, mi több, ellenségeik bőrében tetszelegve törnek annak létére. Mert ugyebár ők is magyarok – mondják! Persze az öreg, egyedülálló magyarok brutális gyilkosairól nem készül még egy valamirevaló és valós, igaz újságcikk sem. Sem az anyanyelvük, nemzetiségük miatt brutálisan megvert magyaroknak nem akadnak sorstársaik, akik bemutatnák őket nyugaton.
Ki ne merjük ejteni azt, hogy a magyarok gyilkosai cigányok voltak! Ki ne mondjuk, hogy a magyar nemzetet sértegető írók, politikusok, megmondóemberek többsége zsidó származású! Kitől, kinek kell itt félni? Hát nem a rablógyilkos cigány járatja le nemzettársait, hoz szégyent rájuk? Nem a magyar nemzet szellemi és anyagi létére törő zsidó származású gátlástalan spekulánsok, uzsorások, fehérgalléros bűnözők mérgezik meg a becsületes, tisztességes magyar és zsidó emberek közötti kapcsolatokat?
A baj az, hogy ezek azonosítják magukat a cigánysággal és a zsidósággal. Félnek! A magyaroktól! A hazugságtól, a becstelenségtől, a mások értékeinek az elorzásától nem félnek. Tévedés ne essék, azokról írok, akik rabolnak, gyilkolnak, csalnak, élősködnek és bűneiket takarandó a magyarokat mocskolják lépten, nyomon – nem győzöm hangsúlyozni – MAGYAR NYELVEN!
Tiltakozom az ellen, hogy a magyar cigányságot és magyar zsidóságot velük azonosítsa valaki! Mert rablógyilkosnak azt nevezik, aki rabolt és ölt, nemzetárulónak pedig azt, aki saját nemzetét árulja, szolgálja ki idegeneknek, idegen érdekeknek! Az már más lapra tartozik, de ugyancsak témába vágó, hogy a mai nemzetinek nevezett kormány uralkodása és úrhatnámsága alatt nagy gondot fordított arra, hogy a nemzet amúgy is rokkant testét még jobban megcsonkítsa.
A Magyarok Világszövetsége most jól jött volna kivédeni a külföldről jövő támadásokat, latba vetve külföldi kapcsolatrendszerét. Belföldön jól jönne a leszélsőségezett nemzeti radikális oldal segítsége, mert mint kiderült, nem is olyan nyerő az a kétharmad. Annál is inkább megszívlelendő dolgok ezek a jövőre nézve, mert ismerve (volt rá idő bőven) ellenségeinket, tudhatjuk, hogy gyilkos szorításuk egy percre sem lanyhul, sőt!
A háborúnak – amit nekünk az ő meglátásuk szerint már rég el kellett volna veszítenünk – még messze nincs vége! Támogatást csak a mieinktől várhatunk, lett légyen cigány, zsidó magyar, radikális, nemzetféltő vagy csak egyszerűen Magyarországot és a magyar társadalom értékeit tisztelő, szerető ember.
Gábor Ferenc, Köröstárkány
Reggeli Újság
Erdely.ma

Orbán Viktor: Magyarországról kibontakozott viták középpontjában Európa áll - Az európai nyilvánosságban és pártpolitikában az utóbbi időszakban Magyarországról kibontakozott viták középpontjában valójában Európa kérdései állnak, Magyarország pedig csak ürügy ezek megvitatására - fejtette ki Orbán Viktor csütörtökön Berlinben.
A miniszterelnök a német Kereszténydemokrata Unióhoz (CDU) közel álló Konrad Adenauer Alapítvány (KAS) székházában Megújuló Európa címmel tartott előadásában elmondta: Magyarországon csökken az államadósság és a költségvetési hiány, és "miközben persze a gazdasági növekedés hiánya bennünket is kínoz", csökken a munkanélküliség, és nő a foglalkoztatottság.
Magyarország "nem szorul a németek pénzére és mások pénztárcájából mentőcsomagra", hanem eredményeket tud elérni külső támogatás nélkül is, "ha hagyják" - állapította meg. Természetesen felmerül a kérdés, hogy miért folynak rendkívül intenzív viták Magyarországról, ha "minden ilyen fantasztikus" és "jól megy az országnak" - tette hozzá.
Ennek oka az, hogy a Magyarországról szóló viták valójában "nagyon komoly európai viták", hiszen a kormány "a nagy kihívások megválaszolására" használja a választóktól kapott "kivételes" kétharmados többséget, a viták így e válaszok körül forognak. Az új magyar alkotmányról szóló diskurzus például nem csupán az alaptörvény szövegéről, paragrafusairól szól, hanem "az európai társadalomfejlődés irányairól", egyebek mellett arról, hogy miként alakulhat a család szerepe a jövőben - vélekedett a kormányfő a több mint száz fős hallgatóság előtt, amelynek soraiban diplomaták és német politikusok mellett helyet foglalt többek között Kertész Imre irodalmi Nobel-díjas magyar író.
A miniszterelnök kifejtette: a magyarországi folyamatok azért váltak európai kérdésekké, mert 2008 óta a Nyugat, az Európai Unió és különösen az euróövezet súlyos válságba került és elbizonytalanodott. Az EU-ban "halmozódtak fel a legnagyobb adóssághegyek", miközben "nem demokratikus berendezkedésű országok +lepipálták+ a huszonheteket" - mondta.
A kormány politikájával kapcsolatban hangsúlyozta: Magyarországon a modern nemzet építése kezdődött el. Ennek pillérei az adósságcsökkentés, a versenyképesség növelése, a demográfiai hanyatlás megállítása és a világban szétszóródott magyarság közösséggé építése. A hátráltató tényezők az "önsajnálat és a lebeszélés kultúrája", valamint a közösség ügyeiben való részvétel alacsony szintje - foglalta össze Orbán Viktor.
Az előadás után feltett kérdések közül a német vállalatok Magyarország iránti bizalmának csökkenésével kapcsolatban hangsúlyozta: azok a német vállalatok, amelyek termeléssel foglalkoznak, "nagyon jól keresnek", a szolgáltató szektorban érdekelt cégek viszont a kormányváltás után bevezetett új gazdaságpolitika "vesztesei", és ebben nem is lesz változás. Ennyiben nem helytálló a magyar gazdaságpolitika kiszámíthatatlanságára, bizonytalanságára vonatkozó kritika, hiszen "ebben nincsen semmi bizonytalanság, ez egy rossz, de biztos hír" a szolgáltató szektor szereplői számára.
Az Alkotmánybíróság (Ab) megváltozott helyzetével és a német és a magyar rendszer eltéréseivel kapcsolatban elmondta: a magyarok is tisztelik az alkotmánybíróság intézményét, de "van egy kis ambivalenciájuk" vele szemben, hiszen a testület megsemmisítheti a nép által választott képviselők döntéseit, amit "a magyar észjárás és gyomor nehezebben vesz be", mint a német. A vonatkozó szabályok átalakításával az Ab "most a helyén van", el tudja látni az alkotmányos rendszer fenntartásának feladatát - tette hozzá a miniszterelnök.
Bálint Marcell
(MTI)

Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték
A magyar kártya – beszélgetés Markó Bélával címmel jelenik meg a Kőrössi P. József által jegyzett kötet május végén, a könyvhéten egy olyan játszmáról, amelynek nincs győztese, csak vesztesei. Ebből közlünk egy fontos fejezetet.
− Kőrössi P. József: Sajnos akár központi gondolata is lehetne ennek a könyvnek az az érzékenység, ami Magyarországon a nacionalizmus vonatkozásában van. Mondjuk ki, hogy amiről beszélek, elsősorban nem is baloldali érzékenység, hanem zsidó érzékenység, ami érthető, és világos az üzenete is: most időben szólunk: soha többet gettót, gettósítást, soha többet fasizmust! Ha azt mondom, amit tudunk, hogy a harmincas évek közepétől gyakorlatilag folyamatosan, fokozatosan, először retorikai szinten, verbális szinten, később pedig cselekvésekben következett be az, ami bekövetkezett, és ennek feléledését tapasztaljuk ma mindannyian, amikor kirekesztenek, amikor zsidókat akarnak ismét megszámlálni, akkor azt mondom: jogos az emberekben a félelem. Sőt! Számomra még az is probléma és felháborít itt belül valahol, amikor azt mondják magyarul beszélő, magyarul író, magyarul gondolkodó, alkotó, magyarul érző emberekre, hogy zsidó. Ha csak ő maga nem akarja magát így meghatározni. Zsidó költők antológiája – hogy hangzik ez? Magyar költők, magyarul írnak magyar verset, ha versnyelven is. Ezek botrányos dolgok. A magyar zsidók részéről én ezt az érzékenységet megértem. Mégis azt mondom, valahogy megnyugtatóan fel kellene oldani és különbséget tenni, megkülönböztetni a kirekesztőt az önvédőtől. Beszéltünk arról, hogy hol van a konszenzusnak a lehetősége a társadalomban. (…) El kellene fogadtatni az emberekkel azt, hogy igenis van befogadó nacionalizmus, van elfogadó nacionalizmus, és van jogvédő, védekező nacionalizmus – és ez mind egy. Erdélyben az én tapasztalatom és véleményem szerint ez van. Amiről te is beszéltél: ha az embernek nem fáj a foga, nem keres fogorvost. Itt most az a helyzet ugye, hogy amennyiben nem tartja ébren akár szervezeti szinten is egy közösség azt, hogy ő mit akar, hogy egyenrangú akar lenni a többséggel, akkor ez a dolog elsorvad. Ezt nem lehet nacionalizmusnak nevezni, legalábbis nem lehet kirekesztő nacionalizmusnak tekinteni, de Magyarországon sajnos még mindig így van, ezzel a szemöldökmegvonással tekintenek ide, az erdélyi magyar törekvéseket ezzel a gyanakvással szemlélik. Mit ugrálnak, mit hőbörögnek Erdélyben, és azonosítják az erdélyi magyarság képviseletét, megszólalását a magyarországi szélsőjobb vagy fasiszta megnyilvánulásokkal. Megint Tőkést kell példaként felhoznom, mert az ő retorikája hasonlít ahhoz, ami Magyarországon a szélsőséges retorika. De hol áll Tőkés az erdélyi magyarságtól? Nagyon nagy az a távolság, én ezt tapasztalom.
− Markó Béla: Én is azt hiszem, hogy erről mindenképpen kell beszélni, néhány fontos dolgot én is megpróbálok elmondani. Könyveket lehetne telebeszélni ezzel, mert nekünk az az életünk, hogy ehhez a kérdéshez viszonyuljunk. Legalábbis nekem ez volt az elmúlt huszonvalahány esztendőben: próbáljuk meghatározni, hogy miben élünk, és azt, hogy miben kellene élnünk. A magyarországi antiszemitizmust több szempontból is óriási ostobaságnak tartom. Talán mondtam már, beszéltünk róla, nemcsak zsidóellenesnek, magyarellenesnek is tartom. Rendkívül veszedelmesnek. Az ilyen típusú magyarországi nacionalizmus között és aközött, hogy Erdélyben a teljes közéletet, vagy ha nem is a teljes közéletet, de az erdélyi magyar politikát mindenképpen átitatja a nemzeti identitás előtérbe helyezése, nevezhetjük nacionalizmusnak is, de nem is biztos, hogy jó így nevezni. A kettő között nincsen semmi átjárás. Miért nincsen semmi átjárás? Miért van ma az, hogy hál’ istennek Erdélyben ez a fajta nemzetközpontú gondolkodás egyáltalán nem jár együtt sem antiszemitizmussal, sem cigányellenességgel? Tulajdonképpen még romángyűlölettel sem jár együtt, pedig ezt nehéz mondani, mert nagyon gyakran éppen a románokkal szemben fogalmazzuk meg az identitásunkat, és ez valóban feltételezi a román elnyomó szándékok gyűlöletét, de nem jelenti a köznapi román ember elutasítását, természetesen. Azért nem, mert ez nem egy etnikai, genetikai blődség, amiben mi itt élünk, és amit végigszenvedünk, hanem arról szól, ha valaki zsidó származású, ha cigány származású, mindegy, milyen származású, akkor is rászólnak a hivatalban, ahol még rászólnak – mert sikerült elérni, hogy nagyon sok helyen már nem –, hogy ne beszéljen magyarul, beszéljen románul. Tehát a nyelv és a kultúra különböztet meg minket, és nem az, hogy e mögött milyen származás van. Ezt a fajta nemzeti identitásfelfogást, hogy a nyelv érték, a kultúra érték, én nagyon is fontosnak tartom. Persze hogy emögé felsorakoztatnak eredetmítoszokat, hozzátapadnak Székelyföldön is mindenféle múzeumba való tradíciók, rovásírást tanítanak a gyerekeknek. Van ilyen itt is, de a mi történetünk alapvetően arról szól, hogy ha valaki magyar, zsidó, cigány, csángó stb., és magyarul szólal meg, akkor gyakran adódik olyan helyzet, hogy figyelmeztetik, beszéljen románul. Magyarországon a nacionalisták, a szélsőjobb, az antiszemiták nem a nyelvet vagy a kultúrát tekintik értéknek, hanem az eredetet. Eljutottunk a hagyományos nacionalizmus hagyományos közhelyeihez. Azért veszélyesek ezek a házmester-ideológiák –így volt szokás nevezni –, mert arról szólnak, hogy nem az az érték, amit létrehoztam, amit teremtettem, hanem az, hogy milyen géneket hoztam magammal. Árpádtól származol, vagy nem származol Árpádtól? Ezzel helyettesítem be azt az egyéni teljesítményt, amit nekem kellene fölmutatnom. Azért annyira vonzók az ilyen jellegű nacionalista ideológiák, mert fölmentenek az alól, hogy te magad teljesíts, amikor azt mondják, te eleve értékes vagy, mert annak születtél, aminek születtél, a másik pedig eleve értéktelen, mert annak született, aminek született. Közhelyek, amiket nem árt időről időre újra elmondani és tisztázni. Ennek semmi köze ahhoz, amit mi gondolunk a magyarságunkról.
Magyarországon jelentős értelmiségieknek joggal fut végig az idegszálaikon a borzongás, amikor úgy érzik, hogy itt nálunk valakik a magyarságtudatot, a magyar identitást helyezik előtérbe. De hát előtérbe lehet helyezni úgy, hogy más értékeket helyettesitek be velük, és úgy is, hogy ezzel van baj. Ha ennek alapján diszkriminálnak mások, mondjuk, a románok, persze hogy fáj. Fáj a fogam, nincs mit csinálni, azzal foglalkozom, hogy van-e fogorvos. Forgatom a lexikonokat, hogy megtaláljam, mi a helyzet a fogpótlás kérdésével és így tovább. Kezdek tájékozódni, kezdek ezzel foglalkozni, kezdek társaságban is arról beszélni, hogy a fogtömés legújabb módszerei mennyire érdekesek, eredményesek.
− K. P. J.: Egy erdélyi értelmiségiben nincsenek olyan gondolatok, hogy a román azért értéktelen, mert eredete szerint román?
− M. B.: Dehogy nincsenek! Én az imént a mi racionális politikai attitűdünkről beszéltem. Olyanfajta egyszerű, primitív nacionalizmust, mint amire utaltál az antiszemitizmust, azt én Székelyföldön a románokkal szemben sokszor tapasztaltam. Persze az érvek mindig különböznek, nincsenek igazi analógiák. Miről van szó a románok esetében? Arról, hogy a románok alsóbbrendű jövevények – nem genetikailag, de mint nép –, nem teljesítenek, semmit a történelemben, nem mutattak föl, a kultúrájuk gyengébb.
− K. P. J.: Semmit nem mutattak föl? Akik ezt mondják, a saját értékrendjük szerint sem gondolhatják komolyan. Ezeknek az embereknek az értékrendje miből áll?
− M. B.: Jó, persze, miből?! Erdélyt be kell járni. Valóban vannak különbségek a társadalom szervezettségében. Ha egy mezőségi román falun végigmégy, de egyébként egy Kárpátokon túli román falun is, akkor az egyéni kezdeményezés szabadságát és balkáni báját, vagy pedig – értelmezés kérdése – balkáni szörnyűségét tapasztalod. Nincs két egyforma kerítés – ezt komolyan mondom. Úgy összességében az utcák egyenesek, a kerítések is egy vonalat alkotnak, de ezen belül az egyik kinnebb egy fél méterrel, a másik bennebb. A házak sem pontosan egy vonalban helyezkednek el. Ez is társadalomszervezés, egyfajta gondolkodásmód. Lehet úgy értelmezni, hogy ez egy alsóbb szervezettségi szint a székely falvakhoz képest, amelyek szintén nyitottak, kimosolyog a virágoskert az utcára, a ház elé. Nyitottak, de rendezettek is. Egyenes vonalban vannak a házak, a kerítések – kisebb nagyobb különbségekkel – egyformák ma is, az emberek utánozzák egymást, többnyire deszka- vagy kovácsoltvas kerítéseket építenek, van egy kis egyenruha a falvakon, még ha faluról falura változik is. Én is hasonlítgatom, büszke vagyok. De mielőtt elfutna velem a ló, mielőtt kezdenék általános konklúziókat levonni, azt mondom: jó, Nézzük meg a szászokat. Ott rend van. Ránk nézve szinte megalázó, hogy a miénkhez képest micsoda rend van náluk, a házaik körül, a falvaikban, micsoda fegyelem. A szász házak erődszerűek, hozzájuk képest mi is csak házikókat építettünk, és nem is tartjuk rendben, amink van. Gyerekkoromban állandóan azt hallottam, hogy mi becsületesebbek, leleményesebbek, okosabbak vagyunk, mint a románok. Ez már hasonlíthat valamennyire a magyarországi szélsőséges nacionalizmusra, de még mindig van egy alapvető különbség: ez egy tényleg sarokba szorított népnek a védekező nacionalizmusa volt akkor, és ha úgy tetszik, az ma is. Nem szabad felmenteni, de mégiscsak védekező nacionalizmus volt. Igaz, hogy itt vannak a nyakunkon a románok, igaz, hogy elvették mindenünket, igaz, hogy már beszélni sem hagynak minket magyarul, de mi többet érünk, ők semmi emberek hozzánk képest. Így nem kezelhetők, így nem oldhatók meg történelmileg a dolgok, de ez a magyarázata. Magyarországon mit látok, kívülről? Hogy amit a szélsőjobb művel – és teheti kontroll nélkül –, az egy nemzet öngyilkos viselkedése. Az antiszemitizmus, a cigányellenesség.
− K. P. J.: Hogy lehetne meggyőzni a magyar zsidóságot arról, hogy, például Erdélyben igenis van nacionalizmus, védekező nacionalizmus, és az nem ellenük irányul, mert senki ellen nem irányul? Erre kellene megoldást találni, és nem retorikai szinten, hanem a gyakorlatban. Amikor kimondom, hogy magyar vagyok, nem azért teszem, mert ellenedre mondom, Te is ugyanolyan magyar vagy, mint én, attól függetlenül, vagy azzal együtt, hogy te ilyen vagy olyan, cigány, sváb, zsidó származású magyarnak tartod és mondod magad. Magyar vagyok, magyar érzelmű vagyok, magyar identitású vagyok, és ezzel nem akarok többet mondani, mint, amennyit mondok.
− M. B.: Az antiszemitizmus szétszakítja a magyar kultúrát, a magyar közéletet, tönkretesz mindent. Nem beszélve arról a történelmi bűnről, ami a huszadik században már szörnyűségekbe kergette Európát, Európának ezt a részét különösen, és ezen belül Magyarországot. A holokausztra gondolok, zsidótörvényekre, deportálásokra. Azt az ellentmondást máig nem dolgozta fel senki, máig nem nézett magába ez a nemzet, hogy például Radnóti Miklóst egyik legnagyobb huszadik századi költőnknek tartjuk, így szerepel a tankönyveinkben, de ha belegondolsz az életébe, látod, milyen könnyedséggel vitték a halálba, és egy egész magyar társadalom nem képes ezzel szembenézni. Igen, arról van szó egyébként, amit a kérdésben megfogalmaztál, hogy magyar vagyok, és ez nagyon fontos, de nincsen a ellentétben más identitásjegyekkel. Mi tulajdonképpen ezért küzdünk. Hogy román állampolgárként is lehessünk magyarok. Hogy erdélyiként is lehessek magyar. És így tovább. Ezzel ellentétben a fasizmus arról szól, hogy vagy ilyen vagyok, vagy olyan. Nem lehetek ez is, az is. Erdélyben persze nekünk ma a románokkal szemben kell az identitásunkat meghatároznunk, és ki tudja, mikor szűnik meg ez a szembenállás.
− K. P. J.: A védekező reflex több évszázados.
− M. B.: Itt van Kertész Imre Nobel-díjának az esete és annak a fordítottja, Herta Mülleré. Herta Müller romániai bánsági sváb nemzetiségű, nem román, nem is volt román, soha nem írt román nyelven. Kivándorolt a kommunizmus alatt, német íróként Nobel-díjat kapott. Többnyire arról ír, amit Romániában élt át. A román közélet reakciója egy pillanatnyi zavar után egyértelmű volt. Éspedig a kisajátítási kísérlet. Megpróbálták kisajátítani.
− K. P. J.: Buta reakció volt. Képesek lettek volna eljátszani az esélyt, hogy a közeljövőben egy valóban román író Nobel-díjat kaphasson.
− M. B.: Hát nem tudom. De nem sikerült a kisajátítása, mert Herta Müller elutasította. Bukarestben, Gabriel Liiceanut is leiskolázva, hogy nem vállal közösséget a román értelmiséggel. Kertész Imre magyar író, magyarul ír, magyar identitása van, még akkor is, ha mára már erősen beágyazódott a német környezetbe Németországban. Vele kapcsolatosan nem volt, nem lett volna szükség semmilyen kisajátításra. Természetes módon örülni kellett volna annak, hogy magyar író Nobel-díjat kapott. És ami ennél is lényegesebb – itt látom ezt a magatartást öngyilkosnak –, attól függetlenül, hogy ki hogyan ítéli meg Kertész Imre életművét – én a Sorstalanságot egyedülállóan fontos műnek tartom –, a magyar értelmiségnek ki kellett volna használnia, hogy egy magyar író, Kertész Imre, Nobel-díjat kapott. Felhasználni arra, hogy népszerűsítsük értékeinket Európában. Nemhogy nem így lett, hanem ennek az ellenkezője történt, elkezdődött a zsidózás meg minden disznóság.
− K. P. J.: Sajnos nem tudom pontosan idézni, Cs. Szabó Lászlónál olvastam: az egyén identitásával akkor van baj, amikor a társadalomnak van baja a saját identitásával. Amikor az egyén keresi és nem találja, és mindenfélét kitalál, hogy meghatározza a maga identitását – ami most Magyarországon is történik –, akkor a társadalom maga van identitászavarban. Ha minden olyan nagyon egyértelmű, ősi és mindenki másénál nemesebb, akkor mit kell keresgélni?
− M. B.: Én sem értem, hogy Magyarországon miért ne alakulhatott volna ki egészséges társadalmi tudat és nemzetszemlélet. Törvényszerű volt-e, hogy Magyarország mára ilyen meghasonlott ország legyen? És ha igen, akkor mégis melyek az okai ennek a meghasonlottságnak? Hogyan függ össze ez a huszadik század történelmével, hogyan függ össze Trianonnal? De hát Trianon következményeit elsősorban mi viseljük, akiket elcsatoltak Magyarországtól. Hogy Magyarországon ennek milyen konkrét következményei vannak, és hogyan érzékelik, ezt már sokkal bonyolultabb megítélni. Továbbmenve: mekkora része van ebben a két világháború közti időszaknak, utána a kommunizmusnak, 1956-nak? Nehéz lenne szétszálazni. Miért kudarcos ez az ország, ha nem kudarcos? – valahogy így kellene fogalmazni. 1989-ben, 1990-ben óriási lépéselőnnyel indult Magyarország ebben a térségben, látszólag minden feltétel adott volt, hogy vezető országgá váljék. Kik mit mulasztottak, miért alakulhatott úgy, hogy az előny mára szétporladt?
− K. P. J.: A két háború közötti időszakban egyfajta szupremációt akartunk érvényesíteni, ismét valami hasonlót ahhoz, ami az első világháború következményeihez is vezetett. 1990 után a jobboldali kormányok mintha oda mennének vissza, legalábbis retorikai szinten. Ezt persze hogy sem a románok, sem a szlovákok nem fogadhatják el. Elkezdtünk úgy viselkedni, mint a két háború között. Hallottam román emberektől, akikkel tudok barátkozni, és akik tudnak velem barátkozni, hogy az átlag román emberben a mai napig van kisebbségi érzés, és amikor ezt észreveszi magán, kitör. Ez is egyfajta frusztráció. Nem erről van szó? Vajon mit akartak ezzel a gőgös, pökhendi, magasabbrendűséget erőltető retorikával elérni a rendszerváltás után a konzervatív magyar kormányok? És hol akarták elérni? Hova üzentek, hazafelé vagy a határon túlra? Gondoljunk vissza: beleszóltak a szlovák belügyekbe, beleszóltak a román belügyekbe. Nem a szlovákiai magyar ügyekre és nem a romániai magyar ügyekre gondolok most. Nem ennek isszuk a levét?
− M. B.: Egymás dolgaiba végül is ma már beleszólnak az európai uniós országok. Lassan el kell felejteni annak a szónak a jelentését, hogy belügy. Számomra inkább az a kérdés, hogy ez mennyire kölcsönös. Egyébként ismétlem, én az MDF-kormány külpolitikáját árnyaltabban látom, bár az is konzervatív kormány volt. Igaz, a Kárpát-medencében ők sem voltak eredményesek. Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték. Ne menjünk messzibbre: 1848–49. Volt egy ország, tagadhatatlanul jogos igénnyel, hogy szabaddá váljék. Hogy ezen belül nemzetiségi kérdésekben mi volt a helyzet, fontos, de a

Ez igazi forradalom lesz
Barabási-Albert László hálózatkutató, fizikus, most mégis az orvostudomány követi leginkább munkáját. Ha beválnak előrejelzései, átalakul mindaz, amit az emberi testről, a betegségekről tudunk. Bostonban, Budapesten és Csíkszeredában él. Színházról, irodalomról épp oly szenvedéllyel vall, mint arról, ami a kutatóközpontokban történik. Hálózatokban látja a világot. Parászka Boróka interjúja.
- Amerikai kutatóként ismert világszerte, mégis rendszeresen hazajár, ragaszkodik Csíkszeredához, Erdélyhez. Miért?
- Nehéz arra válaszolni, miért fontos a hazajövetel. Minden évben hazajárok, többnyire nyáron, de van rá példa, hogy kétszer is. A feleségem szerint más emberré válok, amikor itthon vagyok. A világon bármerre járok, az amerikai élet mindig utolért. Amint a Korona elhagyja Csíkcsicsót, egyszerre levetkezem Amerikát, annyira irrelevánssá válik, hogy mi történik ott, itt két-három hét alatt annyira nyugodt tudok lenni, mint sehol máshol.
- Ennek mi a magyarázata?
-Az az érzésem, hogy az embernek megvannak a különböző egyéniségei, amelyek különböző környezetben különbözőfélék. Kicsit más ember vagyok Budapesten mint Csíkszeredában és teljesen más ember Bostonban. Ez a környezet, a levegő, az emberek, bekapcsolják a genotípust, ahogy orvosilag neveznénk.
- A család, a barátok, a múlt szerepéről beszélünk?
- A múltról nem feltétlenül, de a családról és a barátok szerepéről igen. A családom sokszor Budapesten is velem van, tehát az ottlét nem kellene gyökeresen más legyen. Az átalakulást befolyásolja, hogy itt tényleg nincs munkám. Megpróbáltam egy párszor, és nem jött össze. Most is hoztam magammal anyagot, de hozzá sem nyúltam. Komolyan mondom, sokat számít a levegő. Amikor hazajövünk Csíkszeredába, egy hétig pihenünk, annyira igénybe vesz a friss, magaslati levegő, ettől a „valami mástól”. És így alakult ki, hogy ez egy intellektuális sziget, ami másról szól, mint Budapest, vagy Amerika.
- Számomra meglepetés volt az, hogy a kortárs művészettel, a magyar irodalommal ennyire napirenden van.
- Édesanyám irodalom szakos, édesapám történész, írt ő maga is, nagy művészetpártoló volt, állandóan művészek fordultak meg nálunk, rengeteg kép volt a lakásunkban. Én középiskolában képzőművész akartam lenni, rajzoltam, szobrászatot tanultam. Szárhegyen is voltam egy hónapot a táborban. Tehát ez valahogy hozzátartozik a mi DNS-ünkhöz. Nem mondhatom azt, hogy teljesen napirenden vagyok a magyar művészettel. Azt hittem, teljesen napirenden vagyok az erdélyi irodalommal, és a magyarországiakkal is. Addig, amíg Kertész meg nem kapta a Nobel-díjat. Mert akkor meg kellett kérdeznem, hogy ki az az ember? Akkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem vagyok napirenden.
- Ekkor kezdte szisztematikusan beleolvasni magát a magyar irodalomba? Bostonban nézi, hogy mit ír például a Litera.hu?
- Bostonban nem nézem, hanem Budapesten nézem. Majdnem két évtizede alakult ki az a szokásom, hogy ha megérkezem ide, bemegyek a könyvesboltba, és megkérdezem, mi most a fontos? Felkerestem a zeneboltokat is, mikor még voltak. Arra kértem az eladókat, mondjanak egy művet, ami az elmúlt évben jelent meg, és muszáj megvenni. Ilyenkor elindult egy beszélgetés, rendszerint nem egy művet mondtak, hanem hármat. Néhány ilyen beszélgetés alatt kialakult egy kép, hogy mi történt az elmúlt egy év alatt Magyarországon. Érdekes, ezekben a beszélgetésekben sosem jelent meg a Kertész Imre.
- Rájött, hogy miért nem?
- Részben azért, mert a Kertész munkássága sokkal korábbi volt, mint az, amikor én kezdtem érdeklődni, tájékozódni, a kilencvenes évek elején. A másik magyarázat az, hogy Kertész sosem volt egy Magyarországon divatos-ismert író, akinek ha megjelentek a munkái, akkor beszédtémává váltak. Most már azok, de akkor még más volt a helyzet. Valahogy nem volt a radaron rajta.
- És amikor végre elolvasta, milyennek tűnt?
- Nagyon tetszett. Ez volt a megdöbbentő. Elolvastam a Sorstalanságot, megdöbbentő volt. Mindezt azért mondom, mert voltak meglepetéseim, és remélem, még lesznek is a magyar irodalmat illetően.
- Az év többi részében amit itt elolvas, megnéz? Amivel a magyar kultúrában találkozik?
- Megmondom, hogy mit csinálok Amerikában. Van egy elég rögzött szokásom, egy könyvet angolul és egyet magyarul olvasok. Magyarországon és Erdélyben szedem össze az anyagot, utána hazaviszem.
- A könyveket is? Úgy értem becsomagolja őket és viszi?
- Persze!
Szóval, hazamennek ezek a magyar könyvek Amerikába, és utána mi lesz velük?
- Azt mondta, hogy hazamennek…. Ez most azt jelenti, hogy számomra a haza az Amerika?
- Nem tudok erre válaszolni, mert én vagyok az az ember, aki a hazaköltözéssel tanulta meg, hogy nincs haza, és hogy mit jelent a permanens otthontalanság érzete.
Én tényleg egyszerre vagyok otthon több helyen. Ez a több hely többnyire Boston, Budapest és Csíkszereda. Nem próbálom minősíteni, hogy melyik hazább. Mindegyik másról szól. Csíkszereda Erdélyről szól, székelyekről szól, barátokról, tanárokról, osztálytársakról. Budapest a magyar kultúráról, színházról, koncertekről szól. Egy más baráti körről. Amerika meg munka. Annyira munka, hogy bár a Boston Symphony mellett van az irodám, nem voltam az elmúlt öt évben koncerten. Budapesten viszont rengeteget járok ilyen helyekre. Annyira kielégíti a kulturális igényeimet az, amit Budapesten kapok, hogy Bostonban nincs ilyen igényem. Azért el szeretek járni három-négy havonként New Yorkba, megnézni a Metropolitan és a MoMa múzeumot. A vizuális művészetek terén rengeteget tud nyújtani Amerika, amit Budapesten nem találok meg.
- Milyenek a kulturális határátlépések?
- Ez nem problematikus. A magyar és az erdélyi között van átfedés, az amerikai nagyon más. Amerikában a kultúra sokkal tágabb fogalom, mint Erdélyben vagy Magyarországon. Nem arról van szó, hogy itt a mozi nem kultúra, de Amerikában ez és a tévé a meghatározó. Számomra továbbá Amerika a fizikáról, a kutatásról, az orvostudományról szól.
- Amikor arra válaszolt, miért érdekli a művészet, azt mondta, a „génjeibe van kódolva”. Ha nem tudnám, mit kutat, arra gondolnék, te jó ég, miket beszél.
- Alapállásom szerint fizikus vagyok, de egy kutatóintézetet vezetek a bostoni Northeastern Egyetemen, dolgozom a Harvard orvostudományi tanszékén és ugyanitt a rákkutató intézetben. Ezen kívül egy számítógépes és egy biológiai tanszéken is van feladatom. Sok mindennel foglalkozom, de alapvetően egy a feladatom: a komplex rendszerek megértése, azon belül a hálózat-elméletnek sokféle alkalmazása van. Azért kell ennyi tanszéken jelen lennem, hogy ezt a tudást át tudjuk adni. Mindez többnyire Bostonban történik. Tavalyelőtt elvállaltam egy évi három hónapos jelenlétet a CEU-n, Budapesten. Egy hálózat-kutatással foglalkozó központot hozunk létre, felvettünk már két professzort, most indul a PHD program.
- Azt követtem, hogy hogy jut el a társadalomkutatásig a hálózat-problémakör. De hogy jut el mindez az orvostudományig?
- Az egész Facebook-történet, a Google-történet, a társadalmi hálókra épülő világ az a hálózatelméletre épít. Néhány évvel ezelőtt dőlt el, hogy dönteni kell, merre haladunk a hálózatkutatásban. Az egyik kulcsfontosságú terület az orvostudomány volt. Az elmúlt harminc évben megértettük, hogy a betegségeknek genetikai alapja van. Megszületett a géntérkép, ami csak nevében az, valójában nem térkép. Csupán egy lista, hogy milyen gének vannak a sejtjeinken belül. Ez a baj.
- Lehet térképesíteni?
- Igazából térképként működik a sejt. Úgy kell elképzelni, hogy a sejt úgy néz ki, mint Csíkszereda térképe. Vannak különböző részek, amelyek különböző feladatokat látnak el. A belvárosban történik a bevásárlás, a külvárosban laknak az emberek, van piac stb. A sejten belül is. Vannak különböző feladatok, amelyek a sejten belül megoszlanak. A betegség valamely résznek a megomlását jelenti. Az a funkció, amelyet a sérült rész lát el, nem működik. A géntérkép eddig csak azt határozta meg, milyen „utcák” vannak ebben a „városban”. Nem is az utcákat határozta meg, csak a kereszteződéseket. Azt, hogy melyek a gének. Van egy pontos gén-listánk, de nem mondta meg, mi mivel van kapcsolatban. Ez egy kicsit olyan, mintha adnánk egy utcanév-listát valakinek a kezébe Csíkszeredában, hogy keressen meg egy adott címet, de nem adnánk hozzá térképet. Most itt áll az orvostudomány. Az orvosok már felismerték, hogy nem fogjuk tudni ezt az óriási gén-információállományt használni, amíg a térkép meg nem születik. A mi szerepünk nem a térképkészítés, azt a kollégáink végzik. A mi szerepünk az, hogy miután elkészül a térkép, választ adjunk arra, hogyan értelmezzük. Hogyan találunk meg innen, ahol most vagyunk Csíkszeredában, egy másik címet? Melyik a legrövidebb út, hogyan omlott meg a térkép egy része, hogyan kapcsolódik az a betegséghez. Meggyőződésem, hogy mindez megkerülhetetlen az orvostudományon belül. Ha ezt megcsináljuk, az valódi forradalomhoz fog vezetni. A Harvardon most hoztak létre egy egész új intézetet, amely „hálózat orvostudomány” néven fut, ez az első ilyen a világon. Már több mint kétszáz ember dolgozik itt.
- Miért volt egyértelmű, hogy az orvostudományt kell kiemelni?
- Van néhány terület, ahol a hálózatelmélet fontos lesz a következő években. Az egyik a számítógép-tudomány, a másik a szociális hálók területe, a harmadik a gazdaság. Az egész gazdasági krízis háló-probléma. Mi történt? Egyes csomópontok megomlottak, és a hálón keresztül ez a többit is alapvetően érintette. Különböző felkészültséget igényel, hogy ezeket a témákat feldolgozzuk. A közgazdaság lassan mozgó szakma. Gleccsersebességgel halad, nagyon ideologizált is. Van egy olyan vicc, hogy minden közgazdász igazából fizikus szeretne lenni…
- Úgy érti, nagy az igény az objektivitásra, miközben sok szempontból elkötelezettek?
- A közgazdaságtan inkább matematika-alapú, mint a fizika, és ez behatárolja, hogy mihez lehet itt kezdeni. Csak azt ismerik el, ami matematikailag bebizonyítható, a bizonyítás a fizikusokat nem is érdekli. Na de ez csak egy zárójel. Mert a lényeg az, hogy ha az ember végiggondolja, melyik az a terület, amelyhez érdemben hozzá lehet járulni a hálózatelmélettel, akkor rájön, hogy az az orvostudomány. A tudományos közösség is kész volt, hogy befogadja a hálózatkutatást. Nem mondom, hogy nem voltak „immun-reakciók”. Sokan támadtak bennünket azzal, hogy mindez micsoda? Nem értik, mit akarunk. Magyarázták, hogy itt génekről, nem hálózatokról van szó. Aztán az utóbbi tíz évben ez nagyon átbillent.
- A genetikusok is beadták a derekukat?
- Nem a genetikusokkal volt elsősorban probléma, mert ők a reakciókkal, kölcsönhatásokkal foglalkozták, és látták, itt tényleg van egy háló. Az igazi áttörés akkor történt, négy-öt évvel ezelőtt, amikor az orvosok is felismerték ezt. Az orvosok nagyon pragmatikus társaságot alkotnak, őket csak az érdekli, ami segíti a beteget. Ma már a Harvardon az intézetet nem sejtbiológusok vezetik, hanem orvosok. Ők jöttek hozzánk, és azt mondták, nem értjük, mi ez a hálózatelmélet, de sejtjük, hogy fontos lesz. És azt is látjuk, hogy eljutottunk annak a paradigmának a határáig, amire mi építettünk. Ez a paradigma a gének kutatását jelentette, azt a feltételezést, hogy a gének mutációi magyarázatot adnak majd a különböző betegségekre. Öt éve tudjuk, hogy ez zsákutca. Minden információ, ami a gének alapján összeszedhető, az mind ki van préselve, és minimális, amit tudunk. Tudjuk például, hogy ha van egy típusú mutációnk, akkor az öt százalékkal megnöveli bizonyos betegségek megjelenését. Ez is hozott jelentős eredményeket, jó néhány onkológiai kezelésben használt gyógyszer ezekre a mutációkra épül. A baj az, hogy nagyon kevés közös mutációnk van. Mondok egy példát. A mellrák az egyik olyan betegség, amelynek ismertek a genetikai alapjai, ami azt jelenti, hogy van egy ismert mellrák gén. Ha valakinél jelentkezik a mutáció, 40-60 százalék esélye van arra, hogy mellrákja legyen. Hét éve a Harvard rákkutató intézetében minden jelentkező beteg rákos génjeit szekventálták. Kiderült, három százalék azoknak a megbetegedett nőknek az aránya, akiknél a génmutáció is jelentkezett. Tehát a mellrákos nők 97 százaléka nem rendelkezett mutáns génnel. Ezután következett egy sor fontos kutatás, ami alapján rájöttünk, hogy két embernek nagyon hasonló rákja van, és nincs egyetlen közös génben sem mutációja. Hogy lehet ez? Úgy, hogy hálózatról beszélünk. Van egy bizonyos gépezet, amelyet hálózatként lehet leírni, mint az autó elektromos hálózatát, és az romlik el. De ez sokféleképpen romolhat el, ahogy sok oka lehet annak, miért nem világít egy autó lámpája. Elszakadhat száz különböző helyen a kábel, kiéghet a biztosíték, elromolhat a kapcsoló. A betegség „fenotípusa”, amit az orvosok betegségnek neveznek, ugyanaz: nem ég a lámpa. Hogyan javítjuk meg az autót? A szaki megnézi a huzalozást, ellenőrzi két-három helyen, hogy van-e áram. Ahhoz, hogy megértsük a rákot, kell a térkép. A betegség nem a génekben van, hanem a hálóban. Ha egyszer elromlik egy adott terület, akkor a betegség újra és újra meg fog jelenni.
- Ha hálózatba kötjük a különböző tudományterületeket, akkor ez, amiről beszélünk, mindent érinthet az orvostudománytól a közgazdaságtanig?
- Nem szeretek ilyen nagy képekben gondolkodni. A hálózattudomány eszköz, amivel sok problémát meg lehet oldani. Ez bizonyos területeken valódi forradalomhoz fog vezetni, más területeken annyira nyilvánvaló ez a szemlélet, hogy nem igazán hoz többletet. Abban hiszek, hogy az orvostudományban gyökeres változást hoz.
Elég, ha másként látjuk ezután az embert, mint testet, és a betegséget, mint problémát-feladatot.
Tegnap temettük el édesapámat egy olyan betegség miatt, amellyel Amerikában még öt-hat évet élhetett volna. Rákban halt meg. Az én gyerekeim generációja számára valószínűleg teljesen gyógyíthatóvá fog válni, olyan léptékű a fejlődés. Racionálissá válik, hogyan gyógyítunk. Még az elmúlt néhány hónapban is óriási áttörések történtek a rákkutatásban. Az elmúlt harminc évben az orvostudomány rengeteget fektetett be a genetikába, de ez még nem csapódott le az orvostudományba. Manapság az orvos Csíkszeredában pont úgy gyógyít, mint húsz évvel ezelőtt. A gyógyszerkészlet se változott, nincs olyan készítmény, ami a genetikára építene. Az összeskészítmény, amit most használunk, még a genetikai kutatások előtt jelent meg. Miért? Mert egy gyógyszer átfutása a rendszeren a felfedezéstől a forgalomba kerülésig körülbelül tíz év. A géntérkép megjelent tizenöt éve, tíz év múlva fognak megjelenni azok az orvosságok, amelyek már ehhez kötődnek.
- Hogyan tudja feldolgozni, hogy ilyen kutatásokat végez, a családjában pedig ilyen veszteség történt?
- Úgy gondolom, valószínűleg én képviselem az utolsó generációt, amelyen ezek a kutatások még nem fognak segíteni. De az én gyerekeim nagy valószínűséggel haszonélvezői lesznek ezeknek a kutatásoknak. Mi még relatíve korán fogunk elhalni, olyan mértékben, mint a szüleink. A gyerekeinknek jelentősem megnő az élettartama.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Papp Sándor Zsigmond: Ki a magyar?
Egy lényeges különbség biztos van a román és a magyar nacionalista közgondolkodás között. Ha valaki odaát kisebbségiként elhagyja az országot, és sikereket ér el, akkor őt szinte azonnal lerománozzák, másképpen szólva: teljesítményével együtt visszaemelik a román nemzet kebelébe. Ha viszont nem megy el, és otthon kezd el renitens módon viselkedni (autonómiáért, iskolákért, zászlóért harcol), akkor viszont hazátlan bitang. Bozgor.
Így románozta le a ProSport című napilap a magyar sporttörténetet író Miklós Editet. Az a lap, amelyik Görbicz Anita kapcsán is megmutatta már, meddig képes elmenni az ízléstelenség terén. Akkor román sportolókat vettek rá, hogy a győri kézilabdázó mezét tépjék, tapossák, majd ezt fotósorozatban örökítették meg. De ugyanígy félig román Nobel-díjnak tartják a bánsági születésű sváb Herta Müller elismerését is. Holott Müller már a Népszabadság hasábjain is egyértelművé tette: az alkotás nyelve a fontos a nemzeti hovatartozás szempontjából. Ő ezt így gondolja, a románok meg majd lejátsszák maguk között. És még azt is hozzátette, inkább ne lett volna író, ha ezzel megspórolhatta volna a Ceausescu-féle diktatúra halálfélelmét.
A ProSport kommentelői azonnal nekimentek a Román Síszövetségnek, hogy miért teremtett méltatlan körülményeket Miklós Editnek. A síszövetség válaszolt is a maga módján: kifizettetnék a sízőnővel a román évek költségeit (Miklós 2010 óta versenyez magyar színekben).
Ezzel szemben nálunk a Berlinben élő Kertész Imrét egy jól körülhatárolható csoport már nem számolja a magyar irodalomhoz. Többszörös árulása miatt. S vélhetőleg Nádas sem úszná meg, ha kitüntetik. A kozmopolita Esterházyról már nem is szólva. Ők valamiféle kisebbséghez tartoznak így vagy úgy, vagyis nem illenek bele a homogén nemzetállam mítoszába. Inkább a hiány, mint a szégyen. De Janics Natasa is megtapasztalta a magyar szurkolók egy részének szeretetét, amikor bejelentette: férje miatt szerb színekben folytatná a versenyzést.
Leárulózó hangok persze a románok között is akadnak, ám inkább a kisajátítás jellemző. Emiatt próbálta meg Funar is román királlyá tenni annak idején Mátyást Kolozsváron. Ha az ugyanis, akkor Erdély sem kérdéses többé. Teszi ezt különben egy olyan ország, amely anno pénzzé tette svábjait, ha azok Németországba akartak emigrálni, és szintúgy jeleskedtek a homogenizálás terén. Ám a rendszerváltás után fordult a kocka, jól jön az elismerés visszfénye az irodalmi Nobel-díjjal csak kacérkodó, a téli olimpián betliző országnak. Magyarán: odaát az érték képes felülírni a nettó hülyeséget. Ha dicsőségről van szó, akkor a román hazafi engedékeny és simulékony lesz.
Nem mondom, hogy nálunk nincsenek hasonlóképpen gondolkodó szélsőségesek, de a vezető szólamok mégis a kitaszítás, kizárás logikáját követik. Ha elment valaki, akkor ott fulladjon meg. Pláne, ha még kritizálni is meri szülőhazáját. És rögtön kiderül az is, hogy nem volt igazi magyar sosem.
Népszabadság,

Kitüntették Kertész Imrét és Rubik Ernőt
Rubik Ernő feltalálót és Kertész Imre írót a Magyar Szent István Renddel tüntette ki Áder János köztársasági elnök tegnap, az állami ünnepen a legfőbb közjogi méltóságok jelenlétében a Sándor-palotában.
A magyar állam legmagasabb kitüntetésére azok válnak méltóvá, akik egyedülálló teljesítményük mellett olyasmit adtak nemzetünknek, aminek önmagán túlmutató jelentősége van – hangsúlyozta a kitüntetések átadása után mondott beszédében az államfő. Kertész Imrét méltatva elmondta: az író nemcsak azért vált méltóvá erre a kitüntetésre, mert a magyar Nobel-díjasok sorát gyarapítja, ráadásul magyar íróként ő volt az első, aki elnyerte a legrangosabb irodalmi elismerést, hanem egész életműve elismeréseként. Ez az életmű anatómiai pontosságú leírását adja annak, amit a diktatúrák művelnek az emberi lélekkel – mutatott rá a köztársasági elnök, hozzátéve: Kertész Imre munkássága a szabadság belső megélésének lehetőségéről is szól. „Köszönöm mindazt, amit öntől tanulhattunk emberi helytállásból, írói bátorságból, a világgal dacoló művészi őszinteségből” – fordult a kitüntetetthez Áder János.
Rubik Ernőről szólva az államfő emlékeztetett: „zseniális találmánya”, a Rubik-kocka meghódította az egész világot, olyan „csavaros és bűvös találmány”, melynek kitalálásához igazi magyaros észjárásra volt szükség. A kocka nem pusztán játék, hanem olyasmi, ami kreativitásra tanít; ez az egyszerű tárgy szimbolikus jelensége korunknak, egyedülálló szellemi alkotás – hangsúlyozta Áder János, hozzátéve: Rubik Ernő találmánya nemzedékről nemzedékre százmillióknak nyújt kifogyhatatlan inspirációt szerte a világban.
Bár a kitüntetettek a helyszínen nem adtak interjút, Kertész Imre a közmédia érdeklődésére – felesége útján – korábban úgy fogalmazott, hogy „a konszenzus megteremtésének a vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól a díj elfogadása és átvétele”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kitüntetett következetlenségek
Kitüntették, átvette.
Ez már azért is hír, mert néhány napig szinte füstölt a net és a sajtó a Kertész Imre és magas rangú elismerése (a legmagasabb állami kitüntetés, a Magyar Szent István-rend) kapcsán. Ne vegye át, és miért, vegye át, és miért. Számos érv elhangzott, hogy a rend elődjét fasiszta politikusoknak adományozták a második váligháború előtt, és hát nagyon furcsa lenne a kitüntetettek azon listája, amelyen Kertész neve Göringgel együtt szerepel. És persze a legfőbb: az átvétellel legitimálni fogja az Orbán-kormány valamennyi rémisztő tettét.
Csak kevesen figyelmeztettek néhány alapvető dologra. Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az egyetlen magyar Nobel-díjas szerzőnk nem éremelné meg a legmagasabb állami kitüntetést. Hogy ezt épp Orbán adja át, aki rettentően következetlen a magyar közelmúlt kérdéseiben, az szinte véletlen. Az átadó következetlenségét viszont semmiképp sem szabad Kertészre és életművére terhelni. Ez nem az ő vétke. Nem az ő problémája. Ha Orbán alaposan ismerné és értené Kertész fontosabb szövegeit, akkor eszébe sem jutott volna a sasos-arkangyalos emlékmű ötlete. Hiszen akkor megértené, hogy a nemzet épülését szolgálná, ha a holokausztra mint kultúrateremtő eseményre gondolna, amely segíthet egy új európai értékrend kialakításában. A humanizmus helyett, amit a holokauszt éppúgy maga alá gyűrt, ahogy sok-sok áldozatát. Ám ez csak a szembenézés árán érhető el, ami igazából nem is oly rettentő fizetség egy új kezdetért. De láthatón Orbán sem az új európai értékrendből nem kér, nem akar részt venni a formálásában, sem a tisztázásban, mert annak még mindig csak a kínos oldalát látja.
De ez még csak az egyik következetlenség. Mert miként is értheti és értékelheti Kertész gondolatait egy olyan kormányzat, amely egyúttal Takaró Mihály irodalomtörténészt is kitünteti, aki több jobbikos rendezvényen is tartott már nagyon is odaillő előadást. Azt, aki önmagát „a XIX. századból itt ragadt mélymagyarként” hirdeti, aki mindent megpróbál, hogy Nyirő és Tormay személyét harmattisztának tüntesse fel, aki botrányosnak tartja a jobb híján embernek hívott Spiró, Esterházy és Petri Kossuth-díját, és oly előszeretettel vonja kétségbe Kertész magyarságát. Elég egyetlen előadását meghallgatni, hogy émelyegni kezdjen az ember. Abba most nem mennék bele, hogy a saját magyarságával interjúkban, esszékben, naplókban vitázó, megtagadó, ám végig magyarul író Kertész miért magyar mégis. Vagy akkor a saját nemzetével, hazájával vitázó, azt kárhoztató, időnként leszóló Ady vagy Márai sem az? Csak mert úgy szerették, hogy nem tűrtek el neki mindent?
A legnagyobb következetlenség mégis a hívekben támadt fel. Azokban, akiknek elhitették, hogy Imre Kertész már nem is magyar, így igazából nem is kell figyelelmbe venni, úgyis csak a hazáját mocskolja, a svéd akadémia pedig ugyanúgy része a holokausztbiznisznek, mint a németek, akik a lelkiismeretük miatt járték ki neki a Nobelt. Hogy lesz mindebből Szent István-rend, hogy lesz a legfőbb magyar a legkisebb hazaárulóból? Vagy akkor most már az árulót kitüntető vezénylő tábornok is áruló? Hát milyen fordulat az ilyen? Kiben lehet itt akkor megbízni? Vagy megint támadásba lendült a buzilobbinál is erősebb zsidólobbi, és saját országában fenyegetett meg a legfőbb országépítőt? Vagy csak pusztán számításból igazított ezzel egy kicsit az amúgy rettenetesen eltolt országimázson, hogy a külföld is megnyugodjon és befogja a száját?
Látható, hogy ezek mind-mind olyan kérdések, amelyek igencsak távol esnek Kertész életművétől. Bárki felvethetné, hogy de hát annak idején roppant karakánnak tartottuk, hogy Erdős Virág nem fogadta el a Nemzeti Kulturális Alapnál elnyert ösztöndíját, mert az a Kárpátia egyik lemezének megjelentetését is támogatta. Vagy Ferlinghetti gesztusát, aki emberi jogi aggályai miatt utasította vissza a Szőcs Géza alapította Janus Pannonius-díjat, mert abban a kormány pénze is benne lett volna. Eme logika fényében Kertész díjátvételét megalkuvásnak kellene gondolnunk. Holott mindkét gesztus nagyon is érvényes a maga szemszögéből. Kertész helyett egész életműve tiltakozik és áll ellen, hogy a politika fel- és kihasználja, míg Erdős és Ferlinghetti esetén a visszautasítás is az életmű szerves részévé válik. A felvállalt közéleti szerep erősíti a verset, és fordítva.
Papp Sándor Zsigmond, maszol.ro

Kertész esete a diktatúrával
Soha ilyen nyilvánvalóan nem lepleződött le a nyugati demokrácia fölötte demokratikusnak kikiáltott sajtójának manipulatív, kibérelhető mivolta. Történt, hogy a The New York Times egyik szerkesztőjét Magyarországra futtatták, hadd kérne interjút Kertész Imre Nobel-díjas írótól. Nem az írói mű érdekelte őket, hanem az egyetlen magyarul író Nobel-díjassal akarták kimondatni, hogy Orbán Viktor nemzeti jobboldali kormányzása egyszerűen diktatúra, amelyet – természetesen! – fel kell számolni. Ám Kertész Imre nem állt kötélnek, s nem volt hajlandó semmiféle diktatúráról hazudozni. A véle készített interjú pedig nem jelent meg Amerika talán legbefolyásosabb, a közvélekedést valósággal dirigáló lapjában, mert a diktatúra emlegetése nélkül még hírértéke sem volt a sajtócézárok és az őket is irányító pénzmágnások szemében.
Érthető, hogy nem jelent meg, hiszen aki odafigyel a pillanatnyi, rózsásnak nem mondható amerikai–magyar viszonyra, az láthatja, hogy Washingtonból (de főleg New Yorkból) egyszerűen igazgatni akarják a magyar belpolitikát, s ha nem tetszik az ország törvényesen megválasztott kormánya, hát mást neveznek ki helyette. Akár Dél-Amerikában, Közép-Amerikában, Afrikában, akárhol. Nem jó kikezdeni ezzel a háttérben ügyködő világhatalmi góccal, mert többnyire a kiszemeltek húzzák a rövidebbet, őnékik törik be a fejük.
Ez a góc, melynek a centrumában a magyar ügyeket tekintve vélhetően George Soros áll, nem akar nyugodni addig, amíg Magyarország élére nem állít egy hajbókoló bábkormányt, mely zokszó nélkül kiszolgálja az amerikai és a globális üzletelők érdekeit. Akkor is, ha az az ország, a nemzet kárára van, ha például teljesen bizonytalanná válik energiaellátása.
Orbán Viktor jó néhányszor elég pregnánsan megfogalmazta már, hogy kormánya a „barátkozásokkal” a magyar érdekeket tartja szem előtt. Mindenek ellenében és mindenek felett. De ezzel nem szándékszik sérteni semmilyen európai és demokratikus érdeket, ha azok nem sértik a szuverén Magyarország érdekeit. 
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szobába zárt nyelv és a szöveg mint partitúra
Első ízben járt Erdélyben Ilma Rakusa magyar származású, Svájcban élő írónő: előbb Marosvásárhelyen lépett fel a Látó folyóirat meghívottjaként, kedd este pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház meghívottja volt.
Utóbbi helyszínen két dramolettjét, a nő-férfi viszonyt elemző rövid színházi jelenetét is előadta Albert Csilla és Dimény Áron felolvasó-színházi keretek között, majd a meghívott szerzővel Visky András, a házigazda intézmény igazgatóhelyettese és Láng Zsolt, a Látó szerkesztője beszélgetett.
Az írónő elmondta: amikor egy színházi szövegen dolgozik, közben nagyon pontosan „hallja a hangokat”, mivel az írás mellett zenész is, így ha nem is képzeli el pontosan a kész jeleneteket, az előadás „akusztikáját” eltervezi magában, ennek megfelelően pontos instrukciókat is hagy a színészeknek, rendezőnek. „Úgy írom ezeket a szövegeket, mint egy partitúrát” – fogalmazott.
Láng Zsolt a szerző nyelvi – és egyéb – sokoldalúságára hívta fel a figyelmet, hiszen Ilma Rakusa amellett, hogy verseket, drámákat és novellákat ír, orosz, francia, szerb-horvát, angol és magyar nyelvből is fordít (ő tolmácsolja németül Nádas Péter és Kertész Imre műveit is), ennek köszönhetően Iris Radisch, a Die Zeit kritikusa azt írta róla, hogy „közöttünk ő az egyetlen európai”.
Saját műveit egyébként német nyelven írja, szavai szerint ugyanis ennek a nyelvnek „ismeri jól az árnyalatait, ott van otthon”. „Több szoba van a fejemben, mindegyikben egy nyelv. Ha németül írok, németül is gondolkodom, ilyenkor ez a nyelv van a fő térben. A mindennapi életben más a helyzet, érzelmileg magyarul működöm, gyerekekkel, állatokkal például mindig magyarul beszélek, akár megértik, akár nem” – magyarázta.
Bevallása szerint ha francia, angol nyelven beszél, más ember. Az írónő azt is elmesélte, hogy rengeteget olvas, kortárs műveket is, és igyekszik a német könyvkiadóknál „protezsálni” a jó magyar szövegeket. Elmondása szerint bár németül ír, és Zürichben él, mindig hevesen tiltakozik, ha svájci íróként emlegetik, hiszen „sosem dolgozott fel a műveiben egyetlen svájci témát sem”.
Visky András elmesélte, dráma szakos hallgatóinak az egyetemen mindig azt tanácsolja – Ilma Rakusára hivatkozva –, hogy naponta olvassanak verseket, mert az írónő megfogalmazása szerint a vers „elviszi a nyelvet a saját határáig”, olyan formában mutatkozik meg a költészetben, ami a mindennapokban lehetetlen lenne.
Az írónő művei közül magyar nyelven a Lassabban! és a Rengeteg tenger című könyveket lehet megtalálni, utóbbiból Ilma Rakusa fel is olvasott egy rövid „önarcképet” előbb németül, majd magyarul – bosszankodva egy sort a magyar fordítás egy részletének pontatlanságán, „banalitásán”.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)