A Nemzeti Összetartozás Napját ünnepelték Kolozsváron
Ünnepi megemlékezésre került sor a Szent Mihály plébánia és a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum szervezésében a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából. A megemlékezésen, melynek a plébánia díszterme adott otthont az erdélyi történelmi egyházak képviselői, politikai és ifjúsági vezetők vettek részt, valamint Magyarország kolozsvári főkonzulja. Jelen volt Vákár István a Kolozs Megyei Tanács elnöke, Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere, valamint a városi és megyei önkormányzat magyar tanácsosai is.
Elsőként Ft. Kovács Sándor kolozs-dobokai főesperes, az esemény házigazdája köszöntötte az egybegyűlteket. Magdó János főkonzul beszédében elmondta, hogy a magyar közösség még mindig nem képes feldolgozni a Trianoni döntés traumáját. Kiemelte értékteremtő közösségi munkával és összefogással leszünk képesek csak túllépni a 94 évvel ezelőtti békeszerződés okozta megrázkódtatáson. Magdó a következő Kós Károly idézettel hívta közös munkára a jelenlévőket: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk”.
Kató Béla az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is az összefogás fontosságát hangsúlyozta. A püspök elmondta, hogy Trianonban mások döntöttek sorsunk fölött, de most mi magunk tarthatjuk kézben azt, a területeket nem vették el tőlünk, mert a magyarok helyben maradtak, csak a határok mozogtak. Felhívta a figyelmet napjaink nemzedékének a felelőssége, hogy most se adjuk át szülőföldünket, ne hagyjuk itt, gondoskodjunk a magyar jövő építéséről. Az unitárius egyház nevében Rácz Norbert lelkész köszöntötte a jelenlévőket, aki a magyar közösséget a kivágott fához hasonlította, amelyik tavasszal újra kihajt, új erőre kap. Az evangélikus-lutheránus egyház részéről Kerékgyártó Imola lelkész mondott ünnepi beszédet.
Geréd Imre az ifjúság nevében elmondott beszédében elmondta: „Emlékezni kell, a múlt ismerete öntudatosság. Ezért biztatom a generációmat is, és egyben ígérem az őseimnek, hogy nem fogunk megfeledkezni erről a napról és mi is átadjuk a gyermekeinknek az emlékezés hagyományát.”
Az ünnepséget Geréd István vezette, Jakab Tamás és Szőke Tamara szavalatai tették hangulatossá a megemlékezést. Az esemény közös imával és nemzeti himnuszunk eléneklésével zárult, melyet Dr. Potyó István és Gyenge Zoltán-Balázs kísért zongorán és hegedűn.
Közlemény. Erdély.ma

A holokausztra emlékeztek a történelmi egyházak
Kedden délután Kolozsváron, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház által szervezett holokausztmegemlékezésen leleplezték Adorjáni Endre szobrászművész alkotását, majd beszédek hangzottak el az ökumenikus istentisztelet alatt.
A szobor leleplezést megelőzően Fejér Olivér és Kerékgyártó Imola lelkészek szóltak az egybegyűltekhez. Fejér kiemelte, egy nemzet emlékezetének elveszítése olyan, mint amikor az egyénnel történik ez: megfosztja az embert saját magától. Az emlékezés folytonos, fűzte hozzá: ma a zsidó áldozatokról, jövő héten a GULÁG-ba hurcolt emberekről emlékeznek meg. Szavait Kerékgyártó Imola lelkész román és német nyelven tolmácsolta.
Adorjáni Endre szekszárdi szobrászművész elmondta, műve emberről készült, és embereknek. Egy életerős, fiatal női testet ábrázol, amelynek vannak szép és bájos oldalali is, jellemzője a drámaiság és a mérsékelt szépség. Kegyeletet úgy lehet leróni, fogalmazott, ha felvesszük egymás keresztjét. Beszédét követően a szobrot leleplezték, a történelmi egyházak képviselői pedig megáldották az alkotást.
Az istentiszteleten Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy az egyén csak akkor lehet szabad, ha a körülötte élők is szabadok. És bár az egyéni, és kollektív felelősségről sokat lehet beszélni, nem biztos, hogy a XXI. századi ember valóban megérti: hogyan történhetett meg, hogy emberek millióit gettóba zártak, haláltáborba küldtek, csak azért, mert zsidók voltak, mert más nyelvet beszéltek.
„Szegényebbek vagyunk a kolozsvári zsidóság nélkül. Nem tudjuk, hogy az innen deportált tizennyolcezer ember közül ki és mivel gazdagította volna ezt a várost, ezt a régiót, ezt az országot, de az biztos, hogy gazdagabbá, szebbé, erősebbé tette volna minden egyes elveszett élet” – jelentette ki Kelemen, aki elsőként a közösségi lét fontosságát és mindmáig érvényes szabályait, a tudás és a bölcsesség kultuszát, harmadikként pedig a mindenkori világégésen, katasztrófákon való fölülemelkedés képességét említette a zsidó kultúrából származó értékként.
Dr. Latorcai Csaba, a kiemelt társadalmi ügyekért felelős magyarországi helyettes államtitkár elmondta, fejet hajt az áldozatok előtt Magyarország és a maga nevében is. Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere úgy fogalmazott, a város modern történelmének egyik legnagyobb tragédiája volt a holokauszt, a település minden ötödik polgárát hurcolták el. Emlékezni kell, mondta, de nem az elpusztítottak tömegére, hanem a gyerekekre, az édesanyákra, a barátokra, szomszédokra.
Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke elmondta, fontos, hogy az emlékezés méltó, a történelmi visszatekintés hiteles legyen. Ha vállaljuk az erkölcsi felelősséget, és mindent megteszünk, hogy többé ne forduljon elő hasonló tragédia, akkor reménykedhetünk egy jobb világban, fogalmazott.
Kustán Magyari Attila/közlemény
maszol.ro

„Szabadságot álmodtak maguk és nemzetük számára”
Az emberáldozat aktualitását emelték ki a kolozsvári megemlékezésen
Alig százan vettek részt az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság által szervezett, a magyarországi 1956-os magyar forradalom megemlékező eseményein a sétatéri 1956-os emlékműnél, illetve a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten. A szónokok az emberáldozat mai aktualitását emelték ki. Elhangzott: ahogy az 1956-os forradalmárok hűek maradtak a szabadsághoz és önmagukhoz, úgy nekünk is hűek kell maradnunk önmagunkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz. Ugyanakkor meg kell őriznünk mindazt, amit Isten ránk bízott, és tovább kell adni értékeinket a következő generációnak. Az eseményen közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula énekkara, vezényelt Ördög Ödön karnagy-tanár. Este hat órától gálahangversenyt tartottak a Kolozsvári Magyar Operában, majd Mátyás király szülőháza előtti térről fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os magyar forradalom áldozataira.
– Hatvanegy év telt el azóta, hogy a magyar nemzet egy csodálatos forradalmat követő szabadságharcban megpróbálta megdönteni a kommunista diktatúra embertelen rendszerét és kiharcolni függetlenségét. Tisztelet, főhajtás és hála ’56 mártírjainak és mindazoknak, akik előkészítették és végigharcolták ezt az egyenlőtlen küzdelmet. Azóta a szabadságszerető emberek a világ minden táján ezen a napon emlékeznek a magyar nép eme bátor tettére. Mi is így tettük ezt éveken keresztül. Előbb csak titokban a legszűkebb baráti körben, úgy 25 éve már bátrabban, de még távolról sem úgy, ahogyan azt szerettük volna. 2009 októbere óta azonban már nyíltan, itt a Sétatéren Szakács Béla remek emlékművénél több százan összegyűlve. Ezen a hatvanegyedik évfordulón vessünk pár pillantást jelenlegi helyzetünkre is. Az áhított, várva várt XXI. századi határok légiesítése, az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás kétségtelen elhozta a számunkra sokáig elképzelhetetlen majdnem szabad utazást, az eszmék és a tőke szabad áramlását, de a Kánaánt sajnos még nem. Egyelőre olyan bizarr, eszement világban élünk, amelyről nagyon nehéz lenne megmondani, hogy kinek, vagy kiknek kedvez – mondta Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság jelenlegi elnöke, aki arra kérte a jelenlevőket, hogy egy perces néma csenddel áldozzanak a civil szervezet idén elhunyt elnöke, Kántor Lajos emlékének.
– Az 1956-os magyar forradalmat győzedelmes vereségként szokták emlegetni. Meggyőződésem, hogy ez a magyar forradalom, a prágai tavasz és a lengyel szolidaritási mozgalom mind hozzájárult a kommunista diktatúrák megdőléséhez. A romániai kommunista hatalom arra használta fel ezt a forradalmat, hogy meggyőzze a szovjeteket az erdélyi magyarság irredentizmusáról, és ennek tulajdonítható több magyar nemzetiségű kommunista vezető eltávolítása. Az 1959-es kolozsvári egyetemegyesítés is ennek a hozadéka. Nekünk ma más eszközökkel kell a közösség jogaiért harcolnunk, de elődeinktől helytállást tanulhatunk – közölte Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő.
– Harcolni kell a szabadságért akkor is, amikor egy fél világot uraló nagyhatalommal kell megküzdeni érte. ’56-ban hőstettet hajtottak végre, hiszen egy nép saját lelkiismerete tisztaságának, önazonosságának, méltóságának megőrzése érdekében fogtak fegyvert. 1956-nak hősei voltak, akik mertek nagyot álmodni, szabadságot álmodni maguk és nemzetük számára. S bár a szabadságot ott, akkor nem vívhatták ki, sikerült helyreállítaniuk a magyar nemzet megtépázott méltóságát. Ez a méltóság pedig minden időkben, minden körülmények között alapfeltétele a szabadságnak. Egy méltóságától megfosztott, megtört embertől vagy nemzettől nem várhatunk progressziót, motivációt és innovációt. Egy ilyen nemzetnek a szelleme halálra van ítélve. Egy ilyen tömegnek közös céljai, közös kultúrája, közös holnapja sem lehet, az ilyen tömeg tagjai nem segítik egymást, nem közreműködőek, mert a magánérdek vezérli őket. Az ilyen tömegekre épülnek a diktatúrák. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki azt a szót, hogy „elég” – vélekedett Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke a sétatéri emlékmű szimbolikájáról értekezett, majd kifejtette: Az ’56-osok bíztak, áldozatkészek voltak és hittek. – Ők számunkra példaképként szolgálnak a történelem forgatagában! Ma, itt és most mi összegyűltünk és igenis a szabad lelket ünnepeljük – mondta a Kolozs Megyei Tanács alelnöke.
A sétatéri 56-os emlékmű megkoszorúzása után a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott a megemlékezés. Rácz Norbert belvárosi unitárius lelkész szerint a legfontosabb az, hogy soha ne éljünk olyan elnyomásban, mint 1956-ban. – Bármennyire is erős a zsarnokság, a szabadság ott él az emberek szívében és győzedelmeskedni fog – összegzett az unitárius lelkész. – Isten akaratából születtünk magyarnak. Isten azt akarja, hogy szeressük magyarságunkat. Ne tékozoljuk el szent örökségünket, a kereszténységet, teljesítsük kötelességünket, adjunk példát, legyünk becsületesek és vállaljuk az áldozatot – hirdette Kovács Sándor római katolikus főesperes. Dobri András református lelkipásztor igehirdetésében azt fejtegette: tisztségünk és küldetésünk megőrizni azt, ami ránk van bízva: anyanyelvünket, kultúránkat, szabadságunkat, bibliánkat, templomainkat, családunk lelki békéjét. Az őrhelyen állunk, őrizzük meg azt, amit Isten adott, és erről az áldott, szent örökségünkről soha ne mondjunk le – buzdított a főesperes. Kerékgyártó Imola evangélikus lelkész imájában arra összpontosított, hogy Isten ránk bízta a hősökre való emlékezést, akiknek bátorsága, kiállása ma is példa számunkra.
– A szabad emberek és nemzetek emlékezetében 1956. október 23-a örökké élni fog. Az1956-os forradalom hőseinek áldozata nem volt hiábavaló: ők elpusztultak ugyan, de senki se győzte le őket. Ahogy az 1956-os hősök, úgy nekünk is hűnek kell maradnunk önmagunkhoz és a szabadsághoz – összegzett Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület részéről Isten áldását és békéjét kérte az emlékezőkre. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Refo1000: mi szükséges ahhoz, hogy legyen jövője az egyháznak
Soha nem ér véget a reformáció, kell a befogadó egyház
A protestantizmusnak már maga a megszületése korszakalkotó változás akkor is, ha a gyökerekhez való visszatérés törekvéséből teremtődött. Tekintsünk egy 19. században épült templomra, és vegyünk szemügyre egy tegnap felavatottat. Amilyen természetes, hogy a kettő között nagy különbséggel látszik az eltelt több mint száz év, a „belső” újítás, változás már nehezebb. Sokan nem is akarnak változtatni, attól tartanak, a megmaradt híveket is elveszítik. Mások úgy vélik, gyökeresen meg kell változnia a protestantizmusnak, hogy templomai ne váljanak pusztán üres műemlék épületekké. A reformáció óta eltelt 500 esztendő belopózott a templomokba, nem zárhattuk ki. Erdélyben száz évvel ezelőtt az egyháznak azért is meg kellett változnia, hogy kovásza legyen a kisebbségbe szakadtaknak. Ma már előfordul, hogy nem templomban, hanem egy kertben celebrálnak esketést. Lelkészeket kérdeztünk, kell-e változás az egyházban a megmaradáshoz.
Templomban nem tapsolunk – pedig Erdélyben a körülmények sokszor kényszerítenek műsorokat a templomokba, ahol nagyon tapsolna a közönség. Néhány éve Zsobokon találkoztam a jelenséggel: taps helyett a hívek a padot kopogtatva fejezték ki tetszésüket, aztán néhány hónapja már Kolozsváron is, egy templomban tartott iskolai ünnepségen. Gyerekkorunkban az istentisztelet keretén belül a hívek nem „beszélgettek” Istennel, de ma már van egy csendes perc, amikor ki-ki tetszése szerint megszólíthatja az Urat. Csak néhány apróság az utóbbi évtizedekben észlelhető változások közül. Nem egyszerű megtalálni az arany középutat a hagyományok átmentése és az újítás, modernitás között – mindkettő megtartó, közösségformáló erejű, és bármelyiknek a kategorikus megtagadása romboló hatást gyakorolhat az egyházi közösségekre is.
Most, a reformáció 500. évfordulóján időszerűbb, mint valaha a kérdés: miben kellene változniuk a protestáns egyházaknak, hogyan kellene változtatniuk a hitgyakorlatukon ahhoz, hogy a következő 500 évet is megéljék, az egyre inkább szekularizálódó világban tudják érdemben megszólítani az embereket, érthető és érvényes üzenetet tudjanak megfogalmazni, hogy ne ürüljenek ki a templomok? És mindezt úgy, hogy lehetőleg a gyökerektől se távolodjanak el lényegesen.
Kell-e, szabad-e mindenáron ragaszkodni a hittudománynak a gyakorlat milyenségét is nagyban meghatározó elméleti téziseihez? Egyáltalán elképzelhető-e – lassúbb vagy látványosabb – megújulás az egyházon belül, kiszakadás nélkül? Magyar nyelvterületen, ezen belül kisebbségi helyzetben megférhet-e többféle, egymástól akár jelentősen különböző irányvonal egyazon egyházon belül? Ma, amikor a szekularizáció már-már lecsengett, az ateizmus tény, a közérthetően tálalt tudomány már-már vallás, most mindenekfelett időszerű lenne-e emlékeztetnünk magunkat a vallási türelemre nemcsak a többi egyház irányába, hanem a saját egyházunkon belül megmutatkozó különbözőségek irányába is?
Négy lelkészt kérdeztünk meg: Bibza Gábort, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperesét, Kerékgyártó Imola kolozsvári evangélikus lelkészt, Rácz Norbertet, a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkészét és Pádár Zoltán magyarországi református lelkészt. Ugyanakkor erről szól A mai 95 tétel című dokumentum is. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Kerékgyártó Imola: jelen kell lenni az emberek életében
Nem az embereknek, hanem Istennek kell engedelmeskednünk, ha nem akarjuk, hogy az egyház elsorvadjon, a templomok bezárjanak – fogalmazta meg Kerékgyártó Imola, a kolozsvári evangélikus egyház ifjú lelkésze.
– Az egyház megtartója minden időben maga Isten volt, minden emberi erőfeszítés mellett, vagy épp a kudarcok, tévelygések, bukások ellenére. Az egyház csupán munkatárs, eszköz Isten ügyének, az evangéliumnak a szolgálatában. Feladatunk mindig is az volt, hogy a magvetés, az igehirdetés munkáját végezzük, hogy ennek gyümölcseként Isten és ember között személyes kapcsolat jöhessen létre. A legnagyobb kihívásunk, hogy miközben azon fáradozunk, hogy Isten igéjét az emberek közé vigyük, érthetővé tegyük, ne alkudjunk meg és ne mondjunk le a bibliai igazságokról azért, hogy emészthetőbbé, tetszetősebbé tegyük azt. Ne felejtsük el, hogy nem az embereknek kell engedelmeskednünk, hanem Istennek. Azokban az országokban, ahol lemondtak a bibliai igazságokról, a hitvallásról, az egyház elsorvadt, óriási visszaszorulás tapasztalható meg, gyülekezetek megszűntek, templomok bezártak. Mi nem ezt akarjuk a következő 500 évre nézve.
Amit tehetünk, hogy hűek maradunk reformátoraink örökségéhez, a semper reformanda elvéhez. Mindig számot kell vetnünk, az ige tükrében és fényében kell értelmezzük valóságunkat és megválaszoljuk azt a kérdést, hogy mi akadályozza a mindenkori ember és Isten kapcsolatát. A reformáció korában az eltorzult hitigazságok, az anyanyelvűség hiánya volt az akadály. Ezt elhárítva az Isten igéje teret nyert, embereket nyert meg magának. Ha felismerjük, hogy ma mi jelent akadályt, akkor tenni is tudunk.
Hogyan ismerhetjük fel az akadályokat? Ha belelátok a mindenkori ember mindennapjaiba. Isten az emberrel mindig ennek hétköznapjaiban találkozott, Mózest a nyáj őrzése közben szólította meg, Mária esküvőre készülve értesült kiválasztottságáról, a tanítványokat Jézus halászás közben hívta el, Pál apostol szolgálata közben hallotta meg a hívó hangot. Egyházként jelen kell lenni az emberek életében, hétköznapjaiban, hogy az ő nyelvén, számára érthető módon tudjam közölni Isten szavát és megteremtsem a személyes kapcsolat lehetőségét. Mert ahol kapcsolat van, ott a beszélgetésre, a kapcsolattartásra is igény van, ott az istentiszteletre és Isten igéjének hallgatására is igény lesz.
Mindezt azonban csak Istenre hagyatkozva, ígéreteiben bízva tehetjük meg. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)