Tűnjetek már el!
Emlékeztetőül: egy olyan országban élünk, ahol a lakosság fele nem rendelkezik vezetékes vízellátással, sem szennyvízhálózattal. Ez egy olyan ország, amely lejárt élettartamú, lépten-nyomon poros vagy sáros földutakkal keresztezett aszfaltúton döcög Európa felé. Ebben az országban az érettségiző diákok több mint fele „elégtelennel” vagy nem vizsgázott, a sikeresen diplomázottak jelentős hányada pedig a munkanélküliek sorát gyarapítja.
Ez az az ország, ahol éhbérért dolgozik a lakosság aktív negyede, ráadásul ők azok, akik a fizetéseikből visszatartott adókból fizetik a többiek bérét; ahol a választópolgárok több mint fele már el sem megy szavazni, mert réges-rég elvesztette a hitét azokban, akik csak a választási kampányban fordulnak nyájasan, nyálasan feléje, mert réges-rég tele lett a hócipője avval, hogy mindig valaki ellenében kell a legkisebb rosszat választani. Ennek az országnak – nevezzük Romániának – a vezetői karba tett kézzel nézték végig, ahogy közel három és fél millió ember, többnyire fiatalok, kilátástalan élethelyzetéből, egy jobb élet és egy szebb jövő reményében, elmenekült. Egy ország, jórészt ingoványos alapokon álló történelemmel, mely hamis identitást kölcsönzött népének. Egy nép, amely még hallásból sem ismeri a tolerancia, az empátia, a megértés vagy az együttérzés luxusát. Ez egy olyan ország, ahol az elfogadás halvány jele még kibontakozóban sincs, ahol az egyedüli jogi kiskapuk nélküli törvény az ősi szabály: aki nincs velünk, az ellenünk. Ennek az országnak a vezetői saját érdekeik szerint és javukra aknázzák ki a különböző, egymásnak frontálisan ütköző politikai szimpátiákat – nézetekről nem beszélhetünk – valló polgárok gyűlöletét. Egyik kutya, másik eb, a harmadik virág. Liliom. Részükről már semmiféle logikus, felelős és tiszteletteljes magatartásra nem számíthatunk. Tűnj el, Traian Băsescu! Te vagy a gyűlölet helytartója, a gyűlöletszimfónia karmestere. Csak sértegetni és bujtogatni tudsz. Egyebet nem. Azt ígérted, hogy a szabályokat szigorúan betartó „játékos-elnök” leszel, de te szöges kesztyűvel szálltál a ringbe. Játékvezetőként kényedre-kedvedre, össze-vissza fütyültél, részrehajló voltál: lesből ítéltél gólt saját csapatodnak, míg az ellenfél játékosait folyton provokáltad, próbáltad egymás ellen uszítani. Hibáidból sosem tanultál. Miféle hibák? Hisz te makulátlan vagy. Mégis vétkesnek talált hét és félmillió ember. Demokrata-liberális karikatúra-pártoddal az öledben a román politikai latrina aljára süllyedtél. Ki tudja? Talán neked ad igazat majd a történelem, nekünk viszont nincs gazdasági időnk arra, hogy ezt kivárjuk... Tűnj el te is, Dottore Ponta! Gyenge vagy még, elfúj minden szél! Miniszterelnöki tevékenységed minősíthetetlen. Nem vagy több egy puskázáson ért diáknál, akinek Moszkvában iskolázott nagymamája még nem adta le az egész tananyagot, aki improvizál, és aki átszervezéssel felszámolja az őt tetten érő és fölötte ítélkezni próbáló intézményeket. Határozatlan, kapkodó politikus, a kommunista párt harmadrangú aktivistáiból verbuválódott párt elnöke, akit a háttérből sötét árnyak, a minden hájjal megkent, személyes és a politikai klientúra érdekeit képviselő bárók irányítanak. Akarva-akaratlan a Cotroceni-i Szeszkazán kezedbe adta a tisztességes kormányzás, a megújulás, a jobbulás történelmi esélyét, de te nem éltél vele. Eszeveszett politikai dzsihádot indítottál, amiből végül vesztesként kerültél ki. Sajnos, nem csak te, az országod is. Mi is, azok, akik akaratunkon kívül választottuk ezt a földet, és józan eszünk figyelmeztetése ellenére itt maradtunk... És te, Crin Antonescu, te légy az első, aki elpucolsz innen! Amilyen gyorsan és amilyen távolra csak tudsz! Szemeink előtt hervadtál el. Te vagy a legnagyobb csalódás. A hőn áhított hatalom, az elnöki bársonyszék megszerzéséért történelmi elődeid köldökzsinórját tőből tépted ki. Milyen liberális az, aki szocialistákkal kéjenckedik? Miféle liberális az, akinek dagályosan nacionalista-hazafias retorikája előtt még „vécé tudor” is fejet hajt? Az ideiglenes államfői tisztség magaslatáról veszett kutyaként, habzó szájjal köpködted világgá konjunkturális nyugat- és magyarellenességed. Rémisztő demagógiával uszítottad híveidet arra, hogy egy számodra kedvezőtlen alkotmánybírósági döntés ellen utcára vonuljanak. Történelmi lehetőséget szalasztottál el te is: egy erős és hiteles jobboldal építését puskáztad el. Tűnj el, látni sem akarunk! Menjetek mindhárman, és vigyétek magatokkal talpnyalóitokat is. Ha maradt még annyi emberi méltóságotok, mint amennyi kakaó van a fehér csokiban, és nemcsak szavakban, hanem tettekben is az ország javát akarjátok, mondjatok le, vonuljatok vissza a politikai életből. Adjatok még egy esélyt ennek az istenverte országnak, nyomorú népének, és magatoknak is. Így elnézőbb lesz veletek szemben a történelem. Egymás ellen győzni úgysem tudtok. A harag csak haragot, a gyűlölet gyűlöletet szül. Az ördögi kört csak a ráció, a politikai kiegyensúlyozottság, az egészséges hazaszeretet, az empátia, a tolerancia, a szeretet és a hit képes megtörni. Ti hárman erre képtelenek vagytok. Menjetek, míg ezeket az értékeket belőlünk is végleg ki nem irtjátok.
Kerekes Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely zászló nem ortodox relikvia
Az ablakból, a bagófüsttől megsárgult függöny mögé rejtőző és onnan leselkedő kormánybiztos és segédtisztjei csak nyolcszázig bírtak elszámolni a november 8-ai tüntetésen. Összezavarta őket a székely zászlótenger. Ezt elnézzük nekik, de azért nem ártana, ha a hivatal aktuális székelytörténelem-„szakértője” venne egy-két matematikaórát is a történelem mellé, az alapismeretek elsajátítása érdekében.
No, de mennyien is voltunk a múlt heti székely zászlós tüntetésen? Ötvenezren? Á, dehogy! Az egy másik esemény volt. Ott volt csórékolbász, sör, volt tűzijáték, és voltak Régi Csibészek. Milyen büszkék voltunk! Tele volt a média, a blogszféra, a fórumok, ettől duzzogtak a hírfolyamok. 800, 2000 vagy 4000? Mindegy. Kevés. És mindez úgy, hogy Gyergyószékről, Csíkszékről, Udvarhelyszékről és Háromszék településeiről is érkeztek résztvevők.
Talán, ha a politikusok, az új csibészek – kinek nem inge, ne vegye magára – megértenék, hogy sem pártnak-szövetségnek, sem közösségnek, sem akciónak nem szerencsés súlyos korrupció vádjával az első sorból hirdetni a szülőföld-, székelyzászló- és szimbólumszeretetet, és legalább a szennyes tisztára mosásáig picit hátrébb húzódnának, akkor, talán akkor picivel többen lettünk volna. Talán, ha a magyar politikusok, botcsináltak vagy nem – és ez itt közös zakó, úgyhogy vegyék csak magukra mindannyian –, képesek lennének a közösség érdekében önnön érdekeiken és kicsinyes sértődéseiken túlnézni, összefogni és EGY súlyos ökölként lecsapni Bukarest asztalára a kettő vagy három harmatgyenge legyintés helyett, talán akkor lettünk volna ötvenezren.
Mert ez így, még ha szép és megható, székely szívet dobogtató és melengető is, de édeskevés volt. Ennyi ember hangját nemhogy Bukarest, de még Munteanu mitugrász-sehol-senki-őszemtelensége sem hallotta a kormányhivatal ablakain keresztül. Látni nem látta, azt már tudjuk.
Szervezetten-kapkodós, spontán, ad hoc jellegű akció benyomását keltette ez. Valahogy egy székely kalap alá kellett hozni a választási kampánnyal. Egy székelykapu-nyitással mindent ki kellett teregetni, mindenkit fel kellett vonultatni. Mert minden magyar számít! Minden magyar nyer! Minden magyar mittudomén...
Bármennyire is dicséretes kezdeményezés volt, az ingyenzászlók szétosztása és elkapkodása kívánnivalót hagyott maga után. Sokat. Kínos volt. Mintha nem is székelyek gyűltek volna egybe, mintha nem is székelyek jöttek volna demonstrálni. Tisztelet a kivételnek, de urambocsá!, az ingyen osztogatott zászlók lerohanási akciója az ortodox relikviák expozícióinak helyszíni közvetítéseit idézte. Kár. A székely nemzet ennél sokkal tisztelettudóbb és toleránsabb, és nemcsak felebarátaival és sorstársaival szemben, hanem...
Többen nyilatkozták az elöljáró, elöl álló demagóg uraságok közül, hogy Székelyföld- és magyarságügyben, bármelyik erdélyi magyar politikai párt vagy szervezet legyen a kezdeményező, készek egy zászlóalj alatt összefogni és közösen harcolni. Mióta nem közös magyar ügy egy bivalyerős, hiteles és eredményes parlamenti képviselet?
Emberek, politikusok! Hunor, Tibor, Zsolt! Nektek nincsen közösségi stratégiátok? Nincsenek prioritásaitok? Egy lista? Nincs közös érdek, nemes cél? Ja, hogy van! Igen ám, de mikor kerül már végre fel, nem csak deklaratív módon persze, a közösségetek is – az, amely immár 23 esztendeje ültet politikai lovat alátok csak azért, hogy legyen, miben csalódnia, nektek meg legyen, mivel hazavágtatnotok? Bizalom. Biztonság. Jövő. A miénk vagy a tiétek? Mert akárhogy is számolunk, a háromszéki magyarok az ország egyik legszegényebb régiójában harcolnak a szélmalommal; a statisztikai adatok kiválóan tükrözik a lakosság elszegényedését, a háromszéki bruttó átlagbér messze alulmarad az országos nettó átlagbérrel szemben – ám mi, mint valami modern kori bohém Don Quijoték, makacsul harcolunk az inflációhoz igazított árakkal.
Az mindenképp dicséretes, és ez előtt székely kalapunkat magasra emeljük, hogy a megyeközpont egy eredményes közigazgatásnak köszönhetően feltápászkodott, tükörbe nézett, kicsit megrestelkedett kócos haja, szakadt gúnyája, ápolatlansága miatt, de megrázta magát, és négy év alatt úgy megszépült, mint az elátkozott királykisasszony. Polgármesterünk drámája, hogy olyasmivel kénytelen bíbelődni, amit álmos elődjének már évtizedekkel ezelőtt nyélbe kellett volna ütnie, hogy nekünk már csak a külföldi befektetőket, az ipari parkokat, az új munkahelyeket és a pályázati milliókat kelljen számlálni. Akkor lesz igazán szép a városunk és a régiónk, ha gyönyörű parkjaink sétányait és végre európai ember elejébe való járdáit és útjait – meggyötört lelküket arcukon viselő emberek helyett – boldog, derűs ábrázatú, büszke háromszékiek járnák.
Ha minden egyes, csalódást okozott erdélyi magyar politikus a belé fektetett bizalomért cserébe csak egy árva lejecskét fizetne vissza, mindannyian gazdagabbak lennénk. Huszonkét év hosszú idő, ám ahhoz semmiképp nem volt elég, hogy Székelyföld és Erdély magyarlakta térségeit kimozdítsák a holtpontról. Pedig törvénykeztek és kormányoztak. Mindenkivel.
Az utóbbi évek román politikájában az RMDSZ volt a mérleg nyelve; sajnos, a mindenkori kormánypártok kollektív hátsójának fényezését, a liccs-loccs politizálást nem az erdélyi magyarság, hanem a személyes érdekek diktálták. Azokat, akik szövetségen belül ezzel nem értettek egyet vagy nem jutottak a húsos fazék közelébe, és ennek hangot is adtak, hátrasorolták, ellehetetlenítették, eltávolították, vagy maguktól mentek el, frusztráltságuk eredményeként pedig világra hoztak két kisebb pártot, melyek népszerűségben nemhogy a választási küszöböt, de még a közvélemény-kutatások hibaküszöbét sem érik el. Ugyanazok az emberek, árnyalatnyi különbséggel ugyanazok a színek, ugyanazok a demagóg, üres, léggömbteóriák, ugyanaz a politikai prostitúció.
Egy újabb négyéves parlamenti ciklus végéhez közeledünk, és Ti természetesen folytatni kívánjátok az elkezdett munkát, a tieteket és az általatok zsíros állami szerződésekhez segített vállalkozókét: még hátravan néhány törlesztendő részlet a jutalékból, nem kellene más zsebébe vándorolnia, még nincs tető a nyaralón vagy központi fűtés nagymama garzonlakásában. Ehhez azonban szükségetek van egy apróságra, amit a választási törvény szavazatnak hív; 5–6 százaléknyival már lehet mérleget billegtetni, már lehet tárgyalni, egyezkedni.
Ha csak azért mentek Bukarestbe, hogy vásárra vigyétek a bőrünket, bizalmunkat, biztonságunkat, gyermekeink jövőjét, ha csak azért mentek, hogy átcsorogjatok a román politikai latrinánál, hogy a főváros kapuit átlépve megszűnjetek magyarnak lenni, és rögtön elfelejtsétek, hogy mennyibe kerül egy kenyér Gyergyóban, mennyibe egy vaj Udvarhelyen, és mennyibe egy kiló liszt Szentgyörgyön, akkor inkább maradjatok itthon – úgy, ahogy Codrin Munteanu elvtársnak is otthon kellett volna maradnia... Kerekes Gyula
Háromszék
Erdély.ma

Mikor hazudtak és mikor nem?
Legutóbbi, Marosvásárhelyen tartott SZKT-ülésén új fejezetet nyitott az RMDSZ. Többsíkú kérdés: miben nyit új fejezetet, mihez képest új, és mi az, amit lezár a most induló fejezet?
„Az önrendelkezés Isten adta jogunk!” – harsogta egykoron Verestóy Attila, a szövetség szürke eminenciása, az RMDSZ Viorel Hrebenciucja. Hiszem azt, hogy őszintén, hittel és meggyőződéssel tette, az egész erdélyi magyarság által akkor még megváltónak hitt RMDSZ-vezérkarhoz hasonlóan, mely az 1992. október 25-én Kolozsvárott elfogadott Nyilatkozatra ekképp esküdött fel a Szent Mihály-templomban: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés.”
Nehéz elfelejteni, kitörölni kollektív memóriánkból, az újságok archívumából vagy a kórházi kórlapokból a kilencvenes évek eleji román nemzetpolitikát és közhangulatot, ami – a székely zászló körüli hisztéria kapcsán újfent kiderült – azóta sem változott számottevően; az erdélyi magyarság – és minden idegen – iránti általános gyűlölködés és intolerancia földjén nem kis merészségre vallott egyhangú politikai nyilatkozatban, teli szájjal kimondani és teljes mellszélességgel vállalni mindazt, amit addig csak elvétve, kizárólag zárt ajtók mögött hangoztattak a szövetség korifeusai, éspedig: az RMDSZ fő célkitűzése egy olyan jogilag garantált közigazgatási és kulturális autonómia kiépítése, mely biztosíthatja az erdélyi magyarság fennmaradását Románia határain belül.
„A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenrangú társa. (...) Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. (...) Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen előre is mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal erre.” (Részlet a Kolozsvári Nyilatkozatból)
1992 októberében létezett tehát egy elvi alap, amire lehetett volna építkezni, ami kiindulópontját képezhette volna az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek, amivel meg lehetett volna kezdeni a renitens román politikum, az értelmiségi elit és a közvélemény meggyőzését az önrendelkezés előnyeiről, és biztosítását afelől, hogy az erdélyi magyarok nem függetlenséget vagy elszakadást akarnak, hanem a román állam keretei között keresik a megoldást gondjaikra.
Mint tudjuk, e magasztos álmok és eszmék sosem valósultak meg, ami egyrészt a szövetségen belüli feszültségek, másrészt a gyógyíthatatlan kisebbrendűségi komplexusaiba valósággal belehabarodó többség (politikusok általi) könnyed manipulálhatóságának vaskos számlájára írható.
Az azóta eltelt és Bukarest bűvöletében töltött huszonegy esztendőben az RMDSZ egy opportunista, nem a jó, arisztotelészi értelemben vett politikai állatokkal tele, balkáni pénzhajhász román párt és egy önérdekhajhász társaság lett, melynek jelenlegi irányítói, meghatározó vezetői bepiszkították magukat, majd a gyors és hatékony tisztálkodás reményében még mélyebbre süllyedtek a politikát százkarú polipként behálózó szürkegazdaság pöcegödrében.
A mindenkori román kormányokban való folyamatos részvétel az RMDSZ hivatalos programjával szöges ellentétben álló, a közember számára érthetetlen, megalkuvó helyzetet teremtett: a szövetség hallgatólagosan elfogadta, hogy Romániában a magyart – és általában a kisebbségeket – másodrendű állampolgárként kezelik. A Markó-érával is új fejezet kezdődött: az „apró lépések politikája”, a „merjünk kicsik lenni” mentalitás, az úgynevezett „markóizmus”.
Egy-két miniszteri vagy államtitkári tisztségért, pár befolyásos állami ügynökség igazgatói székéért, de főként a korrupcióellenes ügyészség által vizsgált magyar politikusok nyugalmáért cserébe a szövetség feladta az autonómiát, elárulta az erdélyi magyarságot.
Jóllehet a központi román hatalom kommunista nómenklatúrában gyökerezett magyarellenes beidegződéseit nehéz kiirtani, az RMDSZ tulipánhervasztó politikusainak némelyike előtt sohasem e nemes, közösségszolgáló érdekek, eszmék és célok lebegtek. Bukarestben töltött éveik alatt ugyanúgy szerves részeivé váltak az okkult román gazdasági életnek, mint román kollégáik, és eszük ágában sincs csodatevő, jótett helyében jót várj aranyhal módjára kidobni magukat a Dîmboviţa zavaros vizéből. Szinte fizikai fájdalmat érez az ember, amikor ezt így leírja, kimondja: az RMDSZ vezető politikusait és meghatározó személyiségeit kötélen rángató bábmesterek sem decentralizációban, sem Románia régiók szerinti felosztásában, sem a székelyföldi autonómiában nem érdekeltek.
Az „Együtt az autonómiáért!”, „Együtt, tovább!” és „Egységben a jövő!” típusú hangzatos, de hamisan csengő választási szlogenekkel felvértezett, orrvérzésig ismételt és a torkunkon legyúrt egységpropaganda megbukott. Azok az idők, amikor az erdélyi magyarság még hitt abban, hogy az RMDSZ képes egyedül megvalósítani a nemzeti minimumot, rég elmúltak.
A decemberi választásokkor, de az azt megelőző kampányban is, világosan látszott, hogy a szövetségnek már nem sikerül egyértelműen az erdélyi magyarság etnikai identitásának megmaradásáért folytatott harc egyetlen és utolsó bástyájaként elfogadtatnia magát a választópolgárokkal. Az RMDSZ-nek kétségkívül vannak érdemei, melyek elvitathatatlanok a magyarság és Székelyföld értékeinek és kulturális entitásának megőrzése terén, és a választói ezt rendre honorálták. Az i-re a pontot azonban huszonhárom év után sem sikerült feltenni. És a választói ezt újonnan azzal „honorálták”, hogy alternatívát kerestek, vagy távol maradtak az urnáktól.
Az SZKT legutóbbi ülésén elhangzott – a székely zászlót megsemmisítő – markói direktívát a politikai önállóság leghalványabb látszatát sem mímelve fogadta el és követte Kelemen Hunor, az egykori elnök gondosan kiválasztott és megfelelően kiképzett utóda. Istennek hála, hogy a nemzeti identitást fáradhatatlanul ápoló és építő közösségek által támasztott barikádokon akadnak olyan RMDSZ-politikusok is, akik elnéznek a magasról jött pártutasítások fölött, és nem puszta képmutatásból hirdetik szimbólumaink használatának jogát – konjunkturális szövetségeseik kongresszusán –, hanem valós cselekedetekkel, a közösséget szolgálva.
Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, mert „Kelemen Béla” nem akar az SZNT és az EMNP utánfutója lenni, viszont semmi kifogásolnivalót nem lát abban, hogy a Szövetség két évtizede a román politikai pártok, formációk és koalíciók utánfutójaként „futtatja” magát. „Markó Hunor” nem érti, hogy nem lehet egyszerre örömlány és erkölcscsősz... Amíg az RMDSZ identitászavarban szenved, amíg Székelyföld- és újabban székelyzászló-ügyben kétkulacsos politikát folytat, amíg nem ébred rá, hogy egy közösség ereje az összefogásban rejlik, addig a belső önrendelkezés egy sokszorosan elszalasztott lehetőség, Székelyföld autonómiája pedig egy jobb sorsra érdemes közösség szertefoszlott álma lesz. Hacsak nem tesszük meg mi a döntő lépéseket. Csak egy (Csillag)ösvény áll előttünk, nem téveszthetünk utat és célt. Gyerünk, székelyek, nyissunk mi is egy Új fejezetet!
Kerekes Gyula
Háromszék
Erdély.ma,

Mikor hazudtak és mikor nem?
Legutóbbi, Marosvásárhelyen tartott SZKT-ülésén új fejezetet nyitott az RMDSZ. Többsíkú kérdés: miben nyit új fejezetet, mihez képest új, és mi az, amit lezár a most induló fejezet?
„Az önrendelkezés Isten adta jogunk!” – harsogta egykoron Verestóy Attila, a szövetség szürke eminenciása, az RMDSZ Viorel Hrebenciucja. Hiszem azt, hogy őszintén, hittel és meggyőződéssel tette, az egész erdélyi magyarság által akkor még megváltónak hitt RMDSZ-vezérkarhoz hasonlóan, mely az 1992. október 25-én Kolozsvárott elfogadott Nyilatkozatra ekképp esküdött fel a Szent Mihály-templomban: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés.” Nehéz elfelejteni, kitörölni kollektív memóriánkból, az újságok archívumából vagy a kórházi kórlapokból a kilencvenes évek eleji román nemzetpolitikát és közhangulatot, ami – a székely zászló körüli hisztéria kapcsán újfent kiderült – azóta sem változott számottevően; az erdélyi magyarság – és minden idegen – iránti általános gyűlölködés és intolerancia földjén nem kis merészségre vallott egyhangú politikai nyilatkozatban, teli szájjal kimondani és teljes mellszélességgel vállalni mindazt, amit addig csak elvétve, kizárólag zárt ajtók mögött hangoztattak a szövetség korifeusai, éspedig: az RMDSZ fő célkitűzése egy olyan jogilag garantált közigazgatási és kulturális autonómia kiépítése, mely biztosíthatja az erdélyi magyarság fennmaradását Románia határain belül. „A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenrangú társa. (...) Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. (...) Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen előre is mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal erre.” (Részlet a Kolozsvári Nyilatkozatból) 1992 októberében létezett tehát egy elvi alap, amire lehetett volna építkezni, ami kiindulópontját képezhette volna az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek, amivel meg lehetett volna kezdeni a renitens román politikum, az értelmiségi elit és a közvélemény meggyőzését az önrendelkezés előnyeiről, és biztosítását afelől, hogy az erdélyi magyarok nem függetlenséget vagy elszakadást akarnak, hanem a román állam keretei között keresik a megoldást gondjaikra. Mint tudjuk, e magasztos álmok és eszmék sosem valósultak meg, ami egyrészt a szövetségen belüli feszültségek, másrészt a gyógyíthatatlan kisebbrendűségi komplexusaiba valósággal belehabarodó többség (politikusok általi) könnyed manipulálhatóságának vaskos számlájára írható. Az azóta eltelt és Bukarest bűvöletében töltött huszonegy esztendőben az RMDSZ egy opportunista, nem a jó, arisztotelészi értelemben vett politikai állatokkal tele, balkáni pénzhajhász román párt és egy önérdekhajhász társaság lett, melynek jelenlegi irányítói, meghatározó vezetői bepiszkították magukat, majd a gyors és hatékony tisztálkodás reményében még mélyebbre süllyedtek a politikát százkarú polipként behálózó szürkegazdaság pöcegödrében. A mindenkori román kormányokban való folyamatos részvétel az RMDSZ hivatalos programjával szöges ellentétben álló, a közember számára érthetetlen, megalkuvó helyzetet teremtett: a szövetség hallgatólagosan elfogadta, hogy Romániában a magyart – és általában a kisebbségeket – másodrendű állampolgárként kezelik. A Markó-érával is új fejezet kezdődött: az „apró lépések politikája”, a „merjünk kicsik lenni” mentalitás, az úgynevezett „markóizmus”. Egy-két miniszteri vagy államtitkári tisztségért, pár befolyásos állami ügynökség igazgatói székéért, de főként a korrupcióellenes ügyészség által vizsgált magyar politikusok nyugalmáért cserébe a szövetség feladta az autonómiát, elárulta az erdélyi magyarságot. Jóllehet a központi román hatalom kommunista nómenklatúrában gyökerezett magyarellenes beidegződéseit nehéz kiirtani, az RMDSZ tulipánhervasztó politikusainak némelyike előtt sohasem e nemes, közösségszolgáló érdekek, eszmék és célok lebegtek. Bukarestben töltött éveik alatt ugyanúgy szerves részeivé váltak az okkult román gazdasági életnek, mint román kollégáik, és eszük ágában sincs csodatevő, jótett helyében jót várj aranyhal módjára kidobni magukat a Dîmboviţa zavaros vizéből. Szinte fizikai fájdalmat érez az ember, amikor ezt így leírja, kimondja: az RMDSZ vezető politikusait és meghatározó személyiségeit kötélen rángató bábmesterek sem decentralizációban, sem Románia régiók szerinti felosztásában, sem a székelyföldi autonómiában nem érdekeltek. Az „Együtt az autonómiáért!”, „Együtt, tovább!” és „Egységben a jövő!” típusú hangzatos, de hamisan csengő választási szlogenekkel felvértezett, orrvérzésig ismételt és a torkunkon legyúrt egységpropaganda megbukott. Azok az idők, amikor az erdélyi magyarság még hitt abban, hogy az RMDSZ képes egyedül megvalósítani a nemzeti minimumot, rég elmúltak. A decemberi választásokkor, de az azt megelőző kampányban is, világosan látszott, hogy a szövetségnek már nem sikerül egyértelműen az erdélyi magyarság etnikai identitásának megmaradásáért folytatott harc egyetlen és utolsó bástyájaként elfogadtatnia magát a választópolgárokkal. Az RMDSZ-nek kétségkívül vannak érdemei, melyek elvitathatatlanok a magyarság és Székelyföld értékeinek és kulturális entitásának megőrzése terén, és a választói ezt rendre honorálták. Az i-re a pontot azonban huszonhárom év után sem sikerült feltenni. És a választói ezt újonnan azzal „honorálták”, hogy alternatívát kerestek, vagy távol maradtak az urnáktól. Az SZKT legutóbbi ülésén elhangzott – a székely zászlót megsemmisítő – markói direktívát a politikai önállóság leghalványabb látszatát sem mímelve fogadta el és követte Kelemen Hunor, az egykori elnök gondosan kiválasztott és megfelelően kiképzett utóda. Istennek hála, hogy a nemzeti identitást fáradhatatlanul ápoló és építő közösségek által támasztott barikádokon akadnak olyan RMDSZ-politikusok is, akik elnéznek a magasról jött pártutasítások fölött, és nem puszta képmutatásból hirdetik szimbólumaink használatának jogát – konjunkturális szövetségeseik kongresszusán –, hanem valós cselekedetekkel, a közösséget szolgálva. Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, mert „Kelemen Béla” nem akar az SZNT és az EMNP utánfutója lenni, viszont semmi kifogásolnivalót nem lát abban, hogy a Szövetség két évtizede a román politikai pártok, formációk és koalíciók utánfutójaként „futtatja” magát. „Markó Hunor” nem érti, hogy nem lehet egyszerre örömlány és erkölcscsősz... Amíg az RMDSZ identitászavarban szenved, amíg Székelyföld- és újabban székelyzászló-ügyben kétkulacsos politikát folytat, amíg nem ébred rá, hogy egy közösség ereje az összefogásban rejlik, addig a belső önrendelkezés egy sokszorosan elszalasztott lehetőség, Székelyföld autonómiája pedig egy jobb sorsra érdemes közösség szertefoszlott álma lesz. Hacsak nem tesszük meg mi a döntő lépéseket. Csak egy (Csillag)ösvény áll előttünk, nem téveszthetünk utat és célt. Gyerünk, székelyek, nyissunk mi is egy Új fejezetet! Kerekes Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Amikor a dörzsölt szekusok zöldfülű farkasokon lovagolnak
2009-ben Traian Băsescu a Románia Csillaga Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki Tőkés Lászlót, „bátorságának, méltóságának és példamutatásának elismerése jeléül, a kommunista dikttúraellenes mozgalom elindításában játszott történelmi szerepéért." Az elmúlt három évben öt olyan Tőkés Lászlót támadó cikk köz- zétételét utasítottam el, amelyek a hírhedt Szekuritáte stílusát idézték. Annak a Szekuritáténak, mely már a temesvári események első napjaiban Ceaușescu értésére adta, hogy idegen titkosszolgálatok keze van a dologban. Ezt Ceaușescu el is magyarázta nekünk az abban az időben létező egyetlen órás főműsoridőben.
És mi nem hittünk neki. Egyesek talán igen. De a többség nem hitt neki. És utcára vonult, kitette magát valós vagy képzelt golyóknak. És Ceaușescu nem volt többé. És egy darabig jó volt. És azután rossz, nehéz és bonyolult lett. És akkor valaki elkezdte mondogatni, hogy minden (rossz) Tőkéstől ered.
Bár nem ez volt a szándékuk, ezzel elismerték Tőkés forradalomban játszott szerepét. De ők csak piszkálni akarták, ujjal mutogatni, és mindenkinek a tudtára adni, hogy Romániában Tőkés László a főgonosz. És Doinea Cornea. És Cornelui Coposu. És Mihály király. És a „fogatlan vénemberek", akik államelnökök akarnak lenni.
Teltek, múltak az évek, a NATO-ba és az EU-ba való belépés eltávolította a határok módosításának veszélyét. Immár senki nem beszélhet komolyan szeparatizmusról, unionizmusról, egy másik Romániáról, Magyarországról vagy Besszarábiáról. A politikusok, akik mégis ezt teszik, hülyének néznek bennünket, azt hiszik, nem tudjuk, hogy az EU esernyője alatt „Erdély elvesztésének" veszélye gyekorlatilag nem létezik. Mégis ezt teszik. Ez az ő dolguk. A miénk meg az, hogy elmondjuk, hülyének vagyunk nézve.
Azonban Tőkés egy sajátos probléma. A 89-es eseményeket túlélő Szekuritáté sosem bocsátotta meg a magyar lelkészt. Soha. Kezdetektől fogva mindent a nyakába róttak, mindent, amivel egy, a diktatúra éveiben Romániában élő embert akkoriban meg lehetett vádolni. Az első Tőkés-ellenes szócső CVT (Corneliu Vadim Tudor) volt és az ő Nagy Romániája. Még egy disznótelepen sem létezik, vagy létezhet valaha annyi gané, mint amennyit ez a folyóirat Tőkés nyakába zúdított. Mondanom sem kell, mindezt bizonyítékok nélkül. A Szekuritáté örült, hogy rendelkezésére állt egy felület, ahol kifejezhette véleményét, és még fizetett is érte. Ugyanezt teszi a mai napig.
Napjaink Tőkése sem lett kevésbé kényelmetlen számukra: a mai napig a magyarok területi autonómiájának ördögét festi a falra. Ennek lehetetlensége és megvalósíthatatlansága nem akadályozza meg Tőkést, hogy abban, hogy tovább prédikálja eszméit, minthogy a többi 19 millió román állampolgárt sem akadályozza meg semmi abban, hogy az ötös lottó megnyerésében reménykedjen. Viszont innen, Tőkés László első számú közellenséggé tételéig hosszú az út. Túl hosszú ahhoz, hogy egy fiatal kormányfő ilyen gyorsan megtegye.
Ma (2013. augusztus 22-én) Victor Ponta miniszterelnök, aki azt állítja, hogy kint volt az Egyetem téren, levelet intézett Traian Băsescu államelnöknek, amiben Tőkés kitüntetésének visszavonását kéri. Miért? Nem tudom, azt viszont igen, hogy Tőkés nem a románságáért és nem a Szekuritáte értékeinek propagálásáért kapott elismerést. Az érdemrend, megkésve ugyan, de elismerte az olyanok, mint jómagam vagy Victor Ponta Ceaușescu diktatúrája alóli felszabadításában játszott szerepét.
Mint korábban mondottam, minimum öt Tőkést rágalmazó cikk publikálását utasítottam el. Ezek közül háromban az állt, hogy Tőkés a Szekuritáte informátora volt. A Szekuritáte Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács ezeket nem erősítette meg, így nem hozhattam nyilvánosságra. A másik két írás tele volt pletykákkal, amik valószínű a fiatal kormányfő fülébe is eljutottak. Ő kész ténynek, én – a forrásra való tekintettel – semmibe vettem azo- kat. De én csak egy szerencsétlen újságíró vagyok, távol az angolszász szabványoktól, de legalább van jóérzésem.
Az én karrierem nem szekusoktól függ. Azoktól, akik 23 éve töretlenül próbálják elintézni Tőkést azért, mert bejelentés nélkül bebaszott nekik. Tőkés László szerepe a '89-es forradalom elin- dításában megkérdőjelezhetetlen. Ezért teljesen megérdemelten kapott kitüntetést Băsescutól. Visszavonni tőle magyarságáért nemcsak ostobaság lenne, hanem annak a ténynek a megerősítése is egyben, hogy Victor Ponta ezúttal is csak mások tollával tud ékeskedik, mint ahogy azt doktori disszertációjában is tette.
Szerző: Patrick André de Hillerin, Cațavencii
Fordította: Kerekes Gyula, vhegy.com
Erdély.ma

Az egyik erdélyi blog: Lakó Péterfi Tünde az év erdélyi embere
A vhegy.com idén első ízben – remélhetőleg ezzel hagyományt teremtve – ítéli oda az Év Embere titulust, aminek első birtokosát az Úr 2013. évében nemcsak az erdélyi, hanem a nagyvilágban szétszórt magyarság is megismerhette köszönhetően a kétnyelvűségért, a szabad anyanyelvhasználatért és a kisebbségi jogok betartásáért folytatott elszánt küzdelmének.
Az Itthon vagyunk civil csoport aktivistája, a blogíró, az „egybanis asszony", a „visszaeső bűnöző", az összefogás, a tántoríthatatlan civil magatartás jelképe, a Marosvásárhelyen lakó Lakó Péterfi Tünde fáradhatatlan közéleti tevékenységével méltán érdemelte ki és veheti át szerkesztőségünk és olvasóink elismerését. (Kerekes Gyula)
Z. Nagy István: Tőről vágott
Lakó Péterfi Tündét a banis ügy kapcsán ismertem meg. Számomra szokatlan, de ugyanakkor megnyerő volt az a határozottság, amellyel – a sok negatív, eltántorító, vagy épp a kifizetés ellen kardoskodó vélemény dacára – belevágott a banigyűjtésbe, a kampányszervezésbe.
Tudta, hogy más esélye nincs igazát kivívni, hiszen a piaci kétnyelvű táblák szétosztása előtt már volt hasonló ügye: a vásárhelyi rendőrség megbírságolta ugyancsak tiltott szórólap-osztogatás ürügyén, a Kultúrpalota termeinek elnevezése kapcsán indított köztéri kampánya során.
Sokaknak az a véleménye Tündéről, hogy lámpással keresi a bajt, illetve feltűnési viszketegségben szenved. Nem igazán feszegetném most azt a kérdést, hogy konfliktus felvállalása nélkül lehet-e nemzetiségi jogokat kivívni, megvédeni manapság Marosvásárhelyen, illetve azokban a nagyvárosokban, ahol fényes történelmi múltunk ellenére számbelileg kisebbséggé váltunk, arról sem értekeznék, hogy akik nem szeretik ily módon keresni lámpással a bajt, vajon mit tettek az elmúlt 50 esztendőben a vásárhelyi magyarság megmaradása érdekében.
Azért nem, mert ez az esemény Tündéről, a civil összefogás sikereiről és az ünnepről szól, valamint Tünde azon emberi erényeiről, amelyről nem szólt a fáma: hogy egyedül nevelve gyerekét felvállalta a harcot egy több tízezres magyar közösség jövőjéért, hogy mialatt a banigyűjtés zajlott, elveszítette munkahelyét, hogy munkanélküliként nem elsősorban saját jövője, hanem az erdélyi magyar harcban ugyancsak áldozattá vált Kozsik József színművész sorsa aggasztja.
Azok közül, akik őt feltűnési viszketegséggel vádolják, sokan nem látják a vásárhelyi magyar megmaradásért folytatott, sokszor kilátástalannak tűnő harc konoksága mögött rejtőző emberi esendőséget, törékenységet, Tündének és társainak civil értékeit.
Számomra rendkívül megtisztelő, hogy könyvének ajánlóját követően Tündének, az Év Emberének méltatására is felkértek; nem tudom, ha a nemzetiségi szempontból egyelőre még kényelmes helyzetűnek mondható Székelyföldről hitelesen lehet méltatni a végeken számbeli kisebbségben harcoló civil amazon szerepébe bújt törékeny nőt, Lakó Péterfi Tündét, a 2013-as Év Emberét, a tőről vágott erdélyi magyart. vhegy.com
Erdély.ma

Elő akarják-e mozdítani az autonómia ügyét?
A Kovászna és a Hargita megyei kormánybiztosok újbóli, ezúttal az autonómiapárti határozatok ellen irányuló akciója, a székely önkormányzatoknak körlevélben kiküldött intése ismét előtérbe helyezte Székelyföld autonómiaügyét.
A román hatalom integrált meghiúsítási stratégiájának részeként érkeztek karöltve a Ponta-kabinetet és a kormánykoalíciót erősítő, kirakatbábu-szerepet betöltő RMDSZ majd-identikus válaszlevelei is a Székely Nemzeti Tanács március 10-én, a székely szabadság napján közfelkiáltással elfogadott autonómiakiáltványára, illetve petíciójára.
A Kézdivásárhelyen minap meghiúsult zászlófelvonás, valamint a Gábor Áron-szobor melletti tartórudak eltávolítása olaj volt a székely–székely konfliktus tüzén és hab a román hatalom tortáján. Mit látnak Pontáék Bukarestből?
Elsősorban azt, hogy nincs és nem is körvonalazódik konszenzus a magyarok között. Látják egyfelől a székelyek igényeit és törekvéseit Izsák Balázs személyében igencsak vokálisan képviselő SZNT-t, másfelől az erdélyi székely magyar közösség érdekképviseleti szervezetéből hamisítatlan román párttá degradálódott és devalválódott RMDSZ-t és mindenkori vezetőit, akikre a Dâmboviţa-parti politikai latrinában való 25 évnyi lubickolás rendkívül káros hatással volt: elfelejtették küldetésük célját, román ajkú kollégáikhoz hasonlóan állandóan változó aktuálpolitikai érdekeik szerint és azok sikeres megvalósítása érdekében cselekszenek és szónokolnak, a lelkiismeret-furdalás legkisebb jelét sem mutatva áldozzák fel az erdélyi és székelyföldi magyarság érdekeit, sőt, ha kell, önmagukat is arcul köpik – lásd az RMDSZ sajtóirodája által kiadott, Izsák Balázsnak címzett válaszlevelet, amelynek csak a nyelve magyar, a szelleme már nem. Ennél, a folyton fortyogó magyar–magyar feszültségeknél és az RMDSZ autonómiacsárdásánál viszont súlyosabb ránk nézve az, amit az önkormányzatok félénk (nem)felzárkózása és a harmatgyenge civil támogatás üzen Pontáéknak.
Az SZNT februárban kérte fel nyílt levélben az önkormányzatokat az autonómiapárti határozat szövegének elfogadására. Összesen 153 székely önkormányzatot. Ebből eddig Maros megyében Makfalva, Kovászna megyében Kökös és Uzon, Hargita megyében pedig Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró és Székelykeresztúr önkormányzati testülete fogadta el azt. Összesen tíz székely önkormányzat. Nem túl jó arány, mondhatni, siralmas, és ha ehhez hozzátesszük, hogy az autonóm Székelyföldet követelő petíciót aláírók száma messze elmarad a nagy menetelésen részt vevő 150 ezertől, még zavarosabb képet kapunk a valós székely népakaratról, arról, hogy mit is akar – vagy nem akar – a székely. Autonómiát? Nos, a székelyek nagy menetelése megmutatta, hogy igen. A fenti adatok viszont teljesen másról árulkodnak, és ezt Pontáék is látják, és minden adandó alkalommal láttatják Bukarestből. Mi látszik ebből a zűrzavarból a nyugati kancelláriákban? Az, hogy az RMDSZ kormányon van. Kisebb-nagyobb szünetekkel immár 25 éve. Ebből az Európa-szerte szinte egyedi pozícióból az RMDSZ elő tudja-e mozdítani az autonómia ügyét? – tette fel a kérdést Izsák Balázs. Tudja-e, tudja-e – akarja-e: ez itt a kérdés!
Kerekes Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Verestóy Attila is nyílt levelet írt Johannisnak (Pamflet)
politikusok sorába. Az RMDSZ-es szenátor levelében arra kérte Klaus Johannist, hogy halaszthatatlanul emelje fel szavát az erdőirtás ellen. A politikus levelét nem papíron, hanem elektronikus úton küldte el, ezzel is utalva a helyzet súlyosságára.
Verestóy mélységes aggodalmát fejezte ki az utóbbi években tapasztalt hatalmas ütemű erdőpusztítás miatt, és felhívta Johannis figyelmét arra, hogy Románia számára súlyos és visszafordíthatatlan következményekkel járhat a korlátlan fakitermelés. „Ha ez ilyen ütemben folytatódik, akkor néhány év múlva eltűnik Románia összes erdeje” – húzta meg a vészharangot a politikus. Hozzátette: ha a fákat elpusztítjuk, valószínűleg mi is velük pusztulunk. A székelyföldi politikus szerint megengedhetetlen, hogy egyesek „druzsbával a kezükben Istent játsszanak erdeinkben”.
Verestóy különösen aggasztónak tartja az általa „Románia tüdejének” nevezett székelyföldi erdők sorsát, ahol évente több ezer köbméter fát termelnek ki a legalitás és illegalitás határán egyensúlyozó „fatolvajok”, akik a kivágott fák helyébe nem ültetnek újakat, „zöld utat” adva ezáltal az árvizeknek, az aszályoknak és a légszennyezésnek. A megszállott és elszánt környezetvédő aktivista és politikus tájékoztatta a román államfőt arról, hogy immár huszonöt éve ostromolja az illetékes román hivatalokat, de azok kettős mércét alkalmaznak: míg fellépnek az ország más térségeiben garázdálkodó fatolvajok ellen, a Székelyföldön pusztító „erdőfodrászok” esetében nem teszik ugyanezt. „A tudatos gondtalanságot népirtás céljából követik el, el akarják, venni tőlünk a tiszta levegőt, azt akarják, hogy mindannyian elpusztuljunk a légszennyezés következményei miatt” – fogalmazott felháborodott hangvételű levelében Verestóy.
„Székelyföld lakói már így is túl sokat elszenvedtek. Kétségbeesetten követelem, hogy az Elnök úr mielőbb cselekedjen, mert a jelenlegi helyzet tűrhetetlen. Ismételten kérem, emelje fel szavát az erdőirtások ellen, álljon ki erdeinkért, és hirdesse a környezettudatos élet előnyeit. Ez nemcsak Székelyföld, de az egész ország érdeke is.”
„Legyen Románia a jól kivágott erdők országa” – zárta nyílt levelét Verestóy Attila. A szenátor utóiratként hozzátette: „Ezt a harcot egyedül nem tudom megvívni!”
Kerekes Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)