Szépkenyerűszentmárton 150-nél alig valamivel többet számláló helybeli magyarsága felismerte a tábor és az azt záró hagyományőrző falutalálkozó jelentőségét. A költségekhez némileg hozzájárult a Szépkenyerűszentmárton Mezőségi Alapítvány is, amelyet két éve hoztak létre. A színpadon egymást követték a néptánc-, népdalcsoportok. Szépkenyerűszentmártonban már évek óta működik tábor. Eljöttek a település határában táborozó cserkészek is. Minden este tábortűzzel, énekléssel zárult. Az elszármazottak találkozójának ötlete a hajdani lelkésztől, Szabó Attilától származik. /Kerekes Edit: Szépkenyerűszentmárton – életre eszmélő közösség. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 31./

A szépkenyerűszentmártoni Lőrincz János páratlan szépségű verbunkjáért augusztus 20-án Budapesten a Népművészet Mestere címmel jutalmazzák. Lőrincz János augusztus 10-én tölti kilencvenedik évét. Szépkenyerűszentmártonban most fejeződik be az ifjúsági és gyermektábor, közelebbi és távolabbi vidékekről jöttek néptáncosok, népdalénekesek. A magyar állami kitüntetésre Misi Gábor magyarországi tanár javasolta, aki a néptáncos Lőrincz János egyedi figuráiról teljes szakdolgozatot írt. Tavaly a falutalálkozón Tőkés László püspök megkérte őt egy táncra, akkor táncolt utoljára. /Kerekes Edit: Fül, érzés és szív – a tánc titka. Lőrincz János a Népművészet Mestere. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 10./

Titkos szavazással választott új vezetőséget a kolozsvári Szabadság napilap szerkesztősége. Főszerkesztői székbe az 1975-ben Kolozsváron született Kiss Olivér-Tamás került. Elmondta, gyanította, hogy esetleg rá esik a választás. A főszerkesztő-helyettes Kerekes Edit maradt, a politikai rovat vezetője Újvári Ildikó lett, és a helyi hírek rovatvezetője pedig Balázs Bence. Köllő Katalin maradt a kulturális rovat vezetője. Kiss Olivér 11 éve tagja a szerkesztőségnek. – Továbbra is objektív anyagok, cikkek fognak megjelenni az újságban, nyilatkozta. Az egymástól eltérő vélemények a jövőben is megjelennek. – A Szabadság a legnagyobb példányszámban megjelenő kolozsvári napilap. /Vincze Judit: Beszélgetés Kiss Olivér-Tamással, a kolozsvári Szabadság napilap újdonsült főszerkesztőjével. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./

Sok papírmunka után fél éve sikerült bejegyeztetni Kolozsváron az Életfa Családsegítő Egyesületet. Tevékenységük összefonódik a Vi-Waldi Játszóházéval, a Herédi Zsolt-féle kismamaklub szervezésében sikerrel együttműködnek az unitárius óvodával, és az újszülöttet nevelő kismamákat támogató Otthon segítünk programban segítőtársra leltek Bibza István református esperesben. Az egyesület közösen a Vi-Waldival létrehozza a Várandósok Klubját. /Kerekes Edit: Gyermeknevelésben otthon is segít az Életfa. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./

Az 1949-ben meghirdetett program alapján alakultak meg Romániában a kollektív gazdaságok. A magánhasználatban maradt állatállomány és csekély földterület után a falusiaknak kvótát kellett szolgáltatniuk. A kvótarendszer és alkalmazói nem voltak tekintettel arra, hogy a kvóta beszolgáltatását követően mennyi maradt a földműves családja részére. Tiltakozás is volt, így Bonchidán, 1956. október 24-én az egyik kerítésen az alábbi felirat volt olvasható, románul: „Falusiak! Tagadjátok meg a kötelező terménybeszolgáltatásokat!” Nyomozás indult, a tettest nem találták meg. Szakács János évekkel ezelőtt vállalta tettét. /Kerekes Edit: 1956 Bonchidán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

November 4-én Kolozsváron a Puck Bábszínház magyar társulata bemutatta Arany Jánostól a Rózsa és Ibolyát, Varga Ibolya rendezésében, a színpadi változat Egyed Emese munkája. /Kerekes Edit: Rózsa és Ibolya a bábszínházban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 7./

Több mint hét éve kezdődött az ébredés Sztánán: magyarországi tájépítész hallgatók érkeztek tájfelmérésre a Sztána völgybe. Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője és a Szentimrei Alapítvány kezdeményezésére megalakult a Sztánai Műhely, partnerre találtak Papp Hunor lelkészben. A farsangot, amelyet a Kós Károly nevezetes 1914-es farsangja után 87 évvel, 2001-ben szerveztek meg először, az elmúlt hétvégén már a hetedik alkalommal tartották meg. Február 9-én a közösségi ház építését megörökítő fotókiállítás után a sztánai gyermekek bemutatták Devecseri László A csodatévő fakéreg című darabját, őket követte a kolozsvári szarkalábasok előadása, majd a hajnalba nyúló Valkó bandás táncház. Másnap elindult a kis csapat a falutól 2,5 kilométerre lévő „üdülőtelepre”, az évszázados Varjúvárhoz és a szintén Kós Károly-tervezte Szentimrei házhoz. A Szentimrei ház felújítása folyik. Délután a kalotaszegi tánctanítás már a kultúrotthonban volt, este Filep Farkas, Halmágyi Erika és Lepedus Péter Sztánáról készült rövidfilmjét vetítették. Fél évszázaddal ezelőtt még mintegy ötszázan éltek a faluban, ma 180-an. /Kerekes Edit: Sztánai farsang – sztánai éledés. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 12./

Óriási hibát követett el a kolozsvári polgármester azzal, hogy engedélyezte a Noua Dreapta /Új Jobboldal/ ellentüntetését március 15-én. Gheorghe Funar néhány hete bejelentette: tudomása van arról, hogy a magyarok március 15-én kikiáltják a Független Székely Köztársaságot. Ebben a hangulatban Kolozsváron a magyarok az 1848-as szabadságharcra emlékeztek, míg román szervezők az ünnep elleni tiltakozásra kaptak engedélyt. A fiatalember megverésének hírére a magyarok között bizonyára lesznek jó páran, akik igyekeznek még inkább elválasztani életüket a románoktól, ódzkodni tőlük, kerülendő a bajt. Pedig a nyugodt együttélés feltétele az egymás megismerése, a párbeszéd. Elég az iskolai tankönyvekre gondolni. Amelyekből a román diák számára a magyar ellenségként jelenik meg. Megesik, hogy a rosszalkodó román gyermeket büntetésként átküldik magyar gyermekek közé. /Kerekes Edit: Magyar–román tenyérfa. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./

Európai Unió, nemzetek és nemzeti kisebbségek címmel nemzetközi konferenciát szervezett Kolozsváron a Sapientia EMTE Európai Tanulmányok Tanszéke, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Politológia Tanszéke, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Kisebbségkutató Központja és a Kisebbségkutató Intézet. A március 27-i ünnepélyes megnyitót követően másnap elkezdődött a tudományos ülésszak, amelyen jeles magyar, román és külföldi szakemberek, diákok kisebbségvédelmi kérdésekről értekeztek. Európa 47 államában 353 nemzetiségi csoport, etnikai, nemzeti kisebbség él, az unióban pedig nincs egységes álláspont a kisebbségvédelemmel kapcsolatos kérdésekről. Christoph Pan egyetemi professzor, a Dél-Tiroli Népcsoportok Intézet igazgatója szerint elképzelhető, hogy az Európai Unió kisebbségi kérdésekben is kompetenssé váljon. A szakember szerint a kulturális autonómia nem elégséges, ennek területi autonómiával kell kiegészülnie például a Székelyföldön. A professzor nem érti, miért ne lehetne a Székelyföld Románia Dél-Tirolja? /Kerekes Edit: Miért ne lehetne Székelyföld Románia Dél-Tirolja? = Szabadság (Kolozsvár), márc. 29./

Erdélyi nyelvhasználati gyakorlatokról / Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. Alkalmazás és monitorizálás Romániában címmel április 10-én az Interetnikai Kapcsolatok Hivatala kerekasztal-beszélgetést szervez Bukarestben, a Charta titkárságának és szakértői bizottságának, a különféle romániai minisztériumok, az Európai Bizottság, a Diszkriminációellenes Tanács és más intézmények képviselőinek részvételével. Románia 1995-ben írta alá a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, majd 2007 novemberében ratifikálta, idén pedig be kell számolni a Charta előírásainak alkalmazásáról. A találkozó célja megállapítani a közintézmények és a civil szféra szerepét és feladatait a Charta alkalmazásában, tájékoztatott Horváth István, a Kisebbségkutató Intézet vezetője. A bukaresti megbeszélésen ismertetik a Nyelvi ideológiák, nyelvpolitikák és (kisebbségi) nyelvhasználati gyakorlatok: az erdélyi magyarok helyzete című többrészes tanulmányt is. A tanulmányról Horváth István, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója elmondta, a 2006 utolsó negyedében végzett több kutatásra támaszkodó tanulmány célja minősíteni a romániai nyelvi demokrácia jellegét, összegzés arról, hogy milyen a romániai nyelvi demokrácia. Ami a joganyagot, a nemzetközi standardokat illeti, azt lehet mondani, hogy Románia viszonylag jól teljesít. Egyértelmű, hogy a hivatalos nyelvet kiemelten támogatja a román nyelvi törvénykezés, az elfogadott jogok szintjén pedig jelentős lehetőségeket biztosít a kisebbségi nyelvhasználat számára azon szektorokban, ahol a nyelvhasználat szabályozva van: oktatás, közigazgatás, igazságszolgáltatás. Ami az alkalmazást illeti, a helyzet vegyes: míg a főként kisebbségiek lakta közigazgatási egységekben többnyire biztosított, addig a törvényben előírt 20 százalékot éppen csak meghaladó lakosságarányú községekben-városokban a helyzet nem ilyen rózsás. Azon közigazgatási egységek 50 százalékában, ahol ezt törvény előírja, átfogó nyelvi jogokat biztosítanak. A közigazgatási egységek 15 százalékában viszont semmilyen nyelvi jog nem biztosított. A nagy probléma az, hogy ezek többnyire olyan közigazgatási egységek, ahol a kisebbségek számaránya 20 százalék körül van, tehát nagyon kis közösség, ezek nyelvi jogainak az érvényesülése sokkal fontosabb, mint egy olyan közösségben, ahol száz százalékban kisebbségiek, vagy pontosan magyarok élnek. A nyelvi pluralizmus nem igazán elfogadott. A tanulmányban példaként szerepel a Babes–Bolyai Tudományegyetemen a kétnyelvű feliratok kihelyezésének a kérése. A többségi nyelvet magától értetődően domináns nyilvánossági nyelvként tételezték. /Kerekes Edit: Közös cél: jól működő másodnyelvűség a kisebbségeknek. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 8./

Erdélyi nyelvhasználati gyakorlatról beszélt Horváth István, a Kisebbségkutató Intézet vezetője. Hargita és Kovászna megyében az iskolákban a gyenge romántudás annak tudható be, hogy a diákok zöme magyar anyanyelvű. Nyelvszociológiai tény: megfelelő nyelvi környezet hiányában nehezen valósítható meg az egyének tökéleteshez közeli kétnyelvűsége. Másfajta nyelvoktatást igényel egy kolozsi, vagy fugyivásárhelyi gyerek, aki olyan nyelvi környezetben él, ahol felváltva használják a románt és a magyart. Különböző kisebbségvédelmi törvények tiltják azt, hogy az államok olyan betelepítési politikákkal éljenek, amelyek célja megváltoztatni a lakossági arányokat. – Mi derül ki a tanulmányból a román lakosság viszonyulásáról a kisebbségi nyelvek nyilvános közegben való használatához? Van egy ilyen általános többségi megnyilvánulás, miszerint a nyilvánosság önmagától értetődő nyelvének a többségi nyelvet tekinti, és a kisebbségi nyelvhasználatot legfennebb magánszférában tartják elfogadhatónak. A Babes–Bolyai Tudományegyetemen a kétnyelvű feliratozásra tett kísérlet alkalmával számos olyan nyilatkozat látott napvilágot, amely mögött ez a fajta norma húzódik meg. /Kerekes Edit: Közös cél: jól működő másodnyelvűség a kisebbségeknek. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 9./

Május 16-án kezdődött a spanyolországi Santiago de Compostelában a „Kisebbségi nyelvű napilapok és többnyelvűség az Európai Unióban” nemzetközi konferencia, valamint a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesületének (Midas) idei közgyűlése. A 31 kisebbségi nyelven megjelenő európai napilapot tömörítő egyesület rendezvénye a helybeli galegó médiabirodalom székhelyén tett látogatással kezdődött. Itt készül a harmincezres példányszámú galegó nyelvű napilap, továbbá galegó rádió és televízió is működik. A konferencián szó volt a kétnyelvű (spanyol és galegó) helyi egyetemről is. A Habsburg Ottó díjat ebben az évben Marius Cosmeanu, a bukaresti Cotidianul újságírója kapta. A marosvásárhelyi születésű, többek között a magyar nyelvet is nagyon jól ismerő Cosmeanu a Szekuritáté 1990-es marosvásárhelyi diverziójáról írt tanulmányt, 2000–2003 között a Provincia kétnyelvű havilap szerkesztője volt, jelenleg a Pro Európa Liga kiadásában negyedévenként megjelenő Altera főszerkesztője, 2004 óta a Cotidianul munkatársa. Laudációjában Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke hangsúlyozta: 2006-ban, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen többnyelvű feliratokat elhelyező Kovács Lehel és Hantz Péter menesztésével járó botrány kapcsán, Marius Cosmeanu többször is tájékoztatta a román sajtót a magyar kisebbséggel szemben, a romániai tanügyi rendszerben, megnyilvánuló diszkriminációról, a magyar nyelvű állami felsőoktatási intézmény létrehozásának szükségességéről. /Kerekes Edit: Kisebbségei nélkül Európa nem lenne Európa. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./

Nyárszó és Sárvásár református közösségének százéves parókiáját ünnepelték augusztus 10-én, vasárnap a helybeliek. Az ünnepséggel egyúttal a múlt héten zajlott alkotótábort zárták, amelynek egyik jelentős eredménye a magyarországi Magyar Vár Alapítvány tagjainak téralkotása, az egyelőre névtelen fatorony. Nyárszón örömmel jelezték: az idén több keresztelő volt, mint temetés. A nyárszói hívek lelkipásztora mintegy másfél évtizede Vincze Minya István, aki elmondta, az immár harmadik alkalommal sorra kerülő alkotótáborban három magyarországi képzőművész különféle kézműves tevékenységekbe vonta be a helybeli gyermekeket. A Magyar Vár Alapítvány tagjai egy korábbi alkotótábor gyümölcseként természetes anyagokból készült játszótérrel ajándékozták meg a nyárszói gyerekeket. /Kerekes Edit: Százéves a nyárszói parókia. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 12./

A Szarkaláb Néptáncegyüttes és a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány augusztus 14-e és 18-a között tizedszerre rendezte meg a Szent István-napi nemzetközi néptáncfesztivált, ahova nyolc országból érkeztek résztvevők. Utcai táncok, gálaműsorok várták a néptáncok ismerőit, rajongóit Kolozs (Bánffyhunyad, Kide, Magyarfenes, Kalotaszentkirály, Kolozsvár) és Szilágy megyében (Zsobok). Szombat délután a magyarfenesi szabadtéri gálaműsort falubál és tűzijáték követte. Augusztus 17-én, vasárnap Kolozsváron vonultak fel a néptáncegyüttesek, majd dr. Kovács Sándor főesperes celebrált misét a Szent Mihály-templomban. Vasárnap tizennégy néptáncegyüttes lépett fel a Diákművelődési Házban. Pillich Apor Balázs, a kolozsvári Szarkaláb néptáncegyüttes vezetője, egyben főszervező elmondta: incidensek nélkül zajlott a rendezvény. Zsobokon lépett fel az újvidéki Csűrdöngölő és a szintén vajdasági Cirkalom táncegyüttes. Zsobok határában kürtőskaláccal, pálinkával várták a vendégeket. Fullasztó melegben táncoltak a fiatalok. A Csűrdöngölő nevéhez fűződik a Vajdasági Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár, valamint a Minősítő Fesztivál, ahol már kétszer érdemelt Kiválóan Minősült címet. A Cirkalom többszörös nívódíjas együttes idén átvehette a 2. Martin-plakettet a Martin György Néptáncszövetségtől, e cím egyedüli birtokosai a Kárpát-medencében. „Kide a világ közepe” – így köszöntötte Egri István helyi tanácsos a Szent István-napi Néptáncfesztivál alkalmával Szlovákiából érkezett Komáromi Generációk Néptáncegyüttest. A 22 tagból álló, 2006-ban alakult együttes háromtagú zenekarral is rendelkezik. Kiss János, a Kide Egyesület elnöke megköszönte a komáromiak látogatását. Augusztus 16-án Magyarfenesen szabadtéri gálaműsorra került sor a Szent István-napi Néptánctalálkozó keretében. A különböző országokból érkezett néptánccsoportok mindegyike részt vett a rendezvényen. Tűzijáték és hajnalig tartó bál zárta a mulatságot. Kolozsváron a menetet a csíkkozmási néptáncegyüttes nyitotta meg. A táncegyüttesek részt vettek az ünnepi szentmisén a Szent Mihály-templomban. Kovács Sándor főesperes hangsúlyozta, Szent István királyunk példamutatása szerint a vallás és a hazaszeretet krisztusi parancs, azaz a hit és az erkölcs képezi a nemzeti lét alapját. /Kerekes Edit, Füstös Tímea, Dézsi Ildikó, Nagy-Hintós Diana: Incidensek nélkül zajlott a Szent István-napi néptáncfesztivál. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 18./

Világok között: Corvin Mátyás és kora címmel 15 ország legkiválóbb szaktekintélyeit egybegyűjtő négynapos nemzetközi konferencia kezdődött október 23-án Kolozsváron, a Román Akadémia, a Babes–Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Történeti Múzeum, a Művelődési Minisztérium és a Patrimonium Transsylvanicum Társaság szervezésében. A konferencián több mint száz előadó méltatja Mátyás király életét, uralkodását és munkásságát. Az utóbbi évtized legjelentősebb európai szakmai konferenciájának ad otthont Mátyás király szülővárosa. Ioan Aurel Pop, a konferencia tudományos bizottságának elnöke megnyitó beszédében Mátyás román, magyar és német kötődéseit ecsetelte. Viorica Crisan, a Történeti Múzeum ideiglenes igazgatója sajnálkozását fejezte ki nem sikerült létrehozni az állandó Mátyás-kiállítást, amelyről a tavalyi román–magyar közös kormányülésen döntöttek. Ő a Mátyás szoborra a legszerencsésebbnek a Mathias Rex feliratot találja. /Kerekes Edit: Nemzetközi konferencia Mátyás királyról. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./

Hary Béla karmester, zeneszerző életinterjú-kötetét mutatták be október 29-én Kolozsváron a Magyar Operában. A beszélgetőkönyv megírására a Korunk Komp-Press Kiadó Nagy-Hintós Dianát kérte fel. A Prospero Könyvek sorozatban életinterjúk készülnek az erdélyi magyar színjátszás és zenei élet meghatározó egyéniségeivel, maradandót alkotó személyiségeivel. Eddig Lohinszky Loránd, Orosz Lujza, Vitályos Ildikó, Elekes Emma, László Gerő, Szabó Duci, Csíky András, Hary Béla és Marton Melinda vállalták az életútinterjús beszélgetést. A könyvbemutatón László Ferenc muzikológus méltatta Hary Bélát. Nagy-Hintós Diana úgy értékelte, Hary mester életműve megérdemli, hogy könyv szülessen belőle. Azt kívánta az operának és a közönségnek, hogy legyen még legalább egy olyan tehetségű karmestere, mint Hary Béla. /Kerekes Edit: Prospero-kötet Hary Béláról. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./ Hary Béla 1934-ben született Szilágysomlyón, tanulmányait Kolozsváron, Párizsban és Weimarban végezte. 1965 óta a Kolozsvári Magyar Opera karmestereként működik, 1984–1990 között az intézmény igazgatója. Sárga rózsa címmel operát, a Grimm testvérek Hófehérke és a hét törpe című népszerű meséje alapján pedig balettet szerzett. /Opera mint élet és karrier. = Krónika (Kolozsvár), okt. 30./

Nagyenyeden a Szabadság szerkesztői találkoztak az olvasókkal január 16-án a Bethlen Gábor Kollégiumban. Velünk tartottak a Kolozsvári Magyar Opera művészei is, akik hangulatos műsorukkal még több rajongót szereztek maguknak. Köllő Katalin, a Szabadság kulturális rovatvezetője, a kollégium véndiákja bemutatta a szerkesztőség jelenlévő tagjait, majd Újvári Ildikó főszerkesztő a Szabadságról beszélt. A Szabadság tulajdonosa az a Minerva Művelődési Egyesület, amelynek tagjai a szerkesztőség alkalmazottai. Az 1989 után kialakult struktúra a lap függetlenségének megőrzését hivatott szolgálni. Kiss Olivér, a Szabadság honlapjának szerkesztője emlékeztetett arra, hogy a Szabadság a magyar nyelvű lapok közül világviszonylatban elsőként került fel az internetre 1995-ben. Népszerűnek bizonyulnak a néhány hete beindult, szintén kommentálható blogok. Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság főpublicistája a nemrég elhunyt Izsák Sámuel, az orvostudományok doktora, az orvos-és gyógyszerészettörténet jeles személyisége hagyatékából származó dokumentumokat adott át az iskola könyvtára részére. Csávossy György, a bor hazai lovagja emlékeztetett: Nagyenyed mindig Kolozsvár vonzáskörében létezett, a kapocs akkor gyengült meg, amikor a Ceausescu-korszakban megszületett a rendelet, miszerint nem szabad más megyében megjelenő lapra előfizetni. A találkozón jelen voltak a Szabadságban rendszeresen közlő helyi tudósítók is: Bakó Botond, Józsa Miklós, Dvorácsek Ágoston. A kollégium hatvanezer kötetes dokumentációs könyvtárában a gyűjtemény őrea, Győrfi Dénes kalauzolt el a vendégeket. A ritka kincseket őrző nagyenyedi könyvtárat sok megpróbáltatás érte, többször felgyújtották, állományát szétszórták, elhurcolták, így találtak rá például egy 1474-es ősnyomtatványra egy román parasztasszony „fejőszékeként”. /Kerekes Edit: Csávossy György: a Szabadság a nagyenyediek lapja. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 19./

Hitélet – Evangélikus-Lutheránus Egyetemes Lelkészértekezlet Kolozsváron
„A kövek építésétől a lélek építéséig, a kövek templomától a lélek templomáig” témával, magyarországi részvevőkkel zajlott Kolozsváron az Egyetemes Lelkészértekezlet, amely csütörtökön ünnepi istentisztelettel kezdődött, majd a meghívottak részére az idei és a 2012-es Szélrózsa Ifjúsági Találkozóról, az ifjúsági munkáról, műemlék templomok és bútorzat restaurálásáról hangzottak el előadások.
Gáncs Péter magyarországi püspök: Merjünk cselekedni
„Számunkra minden istentisztelet ünnep, amikor elhelyezzük a lelki követ az épülő lelki templom falán. Az istentiszteletek alkalmával a betérők koldusként érkeznek, ám van esély arra, hogy megajándékozottként távozzanak.” – mondta a megnyitón Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke. Igehirdetésében Gáncs Péter, a Magyar Evangélikus Egyház Déli Egyházkerületének püspöke hangsúlyozta, hogy a magyar nem veszteségre ítélt nép, merjünk cselekedni, majd arról értekezett, hogy a mai ember életének centruma üres, amelyet bármilyen pótlék betölthet, ám életünk centruma Jézus Krisztus kell hogy legyen.
Kalit Eszter kolozsvári lelkészjelölt az ifjúságot célzó, és Magyarországon már eredményes Szélrózsa-mozgalom erdélyi hatásairól szólt.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja fiatal közösségnek nevezte az evangélikus egyházat, majd arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy a lelki vár megerősítése mellett a műemlékek, a várak megőrzése is fontos. „A lelki várvédelem összefonódik váraink, közösségeink védelmével. Legfontosabb erősségünk most a szolidaritás, ám ehhez a közösség vezetői, így az egyháziak segítségére is szükség van” mondta a konzul.
László Attila, Kolozsvár alpolgármestere a demográfiai mutatókat ismertette: tavaly Kolozsváron 2600 gyerek született, ebből 370 magyar nemzetiségű. Értesülései szerint az új tanévben csak 229 magyar elsős van, tehát az elöregedés, a gyermektelenség visszatérő gondot jelent. Ilyen körülmények közepette csak üdvözölni lehet a Szélrózsa-mozgalomhoz hasonlók elindítását Erdélyben.
Az istentiszteleten közreműködött Horváth Zoltán (orgona), Jánosi Renáta (hegedű) és Mányoki Mária (ének).
Nagy-Hintós Diana
Ifjúsági fesztivál – Erdélyben is Szélrózsa?
A tökéletes lelkészről szóló ironikus írással köszöntötte az egybegyűlteket Adorjáni Dezső Zoltán püspök, a Magyarországi Evangélikus Egyház kétévente szervezett Szélrózsa Országos Evangélikus Ifjúsági Találkozóját ismertető előadás előtt, figyelmeztetve: építenünk és épülnünk kell folyamatosan. Gáncs Péter püspök kifejtette: a Szélrózsa találkozók áldása nem csak az együtt töltött három napban érezhető és mérhető.
Smidéliusz Gábor lelkész, Szélrózsa atya a Bayern München stadionhoz hasonlította a Szélrózsát: az a közös a kettőben, hogy a játékszabályok mellett mindkettő felfelé (is) nyit, felfelé is figyel. A találkozók egyik legfőbb célja bevonni az olyan fiatalokat is, akiknek egyáltalán nincs vagy csak kevés közük van egy élő hitű közösséghez. A rendezvények nagyrészt szabadtéren zajlanak, az ilyen terek ugyanis sokkal többet megengednek, több lehetőséget biztosítanak, mint egy templom. Hangsúlyozta a szervezői csoportok munkájának fontosságát, a szervezőcsapat folyamatos megújulásának jelentőségét. A fesztivál programjából a különféle tevékenységek – előadások, istentiszteletek, reggeli áhítatok, filmklub, tömegsport, ökológia, ügyességi vagy szellemi játék, kézműveskedés, Szélrózsa-óvoda, színházi előadások, több színpadon zajló koncertek – mellett említette a Perem sátort, amely a más programot nem találókat fogadja, az éjszakai mély beszélgetésekre lehetőséget adó Nikodémusok óráját, a civil szervezeteket, mozgalmakat, egyházi csoportokat bemutató Lehetőségek piacát.
Simon Ilona lelkész, a Romániai Evangélikus Ifjúsági Szövetség (REVISZ) elnöke és Domokos Jenő ifjúsági lelkész beszámolt arról, hogy míg 2000-ben Debrecenben a Szélrózsa találkozón mindössze 17 erdélyi fiatal vett részt, addig 2008-ban Kőszegre, majd 2010-ben Szarvasra három busszal indultak Erdélyből a fiatalok.
Az egyre növekedő lelkesedés láttán a szervezők a 2010-es találkozó előtt vezetőképzőt szerveztek, az erdélyieket is bevonták a fesztiválszervezésbe. Simon Ilona elmondta: nagy öröm volt számára, hogy a fiatalok egymásnak reklámozták a 2010-es találkozót, és olyanok is sokan eljöttek, akik nem tartoztak az ifibe, de kíváncsiságból részt akartak venni a Szélrózsán.
A 2012-es Szélrózsa találkozóra az eredeti tervek szerint a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházzal együtt készülnek. Felvetődött önálló erdélyi Szélrózsa találkozó szervezésének ötlete 2013-ban, ahol a Magyarországról érkezőket is szívesen látnák. Helyszínként felmerült Sepsiszentgyörgy, ám döntés nem született.
Az első Szélrózsát 1996-ban, Váralján szervezték, mintegy 800 részvevővel, a 2000-es debreceni találkozó óta 1700–2100 között alakul a jelenlévők száma, 2008-ban Kőszegre már csaknem háromezren mentek el. A találkozót az idén nyolcadik alkalommal szervezték meg, Szarvason.
Butyka Anna
Guttmann Szabolcs: Ki kell nyitni a templomokat
A jó szándék mellett sok esetben hozzá nem értés, tájékozatlanság vezérli azokat, akik műemléképületeket, régi bútorzatot restauráltatnának, így a végeredmény sokszor elszomorító, végzetesen destruktív is lehet. A lelkészértekezlet szervezői ezért tartották fontosnak meghívni Guttmann Szabolcs műépítészt, aki közel egy évtizedig Nagyszeben műépítésze volt, hogy a jó és rossz példákon keresztül hangsúlyozzák a restaurálási munkálatok minőségére való odafigyelés fontosságát.
A restaurálás, az értékek feltárásának legnagyobb akadálya a pénzhiány és a tulajdonviszonyok. Németországból sok segítség érkezett az evangélikus-lutheránus gyülekezetek restauráló kezdeményezéseinek támogatására, Nagyszebenben például mintegy 700 ezer eurót fektettek be kb. 150 épület restaurálásába. Guttmann Szabolcs röviden ecsetelte azt a hosszadalmas folyamatot, amely 2000-től napjainkig oda vezetett, hogy Nagyszeben főterén megint a templom a hangsúly.
A műemléképületek falain látható légkondicionáló berendezések, a műanyag nyílászárók a leglátványosabb semmibevételét jelzik mindannak az értéknek, amit egy-egy város teremt – vélekedik a szakember, szerencsés példaként említve a kolozsvári Báthory-líceum esetét, amely műanyag nyílászárókra és csempézett ablakpárkányokra kapott költségvetési támogatást, ám a munkálatok előtt az iskolaigazgató műépítész véleményét kérte. Így kevesebb ablakszem cseréjére futotta ugyan, ám sikerült megőrizni az épület jellegzetességét oly módon, hogy a beavatkozás ne tegye tönkre az iskolában nevelkedő következő generációk mentalitását sem. A sikerek között említette Guttmann Szabolcs az előadás helyszínéül szolgáló Reményik-galériát is: „van egy pince, amely úgy él, mint egy galéria”.
Az utóbbi évek talán legvitatottabb kolozsvári témája is terítékre került: a főtér. Mint mondta: a tér arra van, hogy ott emberek összegyűljenek. Említette azt a mintegy száz éve elindult folyamatot, amely zöldövezeteket alakított ki a városok terein, és ahol szerinte „mindenki meglehet a maga padján, de a közösségi élet megszűnik”. 2010-ben kiderül, hogy ez a tér négynapos magyar kultúrát tud befogadni, és szembesülünk azzal: de jó tágas ez a tér, kár volt annyit civakodni az ügyben.
Az előadó szólt a gyulafehérvári római katolikus püspöki rezidencia kapcsán kialakult feszültségről, amelyet a XX. századi tendencia szerint újabb és nagyobb ortodox székesegyházzal kellett tromfolni. A hajdani erődített várost lerombolta az urbanista törekvés, nagy nyitást alakítva ki az ortodox templom felé. A szakembereknek sikerült meggyőzniük a városvezetést arról: érdemes újra kiásni az ortodox templom előtti várárkokat, feltárva a csillag alakú erődített rendszert, az út pedig a hajdani várkapu alatt halad, a két templom közé.
A szakember hangsúlyozta: a restaurálási munkálatoknál figyelembe kell venni a természetes helyi folyamatokat (víz felszivárgása, elpárolgása stb.), így kell megválasztani a restaurálás módját, az anyagokat. Ajánlotta a gyógyvakolatot és a szilikátos festéket. Fontos megőrizni a templomnak a környezetével azonos jellegét. Guttmann Szabolcs többször hangsúlyozta: ki kell nyitni a templomokat, és meg kell mutatni értékeinket.
Kerekes Edit. Szabadság (Kolozsvár)

Tisztújító EMKE-közgyűlés
Beszámoló és tisztújító közgyűlést tartott az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) zilahi szervezete a hételőn.
A közművelődési szervezet múltja visszanyúl a 19-ik századba, Kolozsvárt alakult meg 1885-ben. Félévszázadot meghaladó tevékenységét 1953-ban szüntette meg, amikor a kommunista hatalom felszámolta a korábban létező intézményrendszert. Újraalakulására 1989 decembere után nyílt lehetőség, amikor Brassóban ismét megszervezték az egyesületet. Erről is szólt Lakóné Hegyi Éva beszámolója, amelyben emlékeztetett: a zilahi fiókszervezet 1992. június 23-án alakult meg a belvárosi református templomban.
A fiókintézmény öt tagú vezetőséggel fogott neki a munkához, a Heltai Alapítvány vásárolta ingatlanban meghatározatlan időre biztosított székházat és létesített könyvtárt. A beszámolóban elhangzott, hogy az Ilyés Alapítvány anyagi támogatásával és Seres Dénes hozzájárulásával megtörtént a székház vásárlása, ugyanakkor közbenjárására önálló jogi státust nyert a zilahi EMKE, amiért ezúttal is köszönetet mondott az RMDSZ megyei vezetőségének a segítségért.
Lakóné Hegyi Éva beszámolója részletesen ismertette az egyesület állandó és eseti tevékenységi körét. A székházban próbál a Terbete Néptáncegyüttes, házigazdája az Őszikék Nyugdíjasklubnak, rendezvényeket tartanak évfordulók alkalmából, a könyvtár jelenleg nem működik, ellenben a Pro Zilah Egyesület könyvtárával összevonva ismét olvasókat vár a közeljövőben. Az eseti rendezvények sorában több író-olvasó találkozóra és könyvvásárra került sor, lehetőséget biztosított képzőművészeti kiállítások megrendezésére, emlékeseteket, mesedélutánokat tartanak, nyári tábort szerveztek rászoruló gyerekeknek , s ugyancsak az EMKE-székház házigazdája az Erdélyi Múzeum-Egylet Zilah és Vidéke Fiókszervezete évente megtartott tudományos ülésszakának. Az EMKE helyi egyesülete együttmükődik az RMDSZ helyi és megyei szervezetével, illetve a Pro Zilah Egyesülettel, fejezte be beszámolóját a vezetőségi tag.
A gazdsági beszámolót Szilágyi Sándor vezetőségi tag terjesztett elő. Ismertette: a tevékenységhez kellő finanszírozás forrásai az adományok és a pályázatokban nyert pénzösszegek. Ebből ingatlan felújjítási munkálatokat viteleztek ki, többek között központi fűtésre álltak rá, az állammal szemben mindig befizették a ház-telekadót.
Gombos Gyöngyike könyvelő végül a 2009-ik évi pénzügyi mérleget mutatta be, az idei a jövő évben esedékes.
A tisztújítás levezetésére felkért Kerekes Edit mondott köszönetet a leköszönt elnökségnek. A közgyűlés egyhangúlag fogadta el az elhangzott beszámolókat, valamint egyetértett, öt tagból álljon a vezetőség. Elnöknek Lakóné Hegyi Évát választották meg; vezetőségi tagoknak Bajusz Istvánt, Szilágyi Sándort, Gombos Gyöngyikét és Csiszár Zsuzsát úgyszintén ellenszavazat és tartozkodás nélkül. Az ellenőrző bizottságba választottak: Oláh Ágnes, Harangozó Ilona és Fodor István.
A megválasztott elnök megköszönte a bizalmat, együttműkődést vár a civilszervezetekkel és résztvevőket az EMKE rendezvényein.
F.L. emke.ro

Egy ünnep, több egyetértés
Ágyban, párnák közt, taknyos zsebkendőhalmok, jobbra orvosság, balra citromos tea. Olvasás. Köhögés, melegem van, fázom, fejfájás, így sem jó, úgy is kényelmetlen, pár perc szunyókálás, újra köhögésroham. Bekapcsolom a tévét. Elkezdődött az ünnep.
Egyes magyar adók rajzfilmet sugároznak, a Dunán és az m1-en, m2-ön ünnepi reggeli műsor van, csak néha egy-egy rövid híradó. Verset mondanak, énekelnek, hegedülnek, beszélgetnek a forradalomról és szabadságharcról nők, férfiak, olyan derűsen, hátradőlősen, oldottan. Még úgysem láttam a budapesti hivatalos ünnepi ceremóniát, hiszen ez itthon szabályos munkanap, legfeljebb elnézik, ha elfutunk ünnepelni, illetve nekünk újságíróknak kicsit talán munkaköri kötelességként is felfogható a városi ünnepségen való részvétel. No, de most a legjobb helyről, az „első sorból” láthatom a budapesti történéseket. Zászlófelvonás, katonai parádéval. Hétágra süt a nap a fővárosban, az államfő csak úgy kiskabátban vonul fel. Ünnepre kedvező időjárás. Jókora a tömeg. Teljesen olajozott a forgatókönyv.
Aztán időutazás 1848-ba, egy 163 éves híradóba. Beszámoló Petőfi napjáról, a stúdióban berendezett Pilvax kávéház korabeli díszletei között. Halszálkás ruhájában igazán szemrevaló jelenség Novodomszky Éva, a fő híradós. Gaskó Balázs három szakértővel eleveníti fel március 15-e eseményeit. Szinte családias beszélgetés sikeredik, mintha csak úgy a vasárnapi ebéd után, szűrt napfényben gombolyítanák a szót. Érdekes tálalás, egyszer sem unalmas vagy vontatott, bár annyiszor ismételt adatokkal szolgál. Neves forradalmárok ízletes korabeli naplórészletei tanúskodnak a szabadságharcos napok végtelen lelkesedéséről. Amolyan színpadiasan elhangzott a 12 pont, tetszett az a formabontás is, ahogy vásott tudatlan kölyökként a műsorvezető megmagyaráztatta nekünk az egyes tételek jelentését. Megkóstoltuk a Kossuth-kiflit, kokárdát varrtak a főkötős leányok-asszonyok, fény derült a kokárdás színek megfelelő sorrendjére, bemutatták a korabeli divatot, ismertették a zenét, táncot, lapszemle – vagy nem is, sokkal inkább valóságos lapmustra tanúi lehettünk, tisztázták a 48-as árviszonyokat, 10 krajcár volt egy kávé, és az is kiderült, hogy a zászló és a lobogó nem is éppen szinonimák. S közben többet tudhattunk meg 48-ról, mint sok tucatnyi történelemórán. Hát így is lehet az „unalmas” múltról műsort készíteni.
Közben a hivatalos események helyszíneit is kapcsolták, a nemzet színe-javának egy része nyújtott ízelítőt különféle zenékből, versből, táncból. Na meg szónoklatból. Szép napja volt Orbán Viktornak: becslések szerint mintegy húszezer ember szűnni nem akaró tapsa fogadta, ám úgy félórás beszéde kissé talán túl hosszúra sikeredett, bár elemzése terjedelmes szakdolgozat gyönyörű témája lehet még. Szép gondolat, miszerint „minden magyar ki fog állni minden magyarért, minden magyar közösen, együtt ki fog állni Magyarországért” – bárcsak úgy lenne. Azt azért már el kell fogadnunk, hogy egy politikus mindig politikus, akkor is, ha éppen ünnepel, így hát nem várhattuk el a kampányelemek teljes mellőzését. Tulajdonképpen örültem, hogy pontosan ezekkel a szavakkal nem esett szó a kétharmados forradalomról, ilyenszerű említése gusztustalanul túlzott párhuzam lett volna. Bár azért az sem semmi, 2010-et 56-hoz és 90-hez hasonlítani... Örültem, hogy nem érvényesült a szokásos „szidjuk az előző kormányt” stílus, így végső soron az ellenzéket is csupán egyszer említette, akkor sem közvetlenül, csak „nyolcéves mocsárként”, értsünk belőle. Érthető módon nem beszélt a miniszterelnök a sajtószabadságról sem (tette ezt annál inkább az egyáltalán nem elnéző ellenzék...), ám sokkal többet szólt a már szintén agyonbírált új alkotmányról, amely húsz évvel a rendszerváltás után a kommunista régit hivatott végre felváltani. Csodálkozásomra a beszédben nem esett szó a határon túli magyarok honosításáról, bár éppen hétfőn tették le az esküt az első újdonsült állampolgárok. Meglepő volt a kijelentése, miszerint „nem tűrtük el 1848-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 1956-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak, most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk”, hiszen Magyarország jelenleg éppen az Európai Unió soros elnöki tisztségét tölti be – tisztára tudathasadásos állapot... Nagyon igaza van abban, hogy a csalódottság a magyar élet alapérzése lett, mint tudjuk, „sírva vigad a magyar”, és: „Csak szabad emberek alkothatnak szabad társadalmat, ezért fel kell szabadítani magunkat hibáink és bűneink alól is. (...) Ne csak a politikát, ne csak a gazdaságot, de magunkat is újítsuk meg, hogy szabadon láthassuk el feladatainkat.”
Egészséges lelkű gyermeket nem úgy alakítunk apróságainkból, hogy örökké azt ismételgetjük neki, mit tévedett, hangsúlyozzuk a hibáit, szidjuk a legkisebb melléfogásáért. Ugyanúgy is felcseperedik gátlásos, kishitű, önbizalom-hiányos, frusztrált, keserű felnőtté, aki adottságaival nem tud élni, tehetségeit a sírba viszi. Nincs ez másként a nemzettel, bármely nemzettel sem. Úgy tud nagyot alkotni, ha egészséges lelkületűvé neveljük, ha pozitív önképe van. Akkor lesz országát támogató, adófizető polgár (ez sem mellékes!) a magyarból is, ha úgy „nő fel”, hogy szereti és vállalhatja magyarságát, nagyra értékeli kultúráját, büszke elődeire, történelmére, nemzetére, hazájára.
Bár hál’ istennek eltűnt a kordon a Kossuth téren, sajnos az idei megemlékezés sem jelentette minden magyar közös ünnepét – az MSZP, mint az várható volt, külön „elégedetlenkedett” még egyet. Az viszont már tetszett, hogy többen is emlegették: 1848-ban teljes volt a magyarok egyetértése, és március 15-e talán az egyetlen olyan ünnep, amelynek jelentőségét illetően – inkább többé mint kevésbé – minden magyar egyetért. Ezzel talán már lehet kezdeni valamit ebben a folyton civakodó méltatlan utókorban…
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)

„Egy ünnep, több egyetértés” visszhangja
Ilyen címmel jelent meg a kolozsvári Szabadság folyó évi március 16. számában Kerekes Edit újságírónak az anyaországi március tizenötödikével kapcsolatos és az Orbán Viktor nevével központosított írása.
Többen felkerestek telefonon, és „egy”-hangúan kifejezték csodálkozásukat, felháborodásukat. Olyan hang is megszólalt, amely szerint ezidáig „páratlan” erdélyi negatív állásfoglalásról van szó; mégpedig olyan állásfoglalásról, amely ellentétben áll nemcsak a kétharmados magyarországi ünnepléssel, hanem – pozitív beállításban – a román államfőnek Băsescunak és miniszterelnökének üzenetével, valamint a kolozsvári, csíkszeredai és más, nagyszámú falusi és városi közösségeknek véleménynyilvánításával, emlékezésével.
Végeredményben a média- és szólásszabadság gyakorolható határainkon innen és túl egyaránt. Megjelenhetnek gyurcsányörökséges emeszpés kirohanások éppúgy, mint az ünnepet józanul és történelemhűen méltató beszédek. Ily módon az idézett Szabadság közleményt nem szabad ellenségesen fogadni. A saját írása szerinti „beteg” hölgyet nem lehet eltiltani az újságírástól, hiszen a Szabadság sajtója – akár szívből, akár színből, de – vállalta őt. Mégis ajánlanánk, hogy ilyen „taknyos és köhögéses”, csak félig éber állapotban ne tekintse „munkaköri kötelességének” az újságírást.
Az ellenségeskedés helyett hadd legyen megengedhető az olvasók elbírálása elé bocsátani a következő gondolatokat, az „Egy ünnep, több egyetértés” szerzőjének tartalmi és formai menetének tiszteletben tartásával.
Az első „ünnepi” jellegzetesség – az újságírónő szerint – a „szabadságról” beszélő nők és férfiak „derűs és hátradőlős”, oldott magatartása. Ez az újságíráshoz aligha illő vélekedés, enyhe kifejezéssel élve kicsinyes. Ki-ki a saját mértéke szerint viszonyuljon hozzá, fölösleges rá időt pazarolni.
Amikor az újságírónő a „hátradőlő nők és férfiak” ünnepén, budapesti ceremóniáján nemcsak a „kiskabátos magyar államfőt”, hanem a „jókora budapesti tömeget” is minősíti, véleménye magyarságsértő egyéni ítélkezés. Feltételezhető, hogy „pár percnyi szunyókálása” sem hatott rá gyógyító józanítással. Sapienti sat.
„A halszálkás ruhába” öltözött művésznő és társszereplői szűrt napfényben gombolyítják a szót – olvassuk folytatólag. Ezt a „színpadiasságnak” nevezett, lenéző megállapítást egészíti ki mély tartalmával – „az elhangzott 12 pontnak” „tudatlan kölykökhöz” intézett magyarázata és a „korabeli divat” „kokárdás” stb. megjelenítése is. Tudomásul kell venni, hogy a „korlátok közé szorított médiában” így is lehet az „unalmas múltról” műsort készíteni. Itt sem szükséges az értékelés. Saját magát minősíti az írónő.
Az újságírónő minden bizonnyal központi szerepet szán Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi beszédének, amely szerinte „kampányelemeket” tartalmaz, szól az „agyoncsépelt” új alkotmányról, Bécsről, Moszkváról, Brüsszelről. Az 1848-as forradalommal kapcsolatos hangvétel az egérke és az elefánt meséjét juttatja eszünkbe. Az egérke rág mindeneket: „ az Új Magyarország” építőit, az esküt tevő „első újdonsült állampolgárokat” és az államfőt, aki közvetett módon mégiscsak szidja az előző kormányt, „nyolcéves mocsárként” emlegetve, 2010-et pedig 56-hoz és 90-hez hasonlítja. Találó megjegyzést használ: „ez sem semmi”.
Végeztül nem hallgatható el, hogy „egészséges lelkű gyermekeket nem úgy alakítunk – írja az írónő – apróságainkból, hogy örökké ismételjük nekik, hogy tévedtek”. „Nincs ez másként a nemzettel, bármely nemzettel sem.” Tiszta igaz, de azzal a bővítő változtatással, hogy jelen összefüggésben a magyar nép múltja – alkotmányával, történelemszemléletével és képviseletével együtt – nem választható el jelenétől, sem jelene a jövendőtől. Az élő testet nem szabad csak egyik vagy másik tagjában – bibliai hasonlat – szemlélni.
Megnyugvással tölti el a kis és nagy családokat, a különböző egyházakat, valamint az egységes magyar nemzettestnek minden alkotóját az a tudat és meggyőződés, hogy a „kétharmados többséggel” kormányba választott „kiskabátos” államfő, a „tudathasadásos” állapotban levő miniszterelnök, az 1848-as március 15-e hiteles örökségében a munkatársakkal és az elnyert bizalom adományával kormányozza az országot és annak valamennyi polgárát, ideértve az „ellenzéket” is. A valóban édes, azaz nem mostoha anyaország pedig végre magához ölelheti a Trianon által szétszaggatott nemzettestnek határokon kívül szakadt kisebbségeit. A jövendő magyarság a megváltozott életviszonyok között, mind az Európai Unió területén, mind a nagyvilágban tisztelettel körülövezve, biztonságos körülmények között élhet és fejlődhet.
Dr. Tőkés István.
Válasz Dr. Tőkés Istvánnak
Semmiképpen nem fordult meg a fejemben, hogy ezen írásom után gyurcsányörökséges emeszpésnek neveztetem… Hüledezve kell keserűen nevetnem: írást soha még ennyire félre nem magyaráztak.
Sejtem, hogy felháborodása Orbán Viktor miniszterelnök és politikája iránt érzett feltétlen tiszteletéből és ragaszkodásából fakad, őszinte véleményem, hogy egy politikus örülhet, ha ilyen tiszteletreméltó személyiség támogatását élvezi. Ön azonban nem a megfelelő irányba fordította a fegyverét, amikor Orbán Viktort védelmezve engem az írásomért pocskondiáz. Személyisége és életkora iránti tiszteletből, lenéző sorainak gúnyosságát meg nem történtnek tekintve, csak a levelének egyértelmű tévedéseiből néhányat korrigálok.
Oly undort keltő náthám említése azért volt szükséges, hogy az olvasó megértse, idén miért tévét nézek, ahelyett, hogy a kolozsvári ünneplésen vennék részt, ahogy egyébként szerettem és kellett volna – a jegyzet műfaja ezt megengedi.
A tévéműsorról. Ön szerint baj, ha a forradalom és szabadságharc kitöréséről derűsen, oldottan, stúdiói székben-fotelben-díványon kényelmesen hátradőlve beszélünk, és nem unalmasan, görcsösen, katonásan, hogy a valóságshow-hoz szokott átlagember gyorsan átkapcsoljon egy spanyol sorozatra? Pedagógusok panaszkodnak lassan egy évtizede arról, mily nehéz a rengeteg fajta és mennyiségű ingernek kitett gyerekek-fiatalok figyelmét és érdeklődését felkelteni a tudományok, történelem, magyar múlt iránt is. Ez a műsor ragyogó példája volt annak, hogyan lehet mégis.
A 163 évvel ezelőtti Pilvaxot megjelenítő tévéműsorban egy fiatalember – feltehetően színész – felolvasta a 12 pontot az összegyűlt fiatal hölgyeknek és uraknak, akik korábban az asztaloknál üldögéltek, de ennél a jelenetnél felálltak, a szónok köré gyűltek, helyeseltek. Színpadra illő módon zajlott egy jelenetecske – erről tettem félmondatos helyzetleírást, a színpadiasság szó erről szólt, és korántsem a sok mondattal korábban említett műsorvezetőre vonatkozott. Nem azt írtam, hogy a 12 pontot „tudatlan kölykökhöz” intézve magyarázták volna, azt írtam: „tetszett az a formabontás is, ahogy vásott tudatlan kölyökként a műsorvezető megmagyaráztatta nekünk az egyes tételek jelentését”. A műsorvezető megjátszotta a tudatlant, és vásott kölyökre jellemző módon folyton félbeszakította a 12 pont felolvasását, magyarázatot kérve – jól tette, érdekes ismereteket nyújtott a nézőnek. Nem írok a cikkemben a „korabeli divat” „kokárdás” megjelenítéséről. Ezt írtam: „fény derült a kokárdás színek megfelelő sorrendjére, bemutatták a korabeli divatot”. Ha Önt mindezek sértik, akkor esetleg a tévéműsort kellene kifogásolni, bár pontosan azt az ügyet szolgálták e műsorral, amelyet Ön is nagyra értékel.
„Hétágra süt a nap a fővárosban, az államfő csak úgy kiskabátban vonul fel. Ünnepre kedvező időjárás. Jókora a tömeg.” – írtam a kifogásolt cikkben. Hol minősítem itt az államfőt, a tömeget, és hova rejtettem a magyarságsértést?!
Valótlanság azt állítani, hogy unalmasnak neveztem volna a múltat. Írásomban ez szerepel: „S közben többet tudhattunk meg 48-ról, mint sok tucatnyi történelemórán. Hát így is lehet az „unalmas” múltról műsort készíteni.”. Az unalmas szó idézőjelben szerepel, nem hinném, hogy meg kell magyaráznom az idézőjel jelentőségét.
Az alkotmányt nem „agyoncsépeltnek” neveztem, azt írtam róla, hogy „agyonbírált” (ez is tény), „amely húsz évvel a rendszerváltás után a kommunista régit hivatott végre felváltani”. Végre.
Feltételezem, hogy sérelme sokkal összetettebb, semhogy csupán erre a cikkre korlátozódna, hiszen olyan dolgokat is szememre vet, amelyek ebben az írásban nem fordulnak elő: le sem írom, hogy „Új Magyarország építői”, nemhogy rágnám őket. Még akkor sem mondhatná ezt rólam, ha jegyzetemben netán említettem volna a sajtótörvény ellen tüntető ötvenezres civil megmozdulást, ami a budapesti ünnep kétségtelen magasztosságán túl szintén tény. De nem említettem.
Azt írom: „Csodálkozásomra a beszédben nem esett szó a határon túli magyarok honosításáról, bár éppen hétfőn tették le az esküt az első újdonsült állampolgárok.” Ebben semmi rosszallás nincs, egyszerű megállapítás. És most is csodálkozom, hiszen mi mindannyian azért kaphatunk magyar állampolgárságot, mert ezt Orbán Viktor és a Fidesz lehetővé tette (ami azért a szomorú emlékű népszavazást tekintve nem kis politikai merészség és kockázat volt a részükről). Ez is van olyan megvalósítás, mint az alkotmánytervezet, amelyről viszont szólt a kormányfő. Ugyanakkor szép lett volna és találó, ha ünnepi beszédében köszönti az új magyar állampolgárokat. Megjegyzésem már csak azért sem lehet ironikus, sem cinikus, mint Ön állítja, hiszen február elején én magam is igényeltem már a magyar állampolgárságot.
Úgy vélem, a 2010-es választási győzelmet túlzás 1956-hoz hasonlítani, akkor emberek haltak meg, sok évre kerültek börtönbe, családok semmisültek meg, életek törtek derékba – ezt a párhuzamot amolyan „szentségtörésnek” érzem. Orbán Viktor Brüsszellel kapcsolatos megjegyzését továbbra is legalább ellentmondásosnak tartom: jelenleg ugyanis éppen Magyarország és Orbán Viktor irányítja az Európai Uniót Brüsszelből, tehát legalábbis júliusig önmagával ellenkezik, ha nem fogadja el, amit Brüsszel diktál.
*
Tisztelt uram, ebben az esetben egy irányba húzzuk a szekeret mindketten, bár bizonyára sértem azzal, hogy Ön által ennyire méltatlannak minősítettként majdhogynem „bajtársa” vagyok, hiszen szintén azok között állok, akiknek fontos a magyarság múltja, jelene, jövője és kultúrája, fontos az anyaország és annak viszonyulása a határokon túli magyarokkal szemben. Ezért drukkolok Orbán Viktornak és a Fidesznek, hogy jól cselekedjen, ne legyen olyan, mint a tipikus kormánypárt, ne mutogasson túl sokáig ujjal az előző kormányra, hanem inkább tegye a dolgát – és őszintén örültem, hogy a kormányfő beszédében ez a mutogatás nem is kapott túlzott hangsúlyt. Drukkolok, hogy Orbánék bizonyítsák: jobbak és hatékonyabbak tudnak lenni mindenkori elődeiknél. Amikor nyolc éve Orbán Viktor elvesztette a választásokat, éppen Budapesten tartózkodtam hosszabb ideig, így nemcsak a hírekből ismertem az eseményt és az aktuális közhangulatot. Erdélyi magyarként keserű szívvel tértem haza, de végül megértettem: az anyaországiak szavazása nem a határon túli magyarok ellen irányult, a választópolgárok nem kizárólag a pártok nemzetpolitikája alapján szavaznak. A kétharmados többség valóban páratlan, ennek természetesen lehet és kell is örülni. Egy ideig. Ebből a dicsőségből megélni nem lehet, még kétharmados kormánypártként sem, tenni kell, és a frusztrált ellenzék meg nem bocsátó figyelme mellett sokat kell tenni. Ebben a gazdaságilag is rendkívül nehéz időszakban különösen jól kell dolgoznia bármely kormánynak, ha nem akarja ismét elveszíteni a hatalmat. Drukkolok tehát a budapesti vezetésnek, és pontosan ezért nem vagyok hajlandó elvakultan szemlélni.
Persze, őszinteségemet megkérdőjelezhetik, és akkor felesleges minden szó.
Kerekes Edit. Szabadság (Kolozsvár)

Hadjárat a Szent Kamill Szociális Otthon ellen?
Egy évtizede végzi feladatát az intézmény, az őt ért vádak ellenére
Botrányt keltő cikket közölt a Szent Kamill Szociális Otthonról május 29-én a Gazeta de Cluj hetilap, amelyben egy korábbi alkalmazott, Varga Ernő embertelen tettekről számol be: az intézet vezetője, vitéz Tokay Rozália Anna kisemmizi a beutaltakat, és „aki oda bekerül, élve nehezen jut ki” – állítja. Megkerestük az otthon igazgatóját – aki alapítója és elnöke a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulatának –, ugyanakkor megszólaltattuk Varga Ernőt is, és sikerült korábbi alkalmazottakkal, beutaltakkal is felvennünk a kapcsolatot. A vélemények eltérőek: akik hosszú időt töltöttek el a Szent Kamillban, vagy jelenleg is az otthonban élnek/dolgoznak, azok általában jó véleménnyel szolgáltak, de akik rövid ideig tartózkodtak az intézetben, azok keserű emlékeket őrizgetnek. Sokan inkább nem nyilatkoznak, mások úgy érzik, túljártak az eszükön. Sokan tisztelik az intézményvezetőt, mások fondorlatossággal vádolják.
Vitéz Tokay Rozália Anna teljes mértékben cáfolja a hetilapban közölteket, és felháborítónak tartja a román kiadvány hozzáállását: „Határozottan kijelenthetem, hogy egy betű sem igaz, a teljes cikk hazugságon alapul. Azt hittem – bármilyen rosszindulatú lapról is legyen szó – lehetetlen ilyen hangvételű cikk közlése az intézmény felkeresése vagy az én megkérdezésem nélkül.”
A hetilap újságírója, Sabin Ripan – aki a sajtókiadvány honlapja szerint elsősorban bírósági ügyekkel foglalkozik – kizárólag Varga Ernő terapeuta szavaira hivatkozik, aki annak idején a mobilizálás (tolószékek tologatása, betegek és terhek emelése), esetenként etetés feladatkörét látta el. Öt évvel ezelőtt, 2006-ban mindössze néhány hónapig dolgozott az intézetben, és mindamellett, hogy – Tokay Rozália szerint – nem szakember (és így nem juthatott a közölt információk birtokába), az igazgató véleménye alapján nem is beszámítható: „Úgy tűnt, hogy értelmileg zavaros, sérült ember, akit anyagi javakért könnyedén felhasználhattak arra, hogy valótlan információkat szerezzenek tőle. Neki fogalma sem lehetett arról, hogy az anyagiak hogyan gyűlnek össze.”
Sajtótájékoztató süket fülekkel, egészségügyi ellenőrzéssel
Tokay Rozália elmondta, hogy ezen az eseten nem lehetett átlépni, mert nemcsak őt rágalmazták, hanem az ott dolgozókat, sőt az egyházat is. Saját és az általa vezetett intézmény nevében ezért bírósági pert készít elő, és a vádakat a tervek szerint ezen a héten be is nyújtja.
A jogi útra terelés előtt azonban sajtótájékoztatót tartott, amelyet az elmúlt péntekre hirdetett meg. Az eseményen a román sajtó egyáltalán nem képviseltette magát, a román újságírókkal ellentétben azonban egészségügyi ellenőrök „tisztelték meg” látogatásukkal az intézményt: „Reggel 9 óra után néhány perccel ellenőrök jelentek meg, akik ellenünk benyújtott súlyos panaszok miatt jöttek. Nem árulták el, ki vagy kik nyújtották be a panaszt” – nyilatkozta lapunknak Tokayné. „Működésünk tíz éve alatt sosem adtunk pénzbírságolásra való okot. Minden, az újságban megjelent problémát kivizsgáltak, és azonnal nagy baj lett volna, ha az újságcikkben megfogalmazottakkal találkoznak.”
Csupán apróságokba kötöttek bele a létesítmény irányítója szerint, mint például a román nyelvű kiírások hiányára. Ez azonban magyar intézmény – hangsúlyozta Tokayné –, amely a beutaltakat és az alkalmazottakat segíti. „Ha diszkriminálnánk a román időseket, akkor már régen kiabált volna a világ! De ez nem így van! Legelsősorban keresztényi emberként viszonyulunk egymáshoz.” A Szent Kamill-otthon azért jött létre, hogy a környékbeli idős emberek életét könnyítse, méltó körülményeket biztosítson életük alkonyára, ahol azt a nyelvet és azt a vallást gyakorolhatja mindenki, amelyet az Úr elrendelt számára. Kevés a román beutalt, de hozzá is felmehet a görög katolikus vagy az ortodox pap, és végtisztességet vehet tőle – részletezte Tokayné.
Az öregotthonban nagy hangsúlyt fektetnek a vallásosságra. Katolikus tanokat hirdetnek, de – mint már említettük – nem zárnak ki más felekezetűeket. „Az emberek az otthoni lakásukban nem akarnak kibékülni azzal a gondolattal, hogy most már lassan-lassan készülni kell az örök hazába. Mi – erőszak nélkül – próbáljuk tudtukra adni, hogy nem kell félniük a haláltól. Felkészítjük őket.”
Az iratcsomó összeállítása folyamatban van, hamarosan benyújtják, és elindítják a rágalmazási pert a Gazeta de Cluj, Sabin Ripan újságíró, illetve a forrás, Varga Ernő ellen.
Tokay Rozália a reformátusok pártfogására is számít: „Elvárnám, hogy a reformátusok is – akik vasárnaponként istentiszteletet tartanak a bentlakók és a környékbeliek számára – tiltakozzanak két szóban, mert ennyit megérdemelnénk. Sok protestáns él az intézetben.”
„Isten nem az erszények után szeret”
A Szent Kamill Szociális Otthon több mint 30 dolgozót foglalkoztat. Köztük találunk portást, konyhai és mosodai személyzetet, karbantartót, takarítót, ápolót, egészségügyi asszisztenst, orvost, szociális munkást, gyógytornászt, irodást. Szociális otthonként és panzióként egyaránt szolgál: 50 beteg és ugyanennyi vendég befogadására alkalmas az intézet.
Pillanatnyilag 46 beteget szolgálnak ki, de további négyet hamarosan átszállítanak a kórházból, így mondhatni „teltház” van. „Idén alacsonyabb volt a vendégek szállásigénylésének aránya, ez pedig csökkentette az anyagi bevételeinket” – jelezte az elnök.
Az intézmény kevés támogatást kap: többnyire a beutaltak és a vendégek hozzájárulásaiból, illetve adományokból tartja el magát. A városi tanács támogatása hasznos, de háromhavi gázszámlára sem elegendő. Amit lehet, értékesítenek: így például az adományokból származó ruházati cikkeket monostori használtruha-boltban árusítják.
Tokay Rozália elmondja, hogy az intézmény vezetése mellett fafaragó művész. Az alkotásai értékesítéséből származó bevételből indította el a mozgássérültek szervezetét, majd ugyanebből a forrásból létesítette a Szent Kamill-otthont. A Szent Kamill felépítésébe nem kevés pénzt fektetett – mondja –, mert a külföldi segítség többsége természetben jött: elsősorban ágyneműk, edények, bútorok, nem pedig anyagiak képezték az osztrákok támogatását.
„Mindenki kap egy blúzt, ad egy lejt érte. Sok egy lejből lesz valami. A tenger sem lenne, ha nem lenne a sok vízcsepp” – vallja az intézmény vezetője, aki a betegek hozzájárulását az esetekhez mérten számítja. Megkérdeztük, mennyit kell fizetnie egy ápoltnak az ellátásért havonta. „Isten nem az erszények után szeret! Senki sem tudhatja, hogy ki mennyivel jött be, és ment el” – nyilatkozta Tokayné. „Ebből a gondolatból kiindulva a csúszópénz alkalmazása szigorúan tilos: aki ezt megszegi, annak távoznia kell – mind a beutaltnak, mind az ápolónak.”
Magas ugyanakkor a kiadások aránya – mutatott rá Tokayné: a beutaltak minőségi ellátásban részesülnek, naponta ötször étkeznek, és fokozottan figyelniük kell rájuk. Az alkalmazottak fizetése mellett az intézmény az államnak is mintegy 15 ezer lejt adózik havonta, illetékek és járulékok formájában. „Európa fejlettebb országaiban a szociális otthonok alkalmazottait felvállalja az állam, nem kell százalékot fizetni utánuk” – ecsetelte az alapító.
A vendéglátás sem jelent állandó bevételt, mert a vendégek adakozó szándékától függ, hogy mennyit hagynak ott: „Ha valakinek nincs pénze, előfordul, hogy nem ad semmit, ha 10 lejt ad, akkor annyinak is örvendek” – mondta Tokayné. Ugyanakkor a vendégfogadás ösztönzi, mi több, kötelezi az intézményt arra, hogy tisztaságot, rendet tartson. Tokay Rozália szánalmasnak tartja ilyen tekintetben, hogy bárki is Auschwitz-nak nevezi a Szent Kamillt.
Tokay Rozália úgy véli, a rágalmazás ellen vall az is, hogy olyan közismert személyek szavaztak bizalmat az intézménynek, mint az RMDSZ korábbi elnöke, Markó Béla – akinek az anyósa mintegy három évet töltött az otthonban –, vagy a neves operaénekes, Lya Hubic. Mindketten 2006-ban hunytak el, vagyis abban az évben, amikor Varga Ernő ott dolgozott.
Az „Auschwitz-ügy” nem az első hadjárat
A Szent Kamill szociális otthont már annak építése óta támadások érik – közölte Tokayné. „Próbálkoztak a személyzet bántalmazásával is: az alkalmazottak csak kísérőkkel jöttek dolgozni. Akkor az volt a »kampány, hogy megverik őket, ha itt dolgoznak. Ez a fenyegetés egy idő után nem működött, most jött az Auschwitz-módszer.”
Az egy évtizede tartó vádak ellenére Tokayné folytatta a munkáját, túllépett a rágalmazásokon, a legutóbbi azonban példátlan cselekedet. Érthetetlennek tartja, hogy Varga Ernő miért várt öt évet a kitálalással, mindamellett nyilvánvalónak tartja, hogy az újság évek óta készül a „merényletre”.
A Gazeta de Clujhonlapján (www.gazetadecluj.ro) közzétettek egy videófelvételt, amely ágyba rácsozott idős hölgyet ábrázol, amint görcsösen, magatehetetlenül vergődik. Ezt a felvételt körülbelül 2009-ben készítette az egyik akkori önkéntes, akit a hangjáról ismert fel Tokay Rozália. „Megdöbbentem, mert hihetetlennek tűnt, hogy visszaélt valaki egy beutalt beteg nyomorúságával. Sürgősen magamhoz hívtam a tettest, hogy írásban nyilatkozzon. Minden szó nélkül azonnal meg is tette, de ezt a nyilatkozatot még nem hozhatjuk nyilvánosságra” – válaszolta kérdésünkre az intézmény vezetője, jelezve, hogy az illető viccnek szánta a felvételt, azóta pedig bánja a tettét. „Lehetséges, hogy annak az önkéntesnek kellett egy lej, az újságíró pedig adhatott neki” – nyilatkozta Tokayné. A felvételen szereplő, 2002-ben beutalt hölgy pszichikailag teljesen leépült. Súlyos pszichikai betegségben szenvedett, agresszíven viselkedett, ezért óvintézkedések alkalmazására volt szükség, amelyek nem nevezhetők kínzásnak. A hölgyet azóta lábra állították, ma már lábán jár és él. A múlt pénteki sajtóértekezlet alkalmával kollégánknak be is mutatták az ápoltat.
Tokay Rozália úgy véli, nem Varga Ernő személyes bosszúja áll az eset hátterében. „Ha haraggal megy el egy alkalmazottunk, azt nem felejtjük el, mert bizonyára nyomós oka van. De én nem emlékszem, hogy fennállt volna ez a probléma” – világított rá a vezető. „Akik ilyen rövid ideig tevékenykednek nálunk, általában alkalmatlanok a munka elvégzésére. Ilyenkor megkérem az illetőt, hogy adja be a felmondási kérvényét, és én aláírom, minthogy büntetettként távozzon. Mindenki állást keres, megígérnek akármit, fogadkoznak, de lehetséges, hogy nem tudnak elvégezni egyes feladatokat, teszem azt, megmosni egy feneket, satöbbi” – tette hozzá.
Ugyanakkor Tokayné szerint az újság célja a Szent Erzsébet leányanyaotthon építkezési munkálatainak szabotálása.
A Szent Erzsébet a célpont
A Szent Erzsébet leányanyaotthon ötlete már régen megfogant, az alapkövét 2007 novemberében tették le a Szent Kamill szomszédságában. Több szervezet támogatása mellett a kivitelezés Fejérdi (született Marcián) Rozália jóvoltából történhetett, az idős hölgy ugyanis az intézetre hagyta a Trefort utcai családi házát, és úgy rendelkezett, hogy a nemzet épülésére és a gyermeknevelés javítására használják fel azt.
A leányanyaotthon megvalósíthatóságát segítette elő a szóban forgó ingatlan, de nem felelt meg a létesítmény kialakításához. Ezért Tokay Rozália értékesítette, és az árából létesítheti a Szent Erzsébetet, amely emléktáblán hirdeti majd a jótevő, Fejérdi Rozália nevét.
Az intézet egyik szárnyában idősek kapnak helyet, a másik szárnyában pedig gyermekek, akiket az abortusz elől mentenek meg, és emberséges gyermekkort biztosítanak számukra. „Felneveljük 6–7 éves korig, majd az egyház bentlakásai továbbnevelik a gyermekeket. Lehet, hogy időközben a lányanya meggondolja magát, és visszajön, felneveli majd ő a gyerekét” – nyilatkozta Tokayné, hozzátéve, hogy a fő cél a két korosztály összehangolása. A városrendészeti bizottság azzal a feltétellel hagyta jóvá a városrendészeti tervet, hogy a gyermekek játszótere az idősek sétálójától megfelelő távolságra legyen.
A Szent Erzsébet leányanyaotthon összköltségvetését 800–900 ezer euróra becsüli az igazgató, de nem kerül ennyibe, mert több jótékonysági szervezet segítségében bízik, amelyek hozzájárulásával csökkennek a költségek. Az alagsor már elkészült, a tervek szerint őszre pirosban áll majd az ingatlan.
Életek és távozások
A Szent Kamill 2001 októberében nyitotta meg kapuit. Mindmáig 364 beutaltat tartanak számon. Köztük vannak olyanok, akik csupán nappali gondozásra szorulnak (és a hozzátartozók éjszakára hazaszállítják), szép számban vannak, akik rehabilitációs kezelésre jelentkeztek, ugyanakkor nem kevés azok száma sem, akik végső stádiumban kerültek be, és csupán emberséges távozásra vágytak, amelyet esetenként nem kaphattak volna meg magányosan, négy fal között.
A szűk tíz év alatt emberi körülmények között 170 személy hunyt el az intézetben – közölte az igazgató. Emellett 105 személyt rehabilitáltak, állítottak talpra. „Volt, akinek 2 hónapot jósolt az egészségügy, itt pedig 5 évet élt. És nem egy eset volt, hogy rehabilitáció után az illető élt otthon 3–4 évet, majd visszajött, mert innen akart eltávozni” – mutatott rá Tokayné.
Ingat(hatat)lan-kérdés
A vádak alapján Tokay Rozália hasznot húzott a betegek kiszolgáltatottságából, ezeket a vádakat azonban határozottan visszautasítja az intézmény vezetője. „Ha valaki ezt állítja, akkor azt be kell bizonyítania, és nem tudom, hogyan fogja megtenni” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulatára íratott ingatlanok csakis adományokból származnak.
Egyes beutaltak – akiknek nincs hozzátartozójuk, örökösük – a gondozás, ápolás fejében felajánlják a házukat az intézetnek. „Ezeket az ajánlatokat csakis akkor fogadom el, ha az ember jó szívvel adja” – mondta Tokayné. Ilyen módon jutott hozzá (a már említett Szent Erzsébet leányanyaotthon anyagi fedezetét képező ingatlan mellett) három lakáshoz: egy ma is az otthonban élő néni – aki a fiával együtt költözött az otthonba, de a fia két év után rákbetegségben elhunyt – 30 négyzetméteres lakásáról, és két másik néni 25, illetve 20 négyzetméteres garzonlakásáról van szó. A „három kicsi lyukat” szolgálati lakásként használják a Szent Kamill egyes nehéz anyagi és szociális körülmények között élő alkalmazottai.
A monostori használtruha-boltnak otthont adó lakrészt Tokay Rozália abból a pénzből vásárolta, amelyet nyugat-európai országokban értékesített műalkotásaiból teremtett elő. Az üzlet – bár Tokayné saját pénzéből valósult meg – a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulatának tulajdonát képezi, és nem a testvéréé, amint az a Gazeta de Cluj hasábjain megjelent. „A testvérem mindössze alkalmazott autóvezető, aki kiszállít vagy beszállít” – nyilatkozta az igazgató.
Varga Ernő tarthatatlan állapotokról beszél
Lapunknak sikerült felvennie a kapcsolatot Varga Ernővel, aki „kitálalt” a Gazeta de Clujnak. A „hadjárat” kezdeményezőjét 2006-ban munkaszerződéssel alkalmazta Tokay Rozália, munkakörébe a mobilizálás és betegápolás tartozott, de sok egyéb feladatot is elvégzett. Teljes szívből, önzetlenül végezte a munkáját – vallja. Szándékában állt már korábban is a média tudtára adni, hogy mit tapasztalt a Szent Kamillban, de korábban süket fülekre talált.
Varga jelenleg bioterápiával foglalkozik, és nemsokára befejezi az asszisztensképzőt. A természetgyógyászat Indiában kifejlesztett ágazatában, az ajurvédában mélyült el, és már több bénultat állított lábra – számolt be lapunknak.
A férfi valamennyi vádját fenntartja, amelyeket a Gazeta de Clujban megnevezett, és magabiztosan vállalja a nevét, mert nem függ Tokay Rozáliától, korábbi munkaadója nem árthat neki – mondja.
„Az ott dolgozók egyrésze képzetlen. A betegnek a mozdítását tanulni kell, akárhogyan nem lehet végezni ezt a munkát. 14 fajta pelenka van a világon, ezeknek a használatát is mind ismerni kell. Abban a kivégző táborban ez a szakértelem nem volt meg” – közölte Varga, hozzátéve, hogy az ellátás is nevetséges. „A vendégek olyan ételt kapnak, amilyent az idősek még fényképen sem láthatnak! Ezzel szemben a bentlakókat két kekszért vagy egy fél Eugeniáért felköltöttük, és azt kapták ebéd és vacsora között. Ennyit.”
A betegek kezelése csak egy kanál a fekete levesből Varga szerint: zsugorisággal vádolja az intézmény vezetőjét. „Aki oda bekerül, az mindenét otthagyja, legtöbb esetben az életét is” – állítja Varga Ernő. Továbbá azt is megtapasztalta, hogy a hozzátartozók küldeményének csak töredéke jut el a beteghez.
A takarítónőket túlhajszolják – véli a terapeuta –, ennek köszönhető a makulátlan rend. Ezzel együtt a tisztaságért felelős személyzetet alulfizetik, és ő maga is (2006-ban) mindössze négymillió lej körüli fizetést kapott.
Varga Ernő kész nyilatkozni bárkinek, nem titkolt célja Tokay Rozália leállítása. Számos személy igazolhatja a véleményét, és bízik benne, hogy „szimpatizánsai” kitartanak mellette. Ma is napirenden van a Szent Kamillal, mert tartja a kapcsolatot a személyzettel. Öt év után azért „keményített be”, mert úgy értesült, hogy ugyanaz történik az otthon falai között, amit öt évvel ezelőtt megtapasztalt. Varga Ernő szerint azért vált meg tőle Tokay Rozália, mert nem tetszett az igazgatónak, hogy beosztottja sok mindent látott, sok mindenről tudott.
Inkább hallgatnak…
Korábban a Szent Kamillban dolgozók, vagy ott ápoltak közül többről is tudomást szereztünk, az esetek többségében azonban sötétben tapogatóztunk: nem akarnak a Szent Kamill-otthonról nyilatkozni. „Nem szeretnék belekeveredni” – üzente az intézmény egyik korábbi alkalmazottja, aki jelenleg egy másik, hasonló intézetben dolgozik.
Sikerült szóba elegyednünk M. I.-vel, de az idős hölgy is tartózkodni kívánt. „Jó oldalai is vannak a Szent Kamillnak, de én nem tudok jót mondani róla, ezért inkább nem mondok semmit” – közölte lapunkkal.
Pozitívan nyilatkozott ugyanakkor S. E., az intézet egyik legrégebbi beutaltja. E. néni is cáfolja a Gazeta de Cluj-ban írottakat, és szinte szóról szóra elismételte kedden azt, amit a múlt pénteki sajtótájékoztatón kollégánknak már valaki elmesélt: „Az emberek – ápoltak és gondozók – is különbözőek, néha előfordulhat, hogy a kedvességre, szeretetre oly szomjúhozó időst érzékenyen érinti, ha gondozója magánügyeiből kifolyólag rosszabb kedvű, mint jellemzően. De mindez csak az emberi természet és az életkörülmények másságával magyarázható.” E. néni nem tudja, hogy melyik beteg mennyit fizet a gondozásért, és nem is érdekli őt, mert mint mondja, nem tartozik rá. Ugyanakkor helyesli, hogy a hozzátartozók csak indokolt esetben találkozhatnak az ápoltakkal a szobákban: „Jó, hogy nem járogatnak a szobákban. Annyi bacilus van, és öregként hamar elkaphatjuk” – válaszolta kérdésünkre E. néni.
Jó véleménnyel számolt be G. B. is, aki 2004. és 2007. között dolgozott az intézetben, fordítóként. „A külföldi kapcsolattartással foglalkoztam, német fordítóként” – mondta. Külön irodája volt, a betegekkel ritkán találkozott, a személyzetet sem ismerte túlságosan, és Tokay Rozáliával a mai napig jó kapcsolatot ápol. Nem tanúsíthat egyetlen bentlakókkal való visszaélést sem.
A román hetilap honlapján számos hozzászólás érkezett a cikkhez. Vannak kételkedők, szörnyülködők, támogatók és ellenzők egyaránt. Varga Ernőt igazolja egy személy Anna felhasználónév alatt, aki állítja, hogy ugyancsak dolgozott a Szent Kamillban. A terapeuta egyik hozzászólásában sajnálatát fejezi ki, amiért azok, akik ott dolgoztak, nem segítenek nyilvánossá tenni az otthonban uralkodó átveréseket.
Kinek végrendelkezett Marczián Rozália?
A leszármazottakkal nem rendelkező Ibi nénit (Marczián, szül. Fejérdi Rozália) 1996-ban ismerte meg az egyik család, majd 1999-ben O. E. családja, akik akkor irodahelyiséget béreltek tőle. Az érintettek rendszeresen, naponta találkoztak, sokat beszélgettek, megismerték egymás gondolkodásmódját, értékrendjét. O. E. mesélt Ibi néninek a terveiről, miszerint szeretne egy családokat segítő alapítványt létrehozni, kiderült, hogy Ibi néni is hasonló terveket dédelget, ám ennél több akkor nem történt.
– 2003 januárjában Ibi néni elesett, combnyaktöréssel kórházba utalták, ott a két család felváltva látogatta. Rendezni akarta dolgait, közjegyzőt kért a kórházba az alapítvány létrehozásáért, ám mi úgy láttuk jobbnak, hogy előbb felépüljön. Ekkor derült ki, hogy Ibi néni két kolozsvári belvárosi háza közül az egyiket szeretné annak adományozni, aki élete végéig elgondozza, a másikat pedig oly módon kívánná a magyar közösség javára fordítani, hogy szegény sorsú magyar gyermekek oktatását ösztöndíjjal támogassa. Az utóbbi célra szánta Trefort (Victor Babeş) utcai ingatlanát, ahol több üzlethelyiség is üzemelt, az ezekből származó jövedelem biztosíthatta volna a gyermekek ösztöndíját. A kórházból somkeréki rokonok vitték magukhoz, akik tisztában voltak Ibi néni szándékaival. Nagyon ragaszkodott az otthonához, mintegy hat hét után hazakívánkozott, márciusban hazajött, akkor felváltva aludtunk nála. Közben februárban kérvényeztük az alapítvány nevét (Napos oldal), március 17-én meg is kaptuk. Március 18-án közjegyző előtt megszületett a végrendelet, amelyben Ibi néni az alapítvány céljaira rendeli Trefort utcai házát, ugyanakkor felhatalmazást is adott az alapítvány létrehozására. Közben a nénivel folyamatosan egyeztetve szövegeztük az alapszabályzatot, amelynek bejegyzése érdekében ügyvédi szerződéskötésre került sor március 25-én. Ibi néninek ekkor ajánlották a Szent Kamill otthont. Beköltözése után két héttel az egyik házát adásvételi szerződéssel átírják, majd további két hét után adományozási okirat születik a másik házról, mindkettő a Tokay Rozália által képviselt Magyar Mozgássérültek Társulatának javára – mondta el O. E., akit rövidesen eltiltanak a további látogatásoktól azzal az indoklással, hogy nincs jó hatással a nénire, a másik család még látogathatja. Ibi néni úgy tudja, hogy az otthonnal eltartási szerződést kötött, június elején azonban rájön, hogy mindkét házát elveszítette, és ügyvédet kéret. A gyámhatósághoz intézett kérésében Ibi néni gondnokot nevez ki O. E. férjének személyében, az adásvételi szerződés és adománylevél érvénytelenítésére, e kérést június 10-én jóváhagyják, ám nem sikerül a néni kívánságát teljesíteni, ugyanis kiderül, hogy közjegyzői hiba csúszott a végrendeletbe.
– Láttam, hogy jogilag nincs mit tenni, teljesen elzártak Ibi nénitől, legközelebb a temetésére mehettem el. Tokay Rozália ugyan jogilag lehet, hogy támadhatatlanul járt el, ám emberileg és erkölcsileg minősíthetetlenül. Fejérdi-ösztöndíjat szeretett volna Ibi néni, ez volt neki és az Amerikában élő bátyjának a kívánsága. Ez nem valósult meg, ám örömünkre közös tervünkből a családsegítő rész, más módon, igen. A legembertelenebbnek és gyalázatosnak azt tartom, hogy a sírhelyére vonatkozó óhaját sem vették figyelembe: Ibi néni azt szerette volna, hogy a Házsongárdi temetőben található két sírhelye közül a bejárathoz közelebbibe helyezzék, de nem így történt – mondja O. E.
Kerekes Edit, Kovács Hont Imre, Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Vallásosabbak az erdélyi magyarok
Képmutatás vagy etnikai identitástudat miatt?
Bár a leginkább templombajárók, sokan naponta imádkoznak, és életükben a leginkább fontos Isten, az erdélyi magyarok ezzel szemben kevésbé hisznek a halál utáni életben, a pokolban, a bűnben, a reinkarnációban – derült ki tegnap a Románia összlakossága, Magyarország és az erdélyi magyarság vallásosságáról Kiss Dénes tanársegéd (BBTE) által közölt érdekes összehasonlító adatokból. Képmutatás lenne ez, vagy csupán a sajátos nemzeti kisebbségi helyzet velejárója? – többek között ez is foglalkoztatta a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Max Weber Alapítvány és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet szervezte előadássorozat hallgatóságát.
Romániát Európa egyik legvallásosabb országaként tartják számon Írország, Lengyelország és Málta mellett. Ennek magyarázata a vallás és etnikai identitástudat szoros kapcsolata, az egyház viszonylag kismértékű marginalizációja a kommunizmus idején, az 1990 után jelentkező gazdasági válság és az ortodox egyház kvázi monopolhelyzete. A 2008-as Kárpát Panelkutatás és a 2000–2008-as European Values Study Survey adatai alapján kiderült: az erdélyi magyarság vallásossága a románokénál is erősebb.
Kevésbé hiszünk a pokolban
1-től 10-ig terjedő osztályozási skálán a magyarországiak életében a legkevésbé fontos Isten (5,24), ez az adat Romániában 8,6, az erdélyi magyarok esetében 8,7. Az arányok hasonlóak, esetenként még hangsúlyosabbak a napi imát, illetve a templomba járást illetően. A helyzet általában azonos a más országokban kisebbségben élő magyarok esetében, ott, ahol ezek vallása eltérő a többségi nemzet vallásától. Az erdélyi magyarság több mint 80 százalékban egyszemélyes istenben hisz, míg Románia lakosságát tekintve ez az arány nem éri el a 40 százalékot, többen egyfajta szellemként, életerőként érzékelik az istenséget. Mindezekkel szemben érdekes adatot tár fel a kutatás: Románia összlakosságánál sokkal kisebb arányban hisznek az erdélyi magyarok a halál utáni életben, a pokolban, bűnben, reinkarnációban. Az összehasonlítás egyik következtetése tehát: az erdélyi magyarok vallásosságának a nyilvános és közösségi vetülete (pl. templomba járás) erősebb, az egyes egyházi tanításokba vetett hit dimenziójában gyengébb. Az igen visszafogottan nyilatkozó előadó szerint ez keményebb szóval akár képmutatásként is értelmezhető lenne, ám ezzel szemben ellenvetésként felmerült egy másik magyarázat: az erdélyi magyarság vallásossága nem egységes, így a különféle magyar egyházak tanításai is eltérőek, másként értelmezik a bűn, pokol, halál utáni élet kérdését, nem lehet tehát általános következtetéseket levonni.
Konkurencia az „egyházpiacon”
A tanulmány megállapította, hogy a vallásosság az iskolai végzettséggel fordított arányban alakul, vagyis minél iskolázottabb valaki, annál kevésbé vallásos. Mégis, az egyházi szertartások (keresztelő, házasságkötés, temetés) az iskolázottsági szinttől függetlenül egyformán fontosak az erdélyi magyarok számára.
Világviszonylatban napjaink vallásosságának egyik fontos jellemzőjeként az előadó az egységesség csökkenését, az egyre több hivatalos vallás megjelenését említette, továbbá a keleti hitszemléletek növekvő nyugati elfogadottságát – a nyugati ember különböző vallásokból csipegetve alakítja ki saját hitfelfogását. Elhangzott, hogy a gazdasági fejlettség növekedésével csökken a vallásosság társadalmi jelentősége, Nyugaton egyre kevésbé járnak templomba az emberek, bár kivételként az előadó Amerikát említette, ahol a fokozott szabadság lehetővé teszi a legkülönfélébb hitfelfogást vallók vallásosságának hivatalos formában való megélését. A vallás piaci jelenséggé vált, mint elhangzott: konkurencia van, nem lustálkodhatnak az egyházak
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)

A románok rövid története – másképpen?
Neagu Djuvara történelemkönyvéről beszélgetnek szombaton
Lényeges előszó, a szerző tollából mindjárt kettő is fogadja az olvasót a könyv első lapjain: az egyik – enyhe mentegetőzés íze dacára mégis eléggé nem helyeselhetően – a magyar kiadás számára készült. Sajnálatos, hogy a román nyelvű kiadásból kimarad, hiszen egyébként lényeges nézőpontokat tisztáz. Biztató bevezetők, amelyek világosan leszögezik, hogy a történelem nem egzakt tudomány, hanem túlnyomó részében bizonyos tárgyi emlékeknek emberi szubjektivitástól nem mentesíthető geológiai, antropológiai, művelődéstörténeti, nyelvészeti stb. vizsgálata alapján született, valószínűsíthető feltételezések láncolatából áll össze.
Diákoknak, elsősorban román anyanyelvű diákoknak íródott, célja az 1989 előtti időszakban szándékosan elferdített történelmet – sikerrel – terjesztő tankönyvek téziseinek helyesbítése. Nyelvezete, megfogalmazása mentes a szigorúan akadémiai jellegű szakmaiságtól, ebben a könyvben nem találunk – a tudományos kiadványokra egyébként jellemző – lábjegyzeteket, szövege olvasmányos, gördülékeny, hat fejezete világos szerkezeti felosztásban biztosít áttekinthetőséget, követhetőséget a fiatal olvasók számára is. A románok történelmét tárja elénk Neagu Djuvara saját állítása szerint úgy, ahogyan ő látja, úgy, ahogyan azt ő megfejtette.
A többség által vallott, a XX. században általánosan elterjedt értelmezésekkel ellenkező elméletei miatt e könyv szerzője igencsak vitatott alakja a román történésztársadalomnak, sok bírálatot szerzett magának kollégái körében, akik még amatőrséggel is megvádolták, bár Franciaországban tanult történelmet és jogot. Ki kell ábrándítanom viszont azokat, akik netán olyan elvárásokkal veszik kézbe ezt a kétségtelenül érdekes könyvet, hogy benne az általános román történelemértelmezés legtöbb tézisét „leszerelő”, friss és újszerű elméleteket találnak. Neagu Djuvara a kontinuitás híve, bár kollégáival ellentétben hangsúlyozza például a román nép kialakulásában jelentős szláv hatást, esetenként elmarasztalja a hazai történelmi döntéseket, ugyanakkor a magyar–román közös történelem konfliktusos-kényes eseményeit is, bár túlfűtött nacionalizmustól mentesen, de természetesen románként értékeli, nem is teheti másként.
A román nép eredetét részletező fejezet egyik alcíme „Tíz igaz állítás a kontinuitásról”, s e kijelentés tényszerűségként való olvasói percepciójának valószínűségét aligha csökkenti az idézőjel, ami talán azt kívánhatta jelezni, amit a szerző az előszóban hangsúlyoz: ez az alcím (és fejezet) is a saját véleménye. Meggyőződése, hogy a középkor folyamán „megszakítás nélkül latin nyelvet beszélő számos közösség élt a Duna és a Kárpátok medencéjében”. Nem kapunk magyarázatot arra, hogy a kiemelten fejlettebb civilizációjú rómaiak hatására alig 160 év alatt teljesen romanizált dákok helyén, az aurelianusi kivonulás után feltehetően, tehát nagy számban itt maradt, latin nyelvet beszélő lakosság a rómaiak példájára miért nem indult önálló fejlődésnek – legalább a területet birtokló és belakó kisközösségek szintjén. Másokkal ellentétben Djuvara elismeri ugyanakkor az egymást követő különböző vándornépek (avarok, bolgárok), de főleg a szlávok és kunok jelentős hatását és szerepét a román nép kialakulásában, de szól a kétszáz évig Erdélyben letelepedő besenyőkről is. Román történészkollégái bírálatát váltja ki azzal is, hogy a román nagybojárok eredetét szlávként, turániként értékeli.
Elméletei helyenként ellentmondásosak, másutt ingatagok, vitathatóak. Például, bár hangsúlyozza, hogy a Dunától északra mindig sok román élt, Havasalföld megszületését mégis honfoglalásként magyarázza. Továbbá úgy véli, a havasalföldi román államot alapító Basarab nem román, hanem kun, ám Hunyadi Jánost és Mátyás királyt románoknak tekinti – miközben tudnia kell, hogy a Hunyadiak románságát bizonyítani próbáló elméletek fontos érve éppen az, hogy a „román” Basarab leszármazottai lennének (e vajda képe is felbukkan a hunyadi vár Szilágyi Erzsébet rendeletére készült falfestményein, a család ősei között).
A négy keresztény vallásra (katolikus, református, evangélikus, unitárius) kiterjedő erdélyi vallási türelemmel kapcsolatosan a szerző úgy véli: „érdekes helyzet, hogy egy külföldi megfigyelő szemében Erdély a vallási türelem valóságos oázisának tetszhet” – nem tesz említést a szabad vallásgyakorlást Európában először kimondó 1568-as tordai országgyűlésről.
Elítéli Ion Antonescut amiatt, hogy elrendelte mintegy 150 ezer besszarábiai és észak-bukovinai zsidó deportálását, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ez a „kemény, elszánt, becsületes férfiú” később nem engedett a nácik követelésének az észak-erdélyi zsidók deportálását illetően, bár olvasatában Antonescu ez utóbbi tette nem változtat korábbi rendelkezéseinek súlyosságán. Klisékkel is találkozunk: a második világháborús magyar kormányt ugyanúgy nácibarátként határozza meg, óvakodik e jelző használatától az 1944 augusztusáig szintén a németek oldalán harcoló Románia esetében, amely bár később fél évig a szövetségesekkel vonult, mindamellett nem kapta meg a későbbi béketárgyalásokon előnyös helyzetet jelentő közös hadviselő státust – itt érezni lehet, hogy a szerző ezt igazságtalannak tartja. Fontos ugyanakkor a románok magyarellenességét tápláló, ma is létező Erdély-féltés indokolatlanságát hangsúlyozó megállapítása: „Ha a magyar történészek (…) be is tudnák bizonyítani, hogy a magyarok foglalták el elsőként Erdélyt, a történelmi elsőbbség semminemű jogi vagy politikai következménnyel nem járna, miután a magyar nyelvet beszélők számaránya a teljes lakosságnak mindössze hét százalékát teszi ki. A nemzetközi jog nem veszi figyelembe az állítólagos történelmi jogcímet, csak azt, (…) mit mutat a jelenlegi demográfiai helyzet (…). Ismétlem: a „kontinuitás” kérdésének nincs többé gyakorlati jelentősége, ezt meg kell érteni.”
A románok történetének Neagu Djuvara-féle, jelentősen nyitottabb értelmezése is megerősíthet abban, hogy többféle igazság van: ugyanaz a tárgy/történés különböző szemszögekből nézve másképpen látszik, és így van ez azzal a tudománnyal is, amit történelemnek hívunk. Az olvasmány további kutakodás, olvasás és elmélkedés kitűnő kiindulópontja lehet (nemcsak) az iskolai tankönyvet éppen letevők kezében, amennyiben nem tényeknek tekintik a kötetben leírtakat, komolyan véve a szerző ajánlását, miszerint ez az elmélet a saját interpretációját, véleményét tükrözi.
O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri – megjelent a Humanitas kiadónál 1999-ben, majd magyar nyelven a Koinónia kiadónál 2010-ben /Neagu Djuvara: A románok rövid története/. A fordítást Horváth Andor végezte, a kötetben szereplő információk szerint történész nem lektorálta a magyar változatot. A kötet kapcsán kerekasztal-beszélgetést szervez nyílt napján a Koinónia kiadó október 15-én, szombaton 12 órától Horváth Andor fordító, Hunyadi Attila történész, Lupescu Radu történész, Rostás-Péter István újságíró és Salat Levente politológus részvételével.
KEREKES EDIT 
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Virtuális templomok – a gyülekezetről, a közösségért
Megszületett a Kalotaszegi Református Egyházmegye honlapja
Húsz évvel ezelőtt még nem is hallottunk róla, ám két évtized alatt a világháló elképesztő gyorsasággal a mindennapi életünk szerves részévé vált. Olyannyira, hogy mára a társadalom konzervatívabbként – tehát az újra kevésbé fogékonyként – észlelt-érzékelt intézményei, jelenségei is megteremtették a maguk virtuális világszeletét. Az egyházak sem maradtak távol a világhálótól: egyházi portálok tömkelege született, vallásos rádiók működnek szerte a világon, apácák blogot vezetnek. Erdélyben sincs ez másképp. Most a Kalotaszegi Református Egyházmegye honlapját üdvözölhetjük Virtuáliában.
Ma már az intézmények hasznos információkkal, tartalmakkal állnak az érdeklődők rendelkezésére a világhálón is, így például a Királyhágómelléki és az Erdélyi Református Egyházkerületnek (ERE) is külön honlapja van. Most az ERE részét képező Kalotaszegi Református Egyházmegye önálló honlapja is elkészült, legjobb tudásunk szerint az ERE 17 egyházmegyéje közül elsőként. A nyitólapon a kalotaszegi református templomok építészeti és művészettörténeti kincseit-érdekességeit ábrázoló mozgóképek sora üdvözli a látogatót.
– 2008-ban készült el az egyházmegye első honlapja, még régi technológiával, az döcögősen kb. egy évig működött, majd az ingyenes tárhely fizetőssé válásakor végleg megszűnt – beszélt a kezdetekről a honlap készítője, Hover Zsolt, Magyargyerőmonostor lelkipásztora, a kalotaszegi egyházmegye sajtószóvivője. – Egyházmegyénk vezetője, Vincze Minya István esperes a nyáron kezdeményezte egy új honlap elkészítését, így láttunk hát hozzá a megvalósításhoz. A kalotaszegieme.ro a kapcsolattartás kiváló eszköze, közli az egyházmegyét alkotó többtucatnyi egyházközség lelkipásztorainak elérhetőségét, ugyanakkor közéleti is szeretne lenni. Átfogóbban tükrözné a kalotaszegi kálvinisták világát, ám kitekintene a többi vallásra is – mondta az első honlap óta újságírói tanulmányait is elvégző Hover Zsolt.
A kalotaszegi egyházmegye honlapján színes híreket is találunk, itt például olvashatjuk Böjte atya gondolatait, de vallási hírt Kínából is. Az egyházmegye 32 temploma szerepel a lajstromban, egyelőre néhány fényképpel és a lelkipásztorok nevével, elérhetőségével, de a tervek szerint az adott gyülekezet aktuális helyzetét ismertető leírást is közölnének majd, néhány történelmi adattal együtt. A napi áhítat egy-egy igét kínál, a tervek szerint idővel ezt is az egyházmegye lelkészei szolgáltatnák.
Római katolikus, evangélikus, unitárius, református internetes felületek, ifjúsági egyházi szervezetek honlapjai mellett külön kategóriát képeznek a világhálón az egyházközségek – egy-egy település egy templomának, gyülekezetének – virtuális oldalai. Egy falu esetében ez többnyire a gyülekezet lelkipásztorának kezdeményezésére történik. Az ilyen honlapok száma, bár egyre nő, még nem számottevő. A kalotaszegi egyházmegyében is akad néhány, ezeknek a címét is megtaláljuk a honlapon. Az egyik legújabb a bánffyhunyadi református gyülekezet honlapja, amelyet az idén nyáron beiktatott Kiss-Cserey Tibor helybeli lelkipásztor hozott létre.
Az áttekinthető honlap igényes tálalásban gazdag és naprakész tartalommal készteti visszatérésre az olvasókat, akik közül sokan aligha gondolták volna, hogy ilyen pezsgő és szerteágazó egyházi élet zajlik Kalotaszeg egyetlen városában. Hasznos hírek a gyülekezeti-közösségi életről, beszámolók és fényképek az eseményekről, emellett a templomot is bemutatja a banffyparokia.hu címen böngészhető honlap. Magyarbikal, Magyargyerőmonostor, Nádasdaróc mellé így zárkózott fel most a virtuális térben Bánffyhunyad is, de minden bizonnyal korántsem zárja a kalotaszegi sort.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)

Konzulátusi támogatás az Életfának
Példát mutattak segítőkészségből és emberségből a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulátusának munkatársai december 3-án: adventi állófogadást szerveztek az Életfa Családsegítő Egyesület fennállásának 7. évfordulója alkalmából. A rendezvényre civil szervezetek képviselői, üzletemberek, közéleti személyiségek kaptak meghívót, mintegy alkalmat kínálva számukra, hogy megismerjék az évek óta a kolozsvári és környékbeli magyar családokért tevékenykedő egyesület munkáját. A fogadáson felszolgált finomságokat támogatásuk jeléül maguk a konzulátusi alkalmazottak és munkatársak készítették el, akik gondoskodtak a szemet is gyönyörködtető tálalásról is, és nagy-nagy szeretettel és baráti mosollyal kínálták a meghívottakat.
A Báthory István Elméleti Líceum hangulatos könyvtárterme kitűnő helyszínt szolgáltatott a rendezvénynek, amelynek első mozzanataként a házigazda Magdó János főkonzul, az Életfa Családsegítő Egyesület elnöke, Deme Ilona és a fővédnöki tisztséget magára vállaló Lévai Szeréna konzulné fogadta a vendégeket, majd Kerekes Edit, lapunk főszerkesztő-helyettese műsorvezetői minőségében kérte szólásra a házigazdákat. A főkonzul kiemelte: akik eljöttek, azok számára minden bizonnyal fontos, hogy szolidaritást vállaljanak egy jó üggyel. Ugyanerre hívta fel a figyelmet a konzul asszony, aki elmondta: csak rövid ideje került kapcsolatba az egyesülettel, de meggyőződött arról, hogy az állandó programok, tevékenységek, a folyamatos segítség és tanácsadás a magyar családok lelki és anyagi jólétét szolgálják. Deme Ilona elnök összefoglalójában ismertette az elmúlt hét év eredményeit, kiemelve, hogy az egyesület mintegy 6 ezer magyar család életében van jelen. – A következő hét évben olyan problémákra szeretnénk megoldást találni, amelyek túlnőnek az egyes családok problémáin, és az egész erdélyi magyar társadalmat érintik. Ilyen például a gyes-törvény, a nem létező magyar bölcsődék problémája, a tanügyi törvény, és egy ilyen méretű problémát kíván orvosolni az alakulóban lévő nevelési tanácsadóközpontunk is – foglalta össze az egyesület terveit az elnök.
Magdó János főkonzul és Lévai Szeréna konzulné mindenkit arra buzdított: vegyenek példát a konzulátus önzetlen munkatársairól, és ki-ki lehetőségeihez mérten támogassa céljai – a magyarság fennmaradása – elérésében az Életfa Családsegítő Egyesületet. Az elhangzottakat egy kis művészi műsor is elmélyítette: Müller Márta Haydn F-dúr szonátájának első tételét adta elő zongorán, a Koros Fekete Fanni, Bardocz Boglár, Bardocz Botond és Pattantyús Ábrahám Balázs alkotta vonósnégyes pedig Purcell g-moll Chaconne-jával örvendeztette meg a vendégeket.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Verespatakon bezárták, Szászfenesen építik a református templomot
Az egyház lesz a kapocs az „új” településre költözők között
Szászfenes 2013. IV. 7. – ez a felirat áll a református templom alapkövén, amit tegnap szenteltek meg a Leányvárban. A faragott terméskő időkapszulát rejt, fényképpel, tervrajzzal, alapító okirattal. Az Erdélyi Református Egyházkerület legfiatalabb egyházközsége a szászfenesi: tavaly nyáron jött létre, ma már 700 tagot számlál. Ágoston Attila megválasztott lelkész itt nemcsak templomot épít, hanem közösséget egy olyan minitársadalomban, amelynek tagjai is itt, most kezdik megismerni egymást. Szászfenes az utóbbi néhány évben fejlődött rendkívüli iramban, lakossága megháromszorozódott. Ma több mint ezer református él az ország legnagyobb községében, amelynek magyarjai túlnyomórészt római katolikusok voltak. Szászfenesen soha nem volt református templom – kisebb csodának számít korunk erdélyi magyar társadalmában: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, Kolozsvár mellett új templom épül.
Hitélet, kapcsolatok, kultúra
Csodálatos, hogy esőtlen időt adott az Úr erre a napra – mondogatták az érkezők, pedig felhők tornyosultak az égen, és később a szél is megindult. Több százan tarkították a domboldalt tegnap valamivel dél után – sok volt a fiatal is. László és Ildikó három éve laknak Szászfenesen, fél éve összeházasodtak, késő őszre várják első gyermeküket. A huszonéves házaspár vasárnapjai megoszlanak a római katolikus és a református közösség között. Az alakuló egyházközségről a barátaik révén szereztek tudomást. – Figyeljük a programokat, a történéseket. Az alakuló református gyülekezetet is fiatalok kezdeményezték, biztos nagy szerepük lesz benne a fiataloknak és a gyermekeknek is – mondják, és örvendeznek annak, hogy az egyházi életbe kismamaklub-találkozó is „belefér”.
Elekes Zoltán zenetanár totyogókorú kislányával a nyakában érkezik. Csíkszeredából költözött Szászfenesre. Feleségével, Katussal Kolozsváron töltött éveikben a tóközi református templomba jártak. Kíváncsi vagyok, mit jelent egy harmincas fiatalnak az, hogy templom épül a közösségben. – Elsősorban, ami a legfontosabb: hitben való fejlődést, egy lehetőséget, hogy hitéletet tudjon élni az, aki szeretne. Kapcsolatokat és kultúrát – összegzi, és kérdésemre úgy becsüli, ha megmarad az eddigi munkatempó, öt éven belül templomba lépünk a Leányvárban.
Istentisztelet kultúrotthonban, panzióban
Szászfenes lakossága az utóbbi években mintegy 22 ezerre duzzadt – sorsa Kolozsvár afféle elővárosaként alakult: több lakónegyed épült itt, egyre többen, főleg fiatal családok költöztek ki. Korábban a helybeli magyarok többségükben római katolikusok voltak, a néhány tucatnyi reformátust Magyarlóna lelkésze gondozta. Családi házaknál találkoztak, 2003-tól az önkormányzat által kiutalt lakásban tartottak istentiszteleteket. A több mint ezer reformátusnak ez a hely már nem elég. Az új szászfenesiek eljártak régi egyházközségeikbe, Kolozsvárra, mígnem a lakosság és az egyház részéről egyaránt megszületett az igény egy önálló egyházközség megalakítására. Pap Géza akkori püspök Ágoston Attila kalotadamosi lelkipásztort bízta meg a feladattal: írja össze, gyűjtse össze a nagyközség reformátusait, akik itt mind betelepedettek, tehát egymást sem ismerik úgy, mint egy faluban, községben szokták az emberek. A Szászfenesi Református Egyházközséget tavaly júliusban jegyezték be, augusztusban presbitériumot, gondnokokat választottak, és az első konfirmációra is sor került: hat fiatal vett akkor úrvacsorát életében először. Az istentiszteleteket az önkormányzat által jelképes áron bérbe adott kultúrotthonban tartották, majd tavaly nyár óta, amikor a művelődési ház felújítása elkezdődött, Székely Olga bocsátotta rendelkezésükre a Jozefini panzió termét – ismertette a történéseket Ágoston Attila.
Az már az első pillanattól egyértelmű volt, hogy e közösségnek templom is kell majd. E célra ezer négyzetméteres telket kaptak használatra az önkormányzattól. Ősszel szerződést kötöttek Abos Ede tervezőmérnökkel, aki mintegy 300 férőhelyes templomot, parókiát, és e kettőt összekötő tanácstermet „rajzolt” a szászfenesieknek – a passzív ház (hosszú távon olcsóbban fenntartható „zöld” ház) építkezési engedélyét ma veszik át. Most árajánlatokat fognak kérni az alap elkészítésére; a legmerészebb elképzelések szerint az épület az idén tető alá kerül, és további két év alatt elkészül. Az ehhez szükséges pénzt pályázatokból, önkormányzati, megyei tanácsi költségvetésből, adományokból, külföldi (főleg holland) kapcsolatok révén remélik előteremteni.
„A veréb is talál házat...”
A folytatáshoz való biztatásként szolgált a tegnapi örömünnepség, amelyet egyházi és világi méltóságok egész sora tisztelt meg jelenlétével. Bibza Gábor esperes a Zsoltárok könyve 84. részével köszöntötte a jelenlévőket, majd Bibza István azért fohászkodott, hogy a kövekből templom legyen itt. Igehirdetésében Kató Béla püspök a kontrasztot emelte ki: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, addig Szászfenesen új templom épül – kőszikla a bizonytalanságban, pajzs az agresszív világban, vár, ahonnan megerősödve indulhatunk a hétköznapokba.
Gáti Attila főgondnok olyan templomról beszélt, amely otthona lehet a helybelieknek. Szokatlan és reménykeltő, hogy a szászfenesi egyházközség gondnokai mind fiatalok: Gáti Attila gyermeke bármely pillanatban megszülethet, a közösségben sok a fiatal házas és a kisgyermek.
Ferenczy Miklós, a kolozsvári Fehér-templom lelkipásztora a gyermekekről beszélt, akik úgy fognak majd szüleikről beszélni, mint szászfenesi templomépítőkről. Dumitru Marcel Andreica görögkeleti pap örül a lehetőségnek, hogy Szászfenesen mindenki saját hagyománya szerint, saját nyelvén imádkozhat – a majdani református templom szomszédságában már áll egy új ortodox templom, kissé távolabb görög katolikus, melynek plébánosa, Florin Pop új virágszálként üdvözölte a reformátusok templomépítő tervét. Szőcs Béla, a szászfenesi római katolikus plébános arra intett: ne legyen ez az épület csupán egy csarnok, amivé hit nélkül válna. A további segítséget is ígérő Horia Petru Sulea polgármester úgy értékelte: az egyetlen, ami e nehézségekkel terhelt világban összetarthat, az a hit. Később kérdésünkre elmondta: a költségvetésből az egyházaknak elkülönített 600 ezer lejt a papokkal közös konzultáción megállapított prioritásoknak megfelelően osztaná el. A templomépítések mellett sürgős feladatként említette a szászfenesi római katolikus és a magyarlónai református templom fedélzetének javítását.
Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja a használaton kívül jutott templomok listájára 145.-ként a napokban felkerült verespataki református templom kapcsán a válaszlehetőségeket fontolgatta a sokakban fel-felmerülő kérdésre: van-e értelme ellenállni az úgyis bekövetkező tragédiának? Mint mondta, a szászfenesi gyülekezetteremtő példa lélekemelő, reménykeltő nemcsak a helybelieknek, hanem az erdélyi (és nemcsak erdélyi) magyaroknak is. Máté András parlamenti képviselő anyagi segítséget ígért a templomépítéshez, és erre kérte a jelen levő polgármestert és alpolgármestert is. Flóriska István, a presbiteri szövetség elnöke azt kívánta: havonta 2-3 keresztelő legyen, hogy 15 év múlva száz ifjú konfirmálhasson a leendő templomban.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár).

Családi kör – A gyermek szentség – rajzokról, ősképekről, világunkról sajátosan
Molnár V. József: kurvul a tenyerét körberajzoló gyermek
éli esték lélekbemászó történeteivel, megszívlelendő axiómaszerű életbölcsességekkel lehettek gazdagabbak azok, akik a Molnár V. József ősképek és gyermekrajzok üzenete témában meghirdetett, kolozsvári előadásában elhangzottakból mellőzni tudták az enyhén szólva is meredeknek minősíthető kijelentéseket. A Napsugár gyermeklap plakátján művelődéstörténészként népszerűsített, Magyar Örökség-díjas előadó egykor grafikusnak készült, 1956 miatt börtönben is ült, ma gyakran néplélek-kutatóként definiálja magát. A magyarság legvégsőkig elkötelezett híve és csodálója, a nagycsaládok feltétel nélküli magasztalója saját bevallása szerint is rendkívüli szigorúsággal szól közönségéhez.
Hangos vehemenciával gyilkosságnak titulálja az abortuszt, elégedetlen és boldogtalan asszonyoknak minősíti az egyetlen gyermekes anyák túlnyomó többségét, életminőségtől függetlenül boldognak minden nagycsaládost. Szerinte kéjelgés, amikor a gyerek papírra helyezi tenyerét és körberajzolja azt: az ujjak közötti érzékeny bőrrészt csiklandó érzés miatt kurvul a gyermek – mondja. A kerekecske, dombocska és más csiklandó gyermekdalokról-játékokról, amelyet annyi szeretettel és meghittséggel tudnak együtt játszani az anyák a gyerekkel kiscsaládban-nagycsaládban, nem fejtette ki véleményét, nem kérdeztük.
Teltház fogadta az előadót az Apáczai-líceum fizikumában, amelyet az iskola a Napsugár rendelkezésére bocsátott a rendezvény erejéig. Óvónőknek, tanítónőknek, rajztanároknak, szülőknek hirdették az előadást, a közönség korosztály szerint is erősen változatos képet mutatott, de mindnyájan felnőtteknek látszottak, akik tudnak disztingválni, megszűrve magukévá tenni vagy elvetni egy-egy véleményt, kijelentést, még ha az az abszolút igazság megjelenítésének is tűnik.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár),

Kitakar(ítot)tuk!: félszázan az utolsó páncélcsehi református templomáért
Csipkerózsika palotáját lephette be így a mesebeli bozót és tövis, mint a XIII-XIV. századból eredeztethető, feltételezett Szent László-freskókat is őrző, romos páncélcsehi templomot.
A községen egykor a mai Kolozsvár-Nagyvárad országútéval felérő jelentőségű útvonal haladt át, pezsgő városi élet zajlott, Szőke Albert tanító még a XIX. században itt találta ki a kettős iskolapadot, és a templom padlóján emléktábla hirdeti, hogy 1928-ban történt – az alighanem utolsó – renoválása. A település központjában Kolozsvár felől előbb az ortodox templomot érjük el, száz méterrel odébb a rövidesen átadásra kész vadonatúj polgármesteri hivatal, a kettő közötti dombon pedig már legalább másfél évtizede sűrű cserjés, a néhány toronymagas fa között elvadult bokrok. Csak a mállott templomtorony kármentésként hevenyészetten szűkre szabott fedelének a fák lombjai között itt-ott kibukkanó foltjai sejtetik, hogy ez a domb mégsem erdőrengeteg a falu közepén. A településen ma már csak egyetlen református lakik.
Szombaton több mint ötvenen – kolozsváriak, mezőségiek, kalotaszegiek –, idősek és fiatalok, mintegy félnapi munkával kitakarították a romosan is tetszetős páncélcsehi templom kertjét. A Kolozsvári Református Egyházmegye ezzel csatlakozott a Szeretethíd nevű Kárpát-medencei Református Önkéntes Napokhoz.
Talán a hetvenes években tartották az utolsó templomi szolgálatot itt, most az egymásra halmozott törött padok mellett hallgatjuk a lelkészeket beszélni csüggedésről és derűről, mondjuk a miatyánkot és énekelünk, mind. Áldás után egy kis szervezés, majd láncfűrészek és kaszagépek burrognak, ásókkal, gereblyékkel, fejszékkel, metszőollókkal, seprűkkel, puszta kézzel csapják-vágják-pusztítják a bozótot a csoportok. Néhányan a templom szerény déli faajtója előtt kőlapra bukkannak, nem kis erőfeszítésbe telik pár négyzetméteren letakarítani a tenyérnyi széles földréteget. Ölre fogva hurcolják a templom mögé halomba az ágakat, ott mások válogatják a rönköt a gallyaktól, aprítják a tűzifának valót.
Nemsokára hozzák a hírt: találtak még egy sírkövet, feliratnak nyoma sem látszik rajta. Aztán előkerül egy harmadik is, a templom előtt, mellette előbukkan a sűrűből az egykori fa harangláb kőalapja. Néhány óra múlva három méter magasan húzódik legalább húsz méteren a zöld fal az egymásra halmozott ágakból. Reggel még lehetetlennek tűnik, de délutánra már látjuk a templomajtóból az utcát, balra az egyház telkére kérdezetlenül felhúzott vadonatúj községházát, mögötte a megtépázott kommunista kényszertömbházat, a templomdomb lábánál kötelező tyúkudvarral.
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)

Még nem elveszett bárány – tinitáborok a presbiterektől
Küzdelem a vegyesházasságban, román iskolákban eltűnő magyarokért
A legveszélyeztetettebb korosztálynak számító, 13–15 éves fiatalokat támogatja magyarságuk, identitástudatuk megőrzésében, megélésében a 2012-ben megújult Kolozsvári Református Egyházmegye (KREM) presbiteri szövetsége.
Ennek egyik formáját képezik a kolozsi táborok, ahol már két csapatban jártak a felsővárosi, kidei, magyarmacskási, íriszi gyülekezetek fiataljai. Népdalokat, irodalmat, történelmet tanulnak játékosan, de kiválóak ezek a táborok ismerkedésre, barátságok, s később talán akár házasságok kialakulására – reménykedik Flóriska István, a presbiteri szövetség elnöke. Szeptemberben 150 gyereket táboroztatnának Ivóban, ám a szállításhoz már adományokra lenne szükségük. A KREM belmissziós szervezetei – presbiteri szövetség, nőszövetség, ifjúsági szervezet, a lelkészeket tömörítő lelkészértekezlet – idén februárban többéves tervet dolgoztak ki az elsőrendű cél – a gyülekezetépítés – szolgálatára.
KEREKES EDIT, Szabadság (Kolozsvár)