"Szőcs Géza javasolta, hogy Budapesten állítsák fel az 1956-os forrdalaom reprezentatív emlékművét. Ez az emlékmű Magyarország egyik új szimbóluma lehetne. "Ennek az alkotásnak a főváros egyik legjobban látható pontján kellene hirdetnie minden itt élő és minden errejáró számára, hogy kis népek is képesek nagy tettekre. Ez a világraszóló, XXI. századi új Szabadság-szobor, mint látomás, kihívás és feladat, talán képes lesz egyesíteni a nemzetet..." "Első körben azokat szeretném megszólítani, akiknek élete, személye, sorsa, életműve szorosan kötődik 1956-hoz, 1956 előkészítéséhez és emlékének ébrentartásához - s ha javaslatom ezek egyetértésével találkozik, meglesz annak az esélye, hogy átfogó társadalmi, politikai és kulturális konszenzus teremtse meg azokat az alapokat, amelyeken felépülhet az emlékmű...". A felhívás aláírói: Faludy György; Halda Aliz - a Nagy Imrével együtt kivégzett Gimes Miklós menyasszonya; Gyenes Judith - Maléter Pál özvegye; Király Béla - az 1956-os Nemzetőrség főparancsnoka; Jánosi Katalin - Nagy Imre unokája; ifj. Bibó István - Bibó Istvánnak, a Nagy Imre-kormány miniszterének fia; Pongrátz Gergely - a Corvin-köz parancsnoka; Szilágyi Júlia - Szilágyi Józsefnek, Nagy Imre mártír munkatársának lánya Az 1956-os emlékművel kapcsolatos felhíváshoz eddig csatlakoztak: Barta Tibor agysebész; Benyhe István tanár-közgazdász; Bodor Ádám író; Bollobás Enikő egyetemi tanár; Csicsery-Rónay István író; Csoóri Sándor költő; Entz Géza művészettörténész; Eörsi István költő; ifj. Feszt László képzőművész; Amedeo Di Francesco egyetemi tanár (Nápoly); Félicie M. de Gérando-Teleki műfordító; Herner János irodalomtörténész; Illyés Mária művészettörténész; Kalapáti Ferenc költő; Kemény Katalin író; Kertész Imre író; Kodolányi Gyula költő; Kolozsvári Papp László író; Lászlóffy Aladár költő; Orbán György zeneszerző; Thomas Ország-Land újságíró; Hans Henning Paetzke műfordító; Pekár István, a Duna Televízió elnöke; Rajk László műépítész; Selmeczi György zeneszerző; Szakály Sándor történész; Szepes Erika esztéta; Szerdahelyi István esztéta; Szeremley Huba vállalkozó; Szilágyi Sándor szerkesztő; Szörényi László irodalomtörténész; Takács Jenő zeneszerző; Tempfli József püspök; Tőkés László püspök. Aláírom, ha ez az emlékmű nem a kommunizmus megreformálásának, hanem legyőzésének szimbóluma akar lenni - mondta Pongrátz Gergely. Ám a helyszín inkább a Városligetnél, a Sztálin-szobor helyén lenne megfelelőbb - vélekedett a Corvin-köz parancsnoka. Végül megegyeztek abban, hogy ez utóbbi inkább egy 56-os emléktemplomnak lesz méltó helyszíne - olyannak, csak nagyobbnak, amilyent Kiskunmajsára tervezett Csete György. Egyébként Kiskunmajsán van az ország egyetlen 1956-os múzeuma, melyet Pongrátz Gergely maga hozott létre. /Felhívás az 1956-os emlékmű létrehozására. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./"

Halálának 40. évfordulója alkalmából egész napos program keretében emlékeztek meg november 8-án Szentendrén Hamvas Béla /1897-1968/ író-filozófusról. Dúl Antal, a Hamvas-hagyaték gondozója, a nagy író könyveit kibocsátó Medio Kiadó vezetője elmondta, hogy az írót sokáig mellőzték, s csak 1990-ben kapta meg munkásságának elismeréseként a posztumusz Kossuth-díjat. Hamvas Bélát az egyik legnagyobb magyar írónak lehet tekinteni, aki mérhetetlen tudása és élettapasztalata alapján képes volt átlátni olyan összefüggéseket, amiket mások nem tudtak – tette hozzá. Hamvas Béla élete során több száz esszét és 33 kötetet írt. Ezek közül eddig 21 jelent meg a Medio gondozásában, és most készül a kétkötetes Napló. Kalandos életének utolsó évtizedeiben egy szentendrei kertben alkotott, itt születtek legértékesebb művei. Szentendrén temették el, közös sírban nyugszik feleségével, Kemény Katalin író-költő-műfordítóval. A mostani emlékezés alkalmából felavatták a Farkas Ádám szobrászművész alkotta sírkövet. /Hamvas Béla-emléknap Szentendrén. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 8./

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
FOLYTATÁS LAPUNK SZEPTEMBER 8-I SZÁMÁBÓL
Mindezekkel egyidőben Nagyenyeden immár a Himnuszt és a Szózatot tartalmazó énekeskönyvek után kutatnak és nyomoznak a hatóság emberei. Az ezzel kapcsolatos eseménysorozatról Kováts Pál ref. lelkész tesz panaszt az Esperesi Hivatalnál 1939. október 24-én, az alábbiak szerint:
„Folyó hó 21-én, szombaton délután 5 órakor a helyi rendőrség vezetője, Almaşan úr megjelent lelkészi hivatalomban, és a gyulafehérvári rendőrkvesztúra rendelkezésére hivatkozván kérte énekeskönyvünk átadását, melyben a magyar nemzeti Himnusz és a Szózat megtalálható. Kijelentettük, hogy ilyen énekeskönyv sem egyházközségünk, sem annak tisztviselői birtokában nincsen, annál is inkább, mivel énekeskönyvünk első kiadásának kivételével, a későbbi kiadásokból a magyar nemzeti Himnusz és a Szózat kihagyatott. Amennyiben az első kiadásból levő példány birtokunkban is van, abból a fent megnevezett énekeket miniszteri rendeletre eltávolítottuk. A rendőrfőnök úr kijelentette továbbá, hogy tudomása szerint híveink kezében is vannak ilyen énekeskönyvek, ezért a vasárnapi istentisztelet alkalmával rendőröket állít a templom elé, s magába a templomba is bemegy, hogy a hívektől az énekeskönyveket elkobozza, s ellenük a peres eljárást megindítsa. Tiltakozásunkra ezen szándékától eltért. Tudomására hoztuk, hogy egyházközségünk még 1923-ban a szószékről, többször hirdette, hogy a vonatkozó miniszteri rendelet értelmében híveink távolítsák el az énekeskönyvből a nemzeti Himnuszt és a Szózatot.
Majd kijelentette – folytatja a lelkipásztor –, hogy az énekeskönyvet el kell kobozza, mert »van benne egy Rákóczi Ferenc imája nevű ének és egy Imádság a hazáért című ima«. Kérésére átadtunk egy énekeskönyvet, melyben a magyarul jól beszélő rendőrfőnök úr maga olvasta át a Rákóczi Ferenc imáját és Imádság a hazáért című könyörgést, s kijelentette, hogy bár semmi államellenes tartalmat a maga részéről nem fedezett fel, felsőbb rendelkezés értelmében elkobozza az énekeskönyvet. Kérdést intézett, van-e még ilyen énekeskönyv a lelkészi hivatalban, mire mi a lelkészi irodában található két énekeskönyvet átadtuk, melyeket magával vitt. Rövid pár perc múlva visszatért Chira nevezetű detektívvel, és kérte, nyissuk meg előtte a templomot, hogy az ott található énekeskönyveket is elkobozza. Kérésének eleget tettünk. A templomban, a papi székben talált 1 drb. énekeskönyvet, elkobozta. Ígérte, hogy kérésünket továbbítva tárgyalást fog folytatni a gyulafehérvári kvesztúrával az eljárás megszüntetésére vonatkozóan. Többszöri érdeklődésünkre csak azt felelte, hogy választ ebben a kérdésben még nem tud adni. Amennyiben igen, rendelkezésünkre fog állani, azt azonban jelenteni fogom a Méltóságos Igazgatótanácsnak és a Nagytiszteletű Esperesi Hivatalnak.” S szintén elkobzásról számol be Z. Albu Dezső lelkész Aranyosgerendről, ahonnan arról értesít, hogy a községi bíró a hivatal régi magyar nyelvű pecsétnyomóit kobozta el, s csupán a használatban levő román nyelvű pecsétet hagyta a hivatalban.
Minden idők dokumentumaként maradt meg Balogh Jenő istvánházai ref. lelkész 1940. október 1-jén megfogalmazott sajátkezű tudósítása – mely most már nyomtatott formában is napvilágot lát –, s melyben a fent jelzett napon a visszavonuló román hadsereg „Divizia 17, Compania 6 Sanitară Alba Iulia” nevű alakulata feltörte az istvánházai Kemény-kúriát, és az egyházközség összes kegyszerét magával vitte, állítólag éppenséggel Krajovára. Az értékek a következők voltak:
1. 1 drb. 30 cm. átmérőjű, 1/2 dkgr. súlyú ezüsttányér aranyozással. A tányér szélén a következő felírással: „Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak 1911-ben. Add meg a mindennapi kenyerünket.”
2. 1 drb. 15 cm. átmérőjűezüsttányér aranyozással, a tányér szélén a köv. felírás: „Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
3. 1 drb. 25 cm. magasságú ezüstkehely aranyozással. A következő felírással: Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak 1911-ben.”
4. 1 drb. 10 cm. magasságú metszett üvegpohár, a pohár száján 1 cm. széles ezüst pánton a következő felirat áll: „Gyárfás Domokosné, Báró Kemény Polixéna emlékére a czintosi nőknek. Gyárfás Malvin 1911-ben.”
5. 141 cm. hosszú, 137 cm. széles fehér lenvászonból készült úrasztali terítő. A terítő azsúrral beszegett széle mentén fehér pamuttal varrva egy csík húzódik (3 cm. széles) keresztszemes varrással, fekete pamuttal a köv. felirattal: „Jöjjetek énhozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megvigasztallak. Vegyétek föl az én imámat reátok és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok és találtok nyugodalmat a ti lelkeiteknek. Máthé XI. 28.29. 1911-ben varrta Báró Kemény Katalin, márkusfalvi Barabás Klára.”
6. 60 cm. hosszú 90 cm. széles fehér terítő, amely 9 drb. azsúrozott szélű vékonyabb lenvászon kocka, horgolt csipkével összefoglalva. Báró Kemény Katalin ajándéka.
7. 82 cm. hosszú 63 cm. széles drapp színű terítő, melyre krémszínű selyemmel szálhúzásos és lapos hímzésű minta van varrva. Br. Kemény Katalin ajándéka 1911.
8. Fehér, vékonyabb, azsúrozott szélű lenvászon terítő, 73 cm. hosszú, 69 cm. széles, amelyre világoskék selyemmel és aranyszállal lapos hímzésű mozgás motívum van hímezve, felirata lapos hímzéssel a köv. „1912 Inczédi-Joksmann Ödönné, báró Petricsevich Horváth Melvina. Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket.”
Vajon hová, mivé lettek e becses kegyszerek? Tud-e egyáltalán valaki hollétükről, sorsukról?
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma