"Tíz évfolyamot ért meg, s 1933-tól 1944-ig tanárok, tanítók, nevelők és más értelmiségiek lapja, az Erdélyi Iskola című folyóirat. Szerkesztői György Lajos nyelvész, illetve Márton Áron kolozsvári pap, egyetemi lelkész, majd gyulafehérvári püspök. Az Erdélyi Iskolát bemutató kötetet Ozsváth Judit szerkesztette és a csíkszeredai Státus Kiadó adta közre. Ez a válogatás a korabeli erdélyi szellemi elit katolikus részének "fotográfiája" is. "Akik őrhelyen állanak, éber figyelésre és megsokszorozott munkára vannak kötelezve", hirdette Márton Áron. A kötet első része tanulmány az Erdélyi Iskola kor- és szellemtörténeti beágyazottságáról, a második rész a tíz évfolyam antológiája (néhány kiemelt szerző: Paál Árpád, Márton Áron, Sándor Imre, Sulyok István, Bálint Sándor, Blédy Géza, Venczel József, Domokos Pál Péter, Kelemen Béla, Dávid László, Heszke Béla, Boga Alajos, Pintér Jenő), a harmadik rész pedig az Erdélyi Iskola több bibliográfiai szempont szerint is rendezett repertóriuma. A jól ismert történész, Vincze Gábor vállalta a lektori teendőket. /Jakabffy Tamás: Könyv az Erdélyi Iskoláról. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./"

Megszületett végre a 80 000 címszavas Magyar-román szótár. Feleekkorák már voltak, de ez hiányzott. Kelemen Béla román-magyar nagyszótárának a magyar-román megfelelője. A szótáríró, Reinhart Erzsébet bedolgozó diákok segítségével készítette a szótárt. A finanszírozó Koncz Géza, egy magánvállalkozás sikeresnek bizonyult. /Zsehránszky István: Megszületett. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 18./

Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztő-munkatársai elhatározták: ezután nemcsak a Szabó T. Attila, a szótár anyaggyűjtőjének, első főszerkesztőjének sírját keresik fel legalább évi egy alkalommal – amely immár szokássá vált minden év március 3-án, halála napján –, hanem egy tavaszi séta alkalmával egy-egy szál virággal tisztelegnek elhunyt korábbi munkatársaik sírjánál is. Május 27-én a Házsongárdi temetőben egy szál virágot helyeztek el Kelemen Béla, Nagy Jenő, Szabó T. Attila, Vámszer Márta, W. Török Judit, Zsemlyei János, Zs. Maksay Mária sírjánál. Vígh Károlyról szóban emlékeztek meg, ő Marosvásárhelyen pihen. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár /Erdélyi Múzeum-Egyesület és a budapesti Akadémiai Kiadó/ XII. kötete a napokban jelent meg. /Tamásné Szabó Csilla, az EME tudományos főkutatója: Tisztelgés az elhunyt szerkesztők sírjainál. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./

„A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan” – Jakab Antal püspökre emlékeztek tegnap Nagyváradon
Zsúfolásig megtelt a váradi barokk palota díszterme, ahol a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szervezésében bemutatták Varga Gabriella budapesti újságíró és Vencser László erdélyi származású, ma Ausztriában élő teológiaprofesszor Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című életrajzi könyvét.
Böcskei László püspök köszöntötte a szép számú közönséget és a könyv szerzőit. Mint elmondta, a könyvbemutató alkalom arra is, hogy a váradiak megemlékezzenek Jakab Antalról, arról a papi vezetőről, aki bebizonyította, hogy az Istenbe vetett hit erősebb a kommunista börtönök poklánál és az ateista elnyomásnál. A bevezető után a kötet két szerzője vette át a szót, s a könyv fejezeteit bemutatva ismertették néhai Jakab püspök életét.
Amikor Márton Áront a kommunisták elvitték, Róma akaratából Jakab Antal lett az egyházmegye első titkos ordináriusa, vagyis püspök-helyettese. 1951-ben őt is elfogták, majd ólombányában végzendő kényszermunkára ítélték, összesen 13 évet raboskodott. 1971. december 23-án VI. Pál pápa utódlási joggal kinevezte Márton Áron segédpüspökének. A román állam nem engedte meg, hogy Gyulafehérváron szenteljék fel, ezért a pápa a római Szent Péter Bazilikában szentelte püspökké. 1980. április 2-ig, Márton Áron nyugdíjba vonulásáig volt gyulafehérvári segédpüspök, ettől kezdve 1990. március 14-ei visszavonulásáig megyéspüspökként vállalta a főegyházmegye kormányzását. 1993. május 5-én halt meg súlyos betegségben, a gyulafehérvári székesegyház kriptájában nyugszik.
A kötet váradi bemutatója a harminckettedik volt, azonban egy esemény az összes eddiginél érdekesebbé tette. A rendezvényre ugyanis eljött egy idős váradi, Kelemen Béla is, akiről kiderült, együtt raboskodott Jakab Antallal, így érdekes részleteket is megtudhattunk az egykori bányabörtönök pokláról. A rendezvénynek misztikus hangulatot adott, hogy a szervezők bejátszottak egy hangfelvételt, melyen Jakab Antal imádkozik. Böcskei püspök mesélt saját emlékeiről, amelyek Jakabhoz kapcsolódnak, s kiderült, a váradi katolikus főpapot Jakab Antal is vizsgáztatta, amikor az a szemináriumba jelentkezett. Böcskei kiemelte, mennyire aktuális és figyelemre méltó ma is Jakab Antal egyik gondolata, miszerint: „A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan. Ha szétválasztjuk, az olyan, mint amikor a test a lélektől válik el: az a halál.” Szót kapott még Fodor József vikárius, aki szintén emlékeit, gondolatait osztotta meg a jelenlevőkkel.
A Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című kötetet az érdeklődők megvásárolhatják a püspökségen.
Szőke Mária. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ki jön Markó után? Vezércsere az RMDSZ-ben
Írta: tempetőfi
Markó Béla tizenkilenc év regnálás után letészi az RMDSZ-elnöki lantot. Ez most már tény, hosszas lebegtetés után tavaly év végén bejelentette, tulipános bajtársaim, szevasztok, ők meg hosszantartó, ütemes tapsviharral [sic!] fogadták a hírt, és az erdélyi néplelket alanyi jogon tükröző RMDSZ-es állóvíz rögvest alaposan fel is keveredett, hogy a megfelelő képzavarral éljünk. Kicsiny népünk lánglelkű vezérdalnokát viszont korai lenne temetni, marad miniszterelnök-helyettes és szenátor, illetve ha a forgatókönyve bejön, akkor a háttérben továbbra is meghatározó figurája lesz a romániai magyar politikának. Meg hát tizenkilenc év hosszú idő, Bélánk a kézivezérlés híveként a maga képére és hasonlatosságára formálta a rendszert, az érdekvédelmi szövetség jelenleg olyan, négyévente harci kutyává átphotoshoppolt palotapincsi, ami nagyon hasonlít a gazdira.
Markó Béla döntésének okát sokan sokféleképpen magyarázzák, én maradnék a legegyszerűbbnél: tizenkilenc év tényleg baromi hosszú idő, váteszünk nagyjából elért mindent, amit ebben a pozícióban el lehetett érni (most már másodjára miniszterelnök-helyettes), nemigen látom, mi motiválhatná a további elsősoros küzdelemben.
De Markó – amint arra a manna.ro vitaindítójában rámutattak – úgy megy, mintha maradna. Mindenki szíves figyelmébe ajánlotta Kelemen Hunor kulturális minisztert, akit a rossz nyelvek szerint már régóta kiszemelt-kinevelt utódjának, és a jelölőgyűlések során több meghatározó területi szervezet vezető grémiuma értette a finom célzást, lelkesen támogatják a szintén költő Kelement, aki ráadásul a fiatalítás nemes eszméjének is megfelel
Sima történetnek tűnt tehát a vezércsere, és mivel a választáshoz az erdélyi magyarság köréből 555 embernek van egyáltalán köze, ezért különösebb hullámokat nem vetett az ügy, Markó Hunor vagy Kelemen Béla, egykutya, legyintett az ucca fia. A vájtszeműbb újságolvasók még egy darabig kivártak, mert mintha-mintha kacsintgatott volna az elnökségre Borbély László jelenlegi környezetvédelmi és erdészeti miniszter is, és ez az RMDSZ belső viszonyainak ismeretében érdekes átrendeződéshez vezethetett volna. (Borbély annak a néhány meghatározó figurának az egyike, akik – egy közkeletű kép szerint – immár két évtizede az asztal körül ülnek, és míg a pincérek, illetve a kocsma közönsége cserélődött, ők fel nem álltak volna semmi pénzért; az ezredfordulóra ugyan félseggnyi helyet szorított magának egy-két új oligarcha, de a lényeges döntések közelébe őket sem engedték. A főmuftik között az egyensúlyt éppen Markó biztosította.) Oszt' sikerült kiegyezniük, Borbély nagy valószínűség szerint ügyvezető elnök lesz (vagyis a reális hatalom az ő kezébe fog kerülni), Kelemen Hunor pedig az ártatlanság hímporával elnöki szárnyain megköti azokat a politikai paktumokat, amelyek a hullafoltos tulipános lepke túlélését biztosítják, hogy neki is jusson a képzavarból.
Mert az RMDSZ nagy bajban van. A folyamatos hatalomközeliség erodálta a szervezet hitelét (1996 óta csupán egy évet linkeltek ellenzékben, és érdekességképpen jegyezném meg, hogy épp addigi legengedékenyebb ex-partnerük, a szocik golyózták ki őket a kormányból); a belső választások elszabotálása, a kritikus hangok partszélre szorítása, illetve a kontraszelektív káderpolitika a belső megújulást akadályozta meg. Ezt fejelték meg azzal, hogy amint lehetőség adódott rá, vinnyogva szaladtak vissza a kormányrúdhoz, pedig ha valakik, akkor ők pontosan tudták, hogy az ország szarban van. Románia csődközeli állapotában – melyért, bár nem szeretik hallani, ők is felelősek – érdemi mozgásterük nemigen maradt, az IMF romáiai országfelelőse, Jeffrey Franks gyakorlatilag megszabja számukra (is), hogy merre van az előre. Pénz kellett a költségvetési hiány csökkentésére, tehát pénzt vettek el a Zemberektől, valamint az önkormányzatoktól, sok RMDSZ-es polgármester gondolkodik most azon, hogy ciklusfelezőn túl mi a fenéből fog aszfaltoztatni, mert a göröngyös utat és a sötét éjjelt a székelyek is csak a himnuszban kedvelik.
Ráadásul a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is bejelentette pártalapítási szándékát, amit már csak azért is komolyan kellett venniük, mert az új nemzetpolitikai konstellációban az EMNT felértékelődött (a Fidesszel hagyományosan szoros barátságban lévő EMNT-sek eddig félellenzéki szerepjátékként évről-évre Tusványoson mondták meg a tutit, ezzel a döntésükkel viszont kiléptek a védett akolmelegből, lesznek még utcai harcok a 2012-es önkormányzati választásokon, az előcsatározások már a könnyített honosítás kapcsán elkezdődtek).
Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, az elnökjelölti posztra két további politikus is bejelentkezett, időrendben elsőként Eckstein-Kovács Péter, a román államfő jelenlegi kisebbségi tanácsadója, a szabadelvű platform vezetője. Itt szükségesnek tűnik megjegyezni: Magyarországgal ellentétben Erdélyben az égadta világon semmit sem jelent a zsidó származás, a históriai térben és időben eltévedt kurucolvasók elméjén kívül nem létezik zsidókérdés; és bár liberális értelmiségünk néha szívesen csatlakozik az anyamagyar rettegőkórushoz, befolyásuk nagyjából egyenlő a nullával, Erdélyben a liberalizmus elefántcsonttoronyban ülő értelmiségiek és agresszíven egydimenziós logikájú fiatalok szűk körének hitvallása. Ecksteinra RMDSZ-es belső körökben hamar rásütötték a billogot, hogy az elnök embere, Traian Băsescu rajta keresztül akarja szétverni a pártot, suttogják, és a kollégák csak azért nem röhögik őket szembe, mert a kollektív ellenségkép ilyet nem tesz lehetővé.
A másik aspiráns némiképp meglepetés, Olosz Gergelynek hívják a háromszéki képviselőt, és róla – azon kívül, hogy igen-igen jó barátságot ápol Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel, és hogy a napokban fogadta Orbán Viktor is – annyit lehet tudni, hogy Markó akaratával szemben választották meg képviselőházi frakcióvezetővé. Oloszt egyébként a suttogó propaganda a román Demokrata-Liberális Párthoz (Băsescu holdudvarához) köti, tény, hogy jó viszonyban van Elena Udrea fejlesztési miniszterrel, akit mindannyiunk hajóskapitánya különösképpen kedvel.
Itt tartunk most. Mindhárom jelölt a változás szükségességével korteskedik, hívószavaik közé tartozik a szolidaritás és az autonómia is, midhárom jelölt szorosabbra fűzné a viszont a Fidesszel (Markó annak idején – az általa hangoztatott egyenlő távolság elvével ellentétesen – már két forduló között gratulált Medgyessynek, és ezt a fideszesek nem felejtették el neki). A kártyavető politológusok szerint inkább Kelemen Hunornak van esélye a trón elfoglalására. Mert túl az atyai pártfogón a pártapparátus is alá dolgozik, a két másik jelölt azzal vádolja a rendszert, hogy tisztességtelen előnyhöz juttatják az új üdvöskét. Tehát innen nézve valószínűnek tűnik, hogy sikerül erőből átnyomni Hunort (amint azt a Kelemen 2009-es államfőjelöltsége előtti belső viták is megmutatták, nagyjából az történik, amit Markó akar, akkor Hunort akarta megfuttatni, és lőn), vagyis amennyiben Eckstein vagy Olosz nyerne, nem csak én lepődnék meg.
A lényeges kérdések amúgy nem az elnök személye körül forognak: a kongresszushoz közeledve egyre erőteljesebben fogalmazódott meg – főleg a székelyföldiek részéről – a megyék feletti regionális szerveződések iránti igény, illetve az önkormányzati vezetők döntéshozatali súlyának növelése. A megyei tanácselnökök, valamint városállamaink polgármesterei részt követelnek az irányításból, amit csak az eddig erőteljes Bukarest-központúság rovására lehet megvalósítani. Egy erős székelyföldi RMDSZ keresztbe tud feküdni országos szinten is, meglehetősen nagy érdekérvényesítési ponteciával bírhat, és ez a játék az RMDSZ-en belül még szokatlan.
A másik kérdés, hogy Hunor (Péter, Gergely) az így többletbefolyáshoz jutó – és eddig többnyire a Markó-Borbély vonalhoz becsatolt – regionális kiskirályok között képes lesz-e megteremteni az együttműködéshez szükséges konszenzust. Mert bár minden normális ember úgy gondolná, hogy Székelyföld mint belső anyaország gazdasági megerősítése Közép-Erdélynek és a Partiumnak is érdeke, a romániai kialakult gyakorlat szerint ami ide megy, az onnan fog hiányozni. És nem csak azért, mert a románok nem bolondok nemzetállamuk érdekei ellen dolgozni – hanem azért is, mert nincs pénz az államkasszában. Nagyon nincs, és ahogy kinéz, a közeljövőben nem is lesz. Ami kevés pedig ott csörög, az a nagyobb kormánypártnak is kell, már amennyiben a 2012-es választásokon egyáltalán labdába akarnak rúgni. A közös kassza kulcsa mindenesetre náluk van.
2012-re tehát az a polgármester fog biztosan aszfaltozni (közművesíteni, színházat gründolni, iskolát renoválni, munkahelyeket megmenteni stb.), akinek ezekre sikerül uniós pénzeket megpályáznia, vagy más forrásokat is be tud vonni. Mandiner.blog.hu

Civil szervezetek tiltakozása a verespataki aranykitermelés ellen
Összesen 77 erdélyi magyar civil szervezet határolódik el közös állásfoglalásban Kelemen Hunor művelődési és örökségvédelmi miniszternek a Verespatakra vonatkozó döntésétől, és kérik annak visszavonását – áll a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
A dokumentum szerint a 77 civil szervezet közös állásfoglalásban hívja fel a figyelmet a verespataki bányaprojekt veszélyeire, és emlékeztet annak környezeti, műemlékvédelmi, jogi és emberjogi, gazdasági és erkölcsi vonatkozású problémáira. A szervezetek képviselői felhívják a figyelmet Kelemen Hunor művelődési és örökségvédelmi miniszter döntésének a súlyára, amellyel hozzájárult a kétes bányaprojekt megvalósításához.
A tiltakozók elhibázottnak tartják Kelemen döntését és szégyenteljesnek vélik magatartását, valamint pálfordulását a verespataki bányaprojekt kapcsán, amellyel az egész erdélyi magyarságot kompromittálja.
A dokumentum szerint a civil szervezetek elhatárolódnak tőle. Ugyanakkor kifejtik, hogy Kelemen nem képviseli az ő álláspontjukat és arra kérik, vonja vissza a Kirnyik-hegyre kiállított régészeti mentesítési bizonylatot, vagy mondjon le miniszteri tisztségéről.
Elfogadhatatlan, hogy a verespataki bányaterv jóváhagyásának vétkét az erdélyi magyar közösség nyakába varrják, mind a románok, mind pedig magyarországi nemzettársaink. Márpedig Kelemen hozzáállása és nemrégiben hozott döntése már elindította ezt a folyamatot. Reménykedem, hogy Kelemen belátja és jóváteszi hibáját – nyilatkozta Kovács Zoltán Csongor, a Zöld Erdély Egyesület elnöke. Szabadság (Kolozsvár)

Mikor hazudtak és mikor nem?
Legutóbbi, Marosvásárhelyen tartott SZKT-ülésén új fejezetet nyitott az RMDSZ. Többsíkú kérdés: miben nyit új fejezetet, mihez képest új, és mi az, amit lezár a most induló fejezet?
„Az önrendelkezés Isten adta jogunk!” – harsogta egykoron Verestóy Attila, a szövetség szürke eminenciása, az RMDSZ Viorel Hrebenciucja. Hiszem azt, hogy őszintén, hittel és meggyőződéssel tette, az egész erdélyi magyarság által akkor még megváltónak hitt RMDSZ-vezérkarhoz hasonlóan, mely az 1992. október 25-én Kolozsvárott elfogadott Nyilatkozatra ekképp esküdött fel a Szent Mihály-templomban: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés.”
Nehéz elfelejteni, kitörölni kollektív memóriánkból, az újságok archívumából vagy a kórházi kórlapokból a kilencvenes évek eleji román nemzetpolitikát és közhangulatot, ami – a székely zászló körüli hisztéria kapcsán újfent kiderült – azóta sem változott számottevően; az erdélyi magyarság – és minden idegen – iránti általános gyűlölködés és intolerancia földjén nem kis merészségre vallott egyhangú politikai nyilatkozatban, teli szájjal kimondani és teljes mellszélességgel vállalni mindazt, amit addig csak elvétve, kizárólag zárt ajtók mögött hangoztattak a szövetség korifeusai, éspedig: az RMDSZ fő célkitűzése egy olyan jogilag garantált közigazgatási és kulturális autonómia kiépítése, mely biztosíthatja az erdélyi magyarság fennmaradását Románia határain belül.
„A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenrangú társa. (...) Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. (...) Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen előre is mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal erre.” (Részlet a Kolozsvári Nyilatkozatból)
1992 októberében létezett tehát egy elvi alap, amire lehetett volna építkezni, ami kiindulópontját képezhette volna az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek, amivel meg lehetett volna kezdeni a renitens román politikum, az értelmiségi elit és a közvélemény meggyőzését az önrendelkezés előnyeiről, és biztosítását afelől, hogy az erdélyi magyarok nem függetlenséget vagy elszakadást akarnak, hanem a román állam keretei között keresik a megoldást gondjaikra.
Mint tudjuk, e magasztos álmok és eszmék sosem valósultak meg, ami egyrészt a szövetségen belüli feszültségek, másrészt a gyógyíthatatlan kisebbrendűségi komplexusaiba valósággal belehabarodó többség (politikusok általi) könnyed manipulálhatóságának vaskos számlájára írható.
Az azóta eltelt és Bukarest bűvöletében töltött huszonegy esztendőben az RMDSZ egy opportunista, nem a jó, arisztotelészi értelemben vett politikai állatokkal tele, balkáni pénzhajhász román párt és egy önérdekhajhász társaság lett, melynek jelenlegi irányítói, meghatározó vezetői bepiszkították magukat, majd a gyors és hatékony tisztálkodás reményében még mélyebbre süllyedtek a politikát százkarú polipként behálózó szürkegazdaság pöcegödrében.
A mindenkori román kormányokban való folyamatos részvétel az RMDSZ hivatalos programjával szöges ellentétben álló, a közember számára érthetetlen, megalkuvó helyzetet teremtett: a szövetség hallgatólagosan elfogadta, hogy Romániában a magyart – és általában a kisebbségeket – másodrendű állampolgárként kezelik. A Markó-érával is új fejezet kezdődött: az „apró lépések politikája”, a „merjünk kicsik lenni” mentalitás, az úgynevezett „markóizmus”.
Egy-két miniszteri vagy államtitkári tisztségért, pár befolyásos állami ügynökség igazgatói székéért, de főként a korrupcióellenes ügyészség által vizsgált magyar politikusok nyugalmáért cserébe a szövetség feladta az autonómiát, elárulta az erdélyi magyarságot.
Jóllehet a központi román hatalom kommunista nómenklatúrában gyökerezett magyarellenes beidegződéseit nehéz kiirtani, az RMDSZ tulipánhervasztó politikusainak némelyike előtt sohasem e nemes, közösségszolgáló érdekek, eszmék és célok lebegtek. Bukarestben töltött éveik alatt ugyanúgy szerves részeivé váltak az okkult román gazdasági életnek, mint román kollégáik, és eszük ágában sincs csodatevő, jótett helyében jót várj aranyhal módjára kidobni magukat a Dîmboviţa zavaros vizéből. Szinte fizikai fájdalmat érez az ember, amikor ezt így leírja, kimondja: az RMDSZ vezető politikusait és meghatározó személyiségeit kötélen rángató bábmesterek sem decentralizációban, sem Románia régiók szerinti felosztásában, sem a székelyföldi autonómiában nem érdekeltek.
Az „Együtt az autonómiáért!”, „Együtt, tovább!” és „Egységben a jövő!” típusú hangzatos, de hamisan csengő választási szlogenekkel felvértezett, orrvérzésig ismételt és a torkunkon legyúrt egységpropaganda megbukott. Azok az idők, amikor az erdélyi magyarság még hitt abban, hogy az RMDSZ képes egyedül megvalósítani a nemzeti minimumot, rég elmúltak.
A decemberi választásokkor, de az azt megelőző kampányban is, világosan látszott, hogy a szövetségnek már nem sikerül egyértelműen az erdélyi magyarság etnikai identitásának megmaradásáért folytatott harc egyetlen és utolsó bástyájaként elfogadtatnia magát a választópolgárokkal. Az RMDSZ-nek kétségkívül vannak érdemei, melyek elvitathatatlanok a magyarság és Székelyföld értékeinek és kulturális entitásának megőrzése terén, és a választói ezt rendre honorálták. Az i-re a pontot azonban huszonhárom év után sem sikerült feltenni. És a választói ezt újonnan azzal „honorálták”, hogy alternatívát kerestek, vagy távol maradtak az urnáktól.
Az SZKT legutóbbi ülésén elhangzott – a székely zászlót megsemmisítő – markói direktívát a politikai önállóság leghalványabb látszatát sem mímelve fogadta el és követte Kelemen Hunor, az egykori elnök gondosan kiválasztott és megfelelően kiképzett utóda. Istennek hála, hogy a nemzeti identitást fáradhatatlanul ápoló és építő közösségek által támasztott barikádokon akadnak olyan RMDSZ-politikusok is, akik elnéznek a magasról jött pártutasítások fölött, és nem puszta képmutatásból hirdetik szimbólumaink használatának jogát – konjunkturális szövetségeseik kongresszusán –, hanem valós cselekedetekkel, a közösséget szolgálva.
Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, mert „Kelemen Béla” nem akar az SZNT és az EMNP utánfutója lenni, viszont semmi kifogásolnivalót nem lát abban, hogy a Szövetség két évtizede a román politikai pártok, formációk és koalíciók utánfutójaként „futtatja” magát. „Markó Hunor” nem érti, hogy nem lehet egyszerre örömlány és erkölcscsősz... Amíg az RMDSZ identitászavarban szenved, amíg Székelyföld- és újabban székelyzászló-ügyben kétkulacsos politikát folytat, amíg nem ébred rá, hogy egy közösség ereje az összefogásban rejlik, addig a belső önrendelkezés egy sokszorosan elszalasztott lehetőség, Székelyföld autonómiája pedig egy jobb sorsra érdemes közösség szertefoszlott álma lesz. Hacsak nem tesszük meg mi a döntő lépéseket. Csak egy (Csillag)ösvény áll előttünk, nem téveszthetünk utat és célt. Gyerünk, székelyek, nyissunk mi is egy Új fejezetet!
Kerekes Gyula
Háromszék
Erdély.ma,

Mikor hazudtak és mikor nem?
Legutóbbi, Marosvásárhelyen tartott SZKT-ülésén új fejezetet nyitott az RMDSZ. Többsíkú kérdés: miben nyit új fejezetet, mihez képest új, és mi az, amit lezár a most induló fejezet?
„Az önrendelkezés Isten adta jogunk!” – harsogta egykoron Verestóy Attila, a szövetség szürke eminenciása, az RMDSZ Viorel Hrebenciucja. Hiszem azt, hogy őszintén, hittel és meggyőződéssel tette, az egész erdélyi magyarság által akkor még megváltónak hitt RMDSZ-vezérkarhoz hasonlóan, mely az 1992. október 25-én Kolozsvárott elfogadott Nyilatkozatra ekképp esküdött fel a Szent Mihály-templomban: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés.” Nehéz elfelejteni, kitörölni kollektív memóriánkból, az újságok archívumából vagy a kórházi kórlapokból a kilencvenes évek eleji román nemzetpolitikát és közhangulatot, ami – a székely zászló körüli hisztéria kapcsán újfent kiderült – azóta sem változott számottevően; az erdélyi magyarság – és minden idegen – iránti általános gyűlölködés és intolerancia földjén nem kis merészségre vallott egyhangú politikai nyilatkozatban, teli szájjal kimondani és teljes mellszélességgel vállalni mindazt, amit addig csak elvétve, kizárólag zárt ajtók mögött hangoztattak a szövetség korifeusai, éspedig: az RMDSZ fő célkitűzése egy olyan jogilag garantált közigazgatási és kulturális autonómia kiépítése, mely biztosíthatja az erdélyi magyarság fennmaradását Románia határain belül. „A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenrangú társa. (...) Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. (...) Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen előre is mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal erre.” (Részlet a Kolozsvári Nyilatkozatból) 1992 októberében létezett tehát egy elvi alap, amire lehetett volna építkezni, ami kiindulópontját képezhette volna az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek, amivel meg lehetett volna kezdeni a renitens román politikum, az értelmiségi elit és a közvélemény meggyőzését az önrendelkezés előnyeiről, és biztosítását afelől, hogy az erdélyi magyarok nem függetlenséget vagy elszakadást akarnak, hanem a román állam keretei között keresik a megoldást gondjaikra. Mint tudjuk, e magasztos álmok és eszmék sosem valósultak meg, ami egyrészt a szövetségen belüli feszültségek, másrészt a gyógyíthatatlan kisebbrendűségi komplexusaiba valósággal belehabarodó többség (politikusok általi) könnyed manipulálhatóságának vaskos számlájára írható. Az azóta eltelt és Bukarest bűvöletében töltött huszonegy esztendőben az RMDSZ egy opportunista, nem a jó, arisztotelészi értelemben vett politikai állatokkal tele, balkáni pénzhajhász román párt és egy önérdekhajhász társaság lett, melynek jelenlegi irányítói, meghatározó vezetői bepiszkították magukat, majd a gyors és hatékony tisztálkodás reményében még mélyebbre süllyedtek a politikát százkarú polipként behálózó szürkegazdaság pöcegödrében. A mindenkori román kormányokban való folyamatos részvétel az RMDSZ hivatalos programjával szöges ellentétben álló, a közember számára érthetetlen, megalkuvó helyzetet teremtett: a szövetség hallgatólagosan elfogadta, hogy Romániában a magyart – és általában a kisebbségeket – másodrendű állampolgárként kezelik. A Markó-érával is új fejezet kezdődött: az „apró lépések politikája”, a „merjünk kicsik lenni” mentalitás, az úgynevezett „markóizmus”. Egy-két miniszteri vagy államtitkári tisztségért, pár befolyásos állami ügynökség igazgatói székéért, de főként a korrupcióellenes ügyészség által vizsgált magyar politikusok nyugalmáért cserébe a szövetség feladta az autonómiát, elárulta az erdélyi magyarságot. Jóllehet a központi román hatalom kommunista nómenklatúrában gyökerezett magyarellenes beidegződéseit nehéz kiirtani, az RMDSZ tulipánhervasztó politikusainak némelyike előtt sohasem e nemes, közösségszolgáló érdekek, eszmék és célok lebegtek. Bukarestben töltött éveik alatt ugyanúgy szerves részeivé váltak az okkult román gazdasági életnek, mint román kollégáik, és eszük ágában sincs csodatevő, jótett helyében jót várj aranyhal módjára kidobni magukat a Dîmboviţa zavaros vizéből. Szinte fizikai fájdalmat érez az ember, amikor ezt így leírja, kimondja: az RMDSZ vezető politikusait és meghatározó személyiségeit kötélen rángató bábmesterek sem decentralizációban, sem Románia régiók szerinti felosztásában, sem a székelyföldi autonómiában nem érdekeltek. Az „Együtt az autonómiáért!”, „Együtt, tovább!” és „Egységben a jövő!” típusú hangzatos, de hamisan csengő választási szlogenekkel felvértezett, orrvérzésig ismételt és a torkunkon legyúrt egységpropaganda megbukott. Azok az idők, amikor az erdélyi magyarság még hitt abban, hogy az RMDSZ képes egyedül megvalósítani a nemzeti minimumot, rég elmúltak. A decemberi választásokkor, de az azt megelőző kampányban is, világosan látszott, hogy a szövetségnek már nem sikerül egyértelműen az erdélyi magyarság etnikai identitásának megmaradásáért folytatott harc egyetlen és utolsó bástyájaként elfogadtatnia magát a választópolgárokkal. Az RMDSZ-nek kétségkívül vannak érdemei, melyek elvitathatatlanok a magyarság és Székelyföld értékeinek és kulturális entitásának megőrzése terén, és a választói ezt rendre honorálták. Az i-re a pontot azonban huszonhárom év után sem sikerült feltenni. És a választói ezt újonnan azzal „honorálták”, hogy alternatívát kerestek, vagy távol maradtak az urnáktól. Az SZKT legutóbbi ülésén elhangzott – a székely zászlót megsemmisítő – markói direktívát a politikai önállóság leghalványabb látszatát sem mímelve fogadta el és követte Kelemen Hunor, az egykori elnök gondosan kiválasztott és megfelelően kiképzett utóda. Istennek hála, hogy a nemzeti identitást fáradhatatlanul ápoló és építő közösségek által támasztott barikádokon akadnak olyan RMDSZ-politikusok is, akik elnéznek a magasról jött pártutasítások fölött, és nem puszta képmutatásból hirdetik szimbólumaink használatának jogát – konjunkturális szövetségeseik kongresszusán –, hanem valós cselekedetekkel, a közösséget szolgálva. Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, mert „Kelemen Béla” nem akar az SZNT és az EMNP utánfutója lenni, viszont semmi kifogásolnivalót nem lát abban, hogy a Szövetség két évtizede a román politikai pártok, formációk és koalíciók utánfutójaként „futtatja” magát. „Markó Hunor” nem érti, hogy nem lehet egyszerre örömlány és erkölcscsősz... Amíg az RMDSZ identitászavarban szenved, amíg Székelyföld- és újabban székelyzászló-ügyben kétkulacsos politikát folytat, amíg nem ébred rá, hogy egy közösség ereje az összefogásban rejlik, addig a belső önrendelkezés egy sokszorosan elszalasztott lehetőség, Székelyföld autonómiája pedig egy jobb sorsra érdemes közösség szertefoszlott álma lesz. Hacsak nem tesszük meg mi a döntő lépéseket. Csak egy (Csillag)ösvény áll előttünk, nem téveszthetünk utat és célt. Gyerünk, székelyek, nyissunk mi is egy Új fejezetet! Kerekes Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Emlékezés a kettős évfordulóra Nagyváradon
Az egyik szemük sírt, a másik pedig nevetett mindazoknak, akik szeptember 6-án, szombaton délután elmentek az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által szervezett megemlékező rendezvényre, amelyet Nagyváradhoz kötődő kettős évforduló alkalmából tartottak meg a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében.
A második bécsi döntés eredményeképpen a Magyar Királyi Honvédség 1940. szeptember 6-án vonult be Nagyváradra Horthy Miklóssal, Magyarország kormányzójával az élen, és ezzel Nagyvárad nemcsak a diplomáciai tárgyalóasztalnál aláírt szerződés alapján, hanem a gyakorlatban is Magyarország részévé vált újra. Az emlékezés szomorúságra okot adó apropóját pedig az 1944. szeptember 6-án a várost ért szőnyegbombázás szolgáltatta. A Lorántffy központ zsúfolásig megtelt múzeumtermében szemtanúk idézték fel mindkét eseménnyel kapcsolatos emlékeiket. Ahogy az egyik tanúságtevő, Kelemen Béla fogalmazott: „életünkben voltak örömök, de igazán boldogok csak azon a napon (1940. szeptember 6-án – szerk. megj.) voltunk”, ami kiváltotta a teremben lévők egyetértő tetszését. A felszólalók közül többen is megemlítették azt, hogy életük legboldogabb időszaka volt az a négy év, amíg Nagyvárad Magyarország része volt.
Szőnyegbombázás
Ezzel szemben azon váradiak számára, akik megélték, életük legborzalmasabb napja volt 1944. szeptember 6-ika, amikor Nagyváradot szőnyegbombázás érte. Többen felidézték, hol voltak, mit csináltak azon a tragikus napon, szüleik, rokonaik hogyan óvták, menekítették őket biztonságos, vagy biztonságosnak vélt óvóhelyekre, és más helyekre. A megemlékezésen elhangzottakból megrázó jelenetek, képsorok, szörnyű szenvedések képe rajzolódott ki. Az eseményen felléptek a Váradi Dalnokok, akik Márkus Zoltán karnagy irányításával Horthy-nótákat adtak elő, az esemény végén pedig levetítették a nagyváradi bevonulásról készült eredeti felvételeket.
Pap István, erdon.ro

Színjátszás több mint százéves hagyománnyal Csíkcsicsóban
Csicsóban több mint százéves hagyománya van az amatőr színjátszásnak, a jelenlegi csoport Szabó Magdolna kezdeményezésére alakult 2008-ban, az Élő Emlékezet Egyesület keretében. Néhány hónapja az egyesülettől függetlenül, önálló színjátszó csoportként működnek.
Este nyolc óra után érkeztünk meg a csíkcsicsói kultúrotthonba, hogy ezúttal a csicsói amatőr színjátszókkal beszélgessünk. Épp a próba szünetében toppantunk be a színjátszó csoporthoz, a Rejtő Jenő Úrilány szobát keres című darabját próbálták, készülve a karcfalvi vendégjátékra.
Első nagy sikerű előadásuk Heltai Jenő A néma levente című darabja volt, melyet Varga Sándor, a Csíki Játékszín színésze állított színpadra. A néma leventét 1965-ben láthatták még a helybéliek, hisz az akkor működött színjátszó csoport is játszotta. Következett A hullámzó vőlegény című darab, amelyet szintén Varga Sándor rendezett, majd miután a színművész Magyarországra költözött, Bilibók Attilát kérték fel rendezni a csicsói műkedvelők. Ő Csiky Gergely Buborékok című művét ajánlotta a csoportnak, majd vitte színre velük. A legutóbbi előadásukat, az Úrilány szobát keres címűt is ő rendezte.
„Nem könnyed darabokat akarunk, amire így is, úgy is elmennek az emberek, hanem népművelő jellegűeket, kicsit fajsúlyosabbakat” – mondta Lutz Levente, a csoport egyik tagja.
Az előadásokhoz a díszlet, jelmez otthonról kerül ki, vagy éppen turkálóból vásárolják meg. A csicsói színjátszóknak már külön díszletraktáruk is van, egy csűrben tárolják azokat a díszleteket, amelyeket épp nem használnak a játszott előadásban. „A kulturális központnál volt egy megbeszélés az amatőr színjátszók vezetőivel, és ott javasoltam, hogy csináljunk egy börzét, Facebookon, vagy valahol, ahová mindenik csoport írna egy leltárlistát azokról a díszletekről, amelyeket épp nem használnak. így kölcsön tudnánk kérni egymástól, ha szükségünk van valamire, például fogasra, lámpára, kanapéra. Sajnos nem történt még előrelépés ez ügyben” – jegyezte meg Lutz. Megtudtuk, arra is volt példa, hogy egy díszletdarabot pályázat útján szereztek be, bár nehezen tudták megértetni, hogy az adott csikókályha tényleg díszletként fog funkcionálni. A rendezői díjakat is általában pályázatokból oldották meg.
Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Gelence, Csernáton, Alsórákos, Szentmárton, Csíkmadaras, Csíkkarcfalva – csak néhány hely, ahol a csicsói színjátszók felléptek. A néma levente című előadással még egyhetes turnén is voltak Magyarországon.
A faluban jól fogadják az előadásokat, ha többször játszanak egy darabot, akkor is telt ház van. Még Csíkszeredából is sokan mennek el megnézni a csicsói színjátszókat. Aztán előadás után, mint újságolták, úton-útfélen gratulálnak nekik a szomszédok, ismerősök. A színjátszó csoport tagjai, dacára annak, hogy van, mikor éjszakába nyúlóan próbálnak, szívesen járnak össze. „Egyfajta szórakozás, jó csapat kovácsolódott össze. Ugyanakkor lehet fejlődni, a rendezőtől, a darabból tanulni is tudunk" – mutattak rá.
A színjátszó csoport tagjai:
Adorjáni Lajos, Silló Attila, Részegh Attila, Csobot Zsófia, Pál Tibor, Lutz Levente, Sántha Imre, Kósa Gyula, Sántha Mária, Pál Norbert, Becze Géza, Becze Éva, Kelemen Emma, Fülöp Irén, Kelemen Béla, Bencze Etelka, Pál Piroska.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A kommunizmus borzalmai – A „Padlásseprés”
Kelemen Béla 85 éves, Biharfélegyházán lakik, emlékeimben pedig még most is elevenen élnek a kommunista hatalom és a rettegett Securitate miatt elszenvedett testi és lelki sérelmek.
Kelemen Béla a Kossuth Rádió munkatárásának, Ionescu Nikolettnek idézte fel emlékeit, mesélt az elszenvedett kínzásokról és az embertelen körülmények között letöltött hosszú börtönéveiről.
1949-ben az elégedetlen munkások és a gazdák tüntetettek az egész Érmelléken, a kommunista hatalom pedig ezt keményen megtorolta az úgynevezett Padlásseprés akciója során: embereket tartóztattak le, börtönöztek be és lőttek agyon – magyarázta Kelemen.
Az idős bácsi elmondása szerint ő nyolcadmagával fegyverrel a letartóztatott bajtársaikat próbálta kiszabadítani, az akció viszont nem sikerült és másnap már mindannyijukat le is tartóztatták. Nyomban ítélőbíróság elé kerültek. Mindannyijukat halálra ítélték, de a fellebbezés után csak három társát végezték ki, rá 20 év kényszermunkát róttak ki.
Kelemen Béla Felsőbányába került ólombányába dolgozni. Itt 1954 novemberében tiltakozásképpen a meleg ruhák hiánya miatta és azért, mert a hozzátartozóik semmit nem tudhattak róluk, 400 társával együtt éhségsztrájkba lépett. Ezért társaival együtt büntetésként még 5 év nehéz-börtönre ítélték. Azt nehéz elmondani, hogyan élte túl azokat az éveket a fűtetlen cellában, a silány koszton betegen minden orvosi ellátás nélkül – nyilatkozta Kelemen Béla, akit a 14 letöltött börtönévek után is mindig figyelt és zaklatott a Securitate.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

A kommunizmus szentjobbi áldozatai
„Ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.” A párttitkárokat, a rendszer sötétlelkű janicsárjait egyetlen cél vezérelte: a megfélemlítés, bármilyen eszközzel. A visszaemlékezéseken és leírt forrásokon alapuló összeállításunkat tisztelgésnek szánjuk Szentjobb kommunista időkbeli áldozatainak, egyúttal bátorságot kívánva a ma élőknek, sorsuk alakításához.
„Csak egy kis munka” (1945)
„Malenykaja rabota”, azaz: „csak egy kis munka”. Ezzel a hazugsággal hurcolták el a szovjet katonák a szentjobbi svábokat is. Alexandr Szolzsenyicin szavai kivánkoznak ide: „Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana.” Kálmándi Papp László, a későbbi szentjobbi „tanító bácsi”, Nagykároly és környéke sváb lakosságának elhurcolását írja le a Svábok a paradicsomban című kötetében. Ő maga is, ifjú gimnazistaként, azzal biztatta aggódó szüleit: három hét nem a világ. A beígért három hetes kényszermunka aztán évekre elhúzódott, nem véletlenül jegyzi meg a mű egyik szereplője az első, indulás előtti fogolyszámlálás alkalmával: „Te, ezek nem tudnak számolni!” Szentjobbról 33 német és egy magyar nevű lakost hajtott el 1945. január 5-én a Vörös Hadsereg. László Sándor és Erdélyi Etelka 2004-ben megjelent kismonográfiája szerint a legtöbben majdnem öt évet töltöttek a messzi idegenben. Kilencen azonban nem élték túl az embertelen körülményeket. A település minden évben, Szent István ünnepén emlékezik az elhurcoltakra, akiknek emlékezetét egy 2002. augusztus 20-án felavatott Sváb utcai feszület őrzi, neveik felsorolásával.
Ellenállási mozgalmak (1949)
A legkevesebb adatunk arról a mintegy 15 szentjobbi személyről van, akiket államellenes tevékenység vádjával börtönöztek be. Egyik bajtársuktól, a nagyváradi Kelemen Bélától tudjuk, hogy vele együtt, az Aradról indult, majd Váradon a Körös-völgyi ezredes néven ismert ellenállási mozgalomba szervezték be őket 1949-ben. Utóbbinak a szentjobbi Iván József Nagyváradon élő nagybátyja volt a vezetője, akinek gépgyárát államosították. Céljuk a hatalommal szembeni ellenállás volt, akár fegyveres harc által is. Szentjobbon a Szitkók: József, Gera (Gergely) és László voltak a fő kezdeményezők. Ők szervezték be a környékbeli poklostelkieket is. Mellettük további hat nevet sikerült eddig összegyűjtenünk: Dzsindzsa József, Dzsindzsa László, Nagy Gábor, Ludvig Emil, Matiz Károly, Iván József. A csoportokat rövid időn belül, 1950-ben felszámolták. A szentjobbi sejt tagjait egy érolaszi ház padlásáról vezették el, miután fegyveres ellenállást tanúsítottak. 1951-ben 15 évi börtönbüntetésre ítélték őket. A váradiak közül Kelement államellenes szervezkedés vádjával 20 évre ítélték. Három társukat halálra ítélték és ki is végezték. A szentjobbi Iván Józsefet végig Szamosújváron tartották. Ő is 64-ben, az országos amnesztiával szabadult, de a fogságban annyira legyengült a szervezete, hogy egy évvel később meghalt. Kelemen először Felsőbányára került, ahol bányában dolgoztatták, majd onnan 1951-ben a Duna-deltába vitték. Ott találkozott egyik volt szentjobbi bajtársával, Szitkó Józseffel, aki nem sokkal később tüdőgyulladásban elhunyt. Kelemen visszaemlékezésből az is kiderül, hogy az első 56-tal összefüggésbe hozott elítéltek 60-61-ben jelentek meg a Duna-deltában.
Szintén 1949-ben, a székely származású Takács János szentjobbi plébánost hittanóráról hurcolták el a hatóságok. A felháborodott hívek a Sváb utcán feltartóztatták a szekeret és a papot kimenekítették. Az esetet Csilik József is közli 2011-ben megjelent monográfiájában. A bosszúhadjárat során három asszonyt letartóztattak és két-két éves, Jilavan letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. A 19 éves Musák László volt az, aki megragadta a papot szállító fogat gyeplőjét. Már másnap éjjel, a tisztelendővel együtt őt is Margittára vitték. A fiatalembert félholtra verték, hamarosan belehalt a sérüléseibe. A papot pedig koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélték.
Kitelepítés (1952)
Csilik Erzsébet kötetbe foglalta családja kálváriáját (Az Isonzótól a Duna-csatornáig. Magánkiadás, Budapest, 2013), így a legtöbb adattal a Kis család hat tagjának 1952-ben történt kitelepítéséről rendelkezünk. Az elfelejtett váradi költő, Katona Mihály Szacsvayról írt megállapítását parafrazálva: egy tollvonásnyi sem volt a bűnük. A család katonai szolgálatát végző tagja (a könyv írójának testvérbátyja) több társával együtt átszökött Jugoszláviába. A kollektív bűnösségben gondolkodó hatalom a család többi tagján állt bosszút: mindannyiukat felpakolták és a baragani Fetestre szállították. A könyv szerzője 6 évesen élte meg mindezt, testvéreivel, szüleivel és 77 éves nagymamájával egyetemben. Egy 800 viskóból kialakított telepre kerültek, ahol első lakhelyük egy sással fedett kis földkunyhó volt, amelyben az előző lakók korábban disznókat tartottak. A család ebben, a kitelepítettek számára kialakított rabfaluban vészelte át a következő éveket. Isteni kegyelem, hogy a szörnyű körülmények ellenére mindannyian életben maradtak. Három évvel később, 1955 őszén térhettek haza, de az osztályellenség bélyege mindvégig, a rendszerváltás bekövetkeztéig rajtuk maradt. Még három évtizeddel később, 1987-ben is megfigyelés alatt tartották őket. Jellemző a helyi párttitkár magatartása, aki e szavakkal igyekezett megfélemlíteni az akkor 15 éves Csilik Erzsébetet: „ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.”
A szentjobbi református egyház parkjában 2016. október 23-án felavatott emlékjel a kommunizmus összes szentjobbi és nem szentjobbi áldozatára emlékeztet, méltó kegyeleti helyszínt biztosítva mindazoknak, akik tisztelegni kívánnak a diktatúra által derékba tört életek előtt. Végül hadd álljon itt Csilik Erzsébet Baragani dal című verse, mely betekintést enged a nagy román pusztaságba internáltak mindennapjaiba.
Fábián Tibor
Csilik Erzsébet: Baragani dal
Nem volt kutunk sem vizünk, Szomjaztunk és éheztünk, Nem volt kapunk kerítésünk, De már nem volt mitől félnünk. Nagyon vigyáztak most ránk Milicisták, katonák. Traktor húzott barázdákat, Így jelölték az utcákat. Itt egyforma gazdag volt Paraszt, tanár és doktor. A nagy Sztálin tanácsára Csajkás rendszert a világra! Hoztak levest hordókba, Nem volt benne csak uborka, Az is igen savanyú, Még a kutyának sem jó. Meg is lett az eredménye: Mindenkinek hasmenése, Tífusz, vérhas, kolera, Szaporodott Buliga. Nem volt orvos, nem volt pap, A menet csendben haladt Ki a birkalegelőre, Könnycsepp hullott a gödörbe. Sűrűn haltak öregek, Fiatalok s gyerekek; A buligai temetőbe’, Sírok számokkal jelölve, Már nem tudni kit takar, Itt ér véget ez a dal.
erdon.ro

Visszaemlékezések a szenvedéssel teli évekre
A nagyváradi 1956-os emlékkonferencián többek között a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének néhány tagja, valamint Wittner Mária, az egyik legismertebb 56-os szabadságharcos osztotta meg emlékeit, tekintett vissza a szenvedéssel teli évekre.
A szabadság éve Nagyváradon címmel megszervezett konferencia második részében a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének (SZVISZ) hat tagja – Domokos Miklós, a szervezet vezetője, valamint Petri József, Oláh János, Bodnár Márton, Török László és Kelemen Béla – osztották meg emlékeiket, kitérve arra, hogyan szervezték be őket a szervezetbe, mi volt a dolguk, mikor és hogyan tartóztatta le őket a román titkosszolgálat, valamint fájdalmas részletességgel ismertették a vallatások, börtönévek, munkatáborok alatt elszenvedett fizikai és lelki kínzásokat, szenvedéseket. Domokos Miklós elmondta, hogy a szervezet a biztonság érzetét nyújtotta nekik. Őt 1960-ban tartóztatták le, hat hónapig verték naponta többször is, magánzárkába zárták, ami olyan kicsi volt, hogy nem lehetett benne leülni, lefeküdni, végül egy öt percig tartó tárgyalás után 22 év börtönre ítélték. „Az ember próbálja kitörölni a rossz emlékeket, de én mindenre emlékezni akarok” – mondta el Domokos Miklós. Petri József öt év börtönt kapott mert elfogadta a forradalom eszméjét. „A mi fiatal szívünkhöz és lelkünkhöz közel állt az ’56-os forradalom eszméje” – fogalmazta meg, majd részletesen mesélt arról, hogy melyik munkatáborokba vitték őket, milyen szenvedéseket álltak ki azért, mert ellene voltak a kommunizmus ideájának, ami összeegyezhetetlen volt és marad az emberi természettel.
Emlékek
Oláh János a vallatásokkal kapcsolatban elmondta, hogy egy ideig tűrt és hallgatott, de egy idő után már próbálta megtudni, hogy mit tud a Securitate, hogy csak azt elárulja el, amit már úgyis tudnak. Bodnár Márton kiemelte, hogy ebben az ügyben 250 letartóztatás volt, de csak 58 személyt ítéltek el. „Ma is kérdés, hogyan választották ki azokat, akiket elítéltek, de az biztos, hogy nem a szervezetben folytatott tevékenység alapján”. Azt is elárulta, hogy egy sajátos morze kódot találtak ki és tanultak meg, hogy tudjanak egymással kommunikálni a börtönben. Török László elmondta, hogy a börtönben TBC-s lett, és a szükséges gyógyszert Kelemen Béla, mindannyiuk „apja” vitte be, ezzel talán az életét mentve meg. Kelemen Béla kiemelte, hogy mindezen borzalmak közepette az Istenbe vetett hit tartotta meg.
Élő tanúként
A konferencia Wittner Mária egykori szabadságharcos előadásával zárult, akivel Tófalvi Zoltán beszélgetett. Tőkés László EP-képviselő kiemelte, hogy a határok feletti nemzetegyesítés szellemében a SZVISZ tagok tanúságtétele után egy olyan személy visszaemlékezéseit is meghallgathatják a jelenlevők, aki a budapesti forradalomban vett részt. „Boldogok vagyunk, hogy túlélték a forradalmat és a megtorlást, hogy ma élő tanúként itt lehetnek és mesélhetnek. Wittner Mária túlélte a siralomház 200 napját, az ítéletet és azt a lelkiismereti kötelességet kapta, hogy tanúságot tegyen” – hangzott el. Wittner Mária mesélt arról, hogy egy katolikus neveltetésben részesült fiatal lány hogyan kapcsolódott be a forradalomba: „nem emberarcú vagy feljavított szocializmust akartunk, hanem szabad Magyarországot, a szabadság szeretete a tizenéves gyerekeket és fiatalokat is megérintette”. Mesélt arról, hogyan zajlottak a forradalmi események, hogyan szereztek fegyvereket, és végül azt, hogyan fogták el, hogyan folyt le a tárgyalás. Előadásában nagy hangsúlyt fektetett a társai emlékére, akik közül sokakat kivégeztek. Kiemelte, hogy a különböző visszaemlékezésekben milyen tévedések vannak egyes személyekre vonatkozóan, amelyeket ki kell javítani. „A már meghalt emberek nem tudnak védekezni, az ő védelmükben az élők kell felszólaljanak”, utalva az 1956-os tevékenységéért kivégzett orvostanhallgatóra, Tóth Ilonára, akinek ügye többször is komoly közéleti vitákat váltott ki. Tóth Ilonáról készült film, szobrot is állítottak neki, Wittner Mária pedig most azért küzd, hogy post mortem megkapja a díszdoktori címet. Wittner Mária végül elszavalta A halálra ítélt lány című versét, és felolvasta azt az imát, amit a börtönben mondtak el minden este a rabok.
P. Nagy Noémi
erdon.ro