Szászsebes – Az utolsó követ is meg kell őrizni
Szent István–napi szórványtalálkozó
Egy álom vált valóra tíz évvel ezelőtt, amikor Rácz Levente RMDSZ-elnök ötlete nyomán Marosszentimrén a megye magyar közössége az elhagyatott református templomban ünnepelt. Augusztus 20-a volt. Ezt követően évente mindig valahol a „mélyszórványban” volt az ünnep, és lassan új hagyomány született. Ott voltunk többek között Magyarszentbenedeken, Alvincen, Magyarigenben, Boroskrakkón, Sárdon és utoljára Asszonynépén. Idén buszok és személyautók tucatjai hozták a zarándokokat Szászsebesre, az ősi szász fészekbe, a ma is létező református közösség gyönyörű, felújított templomába. A szórványzarándoklatokban nemcsak a találkozások öröme, az örökségünkkel való törődés volt megragadó, hanem az is, hogy nyitás volt ez a javából. A magyar vándorlást a többségi helyi közösségek is érzékelték, értékelték, és egyre inkább odafigyeltek rá.
Templom- és várostörténet dióhéjban
A református templom történetét Gudor Botond vendégfogadó lelkipásztor ismertette. A Gyulafehérvártól 14 km-re fekvő Szászsebes először 1245-ben Mühlbach néven jelent meg hivatalos iratokban. Módos szász telepesek lakták, akik 1387 után Erdélyben elsőként építették meg városuk erődítményét. A város 19–20. századi fellendülése Johann Schöpp polgármesternek köszönhető. Szász Domokos püspöksége idején a reformátusok számának növekedése (1900-ben kb. száz fő) indokolta az istenháza megépítését. Alapítványt hoztak létre, és 1902–1903-ban, a várfalakon kívül, közadakozásból épült fel a neogótikus templom, amelyet 1904-ben szenteltek fel. Gudor András szolgálata idején (1997–1998) újították fel, idén pedig az önkormányzat támogatásával kisebb frissítési munkálatokat végeztek rajta. A falon elhelyezett emléktáblán olvashatók a templom történetének adatai.
A magyar közösség élete a sepsiszéki székelyek középkori betelepedésével, a katolikus egyház főesperessége révén teljesedett ki. A városban ma is ferences rendház működik, amelynek középkori ablakait a turisták gyakran megcsodálják. Az evangélikus templom szentélye Luxemburgi Zsigmond korabeli budai kőfaragó műhelyének nyomait viseli. Itt halt meg I. János királyunk (1540. júl. 17/21), akit végül Székesfehérváron temettek el. Ezután fia, János Zsigmond unitárius fejedelem uralkodásával indult be az önálló erdélyi fejedelemség. Szászsebes a középkori emlékek mellett ma a terek városa, és ez méginkább így lesz jövőre, amikor befejezik a terelőút megépítését. A lelkész szerint a mai 26 fős gyülekezet nem tudja megtölteni a templomot, de időről időre, nagy ünnepek idején ez mégis megtörténik. A tanulság pedig az, hogy „az utolsó követ is meg kell őrizni.”
Ünnepi pillanatok
Az augusztus végi kánikulában a templom hűvöse sem hozott enyhülést az ünneplőknek. Ökumenikus szellemben hirdetett igét Somogyi László székesfehérvári református lelkipásztor, Bíró Attila kökösi unitárius lelkész és Szabó Dénes nagyenyedi római katolikus esperes-plébános. A kántori szolgálatot Szabó Zsombor tordai kántor látta el. Minden prédikációt és imát a nemzeti ünnepünk körüli gondolatok hatottak át.
Magát az ünnepséget a templomkert fáinak árnyékában, hirtelen felszerelt erősítők segítségével tartották meg. Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte az egyházi és világi vendégeket, többek között Kovács Pétert, az RMDSZ országos alelnökét és Carmen Tomşát, a szászsebesi gazdasági hivatal igazgatóját. Kiemelte, hogy az eltelt évtized ünnepein Gudor Botond több alkalommal volt vendégfogadó lelkész, hiszen ő igazán törődik az apadó gyülekezetű templomokkal. Ünnepi beszédet mondott Józsa Miklós nyugalmazott nagyenyedi magyartanár. Kiemelte Szent István intelmeit, ami mai napig is forrása a keresztény erkölcsiségnek. – Az Úr nem távozott, itt maradt, és a Fehér megyei magyarság megfogyatkozva bár, de létezik, és élni akar. A mára ünnepi díszbe öltözött templom is ezt igazolja – mondta a szónok.
Kovács Péter felhívta a figyelmet: mi egyediek vagyunk abban, hogy ünnepeinken is szomorkodunk. Majd egy fordulattal két szép, derűs Szent István-legendával ajándékozta meg a hálás közönséget.
A beszédeket a helyiek kedves kínálgatása, vendéglátása közepette rövid kultúrműsor követte. Fellépett Katona Kinga (Assissi Szent Ferenc éneke) és Gánya Ervin (Szent István-himnusz), a vargyasi szavalókör tagjai. Rövid műsorral készültek a tordai és a székelykocsárdi református egyházközségek kórusai, valamit Nagy Levente és barátai zenekara és énekese Kökösről. Szászsebesen ezúttal a jelenben futott össze a múlt és a jövő. Aznap délután Kolozsváron is jelen voltunk a Főtéren, abban a hangulatban, amit Moravetz Levente kiváló produkciója keltett. Miközben még bennünk élt a szászsebesi hangulat, Kolozsváron hangzott el: Zrínyi a várból tört ki és a halálba rohant, a mai kolozsváriak kiáramlottak a Főtérre, mert élni akarnak. Ami Kolozsváron, Erdély fővárosában zajlott, az nagyon sok helyen Erdélyben, például a tízszer kisebb Nagyenyeden is beindult, ha szerényebben is. Nevezzük nyitásnak arra a szabad térre, ahol közösségként létezhetünk, lélegezhetünk, és ahol keressük, óhajtjuk a többségi partnerséget. Ezt igazolta a kolozsvári és a szászsebesi ünneplés is.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Együtt ünnepeltünk
Egy évtizede, hogy a mélyszórványban élő Fehér megyei magyarság legnagyobb nemzeti ünnepünkön, augusztus 20-án, a magyar államalapítás ünnepén egy-egy teljesen elnéptelenedett templomba vagy egy nagyon megfogyatkozott számú gyülekezetbe zarándokol, ahonnan azonban – Babits Mihály szavaival élve – „Az Úr nem ment el...”
Az idén a Gyulafehérvár közelében fekvő Szászsebesen gyűlt össze több száz zarándok, hogy benépesítse a gyönyörűen felújított neogótikus református templomot. Rendezvényünknek rendkívüli jelentőséget adott az a tény is, hogy együtt ünnepelhettünk egy háromszéki küldöttséggel, amelynek tagjai onnan érkeztek hozzánk, ahová – az egykori Sepsiszékbe – a szászok betelepítése előtt a szászsebesi székelyek áttelepültek. Ezt emeli ki az elhangzott beszéd alábbi részlete is: „Olyan ősi erdélyi városban ünneplünk ma, amelynek kövei, a város épített örökségének néhány ékessége és a történelmi emlékezet megőrizte egykori ittlétünket, ahol valamikor a város főutcája a Székely utcája nevet viselte (a németek nyelvén Siculorum Gasse). A hatalmas evangélikus székesegyház helyén feltételezett kis székely templom, a körülötte feltárt XI. századi székely sírok mind azt igazolják, hogy elődeink, a mai Kovászna megye egykori Sepsiszékének székelyei egy része életével és vérével áldozott azért, hogy ma itt egy virágzó település lakói, románok, szászok, magyarok békében élhessenek.” Az ökumenikus istentiszteleten Somogyi László székesfehérvári református lelkész és Szabó Dénes nagyenyedi római katolikus esperes-plébános társaságában imádkozott Bíró Attila kökösi unitárius lelkész is, aki gyülekezetük zászlaját is elhozta a szászsebesi református templomba. Az ünnepi műsor ékessége volt a vargyasi szavalókör két tagjának fellépése: Katona Kinga Assisi Szent Ferenc énekét, Gánya Ervin Szent István Himnuszát adta elő nagy átéléssel. Ugyancsak tetszést váltott ki az ünneplőkből a kökösi Nagy Levente és Barátai együttes. Valamennyiüknek köszönjük, hogy jelenlétükkel megerősítették bennünk azt hitet, hogy ha nagyon megfogyatkozottan is, de élni akarunk itt, az őseink megszerezte földön. Köszönjük a Kovászna Megyei Tanács önzetlen támogatását, amely lehetővé tette felemelő ünnepségünk létrejöttét. JÓZSA MIKLÓS, Nagyenyed
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)