Elfelejtett „dominókocka” (1.)
KÖNYVESPOLC – Nemrégiben, még tavalyi datálással, de könyvesboltjaink kirakataiban is megjelent Kaszás Veronika impozáns monográfiája: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989 címmel.
A két évszám nemcsak a kiválasztott időszakaszt határolja be, de utal – bár áttételesen – a Trianon utáni nagy menekülthullámokra is, főként a két világháború nyomán bekövetkezett nagyarányú népesség-mozgásokra is.
A budapesti Gondolat Kiadó félezer oldalas könyvújdonságának szerénykedő alcíme (Út a menekültkérdés tagadásától az 1951. évi genfi menekültügyi egyezményhez való csatlakozásig) újabb behatárolódást sejtet – szerencsére még sincs ez így.
Azt, hogy netalán egy külügyi-diplomáciai aktus tudományosan módszeres körüljárásáról lenne szó csupán, nem pedig az egész kelet-európai rendszerváltás egyik korai, de a nyolcvankilences „dominóhullás” algoritmusába szervesen beilleszkedő, mi több, beletartozó, hosszabb ideje tartó folyamatáról.
És itt engedtessék meg egy rövid kitérő, hogy megérthessük, miről is lenne szó.
Amikor a kelet-európai rendszerváltó folyamatok 1989 nyarára Mihail Gorbacsov szovjet peresztrojkájának a hátszelében felgyorsultak, a szovjet vezető homályos elképzeléseit Lengyelországban és Magyarországon már messze túlhaladták. Varsóban és Budapesten szinte párhuzamosan, tettekben szökkentek szárba a hatalomváltás kulcsszavai: demokratikus többpártrendszer, emberi jogok, piacgazdaság.
A keleti tömb ezzel lényegében kétfelé is szakadt: a Német Demokratikus Köztársaság (NDK), Csehszlovákia, Románia és Bulgária elöregedett, betokosodott, sztálinista vezetői struccpolitikával próbálták a status quót fenntartani. A hatalmához görcsösen ragaszkodó Nicolae Ceauşescu román és Todor Zsivkov bolgár főtitkár a kommunista eszmék megkopott nimbuszát a történelmi ellentétek és a nemzeti indulatok felszításával próbálta helyettesíteni. Előbbi az erdélyi magyarság, utóbbi a török kisebbség felszámolásával igyekezett a többségi nemzetet valamivel „kárpótolni”, rendszerének az anyagi-szellemi csődjét elpalástolni.
Így indult el itt is, ott is a menekültek áradata. A menekültek áradata régi Achilles-sarka volt az NDK-nak is, csakhogy a Balkántól eltérően itt mint „belnémet” feszültséggóc jelentkezett. Ezért épült meg – védekezésképpen – a berlini fal, Kelet és Nyugat közé ezért húztak vasfüggönyt a Baltikumtól közel az Adriáig. ’89 nyarán a vasfüggönyt az osztrák–magyar határon felszámolták, de ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy félezernél több NDK-menekült Sopron melleti határáttörése nyomán további ezrek is, immár hivatalosan, Ausztrián át a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK) távozhassanak. Ehhez kellett a magyar-NDK határvédelmi egyezmény felmondása, ami már az 1951. évi menekültügyi egyezményhez való csatlakozás után amúgyis tárgyalanná vált. A csatlakozás az esztendő tavaszán megtörtént, de hatályba csak nyár elején lépett. De már akkor elég volt arra, hogy a magyarországi szabadságra készülődő keletnémetek számára igazi „meghívót” jelentsen.
Ami ezután történt, azt tudjuk. Helmut Kohl kancellár szerint a berlini falból a páneurópai pikniken esett ki az első tégla. Amiről viszont nemcsak a világ, de mi magunk, az érintettek is hajlamosak vagyunk megfeledkezni, az az, hogy a genfi egyezményhez Magyarország nem a keletnémet menekültek kedvéért, hanem saját, bajba jutott erdélyi nemzettársai megsegítéséért folyamodott. És itt érkeztünk el az erdélyi menekültekhez, ahhoz a „dominókockához”, ami nélkül persze a kelet-európai rendszerváltozás úgyis megtörtént volna, csak nem ilyen váratlanul gyorsan és valamilyen másik útvonal mentén. (Folytatás a következő Szempontban)
Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

Elfelejtett „dominókocka” (2.)
Folytatás a múlt heti Szempontból – Könyvismertetésünk múlt heti bevezetőjében utaltunk rá, hogy bár Magyarország a tízezres nagyságrendű erdélyi menekültek helyzetének a rendezése érdekében csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez, a szocialista országok történetében e páratlan lépés igazi haszonélvezői mégis a folyamat „potyautasai”, a szövetségi köztársaságba igyekvő NDK-s menekültek voltak.
Viszont ez a csatlakozás majd csak a keletnémet menekültek Sopron melletti határáttörése révén válhatott az egész kelet-európai „dominóomlás” egyik kezdeti kockájává, és sajnos a későbbi felejtés okává is. Mert hát a berlini fal világszenzációval felérő leomlásának meglepetésében ugyan kit érdekeltek volna már a piknik, majd a falomlás kevésbé látványos előzményei? Minálunk pedig az év decemberében a gyorsvonat sebességével beindult átalakulások izgatott forgatagában kinek is maradt volna ideje és energiája, hogy ilyesmivel pepecseljen?
Erdélyi menekültek – így honosodott meg a közbeszédben, és így szerepel a félezer oldalas monográfia címében is, noha a szószerkezet mindkét tagja, az „erdélyi”, illetve a „menekült” is utólagos magyarázatra, pontosításra szorul. Vegyük például Nadia Comăneci esetét. Mielőtt a jobb napokat is megélt tornászlány egy november végi fagyos éjszakán Csanád és Kiszombor között átszökött volna a román–magyar határon, már „kegyvesztetten”, bukaresti lakosként és giurgiui tornaedzőként tengette az életét. Menekült volt a javából, erdélyinek viszont aligha, romániainak már találóbban nevezhetnénk. A hivatalos magyar közegek a köznyelvnél valamivel pontosabban fogalmaztak, amikor a „Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról” készítettek összefoglaló jelentést.
Ami a „menekült” megnevezést illeti, azt sem a mostanság bevett értelmezésekben használták – leggyakrabban háborús, illetve gazdasági menekülteket értenek ma alatta –, hanem inkább gyűjtőfogalomként. A házasságkötés, családegyesítés, visszahonosítás stb. címén legálisan áttelepülők nyilván nem tartoztak ebbe a kategáriába, azok viszont, akik legálisan érkeztek ugyan, de tartózkodási engedélyük lejárta után sem voltak hajlandók hazatérni, ők annál inkább. Akkor is, ha Magyarországot csupán ugródeszkának tekintették, előszobának Nyugat irányába, és akkor is, ha itt kérték az állandó letelepedést, utána a családegyesítést, végül pedig az állampolgárságot is.
Leginkább menekültnek viszont azok számítottak, akik még érvényes vagy lejárt útlevéllel sem rendelkeztek, akik életük kockáztatásával, gyermekeik, családtagjaik hátrahagyásával szöktek át a zöldhatáron, nem egyszer a helyi embercsempészek borsosan megfizetett kalauzolásával. Márpedig ahogy egy szakértői tanulmányban szó szerint olvassuk: „A határforgalmi szerződések Csehszlovákia, Románia és a Szovjetunió viszonylatában az államhatárt jogellenesen átlépett és az államhatár közelében elfogott személyek 48 órán belül történő, eljárás nélküli kiadatását írták elő, azaz nem tartalmaztak a menedékjogra vonatkozó olyan kitételt, amelynek alapján a kiadatás megtagadható lett volna”.
Hivatalosan innen indult a történet, a menekültügyi egyezmény elfogadásával viszont – Oplatka András zürichi közírónk szavaival élve – egyszerre bukott meg a szocialista országok közös határvédelme, és szűnt meg az elfogott disszidensek visszaadásának a kötelezettsége is. A történtek külön pikantériája, hogy a menekülttáborok egyes lakóiban a magyar hatóságok – bizonyára nem alaptalanul – átdobott Szekuritáté-ügynököket is sejtettek vagy feltételeztek, s a dolgok fordított irányban sem álltak másként. Azokkal, akik először kintmaradtak, de utána valamilyen okból visszaadták, pontosabban visszatoloncolták őket. Ezekben viszont itthon gyanítottak a menekülttáborokban rekrutált magyar ügynököket...
És ha már a menekültügy pikantériáinál tartunk, Kaszás Veronika könyvéből hadd példázzuk a menekültügy kapcsán felvirágzó üzletelést, sőt korrupciót is. Romániában például egy útlevél beszerzéséért 6600 lejt, negyedévi átlagkeresetet is kifizettek, egy magyar állampolgárral kötött névházasságért az erdélyiek nemegyszer száz-kétszázezer forintot is lepengettek anyaországi „hivatásos” jövendőbelijüknek. Mi több, olvashatunk egy „szupertitkos” román pártokmányt is, amely egyenesen azt ajánlja: a német és a zsidó kivándorlók mintájára állapítsanak meg fejkvótát és fejpénzt az erdélyi magyarok számára. Javasolják ezt elég későn, 1989 nyarán, amikor Ceauşescu rendszere számára már az utolsó „vonatok” is elmentek, vagy legalábbis mozgásban voltak.(Folytatás a következő Szempontban)
Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

Elfelejtett „dominókocka” (3.)
Folytatás a múlt heti Szempontból – Az erdélyi menekültek számának ugrásszerű emelkedése 1988-ban egybeesett a magyar reformfolyamat izmosodásával.
zzal pedig, hogy a színre lépő protopártok, a gombamód szaporodó társadalmi és civil szervezetek és persze az egyházak is a nemzeti sorskérdések felvetése során rendszeresen foglalkoztak az erdélyi menekültek megsegítésével, feladták a leckét a sokáig struccpolitikát folytató hatalomnak is.
1988-tól már nem lehetett a menekültek ügyét szőnyeg alá söpörni, százszámra visszaadni őket a dühöngő román határőröknek, kiszolgáltatni a veréseknek, a kínzásoknak, majd fegyházbüntetésnek és kényszermunkának is. Az egyre láthatóbb és hallhatóbb közvélemény nyomása késztette arra a magyar kormányt, hogy lépésről lépésre irányt váltson.
Miután a Bukaresttel folytatott kétoldalú próbálkozások teljes kudarcot vallottak, a kisebbségi kérdést, az emberi jogok megsértését a varsói szerződés keretében csak óvatosabb megfogalmazásban, más fórumokon viszont direktebb tálalásban és rendszeresen is szóvá tették.
A „baráti” országokat persze hogy zavarta mindez, félre is néztek sokáig, de a nyugati közvélemény egyre inkább rádöbbent a Ceauşescu-rezsim jogtiprásaira. A román diktátor nyugati megítélése egyre szigorúbb lett, egyre jobban elszigetelődött, különösen a falurombolási tervek meghirdetése után. Az általános felháborodás az 1988. június 27-ei nagy tüntetésben csúcsosodott ki, amikor százezres nagyságrendű tömeg vonult tiltakozni a budapesti román nagykövetség elé. Ceauşescu retorziója sem váratott magára: már másnap bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust. A rohamosan romló magyar–román viszony történetének egyes állomásait Kaszás Veronika könyve csak háttérként, érintőlegesen említi. Amit viszont nagyon részletesen számba vesz és dokumentál, az a civil társadalom és a magyar hatóságok szolidaritása, segítőkészsége, valamint a külföldi visszahang, a világközvélemény reagálása.
Erdélyi szemmel olvasva a könyvet érdekesebbnek tűnik egy ugyancsak elfelejtett epizód, a szófiai magyar nagykövetségre menekült hat román állampolgár ügye. 1988 szeptemberében, bulgáriai nyaralásuk végén költöztek be a magyar külképviseletre, nem is sejtve, hogy mekkora diplomáciai bonyodalmakat okoznak ezzel. Hónapokig tartó tárgyalások következtek a román és a bolgár hatóságokkal, míg végül a Nemzetközi Vöröskereszt papírjaival felszállhattak egy Bécsbe induló repülőgépre.
Most, évtizedekkel a szerencsés kimenetelű kalandjuk után az incidensnek két hozadékáról valószínűsíthető, hogy szerves előzménye és precendense volt a későbbi, sokkal fontosabb eseményeknek. Itt próbálták ki, járták be először azt az utat, amely a Nemzetközi Vöröskereszt bevonásához vezetett, s ami addig csak a családegyesítések vonatkozásában jöhetett szóba. A másik tanulság viszont (de ezt csak az NDK-s menekültek hasznosították) esetükben valóban „robbant”, hogy a nagykövetségekre való meneküléssel előbb-utóbb a szabadság kapui is kitárulhatnak előttük.
És itt a kelet-európai „dominóomlás” egy másik elfelejtett mozzanatát is felidézhetnénk. Azt, ami a páneurópai piknik (1989. augusztus 19.) és a keletnémetek előtti hivatalos magyar határnyitás (szeptember 11.) között történt. Augusztus 24-én éjjel a legnagyobb titokban a szövetségi köztársaság budapesti nagykövetségére menekült keletnémeteket szintén egy Bécsbe tartó repülőgépre ültették fel szintén a Nemzetközi Vöröskereszt asszisztenciájával és az általa kiállított úti okmányokkal. Ha az összefüggésekben valaki még kételkednék, álljon itt egyetlen passzus az NSZK nagykövetségének köszönőleveléből: „...az NDK áttelepülni vágyó állampolgárai a szövetségi köztársaság »erdélyi menekültjei«”. Idézzünk néhány számadatot is Kaszás Veronika könyvéből. Ami a keletnémeteket illeti, 1989. december végéig 50 640 fő kelt át a magyar–osztrák határon. Az országban addigra már csak 26 445, hivatalosan is számon tartott menekült maradt, ebből 16 865 erdélyi vagy romániai magyar, 5690 román, 1600 fő német volt, míg a maradék 290 egyéb nemzetiségű.
Erdélyi és mai szemmel ízlelgetve ezt a fontos könyvet, néhány megjegyzés is ide kívánkozik. A genfi menekültügyi egyezményhez azzal a megszorítással csatlakozott a magyar kormány – joga volt hozzá –, hogy befogadási kötelezettséget csakis európai menekültekkel szemben vállal! Az áthallás szembeötlő. De aktuálisak a kutatás további teendői is. A témára vonatkozó román levéltári anyagok feldolgozása most már a hazai kutatók feladata lenne.
Nehéz feladat, mert ahogy a román forradalom aktáit is anélkül sietnek lezárni, hogy az áldozatok halálának a felelőseit néven nevezték volna, a román–magyar határon lelőtt menekültek ügyészségi iratcsomóit is szisztematikusan megsemmisítették. A nyomokat a papírokban könnyebb volt eltüntetni, ami pedig az élő emlékezetet, az oral historyt illeti, mindmáig alig-alig szakadtak fel a félelem és a tartózkodás gátjai. Ezt bizonyítja a tavaly elkészült Határon 1988–89 című dokumentumfilm hányatott története is, amelyet Kaszás Veronika könyvének olvasása közben a YouTube videomegosztón szintén érdemes megtekinteni. (Folytatás a következő Szempontban)
Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)