Cs. Gyimesi Éva áttanulmányozta a Babes–Bolyai Tudományegyetem időszaki közleményének, a Buletin Informativ című kiadványnak mintegy két évfolyamát, hogy megnézze, milyen a belső tájékoztatás az egyetem ügyeiről. Andrei Marga mint rektor, majd akadémiai tanácsi elnök személyes vonatkozású híreket és levelezést közölt bennük, a személyi kultuszra hajló mértékben. Erre egy példa: Magyari-Vincze Enikő professzor asszony sikeresen futó szakmai projektumait egyetlen nap lesöpörteték az Európai Tanulmányok Intézete képzési, kutatási tervei közül, hogy az a jelszóvá silányodott multikulturális „tanulmányokkal” cseréljék ki. Ezt bizonyítja Kása Zoltán írás a Szabadságban: „2005 őszén a magyar tagozat akkori vezetői (Salat Levente, Nagy László, Szamosközi István) végigjárták a karokat, elbeszélgettek a magyar oktatókkal, és elkészítettek egy írásos összefoglalót, amelyet szándékuk szerint a közlönyben megjelentettek volna. Az anyag óvatos bírálata volt a jelenlegi multikulturálisnak mondott struktúrának. Már első mondatában szerepel, hogy a karokon a magyar kollégák körében frusztráltság uralkodik, de nem volt benne semmi kivetnivaló (hacsak az nem, hogy nem volt elég szókimondó, hanem inkább óvatos). Ennek ellenére nem jelent meg, és az egyetem román vezetősége ráuszította a dokumentum készítőire a dékánokat, akik megpróbáltak mindent cáfolni. ”Cs. Gyimesi Éva ismét elítélte a magyar egyetemért küzdő Bolyai Kezdeményező Bizottságot. Nevüket nem írta ki, hanem elismeréssel idézte Borbély Tamás cikkét: „szappanoperává silányulhat az eddig többnyire kudarc jellemezte romániai magyar felsőoktatás ügye, ha civilek, politikusok, szakmai csoportocskák, frakciók továbbra is egyeztetés nélkül, külön-külön tűzik zászlajukra ezt a témát. ” Cs. Gyimesi Éva szerint az egyetem ügye csak oktatók és az egyetem hallgatók ügye. Az egyetem csak a szellemi igényeket kielégítve felelhet meg feladatának. „És ezeket nem lehet – a kis létszámra hivatkozva – lecsavart lángon, félaggyal, félszájjal, félszeretettel kielégíteni. ” /Cs. Gyimesi Éva: Ismét az Egyetem körül. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 20./

Megalakult Kolozsváron a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság tagjai az MTA romániai külső tagjai és a megválasztott köztestületi tagok. Jelenleg 392 romániai tagja van az MTA külső köztestületének. A 2007. júniusában lezajlott belső választások során a romániai köztestület megválasztotta a hat tudományterület 5–5 képviselőjét. Hozzájuk csatlakozik az MTA 17 romániai külső tagja, és együtt alkotják a 47 tagú Kolozsvári Akadémiai Bizottságot. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) tagsága az ősz folyamán megválasztja elnökét és alelnökeit. A KAB tagjai: A) Az MTA romániai külső tagjai: Benkő Samu, Brassai Zoltán, Csetri Elek, Demény Lajos, Egyed Ákos, Gábos Zoltán, Gyenge Csaba, Jakó Zsigmond, Kolumbán József, Maros Dezső, Nagy-Tóth Ferenc, Néda Zoltán, Németh Sándor, Péntek János, Péter Mihály Heinrich, Toró Tibor, Uray Zoltán. B) A megválasztott köztestületi tagok tudományterületek szerint: I. Bölcsészettudományok: Dávid Gyula, Kovács András, Egyed Emese, Keszeg Vilmos, Pál Judit. II. Társadalomtudományok: Bíró A. Zoltán, Rostás Zoltán, Salat Zakariás Levente, Benedek József, Vincze Mária. III. Orvosi tudományok: Kun Imre, Egyed-Zsigmond Imre, Szilágyi Tibor, Kovács Dezső, Jung János. IV. Műszaki tudományok: Dávid László, Csibi Vencel-József, Bitay Enikő, Köllő Gábor, Preitl István György. V. Természettudományok: Kása Zoltán, Szilágyi Pál, Paizs Csaba, Lingvay József, Fodorpataki László. VI. Agrártudományok: Csedő Károly, Tiboldi István, Wagner István, Márkus István, Bedő Imre. /Kolozsvári Akadémiai Bizottság – első szakasz/Kolozsvári Akadémiai Bizottság – első szakasz. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./

Elhunyt T. Tóth Sándor matematikatörténész /Torboszló, 1913. – Kolozsvár, 2007. aug. 21./, a marosvásárhelyi református kollégium utolsó igazgatója. A Bolyai, majd az egyesített Babes–Bolyai Egyetem oktatója volt 1977-es nyugdíjazásáig. A matematika történetével még aktív tanárkodása idején kezdett el foglalkozni. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy végigjárhatta Erdély könyvtárait, levéltárait, és mikrofilmre vehette a matematikával kapcsolatos dokumentumokat. 1972-ben és 1974-ben két román nyelvű könyvben foglalkozott a számok elterjedésének történetével Erdélyben és román fejedelemségekben, valamint az első román nyelvű erdélyi matematikai kéziratokkal. 1971-ben vaskos matematikatörténeti litografált egyetemi jegyzetet adott ki. Tudománytörténeti munkássága nyugdíjba vonulása után teljesedett ki. Számtalan cikket, tanulmányt közölt különböző folyóiratokban. 1988-ban Budapesten Szabó Árpáddal közösen jelentette meg a Matematikai műveltségünk keretei c. könyvet, majd 2004-ben a Kriterion adta ki Az erdélyi matematika történetéből c. könyvét, amely a kezdetektől a XIX. század elejéig foglalja össze a matematika fejlődését Erdélyben. Az utóbbi három évben három matematikatörténészt vesztettünk el, írta Kása Zoltán professzor. 2004-ben Filep László nyíregyházi (az erdélyi matematika ismerője és kutatója), tavaly Kiss Elemér marosvásárhelyi professzor távozott. És most T. Tóth Sándor tanártól és kollégától is búcsúznunk kell. /Kása Zoltán: Emlékezés T. Tóth Sándorra (Torboszló, 1913 – Kolozsvár, 2007). = Szabadság (Kolozsvár), aug. 28./

Szeptember 28-án lezárult a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Kolozsvári Akadémiai Bizottsága (KAB) megalakulásának befejező szakasza. Zárt ülésen az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén választották meg a vezetőségi tagokat. Az MTA Kolozsvár Akadémiai Bizottságának elnöke Péntek János, az MTA külső tagja, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének professzora lett. Alelnökök: Kása Zoltán, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Természettudományi Karának professzora, Egyed-Zsigmond Imre, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Patológia Tanszékének professzora, és Kovács András, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Történelem-Filozófia Kara Művészettörténeti Tanszékének professzora. Megjelent Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke, az erdélyi magyarság következetes pártolója. Az MTA-elnök történelminek nevezte a kolozsvári lépést, amely együttműködési lehetőséget nyit meg az európai uniós elveknek megfelelően. /Ördög I. Béla: Megválasztották az MTA erdélyi fiókjának vezetőségét. Péntek János lett a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 29./

Tudomány és Társadalom címmel rendezték meg november 22-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és a Kolozsvári Akadémiai Társaság (KAB) közös szervezésében az erdélyi magyar tudományos világ hatodik ünnepi seregszemléjét. A konferencián a hazai és anyaországi tudományos élet jelentős képviselői tartottak előadást. Az előadók kiemelten foglalkoztak az anyanyelvnek a globalizáció feltételei közötti jelentőségével. Egyed Ákos, az EME elnöke arra emlékeztetett, hogy napjaink megváltozott viszonyai közepette „nem maradhat közömbös a társadalom a tudomány iránt”. A kis és fejletlen országoknak szembe kell nézniük a globalizáció negatív következményeivel is, például mulandóban a földtulajdon közösségalakító, népességmegtartó ereje. Egyre nehezebb történelmi örökségünk megőrzése, amelyben szerepet kap az EME és a nemrég megalakult KAB közötti együttműködés. Lipták András, a Debreceni Akadémiai Bizottság elnöke kifejtette, Magyarországon általános káosz uralkodik a kilátásba helyezett egészségügyi reform, sőt a tanügyi problémák miatt is. Erdélyben a látványos fejlődést ki kell használni arra, hogy a fiatalok számára megteremtődjenek a szülőföldön való maradás feltételei. Görömbei András (az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke) előadásában az anyanyelvről, mint az egyén és a nemzet létezésének legfőbb mutatójáról, Gyenge Csaba egyetemi tanár a műszaki kutatásoknak a társadalom fejlődésére gyakorolt hatásáról beszélt. Péntek János KAB-elnök szerint annak ellenére, hogy a magyar nyelv teret vesztett a környező nyelvekkel szemben, a Kárpát-medencében még mindig 39,2%-os vezető pozícióban található. Nálunk az utóbbi időben javult az anyanyelv használata, de a hozzávaló intézményhálózat nagyon hiányos. Átnyújtották a 2007-es évi Gróf Mikó Imre Emléklapokat. A díjazottak: Gyenge Csaba, Kása Zoltán és Kovács Kiss Gyöngy. A fórum november 24-én az EME szakosztályi üléseivel zárul. /Ördög I. Béla: „Nem maradhat közömbös a társadalom a tudomány iránt”. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./

Március 10-én a Kolozsváron megtartott Sapientia-EMTE sajtótájékoztatón Tonk Márton kolozsvári, valamint Hollanda Dénes marosvásárhelyi dékán válaszolt a sajtó kérdéseire. A felsőoktatási tanintézet tavaly hat szak akkreditálását kezdeményezte. Már akkreditálták a marosvásárhelyi karon az informatika szakot, s rövid időn belül sor kerül a csíkszeredai román-angol, valamint az agrár- és élelmiszerbiztonsági szak akkreditálására. A 370 végzős hallgató döntő többsége – 92 százalék – sikeresen államvizsgázott februárban. „Idén a július 10–30. között megrendezendő felvételi vizsgára 1040 helyet hirdet meg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem” – kezdte beszámolóját Tonk Márton dékán. Ezek ötven százaléka tandíjmentes. A fennmaradó ötven százalék nagy része (hozzávetőlegesen negyven százalék) költségtérítéses hely, ami azt jelenti, hogy az évi 550–750 eurós összegű tandíjból a hallgatóknak csak 200–350 euró közötti összeget kell fizetniük. A maradék közel tíz százalék pedig teljes tandíjas hely. Új szakokat indítanak tandíjas helyeken, amennyiben a felvételi időpontjáig megérkezik a bukaresti jóváhagyás. Kolozsváron negyven tandíjas helyet hirdetnének meg leendő jogászoknak, Marosvásárhelyen pedig fordító-tolmács szakra gondoltak. A magyar nyelvű jogászképzés még gyerekcipőben jár, a fordító-tolmács szak szinkrontolmácsokat is képezne. Angol, német és román műszaki fordítókat is képeznek majd. A már akkreditált egyetemeken államvizsgázó Sapientia-hallgatók elé nem várt akadályok gördültek, de a legtöbben nagyon jó eredményt értek el. Hátrányos helyzetben van a Sapientia: míg a román állami egyetemek 10–20 millió eurós nagyságrendű EU-s támogatásra pályázhatnak, a Sapientia magánegyetemként ezt nem teheti meg. A kutatásprogramokat beépítették az egyetem Tudományos Kutatási Osztályába, a testület élére pedig Kása Zoltán egyetemi tanár került. A kuratórium döntött a távközlés, valamint számítógépes művelettervezés és gyártásbeállítás szakok majdani indításáról is. Az infrastrukturális beruházások értéke idén Kolozsváron eléri a négymillió eurót, Marosvásárhelyen pedig meghaladja a hárommilliót. Ezeket az összegeket újabb ingatlanok építésére, felszerelésére szánják. /Nagy-Hintós Diana: Végső szakaszához érkezett a Sapientia akkreditálása. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 11./

Első ízben tartottak tudomány- és ipartörténettel foglalkozó tanácskozást az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) szervezésében /I. Tudomány- és Ipartörténeti Konferencia/ július 12-én Kolozsváron, a Bethlen Kata Diakóniai Intézetben. A rendezvény társszervezője a Kolozsvári Akadémiai Bizottság volt. A résztvevők erdélyi és magyarországi kutatók, egyetemi tanárok, iparban dolgozó műszakiak. A rendezvény keretében hivatalosan is megalakult az EMT 11. szakosztálya, a Tudomány- és Ipartörténeti Szakosztály, Kása Zoltán és Wanek Ferenc vezetésével. Dr. Köllő Gábor EMT-elnök elmondta: a konferencia célja évenkénti rendszerességgel fórumot teremteni a tudomány- (matematika, műszaki- és természettudományok) és ipartörténettel foglalkozó Kárpát-medencei kutatók számára, ugyanakkor létrehozni egy szervezeti keretet (az interdiszciplináris Tudomány- és Ipartörténeti Szakosztályt) a csatlakozni óhajtó erdélyi magyar kutatók számára, hogy régiós intézményként bekapcsolódjanak a Luxemburg-központú Európai Kultúrutak két tagmozgalmához: a Vaskultúra, valamint az Ipartörténeti Kultúrutak Közép- és Kelet-Európai szervezetéhez. Az EMT által időszakosan kiadott Műszaki Szemle szakfolyóirat egyik száma minden évben tudomány- és ipartörténeti profilúvá válik majd. Dr. Kása Zoltán (Sapientia EMTE a Texas Egyetem egykori matematikaprofesszorának, Georg Bruce Halstednek a Bolyaiak életműve tanulmányozásának kedvéért 1896-ban Kolozsvárra tett útjáról értekezett. Halsted lefordította angolra és kiadta az Appendixet. /Ördög I. Béla: Fórumteremtő szándékkal a Kárpát-medencei kutatókért. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 14./

Tizenhat évvel ezelőtt – mint köszöntőjében dr. Széman Péter, a Báthory István Alapítvány (BIA) elnöke Szilágysomlyón elmondta – a Báthory Napok időpontjául a város szülötte, az erdélyi fejedelem és lengyel király Báthory István születésnapját (1533. szept. 27-e) tekintették irányadónak. Az idei rendezvényen ünnepelhették, hogy a névadó fejedelem 475 évvel ezelőtt született. Az ez évi Báthory Napok orvostovábbképzővel kezdődtek, melyre tizenötödik alkalommal került sor, s amelyet tizenöt éve a BIA a Magyar Egészségügyi Társasággal (MET) közösen szervez. Dr. Széman Péter BIA elnök, MET alelnök, mint házigazda köszöntötte a hallgatóságot, majd dr. Süveges Ildikó professzor, a MET elnöke kifejtette, nagy öröm számára, hogy a 15 éves MET-tel együtt immár a XV. továbbképző jubileumát is együtt ünnepelhetik. Az előadások a hallgatóság megismerkedhetett a szemészeti szakág újításaival. Dr. Széman Péter elismerő oklevelet adott át néhány orvos kollegájának, akik tizenöt éven át segítették a továbbképző megszervezésében. Az orvostovábbképzővel párhuzamosan Zilahon dokumentációs kiállítás nyílt A szilágysomlyói vár és Báthory István – 475 év Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király születésétől címmel. Megtartották a hatodik néptánctalálkozót, amelyre ezúttal is több környékbeli településről érkeztek csoportok. Pedagógus-továbbképzőt is rendeztek. Megnyitották Hajdu Attila képzőművészeti tárlatát a szilágysomlyói EMKE Magyar Házban. Tízedszer adták át a szervezők a Szilágysági Magyarok díszokleveleket szilágysági vagy onnan elszármazott személyeknek. Az idei díjazottak: B. Simon György költő és publicista (post mortem), valamint Birtalan József karnagy, zeneszerző, prof. dr. docens Csillag István atomfizikus, Kása Zoltán matematikus, Nagy-Tóth Ferenc biológus és Szoboszlai Attila kémiatanár, Kémer község polgármestere. Ugyancsak ekkor került sor Az év leghűségesebb olvasója-díjak átadására. A Hepehupa /Zilah/ című szilágysági irodalmi-kulturális folyóiratot Fejér László főszerkesztő mutatta be. Az est fénypontja a Sebő együttes műsora volt, Sebő Ferenc vezetésével. Másnap, szeptember 28-án, vasárnap a testvérvárosok küldöttei fogadáson vettek részt a szilágysomlyói polgármesteri hivatalban, majd a római katolikus plébániatemplomban ökumenikus istentiszteleten. Ezt követően megkoszorúzták Báthory István mellszobrát. A Báthory Napok programsorozatát a Nyírbátori Ifjúsági Koncert Fúvószenekar műsora zárta, ők tizenötödik alkalommal jártak Szilágysomlyón. A koncert közben fellépett a szilágysomlyói Báthory István Általános Iskola Sárkányfog táncegyüttese. /Széman Emese Rózsa: Szilágysomlyó Néptánctalálkozóval ötvözött orvos- és pedagógus-továbbképző. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 4./

Hatvanéves a kolozsvári Magyar Opera. A városban az utóbbi évtizedekben olyan változások mentek végbe a színjátszás terén, amelyek a korábbi viszonyt a prózai és a zenés műfajok között visszájára fordították. Amikor elkezdte működését a kolozsvári Magyar Opera, csak a teljesítmények zenei oldalát méltányolták. Az előadások színészeti vonatkozásait megbocsátóan kezelték. A helyzet azóta nagyot változott. Amióta a prózai színjátszás kiküszöbölte az előadásaiból a fennköltség, az emelkedettség esztétikai kategóriáját, s az legfennebb parodizált módon van jelen, azóta teljesen az operára hárult a feladat, hogy az európai klasszicizmus és romantika nagy motívumait továbbmentse a színpadon. Végzetes szerelmi vonzódás és örök búcsú, halál és megdicsőülés, az élet nagy határhelyzetei, már csak operánk színpadán láthatók! – írta Szőcs István. Néhány évvel ezelőtt az akkori rektor-helyettes, Kása Zoltán vásárolt ezer operajegyet és kiosztotta magyar diákoknak. Előadások után a fiatalok elámultak, sokuknak fogalmuk sem volt arról addig, hogy ilyesmi egyáltalán létezik: nagyszabású színpadi látványosság, túláradó zene és játék összhangja. /Szőcs István: Hatvanéves a Kolozsvári Magyar Opera. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./

Szilágysomlyón a XVI. Báthory Napok /szeptember 26–28./ alkalmából köszöntőjében Széman Péter, a Báthory István Alapítvány elnöke elmondhatta, hogy a tizenhat év alatt az alapítvány végig tevékenyen működött. Az idei Báthory Napok az egynaposra bővült orvos továbbképzővel kezdődtek. Zilahon dokumentációs kiállítás nyílt A szilágysomlyói vár és Báthory István – 475 év Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király születésétől címmel. Az egyik rendezvényre, a hatodik néptánctalálkozóra több környékbeli településről érkeztek csoportok. Az EMKE Magyar Házban megnyílt Hajdu Attila képzőművészeti tárlata. Tízedszer adták át a szervezők a Szilágysági Magyarok díszokleveleket szilágysági vagy onnan elszármazott személyeknek. Az idei díjazottak: B. Simon György költő és publicista (post mortem), valamint Birtalan József karnagy, zeneszerző, Csillag István atomfizikus, Kása Zoltán matematikus, Nagy-Tóth Ferenc biológus, Szoboszlai Attila kémiatanár, Kémer község polgármestere. A zilahi Hepehupa című szilágysági irodalmi-kulturális folyóiratot Fejér László főszerkesztő mutatta be. Az est fénypontja a Sebő-együttes műsora volt, szilágysomlyói műsorukon főként megzenésített versekkel léptek fel. Vasárnap reggel, az utolós napon a testvérvárosok küldöttei és a meghívott vendégek fogadáson vettek részt a szilágysomlyói Polgármesteri Hivatalban, majd a római katolikus plébániatemplomban tartott ökumenikus istentisztelet szentelte meg a rendezvénysorozat utolsó napját. Ezt követően megkoszorúzták Báthory István mellszobrát. A Báthory Napok programsorozatát a Nyírbátori Ifjúsági Koncert Fúvószenekar műsora zárta, akik szintén kerek évfordulót ünnepeltek, tizenötödik alkalommal voltak Szilágysomlyón. Az orvostovábbképzőt Báthory István Alapítvány tizenöt éve a Magyar Egészségügyi Társasággal (MET) közösen szervezi. Az előadásokon a hallgatóság megismerkedhetett a szemészeti szakág újításaival. A pedagógus-továbbképzőt Egészséges életmód: népegészségügy – iskola-egészségügy, egészségügyi szervezés címmel tartották meg. /Széman Emese Rózsa: A XVI. Báthory Napok 2008. szeptember 26–28. = Művelődés (Kolozsvár), december/

Kilencven évvel ezelőtt, 1919. május 12-én a megszálló román hadsereg (egy évvel a trianoni békediktátum előtt!) erőszakkal felszámolta a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet. Riesz Frigyes világhírű matematikus, aki akkor a kolozsvári egyetem professzora volt, erről levélben (amelyet egy angol tiszttel juttatott ki Erdélyből) számolt be öccsének: „A román megszálló hadsereg katonái „elvettek tőlünk minden lehetőséget, hogy a kinti világgal kommunikáljunk. […] Február vége óta egyáltalán nincs semmi postám, azóta, amióta ebben a ketrecben vagyok. Nincsenek újságok, kivéve az ittenieket és néhány román újságot, sőt még tudományos magazinokat sem kapok!” Május 12-én „a katonai erők, mialatt az órák folytak, váratlanul körülvették az egyetemet, a tanárokat kiutasították az intézményekből, a tudományos felszerelésünket lefoglalták, kb. 2500 diákot azonnali felfüggesztéssel kiszórtak az egyetemi életből!” A megsemmisített Ferenc József Tudományegyetem világszintű intézmény volt, tanárainak többsége elismert szaktekintély, akiknek munkáira ma is gyakran hivatkoznak elismert kutatók. Így Riesz Frigyes, Haar Alfréd, Farkas Gyula, Fejér matematikusok eredményeit ma a világ minden egyetemén tanítják. A tanárok többsége elhagyta Erdélyt, és a Szegeden 1921-ben alapított (akkori szóhasználatban: ideiglenesen oda menekített) egyetemen folytatták tevékenységüket. A tanárok egy része 1940-ben visszatért Kolozsvárra, az újraindított egyetemre, és 944 őszén helyükön maradtak, megkezdték a tanévet. Ennek ellenére a királyi rendelettel 1945-ben megalapított magyar egyetem, amely később felvette a Bolyai nevet, már új egyetemnek számítható. Idén a Bolyai egyetem felszámolásának is kerek évfordulója van: éppen 50 évvel ezelőtt, 1959 tavaszán, már sokkal rafináltabb módszerekkel ugyan, de ténylegesen megsemmisítették. Két magyar egyetem felszámolása négy évtized alatt joggal tekinthető szellemi holokausztnak. 1990 tavaszán valaki azon méltatlankodott, hogy mit akarnak megint ezek a magyarok, hisz Bolyai Egyetem soha nem is létezett. Ugyanabból a szennyes talajból táplálkozik az ilyen vélekedés, mint a holokauszt tagadásáé is. Jó lenne, ha minden év májusában megemlékeznének erről a szomorú eseményről, abban a reményben, hogy hasonló barbár cselekedet többé nem fordul elő. /Kása Zoltán: Szellemi holokauszt. Két egyetem lerombolásának évfordulója. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./

Június 27-én az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) Kolozsváron a Bethlen Kata Diakóniai Központban két nemzetközi tanácskozást is rendezett: a Nyomdavilág elnevezésű V. Számítástechnikai Nyomdászkonferenciát, valamint a II. Tudomány- és Ipartörténeti Konferenciát. A közös megnyitón Köllő Gábor elnök arra emlékeztetett, hogy az EMT-nek két éve működik Tudomány- és Ipartörténeti Szakosztálya, és megalakulóban a Nyomdaipari Szakosztálya is. Kása Zoltán (professzor, Sapientia–EMTE) azokat a problémákat ismertette, amelyekkel az egyetem keretében működő Scientia Kiadónak kell megbirkóznia. A II. Tudomány- és Ipartörténeti Konferencián, a legkülönfélébb tudományágak témáiban több előadók szerepelt, így András József és Kovács József (Petrozsény), Makai Zoltán és Mihalik András (Nagyvárad), Bitay Enikő, Hoch Sándor, Kása Zoltán, Majdik Kornélia, Márton László, Máthé Enikő, Sófalvi László, Szőcs Katalin, Wanek Ferenc (Kolozsvár), Dvorácsek Ágoston (Nagyenyed), Talpas János (Bukarest), Oláh-Gál Róbert (Csíkszereda), továbbá magyarországiak. /Ö. I. B. : Kettős EMT-konferencia a gazdasági válság árnyékában. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./

Tíz évvel ezelőtt indult a magyar nyelvű főiskolai óvópedagógus- és tanítóképzés Kézdivásárhelyen. Azóta a főiskola egyetemmé alakult. Az idei ballagást ennek jegyében szervezték. Június 27-én a Bod Péter Tanítóképzőben Borcsa Mária és Kovács Katalin pszichológia szakos tanárok az óvodapedagógus- és tanítóképzés sajátos kérdéseiről, Ambrus Ágnes magyartanár pedig az anyanyelv óvodai és elemi iskolai oktatásáról beszéltek az érdeklődőknek. Délután búcsúztak az alma matertől a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem kézdivásárhelyi tagozata eddigi legnépesebb nappali és távoktatási csoportjainak hallgatói, szám szerint száztíz végzős. Bajcsi Ildikó, a kihelyezett tagozat tanulmányi igazgatója köszöntötte a ballagókat, majd Rácz Károly polgármester, dr. Kása Zoltán egyetemi tanár és Ambrus Ágnes szakfelügyelő szólt az egybegyűltekhez. /Iochom István: Elballagtak a kézdivásárhelyi tanítóképzős egyetemisták. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 29./

A CityNews kolozsvári internetes újság bombasztikus cikket közölt a kolozsvári állami és magánegyetemek nem akkreditált, és mégis működtetett szakjairól. Aki tájékozódik azokról az oktatási intézményekről és szakokról, amelyeket a minisztérium elismer, megnyugvással veheti tudomásul, hogy a cikkben említett összes szak szerepel, mint ideiglenesen engedélyezett vagy éppenséggel akkreditált szak. A Spiru Haret nevű magánegyetem nem tartotta be az akkreditációs szabályokat, és az egyetemi autonómiára hivatkozva diplomagyárrá vált. A jelenlegi tanügyminiszternek, volt bátorsága szembeszállni ezzel a gyakorlattal. Alighogy megjelent a minisztérium közleménye az illető magánegyetem törvénytelen dolgairól, politikusok tömkelege pattant fel képviselőházi vagy szenátusi székéből, megálljt kiáltva. Ezek nagy része vagy tanít az illető magánegyetemen, vagy éppenséggel a diplomáját szerezte ott. A CityNews besegít ezzel a cikkel, azt sugallva, lám-lám nemcsak Spiru Haret Egyetem, hanem mások, még állami egyetemek is sárosak. A cikk nem mond igazat, Sapientiától a cikkben felsorolt összes szak esetében idén végzett a harmadik évfolyam, és törvény szerint be kell nyújtani az akkreditálási kérelmet, hogy az eddig ideiglenes működési engedéllyel rendelkező szakokat felmérjék, és amennyiben megfelelnek az előírásoknak, akkreditálják azokat. /Kása Zoltán: Újságírók segítenek be felelőtlen politikusoknak. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 3./ A szerző a Sapientia EMTE tanára.

A magyar diákok legjava Marosvásárhelyen
A Bolyai Farkas Elméleti Líceumban V. alkalommal szervezték meg a hét végén a magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenyét. Az erdélyi középiskolák legjobb tanulói biológiából, földrajzból, informatikából, társadalomtudományokból és történelemből mérték össze tudásukat. Jelen volt Markó Béla miniszterelnök-helyettes, szövetségi elnök, a verseny fővédnöke, aki a megnyitón köszöntötte a diákokat.
Bálint István iskolaigazgató elmondta, hogy valamely iskola eredményességét a diákok teljesítménye alapján lehet lemérni. Ehhez pedig olyan versenyek kellenek, amelyek lehetőséget biztosítanak a megmérettetésre. Ezért választották ki azokat a tantárgyakat, amelyekben a magyar diákoknak országos viszonylatban nincsenek felmérhető eredményeik. A verseny, amelyen évente 25-30 iskola képviselteti magát közel 200 diákkal, a tanügyminisztérium által elismert, oklevéllel megerősített és bejegyzett vetélkedő.
A legtöbb első díjas bolyais diák
De lássuk a nyerteseket. A Nyárádi Erasmus Gyula biológia tantárgyverseny – melynek zsűrijét dr. Nagy Örs, a MOGYE prorektora elnökölte – két tagozatban zajlott. Az elsőt, a növény- és állatbiológia vetélkedőt a X. osztályos György Szidónia bolyais diáklány nyerte, aki a vegyi kombinát káros hatásairól írt dolgozatot mutatott be. Pontszáma jóval meghaladta az utána következő helyezettét. A második, az orvosi biológiai vetélkedőn a székelyföldiek arattak, első helyezést Kész Blanka, a Nagy Mózes Elméleti Líceum diákja ért el.
A Teleki Sámuel földrajzverseny természetföldrajz vetélkedőjét Berze Tamás, a Tamási Áron Elméleti Líceum diákja nyerte, Székely Andrea bolyais diáklány harmadik lett. A humánföldrajz vetélkedőn Illés Tamás székelyudvarhelyi diák bizonyult a legjobbnak, Hunyadi Adrienn, a Mihai Eminescu Pedagógiai Líceum diákja harmadik lett. A díjakat dr. Makkai Gergely, a zsűri elnöke nyújtotta át.
A Kalkulusz informatikaverseny mindkét szekciójában a marosvásárhelyiek szerezték meg az első helyet. A programozói vetélkedőn a X. osztályos Nagy Gellért érte el legnagyobb pontszámot, alkalmazott informatikából László Sándor lett a legjobb. Mindketten a Bolyai tanulói. Eredményeiket dr. Kása Zoltán, a Sapientia professzora méltatta.
Az üzleti tervek vetélkedőjét Demeter Zselyke és György Szilárd, a csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum diákjai nyerték, míg a multimédia versenyt Csáka István és László Barna, a székelykeresztúri Orbán Balázs Elméleti Líceum diákjai. Halmen József és Barabás Szilárd másodikok lettek. Filozófiából Péter Attila, a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákja vitte el az első díjat, Nyulas Dorottya vallás és kultúra szekcióban harmadik helyezést ért el. Munkájukat dr. Fülöp Árpád, a csíkszeredai Sapientia EMTE adjunktusa méltatta.
Az Anonymus történelmi vetélkedőn a nagykárolyi Komlódi Kinga bizonyult a legeredményesebbnek, a szovátai Domokos Kázmér Iskolaközpont diákja, Kovács Kinga második, Takács Kincső Eszter, a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum diákja harmadik lett. Dr. Rüsz Fogasi Enikő, a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem tanszékének dékánja 10-es bejutó jegyet, ingyenes oktatást és félévi ösztöndíjat garantált a diákoknak.
A Bolyai-kupa helyben marad
Díjazás után Bálint István iskolaigazgató bejelentette, a Bolyai-kupa a legeredményesebb középiskolát illeti, s az nem más, mint a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, mely a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumot előzte meg.
A vetélkedőnek több támogatója volt, köztük a tanügyminisztérium, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal, a megyei tanács, a Bolyai Collegium, a Communitas, az Eurotransz alapítványok. A nagyszabású verseny szervezését és lebonyolítását egy hattagú bizottság vezette: József Éva biológia-, Molnár Zoltán földrajz-, Fejér Magdolna informatika-, Láday Zoltán társadalomtudomány-, dr. Borsos Szabolcs filozófia- és Józsa István történelemtanár.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Tanszék vagy intézet?
Olvasom a Szabadságban, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) magyar intézetek alakulnak. Ugyanakkor a marosvásárhelyi Népújság arról számol be, hogy az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az új tanügyi törvény szellemében főtanszékek alakulnak. Szegény olvasó kapkodhatja a fejét, nem tudja miről is van szó. Próbáljuk ezt tisztázni!
A romániai egyetemi rendszerben eddig szervezeti egységekként karok, és azokon belül tanszékek voltak. Ha egy karon belül több tudományterületen is képeztek diákokat, akkor az azonos tudományterületekhez tartozó tanszékek tanszékcsoportokba szerveződtek. A tanszék román neve catedră, a tanszékcsoporté departament.
Az új tanügyi törvény az egyetemek szerkezetében is sok újítást tartalmaz. Szervezeti egységekként például a következőket sorolja fel: facultăţi, departamente, institute, centre sau laboratoare, …(131. cikkely). A felsorolásban csupán a másodikkal van baj, mivel az az új törvény szerint más, mint ami eddig volt. Éppen ezért sem a román értelmező szótárban, sem egyetlen román-magyar szótárban sem szerepel úgy, ahogy azt a törvény meghatározza.
A két említett felsőoktatási intézményben a departament kifejezést fordították intézetnek, illetve főtanszéknek. Az első azért nem jó, mert az institut fordítása magyarul intézet, és mint láttuk, a felsorolásban ez is szerepel, és nem lehet ugyanaz a neve magyarul az institutnak is és a departamentnek is. A második (főtanszék) pedig magyarul értelmetlen szó. A tanügyi törvényben az intézet (institut) kifejezés csupán néhányszor szerepel, egy esetben kutatóintézet formájában.
Ha szétnézünk az interneten, és megvizsgáljuk a törvény szövegét is, egyértelművé válik, hogy a román departament szót magyarul tanszéknek kell fordítani. Vezetőjét pedig (a törvény szövegében ez director de departament) nyugodtan nevezhetjük továbbra is tanszékvezetőnek. A régi és az új típusú tanszék között csupán annyi a különbség, hogy az újnak, és annak vezetőjének nagyobb a hatásköre (ezzel jobban közelítve más országokbeli tanszékekhez).
Fontos, hogy ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük, bárhol is éljünk, ezért ajánlatos, hogy amennyiben lehet, használjuk azokat a fogalmakat és elnevezéseket, amelyeket Magyarországon használnak. Ha megnézzük a magyarországi egyetemek honlapját, akkor a fenti javaslat az egyetlen elfogadható. Magyarországon a karok általában nagyobbak, mint nálunk, és ezeken belül intézetek (Szegeden tanszékcsoportok) vannak, amelyek többnyire tanszékekre oszlanak. Az intézet neve angolul institute, a tanszéké department. A természettudományi karokon például van fizikai, kémiai, biológiai, matematikai stb. intézet, ezeken belül pedig tanszékek (Láthatjuk, hogy itt az intézet inkább annak felel meg, ami nálunk a kar). Az ELTE informatikai karán nincsenek intézetek, csak tanszékek, és ezek neve angolul szintén department.
Tehát, magyarul nevezzük csak nyugodtan tanszéknek a kari alapegységet, vezetőjét pedig tanszékvezetőnek!
Kása Zoltán, Sapientia EMT. Szabadság (Kolozsvár),

In memoriam Bege Antal (1962–2012)
Az egyetem elvégzése után, 1986-ban visszakerült matematikatanárnak Csíkszeredába, egykori iskolájába, a mai Márton Áron Líceumba. 1991-ben tanársegédként kezdte egyetemi oktatói tevékenységét a kolozsvári egyetem matematika és informatika karán. 1995-ben adjunktus, majd 2003-ban docens lett. Közben, 2000-ben differenciálegyenletekből doktorált. 2008-ban, miután évek óta társult oktatóként tanított a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán, úgy döntött, hogy elvállalva a marosvásárhelyi matematika és informatika tanszék vezetését, immár főállású oktatóként támogatja a Sapientia akkreditálási folyamatát. Az első akkreditált szak az egyetemen éppen a tanszék által patronált informatika szak volt, amely siker jó kezdetnek bizonyult.
A régóta tervezett szakfolyóirat, az Acta Universitatis Sapientiae 2008-ban az ő vezetésével szökött szárba, és mára már kilencedik sorozata jelenik meg rendszeresen. A tanszéken meghonosította a rendszeres szakmai szemináriumokat, találkozókat.
Éveken keresztül aktívan részt vállalt az erdélyi magyar matematikaversenyek sikeres szervezésében. Matematikatáborokat szervezett, állandó versenyfeladat-rovata volt az iskolásoknak szánt kolozsvári Matematikai Lapokban. Az utóbbi években az Erdélyi Múzeum-Egyesület matematikai és informatikai szakosztályának elnöke is volt.
Rendszeresen közölt tanulmányokat kedvenc kutatási témáiban, a számelméletben és a diszkrét matematikában. Az európai számelméleti konferenciák rendszeres résztvevőjeként kiterjedt szakmai és baráti kapcsolatokat ápolt. Tizenhárom könyv (egyetemi jegyzet, tankönyv, példatár) szerzője.
Kiegyensúlyozott, igazságszerető ember volt. Szerénységgel párosult határozottsága, közismert munkabírása, közvetlensége miatt kivívta kollégái szeretetét és tiszteletét. A tanszék ügyeit nagy hozzáértéssel és tapintattal intézte.
Az intézményi akkreditáció megszerzése újabb kihívásokat jelentett számára is, nagy reményeket fűztünk jövőbeli munkásságához, de ez most, egy alattomos szívinfarktus miatt szertefoszlott. Döbbenten állunk, idő kell, míg felocsúdunk.
Jelenlegi és volt kollégái nevében is Babits soraival búcsúzom megrendülten Bege Tóni barátunktól:
„Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...”
Nyugodjék békében a végtelen birodalmában!
Kása Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Megalakult a Sapientia új Szenátusa
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem intézményi akkreditációját követően, a törvényes előírásoknak megfelelően az elmúlt hetekben vezetői választások zajlottak az felsőfokú tanintézményben. Az egyetem által szerkesztőségünkbe eljutatott közleményből az is kiderül: az egyetem legfelsőbb döntéshozó testülete, a Szenátus október 26-án tartotta alakuló ülését, amelynek első napirendi pontjaként a Szenátus elnökének megválasztása szerepelt.
Az új tisztséget a szavazatok alapján Kása Zoltán professzor, az egyetem tudományos igazgatója tölti be. A Szenátus elnökének feladata a testület üléseinek előkészítése és levezetése, valamint a rektorral való kapcsolattartás.
A választási folyamat a rektor, majd a dékánok és rektorhelyettesek nevesítésével zárul; a választások ütemezésének megfelelően erre még ebben a naptári évben sor kerül.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Kása Zoltánt választotta elnökévé a Sapientia egyetem szenátusa
Kása Zoltán professzort választotta elnökévé október 26-án, alakuló ülésén a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) szenátusa - derült ki az egyetem közleményéből.
Az egyetem intézményi akkreditációját követően az elmúlt hetekben megrendezték az oktatási törvényben előírt vezetői választásokat: először a tanszéki, kari, majd az egyetemi szintű döntéshozó testületek kijelölésére került sor. Pénteken a Sapientia EMTE legfelsőbb döntéshozó szerve tartotta alakuló ülését, amelyen a testület egyhangúlag elnökké választotta Kása Zoltán professzort, az egyetem kutatási intézetének eddigi vezetőjét.
A Sapientia rektorának megválasztását november 16-ra tűzték ki.
Krónika (Kolozsvár)

Újraválasztották Dávid Lászlót a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorává
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) belső választásán Dávid Lászlót választották további négy évre az egyetem rektorává. Az egyetem honlapján közölt hír értelmében a szavazáson az egyetem tanárainak 73,4 százaléka vett részt, Dávid László rektor a szavazók 90,9 százalékának támogatásával szerzett újabb mandátumot. Dávid László az egyedüli jelentkező volt a rektori tisztségre.
A magyar állam támogatásával létrehozott oktatási intézmény választásán Dávid László volt az egyedüli rektorjelölt. Az újraválasztott rektor 2007 óta vezeti a Sapientiát.
Dávid László legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy megvalósítsák azokat az ingatlanfejlesztési terveket, amelyek finanszírozásáról október harmadikán írtak alá szerződést Marosvásárhelyen Orbán Viktor miniszterelnökkel.
A magyar miniszterelnök marosvásárhelyi látogatása alkalmából az erdélyi felsőoktatás fejlesztését szolgáló elvi megállapodást írtak alá a magyar kormány és a Sapientia Alapítvány, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem képviselői. Az összegből 850 millió forint jut a Partiumi Keresztény Egyetemnek a sok éve anyagi erőforrások miatt halogatott székházépítésre, a többiből a Sapientia folytatja a kolozsvári építkezést, míg Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is új beruházásokat tervez. Az Orbán-kabinet két részletben juttatja el a 4 milliárd forintos támogatást. Az első rész 2013-ban érkezik, s a kolozsvári, illetve a csíkszeredai kiadásokat fedezi. Mint ismeretes, a kincses városban a Sapientia már hozzá is látott a kolozsvári kar Tordai úti székhelyének építéséhez.
Dávid László ugyanakkor céljai között említette ugyanakkor az egyetem tudományos eredményeinek javítását. Hozzátette, a Sapientiának azt kell bizonyítania, hogy eredményei alapján Erdély és Románia egyik legjobb felsőoktatási intézménye.
Az egyetem oktatói gárdájának fiatalítását is fontos feladatának tekinti a rektor. Megemlítette, az egyetemet elindító oktatók egy része elérte, vagy hamarosan eléri a nyugdíjkorhatárt, ezért a következő négy évben azokat a fiatalokat szeretné helyzetbe hozni, akik a következő időszakban meghatározó vezetői lehetnek a tanintézménynek.
Október végén Kása Zoltán professzort, az egyetem kutatási intézetének eddigi vezetőjét választotta elnökévé alakuló ülésén az EMTE szenátusa.
Krónika (Kolozsvár)

Breviárium a Bolyaiakról
A Bocskai-házban szombaton délután mutatták be Oláh-Gál Róbert Bolyai-breviárium című kötetét abból az alkalomból, hogy Bolyai János napnyi pontossággal kétszáztíz éve született Kolozsváron. Kása Zoltán, a művet megjelentető Scientia Kiadó igazgatója, a rendezvény házigazdája, Bolyai János kedvenc Vivaldijának zenéjével vezette be a találkozót, hangsúlyozva, hogy Farkasról és Jánosról, az apáról és fiáról kevés valós adatot ismer a köztudat, amit most pótol ez a könyv.A kötetet méltató Szenkovits Ferenc, a BBTE Matematikai és Informatikai Intézetének igazgatója megerősítette: a szerző nem a két közismert nagyság tudományos munkásságát, hanem azok emberi megnyilvánulásait gyűjtötte össze és tálalta kordokumentumok formájában, valamint a témával kapcsolatban eddig megjelent saját írásaival. Oláh-Gál Róbert talán a legelkötelezettebb Bolyai-kutató, ráadásul matematikus, mégis ebben a kötetben életképek formájában fejezi ki tiszteletét a két erdélyi zseni iránt. A szerző szerint a Bolyaiak élettörténete az egész erdélyi magyarság belügye, levelezéseikből két varázslatos embert ismerhetünk meg. Oláh-Gál Róbert bővített tartalomjegyzék-idézéssel adott ízelítőt munkájából, melyet a nem matematikusok figyelmébe is ajánl. A bemutatón jelen volt Magdó János magyar főkonzul.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Belföldi hírek
Avatás füttykoncerttel
Két jelképre van szükségünk, hogy az egyenes úton maradjunk ezekben az időkben, amikor annyi dolog van, ami megosztja a románokat: az egyházra és a hadseregre – jelentette ki Victor Ponta kormányfő tegnap Kolozsváron az Ortodox Teológián tartott beszédében, miután az egyetem új kampuszát felavatta.
Fontos volt, hogy a kormány támogassa ezt a beruházást, mert Kolozsvár Erdély egyik spirituális központja, és „az itt élő ortodoxok nem lehetnek a legszegényebbek, nem lehetnek azok, akiknek nincs, ahol felnevelniük a következő generációkat”. Bármely kormány kötelessége bármely olyan munkálatot támogatni, amely a tanulókat, a diákokat és a román ortodox egyházat segíti – tette hozzá. Köszönetképpen a kormányfő megkapta a Kolozs megyei ortodox érsekség legmagasabb kitüntetését, az Erdélyi Csillagot. Megérkezésekor azonban kifütyülték: a verespataki arany és a palagáz kitermelését ellenző csoport az egyetem előtt tüntetve várta. A környezetvédők Ponta lemondását követelték, és többek között Magyarországgal is példálóztak, ahol folyamatosan csökkennek a rezsiköltségek. A kormányfő támogatói, a kíséretében levő SZDP-tagok válaszul szintén skandálni kezdtek, maga Ponta azonban nem reagált: elvágta a szalagot, majd visszament az épületbe.
Az erdélyi számítógépre emlékeztek
A harminc évvel ezelőtt többnyire erdélyi magyar szakemberek által kifejlesztett első romániai személyi számítógép megalkotására emlékeztek konferencia keretében Kolozsváron. A PRAE 1000 személyi számítógépet 1983 novemberében a kolozsvári Számítástechnikai Intézetben fejlesztette ki a Patrubány Miklós mérnök vezette kutatócsoport, egy évvel megelőzve a hasonló fejlesztésen dolgozó konkurens bukaresti csoportot. Az aktatáska méretű gép televízióval és kazettás magnóval összekötve működött, a tévé képernyője monitorként, a kazettás magnó memóriaegységként szolgált. A számítógép nevét Szentkuthy Miklós azonos című regénye inspirálta. A latin prae szó nyitányt jelent. „Tisztában voltunk vele, hogy földcsuszamlásszerű változás fog bekövetkezni azzal, hogy kihozzuk a fehér köpenyes emberek világából a számítógépeket, és behozzuk az emberek otthonába” – magyarázta Patrubány, aki jelenleg a Magyarok Világszövetségének elnöke. Akkori elképzelésüket az idő igazolta – tette hozzá. Kása Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szenátusának elnöke szerint „a PRAE 1000 rendkívül gyors számítógépnek bizonyult, de a politika úgy döntött, hogy nem kezdik el a sorozatgyártását”. Ma már egy egyszerű mobiltelefon is sokkal többet tud, mint az akkori személyi számítógép.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Művelődéstörténeti okiratok Vályi Gyula hagyatékában
Vályi Gyula marosvásárhelyi születésű, kolozsvári matematikaprofesszor emlékére immár a matematikát művelő közösség szobrot állított Marosvásárhelyen – Sebestyén Júlia tanárnő kitartó munkálkodása által –, és emléktáblát Kolozsváron – Kása Zoltán professzor kivitelezése által –, a Majális (Republicii) utca 20. szám alatt lévő volt Vályi Gábor-féle ház, jelenleg CFR Kórház falára. (Vályi Gyula eredetileg a Majális utca 2. szám alatt lakott, de aztán átköltözött a bátyjához, a Majális utca 20. szám alá.) Méltó elismerés mindkettő.
A Kolozsvári Állami Levéltárban őrzött Vályi-hagyatékban találtam olyan okiratokat, amelyek tanúsítják, hogy annak idején, amikor Kolozsváron, a Mátyás király szülőházán az emléktáblát leleplezték, akkor arra Vályi Gyulát is meghívták. Úgy gondolom, hogy érdekes helytörténeti adalék ennek a két okiratnak a tartalma:
OLÁH-GÁL RÓBERT. Szabadság (Kolozsvár)

Közös találkozón vettek részt a romániai magyar felsőoktatási intézmények vezetői
A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága (MTA KAB) ebben az évben is megszervezte a romániai magyar felsőoktatási intézmények vezetőinek találkozóját. A szeptember 26-i fórum célja a kölcsönös tájékoztatás, az intézmények törekvéseinek az összehangolása, egyeztetése volt.
Az Akadémiai Bizottság meghívásának a következők tettek eleget, és vettek részt a tanácskozáson: Soós Anna (a BBTE rektorhelyettese), Nagy László (a BBTE rektorhelyettese), Benedek József (a BBTE szenátusának alelnöke), Dávid László (a Sapientia EMTE rektora), Kása Zoltán (a Sapientia EMTE szenátusának elnöke), Szilágyi Pál (a Sapientia EMTE kuratóriumának tagja), Szabó Béla (a MOGYE képviselője), Balási András (a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektorhelyettese), Tonk Márton (a Sapientia EMTE Természettudomány és Művészet Karának dékánja), Robu Judit (a BBTE Matematika és Informatika Karának dékánhelyettese), Majdik Kornélia (a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának dékánhelyettese), Rüsz-Fogarasi Enikő (a BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese), Fazakas Emese (a BBTE Bölcsészettudományi Karának dékánhelyettese), Petru Petra (a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudomány Karának dékánhelyettese), Hatházi András (a BBTE Színház és Televízió Karának dékánhelyettese), Antal Sándor (a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának igazgatója). A fórumon jelen volt a szervező MTA KAB elnöksége is: Salat Levente elnök, Péntek János, Csibi Vencel József és Gyéresi Árpád alelnökök.
A találkozó keretében a résztvevők a romániai magyar közoktatás és tanárképzés helyzetét emelték ki olyan problémaként, amely színvonalának és eredményességének a javításában valamennyi képviselőt intézmény érdekelt. A szükségesnek látszó intézkedések elősegítése érdekében a résztvevők megállapodtak, hogy első lépésként egy probléma-katalógus összeállításának az érdekében fognak együttműködni. Az erdélyi magyar felsőokatatás akut kérdéseként emelték ki az orvosképzés helyzetét is, ezzel kapcsolatban a MOGYE magyar tagozata intézményi állásának konszolidálását szorgalmazták, az érvényben levő törvény előírásainak megfelelően.
A felsőoktatási intézmények képviselői egyhangúlag foglaltak állást a kölcsönös tájékoztatás és az intézményközi dialógus fenntartásának a szükségessége mellett. Egyetértettek abban is, hogy a közössé vált magyar felsőoktatási térség és piac indokolttá teszi a szélesebb körű egyeztetést a magyarországi felsőoktatási intézményekkel is, különösen azokkal, amelyek kihelyezett tagozatokat működtetnek Erdélyben. (közlemény)
Transindex.ro

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (2-3.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rek­torhe­lyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitká­rok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (4.)
Gyermekeim a mai Báthory Gimnázium elődjébe jártak (akkor 3-as számú Matematika–Fizika Líceum). Valamikor az 1980-as évek végén beválasztottak az iskola szülői bizottságába. A testület elnöke Szakács Gusztáv volt, aki – ha jól emlékszem – 1989 tavaszán áttelepült Magyarországra, így új elnököt kellett választani. Addig győzködtek, míg el nem vállaltam, pedig úgy kellett ez nekem, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. Következett a ballagás, ahol beszédet kellett mondanom. Még középiskolás koromból emlékeztem arra, hogy Papp Attila akkori egyetemista, Margittán szomszédom, később magyartanár és költő, lelkesen mesélt tanáráról, Szabó T. Attiláról, aki egyszer elmondta nekik biztatásul, hogy Angliában járva szerencséje volt látni Nelson admirális szobrát, amelyen az a híres mondata szerepel, hogy minden angol tegye meg a kötelességét. Úgy gondoltam, ez szép gondolat, és erre alapoztam a rövid beszédemet, amelyet megírtam magyarul és románul is. Akkoriban az iskola kétnyelvű volt, tehát mindkét nyelven kellett beszélni.
Két nappal a ballagás előtt szóltak, hogy csak románul szabad beszélni, annyi engedménnyel, hogy egy diák elszaval majd egy verset magyarul. Eldöntöttem magamban, de nem mondtam senkinek, csak a feleségemnek, hogy mindkét nyelven felolvasom a szövegemet. Elérkezett a ballagás napja, készülődtünk otthon, amikor csengett a telefon. Vincze Zoltán aligazgató hívott az iskolából, mondván, megegyeztek a román igazgatóval, hogy a hivatalos ballagás előtt a kisiskola (ún. szentjóska) udvarán lehet tartani külön egy kis ballagást a magyar osztályoknak. És mondta, hogy ott elmondhatom magyarul a beszédemet. Jó, mondtam, és amikor letettem a telefont, rájöttem, hogy ez áthúzza a számításomat, ha elmondom magyarul ezen a kis ballagáson, akkor a hivataloson már csak románul mondhatom, hisz kétszer elmondani ugyanazt, az nemcsak értelmetlen, de nevetséges is lenne. Gyors döntésemhez az is hozzájárult, hogy még csak akkor kezdtem borotválkozni, tehát nagyon kellett volna sietnem, hogy odaérjek a magyar ballagás kezdetére. Visszahívtam az iskolát, és megkértem a titkárnőt, mondja meg az aligazgató úrnak, hogy sajnálom, de nem tudok odaérni idejében, ezért csak a hivatalos ballagásra megyek. Gondoltam, meglesz a véleménye rólam! (Így is volt, amint azt később el is mondta egyszer.) Jól emlékszem, hogy a tanári szobában vártunk a kezdésre, amikor az igazgató, aki mellettem állt, megkérdezte, hogy szabadon beszélek-e, vagy van írott szövegem. Mikor megtudta, hogy írott szöveget olvasok fel, megkérdezte, hogy megmutatnám-e neki. Miért ne? – mondtam, s előhúztam a román nyelvű szöveget a belső zsebemből. Átfutotta, s csak annyit mondott, hogy kicsit kemény, de azért jó.
Amikor rám került a sor a beszédben, felolvastam a kézzel írott egyoldalnyi román szöveget, majd gyorsan elővettem az alatta levő magyar nyelvűt, és azt is felolvastam. Így csak a végén tudtak tapsolni. Amikor leültem, a mellettem ülő két tanár halkan gratulált. A feleségem a közönség soraiban volt, a mellette álló kolleganő halkan megkérdezte, hogy „szabad volt magyarul beszélni?”, mire ő csak annyit mondott, hogy nem. A dolognak nem lett semmilyen negatív következménye rám nézve, de lehet, hogy csak azért, mert túl közel voltunk a decemberi változásokhoz. Jóval később, már a változások után tudtam meg, hogy az iskoláért felelős szekus érdeklődött felőlem az iskola igazgatójától, megkérdezte, hogy ki és mi vagyok. Akkoriban az a hír járta, hogy Kányádi Sándor a Brassai Gimnázium ballagására ment el, és amikor belépett a kapun, megkérdezte: magyarok bejöhetnek? A rendszer éltetője: a félelem
Az 1950-es években olyan, félelemre alapuló rendszert építettek ki, amely aztán 1989-ig szolgált. Kezdetben nagyon brutálisan, börtönbezárással, veréssel, kivégzéssel érték el, hogy az emberekbe beleivódjon a félelem, hogy aztán az 1960-as évektől már börtön nélkül is működjön a rendszer, és már csak elvétve kellett drasztikusabb módszerhez folyamodniuk. Bennünket, gyermekeket óvtak a szüleink, ahogy csak tudtak, így csak elcsípett beszélgetésfoszlányokból értesültünk arról, hogy valakit elvittek, aki aztán évekkel később,vagy soha nem jött haza. Később aztán elmeséltek egyet s mást arról a korról. Szilágyborzáson, a szülőfalumban úgy vittek el egy gazdát, akitől féltek, mert tisztességes ember lévén a faluban adtak a szavára – és aki nyilván nem hódolt be a kommunistáknak –, hogy éjjel fegyvert rejtettek a szalmakazlába, és másnap a csendőrök feljelentésre hivatkozva házkutatást tartottak nála, és egyből az elrejtett fegyverhez mentek. Soha nem került haza, meghalt a börtönben. Ezek a módszerek általánosak voltak, és az emberek hiába sejtették, tudták, hogy kik voltak azok, akik közreműködtek az ilyen cselekedetekben, semmit sem tehettek, mert féltették a saját életüket. Persze a helyi vezetők között voltak tisztességesek is, akik próbáltak segíteni. Keresztanyám és két felnőtt lánya Szilágybagoson lakott, kulákoknak nyilvánították őket, és félő volt, hogy el is viszik. Az egyik helyi vezető azt ajánlotta nekik, hogy ha tehetik, próbáljanak eltűnni otthonról néhány hónapig, hátha addig lecsendesednek a dolgok, és nem viszik el őket. A tanácsot megfogadták, néhány üres bőrönddel látványosan elindultak estefele gyalog a szilágynagyfalusi vasútállomásra (akkor nem volt ritka eset, hogy a 6-7 kilométeres távolságot gyalog tették meg az emberek). Amikor besötétedett, a szomszéd falu, Szilágyborzás felé vették útjukat, és éjjel megérkeztek nagyanyámék házához, ahol elbújtak az egyik különálló kis házban, amelynek volt egy olyan előtere, ahol kemence volt, ahol a kenyeret sütötték, a házat pedig inkább csak gabonaraktárnak használtak. A raktárszoba egész nap zárva volt, az ablakok lesötétítve. Csak éjjel jártak ki a házból. Nagyon ügyesen csinálták, hisz mi, gyerekek egész nap az udvaron szaladgáltunk, még a kemencére is felmásztunk, de semmit sem sejtettünk, és a faluban senki sem. Persze az a szoba mindig zárva volt, úgy tudtuk, hogy ott limlomon kívül nincs semmi, és nem volt bejárásunk. Amikor vagy három-négy hónap után a rokonok megtudták, hogy elmúlt a veszély, keresztanyámék éjjel elindultak Nagyfalu felé ugyanazokkal a bőröndökkel, majd reggel visszaérkeztek, mintha az éjjeli vonattal jöttek volna. Elmesélték, hogy megjárták Vajdahunyadot, Resicabányát (akkor többen mentek oda a faluból dolgozni ideiglegesen, néhányan ott is ragadtak). Így sikerült megmenekülniük a börtöntől.
Megtanultunk együtt élni a félelemmel, óvatosak voltunk, nyíltan csak barátok között mertünk beszélni. (Aki 1990 után meg akarta tudni, hogy mit tartalmazott a megfigyelési dossziéja, az bizony sokszor csalódott, mert kiderült, hogy a legjobb barátja jelentett róla. Több ilyen esetről hallottam. Ezért okosan tette, aki nem kutakodott a múlt ilyenféle megismeréséért.)
1975–1981 között a Monostor negyedben laktunk. Ha nem volt reggel fél 8-tól órám (mert akkor az egyetemen ilyen korán kezdtünk), akkor csak délelőtt mentem be az egyetemre. Ilyenkor néhányszor találkoztam a buszmegállóban vagy a buszon Könczei Ádámmal, akivel elbeszélgettünk. Személyesen diákkoromban ismertem meg Kolozsváron, de előbb is tudtam róla, hisz felesége margittai volt. Nyíltan elmondta véleményét mindenről kertelés nélkül. Tőle hallottam először az anyaország kifejezést. Emlékszem egy találkozásunkra, amikor a buszon ülőhelyünk is akadt, hisz elmúlt már a reggeli csúcsforgalom. Olyan dolgokat mondott, hogy egy idő után akaratlanul is körülnéztem, kik hallgathatják, hogy miről beszélünk, és csak akkor nyugodtam meg, amikor úgy érzékeltem, hogy senki sem figyel ránk. Édesapám Margittán a terménybegyűjtő központban dolgozott könyvelőként. Az 1950-es években, amikor még nem sikerült a hatalomnak mindenkit meggyőznie a termelőszövetkezetek üdvözítő voltáról, a termelőknek kötelességük volt bizonyos mennyiségű gabonát beszolgáltatni. Félnapokat, de néha egész napot álltak sorban a szekerekkel, hogy egy-két zsáknyi (néha csak félzsáknyi) gabonájukat beadják a központba. Az átvétel rengeteg papírmunkával is járt, így nyáron sok embert kellett felvenniük idénymunkára. Így dolgozott itt Könczei Ádám és a felesége is (gondolom, a nyári vakációban diákként vagy éppen frissen kinevezett tanárként). A vállalatnál a dolgozók nagy része magyar volt, de a szakkifejezéseket csak románul használták. Így beszéltek: megcsináltad a báláncát?; add ide a szituáciét!; ennek a búzának mennyi a korp sztröinja? és az umiditátéja? Könczei Ádám szorgalmasan jegyezte ezeket a kifejezéseket, mondatokat. Nem tudom, hogy később felhasználta-e valamelyik dolgozatában.
Nekünk mindig járt az újság. Édesapámnak a helyi Fáklya, a központi Előre, a magyarországi Élet és Tudomány, édesanyámnak a Dolgozó Nő, nekünk, gyerekeknek a Napsugár, később a Pionír, majd az Ifjúmunkás, és középiskolában az Utunk. Emlékszem, egy időben járt a frissen újraindult Korunk is, gondolom, Könczei Ádám győzte meg édesapámat, hogy rendelje meg. Ez aztán elmaradt, édesapám rájött, hogy nem neki való. Abban az időben, az 1950-es években kevés embernek volt rádiója, nekünk volt egy Popular-típusú kisebb méretű rádiónk, amely egész nap be volt kapcsolva, nappal a Kossuth Rádió ment, este a Szabad Európa. 1956-ban, a forradalom idején este az emberek összegyűltek oda, ahol volt rádió, reménykedve hallgatva a híreket. Ezt a hatóság úgy próbálta megzavarni, hogy sorba kikapcsolták a villanyt, hol az egyik utcában, hol a másikban. Ilyenkor édesapám hóna alá vette a rádiót, és kereste, hogy melyik utcában van éppen villany. Ez azért nem volt kockázatos, mert akkor még Margittán egyáltalán nem volt közvilágítás, úgyhogy az esték koromsötétek voltak.
Az 1989-es változás
Marius Tabacu, ha jól emlékszem, 1989 nyarán szólt, hogy ha gondolom, aláírhatom Doina Cornea román ellenzéki legújabb nyilatkozatát, ő már aláírta. Hosszas töprengés után nem vállaltam. Feleségem szlovák állampolgárként évente kétszer utazhatott külföldre, én kétévente. A román hatóságok nem ismerték el, hogy a gyermekeink szlovák állampolgárok is, ezért minden évben meg kellett harcolni azért, hogy a nyári vakációra útlevelet kaphassanak. Kihallgatások az útlevélosztály főnökénél, ha ez nem vezetett eredményre, akkor a megyei pártbizottságnál. Sok energiába került, hogy 1979 és 1989 között minden évben kiutazhattak a nagyszülőkhöz. Ezt nem akartam kockáztatni, ezért nem írtam alá.
De 1989 őszén, amikor Cs. Gyimesi Éva néhány magyar értelmiségivel közösen kijuttatott a Szabad Európa Rádióhoz egy Tőkés László mellett kiálló nyilatkozatot, szóltam Mariusnak, hogy ezt én is aláírnám. Ma úgy gondolom, hogy akkor már jobban bíztam a változásban. Gyimesi Éva azt mondta, ha lesz 20 aláíró, akkor kijuttatja a neveket. Mai szemmel nézve nagyon naivak voltunk, emlékszem, amikor Mariusszal egyszer Évánál voltunk, ő hangosan mondta a neveket, kik hajlandók aláírni, de még tízen sem voltunk, tehát még várni kellett. A következő nevekre emlékszem: Csép Sándor, Demény Attila, Simon Gábor, talán Dávid Gyula, Marius és én. De volt még néhány név. Amikor eljöttünk Éváéktól, Marius észrevette, hogy az autóm mögött áll egy másik, amelyben két ember ül csendben. Megnézte a rendszámát (ő tapasztaltabb volt nálam ilyen ügyekben). Ahogy elindultunk, elindultak ők is, de nem követtek, csak az utca végéig. Én ott nem a központ felé, hanem a Tordai út felé fordultam. Senki nem jött mögöttünk. Amikor befordultunk a Hajnal negyedi Tátra utcába, szembe jött velünk egy autó. Marius megnézte a rendszámát, és ugyanaz az autó volt, amely a Györgyfalvi negyedben mögöttünk állt.
Néhány nap múlva hívattak a rektoriba, a rektor és az egyetemi párttitkár fogadott. Azt mondták, úgy tudják, hogy aláírtam egy nyilatkozatot Tőkés László mellett. Én azt válaszoltam, hogy nem írtam alá, de ha lenne rá alkalmam, aláírnám. Aztán nyugodt hangon próbáltak arról meggyőzni, hogy ez nem jó cselekedet, nem egyetemi oktatóhoz illik. Ekkor azt találtam mondani, hogy nekik pedig nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy engem leckéztetnek, hanem azon ügyködni, hogy a tanársegédek (mint én is), akik már jó néhány éve megszerezték a doktori fokozatot, végre előléphessenek adjunktusi pozícióba. Ezt a karunk többször javasolta, de a minisztériumban soha sem hagyták jóvá. Ettől kezdve csak erről beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetés, de gondolom, a végén még elláttak egy-két hazafias jótanáccsal. Utána tudtam meg, hogy Gyimesi Évát előttem másfél órával rendelték be. A többieket a városi pártbizottsághoz hívták be fejmosásra. Ezek után természetesen semmi sem lett az aláírásból.
December 15-én a Brassai Gimnáziumban voltunk a feleségemmel egy előadáson, utána tudtuk meg – már az autóban a Kossuth Rádióból, amely, ha gyengén is, de néha hallható volt –, hogy a hívek Temesváron körülvették a templomot és parókiát, ahol Tőkés László lakott. Ezután izgalommal vártuk a fejleményeket. Később a magyarországi híreket hallgatva nem akartuk elhinni, hogy mi történik Temesváron. Azt hittük, hogy túloznak, pontatlan információkkal rendelkeznek. Kedden vettem a bátorságot, és felhívtam Temesváron élő unokafivéremet, és megtudtam tőle, hogy tényleg igazak a hírek, és azt is mondta, el sem tudjuk elképzelni, hogy mi van ott. A szomszédunk, aki munkás volt Kolozsvár egyik gyárában, mondta hétfőn, hogy a munkások tüntetést szerveznek Kolozsváron kedd délutánra a Béke téren (a régi Szent György téren). Feleségemmel lementünk a térre a megadott időpontban, de nem volt tömeg, csak a szomszédunkkal találkoztunk. Miután várakoztunk egy félórányit, a Jókai utcán elindultunk a központ felé, dohogva magunkban, hogy az emberek milyen fásultak, nyugodtan sétálnak, intézik dolgaikat, miközben Temesváron ölik az embereket. December 21-ére a karon pártgyűlést hívtak össze kora délutánra. Mindenki tudta, hogy miért, hisz előtte való este beszélt a tévében Ceauşescu, és elítélte a temesvári „hazaárulókat”, és ha jól emlékszem, (csekély százlejnyi) fizetésemelést is ígért. Én nem szándékoztam elmenni, és pont jól jött, hogy az unokaöcsém arra kért, autóval vigyem haza a feleségét és újszülött gyermekét Egeresre. Én akkor már tudtam a rádióból vagy a magyar tévéből (a Hajnal negyedben óriási antennával jól-rosszul fogtuk a magyar televízió adását), hogy délután kettőkor Magyarországon egy percre megáll az élet, emlékeznek a temesvári áldozatokra. Vittem magammal egy gyertyát és gyufát, azzal a céllal, hogy két órakor megállok, és az út szélén meggyújtom. Nem emlékszem, hogy miért nem tettem meg, talán elfelejtettem, talán siettünk. Már csak visszafelé jutott eszembe, de akkor már régen elmúlt két óra. Valaki intett az út mentén, felvettem, mondta, hogy csak a szomszéd faluig megy, de még aznap bemenni szándékszik Kolozsvárra, mert úgy tudja, hogy tüntetés lesz. Én ezt már nem hittem, hiszen rossz tapasztalatom volt erről a hírről. De amikor beértem Kolozsvárra, és az állomás után befordultam a Főtér felé, meglepődve vettem észre, hogy állnak a villamosok az utcán. Először azt hittem, áramszünet van (ami nem volt ritka akkoriban, és a gyermekeim ma is nosztalgiával emlegetik, hogy milyen jókat játszottunk – kártyáztunk vagy más társasjátékot játszottunk – a konyhában petróleumlámpa mellett, mert mást nem letetett csinálni). Csak a Kőmálalja utcáig jutottam, ott már emberek torlaszolták el az utcát. Megálltam, és megkérdeztem, mi történik ott. A gyárból jöttek a munkások tüntetni – mondták. Utána lövéseket is hallottam az Astoria felől. Végigmentem a Kőmálalja utcán, majd a Napoca Szálló előtt átmentem a hídon, és jobbnak láttam a Monostor felé venni az utat. Egy nő és egy kislány integettek, felvettem őket, mivel ők is a Monostorra mentek. A nő elmesélte, hogy órák óta jönnek gyalog a Györgyfalvi negyedi korcsolyapályáról, mert nem járnak a trolibuszok, sokat kellett kerülni, mert a Főtér felé nem lehetett menni a tömeg miatt. Azt is elmondta, hogy a Főtéren lövöldöznek, és úgy hallotta, hogy már 20 embert megöltek. Amikor felértem a Hajnal negyedbe, és befordultam a házunkhoz, láttam, hogy a családom már az erkélyen volt, várta, hogy mikor érek haza. Már hallották ők is, hogy mi van a Főtéren, és izgultak miattam.
Amikor este felhívott telefonon Kassáról a feleségem unokahúga (nekünk akkor csak háromhavonta egyszer lehetett külföldre telefonálni), megkértük, ha tud, telefonáljon Pestre, a rádióhoz, és mondja el, hogy mi történt Kolozsváron. Féltünk, hogy elhallgatják, eltussolják a dolgokat. Kitettünk egy-egy meggyújtott gyertyát mindkét erkélyünkre. Néhány nap múlva mondta az egyik szomszédasszony, hogy amikor meglátta a gyertyát, nagyon megijedt, félt, hogy másnap elvisznek bennünket. Nagyon vártuk a Kossuth Rádió esti 11-es órás híreit. Beszámolt a kolozsvári eseményekről, de a szövegből rögtön tudtuk, hogy ez más forrás, nem a miénk volt.
Jegyzetek: 10 Könczei Ádám (1928–1983) néprajzkutató.
11 balanţă (mérleg), situaţie (itt: kimutatás), corp străin (idegen anyag), umiditate (nedvesség) 12 Marius Tabacu (1952) zenetanár, zongoraművész, filmrendező, riporter, műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (5.)
Másnap reggel az egész család elindult gyalog a belváros felé, a szembejövőket kérdezve, hogy mi van a Főtéren. Látszik a tüntetés nyoma – mondták –, de csend van, és mindenki arra biztatott, hogy ne menjünk tovább. Nem hallgattunk rájuk, a Jókai utcán ismerősökkel találkoztunk, akikkel elbeszélgettünk. Az egyetemi könyvesbolt kirakatüvegén néhány A4-es fehér lap volt kiragasztva, és rá volt írva, hogy „Moarte criminalilor!” („Halál a gyilkosokra!”) Ez igen bátor tett volt akkor, hisz még nem látszott, hogy a rendszer megbukott volna. Ahogy délben hazaértünk, megtudtuk a tévéből, hogy Ceauşescu elszökött (éppen akkor beszélt Mircea Dinescu), kimentünk a tömbház elé egy üveg pezsgővel és néhány pohárral. Az üzletekből kijövő elárusítók nem mertek inni, csak miután valaki kitett az erkélyre egy rádiót, és abból hallották az eseményeket. Délután elmentünk autóval Demény Attiláékhoz. Átmentünk Csép Sándorékhoz, akkor ismertem meg személyesen. Telefonálgatások után elmentünk Gyimesi Éváért, majd Könczei Csillával a Monostorra egy videokameráért. Visszafelé jövet Csilla videózott, az utcán autók tetején fiatalok ültek zászlókkal és énekeltek, kiabáltak. Ez a felvétel ma is megvan Csillának, jó dokumentuma annak a délutánnak. Emlékszem, amikor Gyimesi Évát vittük az akkori Igazság szerkesztőségébe, a főtéri plébánia előtt állt Czirják Árpád, és néhány fiatalnak magyarázta, hogy nincs mit keresniük az épületben, mert az az egyházé. A fiatalok azt állították, hogy azelőtt este egy fenti ablakból is lőttek a tüntetőkre. Éva is odament, és váltott néhány szót Czirjákkal, amikor a fiatalok már elmentek. Én nem szálltam ki az autóból, és más sem, csak Éva. Látszott a fiatalokon, nem hitték el, hogy nem onnan lőttek, de tisztelték a papi ruhát. Hogy ezután mi volt, mit csináltunk még, nem emlékszem. Csak arra, hogy otthon késő éjjelig néztük a tévét, odavoltunk Petre Románért és Iliescuért (ez az érzés aztán nagyon hamar elmúlt, de szilveszterig biztos tartott, januárban azonban már lecsillapodtunk). Érdekes, hiába néztük a tévét, az a hír elkerülte a figyelmünket, hogy Ceauşescuékat már aznap elfogták (pedig a Csilla videóján hallatszik, hogy én azt mondom, „elkapták őket”, estére már elfelejtettem, vagy csak nem voltam benne biztos). Reggel nagyon féltem bekapcsolni a tévét, hogy vajon mit fogok látni. Féltem, hogy az előtte való nap csak álom volt. De szerencsére nem. Szombaton reggel egyedül lementem a belvárosba, sorban álltunk a Béke téren újságokért (Szabadságot vettem, és talán egy Clujul Liber című román újságot – milyen kár, hogy nem őriztem meg ezeket!), majd bementem az egyetemre. A bejárat fölött már egy nagy molinó volt kifüggesztve a következő szöveggel: „Universitate liberă. Szabad egyetem. Freie-Universität”. Vagy 25 tanár gyűlt össze egy földszinti teremben, valahol a geológián, Negucioiu rektor is ott volt, és leült az asztalhoz valakivel (nem emlékszem, ki volt, talán a gazdasági igazgató), és az emberek elkezdtek beszélni szép sorjában felállva. Olyan szövegeket mondtak, hogy egy idő után a rektor és a mellette ülő alak jobbnak látta beülni a padokba a többiek közé. Nem volt ott konkrét, személyes bírálat, csak általánosságban beszéltek. Mindenki azt mondta, hogy akik lejáratták magukat a rendszer kiszolgálásával, azok lépjenek hátrébb. Nem volt lincselés, senki se bántotta őket, de mire egy ad-hoc bizottság alakult, hogy átvegye az egyetem ideiglenes vezetését, már nem voltak ott. Nem emlékszem, hogy mikor mentek el. Ennek a bizottságnak Ionel Haiduc lett az elnöke. Kevesen tudják, hogy a Szabadságban 1990. január 8-án 168 aláírással megjelent felhívás a Bolyai Egyetem újraindításáért a matematikakarról indult. Még decemberben vitatkoztunk arról, hogy kell-e ilyen felhívás, és félnapi vita után úgy gondoltuk, hogy kell, mert nem tudni, hogy később lesz-e még alkalom kimondani azt, hogy igényeljük az önálló magyar egyetemet. És elkezdtünk szervezkedni. Január elején üzent Bukarestből Pálfalvi Attila, aki akkor tanügyminiszter-helyettes volt, hogy lesz egy tanácskozás a minisztériumban egyetemi ügyekről, és jó lenne, ha valaki felmenne a leendő Bolyai Egyetem részéről is. Arra emlékszem csak, hogy többen összegyűltünk Balázs Sándornál, aki akkor a Bolyai Bizottság elnöke volt (a Bolyai Társaság csak valamikor áprilisban alakult meg). Nem tudom, kik voltak jelen, egyedül Szilágyi Pálra emlékszem még. Hosszas vita után a választás Balázs Sándorra és rám esett. Somai József lefordította románra azt a szöveget, amely nagyjából azonos volt a Szabadságban megjelenttel, talán kicsit hosszabb volt. És ezt vittük magunkkal románul és magyarul. A magyar nyelvű szöveget odaadtuk Rostás Zoltánnak, aki már az állomáson várt minket (akkor A Hétnél dolgozott), és közölte is a Romániai Magyar Szóban, kettőnk nevét íratva alá. Az eredeti szövegen nem volt ott a nevünk, hisz ez nem saját munkánk, hanem közös szöveg volt. Emlékszem a zsúfolásig megtelt teremre, ahol mindenki mondta a maga véleményét a tanügy megreformálásáról. A miniszté­rium képviselője (nem emlékszem, hogy éppen Şora miniszter volt-e vagy más) nemigen avatkozott bele, hagyta, hogy mindenki elmondja, amit fontosnak tart. Balázs Sándor is szót kért, és felolvasta a kérésünket, igényünket az újrainduló Bolyai Egyetemre. Semmilyen reakció nem volt, sem egyetértő, sem támadó. Pálfalvi Attila nagyon optimista volt, azt mondta nekünk, hogy csak napok kérdése, hogy megjelenjen a döntés a Bolyai Egyetemről. Néhány nap múlva (talán A Hétben) meg is jelent vele egy interjú, amelyben határozattan állította, hogy ősszel beindul a szinte minden szakot magában foglaló Bolyai Egyetem. Ma sem tudom, és soha nem volt alkalmam azután megkérdezni, hogy mire alapozta ezt a határozott véleményt. Azt el tudom képzelni, hogy Mihai Şora akkori tanügyminiszter hajlandó lett volna egy ilyen döntésre, de minden bizonnyal nem rajta múlott. Aztán Pálfalvi Attilát eltávolították a minisztériumból, és az egyetem ügye zátonyra futott, és mára teljesen „elrozsdásodott”.
A magyar felsőoktatás elindítása 1989 után
Természetesen mindjárt a változások után megpróbáltuk beindítani a magyar nyelvű oktatást a matematikakaron (ahogy mások is más karokon). A harc nagy részét (mert ez nem ment könnyen) Balázs Márton vívta meg, aki akkor dékánhelyettes volt. Hogy ez mennyi feszültséggel, megaláztatással, lemondással járt (ennek lett áldozata a doktori vezetői státusa is), azt csak ő tudná megmondani (ezeket le is írta emlékeztetőül, megvan kéziratban). A kezdeti harc eredménye az volt, hogy matematika szakon az első két évfolyamon mindent lehetett magyarul tanulni, utána a következő kettőn semmit. Informatika szakon maradt a csak román nyelvű oktatás, azzal indokolva ezt, hogy az nem tanári szak. 1993-ban fordulat állt be a Babeş–Bolyain a magyar nyelvű oktatásban, mert abban az évben az RMDSZ egyes képviselői a hírhedt neptuni titkos tárgyaláson megegyeztek abban, hogy a tanügyminisztérium a BBTE részére 300 helyet elkülönít a magyar nyelven tanulók részére, külön felvételit tartva ezekre a helyekre. Hogy ez milyen (jó vagy rossz) hatással lett a magyar nyelvű felsőoktatásra, az máig tisztázatlan, hisz ennek hatására kialakult a BBTE mai struktúrája, korlátozott döntésű magyar tagozattal, de elodázódott (azt is írhatnám, hogy végtelen pályára állt) az állami magyar egyetem létrehozásának kérdése. Az állami magyar nyelvű egyetem kérdése azóta is jó politikai tőke, bármikor elő lehet rángatni. A 300 hely a 2000-es évek elején már 1000 körül volt, hisz az egyetem számbeli fejlődése a magyar oktatásban is megfelelő módon jelentkezett. Andrei Marga rektor ebben mindig támogatta a magyar nyelvű oktatást, soha nem ellenkezett, ha növelni szerettük volna a helyek számát, igyekezett megoldást találni erre.
Érdekes volt a román kollégák hozzáállása a magyar nyelvű oktatáshoz. Kevés kivételtől eltekintve nem akadályozták azt, hogy magyar nyelven is tanítsunk, de nem akarták, hogy erről mi magunk döntsünk. Azt szerették volna, és ma is így van ez, hogy ők felügyeljék ezt a folyamatot, ők dönthessenek mindenről. Nálunk, a karon a tanárok maguk döntöttek arról, hogy mit és hogyan tanítsanak egy tárgyon belül, figyelembe véve természetesen a tantervet és a tantárgyi leírást (amely csak nagyobb fejezeteket írt elő akkor). A vizsgákat is mindenki saját maga tervezte meg, figyelembe véve az általános szabályokat. De tudok olyan karról, ahol a román professzor arra kötelezte a magyar kollégát (aki többnyire fiatalabb volt), hogy még a vizsgatételeket is tőle vegye át, és fordítsa le magyarra. Amikor már több karon is volt magyar nyelvű oktatás, és külön titkárnő foglalkozott a magyar nyelven tanuló diákokkal, még akkor sem vették szívesen, ha magyar nyelvű hirdetéseket tettünk ki a hirdetőtáblára. Az pedig ma is tabu, hogy a magyar hirdetőtábla fölé magyarul is kiírják, hogy az a magyar tagozat hirdetőtáblája. Kicsinyesen zavarja őket a magyar nyelv! Az egyetem bejáratánál (nyilván csupán reklámcéllal) magyar és német köszöntőszöveg is fut az elektronikus hirdetőn, és szerepel egy táblán. De ha bemegyünk az épületbe, alig van magyar felirat, például még a Farkas Gyula Teremre sincs kiírva a „terem” szó magyarul. A rektori folyosón ma már nemcsak a román rektorok büsztjei láthatók a falon, de az egész olyan tipikusan román felfogású módon van megoldva, hogy ember legyen a talpán az a román, aki ebből megtudhatja, hogy az egyetem történetének milyen szakaszai voltak. Az efféle történelemhamisítás csúcsa az a Ceauşescu pártfőtitkár által küldött távirat, amelyben 1977-ben köszöntötte a nagyváradi román színjátszás 50. évfordulóját. Azért jegyeztem meg, mert az olyan szöveg, amely tulajdonképpen igaz tényeket tartalmaz, de a fogalmazás mikéntje miatt teljesen félrevezeti a gyanútlan olvasót, és pont ez is a célja. A csúsztatáshoz tudni kell, hogy Nagyváradon először 1927-ben alakult román színház, előtte csak magyar volt. 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után ez a román teátrum megszűnt. A második világháború után – figyelembe véve, hogy a város többségében magyar lakosságú volt – csak a magyar színház alakult újra a megváltozott körülmények között, és csak 1957-ben alakult meg (pártutasításra) a színház román tagozata is. Ez a táviratban az ötvenéves román színház köszöntése kapcsán úgy szerepelt, hogy a nagyváradi színház 1957-től a „párt helyes nemzetiségi politikája folytán” román és magyar tagozattal rendelkezik. Vajon hány gyanútlan román olvasó vette ki ebből, hogy 1957-ben nem a magyar, hanem a román tagozat alakult meg?
Lehet, hogy a „bölcs vezér” is így olvasta a számára megfogalmazott távirat szövegét, elvégre ő sem tudhat mindent, bármennyire is bölcs, hisz a bölcsesség önmagában nem jár feltétlenül tudással. A baj csak az, hogy ma is bőven vannak tudás nélküli „bölcsek”!
Társadalmi szervezkedés
1989 után egyre-másra jöttek létre a szakmai és egyéb társaságok, egyesületek. Csak azokról szólok, amelyeknek tagja lettem, legtöbbjükben (kivéve az EME-t) vezető funkciót is betöltöttem hosszabb-rövidebb ideig. Az elsők között alakult meg az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT), amely mai is az egyik legjobban működő. Legfontosabb eredményének azt tartom, hogy ma már nagyon sok, szép magyarsággal beszélő mérnökünk van. A Bolyai Egyetem visszaállításának igénye hozta létre már 1990 januárjának elején a Bolyai Bizottságot, amely áprilisban Bolyai Társasággá alakult. Újraalakult a kommunista idők elején megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Az iskolások részére már 1953-tól létezett egy magyar nyelvű matematikai folyóirat, a Matematikai és Fizikai Lapok, amely 1956-ig a megfelelő román lap fordítása volt. 1957 és 1962 között önálló kolozsvári szerkesztőséggel működött. Az 1962. évi 6-os számtól kezdődően újra fordítás, és ekkor már csak Matematikai Lapok a címe. Az 1989-es változáskor már újra létezett egy kolozsvári szerkesztőség, és a lap csak részben volt fordítás (hivatalosan az maradt, de Nicolae Teodorescu akadémikus, felelős szerkesztő nagyvonalúsága révén már nemcsak románból fordított cikkek jelentek meg, hanem magyarul írottak is). 1990 után magyar szerkesztésű lappá változott, de még mindig a bukaresti országos matematikai társulat lapjaként. A kapcsolat a bukaresti társulattal egyre nehezebbé és formálissá vált, hiszen a lapot már nem finanszírozták. Hogy a lapnak megfelelő kiadótársaságot kerítsünk, 1993-ban létrehoztuk a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaságot, és 1997 januárjától sikerült a Matematikai Lapokat önálló lappá alakítanunk. A nevet azonban nem használhattuk, mivel a bukaresti matematikai társulat azzal az igénnyel lépett fel, hogy idővel szeretné feléleszteni saját kiadványaként a magyar nyelvű lapot (ez azóta sem sikerült). Új címként a Matlapot találtuk ki, hisz a tanulók sokszor nevezték így addig is. Javaslatomra, informatikai mintára, MatLap néven indult a lap, de sokan kifogásolták a szó közepén lévő L-t, így Matlappá alakult (gondolom, a változtatásban fontos szerepet játszott a nyomdai szakemberek véleménye, akiknek szokatlan volt az ilyen „fenegyerekeskedés”). Hasonló nemtetszést arattam akkor is, amikor az EMT hasonló jellegű, de fizika-, kémia- és informatikatartalmú, FIRKA nevű lapját nem naptári, hanem iskolai év szerint számoztuk (szintén az én javaslatomra): egy évfolyam egy tanév. Az volt a fő érv ellene (szintén a nyomdai szakértők részéről), hogy ilyen nincs sehol a világon. De megmaradt, mert a kollégáknak is tetszett, és most már van a világon ilyen, több mint húsz éve.
Hogy pályázhassunk a magyar nyelvű oktatás megsegítéséért, a Babeş–Bolyai Egyetemen létrehoztunk egy egyesületet Farkas Gyula Egyesület a Matematikáért és Informatikáért névvel. Közben létrejött az EME matematikai és informatikai szakosztálya is, amely a természettudományi szakosztályból vált ki. A matematikát a természettudomá­nyok közé szokták sorolni, Magyarországon szokás élettelen természettudománynak nevezni. Ez utóbbi besorolással gyakran szoktam viccelődni, hogy ez azért van, mert a matematikusok általában élhetetlenek.
Amikor magalakult a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), létrejött annak a matematikai, informatikai és csillagászati szakbizottsága. Ezeknek a matematikai társaságoknak, bizottságoknak a tagsága nagyjából megegyezik, de nem teljesen. Mindegyiknek megvan a maga jól meghatározott szerepe. Amikor átmentem a Sapientiára, ott is létrehoztuk a marosvásárhelyi matematikai és informatikai tanszék háttérintézményeként a MITIS Egyesületet. A név (egyik fiatal kollégánk ötlete) utal a tanszék nevére (Matematika–Informatika Tanszék), de humorosan a híres amerikai MIT-re is (Massachusetts Institute of Technology), de akár a latin mitis szóra is, amelynek rengeteg jelentése közül szóba jöhet a jótékony, felnőtt, békés, enyhe (angolul soft).
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (6.)
„Felemelkedésem” és „bukásom”
Ez a cím így nem igaz, amint azt az idézőjel is sejteti. Nem tartottam és nem tartom felemelkedésnek azt, hogy rektorhelyettes voltam a Babeş–Bolyain négy évig, és azt sem bukásnak, hogy utána nem választottak újra. Soha nem törekedtem semmilyen funkcióba, mindig belecsöppentem, néha elfogadtam, máskor nem. 2000-ben a három jelölt közül a legtöbb szavazatot kaptam, 2004-ben szintén három közül a legkevesebbet. A magyar rektorhelyettesre (2004-ben már kettőre) a magyar tagozat képviselői (tanárok és diákok) szavaztak, mintegy 35-en.
A rektor a jelöltekből elvileg bárkit választhatott, de mindig minden rektor betartotta azt az íratlan szabályt, hogy a legtöbb szavazatot kapott jelöltet (vagy jelölteket) választotta. 2000 elején még csak egy magyar rektorhelyettest választottunk, de már a 2000–2001-es tanévtől kezdődően két magyar rektorhelyettes volt.
A 2004-es választások előtt egyszer Vincze Mária kicsit számon kérően megkérdezte, hogy miért nem kampányolok az újraválasztásomért. Először is, csak a választási gyűlésen lesznek jelöltek, addig nincs mit kampányolni, és amúgy sem kampányolnék. Igen, hangzott a válasz, de már folyik az ellenkampány. Meg is mondta, hogy kik a szervezői. A lelkük rajta! – gondoltam, és talán mondtam is.
Csak később tudtam meg egyet s mást erről. Itt közbe kell vetni egy érdekes történetet. 2004 februárjában a BBTE díszdoktorává avatták Franz König bécsi bíborost. De mivel kora miatt a bíboros nem tudott eljönni Kolozsvárra, népes küldöttség ment Bécsbe átadni a díjat. A szinte teljes vezetőség (rektor, rektorhelyettesek, néhány dékán, több tíz diák kórustagként) elment az egyetem költségén Bécsbe. Egyedül én maradtam itthon a rektorhelyettesek közül. A látogatás után Andrei Marga rektor egy ebéddel egybekötött megbeszélésre hívta a küldöttség tagjait (szintén az egyetem költségén). A beszélgetés célja a bécsi út „kielemzése” volt. Furcsálltam, hogy mit kell ezen elemezni, de nem érdekelt a dolog. Később tudtam meg, hogy ez egy jól megszervezett akció volt, mivel – nyilván Marga rektor sugallatára, sőt utasítására – valaki megkérdezte, csak úgy kíváncsiságból az elemzés közepette, hogy a rektor úr kit szeretne látni a magyar tagozat ügyeiért felelős rektorhelyettesi pozícióban.
Marga megmondta, és mit ad a véletlen, a magyar tagozat képviselői néhány nappal később éppen őt javasolták egyik rektorhelyettesnek. Csak azt sajnáltam, hogy emiatt a találkozó miatt a nagyobbik lányom legkedvesebb tanára méltatlan helyzetbe került, amikor az újságíró kérdésére válaszolva letagadta, hogy az az ominózus kérdés elhangzott. Azóta többször találkoztunk nyilvános helyeken, ahol mindig úgy intézte, hogy ne kelljen köszönnünk egymásnak.
A magyar tagozat választási ülésén volt még egy említésre méltó mozzanat, amelyről két nappal később a helyi sajtó is beszámolt. 2004 és 2008 között az egyetemnek volt akadémiai elnöke (Margának kitalált pozíció, mivel rektor már nem lehetett volna, lejárt az egymás utáni két mandátuma) és alelnöke is. Az alelnöki pozícióba Marton József, a római katolikus tanárképző kar dékánja Szamosközi Istvánt, a pszichológia kar dékánhelyettesét javasolta. Ezt a jelölést ketten is kifogásoltuk (rajtam kívül Sárkány-Kiss Endre is), nem tartottuk őt megfelelőnek, hogy a magyar tagozatot képviselje ebben a minőségben. Éles vita alakult ki, valaki (mintha csak a parlamentben lettünk volna) bekiáltotta, hogy „jó fiú, nálunk szokott gyónni”. Amikor a két jelölt közül a titkos szavazáson Szamosközi jött ki elsőnek, én felálltam, és kijelentettem, hogy mivel vele semmilyen közösséget nem vagyok hajlandó vállalni, visszalépek a rektorhelyettesi jelöléstől.
Ez nyilván csak formális volt, hisz nem állt fenn annak a veszélye, hogy harmadikként bekerüljek az első két helybe. Utána még ért bírálat innen-onnan, hogy nem tettem semmit az újraválasztásomért. Később egyszer Muzsnay Csaba, amikor megtudta, hogy a matematika karon dékánhelyettesnek választottak a rektorválasztás előtt (mert ez volt a választások sorrendje, ha valakit később magasabb pozícióba választottak, akkor kari szinten új választást tartottak), olyan megjegyzést tett nekem, amelyből én arra következtettem, hogy ő úgy gondolja, azért nem kampányoltam az újraválasztásomért, mert már „bebiztosítottam” magamnak a dékánhelyettesi állást. Az igazság az, hogy én nem akartam dékánhelyettes lenni, nem akartam magamat bebiztosítani, a kollégáim javaslatára és biztatására vállaltam el.
2000-ben, mindjárt a megválasztásom után, új charta kidolgozását tűzte ki célul a szenátus. Mi, a magyar tagozat képviselői, szerettük volna, ha bekerül az, hogy magyar karokat lehet létrehozni. Ezt a román kollégák végig ellenezték. Kitalálták a „linie de studiu” – azaz szó szerint: oktatási vonal – kifejezést, amelyet én kezdettől fogva magyar tagozatnak fordítottam, még ha ez a kifejezés sokak szerint többet is jelent (nagyobb döntéshozatali lehetőséget). Az igazság az, hogy már addig is használtuk az iskolákban a magyar tagozat kifejezést (a „secţie maghiară” fordításaként), és az sem jelentett nagyobb mozgásterületet.
Hosszas vita után csak annyit sikerült elérni, hogy a chartában úgy jelenik meg a tagozat (románul „linie”) kifejezés, hogy az nem zárja ki a magyar karokat, hisz már akkor is volt két magyar kar, a református és a római katolikus tanárképző kar (igaz, azok nem nyelvi, hanem vallási alapon szerveződtek). A megfogalmazásba ez úgy került bele, hogy egy karon lehet egy vagy több tagozat. Itt a hangsúly az egyen volt, így akár csak magyar nyelvű kar is lehet. A végső döntés előtt szünetet kértem, és a magyar kollégákkal megbeszéltük, hogy tartózkodunk a szavazásnál, ezzel jelezve, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek, de nem szavazunk ellene. Mivel a szenátusban a jelenlétünk 20 százalék körül volt, ez nem veszélyeztette a charta elfogadását.
Rektorhelyettesi tevékenységemet nem tartom sikeresnek, és ez részben a saját hibám is, nem tudtam elég „politikusnak” lenni, hogy különféle körmönfont megoldásokkal továbbfejlesszem azt, amit az előző ciklusban elődöm, Szilágyi Pál kialakított.
Bolyai-ünnepségek
2002-ben ünnepeltük Bolyai János születésének 200. évfordulóját. Kolozsváron is sikerült méltó ünnepségeket szervezni. Októberben nemzetközi konferenciát tartottunk a Babeş–Bolyain, kiállítást rendeztünk (Prékopa András matematikus akadémikus jóvoltából sok értékes anyagot kaptunk Budapestről), egy napra elmentünk kirándulni Marosvásárhelyre, ahol Csegzi Sándor alpolgármester szíves fogadását élveztük, és a konferencia résztvevői bekapcsolódtak a vásárhelyi akadémiai napok megnyitóünnepségébe. December 14-én magyar nyelvű konferenciát szerveztünk Kolozsváron, este pedig a Bolyai János győzelme – 58 év, amely megrengette a geometriát címmel tartott ünnepi előadáson vettünk részt. Ezt az előadást a Kolozsvári Magyar Opera szervezte.
Azt hiszem, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egy tudós emlékére egy opera megemlékező műsort rendezett. Egy évvel előtte tartotta a Kolozsvári Magyar Opera a New York, New York című nagy sikerű előadását, a New York-i szeptember 11-ei terrortámadás áldozataira emlékezve. Az ötlet Szőcs Gézáé volt, és ő volt a kivitelezője is. Tudtam, hogy egy érdekes Bolyai-drámán dolgozik (sajnos, tudtommal máig nem készült el), és megkérdeztem, hogy nem tervezne-e egy ünnepi előadást Bolyai emlékére. Rögtön elvállalta.
Simon Gábor operaigazgató is azonnal belement a dologba. Szép, felemelő előadás volt Vadas László rendezésében verssel, prózai szöveggel, zenével. Ekkor játszották először Kolozsváron Berlioz Rákóczi-indulóját! Kár, hogy nem volt telt ház. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó része annyira bután viszolyog a matematikától, hogy még az ilyen előadásokra sem hajlandó elmenni. Talán a volt matematikatanárát akarja megbosszulni?
A két konferenciát Szenkovits Ferenc kollégámmal szerveztük, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől. Mindig szerettem azokat az embereket, akik egy-egy érdekes ötletre azonnal ugrottak, és hajlandók voltak részt venni a megvalósításban, sőt saját ötlettel gyarapították is az eredeti elképzelést. Kisebb cégek is nagyon sokat segítettek, plakátkészítéssel, szép kivitelezésű mappákkal, Bolyai-borral.
Diákcserék
Még az Erasmus- és CEEPUS- programok előtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ egyezséget kötött a szegedi egyetem diákönkormányzatával az ún. áthallgatásokról. Ez abban állt, hogy diákok egy csoportja Szegedről Kolozsvárra (és fordítva is) látogatott három hétre, ahol órákon vettek részt, ismerkedtek az egyetemmel, a diákokkal, a várossal. Szegeden az egyetem ingyenszállást biztosított, Kolozsváron nem. A kincses városban megpályázták a szállásra az összeget, és így próbálták megoldani a cserekapcsolatot. Ez azonban egyre nehezebben ment, ezért próbálkoztak az egyetemen ingyenszállásért, de kérésüket elutasították, mivel a két egyetem közti szerződésben nem szerepelt a diákcsere ilyen támogatása. Ígéretet kaptak, hogy a szerződés megújításakor ez belekerül, és akkor megoldható lesz.
Alighogy elfoglaltam az új tisztségemet, sorra került az új szerződés megkötése, amely már elő volt készítve, tehát annak megfogalmazásában nem vettem részt, de benne volt a diákcserék anyagi támogatása. Rögtön meg is kerestek az áthallgatások szervezői, és sikerült elfogadtatni a vezetőségi gyűlésen a kérésüket. Azután minden félévben jöttek hallgatók Szegedről, de akkor már egyből a gazdasági igazgatóval intéztem az ingyenelszállásolást, hivatkozva az első jóváhagyásra a szerződés alapján. Négy év alatt két gazdasági igazgató volt, és mindegyikkel jó kapcsolatom volt, így könnyű volt elintézni. Egyszer előfordult, hogy túl korán jöttek a szegediek, amikor a külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban még tartott az őszi felújítás, ezért minden használható szoba foglalt volt.
A gazdasági igazgató azt mondta, hogy megpróbál valamilyen megoldást találni, és másnap közölte, elszállásolja őket az egyetem szállodájában, amely külföldi tanároknak volt fenntartva. A szegedi diákok először azt hitték, hogy Kolozsváron minden diák ilyen kollégiumban lakik, és el voltak bűvölve, de aztán megmagyaráztuk, hogy ez kivételes eset volt.
Egyeztetés a magyar karokról
2000 és 2004 között, amikor rektorhelyettes voltam, az RMDSZ nem volt kormányon, csak kívülről támogatta az akkori szocialista kormányt. Minden évben kötöttek egy protokollumot, amelyben rögzítették, hogy az RMDSZ milyen feltételekkel támogatja a kormányt. Minden év végén elemezték az eredményeket, és mindig úgy ítélték meg: annak ellenére, hogy sok minden nem teljesült az előző évi protokollumból, érdemes újat kötni. Minden évben szerepelt a protokollumban valamilyen általános formában a magyar nyelvű felsőoktatás támogatása, és azon belül a Babeş–Bolyain folyó magyar nyelvű oktatás. A 2003-as megegyezés szó szerint tartalmazta a magyar karok létrehozását a BBTE keretében. Az egyetem magyar tisztségviselői már addig is több anyagot eljuttattak a RMDSZ vezetőihez, amelyben vázolták elképzeléseiket.
Én, a protokollumra hivatkozva, többször is szorgalmaztam, hogy személyes találkozón beszéljük meg a teendőket. Végül Markó Béla elfogadta, hogy egy néhány (ne túl sok – mondta) tanárral találkozzék. A kolozsvári Majális utcai RMDSZ-székházban találkoztunk, részünkről talán hatan voltunk, ebből öt egyetemi tanár és a Bolyai Társaság elnöke, Wanek Ferenc. A RMDSZ részéről Markó Béla, és talán Kötő József (vagy Nagy F. István, már nem emlékszem pontosan). Elmondtuk, hogyan képzeljük el a magyar karokat, Markó Béla is elmondta a megvalósítás nehézségeit, de a reménykedést is. Ezután átnyújtottuk írásban is mindazt, amit elmondtunk. Markó Béla elmondta, hogy a kérdéssel politikai szinten Borbély László alelnök foglalkozik, akit be is hívott az irodába, hogy átadja neki a tőlünk kapott dossziét. Borbély László bejött, mindannyiunkkal kezet fogot, átvette a dossziét, megköszönte, és kiment.
Ez a furcsa viselkedés eszembe juttatott egy hasonlót. Wanek Ferenc egyszer másodmagával, a Bolyai Társaság részéről kihallgatást kért Fodor Gábor akkori magyar oktatási minisztertől, aki fogadta is őket. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtak, nem kérdezett semmit, majd miután átvette a részére elkészített dokumentumot, megköszönte, felállt, és kezet fogva elbúcsúzott tőlük. Hasonló érzéssel távoztak, mint mi erről a találkozóról. Ez nekem azért volt furcsa, mert addig ilyesmiben nem volt részem. Bárkivel tárgyaltam, beszélgettem vagy vitáztam egyetemi ügyekről, az soha nem volt egyoldalú beszélgetés. Ha a beszélgetőpartnert nem is érdekelte az ügy, legalábbis udvariasságból feltett egy-két kérdést, elmondott egy együttérző mondatot. Emlékszem, hogy amikor 1990-ben a Bolyai Társaság részéről egy hasonló bizottsággal kihallgatáson voltunk Mihai Şora tanügyminiszternél, annak ellenére, hogy semmit sem ígért, mégsem távoztunk csalódottan, hisz párbeszédet folytattunk a témáról. Nemcsak mi beszéltünk!
Markó Béla kérésére sikerült megszervezni egy találkozót And­rei Marga rektorral 2003 áprilisában, hogy egyeztessenek a magyar karok ügyében. Az RMDSZ akkori elnöke részt vett egy szo­vátai pedagóguskonferencián, és Marga hajlandó volt ellátogatni a konferencia utolsó napjára, hogy találkozhassanak. Marga néhány rektorhelyettessel és Szamosközi Istvánnal, a pszichológia kar dékánhelyettesével érkezett Szovátára. A megbeszélésre egy emeleti teremben került sor, ahol négyszemközt beszélgettek. Alig telt el öt perc, amikor a folyosón összefutottam Nagy F. István oktatási alelnökkel, aki elfehéredett arccal csak annyit mondott, hogy baj van, mert már be is fejezték a megbeszélést. Margáék ebédre még ott maradtak, majd hazamentek Kolozsvárra. Délután mi, a konferencia résztvevői is hazautaztunk. Nekem sem Markó Béla, sem Marga nem mondott semmit a megbeszélésről, de tisztában voltam az ott történtekkel, hisz jól ismertem Margát. Ő minden bizonnyal azt válaszolta Markónak, hogy személyesen nem ellenzi a magyar karokat, de azokat a szenátus nem szavazza meg, ellenben amennyiben a minisztérium talál erre megoldást, ő nem fog ellenkezni. Tehát átpasszolta a labdát a minisztérium térfelére.
Körülbelül ezzel egy időben Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke arra kért, hogy írjunk egy kérést a kormánynak címezve, amelyben kérjük a magyar karok létrehozását, és azt írjuk alá néhányan a magyar tagozat tisztségviselői közül. De ezt kezeljük bizalmasan! Néda Árpád rektorhelyettes-kollégámmal összehívtuk a magyar dékánhelyetteseket, tanszékvezetőket, megmondtuk, mi a kérés, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem éppen rendes módja a dolgok megoldásának, főleg, hogy a kérés bizalmas kezelésére kértek, de mivel mi már többször próbálkoztunk helyi szinten a karok létrehozásával, és mindig elutasítás volt az eredmény, nyugodtan megtehetjük, hogy egyből a kormányhoz fordulunk. Kértük, hogy természetesen csak az írja alá, aki egyetért ezzel. Mindannyian vállalták, így tizenegyen írtuk alá.
A bizalmas kezelésnek az lett a vége, hogy nemsokára a tanügyminiszter levelet írt a rektornak, mellékelve a mi, kormánynak címzett kérésünket, és arra kérte, hogy találjon megoldást. A rektor közölte a miniszter levelét – a miénkkel együtt – az egyetem információs közlönyében (Buletin informativ), amely abban az időben általában havonta jelent meg, és főleg Marga utazásairól, tárgyalásairól, kitüntetéseiről szólt. Érdekes módon senki sem vádolt bennünket azzal, hogy a szenátust megkerülve folyamodtunk a kormányhoz. Ellenben Szamosközi István felelősségre vont, hogy őt miért hagytam ki, hisz ő is aláírta volna. Azt válaszoltam, hogy gyorsan kellett cselekedni, és nem értem el. Ez persze nem volt igaz, készakarva hagytam ki, hisz Marga közeli barátja volt. Tudok olyan esetről, amikor egy hétvégén ő maga vitte el autóval a rektort Bécsbe.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre.”
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembe ment. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB-vezetők5 „polgári engedetlenség”-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai-egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután. Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket”. Többen hozzászóltak a szöveghez, én is.
Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-i száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás.
Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel”. Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedély kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-i nyilatkozat így szólt:
„Azonnali hatállyal lemondok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1, az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2, nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3, mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembe helyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről, a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell.”
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás, és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót”. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást.
A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze, erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze, ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat”, persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni” alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Jegyzetek: 16 Vincze Mária (1942) közgazdász, egyetemi tanár.
17 Muzsnay Csaba (1939) vegyész, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja.
18 Az 58 év túlzás, mivel Bolyai János 1802. december 15-én született, és 1860. január 27-én halt meg, tehát alig egy hónappal élt többet 57 évnél.
19 Wanek Ferenc (1944) geológus, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja, titkára, alelnöke, majd 1998–2005 között elnöke.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rek­torhe­lyet­te­sének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre."
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szer­vezett a Bolyai Egyetemért, Ko­lozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket".
Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott.
Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem.
A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig.
Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett.
A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell."
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót".
Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Egyetemi fejlesztés
1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről.
A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben.
Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna.
Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében).
Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani.
Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná.
Kása Zoltán
Folytatás a következő Szempontban
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre."
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szer­vezett a Bolyai Egyetemért, Ko­lozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket".
Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott.
Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem.
A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig.
Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett.
A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell."
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót".
Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Egyetemi fejlesztés
1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről.
A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben.
Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna.
Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében).
Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani.
Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)