Beszélgetés dr. Horváth István Károlyné Margóval, a Szegedi Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnökével
Ötágú síp Nagyvarjason
Dr. Horváth István Károlyné, Margó harmadmagával volt jelen augusztus 16-án, szombaton Nagyvarjason a Szegedi Ötágú Síp Kulturális Egyesület képviseletében a helybeliek világtalálkozóján. Ez alkalommal készült az alábbi beszélgetés.
Ön az Ötágú Síp képviselője, Szegedről. Hogy kerültek ide, az itteni találkozóra?
A könyv, a Nagyvarjasi harangszó egyik szerzőjétől, Szabó Istvántól és Nagy Istvántól kaptunk meghívást, mert ők a Szögedi nemzet nevű rendezvényeink találkozóin részt vettek eddig is, ismerték, hogy ez micsoda, meghívtuk őket és most visszahívtak bennünket ide, Varjasra. Életemben soha nem voltam itt, mint ahogy a többiek sem.
– Ön szegedi?
– Születésre nézve nem, de nagyon régóta Szegeden élek.
– Mondja el, kérem, hátha valaki még nem tudja, mi az Ötágú Síp?
– Ez egy egyesület, 1995-ben alakult, Biró Zoltán irodalomtörténész volt az első elnökünk. A névvel mindig baj volt, nagyon sokan azt hitték, hogy ez egy zenei egyesület. Hát nem. Az anyaországban nem köztudott, hogy ez mi, bezzeg a határon túl… sokkal többen tudják. Egyszer Illyés Gyulától megkérdezte egy riporter, hogy Magyarország ilyen állapotban, mint amilyenben van, rendelkezik-e egységes kultúrával? Mire Illyés azt mondta: bár bennünket Trianonban ötfelé daraboltak, a magyar kultúra egy és oszthatatlan, tud olyan szépen, harmonikusan szólni, mint egy ötágú síp. Aminek a szárai különbözőek, a hangszer mégis egy. Innen vettük a nevünket, és a név mutatja azt is, hogy mit csinálunk, mi a fő profilunk: az elcsatolt területek kulturális életével, kulturális személyiségeivel való kapcsolattartás, őket velünk, saját magunkkal és őket egymással hozzuk kapcsolatba. De nemcsak a kultúrával foglalkozunk, hanem azzal, amivel kell.
– És mi az, amivel kell, a kultúrán kívül? Vagy mi az, amivel lehet?
– Főleg amióta ezt a Szögedi nemzet találkozót csináljuk, azóta egyéni vagy közösségi kérelmeket is közvetítünk. Mondok egy példát. Idén Újkígyóson, a kétszázéves kirajzású Újkígyóson volt a negyedik találkozó, odajöttek hozzánk a majlátiak azzal, hogy nincs elég gyerek, bezárják az iskolát. Összehoztuk őket az óteleki Heinrich József plébánossal, aki ezt a kérdést tavaly náluk megoldotta.
– És Majláthon?
– Nem tudom még, hogy milyen tanácsokat adott nekik, de úgy tudom, hogy az ótelekiek Böjte Csabától kértek gyerekeket. És a létszám összejött, és be lehetett indítani az iskolát. A majhlátiak szakképzést szeretnének, és ez még jobb ötlet. Most nem tudom, hol tartanak: kaptak-e kölcsön gyerekeket, vagy örökbe. De valószínű, hogy a kapcsolatot felvették egymással. Ez például, kultúra, ha akarom, de más is.
– Ez valamivel több a szűkebb értelemben vett kultúránál.
– Igen, de az csak úgy jön össze, ha ezeket a találkozókat mi megszervezzük. Ha nem tudjuk, kinek mi a baja, akkor nem tudunk mit csinálni.
– Az Ötágú síp: civilszervezet. Ez azt jelenti, hogy a tisztségviselőit, tagjait nem fizetik.
– Igen, nonprofit civilszervezet, 1995 óta működik Szegeden. És dehogy fizetik (nevet), mi fizetünk, ha a civilszervezetnek nincs elég pénze. Pályázunk (nem tudom, hol kopogjam le, az esetek többségében nyerünk), de hát ez olyan, mint a kutya vacsorája, bizonytalan. Amikor az egyesület bajban van, akkor a tagok segítenek, amikor ők sem tudnak segíteni, egy kicsit kunyerálunk. Volt olyan időszak, amikor majdnem végünk lett, de ezt túléltük.
– Mondana olyan példát, amikor az egyesület konkrétan bizonyos magyar, határon túli egyesületeknek segített, a majláthi példát kivéve?
– Igen, a Délvidéken (amihez Szeged igen közel van, ezért is Hármashatár a kiadványunk neve), Hódegyházán (Jasovo) a falu határában teljesen tönkrement az útszéli kereszt. Mi pályáztunk, nyertünk és állíttattunk oda egy tisztességes, nagyon szép kőkeresztet (nem rajtunk múlt, hogy olyan szép lett), és íme, hosszú távon megvan a szép keresztjük, a régit bevitték a templomkertbe. A másik példa: Petrás Máriával készíttettünk egy domborművet Szent Erzsébetről, és a Szent Erzsébet évforduló évében Mária párjával, Döbrentei Kornél költővel odajött Hódegyházára, és felavattuk.
– A közelebbi vagy a távolabbi jövőben vannak-e konkrét terveik?
– Hogyne. Minden évben rendezünk Balassi Bálint és a Bálint-kardos költők tiszteletére Bálint-napi mulatságot februárban, oda mindig határon túli vendéget hívunk, vendégnek vagy előadóművésznek, a lényeg, hogy rendezvényeinken szerepeljen határon túli valaki. Ez már nagyon régóta megy, a Nándorfejérvári napok, 2006 óta, oda „bedolgozunk”, történészkonferenciákat szervezünk, és nagyon sok vetélkedőt, gyerekeknek. Most, idén még olasz gyerekek is jönnek, meg székelyföldiek, a téma: az első világháború.
– Olaszországi magyar gyerekekről van szó?
– Nem, olasz gyerekekről, számukra olasz nyelven van összeállítva az a bizonyos anyag, amiből felkészülnek és versenyeznek, ugyanaz, mint a magyar gyerekeknek. Erre nagyon kíváncsi vagyok, ilyet még nem csináltunk.
– Bírják szusszal és energiával mindezt?
– Uram, azt mondják, élőlénnyel le lehet kopogtatni… most lekopogtatom magán, hogy igen.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)