"Febr. 28-án hatnapos látogatásra Romániába érkezett a volt román király. I. Mihály. Nagy tömeg köszöntötte, de most kevesebben voltak, mint 1992 húsvétján, első hazalátogatásakor. Romániát 1881-ben nyilvánították királysággá, a király török ágyúk acéljából készült koronát kapott. Mihály II. Károlynak Elena görög hercegnővel kötött házasságból született 1921. okt. 21-én., azonban az uralkodó elvált Elenától egy Elena Lupescu nevű szépasszony kedvéért. Ezért Ferdinánd király még életében Mihályra testálta a trónt, akit Ferdinánd halálakor, 1926-ban királlyá kiáltottak ki, az országot régenstanács irányította. 1930-ban azonban II. Károly Iuliu Maniu hívására mégis visszatért és trónra lépett. A király 1938-ban feloszlatta a pártokat és bevezette a "királyi diktatúrát". Antonescu marsall 1940-ben lemondásra és távozásra kényszerítette II. Károlyt, aki 1959-ben, Portugáliában halt meg. I. Mihály így 1940-ben másodszor is király lett, miközben Antonescu marsall irányította az országot. A fiatal uralkodó 1944. aug. 23-án kulcsszerepet játszott Antonescu letartóztatásában. A Moszkva által az országra kényszerített Groza-kormány működése ellen a király hat hónapon át a "királyi sztrájkkal" tiltakozott. 1947-ben le kellett mondania és el kellett hagynia az országot. 1956 óta Svájcban él. /Magyar Hírlap, márc. 1./"

"Sabin Gherman, a betiltott Pro Transilvania Alapítvány elnöke, kiadta Iuliu Maniu eddig jóformán ismeretlen 1938-as Memorandumát az erdélyi románság helyzetéről. A kötethez maga Gherman írt előszót, melyben a román történetírás nagy tabutémájának nevezte Maniu e művét. A II. Károly román királyhoz címzett 1938-as röpirat utalt az erdélyi Igazgatótanács szerepének pozitív vonatkozásaira és a bukaresti hatalommal kialakult ellentétére, az 1923-as alkotmány kérdéses legitimitására, arra, hogy ezt a ma oly demokratikusnak tartott alaptörvényt lényegében visszaélések sorozatával fogadtatta el a Nemzeti Liberális Párt az ország új vezetésével. A Maniu-memorandum elsősorban az 1938-as alkotmány ellen készült vádirat, amely II. Károlyt bírálta, felrótta azt a diktatórikus eszközökkel megszervezett népszavazást. Röpiratából az erdélyi románság nagy-romániai térvesztése tűnik ki. A mű kiadása az erdélyiség szempontjából mindenképpen hézagpótló. /B. M.: Sabin Gherman kiadta Maniu Memorandumát. = Krónika (Kolozsvár), márc. 7./"

"Sabin Gherman máj. 3-án Sepsiszentgyörgyön mutatta be az általa gondozott Luxushaza című könyvet, mely egy hatvan éven át tiltott és titokban tartott dokumentum kiadása. II. Károly királynak 1938. dec. 15-én felterjesztett memorandumról van szó, szerzője Iuliu Maniu, és kereken ötven erdélyi román értelmiségi írta alá. A könyv mottójául Ion Antonescu marsalltól idézett Gherman: "Így nevelkedtem, a törökökkel, zsidókkal és magyarokkal szembeni gyűlöletben. Ezt az utálatot a végsőkig kell vinni. Vállalom ennek felelősségét." (1941) Az előszó mottója Nicolae Iorga történésztől, miniszterelnöktől származik: "Egy bukaresti poros utcácska többet ér, mint Erdély és Bánság összes vára, városa." (1931) Nos, ez a két ember - egyikük háborús bűnös - egyáltalán nem érdemel szobrot, s a mai Romániában mégis megörökítették őket - állapította meg Gherman. Iuliu Maniu memoranduma az idézetekkel ellentétes. A könyv szerint nem egyesülésről volt szó, hanem Erdély katonai megszállásáról, kiszipolyozásáról. A helyzet a két világháború közötti idők óta alig változott - fűzte hozzá Gherman. Erdély luxushaza, amelyet Bukarest a mai napig kifoszt, az itt megtermelt értékeket a Kárpátokon túlra irányítják. /Szekeres Attila: Sabin Gherman Sepsiszentgyörgyön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 4./ "

" Ferencz Imre Csíkszentdomokoson érdeklődött, emlékeznek-e még Kurkó Gyárfásra. Vállvonogatás, hümmögés. Hogyan ítélik meg itt Kurkó Gyárfás személyiségét? A 76 éves Boros Erzsébet szerint: Az okosok okosan, a buták bután! Kurkó Gyárfás 1909-ben született, lakatos lett Brassóban. 1934-től a MADOSZ Brassó megyei, majd országos elnöke. II. Károly király diktatúrája idején a politikai pártok feloszlatása idején (1938) a MADOSZ az ő elnökletével illegalitásban folytatta tevékenységét. Népi Találkozót szervezett Brassóban (1940), ezután internálták, majd áttették Magyarországra. A magyar hatóságok visszaadták. Az Antonescu-diktatúra alatt egy ideig a brassói Fellegvár foglya. 1944. aug. 23. után hozzálátott társaival a MADOSZ újjászervezéséhez, 1944 októberében javaslatára a MADOSZ Magyar Népi Szövetség néven kiszélesült, ennek elnöke 1947-ig, amikor a harmadik kongresszuson a felerősödő balos frakció nyomására leváltották. Önéletrajzi regénye 1949-ben jelent meg Nehéz kenyér címen. Jelentős publicisztikai tevékenységet fejtett ki: nevéhez fűződnek a romániai magyarság nemzetiségi küzdelmei, az anyanyelvű iskolahálózat, a művelődési intézmények védelme, a gazdaság újjáépítése. Megvádolták, hogy "elvtelen magyar egységben" tömörítette az erdélyi magyarságot a MNSZ köré. 1949-ben letartóztatták, és Márton Áronnal, Venczel Józseffel, Lakatos Istvánnal együtt elítélték. Tizenöt év börtönbüntetés után szabadult 1964-ben. Kurkó Gyárfás neve elválaszthatatlan a romániai magyarság önvédelmi harcától. Talán más eszmék irányából, de a sorsa találkozik a Márton Áronéval, akivel egy faluból indultak... /Ferencz Imre: Nehéz emlékezet. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 16./ Kurkó Gyárfás elborult elmével szabadult a börtönből."

A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Végérvényesen függetlenítette magát Mihály király
Bejelentette a Hohenzollern-házzal való történelmi és dinasztiai kapcsolatok megszakítását Mihály király, aki egyúttal a Hohenzollern–Sigmaringen címekről is végképp lemondott. A román királyi család feje azzal indokolta a Hohenzollern-örökséggel való, május 10-től érvénybe lépett szakítást, hogy ezáltal méltóképpen eleget tesz nagyapja, I. Ferdinánd király óhajának a román királyi ház nemzeti és független jellegének megteremtését illetően.
Mihály király közleményében azt is kiemelte, hogy a Hohenzollern-dinasztiától való elkülönülésével megfelel a leszármazottaival és az utókorral szembeni követelményeknek, a román királyi család pedig mostantól Románia Királyi Háza néven válik ismertté. Határozata értelmében a királyi család egyetlen tagja sem használhatja a Hohenzollern-háztól örökösödés vagy egyéb úton kapott címeket. Bármilyen további cím vagy kitüntetés elfogadása kizárólag Románia Királyi Házának engedélyével történhet.
A Hohenzoller–Sigmaringen a jelentős európai dinasztiák közé tartozó, Hohenzollern-háznak egyik ága. Románia 1866-ban választotta uralkodójának I. Károlyt, aki 1866–1881 között hercegként, 1881–1914 között már királyként uralkodott. Őt követte I. Ferdinánd (1914–1927), I. Mihály (1927–1930), II. Károly (1930–1940), majd ismét I. Mihály (1940 –1947).
Szabadság (Kolozsvár)

Arany János helyett Dacia?
A Dacia nevet veheti föl Nagyszalonta önállósult román iskolája, ha az oktatásügyi minisztérium jóváhagyja az iskolaszék döntését. A hajdúváros magyarságának jelentős része azonban felháborítónak tartja, hogy az 1909-ben a település neves szülötte, Temesvár akkori főépítésze, Székely László tervei alapján megépült impozáns épület – amely mostanáig az Arany János Főgimnáziumnak adott otthont, és bejáratánál a költőóriás mellszobra áll – hamarosan az egykori római provincia elnevezését viselje a homlokzatán. Lapunk megtudta: az RMDSZ megpróbálja megakadályozni a vitatott névadást.
A nagyszalontai Arany János Főgimnázium a szeptemberben kezdődött tanévtől vált ketté: egy román, illetve egy színmagyar iskola jött létre a mind ez idáig vegyes tannyelvű tanintézet osztályaiból.
A hajdúvárosi magyarok közül sokaknak már az sem tetszett, hogy a több mint száz éves Vasút utcai épület a bukaresti tanügyminisztérium által jóváhagyott alkunak megfelelően a román iskoláé maradt, a város legnagyobb szülöttének nevét megtartó önálló magyar iskola pedig csak több különböző épületben kaphatott helyet. Török László polgármester a Krónikának elmondta: a felosztást azért fogadta el a magyar iskola vezetősége, mert a magyar diákok eleve túl kevesen lettek volna ahhoz, hogy belakják a főgimnáziumot.
Másfelől az is kezdettől fontos volt, hogy a magyar oktatás egyik helyszíne a helyi református egyházközség által visszakapott gimnázium épülete legyen, ahol annak idején maga Arany János is tanult és tanított. Mindemellett az RMDSZ-es elöljáró azt mondja, megérti a szalontaiak felháborodását, hiszen számára is egyértelmű, hogy a román iskola vezetősége nem véletlenül döntött épp a Dacia, és nem valamelyik irodalmi vagy egyéb személyiség neve mellett. Annál is inkább, mivel a tanári kar választhatta volna névadóként például Teodor Neş román pedagógust, a bihari nevelés és kultúra jelentős személyiségét, aki a múlt század elején éppen az Arany János Főgimnázium jogelődjében tanult – magyarul. Vagy a javaslatok között szereplő Mihály román királyét, esetleg a ma is élő exuralkodó apjáét, II. Károlyét, akinek nevét a múlt század harmincas éveiben viselte a tanintézet.
Ugyanakkor a frissen eldöntött átkeresztelés azért is visszás az ősi schola történetének ismeretében, mivel a főgimnázium nevét és képzési profilját – főleg a kommunizmus éveiben – tizennégyszer változtatták meg.
Török Lászlótól megtudtuk, az RMDSZ általa vezetett nagyszalontai szervezete nem hagyja annyiban a dolgot, hiszen a névadás mindaddig nem végleges, amíg a minisztérium nem hagyja jóvá a határozatot, a szövetség pedig politikai úton próbál nyomást gyakorolni, hogy olyan döntés szülessen a főgimnázium új neve kapcsán, amely kevésbé érinti érzékenyen a magyar közösséget. „Üzenetjelleggel bír a román iskola vezetőségének döntése: azt jelzik felénk, hogy ez itt román föld” – fogalmazott lapunknak az elöljáró. Török egyébként úgy gondolja, a probléma még mindig a trianoni döntés következménye, és valójában a magyar közösségnek is jobb lesz, ha inkább a magyar iskolát fejleszti és a magyar gyerekeket próbálja itthon tartani, mint hogy „a múlton sajnálkozzék”.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Dokumentumfilm készült a 20. századi Sepsiszentgyörgyről
Sepsiszentgyörgy öregjei szólalnak meg Az én időmben Szentgyörgy című közel 80 perces dokumentumfilmben, amelyet vasárnap délután a Tamási Áron Színház nagytermében telt ház előtt mutattak be az alkotók. Összesen tízen – köztük tanár, orvos, színművész, labdarúgó, újságíró, mérnök, építész és közgazdász – emlékeznek és vallanak a város múltjáról és személyes élményeikről.
A riportalanyok az 1910 és 1989 közötti időszakról, a rendszerváltás általuk megélt élményeiről, az akkori eseményekről, a város múlt századi életéről mesélnek a filmben. A filmet a Focus Rectus Egyesület készítette az önkormányzat megbízásából, az 550 éve város Sepsiszentgyörgy című rendezvénysorozat részeként. Damokos Csaba képzőművész, a film egyik alkotója a vasárnapi bemutatón elmondta, fontosnak tartották, hogy a hetedik művészeti ág is lerója tiszteletét a város előtt.
Az alkotók több mint ötórányi nyersanyagból dolgoztak, a filmben a városról bemutatott régi fotókat József Álmos nyugalmazott tanár és helytörténész gyűjteményéből az ő segítségével válogatták össze. A filmben felidézik többek között II. Károly román király látogatását, Szőts Dániel nyugalmazott főorvos például elmesélte: diákként azon szórakoztak, hogy a cserkészek egyenruháját utánzó „străjer” rövidnadrágban milyen vörös és szőke szőrös volt a király térde.
A magyar katonák bevonulásáról Sylvester Lajos közíró meséli, hogy amikor édesapja meghallotta a hírt, bevágta a kalapját a veteményeskertbe, és azt mondta: „érdemes gyermeket csinálni”. Sinka Mózes volt labdarúgó arra emlékszik, hogy az akkor 19 ezer lakosú kisvárosban a hétvégi mérkőzésekre 3-4 ezer szurkoló is összegyűlt. Bogdán Rajcs Zsolt nyugalmazott főorvos elmondja, miként bontották le belvárosi családi házukat a katonaság segítségével, hogy megépíthessék a kommunista szállodát.
Török Áron építész pedig éppen arról beszél, hogyan épült a szálló, a kultúrpalota vagy az Olt-híd. László Károly színművész feleleveníti, hogy 1948-ban az ismeretlen kisvárosban műkedvelők és az új rendszerben megbélyegzett, ünnepelt budapesti primadonnák is vállalták a színházalapítás kockázatát. Bordás Attila mérnök arra emlékszik, hogyan rohanta le őket a Szekuritáté, amikor 1956-ban megkoszorúzták az 1848-as emlékművet.
Őt és diáktársait több évre bebörtönözték ekkor. Petke László közgazdász nevetve meséli, hogy a kommunizmusban egyenlők lettek, ám a munkás- és tisztviselőgyerekek „egyenlőbbek” voltak, mint a parasztgyerekek vagy a földbirtokosok csemetéi. A bemutató után többen felszólaltak, és több témát is javasoltak a film folytatására, majd Antal Árpád polgármester emlékérmet nyújtott át a film alkotóinak és szereplőinek.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

„Tudták, hogy itt élnek csángók?” – felkutattuk a dobrudzsai csángó közösséget
Amikor bejelentettük, hogy a Dobrudzsában élő csángó közösséget készülünk felkutatni, a kisebbségi kérdésekben igencsak jártas személyek is kijavítottak: „Moldvában élő csángókat, nem? Vagy esetleg Dobrudzsában élő törököket, görögöket, tatárokat, lipovánokat!” Hát nem. Mert nemcsak messze az anyaországtól, távol az elszakított Erdélytől, de csaknem félezer kilométerre a moldvai szülőföldjüktől, egy, Konstancától 22 kilométerre fekvő faluban a környék ortodox románságától elszigetelve ma is él egy csángó közösség.
Nem sokkal az első világháborút követően, 1923-ban az agrárreform címén Luca Ionescu és Voicu Voievod helyi uraságoktól elkobzott földeken, Károly király adományának köszönhetően, megtelepedett néhány lujzikalagori család. A tengerparti síkságot az után az Ojtoz után nevezték el, amelynek szorosában román oldalon a magyarok ellen voltak kénytelenek harcolni.
„Tudták, hogy itt élnek csángók?”
A Konstancától északra, mintegy 22 kilométerre, a főúttól kissé félreeső faluba nem egyedül érkezünk. Velünk tart az RMDSZ megyei elnöke, Ughy Jakab István is. Megvallja őszintén: nagyon kíváncsi erre a bizonyos Oituzra vagy Ojtozra, mert a település nevéről ugyan hallott, de arról, hogy azt magyarok vagy csángók laknák, még soha. „Ha nem zavarja, magukkal tartok, mert nem jön, hogy higgyem, hogy itt, Konstanca megyében csángó falu létezne!” – mondja. A Mangalián élő vállalkozó-politikus arcán csak akkor látni a kételyek részleges feloszlását, amikor a Tulcea felé vezető főútról, valahol baloldalt, a messze távolban megpillantjuk a délvidékre egyáltalán nem jellemző templomtornyot.
A Lumina községhez tartozó faluba érve elsőként az istenházát vesszük szemügyre. Római katolikus templomból a településen kettő is van egymás mellett. Az elsőt 1957-ben szentelték, de mivel alig néhány évtizeden belül kicsinek kezdett bizonyulni, a helyiek úgy döntöttek: újat, sokkal impozánsabbat építenek. Egyetlen gondjuk van, de az hatalmas: az állam hallani sem akar az építkezés anyagi támogatásáról. Utoljára a 2008-as választások előtt kaptak valamicske, mintegy ötezer eurónak megfelelő összeget.
A 2003-ban elkezdett új templom a régi udvarán tornyosul. Mellette a régi teljesen eltörpül; ma már inkább anyagraktárként használják. Az oltár és padsorok között cementes- és meszeszsákok sorakoznak, az úrasztalán pedig néhány szép szentkép és román nyelvű biblia mellett az építőanyagok vásárlását igazoló számlák hányódnak. A munkások és a nekik segédkező hívek készségesen hívnak át a kívül-belül állványokkal teleszőtt, épülő templomba, melynek rendkívül tágas pincéje elmondásuk szerint vasárnaponként zsúfolásig megtelik.
Amikor meg nem a katolikusok gyűlnek be, a faluba benősült vagy férjhez jött néhány ortodox számára tart szluzsbát a közelből érkező pópa. Az elképzelések szerint a templom befejeztével itt egy közösségi termet alakítanának ki, a régi épületet meg lebontanák – magyarázza a Sascău Carmelként bemutatkozó férfi, akinek őseit valamikor még Szászkőnek, Szászkának vagy Szászkainak hívhatták.
A tud-e magyarul kérdésre „beszél kicsit” választ ad, de, hogy jobban megértesse magát, rögtön áttér az állam nyelvére. Mint mondja, ha többet szeretnénk megtudni a félkész állapotban lévő templomról, lépjünk be a helyi plébánoshoz, Mihăică Petruhoz. A római katolikus parókia udvara nyitva áll, de sem a papot, sem a házvezetőnőjét nem találjuk otthon.
„A tisztelendő úr bement építőanyagért Konstancára” – szól át a szomszédból egy románul beszélő hölgy, majd kíváncsian tudakolózik, mi dolgunk a pappal? Amikor tudtára adjuk, hogy riportkészítés céljából érkeztünk a dobrudzsai csángókhoz, még hitetlenebbül kezd szemlélni. „Maguk honnan tudták, hogy itt élnek csángók?” – szögezi nekünk a kérdést, aminek a válaszát már meg sem várva, rögtön mondja, ő ugyan nem tud magyarul, de a régi templomot építő szülei meg a velük egykorú idősek „még beszélik a csángó nyelvet”.
Mindennek ellenére Butăcel Gabriela nem szégyelli eredetét, de, mint mondja, ha csángóul tudó személlyel akarunk találkozni, akkor az utca túlsó végébe, „bizonyos Ferenţ Rozaliához” kell bekopognunk.
Falualapítás – királyi rendeletre
Amikor betoppanunk a beajánlott alany szépen rendezett udvarára, és elmondjuk, miről szeretnénk kérdezni, a házban éppen mesterembereket irányítgató Ferencz Rozália kissé megtorpan, és teendőire hivatkozva megpróbál kihátrálni a kérdések elől. Úgy tűnik, ő is azon sok elrománosodott csángó közé tartózik, akik nem szívesen beszélnek eredetükről.
„Miről beszéljünk? Mi itt vagyunk, jól vagyunk, békében élünk románokkal, németekkel, törökökkel, mindenkivel” – igyekszik rövidre zárni a találkozást. Aztán valami csoda folytán csak meggondolja magát, átvált magyar nyelvre, és leültet egy hárompercesre szabott beszélgetésre. Ő is elcsodálkozik azon, hogy hatszáz kilométerre, Erdélyben valaki tud az itteni csángókról. Valahol érthető is, hisz, mint mondja, eddig senki fel nem kereste őket, meg nem kérdezte, hogy vannak, mit csinálnak. Szavaiból kiderül, hogy az egyeseknek Rózsika néni, másoknak tanti Roza annak a Palcău Iosifnak a lánya, aki az első világháború után harmadmagával alapította a falut. Ferencz Rozália 1895-ben Lujzikalagoron Palkó József néven született apja azok után jutott Dobrudzsába, miután moldvai csángóként a románok oldalán a magyarok ellen harcolt az Ojtozi-szorosban, Mărăşti-en és Mărăşeşti-en.
„Ahogy apám mesélte: muszáj volt fegyvert fognia. A király földet ígért azoknak, akik román oldalon küzdenek, és neki a föld kellett. Ő a földért harcolt, aztán sokáig úgy tűnt, csak az ígérettel marad. Aztán 1923-ban vagy ’24-ben a lujzikalagoriak, szám szerint vagy hatvanan, mégiscsak megkapták a földjüket, de nem Moldvában, hanem Dobrudzsában. De akkoriban itt sztyeppe volt, ezért sokan vissza is fordultak a szülőfalujukba. De az apám azt mondta: ha kell, a földből főz puliszkát, akkor is itt marad” – meséli Ferencz Rozália.
A szárazságot egy jó, esős év követte, amelynek hírére ismét szekérre ült a többi lujzikalagori, és nekivágott a távoli Dobrudzsának. Ekkorra viszont már némileg változott a politikai széljárás, és a konstancai elöljárók bőkezűsége is alábbhagyott. „Jöttek a csángók, de nem elegen. Nem voltak annyian, hogy egy falut benépesítsenek, az apám terve márpedig az volt, hogy egy teljes falut hoz létre. Kiment az állatvásárba, és összegyűjtött egy jó pár olyan gazdát, aki nem román, hanem valamilyen más népviseletbe érkezett. Lefizette őket, és meggyőzte, hogy jöjjenek vele a prefektus elé, majd a csángók névsorolvasásánál egyenként emeljék a kezüket, és jelentkezzenek” – emlékszik vissza az apja által elmondottakra a középkorú asszony.
Látván a magas létszámot, a helyi hatóságok kénytelenek voltak kötélnek állni, és életbe ültetni a királyi rendeletet. Aztán ahogy teltek az évek-évtizedek, egyre több lujzikalagori család vállalta az újabb, szinte félezer kilométerre való elcsángálást. „Amikor én születtem, 1956-ban már több mint ötven család élt a faluban, aminek a nevét az apámék adták, az ojtozi ütközet emlékére” – mondja Ferencz Rozália, hozzátéve, hogy az itteni embereket mindenki a környék legszorgalmasabb lakóiként tartja számon. Ez mind az utcák, mind a házak és gazdaságok arculatán meglátszik. Az ojtoziak munkásságát a leginkább viszont a kilométerekről jól látszó katolikus templom tornya tükrözi, mely nemcsak magasságával, de a hagymakupoláktól teljesen eltérő sudár alakjával is jelzi: itt egy teljesen más, egyedi közösség él, és építi az isten házát.
Prédikáltak-e valaha magyarul a régi templomban? – kérdezzük Rózsika nénit. „Nem, pedig a nép is tudott csángóul, a papok is. A negyvenen felüliek most is tudnak csángóul, de otthon, a családban inkább románul beszélnek. A fiaim is értenek, de Konstancára költöztek, ott nincs kivel gyakorolják a nyelvet. Mi, az idősebbek még visszaváltunk csángóra, de az ifjúság könnyebben boldogul a román nyelvvel” – mondja az 56 esztendős asszony.
A búcsúzás előtt nem állhatjuk meg, hogy ne tegyük fel a „keresztkérdést”, hogy az elmondottak tudatában milyen nemzetiségűnek tartja magát? „Mik románok vagyunk!” – vágja rá büszkén, amin talán nincs is miért csodálkozni, hisz sem neki, sem a többi, Dobrudzsába született csángónak soha egyetlen pap, tanító vagy helyi elöljáró nem mondta el az eredetükről szóló igazságot. A Konstanca melletti Ojtozon több olyan csángó nemzedék nőtt fel, amelybe a mindenhatók kizárólag a Dumitru Mărtinaş-féle fantazmagórikus elméletet szajkózták.
A tengerparti csángók legutóbb Nagyboldogasszony napján a saját templomuk alagsorában voltak kénytelenek végighallgatni azokat a Konstancáról és Bákóból érkezett hivatalosságokat, akik a csángó nyelv román eredetéről értekeztek. Egyetemi tanár, politikus, pap egyaránt hangoztatta: a lujzikalagoriak nyelve semmiként nem magyar, hanem egy sajátos, román eredetű dialektus.
„Ez tényleg nem magyar nyelv!” – próbálja bizonygatni a Konstancáról visszaérkezett Mihăică atya is. Ön egyáltalán tud magyarul? – szögezzük neki a kérdést, mire egy határozott nemmel válaszol. A Neamţ megyei Románvásár melletti Dzsidafalváról származó pap szerint annak a dialektusnak, amit a falu öregei néha-néha beszélnek, semmi köze a magyar nyelvhez. Ezért nincs is szükség a magyar misézés bevezetésére. „A faluból egyetlen egy női személy tudott magyarul, de az is csak imádkozni. Mivel öt éve távozott az élők sorából, így már tényleg senki nem tud magyarul, csángóul is csak a nagyon öregek értenek” – állítja Mihăică Petru.
Régi puskával a tolvajok ellen
A másik falualapító, az Anton Pallá lett Antal Pál lánya mégis jó és főleg bőbeszédűnek bizonyul. Amint meghallja, hogy magyarok vagyunk, hellyel kínál, és rögtön átvált anyanyelvére. A korát meghazudtoló, 77 éves Tampó Veronika, az ifjak által tanti Veronának szólított Ţâmpu Veronica nem győzi kérni az elnézést, hogy ő nem tud magyarul. Észre sem veszi, és nem is tudatosul benne, hogy az általa beszélt ízletes archaikus nyelv minden egyes szava érthető az erdélyi és anyaországi fülek számára.
Amikor egy pohár vizet kérünk, egy udvarias, szívből jövő és magyarul oly szépen csengő „igen édesanyám, hogyne!” választ ad. Akárcsak Ferencz Rozália, Vera néni is itt született. Nem emlékszik arra, hogy hét évtizeddel ezelőtt a magyar nyelven kívül másként is beszélt volna valaki a faluban. „Mi csak az iskolában beszéltünk oláhul, mert muszáj volt. De amikor azt akartuk, hogy a tanító ne értse, amit mondunk, átváltottunk. A templomban dákul kellett mondani a Tatăl nostrut, de édesanyám megtanított a miatyánkra. Nekem is öt gyerekem van, mindenik tud és beszél magyarul” – mondja az idős hölgy, belátván, hogy „az unokák nem éppeg tudják a nyelvet”.
Azt is bánja, hogy neki nem adatott meg megtanulni írni-olvasni magyarul. Mint ahogy az sem, hogy bár egyetlenegy magyar nyelvű népdal- vagy néptáncestet lásson élőben szülőfaluja színpadán. Saját népviseletét is elajándékozta. Moldvához már semmi nem köti, hisz mint mondja, a Lujzikalagorban maradt rokonok ma már a temetőben nyugszanak. Amikor a nemzetiségéről próbáljuk faggatni, jóval naivabban vagy éppen ellenkezőleg, megfontoltabban közelít a kérdéshez, mint fiatalabb falustársa. „Édesanyám, én már öreg vagyok, nem is tudom, minek írtak be a népszámláláson” – vonja meg a vállát. Szerinte teljesen mindegy, hogy milyen nemzetiségű valaki, csak ember legyen. „Mi jól voltunk itt a környéken mindenkivel.
A szomszédban van egy szász falu, Kogălniceanu, az ottaniakkal különösképpen jól egyeztünk. Ők is kolonisták voltak, mi is” – mondja. Ma már a több évtizede Kogălniceanura keresztelt egykori Karamurat tízezer lakója közül alig tízen vallják magukat németnek. „Sajnos onnan sokan jöttek át lopni a mezőről, udvarokból, házakból. Persze, nem a németek!” – mondja, majd egy régi történet mesélésébe kezd.
Még a kommunizmus beállta előtt, amikor a falualapító apja megelégelte a környékbeli románok tolvajlásait, elővette a világháborúban használt fegyverét, és lábon lőtte az első horogra akadt gaztevőt. Még a bukaresti római katolikus érsekség honlapja szerint is a két világháború között számos csángó „a szomszéd falvak lakói miatt” tért haza Moldvába.
Beszédes keresztek
„Nos, elnök úr?” – fordulunk Ughy Jakab Istvánhoz. „Ezt én sem hittem volna – látja be az, aki „felségterületén” eddig szinte minden egyes magyart név szerint ismert. – Majd a Szövetségi Képviselők Tanácsának legközelebbi ülésén felvetem a helyzetet. Én is kíváncsi vagyok, hogy az elnökségi tagok mit fognak szólni”. Mielőtt búcsút intenénk a falunak, belépünk a temetőbe, és szemlélni kezdjük a kereszteken lévő neveket.
Egyetlen Ionescu, egyetlen Popescu nincs közöttük, csupán a dákoromán kontinuitási elméletet a csángókba máig is sulykoló hatalom által románnak tartott Sabăuk, Chiricheşek, Adamok, Işvancak, Butăcelek, Tacariciok, Sascăuk, Coceangăk alusszák szülőföldjüktől távol a többé-kevésbé nyugodt álmukat. Még egy-két évtized, és leszármazottjaikkal együtt a teljes identitástudat kihal a dobrudzsai csángókból?
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Lehetetlen helyzetbe sodorva
A második bécsi döntést eredetileg a román fél kérte – sommázta a Limes tudományos szemle főszerkesztő-helyettese, L. BALOGH BÉNI főlevéltáros az Észak-Erdély visszaszolgáltatását eredményező esemény lényegét. A temesvári születésű történésszel Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A döntés előzményei, következményei, a Dél-Erdélyben rekedt magyarság helyzete mintha kevésbé keltette volna fel a magyar historiográfia érdeklődését…
- Valóban, a magyar történetírás a románnal szemben ezekkel az eseményekkel kevesebbet foglalkozott. Abban azonban nem sok köszönet volt, ahogy a román történészek vizsgálták a kérdést a 60-as évek végétől, aztán a 80-as években, a Ceauşescu-diktatúra fénykorában. A román politika eszközként használta fel a historiográfiát saját, magyarellenes céljai elérésére, gyakorlatilag a politika szolgálólányává süllyesztette a történelmet. Ami a magyar történetírást illeti, a 60-as években lazult a pártállam szorítása, a történettudomány egyre inkább liberalizálódott és szakszerűsödött. Bár kevés hangzott el a bécsi döntésről, de az aránylag tárgyilagos volt, kiegyensúlyozott, és elismerték, valóban súlyos atrocitások történtek. Juhász Gyula nevét feltétlen említsük meg, ő még 1964-ben közölt egy ma is elfogadható szemléletű munkát Teleki Pál külpolitikájáról.
- Ebben elsőként fejtette ki, hogy a második bécsi döntést a román fél kérte, és ezt dokumentumokkal is igazolta.
- Érdekes, hogy Aurică Simion, aki a román történészek közül talán a legtárgyilagosabban foglalkozott a 60-as évek végén, 70-es évek elején a kérdéssel, a Dictatul de la Viena című könyvében előszeretettel idézi Juhász Gyula megállapításait, csak azt nem, miszerint a románok kérték a döntést, ettől elegánsan eltekint.
A nagy impulzust, hogy felpörögjenek az események, az adta, hogy a Szovjetunió ultimátumot küldött Romániának, Besszarábia és Bukovina átadását követelve. A magyar diplomácia is rögtön megpróbált lépni. Mindehhez még két dolog járult hozzá. Egyrészt, hogy a német szemlélet megváltozott az erdélyi kérdéssel kapcsolatban, másrészt, hogy a magyarok egyfajta – nem tudom, mennyire komoly – kardcsörtetéssel próbáltak erélyesebben fellépni. Nem volt kicsit tragikomikus ez a magyar fenyegetőzés?
A legfelsőbb magyar politikai és a katonai vezetés, így Werth Henrik, a Vezérkar főnöke is jól tudta, hogy a románok egyértelmű katonai fölényben vannak. Tehát józanul gondolkodva és logikusan levonva a következtetéseket, tudták, hogy magyar katonai sikereket még egy megtépázott Románia ellen is, csak ideig-óráig tudnak elérni.
- Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar hadsereg ekkor még szinte alig létezett, hisz évtizedekig le volt tiltva.
- Így van, a trianoni békeszerződés előírta az általános hadkötelezettség megszüntetését, csupán 35 ezer fős önkéntes hadsereget engedélyezett. Bár Magyarország folyamatosan kijátszotta az előírásokat, még az 1930-as években is jóval 100 ezer alatt maradt a létszám, ami töredékét képezte a román hadsereg állományának. A hadkötelezettség 1939-ben vált ismét hivatalossá, de már ezt megelőzően, 1938-ban, Győrben meghirdettek egy nagyarányú fegyverkezési programot. Ilyen rövid idő alatt nem lehetett ütőképes hadsereget létrehozni. Ma sem eldöntött kérdés, hogy Teleki Pál akkori miniszterelnök valóban háborúzni akart-e Romániával. Egy 1940. augusztus 20-a körül keltezett, elkeseredett hangú magánlevelében önmagát vádolta, amiért „lehetetlen helyzetbe” sodorta az országot, mivel kedvező megállapodás a román kormánnyal nem érhető el, egy kedvezőtlen pedig belső felforduláshoz vezetne. Egyedüli megoldásként, írta e levélben, a fegyveres megoldás kínálkozik.
- Hogyan reagáltak a románok? Egyrészt tisztában voltak azzal, hogy a hadseregük erősebb, mint a magyaroké, ám a szovjet fenyegetettség miatt mégis kényszerhelyzetbe kerültek, hiszen maga a román vezérkari főnök jelentette ki, hogy Erdély kérdésében is engedni kell.
- A szovjet ultimátum nem tett lehetővé szabályszerű visszavonulást: csak fejetlenül lehetett elhagyni Besszarábiát és Észak-Bukovinát, vagy ellenállni. De a román vezetők tudták, hogy német támogatás híján ez utóbbi kilátástalan. Románia ekkor már teljesen el volt szigetelve. Így kénytelen volt egy puskalövés nélkül visszavonulni, de ezzel óriási nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett.
- Korabeli román diplomáciai jelentések arról számoltak be, hogy a német pálfordulás annak is tulajdonítható, hogy Németország csalódott a román haderőben, inkább a magyar hadsereget látta volna szívesebben a Keleti Kárpátok ormain, „védőbástyaként” a keleti veszedelem ellen.
- Hitler döntésében szerepet játszott az a számítás is, hogy ha a területátadás következtében Romániában meginog a rendszer, talán sikerül egy iránta lojálisabb román vezetést a hatalomba segíteni.
Végül bécsi döntés ide, bécsi döntés oda, az utolsó szó mindenben a Hitleré volt. Valamelyest tragikomikus, hogy miután Turnu Severinben semmiféle egyezményre nem jutottak egymással a felek, Hitler a diplomáciában szinte példátlan szóhasználattal zsarolta meg Romániát. Mi munkálhatott a román tudatban ennek ellenére? Bécsbe készülődve, még mindig azt remélték, hogy ott, a nagyhatalmak füle hallatán tárgyalgatnak a magyarokkal, és valamilyen eredményre jutnak? Még a vonaton is araszolgatták: tízezer vagy csak hétezer négyzetkilométert engedjenek át a magyaroknak…
Ez valóban az önáltatás klasszikus példája volt. Az egyik, inkább pszichológiai magyarázat az, hogy ők maguk is elhitték azt a húsz éven át harsogott propagandát, mely szerint egyetlen barázdát sem engednek át, megvédik az „ősi román földet”. II. Károly még közvetlenül a szovjet ultimátum előtt elmondott beszédében is a román hadsereg erejével hencegett. Hitler 1940 nyarán fogadta mindkét ország legfelsőbb vezetését. A magyaroknak megígérte, a románokat ráveszi arra, hogy engedékenyek legyenek, és kezdjenek el területi kérdésekről tárgyalni. Ez magyar szempontból már óriási haladás volt, hisz előtte a status quo elvén álltak a németek: csend és nyugalom kell a Balkánon, nem szabad a határok kérdését megbolygatni. A szovjetellenes támadás előtt nem hiányzott nekik egy tűzfészek a Balkánon. A románoknak Hitler kétértelmű kijelentéseket tett. Egyrészt leszögezte, hogy bizonyos területi engedményeket kell tenniük, másrészt meglebegtette a lakosságcsere lehetőségét is. Úgymond, csekély területi engedményekkel is megúszhatják. Ezzel Bukarest szája íze szerint beszélt, hiszen a románok már korábban is az etnikai elv alapján álltak: minden erdélyi magyar költözzön Magyarországra, és minden magyarországi román Romániába. Persze, ez nem lett volna se méltányos, se arányos, hiszen több mint másfélmillió magyar élt Erdélyben és csupán néhány tízezer román Magyarországon.
A románok lelki felkészületlenségére nézve plasztikus mozzanat volt, amikor a román delegáció vezetője, Manoilescu a véglegesített térképet megpillantva rosszul lett, és elájult. Viszont egy-két napra rá, amidőn a magyar küldöttség utazott haza – nem csak a fáma szerint –, Teleki esett valóságos depresszióba, holott minden állomáson lelkes tömegek várták. Ennek mi lehetett az oka?
Magyarország lakosságának túlnyomó többsége és az észak-erdélyi magyarok túláradó örömmel fogadták, hogy az 1920-ban elcsatolt erdélyi területek negyven százaléka visszatért, köztük olyan városok, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, és olyan vidékek, mint Székelyföld.
Teleki viszont reálpolitikus volt és náciellenes. Nagyon nem örült annak, hogy Hitler kegyéből került vissza Észak-Erdély, hiszen véráldozatra is hajlandó lett volna, arra, hogy önálló magyar katonai lépés kényszerítse ki a románoktól a területátadást. Ez olyan német ajándék volt, amit szeretett volna elkerülni. Akkor miért fogadta el? A válasz egyszerű: mert reálpolitikusként tudta, hogy ha visszautasítja, a közhangulat ellene fordul, s a legrövidebb időn belül le kell mondania.
- A dél-erdélyi helyzetet még kevésbé kutatták, mint az észak-erdélyit. Ön Bárdi Nándor kollégájával megjelentette egyfajta szintézisét ennek a kérdéskörnek, szinte hétről hétre, napról napra összeállította a dél-erdélyi események kronológiáját. A bécsi döntés után várható volt, hogy a román hatalom az ott rekedt magyarokon fogja megtorolni a történteket. Bevallom, ebben a kérdésben inkább „magunkra” szoktam haragudni, hisz a rezsimváltás után magyar részről is sok atrocitás történt a románok ellen. Hogy Nagyváradon maradjunk: a magyar hatóságok azzal, hogy sok román értelmiségit, vezető embert bevagoníroztak és kiutasítottak az országból, valósággal kiprovokálták a román féltől a retorziókat.
- Azon, hogy „ki kezdte először”, már nem érdemes vitatkozni. Tény, hogy rögtön a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi magyarok üldözése, a tisztviselők, közalkalmazottak, gyári munkások elbocsátása. A brassói repülőgépgyár kapujára már 1940. augusztus 31-én kiírták, hogy a magyar származásúak nem léphetnek be. Annak, hogy Berlinben így döntöttek, és Budapest is ezt akarta, a brassói, temesvári, aradi vagy tordai magyar tisztviselő, gyári munkás itta meg a levét De ne térjünk ki a magyar fél felelőssége alól se. Józan ésszel visszagondolva szinte érthetetlen, sőt felháborító az a sok baklövés és a sok kapkodó, gyakran rosszindulatú lépés, amit az észak-erdélyi románok ellen megtettek. A magyar kormány „hivatalos” kisebbségpolitikája és Teleki Pál személyes beállítottsága nem ilyen volt. Teleki a szentistváni nemzetiségpolitikát vallotta, ami azt jelentette, hogy az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása és az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén kívánja kezelni a nemzetiségi kérdést. Ennek a jegyében a bécsi döntés után, az észak-erdélyi magyar tannyelvű gimnáziumok tanulói számára heti két órában kötelezővé tették a román nyelv oktatását. Teleki a románokkal valóban őszintén kívánta a megbékélést. Velük, a ruszinokkal, a szlovákokkal és a szerbekkel hosszú távú együttélésre szándékozott berendezkedni. A birodalmi eszme óriási illúzió volt, álmodozás a huszadik század közepén, amelynek már a 19. században sem volt igazán realitása. Mindenesetre humánusabb elképzelésnek számított, mint a kitelepítésekkel és lakosságcserével megvalósítandó etnikai nemzetállam, amelyet a bukaresti vezetés szorgalmazott. Mi valósult meg a gyakorlatban a szentistváni nemzetiségpolitikából? A katonai közigazgatás ideje alatt nem sok. Maga Teleki is hibázott, amikor szabad kezet adott a katonáknak Észak-Erdélyben. Nem volt befolyása például arra, hogy Nagyváradon Rajnay Károly tábornok, a város katonai parancsnoka 1940 őszén miként hajtja végre a központilag elrendelt kiutasításokat. Október 4-én közel háromszáz románt utasítottak ki Nagyváradról, embertelen körülmények között, tehervagonokba zsúfolva, főleg értelmiségieket és vezető embereket, így Nicolae Popovici püspököt vagy a város volt polgármesterét, Augustin Chirilǎ-t. A kiutasítások elrendelése nem, a végrehajtás módja viszont Rajnay lelkén szárad. Megalázó módon, mint a marhacsordát hajtották az összeterelt románokat a vasútállomás felé, s az összegyűlt tömeg pfujolhatott, kifejezhette a románokkal szembeni ellenséges érzelmeit. Teleki impulzív alkat volt, és azzal, hogy elrendelte – nemcsak Nagyváradról, de Kolozsvárról és más városokból is – bizonyos számú román kiutasítását, saját nemzetiségpolitikájának, az ún. szentistváni elveknek mondott ellent. Rajnayra visszatérve, ő egy szélsőjobboldali beállítottságú katonatiszt volt, Imrédy Béla híve. A maga előítéletei alapján egy teljesen magyar várost akart varázsolni Nagyváradból.
- Emblematikus alakja volt a kornak Márton Áron püspök, aki a maradóknak az élére állt. A legfontosabb dolog az volt, hogy úgy a katolikus, mint a református egyház, a másik két történelmi magyar egyházzal, az unitáriussal és az evangélikussal egyetemben, amennyire lehetett, meg- és fenntartották az iskoláikat. Egyáltalán mit tehetett az egyház, mekkora mozgástere volt?
- Márton Áron valóban a legnagyobb tiszteletet érdemli az utókor részéről. Hiszen a magyarországi egyházi főméltóságok között nem akadt olyan személy, aki hozzá hasonló határozottsággal emelte volna fel szavát a zsidóüldözés ellen. 1944 tavaszának végén, amikor a kolozsvári Szent Mihály templomban papokat szentelt, a szószékről kárhoztatta azok eljárását, akik vallásuk, nemzetiségük vagy fajiságuk miatt ártatlan embereket üldöznek. Beszédének szövegét a kolozsvári sajtó rendelkezésére bocsájtotta, de a magyar hatóságok megtiltották a közlését. Bátor kiállásával személyes biztonságát kockáztatta, hiszen Magyarország akkor már német megszállás alatt volt.
- Ami az egyházakat illeti, a dél-erdélyi magyarok körében a bécsi döntést követő általános reményvesztettség állapotában felértékelődött a csonkán maradt egyházak szerepe, annál is inkább, mivel Ion Antonescu diktatúrája a szigorúan vett, templomban zajló vallási életet viszonylag békében hagyta. Minden eszközzel akadályozta viszont a magyar egyházak karitatív és iskolán kívüli népnevelő tevékenységét, valamint kulturális, egyesületi életét.
Adott helyzetben magyar képviselet egyáltalán nem volt Dél-Erdélyben.
A Romániai Magyar Népközösség politikai mozgástere a minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a központi hatalomban, de a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt közvetlenül érintő ügyek intézéséből is. 1940 őszén, 1941 elején − a vasgárdista uralom ideje alatt − a dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága került gyakran veszélybe az utcai verések, a letartóztatások, az állandó fizikai fenyegetettség következtében, ezt követően főleg a vagyoni biztonságukban és a nyelvhasználat terén szenvedtek kárt. Az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályokon kívül a magyarokat külön is sújtották a román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat, amelyet leginkább az észak-erdélyi román menekültek szítottak. A „magyarkérdés” a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett. A román titkosrendőrség, a sziguranca, valamint a csendőrség és a rendőrség magyarok elleni fellépései sokszor a paranoia határát súrolták.
Kiegészítés a beszélgetéshez. Megjelent:
Kiszolgáltatva – A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között. Összeállította L. Balogh Béni /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2013 – Források a romániai magyarság történetéhez/
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A cél a magyarság megsemmisítése volt – Interjú L. Balogh Béni történésszel
Az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára – mondta el az MNO-nak adott interjújában L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető helyettese annak kapcsán, hogy a napokban jelent meg a dél-erdélyi magyarság 1940 és 1944 közti történetét feldolgozó tanulmány- és dokumentumkötet.
– Miért csak most született meg a dél-erdélyi magyarság 1940–44 közötti történetét feldolgozó munka? – A kiadvány többéves kutatómunka eredménye. Elsősorban levéltári kutatásokra épül, de az itt olvasható dokumentumok között akad már korábban publikált irat, illetve néhány korabeli hírlap- és folyóiratcikk is. Az erdélyi magyarság 20. századi történetének nagyon fontos fejezete az 1940 és 1944 közötti időszak. Ismeretes, hogy az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Erdély északi része és a Székelyföld ismét magyar fennhatóság alá került, a déli rész Románia birtokában maradt.
A közel félmilliós dél-erdélyi magyarság sorsáról eddig nagyon kevés írás született, és az ezt feltáró módszeres levéltári munka is csak nemrég kezdődött el. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára. Az 1940 szeptemberében hatalomra került Ion Antonescu államvezető egyik legfőbb célkitűzése ugyanis az volt, hogy Dél-Erdélyt lehetőleg minél előbb „megtisztítsa” a magyaroktól, és homogén román nemzetállamot hozzon létre.
– Mennyire vett részt a dél-erdélyi magyarság a román politikai életben az 1920–40-es időszakban, kik voltak a meghatározó közéleti személyiségeik, milyen lehetőségeik voltak a politikai érdekérvényesítésre? – Több más, térségbeli államhoz hasonlóan, a két világháború közötti Nagy-Romániában is az integrális nacionalizmus vált a politikai élet széleskörűen elfogadott ideológiai keretévé. Az országban azonban 1938-ig parlamentáris váltógazdaság működött, és a magyarság politikai érdekképviseletét ellátó Országos Magyar Párt (OMP) integrálódott a román politikai rendszerbe: részt vett a választásokon és a bukaresti parlament munkájában.
Az OMP élén 1926-tól a konzervatív beállítottságú Bethlen György állt, aki szoros kapcsolatot tartott fenn Bethlen István magyar miniszterelnökkel. A párt többi vezetőjével együtt – informálisan – a magyarság pozícióinak megőrzésében gondolkodott, és abban bízott, hogy a nemzetközi erőviszonyok megváltozásával Erdély visszakerülhet Magyarországhoz. A nyilvánosság előtt viszont a nemzeti autonómia igényét és az erdélyi magyarság kollektív jogainak fontosságát emelte ki. Mivel e célkitűzések éles ellentétben álltak a bukaresti kormányok centralista törekvéseivel, nem sikerült őket érvényre juttatnia.
A királyi diktatúra bevezetését követően, 1938 márciusában II. Károly felszámolta az összes politikai pártot, így az OMP-t is. Az új magyar érdekvédelmi szervezet a frissen megalakult Romániai Magyar Népközösség lett, melynek vezetőjévé a Bethlennél liberálisabb nézeteket valló Bánffy Miklóst jelölte ki a román kormány. A megváltozott körülmények között Bánffy nem a politikai védekező harcot, hanem a népszervezést tartotta legfontosabb feladatának. A népközösség az úgynevezett tízes szervezetek kiépítésével, a gazdakörök útján, továbbá a munkásság és az iparosok összefogásával rövid másfél év alatt kiemelkedő eredményeket ért el gazdasági és társadalmi téren.
– Mennyire változtak meg az etnikai arányok a dél-erdélyi részeken a trianoni békeszerződés és a második bécsi döntés között?
– A magyarság demográfiai, gazdasági, társadalmi pozíciói jelentősen romlottak ebben az időszakban. Ne feledjük, hogy 1918 és 1924 között mintegy 200 ezer magyar költözött át az elcsatolt Erdélyből Magyarországra, nagyjából ugyanannyian, mint ahányan jóval később, a második bécsi döntést követően menekültek át Dél-Erdélyből az új határ északi oldalára. Ezzel az exodusszal is magyarázható, hogy az erdélyi városi népességen belül a magyarok aránya az 1910-es 59 százalékról 1930-ra 45 százalékra esett vissza.
Az összlakosságot illetően: az 1910-es magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 31 százaléka volt magyar anyanyelvű, az 1930-as román adatok szerint viszont már csak 26 százaléka. Fontos azonban tudni, hogy az értelmiségi pályákon 1930-ban még mindig nagyobb volt a magyarok aránya, mint a románoké, és a közműveltség tekintetében, az írástudók számát illetően is megmaradt a magyarság előnye. Az iparbéan, a kereskedelemben és a bankszektorban foglalkoztatottak 40 százalékát magyarok tették ki, tehát itt is „túlreprezentáltak” voltak. – A második bécsi döntést követően mennyiben lettek áldozatai a román politikának a dél-erdélyi magyarok? – Mint ahogy említettem, etnokratikus szemléletmódjának megfelelően az államvezető úgy vélte, a román állam a többségi nemzet kizárólagos uralmának az eszköze, ezért Romániát meg kell „tisztítani” a kisebbségektől. De már ezt megelőzően, a bécsi döntés kihirdetésének másnapján elkezdődött a magyar alkalmazottak elbocsátása és az országból való tömeges kiűzése. A brassói repülőgépgyár kapuján például augusztus 31-én egyetlen magyart sem engedtek be, a rendelkezést hirdetőtáblán is közölték. A helyzet további elmérgesedésében szerepet játszott az észak-erdélyi románsággal szemben alkalmazott elhibázott magyar politika is.
Teleki Pál miniszterelnök minden jó szándéka ellenére ugyanis a román lakosságot a bevonuló egyes honvédségi alakulatok részéről súlyos atrocitások érték 1940 szeptemberében, így például a Szilágy megyei Ördögkút községben. Ráadásul – retorzióként a dél-erdélyi magyarok tömeges kiűzésére – 1940. október 4-én a magyar kormány több száz vezető román értelmiségit utasított ki Észak-Erdélyből, és ezzel kezdetét vette az úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely mindkét oldalon újabb és újabb sérelmet okozott. A kiszolgáltatottság és a jogfosztottság érzését elsősorban az anyanyelv használatának korlátozása és a mozgásszabadság hiánya keltette a romániai magyarság körében.
1941 nyarán rendeletileg tiltották be a magyar nyelv nyilvános használatát. Telefonon sem volt szabad magyarul beszélni, a postai levél- és táviratforgalomban is korlátozták a nyelvhasználatot. Az utcán és a nyilvános helyeken magyarul megszólaló személyek ellen elkövetett atrocitások szinte mindennapossá váltak. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. A legsúlyosabb intézkedést egy 1942. júniusi bizalmas rendelet jelentette, amely szerint a magyarok összes élelmiszer- és gabonakészletét el kellett kobozni. Ennek végső célja a magyar lakosság kiéheztetése és az országból való elüldözése volt.
– Mekkora mozgástere volt a budapesti politikának, hogy mérsékelje a dél-erdélyi magyarokat érintő üldözéseket?
– A kiéheztetés tervét a magyar kormány például úgy akadályozta meg, hogy a tengelyhatalmak képviselőinek segítségét kérte. Berlin és Róma erre két különmegbízottat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, és ennek eredményeként az elkobzott termények egy részét a román hatóságok visszaszolgáltatták. Már korábban, 1941 elején Brassóban és Kolozsváron megalakult egy-egy német-olasz tiszti bizottság, amelyek feladata a határ mindkét oldalán elkövetett túlkapások kivizsgálása volt. E bizottságok azonban kis hatékonysággal működtek, és nem kínáltak valódi megoldást a kisebbségi kérdés kezelésére. A sors különös fintora, hogy talán éppen az annyi szenvedést kiváltó kölcsönösségi politika volt az, ami visszatartotta az Antonescu-rezsimet attól, hogy a dél-erdélyi magyarokkal szemben még drasztikusabb megoldásokat alkalmazzon. Bukarestnek ugyanis tekintettel kellett lennie arra, hogy Észak-Erdélyben több mint egymillió román került magyar uralom alá, és ellenük a magyar kormány bármikor hasonló intézkedéseket léptethetett volna életbe.
(folytatjuk) Kovács András
mno.hu
Erdély.ma

Barangolás a történelem útvesztőiben
A történelem útjai kiszámíthatatlanok. Közel kilencven esztendeje hét lakat alatt őrzik Bukarestben és Budapesten egyaránt azt a titkot, hogy a Trianon utáni zaklatott és útkereső években felmerült Románia és Magyarország Romano-Ungaria néven egy államba való egyesítése.
Erről a titokról verte le az elhallgatás lakatját Lucian Leustean történész România si Ungaria în cadrul Noii Europe (1920–1923) című figyelemreméltó könyvében.
A szerző elmondja, hogy Habsburg IV. Károly után a magyar korona várományosa a Hohenzollern I. Ferdinánd román király vagy fia, a későbbi II. Károly lett volna, amivel az utóbbiak és Magyarország kormányzója, Horthy Miklós is egyetértett, aki 1920 és 1926 között több ízben küldte minisztereit Bukarestbe az ügyről tárgyalni.
A tárgyalások elindítója Erdélyi János budapesti ügyvéd és országgyűlési képviselő, Iuliu Maniu sógora volt. Az ügyet magyar részről támogatta Bethlen István, Bánffy Miklós és Teleki Pál gróf, román részről pedig Averescu marsall is. Ellenezték azonban a Bratianu-féle liberálisok – félve a magyar hegemóniától –, és az erdélyi román parasztok, akik attól tartottak, hogy egy esetleges egyesítés után földjeiket visszavennék tőlük a magyar földbirtokosok. Ami külföldet illeti, 1920-ban vehemensen tiltakozott Jugoszlávia. Az angol külügyminisztérium, a Foreign Office – Frank Rattigan nagykövet révén – tájékoztatást kért a tárgyalásokról. Bandholtz amerikai tábornok, aki Budapesten tartózkodott, a feletteseihez küldött táviratában megemlítette, hogy Károly román herceg egy budapesti fogadáson azzal dicsekedett, hogy ő lesz Magyarország jövendő királya.
Lucian Leustean szerint az egyesítés hátterében a Hohenzollern dinasztia érdekei álltak. Ferdinánd király azt is számításba vette, hogy kisebbik fia, Miklós herceg legyen Magyarország királya, vagy esetleg egyik leánya mint Habsburg József főherceg felesége férjével együtt kerüljön a magyar trónra.
Hogy mennyire komoly volt az ügy, az is jelzi, hogy egy alkalommal Bánffy Miklós gróf, volt magyar külügyminiszter, két héten át tárgyalt Sinaián Ferdinánd királlyal a lehetőségekről.
Mindez ma már történelem. Nem tudom, kinek kedvezett volna valójában a két ország egyesítése. Talán inkább tiszteletben kellett volna (és kellene!) tartani az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron tartott nagygyűlés határozatait. Az minden bizonnyal megoldaná a kérdést. Csupán politikai akarat kell hozzá, ami egyre késik.
Erőss Attila
Népújság (Marosvásárhely),

Könyvespolc – Látlelet egy ország üzemzavaráról
„A jelen a múlt műve. Románia a maga sajátos módján jött létre: ezért olyan, amilyen. Történelmét futtában átlapozva jellegzetes vonások hosszú sorát azonosíthatjuk, melyek többé-kevésbé távol állnak az európai „átlagléttől”, és amelyek maguk is ellentmondásos összefüggésekbe foglaltatnak. E (túlságosan is sok) sajátosság láncolatából jött létre a mai Románia. Egy ország, amely makacsul kitart másmilyensége mellett. Ez természetesen olykor sikert is jelent, nem pusztán beteljesületlenséget és üzemzavart. Csakhogy az a gond, hogy ami egy társadalomban nem működik, előbb-utóbb a szerkezet működő részét is elrontja.” Ezzel a gondolatsorral kezdi Lucian Boia Miért más Románia? (Koinónia, Kolozsvár, 2013) című esszékönyvének zárszavát.
Igen, az epilógust – és bátran vállalom ezt a látszólagos „fordítottságot”, nemcsak azért, mert a kötet fülszövegére is ez került, hanem mert a könyv szellemisége mindenféle hagyományosnak mondhatóval történő szakítást könnyen elbír.
Lucian Boia témamegközelítése ugyanis a legkevésbé hagyományosan román, abban az értelemben, amit az elsősorban sugárzott média napról napra nagyobb szelete sulykol(na) belénk a folytonosan emlegett primitív általánosítással, miszerint román minden és mindenki, aki/ami az ország határain belül „terem”.
Úgy látja – és ami ennél sokkal-sokkal dicséretesebb –, úgy is láttatja a mindennapjainkat kitöltő valóságot, ahogy azt általában mi, itt élő, ma már egyre többször bűnbaknak, idegen kenyérpusztítóknak, legjobb esetben szükséges rossznak elkönyvelt „kisebbségek” látjuk a minket körülvevő világot.
Nem csodálom, hogy megállapításai heves ellenérzést váltottak ki a művileg felturbózott, a piros-sárga-kéket fetisizáló, az országocska szeretgetését mindennapra megkövetelő megélhetési patrióták körében. Ki látná szívesen az egyre dagadó, a majdnem semmit egyre többször majdnem abszolút mindennek hazudó mítoszainak szilánkokra hullását a tiszta logika és tárgyilagosság egyszerű érveinek súlya alatt?!
A román történetírási kurzussal gyakorta szembeforduló történész a történelem áttekintésével kezdi érvelését, természetesen nem hazudva ki tudja mekkora nagy Romániát a középkori és újkori kis vazallus tartományok helyébe, de megmondja az igazat a 90 után egekig magasztalt világháborúk közötti, de különösöen a II. Károly irányította kurzusról is:
„Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott, mintha soha nem is létezett volna. A politikusok többsége, a megfelelő kivételektől – főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől – eltekintve, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra.
Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a »nemzeti újjászületést« szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon »ősi« reflex lett volna?”
Az említett időszak párhuzamait az azt megelőző és egészen a máig nyúló politikai-közéleti megnyilvánulásokkal a szerző természetesen nem rejti véka alá, nem bízza az olvasó intuíciójára, hanem szakszerűen okadatolja. Beszél Alexandu Ioan Cuza államcsínyt közelítő reformintézkedéseiről csakúgy, mint az utóbbi két évtized mondhatni követhetetlen átmászkálásairól egyik pártból a másikba, illetve arról, mennyire jellemző manapság is az ideológiai beazonosíthatatlanság, a baloldalon elalvás, jobboldalon ébredés, a különböző hazamentő pártlogók mögé bújó opportunizmus, hatalomközelbe kúszás.
Erre a fejlettebb államokhoz képest valóban nyilvánvaló „másságra” Lucian Boia szintén egyszerű magyarázatot talál: a külvárosi bunkóság, a mahala stílusjegyeit, más szóval az általános és a politikai műveltség nagyfokú hiányát. „Itt egy megkerülhetetlen, és sajnos megoldhatatlan kérdéssel szembesülünk. Bármilyen lentről is indulna egy ember, saját érdemeinek köszönhetően a legmagasabb csúcsra is feljuthat.
Ám egy társadalmi kategóriának nincs esélye hirtelen átváltozni. Főleg így, hogy nem állt előtte a valódi elit példaképe, és a »kulturalizálódási« folyamat a zárt kommunista rendszerben zajlott, a maga óhatatlan torzulásaival és hiányosságaival. Idővel természetesen új nemzedékek jelentek meg, de ennek a szociokulturális bukfencnek ma is meglátszanak a nyomai. Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illeti...”
A szerzőnek ez a megállapítása semmiféle magyarázatra, különösen magyarázkodásra nem szorul. A magam részéről esetleg még azt tenném hozzá, hogy a politikai pályával mostanában kacérkodni kezdő ifjak számára valami úton-módon kötelezővé tenném ennek a könyvnek az olvasását és akár szűzbeszédként való ismertetését is. Végezetül külön szeretném méltatni Rostás-Péter István fordítását: telitalálatnak tartom, ahogy sikerült a magyar olvasóhoz közel hoznia a miénktől inkább különböző, mint hasonló esszé-pamflet szövegalkotást, anélkül, hogy torzult vagy elidegenedett volna az eredeti írás nagyszerű gondolati-stiláris ívelése.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Károly Róbert, 1316. augusztus 19. és Kolozsvár
I.
Az Árpád-ház kihalása után, a XIV. század legnagyobb részében Anjou-házi uralkodók ültek a magyar trónon. Vér szerint azonban az Árpád-ház folytatói voltak. Károly Róbert nagyanyja, Mária, V. István leánya, 1269-ben Sánta Károly Anjou herceghez (a későbbi II. Károly nápolyi királyhoz) ment feleségül. Kun László halála után, 1290-ben Mária bejelentette igényét a magyar trónra, de utóbb elsőszülött fia, Martell Károly javára lemondott igényéről és őt koronáztatta magyar királlyá. Martell Károly 1295-ben bekövetkezett halála után hozzálátott, hogy unokáját, Károly Róbertet (1288–1342, 1307 és 1342 között Magyarország királya) magyar királynak nevelje.
A tizenkét éves ifjú vagy inkább gyermek, még az utolsó Árpád-házi, III. Endre életében, Dalmáciában, a délvidéki urak királyjelöltjeként magyar földre lépett. De csak nehezen, hét évi kitartó küzdelem után sikerült elnyernie a trónt. Ezután szívós harcot folytatott a tartományurak, az ún. kiskirályok, az Amadéfiak (másképp Omodefiak), a Henrikfiak, Kán László, Csák Máté ellen. Már az Amadéfiak és Csák Máté elleni, 1312. évi sikeres rozgonyi csatában nyilvánvalóvá vált, hogy az országot szétforgácsoló helyi urak ellenében a központi hatalmat kiépítő király legodaadóbb hívei a városok.
Ezek után, és természetesen a fejlettebb nyugati viszonyok – virágzó városok, a hozzájuk kapcsolódó kézműipar, kereskedelem – ismeretében, Károly Róbert támogatta a városiasodó településeket, a városokat, a mezővárosokat, s városi jellegű kiváltságokat adott a jelentősebb, fejlődési lehetőségekkel rendelkező településeknek.
A város születésnapja
Ilyen körülmények között került sor 1316. augusztus 19-én arra, hogy Benedek kolozsvári plébánosnak, gyulafehérvári kanonoknak és Stark ispánnak, kolozsvári bírónak a település valamennyi lakója nevében benyújtott kérésére a királyi kancellária kiváltságlevelet bocsátott ki, melyben Károly Róbert az addigiakhoz viszonyítva jóval előnyösebb, városi rangot biztosított a Kis-Szamos jobb partján fekvő településnek. Ez azonban nem csupán királyi kegyként értelmezendő, hanem úgy is, mint a nem egyszerű faluszerű település helyzetének az elismerése, hiszen Kolozsvárnak akkor bírója, ispánja, gyulafehérvári kanonok címmel rendelkező plébánosa volt, a település kőfallal kerített várral rendelkezett, melyben és amely körül iparosok, kereskedők, katonák, földművesek telepedtek le.
A tatárjárás után létrejött falunak (villa Cluswar [kluzsuár]) városi rangot (civitas Kuluswar [kuluzsuár]) nyújtó kiváltságlevél rendkívüli jelentőségű volt a település életében. Az elpusztított lakosság pótlására V. István által 1270-ben idetelepített, az Óvárt építő szászok és vendégek 1316 előtt is városi jogokkal rendelkeztek. Ekkor azonban Károly Róbert kiváltságlevele az addig falusi joggal élő, Óváron kívüli települést is kiemelte a fejlődését évtizedekig fékező gyulafehérvári püspök joghatósága alól, és visszaadott egykori előjogai mellett újabbat, önkormányzatot is biztosított. Méghozzá az addig két, külön jogállású település egésze számára.
Károly Róbert 1313-ban még megerősítette a püspököt a falusi jogállású Kolozsvár birtokában, de nem sokkal később visszavette azt. Tulajdonképpen nem a település egy része volt falusi jogállású, hanem a település lakóinak egy része. Míg a másik, a városi jogállás, az 1270-ben betelepített vendégekre, hospesekre vonatkozott. Így érthetőbbé válik az, hogy a település egyszer város, miután a király a püspöknek adományozza, falu, majd ismét város lett. A püspöki fennhatóság ugyan valamelyest szűkítette a lakosok jogait, de nem túlzottan, mert a jogfosztás a püspöknek sem volt érdeke.
Jogok
1316-ban, a Majos fia Majos ellen vívott topai vagy bonchidai csatában Debreceni Dózsa seregében a király igénybe vette a kolozsvári polgárok haderejét. Ezután döntő fordulat következett a helység életében. Augusztus 19-én Károly Róbert, Benedek plébános és Stark bíró kérésére, a város lakóit – „akik a szabadság útjáról lealacsonyíttattak” – visszahelyezte az V. István által adott szabadságokba:
1. Minden ekével rendelkező telepes (hospites […] aratra habentes) évente, Szentmihálykor, 1 királyi súlyú fertót, minden ekével nem rendelkező háztulajdonos telepes 3 pondust (nehezéket), minden zsellér (inquillinus) 1½ pondust tartozik földbérként (terragium) fizetni;
2. Minden 60 háznép (mansio) 1 jól felszerelt katonát tartozik adni a király seregébe;
3. Bírót (villicus) maguk közül szabadon választanak, aki minden ügyben ítélkezik, kivéve az emberölést, lopást, rablást, gyújtogatást és sebesítést, amikor a király bírája (királybíró, a város második embere, a főbíró társbírója; bár a XVI. századtól már nem a király bírója, címét és szerepét megőrizve, a városi tanács 12 tagú esküdtpolgárának első embere) a városbíróval (bíró, főbíró, a város első embere) együtt ítél;
4. A bírság kétharmadát a királybíró, egyharmadát a városbíró kapja;
5. Erdély határain belül áruikkal együtt vámmentességet élveznek;
6. Szabadon választanak papot, illetőleg plébánost (sacerdotem et plebanum);
7. Továbbra is szabadon, háborítatlanul birtokolják Kolozsvár körüli földjeiket.
Ekkor, amikor a vendégek és a szászok városi jogokat kaptak, Kolozsvár már nem volt egyházi tulajdonban. Ez már korábban megtörtént, de hogy mikor, nem tudjuk.
Károly Róbert 1331-ben a város jogi kiváltságait kibővítette: a városi bíró illetékességébe kerültek a súlyos bűnügyek, köztük a nemesek által elkövetettek is. 1336-ban, a világi és az egyházi nemesség minden tiltakozása ellenére, a város kikerült a vajda joghatósága alól, s ezt a kiváltságot 1349-ben, 1353-ban, 1364-ben és 1365-ben a király – ezúttal Károly Róbert fia, Nagy Lajos – ismételten megerősítette.
Asztalos Lajos
Krónika (Kolozsvár)

1940. augusztus 30. – A második bécsi döntés
1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt. Amellett, hogy Magyarország jelentős revíziós sikert ért el, a döntés számos negatív következménnyel is járt, elsősorban abból a szempontból, hogy Magyarország szorosabbra fűzte viszonyát a Berlin–Róma tengellyel.
Románia számára az 1940-es esztendő súlyos válságokat hozott, ugyanis Jugoszlávia kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldovára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak, így például a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán – 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. A szovjet sikereken felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte, hogy augusztus 16-án Szörényváron – Hory András és Valeriu Pop vezetésével – a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot illette meg.
Hitler kiegyensúlyozott döntést akart, mert el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, hiszen egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia elleni küzdelem sikerét. Románia tengelyben tartása elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos, míg Magyarország földrajzi helyzetének köszönhette kedvező alkupozícióját. Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából mindenesetre kitűnik, hogy a kérdés mind neki, mind Ribbentropnak elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a nyugalom miatt volt érdekes.
II. Károly román király (ur. 1930–1940) és kormánya bízott is a tengelyhatalmak kedvező döntésében, miközben Horthynak és Telekinek szembe kellett néznie a német–olasz bíráskodás számos negatív következményével. Budapesten úgy vélték, akár még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezi magát Hitler irányában. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelem nem is volt alaptalan: erről a magyar delegáció – Teleki és Csáky István külügyminiszter – már augusztus 29-én meggyőződhetett, amikor meglátta a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezetét.
A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 ezer négyzetkilométert kapott vissza, melynek 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.
Az első, felvidéki területnyereséget eredményező bécsi döntéshez képest a második kevésbé volt igazságos, de ebben az erdélyi népesedési viszonyok is komoly szerepet játszottak, hiszen a romániai magyarság zöme – a Partium mellett – a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő Székelyföldön élt. Számottevő különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a müncheni konferencia függvénye volt – tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták –, addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem tettek különbséget a revíziós sikerek között.
Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 ezer fős magyar kisebbség repatriálását.
Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a magyarországi német kisebbségek védelmének és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe időközben – 1940 szeptemberében – bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka.
Tarján M. Tamás, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zöldingesek masírozása
Nincs rendjén, hogy Sepsiszentgyörgy városában 2014. december elsején idegen csürhe úgy ünnepelje Románia nemzeti ünnepét, hogy annak leple alatt sovén gyűlöletet uszítson. A 2000-ben alakult Új Jobboldal (Noua Dreaptă) nevű szervezet, amely a Vasgárda ordas szellemiségét folytatja, ma is köztünk grasszál. Bár Zelea Codreanut II. Károly király parancsára (1938. november 30-án) agyonlőtték, eszméit nem végezték ki, közöttünk hirdeti ma is a román kizárólagosságot. A lobogtatott keltakeresztes zászló, a hivalkodó zöld ing arra utal, hogy a fasiszta típusú provokációkat rendőri védelem övezi.
Az elmúlt években Kolozsváron magyar fiatalokat vertek meg, mert március 15-én magyarul beszéltek, magyar kokárdát viseltek. Most december elsején megállapíthattuk, hogy a sepsiszentgyörgyi masírozóknak mégsem volt olyan sikerük, amilyent terveztek. A sajtóban emlegetett tízezres tömeg – mintegy ezer-ezerötszáz helybeli román – töredéke vonult fel a központi ortodox templomtól a megszokott útvonalon. Már a Gróf Mikó Imre utcában, a Vadászmúzeum környékén jártak, amikor a Székely Huszárezred parancsnoksági épületétől, a mai Lábas Háztól a zöldingesek hada is elindult. Ők is – a Mihai Vitéz szoborcsoport felé haladva – a kerülő utat választották. A hadoszlop elején néhány kis mokány lovacska virtuskodott, a lovasokat népviseletbe öltözött csoport követte, végül néhány tucat zöldinges „harcos” és fiatal. Zeneszó mellett ballagtak, énekelgettek, majd refrénszerűen fel-felhangzott csatakiáltásuk: Székelyföld román föld, Hargita és Kovászna megye román föld, uralkodó nyelv a román stb. A helybeli magyarság a járdákról figyelte a felvonulást, főképp a lovakat és a zöldingeseket, a keltakeresztes zászlót lengetőket, mint valami cirkuszi látványosságot. Bár ők valóban őslakók, de kénytelenek eltűrni, hogy városukban, szülőföldjükön soha nem látott idegenek jövevényeknek titulálják őket. Hál’ istennek, volt még arra is lelkierejük, hogy elnéző mosollyal, iróniával tekintsenek e szánalmas gyülekezetre, mely bizonytalanul mendegélve, énekelgetve mondigálja, hogy itt, az ősi földön ők románok és urak.
A helybeliek természetesen tudják, hogy ami itt folyik, az nemcsak megmosolyogtató, de felháborító provokáció. Aljas disznóságnak tartják, hogy a központi hatalom ahelyett, hogy a gyulafehérvári határozatok gyakorlatba ültetését szorgalmazná, inkább vállalja december elsejének a gyűlöletkeltés napjává züllesztését.
Úgy tűnt, hogy a sepsiszentgyörgyi románok többsége távol tartja magát a zöldingesektől, akik amúgy lenézett szegény rokonoknak látszanak. Rokon ide, rokon oda, itt az ideje, hogy határozottan megmondják nekik: üljenek otthon, itt nincs szükség rájuk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Miért más Románia
Románia modernizálásában a legnagyobb gondot a régi szocio-kulturális beidegződések és az importált intézmények, szabályok összehangolása jelentette. A románok továbbra is jobban bíztak az „informális” stratégiákban, mint a törvények absztrakt erejében. Felülmúlhatatlanok maradtak az elvek és szabályok árnyékában megbúvó, különféle „elintézések” terén. A korrupció és a klientelizmus jórészt a hagyományos társadalomból öröklődött át – nyilván nem így nevezték ezeket a jelenségeket, hiszen a dolgok természetes rendjébe illeszkedtek.
Ebben az összefüggésben a Vezér jelképes töltettel bíró, központi személyiség volt, és mindmáig az is maradt. Ő az igazságtevő, ő biztosítja az ország előrehaladását… Ilyen premisszák mellett bármikor számítani lehet az önkényes kilengésekre, hiszen maguk a vezetők is azt hiszik, hogy a közösség mindenben támogatja őket. Az első ilyen kisodródás az önkény irányába már az állami lét hajnalán bekövetkezett, mégpedig Alexandru Ioan Cuza uralkodó 1864-es államcsínyével. I. Károly eléggé kiegyensúlyozott volt ahhoz, hogy ne éljen vissza előjogaival: kimondottan arra használta ezeket, hogy megtanítsa a románoknak, milyen lehet egy szabályokra és nem személyekre vagy egyezségekre alapozó állam. Sajnos, saját unokaöccse, a leendő II. Károly volt az első, aki nem értette meg ezt a leckét. A behódolás szokása szintén a hagyomány része. Évszázadok alatt a románok tapasztalatot szereztek ebben: a bojár előtt porig alázkodó paraszttól a Magas Porta előtt földig hajló uralkodóig. „A lehajtott fejet nem vágja le a szablya” – egyike a leggyakrabban idézett román közmondásoknak. A behódolás ugyanakkor kompenzáló stratégiákat is kitermel: pontosabban szólva megoldásokat nyújt arra nézve, hogyan tudod „átverni” azt, akinek látszólag behódolsz. Egyfajta passzív ellenállás ez, ami a románoknál sokkal gyakoribb, mint a nyílt ellenszegülés. A feszültségek azonban időnként (ritkán) felgyülemlenek, és látványosan felszínre törnek. Így történt 1907-ben, amikor az elkeseredett parasztság felgyújtotta az országot – az uralkodó osztály meglepetésére, amely éppen csak a parasztok sorsával nem törődött, bár az ő munkájukból élt. (...)
Nagy-Románia. Egységes nemzetállam?
1918-ban létrehozták Nagy-Romániát. A „nemzeti” román értelmezések szerint ennek így kellett történnie. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Petre P. Carp (1837–1919; konzervatív párti politikus, diplomata, az első világháború idején támogatta Románia belépését a tengelyhatalmak oldalán) szavairól sem: „Romániának oly sok szerencséje van, hogy nincs szüksége még politikusokra is.” Az első világháború hozadékai nélkül nehéz lenne elképzelni, miként alakultak volna a nemzeti viszonyok Európának ebben a szegletében. Ha Ausztria-Magyarország nem szenved vereséget, Erdély „leválasztása” már nem lett volna olyannyira kézenfekvő, annál is inkább, hogy a többségi románok mellett itt jelentős magyar és német népesség élt (1910-ben, az utolsó magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 53,8 százaléka román ajkú, 31,6 százaléka magyar és 10,8 százaléka német ajkú volt. Lévén, hogy a bejegyzési kritérium a nyelv volt, és nem az etnikum, a magyarok jó néhány százalékkal felkerekíthették számarányukat, elsősorban a zsidók besorolásával; viszont az erdélyi zsidók végül is inkább magyarok voltak, mint románok). Az ideális megoldás talán a birodalom radikális átszervezése lett volna, hogy a dualista Osztrák–Magyar Monarchiából egyenrangú népek közössége váljék. Mihelyt ez az út járhatatlannak bizonyult, maradt az elkerülhetetlen végkifejlet: a „nemzetállamokra való széttördelés, államokra, amelyek valójában csak megközelítőleg vagy egyáltalán nem voltak nemzetiek. A román többségű területek esetében ez a Nagy-Romániában való egyesülést jelentette. A román történészek „eldöntötték”, hogy Nagy-Románia egységes nemzetállam volt. „Egységes”, nyilván, éspedig közigazgatási értelemben. Már Románia 1859-es megalakulásakor kizárták a föderális vagy autonomista képletet, pedig ez lett volna leginkább kézenfekvő. Tulajdonképpen éppen mivel annyira kézenfekvő volt, és mivel jelentkezett a széteséstől való félelem is, a hangsúly a különböző provinciák minél erősebb összekovácsolására került, amelyeket nem szabad az autonómia kénye-kedvének kiszolgáltatni. Közigazgatási modellként Franciaországét választották, Európa legcentralizáltabb államáét, amely autonóm régiók helyett a központból irányított, prefektusok vezette megyékből áll. Egységes állam, igenis, egységes. De nemzetállam-e? Az is, meg nem is. Ausztria-Magyarország utódállamai közül a „legnemzetibb” Románia volt, kivéve természetesen Ausztriát és Magyarországot, amelyek területét minimálisra csökkentették, és mindent „lekapartak” róluk, ami a szigorúan vett nemzeti területet meghaladta volna. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Lengyelország nyilván többnemzetiségű államok voltak, ezért nem is maradtak fenn eredeti határaik között. Romániában az 1930-as népszámlálás szerint a lakosság 71,9 százaléka volt román etnikumú, ami korántsem elhanyagolható arányú – 28 százalékos – kisebbséget jelent. A hozzácsatolt provinciákban nem éppen nemzetinek nevezhető profil körvonalazódott. Egyes tartományokban a románok aránya csak kevéssel haladta meg az abszolút többség küszöbét: a történelmi Erdély: 57,6 százalék román (29,1 százalék magyar; 7,9 százalék német); Bánság: 54,3 százalék román (10,4 százalék magyar; 23,8 százalék német); Körös-vidék és Máramaros: 60,7 százalék román (23,1 százalék magyar, 4,8 százalék német); Besszarábia: 56,2 százalék román… Két tartományban a románok csak relatív többséggel bírtak: Bukovinában 44,5 százalékos, Dobrudzsában 44,2 százalékos arányban voltak jelen. A városi lakosságot tekintve ezek a százalékok még kedvezőtlenebbek a románok szempontjából. A korábban Ausztria-Magyarországhoz tartozó városokban a magyarok és a németek messze meghaladták a román lakosság számarányát: Erdélyben a románok mindössze 35,9 százalékát képezték az urbánus lakosságnak, a Bánságban 35 százalékát, a Körös-vidéken és Máramarosban 33,1 százalék, Bukovinában 33 százalék, Besszarábiában 31 százalékát. Még Moldvában is csupán kevéssel haladta meg a 70 százalékot a városi román lakosság aránya (a zsidók 23 százalékot képeztek). Hadd ne nyújtsuk a szót: nemzetállam vagy többnemzetiségű állam? Nemzeti is, meg multinacionális is, a választott perspektívától függően. Ha ez egy újabb ellentmondás, úgy akkor nem egyéb, mint – ismét – egy olyan ellentmondás, amely Románia sajátja… Valamit még meg kell állapítanunk a kisebbségekre vonatkozóan: rendkívüli változatosságukat. A két világháború közötti Románia a legszélesebb etnikai, kulturális és felekezeti palettát felmutató európai állam. Magyarok Erdélyben, németek Erdélyben és Bukovinában, ukránok Bukovinában és Besszarábiában, törökök, tatárok, bolgárok Dobrudzsában, zsidók nagyjából mindenütt... A románság körében pedig felerősödik a nacionalista és idegengyűlölő áramlat. Ha már létrejött Nagy-Románia, akkor ez a románoké kellett volna hogy legyen. Különösen a városok jórészt nem román jellege volt zavaró, és a kisebbségek túlreprezentáltságánál is jobban az a tény, hogy ők igen nagy mértékben űzték a városi közeg legfőbb tevékenységeit: kereskedelem, kézművesség, ipar, bankszféra, egyéb szabad foglalkozások. A román modernitásnak továbbra is inkább nemromán színezete volt.
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter Zoltán fordításában megjelent könyvből. ©Humanitas
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómia márpedig nem ördögtől való (Interjú Tudor Sălăgean történésszel)
– Románia az idők folyamán több régióra oszlott. Ön szerint melyik volt a leghatékonyabb és legmegfelelőbb ilyen jellegű szerkezet?
– Románia történelmi régiói eltérő hagyományokkal rendelkeznek a közigazgatási-területi felosztást illetően. Havasalföld és Moldva megyékre, tartományokra oszlott, melyek – úgy tűnik – a falusi földközösségek és a völgyi kenézségek hagyománya alapján alakultak ki. Erdélyben is volt egy hasonló hagyomány, de 1000 után felváltották azt a magyar vármegyék, illetve a székely és szász székek. Erdélynek mindig is bonyolultabb közigazgatási rendszere volt, mint a többi régiónak, nagymértékben decentralizált rendszer volt. A hét vármegye: Bihar, Fehér, Hunyad, Kolozs, Doboka, Torda és Szolnok az erdélyi fejedelemnek voltak alárendelve, és Erdély nyugati részét foglalták el. Az említett hét vármegyéből négy a jelenlegi Kolozs megyét alkotja. A mostani Kolozs megye a fejedelmi fennhatóságnak alárendelt közigazgatási struktúra jelentős részét fedi le. Ebből a kezdeti helyzetből különféle közigazgatási reformok következtek, különösen a XVII. és a XVIII. században, hogy aztán az 1918-as egyesülés után megtörténjen a megyés közigazgatási-területi felosztás bevezetése, melyben a megyék kisebb-nagyobb mértékben megőrizték a régi szerkezetet. A korabeliek gyakran bírálták a két háború közötti közigazgatási rendszert, mert ezek a megyék nagyon kicsik voltak, és gazdaságilag nem mindig voltak fenntarthatóak, de átfogóbb reformot csak II. Károly király hajtott végre az 1938 és 1940 közötti királyi diktatúra idején, amikor tíz tartományra osztották Románia területét. A kimondottan a székely régió elrománosítása érdekében bevezetett másik különlegesség az volt, hogy a jelenlegi Kovászna megyét Sepsiszentgyörgy várossal együtt Argeş megyéhez csatolták. Ha összehasonlítjuk, a II. Károly bevezette reform eléggé hasonlít a fejlesztési régiókra vonatkozó jelenlegi javaslatra. Volt még néhány, a 40-es évek végén bevezetett felosztás, mely több módosítással 1968-ig működött. A jelenlegi közigazgatási felosztás 1968-ból való. A nagy régiók erős központok kialakulását segítik elő. Kolozs Régió működése alatt Kolozsvár megyei jogú város még nagyobb előnyre tett szert a környékbeli városokhoz képest.
– Jelenleg azt hangoztatják, hogy Kolozs megye egyesül majd Szilágy megyével, másrészt Kolozs több régióra osztásáról is szó van. Ön szerint melyik a jobb megoldás? – A több megyét magában foglaló felosztásokat frusztrálónak tartották a Tordához vagy Déshez hasonló városok lakói, melyek elvesztették a megyeszékhelyi státuszukat. Ezek a bizonyos mértékű gazdasági és kulturális fejlettséggel rendelkező városok igényt tarthattak volna ilyen státuszra. A történelemben nem volt még példa arra, ahogy most a megyét fel kívánnák osztani, de ez segíthetné az urbánus központok fejlődését, és van némi köze a megye történelmi múltjához is. Egyes közigazgatási egységek Gyalu volt uradalmát állítanák helyre. Egy másik területi egység a Gyalu és Torda közötti régi középkori út nyomvonalát állítja helyre. Ez a legrégebbi középkori épített út Erdélyben. Amennyiben megtartják a jelenleg létező községek egységét, akkor ez nem lenne ellentétes egy normális történelmi fejlődéssel. Ennek ellenére minél kevesebb egységnek kellene megmaradnia. A 19 egységből kb. tíz régiót kellene létrehozni.
– Az ország jelenlegi fejlődési szakaszában van még jelentőségük Románia régi történelmi régióinak? Mit számítanak még az olyan elnevezések, mint Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa, Bukovina, Erdély, Bánság?
– A köztük lévő kulturális különbségek eltörlésére rendszeresen felbukkant tendenciák ellenére továbbra is nagy jelentőségük van ezeknek a történelmi régióknak. Nem hiszem, hogy egyelőre kijelenthetnénk, nincs különbség Erdély, Moldva és Havasalföld között. Minden egyes történelmi régió jellegzetes identitása valószínűleg továbbra is megmarad, mert olyan régiókról beszélünk, melyek nagyon hosszú történelmi időszak alatt határozták meg ezt az identitást. Nem hiszem, hogy a román államnak feltétlenül az lenne a feladata, hogy megpróbálja erőszakkal eltörölni ezeket a regionális identitási különbségeket, sokkal inkább az összes régió minden szempontból kiegyensúlyozott fejlődését kellene biztosítania. Olyan regionális jellegzetességek is vannak, mint amilyen Bukovina vagy Máramaros esete, de ezek csak kisebb egységeket képviselnek. Ezeknek az egységeknek valószínűleg egy nagyobb struktúrába kellene bekerülniük, hogy könnyebben juthassanak forrásokhoz.
Amikor az ember létrehoz egy régiót, valószínűleg meg kell arról bizonyosodnia, hogy lakosainak van bizonyosfajta identitása. Nem tudom elképzelni, hogy Romániában lesznek majd olyanok, akik magukat északnyugatiaknak, vagy központiaknak fogják nevezni, továbbra is megmaradnak majd erdélyieknek, moldvaiaknak, bánságiaknak. Erdély vármegyéi nem rendelkeztek elejétől fogva egy jól szervezett struktúrával, hanem hódítási vármegyék voltak. Nem feltétlenül voltak a legjobb szervezési formák, de nem kell visszatérnünk a múltba, a kérdéses változatokhoz. Bármilyen közigazgatási szervezési formának figyelembe kell vennie minden egyes központ potenciálját. – Vannak történelmi bizonyítékok, miszerint Székelyföldnek olyan történelmi múltja volt, mely indokolná autonóm régió létrehozását?
– A dolgok eléggé egyszerűek. Az utóbbi 800 évben beszélhetünk Székelyföldről a kérdéses területen, az 1150–1200-as évek környéke óta. Székelyföldnek az utóbbi 800 évben több mint 600 évig volt autonóm területi státusza. Itt szintén az illető régió lakói által vállalt identitásról van szó. Amennyiben egy bizonyos tartomány lakói képesek történelmi bizonyítékokkal alátámasztani egy identitást, valamint kulturális és nyelvi különbségekkel rendelkeznek a szomszédos területekkel szemben, akkor számíthatunk arra, hogy még sokáig megmarad ez a Székelyföld újbóli létrehozására vonatkozó óhaj.
– Meg kellene adnunk a székelyeknek a kért autonómiát?
– Azt hiszem, itt azoknak az érvei is nagyon fontosak, akik támogatják Székelyföld autonómiáját, de az is számít, hogy Románia lakóinak többsége milyen mértékben fogad el egy ilyen lépést. Tekintettel arra, hogy az egyik fél részéről megvan a határozott akarat egy többé-kevésbé különleges státusz visszaszerzésére, azt hiszem, ezeknek a lakosoknak az óhaja megérdemelné a kérdés megvitatását, még ha nem is kötelező feltétlenül figyelembe venni.
– És mi van akkor, ha arra ébredünk, hogy az ezen a területen évszázadok óta élő szászok is követelni fogják az autonómiájukat? Nekik is meg kellene adnunk ezt a jogot? – Ha lenne elég szász Erdélyben, hogy többséget alkossanak egy bizonyos régióban, ami – sajnos – már nem így van, akkor valószínűleg ők is igényt formálhatnának egy ilyenfajta státuszra. Az Európai Unióban számos példa van a regionális autonómiára, és általában véve ezek nem veszélyeztették a kérdéses államok területi integritását.
– Hogyan nézne ki Erdély, ha a székelyek és a szászok elnyernék az autonómiájukat?
– A magyar közösségi kívánságok román társadalom általi elfogadásának mértéke az utóbbi húsz évben jelentős fejlődést mutatott. Ha 1990-ben valaki azt mondta volna, hogy autonómiát akar, nagyon kemény reakciókban lett volna része, 1989 előtt pedig le is tartóztatták volna. 1968 előtt a székelységnek volt autonómiája. A jelenlegi Maros, Kovászna és Hargita megye térségének Magyar Autonóm Tartomány volt a neve.
TIBERIU HRIHORCIUC
(Gazeta de Cluj)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Miért más Románia
Egységes nemzetállam?
A gazdaság
Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon.
1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378).
Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt).
Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok
A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak.
A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.)
Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni.
Többkulacsos értelmiségi
Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna?
Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot.
Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket!
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közeleg a vég a romániai magyarok számára is
Talán nem teljesen tanulság nélkül való, ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, hogyan sikerült Romániának egységes nemzetállammá válnia és mind jobban megközelítenie az idegennélküliség célját. Ezzel párhuzamosan felhívom a figyelmet Lucian Boia legújabb, Hogyan románosították el Romániát? című könyvére.
Boia bulvárgyanús történelmi elbeszélései olykor nekünk tetsző dolgokat mondanak, könyvei meg is jelennek magyar fordításban, a magyar médiumok pedig szokatlan érdeklődést mutatnak gondolatai iránt, s ugyanúgy értelmezik azokat, mint Boia romániai ellenfelei és kritikusai: Boia a magyaroknak játszik.
Előrebocsátom a következtetésemet: a multikulturalizmus diadalmas kisöprése Romániából olyan zsákutca, amelyről Bibó István adott jó jellemzést: a nacionalista hisztéria, amely eluralkodik a nemzeten, a nemzeti alkat (a politikai kultúra) torzulásával jár. Ez Gabriel Liiceanu szavaival: „belemerevedés az elképzeltbe”.
Nemcsak a területek elvesztése taszíthat hisztériába (amiről Bibó ír), hanem területi nyereségek is, ha egyneműsítő önkény forrásaivá válnak. Boia ezt látszik igazolni a románokat (s remélem a magyarokat is) fölöttébb bosszantó esszéivel.
A román történelem a megkésettség története.
A román fejedelemségek nagyon későn, a XIV. században alakulnak ki, utolsóként a számottevő európai hatalmak közül. Ezt az államalakulási folyamatot a végtelen instabilitás jellemzi. Kurta uralkodói szakaszok váltogatják egymást, voltaképpen minden szabályszerűséget – elsősorban a dinasztikust – nélkülözve.
A halmozódó lemaradás(ok) leküzdésére 1859-ben ad először lehetőséget a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldova egyesülése; de még inkább a román királyi dinasztia általános stabilitást nyújtó és eredményes modernizációs szakaszt elindító megteremtése, 1866-ban. E sikerek perdöntő előfeltétele a világtörténelmi konjunktúra, ezért a végső számadásnál a román nemzeti tudatra túlkompenzációs, mítoszképzési kényszer nehezedik.
Románia legnagyobb tehertétele a modernizációs szakasz. Nagy-Románia létrejöttével újabb kényszerpályák keletkeznek. Erdély bekebelezése a regáti román politika célkitűzése volt, de nem feltétlenül vette figyelembe az erdélyi románok aspirációit,
akik csak 1914-től kezdve kezdtek el gondolkodni Erdély elszakításán. Előtte – s ezt hangsúlyozza füleinknek oly kedves módon Boia – az opciók még teljesen nyitottak voltak.
1916-ban a román királyság titkos megállapodást kötött Franciaországgal és Oroszországgal, melyben a háborúba lépésért cserébe ígéretet kapott Erdély annektálására. (Ezzel szemben veszítettek azok, akik a német szövetséget szorgalmazták, és Besszarábia bekebelezését tartották elsődlegesnek.) 1916-ban Woodrow Wilson a háború és a háborúskodás örök lezárásának tervén, az önrendelkezés elvének meghirdetésén dolgozott, miközben a csatatéren eleve megpecsételődött ezen eszmék sorsa.
1918. december 1-jén a románok gyulafehérvári egyesülési gyűlése (békemenete)
a háborús zsákmány birtokbavétele volt a bukott önrendelkezési elv nevében. Sem a demokráciához, sem az etnikai elv érvényesítéséhez nem volt ennek köze,
és a trianoni szerződésen sem múlott már semmi. A modernizációs kihívás elviselhetetlenné vált. Immáron három olyan régiót kellett egy állam területén összehozni, amely még az előző, kisebb és mégiscsak homogénebb állam kulturális, társadalmi, gazdasági különbségeit sem küzdötte le.
A modernizáció mindkét szakasza, az 1867-től 1918-ig tartó első és a két világháború közötti második is tele van ellentmondásokkal, hisz ezek alkotják lényegét. Ezek közül egyet érdemes kiemelnünk Boia alapján: a falu-város megosztottságot, ami aztán számos további, megoldhatatlannak látszó problémát szül, és végső soron a vasgárda, a sajátos román fasizmus hallatlan intellektuális sikeréért is felelős.
A királyi, regáti Románia 1912-ben agrárország: a városiasodás foka 18 százalék. Város és falu között azonban éles etnikai különbségek is megjelennek, éppen a modernizáció folytán, hiszen a „megélhetési bevándorlókra” a kereskedelemnek, a kisipari termelésnek, a szolgáltatásoknak óriási szükségük van, s így a városok nagy számban vonzzák őket. Az 1899-es népszámlálás szerint a román fejedelemség 92,15 százalékban román nemzetiségű, de a városokban a románok aránya csak 68,59 százalék, Moldovában mindössze 54,55 százalék.
Az „idegenek” között Moldovában az állampolgárság nélküli zsidók aránya a városokban majdnem 40 százalék. Nem ritkák azok a városok sem Moldovában, ahol a zsidók abszolút többségben vannak, például a fővárosban, Iasi-ban.
1912-ben Bukarestben a román etnikumúak aránya 70 százalék körül mozog, de bizonyos szakmákban az „idegenek” túlsúlya meghatározó: fogorvosok, szakácsok, kereskedők és szolgálók körében az „osztrák–magyarok”
vannak többségben, és a többi foglalkozási ágban is jelentős a jelenlétük. (Nem teljesen alaptalan tehát az a népi hiedelem – hiszen minden mítosznak van reális alapja –, hogy a századfordulón Bukarest volt, Budapest után, a második legnagyobb „magyar város”. Itt kell felhívnom a figyelmet Hencz Hilda fantasztikus könyvére, a magyar Bukarestről – jó volna magyarul is olvasni.)
1918 Romániát, legnagyobb történelmi szerencséjének pillanatában, „növekedési válságba” sodorja. Ez az a realitás, amivel szembe kellene nézni, viszont ehhez az anyagi, gazdasági, intézményi és főleg a kulturális képességek (különösen Erdély vonatkozásában) hiányoznak. A szerencse, ha váratlanul ér, tönkretesz, mondja Machiavelli. A liberális többséggel megszavazott új alkotmány 1923-ban kimondta, hogy „Románia egységes nemzetállam”, jóllehet ettől még beláthatatlanul messze volt Nagy-Románia multikulturális valósága.
Az óromániai politika azonban – a transzszilván regionalizmust szorgalmazó románokkal is ellentétben – heves központosításba kezd,
és az új intézményeket Óromániából származó káderekkel és kimustrált politikusokkal tölti fel. 1938-ban maguk a románok is tiltakoznak egy memorandumban a románokat is el(ó)románosító, balkanizáló politika ellen. Ám ahogy Ferenc József nem fogadta 1898-ban a román kisebbségi jogokat követelő, az erőszakos magyarosítást felpanaszoló „memorandistákat”, úgy most sem fogadta őket a román király, II. Károly, aki épp a királyi diktatúra bevezetésével foglalatoskodott, ami megalapozza a következő 60 év önkényuralmi hagyományát.
A felemás demokrácia intézményei is, de főleg a saját tulajdonnal rendelkező egyházak, a felekezeti oktatás, a civil szervezetek – egyszóval: autonómiák – és az „idegenek” kezén lévő vállalkozások még sikerrel ellenállnak a regionális különbségeket csak üggyel-bajjal leküzdő románosításnak.
A magyar lélekszám legnagyobb vesztesége a 200 000 megélhetési kivándorló.
A teremtés messianisztikus indulata vezérli és vallásos áhítat lengi be a kulturális egyesítés misszióját, ami a Nagy-Románia létrejötte utáni új nemzedéket hajtja.
Világos volt, hogy valódi politikai aktivitás nélkül a kulturális teremtés megmarad puszta intellektuális játszadozásnak. A politikus és népi próféta Corneliu Zelea Codreanu, a vasgárda és a Szent Mihály Arkangyal Légiósai mozgalom megteremtője elbűvölte a harmincas évek ifjúságát, amely megterhelte őt mindenható hatalommal, hogy a kulturális küldetést politikailag véghezvigye. A légió aszketikus, harcos szerzetesrend volt, közvetlen kapcsolatban a nemzeti megváltással, viszont intellektuálisan jelentős mozgalommá a harmincas évek értelmisége tette.
A fiatal román értelmiség legjobbjai, gyakori párizsi és berlini tartózkodásuk idején, vigyázó szemüket a román parasztra vetették. Olyan kulturális minta kidolgozásán fáradoztak, amely képes meghatározni a mélyrománságot, s ezzel egyesíteni, ami csak formailag volt egyesültnek tekinthető, azaz létrehozni Romániát. Romániának egyik pillanatról a másikra naggyá kellett válnia, regionális hatalommá, miközben évszázadokon keresztül nagyhatalmak kénye-kedvének kitett, periferikus, balkáni országocskák voltak, amelyekből hirtelen Nagy-Románia lett.
A két világháború között létrehozták az ideológiát, a ’48 utáni kommunizmus s kivált a ’65 utáni posztsztálinista Ceausescu-rendszer sikerre vitte az „egységes román nemzetállamot”. Csakis egy önkényuralom volt képes a valamiféle kóros elváltozásnak tekintett multikulturalizmust a gyökereinél kezelni. A két világháború közötti központosítást hatékony államosítás egészítette ki, aminek célja az iparosítás és ezzel együtt a városi lakosság számának felduzzasztása, a földművelő munkássá alakítása.
A hajdani mélyromán paraszt átváltozik folklorisztikus álparaszttá, az életformák meg egységesülnek a kiszolgáltatott, szegény, városi munkás valóságában. Ha nem is lesz mindenki román érzelmű, de mindenki románul él. A multikulturalizmus lebomlását a kivándorlás teszi teljessé. Ceausescu németeket ad el az NSZK-nak (kivándorlási útlevélért cserébe fizet az anyaország). 1992-re már csak közel 9000 zsidó, 120 000 német maradt Romániában, és a magyar lakosság aránya is szinte megfeleződött. Az 1930-as 10 százalékról a 2011-es népszámlálás adatai szerint 6,5 százalékra csökkent.
A fogyatkozás újabb nagy hullámát az 1987–2004 közötti „megélhetési kivándorlók” teszik. Számukat 180 000 főre becsülik.
Ez a Trianont követő kivándorlás nagyságrendje. A románok azonban mindettől nem lettek boldogabbak. A mind kisebb etnikai diverzitás mind nagyobb nacionalizmussal és páratlanul sok népzenei tévécsatornával párosul. Itt visszatérhetünk Lucian Boiához, akiről azt mondtam, hogy mintha Bibóhoz írna történelmi illusztrációt.
A bibói „hisztériát” Boia így írja le: „Nemzedékek sora nevelkedett egy árnyalatok nélküli nacionalizmus szellemében, egy olyan történelem igézetében, melyben a románoknak mindig igazuk volt, tévedni pedig mindig »mások« tévedtek; olyan történelem ez, mely »gyanúsan« egységes és egy olyan eleve a románságnak »elrendelt« térben zajlik, melynek ismertető jegye az egységesség, amit egy olyan nép alakított ki, amelyiknek tagjai a nagy célokban mindig egymással szolidárisak voltak.”
Az a nép pedig, melytől sohasem állt távol „idegen” minták követése (lett légyen szó a zsarnokság keleti, görög, török mintáiról, avagy nyugati, francia, német mintákról), most hajlamos az „idegenre” mint valami gyanúsra tekinteni. És persze azokra a román értelmiségiekre is, akik „idegen” mintákat követve a románok romántalanításának titkos ügynökei – s persze sokak szemében Lucian Boia is közéjük tartozik.
A szomorú következtetés az, hogy itt érnek véget a történelmek. A romániai zsidóké – az egykori zsidó többségű Jászvásár ma már teljes mértékben román –, a németeké – hiába Klaus Iohannis államfő sikere, az egykori német többségű városokból a németek már eltűntek –, de
közeleg a vég a magyarok számára is.
2032-re egymillióra apadhat a számuk, de az egykori erdélyi fővárosban, a magyar többségű Kolozsváron már 20 százalék alatt van az arányuk. Így a multikulturális Romániának is hamarosan végleg befellegzett. S jóllehet ilyen esetekben a kulturális adaptációs kényszer sokat enyhül, de ezzel együtt egy nemzet elveszítheti megújulási, kreatív képességeit is.
Bretter Zoltán
Népszabadság

A népszolga, akit háromszor is beszervezett a szeku
Mikó Imre Filmtettfeszten bemutatott történetéből kirajzolódott az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Szombat délután a derűs őszi nap és a késés ellenére is sokan várták, hogy egy emészthetetlennek tűnő témát boncolgató dokumentumfilm végre elkezdődjön a kolozsvári Győzelem moziban. A 15. Filmtettfeszten Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm kolozsvári vetítését követően közönségtalálkozóra és kerekasztal-beszélgetésre is sor került a téma kapcsán, hiszen az erdélyi magyar társadalomnak még mindig szüksége van a kibeszélésre: a román kommunista diktatúra éveiben az erdélyi magyar értelmiségi elit egyre több tagjáról derült ki, hogy együttműködött az állambiztonsággal. Az elárulás érzése pedig feldolgozást igényel. Domokos János filmrendező és Stefano Bottoni történész közös munkája a 20. századi magyar történelem egyik szürke eminenciásának, Mikó Imrének a pályaképét mutatja be, de e pályaképen keresztül kirajzolódik az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Megfigyelt és informátor
A film Stefano Bottoni 2013-ban a Magyar Kisebbségben megjelent Népszolgálat és Túlélés. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 című tanulmányán alapszik, amely feltárja, hogy a rendkívüli kvalitásokkal rendelkező, az erdélyi magyarság érdekeiért minden korban és rendszerben tenni akaró Mikó Imrét nemcsak megfigyelte, hanem háromszor is beszervezte a hírhedt Szekuritaté. Bottoni tanulmánya és a film után sokaknak kell átértékelni a Mikóról alkotott képet, hiszen nem könnyű ezt összeegyeztetni sem a két világháború közötti tettre kész fiatal politikus, sem pedig a hatvanas években könyveket fuvarozó, a rendszerből kitaszított, állásából kitett tanár képével. A tevékenysége során a román kommunista állambiztonsági szerv több mint kétezer oldalt, tíz kötetnyi anyagot gyűjtött össze Mikóról és szűkebb környezetéről, de több száz oldalra rúg a Mikó által készített jelentések száma is.
A film jó arányban szólaltatja meg a családtagokat és Mikó egykori tanítványait, munkatársait, és olyanokat is, akiket szintén megkörnyékezett a Szekuritaté, de mégsem sikerült őket megtörni, valamint a szakértő történészeket, így a film már az elején magába rántja a nézőt, aki nagyon hamar a „csendes Petőfi utcában” találja magát, és együtt járja végig a főhőssel vagy antihőssel a történelem útvesztőit. A problémamegoldó ember
A film egyik leghatásosabb jelenetsora, ahogy a Mikót ismerők vallanak politikai meggyőződéséről: baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, liberális protestáns szellemiségű, és nemcsak azért, mert mindenki a saját meggyőződését is kivetítette a Mikóéra, és mert kisebbségi kérdésekben a bal-jobb ellentét nem működik, hanem azért is, mert – ahogy a filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői is megegyeztek – Mikót nem lehetett besorolni, mert mindenhová tartozott, és egyben sehová sem, és mert elsősorban problémamegoldó ember volt.
Az alkalmazkodó ember
A Székelyföldről származó, de Kolozsváron élő, tekintélyes erdélyi jogász családba született Mikó Imre, habár a „boldog békeidőkben” a Petőfi utcában gyerekeskedett, már az 1918 utáni kisebbségi létben, az Avram Iancu utcában szocializálódott, és megélte a két világháború közötti időszak minden hátrányát. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen, és Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című írása Erdély-szerte ismertté tette értelmiségi és politikusi körökben egyaránt. A harmincas évek közepén, nagyon fiatalon került a román fővárosba, ahol az Országos Magyar Párt parlamenti irodáját vezette. Itt tanulta meg a szászok példájából, hogy a bukaresti politikában csak a korszellemhez alkalmazkodni képes ember érvényesülhet – fejti ki filmben Bárdi Nándor történész.
Mikó Imre egész pályafutása alatt az erdélyi magyar társadalom helyzetének a megerősítéséért szállt síkra, a két világháború közötti időszakban aktív szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő harcokban. Az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követő években pedig tudatosan dolgozott az erdélyi magyar szupremácia visszaállításán. Jog- és kisebbségtörténeti munkái is ekkor jelentek meg: 1941-ben a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, 1944-ben a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi poltika” című doktori disszertációja.
Mikó „szinte szolgai alkalmazkodása a mindenkori rendszerhez” viszont már ebben a korszakban megmutatkozott, hiszen miután II. Károly román király 1938-ban a parlament és a pártok feloszlatását követően királyi diktatúrát vezetett be az országban, Mikó a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának lett a főtitkára, ahol magára öltötte a diktatúra egyik jelképét is, a kék egyenruhát. A II. bécsi döntés után viszont Budapestre költözött, és 1944-ig, az ország német megszállásáig az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és háttérembere volt, aki országgyűlési képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket.
Amikor már világossá vált, hogy a háború elveszett, és Erdélybe a szovjet és nem az angolszász csapatok fognak bevonulni, az erdélyi baloldali értelmiség prominens személyiségeivel közösen próbálta menteni a menthetőt. A frontátvonulás Kolozsváron érte, ahonnan a szovjetek 5000 civillel együtt malenkij robotra hurcolták el. Mikó életfelfogását példázza az is – emlékszik vissza a filmben egykori munkatársa –, hogy Focsani-ban már orosz szótára volt, tudatosan készült a túlélésre. A négy év hadifogság alatt Mikó teljesen kitanulta a sztálini diktatúrát, és tisztán látta, hogy ennek a rendszernek nem lehet ellenállni, itt csak túlélni lehet. A szovjetek számára a legértékesebb foglyok egyike volt, fogsága alatt nemcsak, hogy megtanult oroszul, hanem szovjet politikai műveket olvasott, kisebbségi jogászként áttanulmányozta Lenin és Sztálin a nemzetiségi kérdésben írott műveit egyaránt.
Hazatérése után azonban felkészültsége és tapasztalata ellenére sem tudott bekapcsolódni a politikai életbe, így volt iskolájában, a korábbi Unitárius Kollégiumban lett orosz nyelvtanár. „Mikó tanár úr”, mert „ő tanár úr volt, és nem tanár elvtárs” – emlékezett vissza egykori tanítványa, Szathmáry János jogász, „derűs és sugárzó tekintetű ember volt, akire mindig felnéztek a diákjai, s aki még hordozta a két világháború közötti polgári lét hangulatát.”
Első beszervezése 1952-ben történt, és a tanulmányban és a filmben is kihangsúlyozzák, hogy ekkor még erős pszichikai kényszer és zsarolás hatására kezdett el jelenteni. Az 1956-os magyar forradalom hatására bekövetkezett tisztogatási hullám viszont őt sem kerülte el, 1958-ban eltávolították tanári állásából, először könyvkihordóként, majd az egyetemi könyvesüzletben dolgozott.
Rehabilitációjára csak a hatvanas évek végén került sor, amikor szerkesztői állást kapott a Kriterion Kiadónál. Ez nemcsak az irodalmi életbe való visszajutást és a publikálási lehetőséget jelentette, hanem nagyon hamar Fazekas János, a Román Kommunista párt felső vezetésében szerepet vállaló káder bizalmi emberévé is vált. Bárdi szerint Mikó ekkor ugyanazt a pozíciót töltötte be Fazekas mögött, mint harminc évvel korábban az Országos Magyar Pártban Bukarestben vagy az Erdélyi Pártban Budapesten. Mondhatni visszaszerezte szürke eminenciás szerepét az erdélyi magyar társadalomban.
Harmadik beszervezése a hetvenes évekre tehető, és Bottoni ezt a beszervezését látja igazán problematikusnak, hiszen ezt a tevékenységét már nem a létfenyegetettség hatására fejtette ki, ez már politikai játszma. Mikó külföldi útjain a magyar emigráció szemében hiteles személy volt, nem tartották kommunistának, így olyan helyekre is bejárása volt, ahová a pártvezetés által kiküldötteknek nem. Tevékenysége, a nyugati magyar emigráció érdekcsoportjainak a feltérképezése és ennek az információnak a román állambiztonságnak való átjátszása egy olyan rendszert éltetett tovább, amely az elkövetkező évtizedben nyíltan fordult nemcsak a nemzetiségek, de az összes állampolgára ellen.
A rendszerhez való alkalmazkodás vagy a rendszerrel való együttélés volt-e informátori tevékenysége? Tényleg annyira naiv volt, hogy azt képzelte, hogy lehet beszélgetni a Szekuval? A rendszer jellegéből adódóan nagyon sokan úgy értékelik, hogy ez hozzátartozott a kisebbségi önvédelemhez, és hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De ugyanakkor Szász Zoltán személyében egy másfajta választ is kapunk erre a kérdésre. A Magyar Tudományos Akadémia kutatója szerint Mikónak tudnia kellett, hogy az állambiztonsággal való efféle dialogizálás semmilyen körülmények között nem lehet megoldás, és hogy az embernek tudnia kell, hogy hol van az a határvonal, amely még belefér a rendszerrel való együttműködés kereteibe. Bottoni szerint harmadik beszervezése ezen már túlmutat.
Habár nem kaptunk egyértelmű választ a közönségtalálkozón feltett kérdésre, miszerint ártott-e valakinek is a jelentéseivel, Domokos János rendező elmondta, hogy ha nem is volt ártó szándék a tetteiben, akkor is ártott, mert lehet, hogy jelentéseivel megerősített egy másik jelentést, amely alapján el lehetett ítélni azt, akiről az információt szolgáltatta.
A filmet követő kerekasztal-beszélgetésre már a Sapientia Bocskai épületében került sor. A moderátor Lőrincz D. József három kategóriába sorolta a meghívottakat: akik szerették és tisztelték Mikó Imrét, akik a rendszer üldözöttei voltak, és akik kutatták a témát.
A szeretet jegyében tárgyalni
Könczei Csilla, a szekusblog írója úgy vélte, hogy Mikó kapcsán lehetőség nyílt ezt a kemény és durva témát a szeretet jegyében tárgyalni, és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy a család ennyire pozitívan állt hozzá a kutatáshoz, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket is. A filmről elmondta, hogy mivel az érzelmileg keretezve van, a születéssel kezdődik és a főszereplő halálával végződik, elveszítjük a lehetőséget, hogy nyitott maradjon a kutatásra és a továbbgondolásra.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője hozzászólásában saját szekus-tapasztalatait osztotta meg, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években őt és családját is rendszeresen lehallgatták. Elmondta, hogy a rendszer részéről az egyik legnagyobb megaláztatás pont az volt, hogy a tartótisztek emberi kapcsolatokat akartak kialakítani az informátorokkal, megfigyeltekkel – vele táblézni akart a szekus – barátkozni akartak, miközben lenézték őket. Ezért nem érti, hogy mi lehetett Mikó fejében a harmadik beszervezésekor, hiszen nem hihette azt, hogy Ioana alezredessel bármit is el lehetett intézni a magyar közösség javára.
Alkalmazkodás vagy együttműködés?
Novák Csaba Zoltán történész szerint Mikó mindig is pengeélen táncolt a rendszerhez való alkalmazkodás és a rendszerrel való együttműködés vékony határmezsgyéjén. Novák Gyáni Gábort idézi, aki szerint az együttműködésnek több formája van, de az a legaljasabb, amikor a környezeted nem tudja, hogy te együttműködsz. A kutató szerint Mikó harmadik beszervezése már morálisan is megkérdőjelezhető, amely sokkal inkább együttműködés volt, mint alkalmazkodás.
László Márton hozzászólása nemcsak a családtagok felháborodását, hanem a közönség soraiban is csendes zúgolódást váltott ki. A Máthé János: Magyarhermány krónikája című monográfia megírásával hírnevet szerző történész szerint elképzelhető, hogy Mikó kijáró- és problémamegoldó emberként a kis előnyökért és a barátoknak szerzett szívességekért jelentett, amely szerinte nem arányos az együttműködés mértékével, hiszen ez a kollaboráció nem érintette a nagy folyamatokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szerinte Mikónak volt akkora tekintélye, hogy nem mertek volna hozzányúlni, felhozva Király Károly példáját, azonban Bottoni megjegyezte, hogy míg Király Károly a rendszer saját gyermeke volt, addig Mikó sosem volt kommunista, így az összehasonlítás nem állja meg a helyét.
Az alkalmazkodás evolúciós követelmény
Szilágyi N. Sándor hozzászólása tette igazán érdekessé a beszélgetést, hiszen a filológus a saját példáján keresztül igyekezett felvázolni, hogyan is működött nemcsak a Szekuritaté, hanem az egész korszak. Hozzászólásában kifejtette, hogy a film címe azt sugallja, hogy választani kell a túlélés és a népszolgálat között, de úgy gondolja, hogy ez soha nem ilyen egyszerű, és Mikó mindkettőt szem előtt tartotta nemcsak a Szekuritátéval való kapcsolatakor, hanem valamennyi rendszerben. Sokan az alkalmazkodás szavunkhoz negatív értelmezést adnak, de a biológiában ez létszükséglet: az evolúció során az a faj volt képes fennmaradni, amely tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Így szerinte az alkalmazkodás egy bizonyos pontig célszerű viselkedés, hiszen ő is tagja lett a kommunista pártnak, amikor arról volt szó, hogy ellenkező esetben kirúgják az állásából. Szerinte abban a rendszerben ahhoz, hogy valaki eredményes problémamegoldó lehessen, része kellett legyen a rendszernek, mert csak ezen belül volt mozgástér.
Könczei erre reagálva fejtette ki, hogy ez a stratégia a nyolcvanas évekre teljesen kudarcba fulladt, a magyar intézményi hálózatot teljesen felszámolta a diktatúra, elfogytak a kisebbségi jogok, és lassan elfogyott a nép is. Markáns véleményét nem rejtette véka alá: szerinte egy antidemokratikus társadalomban hamisan cseng a népszolgálat szó.
Népszolgálat az, amikor az ember kitakarítja a sáncot az út mellett, a szerkesztő megszerkeszti a könyvet, az, amikor mindenki teszi a dolgát – válaszolta Könczei kérdésére Lőrincz D. József; de felvetődik a kérdés, hogy ki kell-e takarítani a sáncot egy totális diktatúrában?
Mindenképpen gondolkodásra ad okot az is, hogy harmadik beszervezését követően Mikó jelentéseivel, a külföldi magyar emigráns csoportok teljes feltérképezésével miért segítette egy olyan rendszer továbbélését, amelyről ő maga a New York-i Magyar Házban úgy nyilatkozott, hogy egy korrupt, velejéig romlott és népszerűtlen rendszer, ahol a magyar vezetőknek nincs már gerince, ahol mindenki „belesimul a tájba”. Beszélhetünk ebben az esetben túlélési kényszerhelyzetről, hiszen ennek a munkának már a magas politikára is hatásai voltak.
Alkalmazkodás minden körülmények között – de lehet-e alkalmazkodni a diktatúrában? Lehet-e annyira alkalmazkodni, hogy része leszel a rendszer legalattomosabb gépezetének, besúgó leszel és jelenteni kezdesz, már nem a létfenyegetettség miatt, hanem a politikai játszmák miatt? Könczei Csilla szerint semmilyen körülmények között nem, de Szilágyi N. Sándor hiába tette fel a kérdést, mi lett volna az alternatíva, hogy alakult volna a történelem, ha nem alkalmazkodnak az emberek. Erre a kérdésre nem kaptunk választ.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro

Hogyan épült a Nép Háza?
Egy „koncsentrás” emlékei
Talán nincs még egy modern kori épület e földkerekségen, amely annyira vitatott lenne, mint a bukaresti parlament épülete. Melyet még a diktátor kezdett el építtetni, víziójában a Köztársaság Házának vagy Nép Házának – ahogy még harminc évvel ezelőtt nevezték – az általa átépítendő főváros leglátványosabb épületének kellett volna lennie, rendeltetése szerint az elnöki rezidencia mellett az összes központi irányító hatalom (Nagy Nemzetgyűlés, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága stb.) helyet kapott volna benne, illetve környékén épült volna fel még számos államhatalmi (minisztériumok), művelődési (akadémia, múzeumok, opera, nemzeti könyvtár stb.) intézmény székháza.
Lenyűgözőek az épülettel kapcsolatos számadatok: hossza 270, szélessége 240 méter, magassága a föld színétől 86 méter, mélysége az alatt 92 méter; építéséhez egymillió köbméter márványt, öt és fél ezer tonna cementet, húszezer tonna homokot, hétezer tonna vasat, ezer tonna bazaltot, három és fél ezer tonna kristályt, kilencszáz köbméter faanyagot, kétszázezer köbméter üveget, kétszázhúszezer négyzetméter szőnyeget, háromezer ötszáz négyzetméter bőrt használtak fel; az építkezésen hétszáz tervező és mintegy húszezer munkás dolgozott éjjel-nappal. A számos helyen hozzáférhető adatok egyike sem említi azonban, hogy a húszezer munkás jó része nem önszántából építette a Nép Házát: szakmunkások sokaságának – kiket az állami vállalatok „ajánlottak fel” – szabályos katonai behívó alapján kellett hónapokig Bukarestben dolgoznia. Ők voltak az erdélyi magyarság körében a concentrare (behívó) román szó átvételével „koncsentrásoknak” nevezett kényszermunkások. Így került a sepsiszentgyörgyi egykori gépkocsialkatrész gyárból, az IMASA-ból 1985 nyarán-őszén a Bukarest szívében kialakított hatalmas építőtelepre Elekes József is: magas képesítésű hegesztőként csoportvezető volt, tehát több, mint egyszerű munkás, az építendő monstrumról azonban mégis igen kevés ismerettel rendelkezett. Elekes József féléves bukaresti emlékeinek felelevenítése előtt azonban nézzük meg, hogyan született meg és mi is a Nép Háza.
Ötletadó földrengés
Nicolae Ceauşescuban már az 1970-es évek elején elhatalmasodó megalománia megszülte a főváros átalakításának ötletét, miután „felépítette” az országot – teleszórta Romániát észszerűtlenül, például a nyersanyaglelőhelyektől nagy távolságra telepített gyárakkal –, a történelemben mint a modern Bukarest megalkotója szeretett volna fennmaradni. Terve kivitelezéséhez a döntő lökést Észak-Koreában tett látogatása, a mintát az általa csodált és irigyelt Kim Ir Szen átépítette Phenjan, az alkalmat pedig az 1977. március 4-ei földrengés adta, mikor Bukarest egy része romba dőlt – illetve a „nem biztonságos épület” jelszóval ezt követően bontottak le pár, a kommunista hatalom számára „kényelmetlen” épületet, köztük templomokat is.
A Bukarest-projektnek nevezett fővárosi szisztematizálás tehát 1977-ben indulhatott el. Ceauşescu a főváros kormányzati negyedének kiépítéséhez keresett megfelelő helyet, és ezt az Arzenáldombon és környékén meg is találta. Pontosabban egy negyvenéves tervet vett át, hiszen II. Károly király még 1935-ben ugyanerre a természetes magaslatra (a terepszintből mintegy 18 méterre kiemelkedő domb megemelésére aztán az 1980-as évek építkezésekor egy kicsit még rásegítettek) szándékozott felépíttetni a képviselőház épületét, 1938-ban be is jelentették a bontások megkezdését, de a második világháború megakadályozta a folytatást.
Ceauşescu megalomániájára nem jellemző módon nem siette el az építkezést. Előbb a kormányzati negyed, majd a Nép Házának tervezésére országos versenyt hirdetett meg, a tetszését elnyerő munkát egy fiatal építész, Anca Petrescu készítette el. Petrescu és a mellé rendelt csapat a legapróbb részletekig mindent lerajzolt, emeletenként szétszedhető maketteket készítettek, sokszor a diktátor kérésének megfelelően átalakítva a terveket. Ez a folyamat közel öt esztendőn át tartott, 1977-től 1982-ig, közben pedig elkezdték az építőtelep kialakítását, a főváros régi központjában több mint hét négyzetkilométeres felületen mindent lebontottak, ekkor esett áldozatul számos műemlék épület – köztük 22 templom – is. Akadt köztük olyan, amely nem lett volna útjában a kialakítandó központnak, de a nagy buzgóságban vagy egyes állítások szerint éppen Elena Ceauşescu személyes utasítására ezeket is lerombolták. Volt, amelyet megmentettek, az 1990-es, 2000-es években többször és szívesen nyilatkozó Anca Petrescu például úgy emlékszik, a Mihály Vajda-templom megmentését ő érte el a diktátornál (ez lehetett az, amelynek költöztetésére a „koncsentrás” Elekes József is utal a későbbiekben). A rombolás egyébként több mint negyvenezer ember kitelepítését is jelentette, a munkát sorkatonákkal végeztették, így lehetett a költségeket minimálisra csökkenteni.
A legnagyobb titokban
A Nép Háza alapkőletételére 1984. június 25-én került sor, természetesen a kor szokásának megfelelő nagy ünnepség közepette. Az építkezés már következő hónaptól hatalmas ritmusban zajlott, egy év múlva, mikor Elekes József odakerült, már több tíz méter magasban dolgoztak. Jó munkaelosztással egyszerre többféle szakembert foglalkoztattak, az alsóbb szinteken már a belső kivitelezésen dolgoztak, mikor fenn még csak hegesztették az épület tartóvázának vasszerkezetét. Ugyancsak Anca Petrescu mondta el egy interjúban, hogy a tervezők nem győzték készíteni a részletrajzokat, nemcsak a munkások dolgoztak éjjel-nappal, hanem ők is. Ceauşescu nagyon igényes volt, minden fontosabb belső tér kialakítása előtt be kellett mutatni neki a több változatban elkészített terveket, „hasznos utasításai” alapján sokszor az utolsó percben módosítani. Olyan is előfordult, hogy már beöntött betonszerkezetet bontatott el, az épület struktúráját alakíttatva át menet közben. A civil alkalmazottak és a katonai behívóval dolgoztatott kényszermunkások csak az épület egy nagyon körülhatárolt részén mozoghattak, nem volt tudomásuk arról, tőlük pár méterre milyen építkezés zajlik. A tervrajzokat nem szabadott kivinni az irodából – mint az a későbbiekben Elekes József elbeszéléséből kiderül –, az építőtelepet katonai őrség felügyelte. A nagy titkolózás eredménye az lett, hogy például a krassó-szörényiek körében – akiket főként a Nép Háza földalatti szintjeinek kialakításakor rendeltek az építkezéshez – az a szóbeszéd terjedt el, hogy a bunkerek építésében részt vevők koporsóban térnek haza. A kommunisták ugyanis csak akkor voltak biztosak, hogy a „titok” nem kerül a „külföldi ügynökségek” kezébe, ha elteszik láb alól azokat, akik az építkezésben részt vettek. Ezért a krassó-szörényi „koncsentrások” sok mindent elkövettek, sok „ismerőst” megmozgattak, hogy kibújjanak a behívó kötelezettsége alól. Elekes József ilyen esetről nem tud, az viszont tény, hogy Bukarestbe érkezésekor neki is „feldolgozták”: vigyázzon, mit beszél. Ráadásul nyílt titok volt a besúgók léte: ilyen légkörben nem csoda, hogy a munkások egymás közt sem osztották meg tapasztalataikat, élményeiket.
Rekordok könyve
A terv szerint a Nép Házának 1990 augusztusára kellett volna elkészülnie. Az építkezés elkezdésétől, 1984 nyarától Ceauşescu minden szombaton meglátogatta az építőtelepet. Sorra vette a többi építkezést, a metró, a Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Múzeum után dél körül ért dédelgetett álmához, a Nép Házához. Utolsó látogatása különleges volt: 1989 novemberében vagy decemberében, egy hétköznapon ment az építőtelepre, Anca Petrescu visszaemlékezése szerint kíséret nélkül, csupán feleségével. Feltűnő volt az is, hogy a mindig ápolt kinézetű diktátor akkor borostásan jelent meg. Az épületre kitűzendő hatalmas trikolór elhelyezésére kért megoldást a tervezőtől, az a torony ugyanis, ahová Ceauşescu szánta a zászlót, olyannyira szélnek kitett, hogy ott semmilyen vászon nem bírta volna. Végül nem kellett új helyet találni a zászlónak, alig néhány hét múlva a diktátort és feleségét a forradalomnak álcázott államcsíny során a posztkommunista rögtönítélő bíróság kivégeztette. 1989 decemberére a Nép Háza mintegy 80 százalékban készült el. Akkori állapotában az építkezés összegét 19 milliárd lejre – más adatok szerint 1,75 milliárd amerikai dollárra – becsülték. Az épületben közel ezer helyiség található, ebből 440 irodáka, több mint harminc konferenciaterem. A felhasznált építőanyag mind Romániából származik, kivétel néhány mahagónifából készült ajtó, ezek anyagát Ceauşescu ajándékba kapta egy másik diktátor barátjától, az akkori Zaire (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) elnökétől, Mobutu Sese Sekotól.
A Nép Háza a rekordok könyvébe is bekerült: 330 ezer négyzetméteres belső felületével a világ második legnagyobb középülete a Pentagon után, az elsőséget pedig két kategóriában is tartja: a világ legnehezebb épülete és Románia leglátogatottabb látványossága.
Felrobbantani vagy tovább építeni
Az épület sorsában 1989 töréspontot jelentett. A kommunista diktatúra megbuktatásakor közutálat tárgyát képezte, hiszen abban az „aranykorban” emelkedett látványos gyorsasággal, amikor az ország lakosságának a nem kiváltságosokhoz tartozó nagyobbik fele kemény nélkülözésre ítélve, szellemi terrornak kitéve tengette napjait – eközben, minden tiltás és titkolózás ellenére, köztudott volt, hogy a Nép Házába mekkora vagyont vert bele Ceauşescu. És közszájon forgott az is, hogy az épületben számos helyen különleges megoldásokat kellett alkalmazni, így például a zárt terek szellőztetését is természetes légáramoltatással kellett megoldani, Ceauşescu ugyanis betegesen félt attól, hogy a levegőn át megmérgezik.
Ekkoriban a kommunista múltat jelképező épület lerombolása (dinamittal való felrobbantása) is szóba került, mások éppen a kommunizmus múzeumának ideális székházát látták benne (ez az ötlet egyébként időnként felröppen, legutóbb éppen a frissen államfővé választott Klaus Johannis beszélt létrehozásának fontosságáról, megvalósítása azonban még idő kérdése). Az extrém ötletek között szerepelt kaszinóvá alakításának lehetősége is.
Végül az 1990 elejére felhagyott építkezést a gazdátlanná vált építőtelepek elkerülhetetlen sorsától, azaz a szétlopkodás veszélyétől a külföldi média mentette meg, számos televíziós és nyomtatott sajtótermék újságírója készített színes, olykor nem is nagyon objektív beszámolót „Ceauşescu megalomán álmáról”, a „diktátor palotájáról”. Rövid szünet után újrakezdték az építkezést (mely egyébként mai napig sem befejezett), pár év múlva a képviselőház, újabb néhány esztendő múlva másik szárnyába a szenátus is beköltözhetett. Elhelyezése a nép érzelmi skáláján még mindig inkább az elítélt múlt felé közelíti, ehhez nagymértékben hozzájárul a két intézményről, a parlament alsó és felső házáról kialakult kép is. Beszédes tény, hogy a – legfőképp bukaresti – köznyelvben mai napig is többen emlegetik a Nép Háza néven, mintsem mai hivatalos megnevezésén, a Parlament Palotájaként. De ez a fejezet már nem tartozik a „koncsentrások” történetéhez.
(folytatjuk)
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hetven éve végezték ki Antonescut
1946. június 1-jén végezték ki a háborús bűnök miatt halálra ítélt román diktátort, Ion Antonescut. Ion Antonescu 1882. június 15-én született a havasalföldi Piteşti-en, középosztálybeli családban. Katonai iskolát, majd akadémiát végzett, 1907-ben részt vett a román parasztfelkelés kegyetlen leverésében, a második Balkán-háborúban, 1913-ban elnyerte hazája legmagasabb hadi kitüntetését.
Az első világháború végén már a vezérkarban töltött be magas pozíciót, 1922-től egy évig párizsi, majd 1926-ig londoni katonai attaséként szolgált, 1933-ban a vezérkar főnöke lett. Noha antiszemita érzelmű volt, Londonban egy francia zsidó nőt vett feleségül, de hamarosan elvált tőle. Románia 1916-ban az antant-hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba, s mivel a háborút a győztesek között fejezte be, területe Erdély, Bukovina és Besszarábia megszerzésével majdnem kétszeresére gyarapodott. A nemzetiségek, főként a magyarok számának hirtelen növekedésével felerősödött a nacionalizmus, sovinizmus és antiszemitizmus. Az 1923-as alkotmány erős, centralizált hatalmat hozott létre, a miniszterelnök kinevezése is I. Ferdinánd király jogkörébe került, a zsidóságot emancipálták. Ferdinánd 1927-ben meghalt, a trónon unokája, az akkor csak hatéves I. Mihály követte. Mihály apja, a trónöröklésből korábban kizárt II. Károly 1930-ban alkotmányos államcsínnyel átvette a hatalmat, és tíz évig ő uralkodott.
Az 1929-ben kitört gazdasági világválság igen súlyosan érintette az agráralapokon álló román gazdaságot, a munkanélküliség, az elszegényedés okozta elkeseredettséget lovagolta meg a fasiszta Vasgárda. A szélsőséges szervezet legionáriusai háborút hirdettek a kommunistákkal és a zsidókkal szemben, még a politikai gyilkosságoktól sem riadtak vissza. A hadikiadások növeléséért kardoskodó Antonescut a király 1934-ben leváltotta és házi őrizetbe helyezte, a tábornok kapcsolatai ekkor váltak szorossá a Vasgárdával és annak vezetőjével, Corneliu Zelea Codreanuval. Az 1937-es parlamenti választások után patthelyzet alakult ki, amelyet II. Károly személyes diktatúrájának megvalósítására használt fel. 1938 elején parlamenten kívüli kormányt nevezett ki, melyben Antonescu hadügyminiszter lett, a pártokat feloszlatta, Codreanut börtönbe zárták, majd kivégezték, a Vasgárda puccskísérletét leverték.
Az 1940-es, Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató második bécsi döntés sokkolta Romániát, s néhány héten belül a király lemondatásához vezetett. A trónra visszatérő I. Mihály 1940. szeptember 6-án teljhatalommal államvezetőnek (Kondukátor) nevezte ki Antonescut. A nemzeti-legionárius állam első hónapjait a Vasgárda féktelen terrorja jellemezte, amit Antonescu egy ideig tűrt, de amikor a gárdisták 1941 januárjában puccsot kíséreltek meg, kegyetlenül leverte a lázadást. Miután a náci Harmadik Birodalom 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Románia mintegy egymillió katonával, kőolaj- és élelmiszer-szállítmányokkal támogatta Hitlert, aki keleti területek megszerzésével kecsegtette a Kondukátort. Antonescu a zsidómentes Románia megteremtését tűzte ki célul, a zsidókat gettókba és elkülönített táborokba deportálta, napirenden voltak a pogromok. A bukovinai és besszarábiai zsidókkal szemben könyörtelenségre szólította fel a hadsereget, amely 310 ezer zsidót űzött el innen. Ukrajna román közigazgatás alá került transznisztriai területén 150 ezer embert zártak koncentrációs táborokba és gettókba, s 80 ezer európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. 1941. október 22-én 60 katona életét követelő robbanás történt a románok által megszállt Odessza katonai parancsnokságánál, megtorlásként Antonescu parancsára a következő napokban-hetekben százezernél több zsidót és oroszt végeztek ki.
A németek sztálingrádi veresége után megfordult a háború menete. 1943 folyamán az előrenyomuló Vörös Hadsereggel szemben vívott harcokban a román hadsereg hatalmas vérveszteségeket szenvedett, katonái demoralizálódtak. A román vezetés már 1944 tavaszán elkezdte a tapogatózást a fegyverszünetről a szovjetekkel. A kiugrásra 1944. augusztus 23-án került sor, három nappal azután, hogy a Vörös Hadsereg román területre lépett. Mihály király kihallgatásra kérette, majd letartóztattatta az átállásra nemet mondó Kondukátort. Az uralkodó aznap rádióbeszédben jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, a csatlakozást a szovjetekhez. A kiugrással Románia elvesztette ugyan keleti hódításait, de elérte, hogy ismét jogot formálhasson Észak-Erdélyre. A bukott diktátort a Szovjetunióban hallgatták ki, aztán kiadták, hogy Bukarestben ítélkezhessenek fölötte. A nemzetárulási perben Antonescut 1946. május 17-én háborús, béke elleni és emberiség elleni bűncselekmények miatt bűnösnek találták és halálra ítélték. Antonescu – Mihai Antonescu volt külügyminiszterrel, Constantin Vasiliuval, a csendőrség volt parancsnokával és Gheorghe Alexianuval, Transznisztria volt kormányzójával együtt – 1946. június 1-jén állt a kivégzőosztag elé a jilavai börtön udvarán.
Romániában csak 2004-ben emlékeztek meg első alkalommal hivatalosan a második világháború alatt lezajlott zsidóüldözésekről, s ismerték el az állam felelősségét abban, hogy Antonescu kormányzása idején az akkori Romániában és a román közigazgatás alatt álló területeken mintegy 250 ezer zsidót gyilkoltak meg. Antonescu megítélése még napjainkban is ellentmondásos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Bukarest 19. (Hencz Hilda)
A román nyelvű érettségi vizsgákra vonatkozó törvények 1924-es megjelenéséig szállingózni kezdtek Bukarestbe a tanulmányaikat folytatni óhajtó fiatalok, akiket az erdélyi magyarok többsége „árulónak” tartott. Jövetelük legfőbb oka az volt, hogy rendkívül leszűkültek a választási lehetőségek a továbbtanulás terén. A magyarországi tanulmányokat nem ismerték el Romániában, és Kolozsváron majdnem az összes magyar kart megszüntették. Biztos karriert csak a teológia ígért, azonban ide túl sok volt a jelentkező. Más karokon csak román nyelven lehetett tanulni, és műegyetem, orvosi, gyógyszerész, jogi, műépítész vagy képzőművész képzés csak Bukarestben volt. A közgazdaságról nem nagyon tudott senki. 1924-ben Erdélyben mindössze 150 magyar egyetemista mAradt.
Az érettségi diploma lehetővé tette a beiratkozást bármelyik karra, felvételi vizsga nélkül. Az egyetemi tandíjak viszonylag alacsonyak voltak, azonban magasak a fenntartási költségek a diákok számára; sokba kerültek a nyomtatott egyetemi kurzusok is. Vagy albérletben laktak, vagy hotelszobát béreltek, kedvencük a Győzelem úti Splendid Hotel volt, az Athénée Palace-szal szemben (amelyet 1938-ban lebontottak). A magyar egyetemisták majdnem egyáltalán nem tudtak románul, de egy felkészítő év állt a rendelkezésükre, hogy megtanulják a nyelvet, nagyon értékessé vált a magyarul is tudó erdélyi román diáktársak segítsége. Az is igaz, hogy például az orvosi egyetemen nem is igazán volt szükség románnyelv-ismeretre, ugyanis minden előadást franciául tartottak; még N. Păulescu professzor kurzusa is franciául jelent meg nyomtatásban.
Néhányan az „árulók” közül emlékirataikban is megemlékeztek Bukaresti diákéveikről, Nagy András orvossal, az író Szemlér Ferenccel, a szobrász Fekete Józseffel több interjú is készült a kommunista időszakban. Fekete József (1903–1979) 1921-ben érkezett Bukarestbe. Rendkívüli tehetségét a vajdahunyadi acélművek aligazgatója fedezte föl, ahol inasként dolgozott. Mivel Budapesti továbbtanulási tervei elúsztak, rokoni tanácsra a Bukaresti Szépművészeti Iskolát választotta. Ekkor még az iskola nem volt felsőfokú tanintézmény, a státust csak a következő évtizedben nyerte el. Olyan híres szobrászoktól tanult, mint Franz Storck, Oscar Han és Dimitrie Paciurea.
Már diákként díjat nyert az 1925-ös hivatalos szalonban kiállított művével. A kötelező katonai szolgálat után, a szobrász Ion Jalea ajánlásával másfél évig, 1928 és 1929 között Lydia Kotzebuhe műhelyében dolgozott, ahol szabad kezet kapott, hogy Kotzebue makettvázlatai alapján elkészítse A repülősök emlékművét. Corneliu Vasiu számolt be az alkotási folyamatról, arról, hogy Fekete József hol változtatott a maketten, és hogyan vezette az emlékmű elkészítését a bronzba öntésig, ám nem tesz említést alkotói hozzájárulásáról. Mégis, Kotzebue makettjének publikálása után nyilvánvalóvá váltak a lényegi eltérések a terv és a ma ismert emlékmű között.
Kotzebue a román államtól több mint 800 ezer lejt kapott, az emlékmű megöntése és felállítása 3 383 000 lejbe került. A szobrásznő alkalmazottjaként dolgozó Fekete fizetéséről nincs értesülésünk. A több mint 20 méter magas emlékművet 1935. július 20-án avatták fel II. Károly király jelenlétében, ahogy arról a Bukaresti Gazeta municipală egy rövid hírben beszámolt. A hírt a Brassói Lapok is átvette a július 22-i számában, a lap időszakosan a fővárosban is megjelent Bukaresti Lapok címmel. Fekete nevét egyik lapban sem említik. Leírták azonban az avatóünnepség pompáját, ahol a király mellett a trónörökös herceg, a kormány tagjai, a hadsereg képviselői, a légforgalmi hatóságok és az egyház képviselői is részt vettek; katonai díszszemlét is tartottak.
Július 20., Szent Illés, a repülők védőszentjének napja a román repülők napja mAradt azóta is. Fekete hozzájárulását A repülősök emlékművének megalkotásához a legtöbb román szakmunka elhallgatja, nem említi a Bukaresti Kalauz (Ghidul Bucureştilor) és az enciklopédiák sem. Vélhetően nem lehetett egy magyar művész érdemeit elismerni az egyik legnagyszerűbb reprezentatív fővárosi emlékmű megalkotásában, annak ellenére, hogy Bukarestben akkor már több köztéri szobor állt német, francia, olasz de még magyar szobrásztól is, és nem sokkal később elkészült a horvát Ivan Mestrovici műve is.
Egy Bogdan Furtună nevű egyén 1939-ben azt állította, hogy az emlékmű teljes egészében Lydia Kotzebue „besszarábiai román” művész alkotása. Az emlékmű mai, a legsötétebb Ceauşescu-korban, 1983-ban odakerült felirata szerint egyetlen alkotója Lydia Kotzebue (1930–1935). Az is igaz, hogy a legtöbb román enciklopédiából az orosz származású művésznő neve is hiányzik; születési neve Suhanova volt, elvégezte a moszkvai képzőművészeti intézetet, tábornokfeleségként telepedett meg Bukarestben a bolsevik forradalom után. A Dinu C. Giurescu szerkesztette Istoria României în date (Románia története évszámokban) és Gheorghe Parusi Kronológiája mégis feltünteti mindkettejüket az emlékmű alkotóiként. A Román Akadémia égisze alatt megjelent Románia történelme csak Fekete Józsefet jelzi alkotóként, így állítva helyre az igazságot.
Tulajdonképpen lehet, hogy nem is szabad elvárni a románoktól, hogy tisztában legyenek a magyarok hozzájárulásával a romániai vagy akár a Bukaresti művészethez, tudományos élethez, kultúrához, amíg hiányoznak a román nyelvű referenciamunkák. Mégis, Fekete Józsefről megjelent 1977-ben egy román nyelvű kismonográfia Mircea Ţoca tollából; és a szobrász felesége is írhatott róla egy könyvet. M. Ţoca szerint Fekete életműve „a modern román szobrászat történetének egyik legérdekesebb és legeredetibb fejezete” és „A repülősök emlékműve kivitelezésének, de mindenekelőtt művészi értékeinek kritikus szemmel történő elemzése egyre inkább arra enged következtetni, hogy igazi alkotójának Fekete Józsefet tekintsük.” Kijelentését Ion Jalea Feketének címzett, 1970. február 12-én keltezett levele is megerősíti, amelyben azt jegyzi meg, hogy Lydia Kotzebue egyetlen más szobra sem indokolja, hogy az emlékművet neki tulajdonítsuk, míg Fekete alkotása „az első egy viszonylag nagyszámú, a repülő embert ábrázoló szoborsorozatból”.
A repülősök emlékművének megalkotására kiírt pályázat díjazásáról nemrég előkerült információk még inkább erősítik a Lydia Kotzebue tehetségével kapcsolatos kétségeket. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, a legjobb terv Medrea Corneliu szobrászé volt, Cantacuzino professzor, a zsűri elnöke házasságán keresztüli rokonának, Lydia Kotzebuenek ítélte az első díjat. A szobrásznő 1917-ben az ogyesszai forradalmi törvényszék bírónője volt, ahol halálra ítéltek egy román tábornokot a Cantacuzino családból. Kotzebue szerelmes lett a tábornokba, kimentette a börtönből, és Romániába menekültek. Fekete munkái közül meg kell említenünk Dumitru Hubert repülőkapitány emlékművét (1935) a Bellu katonai temetőben (szignó nélkül), a Repülős szobrát a Nagyváradi repülőtér csarnokában (1975) és a Horea, Cloşca és Crişan emlékművet (1937).
Fekete művei tovább élnek, annak dacára, hogy neve nem mAradt meg a Bukarestiek kollektív emlékezetében, és a Nagyváradiakéban sem, pedig ott élt 35 évig. A Központi Katonai Kör (Cercul Militar Central) 2009-ben a repülők napja alkalmából szervezett kiállításon bemutatta szobrainak két kis léptékű másolatát. A szobrokon a Fekete név (fordításban Negru) román változata szerepel: I. Negrulea. Ezt a nevet viselte a művész, amíg Bukarestben lakott, talán azért, hogy elfogadtassa magát a románokkal, feleségül is román nőt, Anisia Dumitrut vett el 1933-ban.
Miután lejárt a Lydia Kotzebuevel kötött szerződése, Feketét 1930-ban állatformázó szobrásznak nevezték ki a Zootechnikai Intézethez, tulajdonképpen ő volt a legnevesebb állatszobrász Romániában. Több megrendelést is kapott ebben a korszakban, és a Bukaresti hivatalos kiállításokon több díjat nyert. 1931-ben megfaragta Assisi Szent Ferenc kültéri szobrát a Szűz Mária Királynő római katolikus templom számára. Nevét és az alkotás évét belevésték a szobor talapzatába, azonban szinte olvashatatlanná vált az utolsó „restaurálás” során.
A Páduai Szent Antalnak szentelt, Colentina negyedbeli római katolikus templom számára 1937-ben külső domborműveket készített, ezeken azonban nem szerepel szignója. A katolikus magyarok lapja a munkálat kivitelezőjeként említi, de részletekkel nem szolgál. A műről Ţoca is említést tett könyvében. Még készített néhány domborművet a jogi kar épületébe, az igazságügyi minisztérium Erzsébet királyné sugárúti bejáratához, a Mezőgazdasági Bankhoz és a Colentina Kórház számára, utóbbi három azonban 1990 után eltűnt. 1951-ben még egyszer felkérték a Bukarestiek, feltehetően a Magyar Népi Szövetség, Mark Twain mellszobrának elkészítésére, amely ma is a Herăstrău Parkban található (nevét román helyesírással Fechetenek írták). A kommunizmus idején adott interjúiban nem tett említést vallási témájú műveiről.
Habár sokra tartották, mégsem tudott a művészek élvonalába kerülni, ezért húsz év Bukaresti tartózkodás után Nagyváradon telepedett meg.
A képzőművészetre több magyar diák járt, megemlíthetjük Andrássy Zoltánt, Bene Józsefet (1924–1928 között), Zsiga Jánost (Ioan Jiga), 1928–1933 között és Abodi Nagy Bélát (1936–1940 között). Előbb vagy utóbb mind elhagyták Bukarestet, inkább Erdélyt választották; a kommunista korszakban karriert futottak be a Kolozsvári képzőművészeti intézetnél, Andrássy egy ideig az intézet helyettes rektora volt. Egy másik fiatal tehetség, Jakab András, az Anastase Simu-díj nyertese 1939-ben elhunyt egy, a rendőrség és a Vasgárda tagjai között lezajló lövöldözés ártatlan áldozataként. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 20. (Részletek)
Az „árulók” nemzedékéből többen az orvosi egyetemre, a jogi karra, a műegyetemre vagy a bölcsészkarra iratkoztak be. Az első Bukarestbe érkező magyar egyetemista lányok között volt Bándi Ilona, aki román–német szakon diplomázott 1923-ban anyja unszolására. Bukarestbe jött a fiatal Nagy András is, az orvosi egyetemre, habár nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik itt ilyen.
Majdnem egy szót sem tudott románul, már a beiratkozása is kész kaland volt. A kar titkára szembevágta vele iratait, mondván: ,,Ha nem tudsz románul, menj Afganisztánba, mert csak ott nem tudnak románul.” Az előadásokból egy szót sem értett, és az elméleti vizsgáit őszre halasztotta. Harmadévesen már a Brâncoveanu-kórház külsős orvosa volt; egy további sikeres vizsga után három évre a kórház belső orvosa lett, így biztosítottá vált szállása és ellátása, azonban ő minél hamarabb szeretett volna visszatérni Erdélybe. Diákként nézte végig 1923-ban a Vasgárda zsidóellenes tüntetéseit, ennek az erős szervezetnek nagyon sok követője volt; abban az időben azonban a magyarok még nem álltak a gárda támadásainak célkeresztjében. Bukarestben újra találkozott a jogot hallgató Szemlér Ferenccel, akit Brassóból ismert. Mindketten megírták visszaemlékezéseiket egyetemi éveikről, kapcsolataikról a református közösséggel, és szóltak Nagy Sándor lelkészről is. Szemlér Ferenc hálával emlékezik egy román egyetemista társára, akinek köszönhetően megtanulta a nyelvet. Tanulmányai végeztével Szemlér elhagyta Bukarestet, ám 1956-ban visszatért, és a fővárosban telepedett meg, elszigetelve nemzettársaitól. Két lánya román férjet választott, Lendvay Éva (1935–2016), dr. Herskovits Erzsébettel kötött első házasságából származó lánya Brassóban született, élete nagy részét itt is töltötte költőként és műfordítóként, a rádió magyar adásának szerkesztőjeként. Másik lánya, Mocanu Szemlér Judit a Kriterion Kiadónál volt szerkesztő 1969–1991 között.
A fiatal Póti Géza később, 1936-ban érkezett Bukarestbe; románul is tudott, és tudomása volt a magyar diákszálló létezéséről. Miután elvégezte a zilahi magyar felekezeti középiskolát, Nagyváradon kellett román nyelven leérettségiznie; az ottani központhoz tartozott több erdélyi magyar középiskola. A vizsgabizottság elnöke Constantin Daicoviciu volt. Nagyromániában már csak pár magyar középiskola mAradt, ezek is mind felekezetiek, még Temesváron vagy Nagyváradon sem volt egy sem; hat tagozat mAradt Kézdi megyében és egy Háromszéken, Csík és Maros-Torda megyében minden magyar tagozatot felszámoltak. Az 1936/37-es tanévben csak 4527 gyermek tanulhatott magyar nyelven. Osztálya hiába volt nagyon erős, csak négyüknek sikerült az érettségi vizsgája, ősszel senkinek sem, és a későbbiek során még három-négynek. A történelmet, földrajzot és román nyelvet amúgy is románul tanulták, ezekkel a vizsgán nem volt gondjuk. De a magyar nyelven tanult tantárgyak: a filozófia, matematika, fizika és természetrajz vizsgáin „bizony nem volt könnyű románul felelni”.
Nagy Sándor (1894–1954) parókiás lelkész 1925-ben érkezett Bukarestbe, s azonnal a magyar egyetemisták találkozóhelyévé tette a református parókiát, kulturális és tudományos tevékenységeket szervezett számukra. Lenyűgöző személyiségének ereje a Koós Ferencéhez hasonlítható. A háború kitörésekor otthagyta a Budapesti műegyetemet, és katonának állt. Amikor megsebesült, és harcképtelennek nyilvánították, a teológia felé fordult. Bukarestben Köblös Endre ideiglenes lelkipásztort váltotta. A kántori lakás kivételével a parókia épületét lefoglalva és bérlőkkel teli, a templomot megrongálva, a levéltárat széthányva, a közösség egyesületeit szétbomlasztva, a Magyar Társulatot lebénulva találta, a hívek között pedig közömbösség és széthúzás uralkodott. (...) A hitközség minden tevékenysége egy 30 négyzetméteres teremben zajlott, amely egy időben volt lelkészi hivatal, a Koós Ferenc Egyesület tevékenységének helyszíne és könyvtár; itt tartották a bibliaórákat, a református iparos kört és a kórus próbáit. Egyházi adót 800 család, megközelítőleg 2200-an fizettek.
A Nagy Sándorra váró feladatok messze meghaladták anyagi és fizikai képességeit, de ő mindet felvállalta, és megpróbálta a lehetetlent is, meggyőződése volt, hogy a magyarság csak a református hiten, a nemzeti identitás egyedüli megőrzőjén keresztül tud újjászületni. Habár a nyakra-főre alakított értelmetlen egyesületek ellensége volt, hamarosan tízre emelkedett a református egyesületek és körök száma: nő- és lányegylet, férfiszövetség, keresztény fiatalok egyesülete, a gyermekszeretet-egylet, Koós Ferenc Kör, Lídia Kör, iparoskör, cserkészkör, kórus. Tisztában volt azonban azzal, hogy ezek a körök nem képesek a sokezres Bukaresti magyarság szükségleteit ellátni, egyesek más felekezetűek, mások ateisták lévén, és sokan igyekeztek szabadulni az erkölcsi kötöttségektől. A Koós Ferenc Kört 1925-ben alapította, az első világháború után ez volt az első nagy társadalmi szervezet; programjában szerepelt az ismeretterjesztés, az olvasó- és bibliaórák, koncertek, színielőadások, szavalóestek szervezése, de táncmulatságok vagy bálok tartása is. Nagy felismerte az értelmiségiek új nemzedékének szerepét, ő volt az első, aki támogatta az Erdélyből érkező magyar diákokat, kiszakította őket az elszigeteltségből és bevonta a közösség életébe; e célból létrehozta az első művelődési-tudományos tagozatot. Bármelyik magyar egyetemista beiratkozhatott, vallásra való tekintet nélkül, a katolikus Nagy András orvostanhallgató lett a szekció első elnöke. Az egyetemisták kötelesek voltak havonta egyszer segíteni a lelkésznek az eklézsia adminisztratív ügyeinek intézésében: a hívek különféle nyilvántartásokba való bevezetésében, a missziós tevékenységben vagy a magyarok összeírásában. Kezdetben a körnek 46 tagja volt, ez a szám tíz év alatt 197-re emelkedett. A Sf. Voievozi utcai épület visszaszerezése után a képzőművész egyetemistáknak kiállítótermet biztosítottak. A körön az egyetemisták kapcsolatba kerültek magyar és román értelmiségiekkel is, valamint a Magyar Párt politikusaival. A fiatal értelmiségiek egyike volt Rohonyi Vilmos mérnök, aki hivatali okokból hat évig élt Bukarestben. A bécsi szerződés után Budapestre ment, 1945-ben visszatért Kolozsvárra; a szintén Bukarestben végzett Jenei Dezsővel társszerzője a magyar–román és román–magyar műszaki szótárnak.
1930-ban a Koós Ferenc Kör vendége volt Dimitrie Gusti, a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendő szociológus, akit az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagja, az akkor egyetemista Mikó Imre hívott meg. Mikó sok évig lakott Bukarestben, 1936–1938 között a Magyar Párt tagjaként a helyi fiókszervezet titkára volt. Nemzetközi jogot is végzett Párizsban (1934/36). II. Károly diktatúrája alatt ügyvédi irodát vezetett, 1940 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő volt; megírta a magyarság két világháború közötti politikai történetét. A kommunista korszakban rövid ideig félreállították, de aztán balos nézeteinek köszönhetően visszatérhetett; a Kriterion Kiadónál megjelent egy tanulmánykötete.
A véletlen úgy hozta, hogy a Budapesti Lükő Gábor (1909–2001) is a Gusti-iskola lelkes hívévé váljék. Ady és Bartók hatására kezdett érdeklődni a román néphagyomány iránt, 1931-ben érkezett Bukarestbe, megtanult románul, Constantin Brăiloiu tanácsolta neki, hogy a moldvai csángó paraszti kultúrát kutassa; itt azonban, bár nála volt az időközben miniszterré előléptetett Gusti ajánlólevele, letartóztatták, kihallgatták és 1933-ban kiutasították.
A Gusti-iskola vonzáskörébe került egy másik magyar is, a Bukaresti orvos, Bakk Elek testvére, a Párizsban végzett román–francia tanár, Bakk Péter (1908–1945). Kezdetben két másik magyarral együtt őt is bevették abba a csapatba, amely az udvarhelyszéki Siklódon kutatott volna, ám a Királyi Kulturális Alapítvány vezetősége nem vállalta annak kockázatát, hogy a román kutatócsoportban magyarok is helyet kapjanak. Egy 1937-es levelében Bakk Péter megmagyarázta, hogy mi állt az alapítvány programjából való kizárásuk mögött, és ezzel pontos képet ad a két világháború közötti interetnikus kapcsolatokról is. A szabadságon lévő Gusti megüzente az alapítványnak, hogy nem avatkozik bele, foglalkozzanak az üggyel helyettesei „legjobb belátásuk szerint”. Emanuil Bucuţa, az alapítvány igazgatója félt a liberálisok sajtótámadásaitól és a román szélsőjobbtól, főként, hogy az Astra Egyesület már beterjesztett egy tiltakozást a királyhoz. Ugyanakkor az alapítvány statútuma a kisebbségiekre való utalás nélkül fogalmazta meg, hogy célja „a román falvak felemelése”, így a magyarokat végül kizárták a csapatból.
Rövid idővel a diáktagozat megalakulása után felmerült a fiatalok elszállásolásának kérdése is. Az állami kollégiumokban hiába próbáltak helyet keresni, hisz még a románok is ugyanezen gonddal küszködtek, és mindez kisebbségellenes diáktüntetésekhez is vezetett. A református parókia ingatlanjait valószínűleg 1928-ban szolgáltatták vissza; ekkor a diákszálló a Sf. Voievozi utcai református iskola épületébe költözött. Az itteni magyarok művelődési és tudományos tevékenysége a román állambiztonsági szervek megfigyelése alatt állt. Egy 1937. május 17-én keltezett feljegyzésből tudjuk, hogy a felsőoktatást szabályozó törvény megjelenése után a magyar kollégiumot rövid időre bezárták, a diákokat kilakoltatták, mivel az új törvény nem engedélyezte magánbentlakások működtetését. A magyar diákok a jelentés szerint politizáltak is, pedig a törvény ezt is tiltotta. A Kos Karoly (sic!) egyetemi kört pedig egyenesen „irredenta tevékenységű magyar nacionalista szervezetnek” titulálták. Az 1938. július 1-jei és az 1941. április 8-ai jelentések beszámoltak a „Koós Ferenc irredenta kör” tevékenységéről, ahol „irredenta jellegű beszédeket és konferenciákat” tartanak. Végül csak egyetlen diákot sikerült megvádolni kommunista agitációval, akit ki is rúgtak a bentlakásból. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Álkirályság és pótcselekvés
Mintha Romániában 1947-ben nem törölték volna el a királyságot, olyan érzése támad az embernek az utóbbi időben, ha az egykori uralkodói család tagjaival kapcsolatos történésekre a román média és politikum részéről érkező reakciókat figyeli.
Amikor a trónjáról közel hetven éve lemondott egykori uralkodóról kiderült, hogy leukémia miatt kórházi kezelésre szorult, a sajtóorgánumok jelentős része megszakította műsorát, és „breaking news”-ként számolt be az eseményről, amelyet hosszasan tárgyaltak, a politikusok pedig nem győzték hangsúlyozni, mennyire kívánják az agg exuralkodó gyógyulását.
Hasonló reakcióknak lehetünk tanúi most, a volt uralkodó felesége, Anna egykori Bourbon–Pármai hercegnő halála kapcsán, akit annak ellenére is következetesen királynéként emlegetnek, hogy sohasem koronázták meg – lévén a királyság eltörlése után lett Mihály felesége –, így csupán címzetes királynéként emlegethető. A gyász és a veszteség természetesen tiszteletben tartandó – de éppen emiatt visszás a romániai közélet magatartása.
Szó sincs amúgy arról, hogy jómagam megveszekedett republikánus volnék – a köztársaságot semmivel sem tartom előbbre való, jobb államformának, mint egy alkotmányos monarchiát, ahol az uralkodó valóban a politikum fölött álló államfőként, stabil igazodási pontként szolgálhat a gyakran minősíthetetlen hangnemű és színvonalú politikai adok-kapok közepette. Bár éppen a két világháború közötti Románia a bizonyíték arra, hogy a monarchia sem mindig megoldás – elég csak II. Károly nőügyeire, botrányaira, majd az általa bevezetett királyi diktatúrára gondolni. És persze az sem mellékes, hogy a monarchia sem jelentett gátat a magyar közösség és a többi kisebbség jogfosztásával szemben, sőt a Román Királyság élen járt a kisebbségi jogok lábbal tiprásában, így számunkra már csak ezért sem feltétlenül rokonszenves.
Ehhez persze a most elhunyt Anna címzetes királynénak vajmi kevés köze van – mint ahogy a mai romániai valóságnak is kevés köze van az egykori román uralkodói családhoz. Ehhez képest a kormány gyásznappá nyilvánította a temetését, az állami vezetők pedig nem győznek kondoleálni. Ennek nyomán pedig nehéz attól a gondolattól szabadulni, hogy valamiféle kisebbségi komplexus, kulturális és civilizációs lemAradás legalább a külsőségek szintjén történő kompenzálását célzó össznépi hisztériáról van szó.
A baj csak annyi, hogy nem attól lesz egy balkáni korrupciós fészekből tiszteletre méltó hagyományokkal bíró európai ország, hogy egy nem létező királyság nem létező királynéját olyan külsőségek között temeti el, mintha valóban egy hosszú évtizedekig hivatalban lévő koronás főtől búcsúzna. Hanem attól, ha a polgárok életminőségét javító, a gazdaságot, az oktatás és az egészségügy működésének zavartalanná tételét szavatoló, a bürokráciát csökkentő törvényeket fogadnak el – és be is tartják azokat.
Amíg ez nem megy, addig mAradnak a mostani „királyi” temetéshez hasonló pótcselekvések.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 25. (Részletek /25.)
A Bukaresti magyarság két világháború közti kulturális és vallásos életének legkiemelkedőbb alakja Nagy Sándor. Hittől fűtve és kötelessége tudatában vállalta a rá váró sziszifuszi munkát. Sokkal kevesebbet sikerült elérnie, mint amennyit szeretett volna, tervei között szerepelt egy középiskola, öt külvárosi iskola, bentlakások, egy színház, magyarbarát román lap, román–magyar baráti társaság, mezőgazdasági iskola a moldvai csángók számára, a 14 egykori osztrák–magyar konzulátus átalakítása Collegium Hungaricummá stb.
Szerette volna mindenki számára érthetően megírni a romániai magyar diaszpóra történetét, hogy erősítse a magyarságtudatot s elnyerje a románok szimpátiáját. A Koós Ferenc Kör tudományos osztályai nagyon gazdag dokumentációs anyagot gyűjtöttek össze, ennek egy része az Egyházi Újságban látott napvilágot. Hittestvérei azonban időszerűtlennek találták ötleteit, azt mondták, hogy ezzel csak még jobban maga ellen ingerli a románokat, amúgy is ,,ma kérni sem szabad senkitől semmit, még jóakaratot sem”.
Nagy azonosította az asszimiláció okait, azonban természetesen nem állt módjában megállítani a folyamatot a mostoha történelmi helyzetben, ahol a magyarellenesség az egyik legjobb ugródeszka volt a fényes politikai karrierhez. A helyzetet bonyolította, hogy még a jóakaratú románok sem értették pontosan a kisebbség fogalmát, ugyanis meg voltak győződve, hogy aki nem román, az idegen. Úgy vélte, a román totalitarizmus az egységes román nemzetállam és az ortodox vallás felsőbbrendűségének dogmájából táplálkozott. Ha egy román kételkedett Románia nemzetállami mivoltában, azt árulónak tartották, de ha ugyanezt olyan valaki állította, aki ráadásul nem is volt román, azonnal irredentának, kommunistának, összeesküvőnek nevezték. Románnak igazából csak a román nemzetiségűt tartották, más mindenki idegen volt, mindennap hallgathatta, ,,hogy nem lehet megengedni és megbocsátani, hogy az én országomban egy idegen jobban éljen nálam”. Még az alkotmányba is belefoglalták, hogy az ortodox vallás az uralkodó vallás, és az elv, miszerint csak az ortodox az igazi keresztény, minden más felekezet visszautasításához és az ortodoxia felsőbbrendűségének tudatához vezetett. Innen eredt az ortodoxia presztízse és asszimiláló ereje is. Az állítással, miszerint csak ortodox lehet „jó” román, Nae Ionescu egyetemi professzor is egyetértett, aki a két világháború közötti nagy filozófusgeneráció képviselőjeként a vasgárdista mozgalomban is részt vállalt. Aki átkeresztelkedett az ortodox vallásra, ,,egy csapásra megszűnik kisebbséginek, idegennek, gyanúsnak lenni”, állapította meg Nagy Sándor, úgyhogy ,,a mi népünk ebbe a vásárba előbb-utóbb mind belemegy”, aminek az ára a nemzeti öntudat feladása lesz.
Furcsa dolognak tartotta azt is, hogy a románok többet tudtak a buddhizmusról vagy az iszlámról, mint más keresztény vallásokról, például a reformátusról. Amikor megpróbálta felvázolni a román nép pszichológiai portéját, összeférhetetlennek találta az ortodox keresztényi erkölcsöt némely románok erkölcstelen magatartásával és agresszív nacionalizmusával. Adottságaik mellett olyan hibáikat is feljegyezte, amelyeket mind a mai napig megtalálunk. A barátságos és joviális románok megélhetésüket a kiirthatatlan baksisra, csúszópénzre építették, ez számukra a világ legtermészetesebb dolga volt, akárcsak a forma és tartalom közti hatalmas szakadék. A közvagyon meglopására is találtak mentséget: ,,a közösségtől elvenni, az államot megkárosítani nem bűn, ha az a nemzet nagy családjában mArad”.
Miután Budapestre menekült, Nagy Sándort a Református Egyetemes Konvent a diaszpóra ügyeiért felelős titkárnak nevezte ki. 1944 decemberében Nyugatra telepedett, ahol a diaszpóra református gyülekezeteinek megszervezésével foglalkozott; 1946–1951 között kiadta a Harangszót, a világháború utáni első magyar nyelvű nyugati lapot. 1952-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol Clevelandben egykori Bukaresti paptársával, Szigethy Bélával közösen szerkesztették a számkivetésben élő református magyarok lapját. Ott halt meg 1954-ben leukémiában. Az 1941. április 6-i romániai népszámlálás eléggé különös számadatokkal szolgált. Bukarest lakossága 992 536 fő volt; a románok részaránya jelentősen megnőtt, és elérte a 81,35 százalékot, azaz a 807 425 főt, ami a román állam sikeres asszimilációs tevékenységét is tükrözi. A városban 17 971 magyar, 25 836 német és 141 304 más nemzetiségű vagy a nemzetiségéről nem nyilatkozó személy mAradt. Az ekkor összeírt magyarok száma magasnak tűnik az 1930-ban számlált 24 052 főhöz képest, hisz köztudott, tömegesen távoztak a bécsi döntés után.
A háború egyébként is sok kárt tett a megfogyatkozott és megrémített Bukaresti magyarok javaiban. Az 1944. április 4-i bombázáskor három találat szétrombolt a Sf. Voievozi utcai iskola három épületéből kettőt. Szerencsére a tanítás már két héttel korábban befejeződött, így emberéletben nem esett kár. Egy másik bomba a Petru Poni utcai katolikus leányotthon épületét találta el. A Giulești úti Kálvin temetőben egy légelhárító egységet állítottak fel, ezért a kápolna épületét több találat érte. A városnak ezen a részén a bombázásoknak olyan sok áldozata volt, hogy egy részüket a Kálvin temetőben kellett eltemetni (amiért a temetőt egy ideig Április 4. temetőnek hívták)... A két világháború közti időszak volt a legkeservesebb a romániai magyarok számára, a megváltozott történelmi körülmények közt kétségbeesett erőfeszítésekkel próbáltak kisebbségként túlélni. A parlamentben, akárhányszor a kisebbségi jogok tiszteletben tartását kérte a Magyar Párt, azonnal irredentizmussal vádolták. Iorgának is ez volt a kedvenc vádja, aki azt szerette volna, ha a magyarok „lelkesen” csatlakoznak a Gyulafehérvári nyilatkozathoz és Erdély elszakításához. Feltétlen lojalitást várt el Titulescu miniszterelnök is, aki például 1935-ben revizionizmussal vádolta Bethlen Györgyöt, a Magyar Párt elnökét, és kijelentette, hogy a románok készen álltak volna megadni az egyenlő jogokat a magyaroknak, ha a magyarok hajlandóak lettek volna elismerni és nem feledni, hogy ők is román állampolgárok; ugyanakkor románoknak kell érezniük magukat, hisz Nagy-Magyarország már nem létezik, és nem lesz soha többé. II. Károly 1936-os, a Daily Telegraph-nak adott párizsi nyilatkozatában árnyaltabban fogalmaz a romániai magyar kisebbség helyzetéről. Romániában a magyarok jogait tiszteletben tartják, és a magyarok többsége lojális a román állammal szemben, állította a király, de nem várhatjuk el, hogy minden magyar elégedett legyen az eredményekkel, hiszen fáj nekik az elveszített terület...
A parlament sorra elutasította a magyarok kéréseit, nem voltak hajlandóak bizottságot létrehozni a kisebbségek kéréseinek elemzésére, jóváhagyni a kisebbségi felekezeti iskolák állami támogatását, eltörölni a román földrajzi nevek kötelező használatát a sajtóban, vagy visszavonni a numerus valachicus törvényt.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A meghódított gyarmat?
Nem tudom, az RMDSZ mennyire átgondoltan importálta magyarhonból a jelszót, miszerint „mentsük meg Kolozsvárt (s a többi nagyvárost) Bukaresttől”. Mert ami ott megy Brüsszellel, itt másképpen hangzik Bukaresttel szemben. Lehetett volna fogadni, hogy a román nacionalisták Erdély elvesztéséért kezdenek mindjárt jajongani. Úgy is lett!
Pedig alapjaiban véve nem erről van szó, a romániai magyarok szövetsége jó ügyet akar ezzel szolgálni. Tényleg le kellene építeni a túlzott központosítást. Ezt azonban éppen a centrum nem akarja, mert Ion I. C. Brăteanu liberális miniszterelnök, látva a regáti területek gazdasági lemaradását, már Erdély annektálása után kimondta, hogy a fejlett országrészek támogassák a szegényebb tájakat. Ez égi manna volt a királyi Románia számára, hiszen az amúgy is gyenge gazdasága romokban hevert!
Vitték is Erdőelve megtermelt értékeit más vidékekre. És viszik ma is. A száz év alatt csak annyi változott, hogy e „szegény” vidékek lakói hozzászoktak a kapotthoz, az adok-ot pedig nem ismerik. Nem is dolgoznak, csak tessék-lássék módon. 
„Általában az erdélyi és bánáti románok a gazdasági erejük növelése helyett sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint a múltban voltak… Vegyük csak a viszonylag gazdag Temes vidékét. Erről a vidékről az állam évente mintegy 5–6 milliárdot vesz be. És tudják, mennyi marad helyben a milliárdokból közigazgatásra, kultúrára, gazdaságfejlesztésre, egészségügyre stb.? 200 millió.” A fentieket nem én írtam, hanem Iuliu Maniu, mégpedig a II. Károlynak küldött, Erdélyt sirató levelében. Ez most sincs másként. Még akkor sem, ha Bukarest adja a legtöbb pénzt a büdzsébe.
Jelenleg a 25,5 milliárd euró bevételből csak 6,5 kerül kiosztásra, 15 megyének adnak több pénzt, mint amennyit bevesznek tőlük. Többségük moldovai, olténiai, munténiai. Még Székelyföldnek sem osztják vissza az itt megtermelt summa egészét, Kolozs, Temes és Brassó megyéknek pedig még a felét sem. „Nem úgy értettem az egyesülést, hogy elvegyék jogainkat, elzárjanak kincseinktől, ellepjenek bennünket, és a régi Regát, valamint Erdély pártjainak önző politikusai meghódított gyarmatként kezeljenek.” Hát ezt sem én mondom, hanem Victor Babeş. De mondott ilyent Octavian Goga, Traian Vuia, Ioan Slavici is. Őket pedig alig lehetne románellenességgel vádolni.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emberek és kutyák
Minden korábbinál ünnepélyesebb keretek között, a Kultúrpalota nagytermében tartotta meg szeptember 15-én a megyei tanfelügyelőség vezetősége az iskolaigazgatókkal és a meghívottakkal a tanévkezdeti elemző ülést. A napirenden a 2016/17-es iskolai év eredményeiről készült jelentés bemutatása és az új iskolai év előkészítéséről szóló beszámoló szerepelt.
Ioan Macarie főtanfelügyelő a szokásos hosszú felolvasás helyett a legfontosabb adatok bemutatására törekedett, és értékelte a diákok országos és nemzetközi szinten elért teljesítményét. A számokból kiderült, hogy megyénk 641 tanintézményében (621 állami és 20 magán) 8.294 pedagógus irányításával 86.471 diák kezdte el az új tanévet (több mint ezerrel kevesebb tavaly őszhöz képest). A tanerők száma még nem végleges, és a 261 vezetői állásból 202-t töltöttek be a két szakaszban megtartott versenyvizsgán. 59 tanintézmény élére ideiglenes jelleggel neveztek ki igazgatót, aligazgatót. A meghirdetett 170 közép- és szakközépiskolai osztályból 147 és egy fél valósult meg. Megyénkben mindössze két iskolának nincsen működési engedélye – közölte a jó hírt a főtanfelügyelő. Beszédében elhangzott egy kellemetlen bejelentés is, miszerint Marosvásárhelynek nincsen beiskolázási terve. Ez valójában botrányos, hiszen azt jelenti, hogy a város valamennyi tanintézménye törvénytelenül működik. Ehhez képest szinte jelentéktelenek a Római Katolikus Teológiai Líceum felszámolásához vezető helytelen megfogalmazások.
A katolikus iskola körüli hercehurcáról szólva Ioan Macarie elpanaszolta, hogy milyen rendkívüli nehézségeken ment át elsősorban a szülők miatt. Megjegyezte, hogy a harmadik évezredben az emberi viselkedés nagyon alacsony szinten maradt. A katolikus iskoláról szóló mondanivalóját egy II. Károlynak tulajdonított idézettel fejezte be: „mennél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyákat”. Megjegyzését hangos tapssal jutalmazta a nevetgélő közönség. Személy szerint megdöbbentem, az idézetet ugyanis egy éve Auschwitzban hallottam. Idegenvezetőnk a náci vezérnek, Hitlernek tulajdonította ezeket a szavakat, és Hitler-idézetként olvashatók a Wikicitat honlapon is. Ezért hátborzongató egy főtanfelügyelő szájából hallani, aki több ezer gyermek sorsáért felel, és aki korántsem mutatkozott olyan megértőnek a katolikus iskolába járó gyermekek szüleivel, ahogy arról beszámolt. Az elmúlt időszakban például a rendőrségen jelentette fel a gyermekének a sorsáért jogos türelmetlenséggel aggódó szülőt. A hitleri kutyás hasonlat pedig szöges ellentétben áll a felelősségre, szakmaiságra, a tiszteletre, a toleranciára és a gyermekek iránti szeretet fontosságára utaló szavaival, ahogy azzal a kijelentésével is, hogy minden véleményt tiszteletben tart, még akkor is, ha azok ellenkeznek az övével.
Ha nem kerül szóba a katolikus iskola, és Porkoláb Annamária, a neveléslélektani központ vezetője nem üdvözli magyarul is a megjelenteket, a tanácskozásból nem derült volna ki, hogy a diákság és az igazgatók több mint egyharmada magyar nemzetiségű. A megbeszélés fogadással ért véget a kisteremben, amit a jelen levő iskolaigazgatók többsége nehezen talált meg, látszólag nem jártak ott soha.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)