szerk. JOGGAL ÉS ÖRÖMMEL
A római jogról - 50 év után magyarul
Erdélyben fél évszázad óta először hangzanak el magyar nyelvű előadások a témában. A Sapientia oktatójával, Nótári Tamással beszélgettünk. (Nótári Tamás Szegeden született 1976-ban, s a szegedi József Attila Tudományegyetemen (ma Szegedi Tudományegyetem) szerzett 2000-ben jogi, majd ugyanitt 2001-ben klasszika-filológusi diplomát. Jogtudományi PhD-fokozatát 2005-ben, történettudományi PhD-fokozatát 2006-ban védte meg; 2009-ben pedig római jog és egyetemes állam- és jogtörténet tárgykörben habilitált. Fontosabb kutatási területei a római jog, a klasszikus retorika, a középkori jogtörténet, valamint a modern magánjog. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem docense és a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársa, valamint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Tanszékének megbízott oktatója. Közel 70 magyarországi és nemzetközi konferencián (Frankfurt am Main, Nápoly, Catania, Barcelona, Sevilla, Uppsala, Kavala, Pretoria, Kopaonik, Prága, Kolozsvár stb.) tartott német, angol és latin nyelven előadást. Megjelent publikációinak száma 280, mindezidáig 17 önálló monográfiája és tanulmánykötete, 12 társzerzőkkel írott és szerkesztett kötete, több mint 170 tanulmánya és több mint 80 kisebb írása jelent meg angol, német, francia, latin, spanyol, szerb és magyar nyelven szerte a világban (a Dél-Afrikai Köztársaságban, Chilében, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban, Szlovákiában, Romániában, Szerbiában stb.). Fontosabb monográfiái és önálló kötetei: Jog, vallás és retorika (Szeged, 2006); Hogyan nyerjük meg a választásokat? Quintus Tullius Cicero: A hivatalra pályázók kézikönyve (társszerzővel, Szeged, 2006); A salzburgi historiográfia kezdetei (Szeged, 2007); Studia Iuridico-philologica I. Studies in Classical and Medieval Philology and Legal History (Debrecen, 2007); Zarah Leander – Díva a Harmadik Birodalom árnyékában (Szeged, 2007); A jognak asztalánál… 1111 jogi regula és szentencia latinul és magyarul (Budapest, 2008); Law, Religion and Rhetoric in Cicero’s Pro Murena (Passau, 2008); Tényálláskezelés és szónoki taktika Cicero védőbeszédeiben (Szeged, 2010); A magyar szerzői jog fejlődése (Szeged, 2010); Bavarian Historiography in Early-Medieval Salzburg (Passau, 2010); Marcus Tullius Cicero összes perbeszédei (Szeged, 2010).)
Erdélyben 50 éve nem hangzottak el magyar nyelven előadások a római jogról. Most azonban a római jogot magyar nyelven is lehet hallgatni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen folyó jogászképzés keretében. A tárgy oktatójával, Dr. Nótári Tamás egyetemi docenssel beszélgettünk. Mi adja a római jog aktualitását? Miért tanítják ezt az ókori jogot elemző tárgyat a XXI. században is? – A római jog elsősorban az ókori Római Birodalom területén hatályban volt jog, ami több mint egy évezredet ölel fel. A római jog ugyanakkor tágabb értelemben magában foglalja a római jog közép- és újkori továbbélését is. A római jog az ókor jogrendszerei közül egyfelől a legfejlettebb, másfelől a ránk maradt forrásbázis alapján a legjobban ismert jogrendszer. A jogtudomány mint a joggal való foglalkozás, a konkrét ügymegoldásokon túlmenő, önálló gondolkodási rendszer először Rómában alakult ki. Jog természetesen létezett az ókor más államaiban is, ám a jog tudománya a rómaiak találmánya. A római jog mint letisztult, már nem változó, világos szerkezetű jog kiválóan alkalmas a jog dogmatikájának, belső rendszerének megismerésére, a jogászi gondolkodás, vagyis a jogi probléma-felismerés és problémamegoldás készségének képességgé történő fejlesztésére. Nem elhanyagolható az sem, hogy a római jogban kialakult fogalmakkal a hatályos jog intézményei is megragadhatók, leírhatók. Ha úgy tetszik, a római jog a jogi stúdiumok anatómiája, illetve összhangzattana. A rómaiak a jogot nem csupán az egyes szabályok halmazaként látták, hanem az igazságosság és a méltányosság elvei mentén orientálódó normaösszességnek is. Tehát a római jogászok nem voltak jog-, még kevésbé normapozitivisták. Ennek alapján a római jog rendszerszemlélete jó vértezet a jog leglényegét veszélyeztető túlszabályozás, a normaalkotás részletei miatt a fától az erdőt nem látó szemlélet ellen. A kontinentális jogok ezen az alapon épülnek fel, vagyis ez a kontinensen beszélt közös jogi nyelv és alkalmazott fogalomrendszer. Ennek alapján a római jogra, a római jogi gondolkodásra a jogrendszerek közelítésében, összehangolásában, egységesítésében nagy szerep vár.
A Sapientián december 3-án szerveztek nemzetközi konferenciát Római jog és modern magánjog címmel. Mi volt ennek a konferenciának a konklúziója? – Az előadók három ország tudományosságát képviselték: a kolozsvári kollégák (Lupán Ernő professzor úr, Veress Emőd tanszékvezető úr, Kokoly Zsolt és Sztranyiczi Szilárd tanár urak, valamint Bányai József ügyvéd úr) mellett szerbiai (Szűcs Magdolna újvidéki professzornő) és magyarországi (Papp Tekla szegedi docensasszony, Auer Ádám tanár úr, valamint szerény személyem) kutatók és oktatók adtak-adtuk elő. A program rendkívül változatos volt, mondhatni a magánjog teljes palettájáról adott válogatást. A római jogtól a klasszikus magánjogi dogmatikán, a polgári és kereskedelmi jogon át egészen a polgári eljárás- és az európai magánjogig. Vagyis kifejező keresztmetszetet adott mindarról, ami a magánjog tudományának, oktatási és gyakorlati anyagának gerincét alkotja. A konferenciát Tonk Márton dékán úr nyitotta meg, aki abbéli reményét fejezte ki, hogy e rendezvény hagyományteremtő lesz, hiszen a Sapientia Egyetemen megindult jogi képzés mellett elengedhetetlenül fontos e terület tudományos profiljának kialakítása, fejlesztése. Őszintén örülök, hogy Veress Emőddel és Kokoly Zsolttal ilyen hatékonyan tudtunk együttműködni a konferencia megszervezésében, s biztos vagyok benne, hogy e rendezvény valóban kezdő lépés a Jogi Tanszék mind a magyar nyelvű, mind a nemzetközi tudományosságban önálló arculattal rendelkező, értékteremtő tudományos műhellyé formálásának útján.
A konferencián szép számmal jelen voltak jogász szakos hallgatók is, ami igen biztató jel. A Sapientia jogászhallgatói megfelelő bázist alkotnak ahhoz a küldetéshez, amit e szak maga elé tűzött: a hallgatók igényeire, egyéni képességeire figyelő, a mai kor jogászi kihívásaira érdemben felelni képes elitképzést.
Hamarosan meg is jelenik Kolozsváron a római jogról magyar nyelven írt tankönyve. Mit kell tudnunk erről a könyvről?
– A római jogi tankönyv megírása fokozatosan érlelődő, ám hirtelen beérett ötlet volt. Alighogy leadtam a szegedi Lectum Kiadónak a Cicero összes perbeszédei című, pár hete megjelent könyvemet, ami közel 1300 oldalon magyar nyelven első alkalommal teszi hozzá férhetővé a nagy szónok összes perbeszédeit, megfogalmazódott az igény egy önálló, mondhatni a kolozsvári jogászképzést szolgáló tankönyv megírására. Köszönettel tartozom a Sapientia Egyetemnek, kiváltképp Tonk Márton dékán úrnak és Veress Emőd tanszékvezető úrnak, amiért e tankönyv megírását és megjelenését lehetővé tették.
A könyv címe: Római köz- és magánjog. Ez egyfelől rendhagyó, másfelől hagyománykövető. Rendhagyó, hiszen a római jogi tankönyvek célja elsődlegesen a római magánjog bemutatása, s a római közjognak jóval csekélyebb teret szentelnek. Hagyománykövető, hiszen a római jog hazai és nemzetközi tankönyvirodalma (kiváltképp a magánjogi részt illetően) az évszázadok-évezredek alatt oly mértékben kristályosodott ki, hogy mind tartalmában, mind szerkezetében minimális eltéréseket tesz csupán lehetővé. Ki kell emelnem, hogy a római közjog (és a római büntetőjog) hatása a modern jogi gondolkodásra nem marad alatta a magánjogénak, tehát szükségtelen a római jogot pusztán a magánjogra leszűkíteni.
A tankönyv ugyanakkor nemcsak szigorúan vett római jogi tananyagot, hanem ókori kultúrtörténetet is közvetít, hiszen a hallgatók ez iránti érdeklődése – akik ily módon formálóan hatottak a tankönyv koncepciójára – már az első órákon megnyilvánult. Az európai civilizáció a görög bölcseletre, a római jogra és a kereszténységre épül, s az emberiség történetében eddig a legnagyobb haladást az európai ember érte el, s terjesztette el mindenütt földünkön.
Írt egy könyvet Zarah Leanderről, a svéd énekesnőről is, aki a Harmadik Birodalomban csinált karriert. Hogyan kötődik ez római jogi tevékenységéhez?
– Azt is mondhatnám, hogy eddigi szakmai munkásságom, legalábbis az az időintervallum, aminek bizonyos elemeit monográfiákban dolgoztam fel C-től Z-ig terjed: Cicerótól Zarah Leanderig. De komolyra fordítva a szót: a színház- és filmtörténet régi szenvedélyem, e könyv ez irányú munkásságom első, de talán nem utolsó terméke.
Zarah Leanderben először csupán rendkívül érdekes, mély, olykor tenorba-baritonba hajló kontraalt hangja fogott meg, majd elkezdett az egyénisége, pályája is foglalkoztatni. Így egyfajta, a művész és a közélet viszonyát elemző korrajzként született meg Zarah Leander – Díva a Harmadik Birodalom árnyékában című könyvem. Svéd származású színésznő volt, aki német nyelvterületről indulva világkarriert futott be. Sikerfilmjeinek jelentős részét a hitleri Németországban forgatta, ami miatt nevét sokan a náci rezsimhez kötötték, és sokat támadták. Sokan igyekeztek ráerőszakolni a hitleri rezsim melletti állásfoglalás szégyenbélyegét, ám ő mindvégig apolitikus maradt. Énekesnő és filmszínésznő. Sem több, sem kevesebb. Élete végéig azt vallotta, hogy a művészet faj és politika felett áll – máig megszívlelendő gondolat.
A könyv megjelenésekor ugyanolyan szélsőséges reakciókat kaptam, mint amilyeneket a teljes elragadtatás és a boszorkányüldözés-szerű indulatok kereszttüzében élő színésznő annak idején is kiváltott. Zarah Leander magát „csupán” művésznek tartotta, és valóban soha nem politizált, propagandafilmeket nem készített, és a náci pártnak sem volt tagja. Ugyanakkor ott volt, tehát – ha úgy nézzük, hogy a művész puszta jelenlétével legitimál egy rendszert – művészi pályáján túlmutató, a történelem által rákényszerített szerepe elgondolkodtató. A szerepvállalás kérdése és annak felelőssége mindig az adott korban, az adott pillanatban, az adott egyénnél dől el: általános következtetéseket levonni nem a történész feladata.
Transindex

Tabudöntögetés a nemzetpolitikában
A kisebbségkutatás és -politika mintha elkezdene megszűnni siralmi diszciplínának lenni
Jó alkalomnak bizonyult a Pro Minoritate kisebbségpolitikai folyóirat 2011-es tavaszi számának megjelenése arra, hogy a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Rektori Hivatalában hétfőn összegyűlt, a nemzet- és kisebbségpolitika iránt érdeklődő közönség megismerkedhessen a magyar kisebbségpolitika két évtizedes történetével, a jelenlegi állapotokkal, illetve a kirajzolódó tendenciákkal.
A szerkesztők felkérésére Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár A státusztörvénytől a kedvezményes honosításig címmel tartott előadást, Szarka László történész, egyetemi tanár pedig a most megjelent folyóirat két tematikus blokkja(Státusztörvények – elmélet, törvényi keret, gyakorlat, illetve Kisebbségek a visegrádi országokban) kapcsán tett érdekes megfigyeléseket.
– A rendszerváltás előtt a nemzetpolitika létezése is elképzelhetetlen volt. Komoly ellenállásra számíthatott mindenki, aki ezen változtatni akart. Az ellenállás elsősorban a szomszédos országokban volt tetten érhető – mondta előadása kezdetén Répás Zsuzsanna, emlékeztetve: a Nyugat-Európában, de elsősorban az Egyesült Államokban akkoriban kialakult nézet szerint a kelet-európai térségben a stabilitást leginkább veszélyeztető tényező a nacionalizmus feltámadása. „A nemzetpolitikában le kellett dőlniük bizonyos tabuknak. Ez egy folyamat, ami még mindig nem fejeződött be. A tabuk ledőlésének ütemében tudunk tovább lépni és újabb dolgokat alkotni a nemzetpolitikában” – szögezte le a helyettes államtitkár. Emlékeztetett: az Antall-kormány legnagyobb tette a nemzetpolitika terén az volt, hogy meghatározta azt a bizonyos hármas külpolitikai prioritásrendszert, amely az euroatlanti csatlakozást, a szomszédokkal való jó kapcsolatok ápolását és a határon túli magyarsággal való törődést foglalta magában. „Ez volt az első ledöntött tabu” – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna, aki szerint az első Orbán-kormány idején még élő tabunak számított a kettős állampolgárság és az autonómiák kérdése. Meglátása szerint a kettős állampolgársággal kapcsolatos áttörést Románia érte el, amikor a határain kívül élő románoknak állampolgárságot kínált fel, s ennek érdekében kemény csatákat vívott nemzetközi színtéren. Ezt a példát követte Magyarország. Az autonómiáról is lehet ma már beszélni. „A Vajdasági magyarság az első a határon túli magyar közösségek közül, amely komoly eredményeket ért el ezen a téren. Ez áttörés, amely az egész Kárpát-medence számára útmutatást jelent, hiszen megszületett egy, az állam által elismert, autonóm intézmény” – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna.
Szarka László meglátása szerint a kisebbségkutatás és kisebbségpolitika „mintha elkezdene megszűnni siralmi diszciplínának lenni”, mintha nemcsak a veszteségeket venné számba, hanem már olyan elemeket is tartalmaz, amelyek akár az európai progresszív irányzatok részévé is válhatnak. „Annak, hogy a szlovák–magyar reláció a leginkább konfliktusoktól terhelt, egyszerű oka van: a legélesebb törésvonal az etnopolitikai modelleket illetően ma Magyarország és Szlovákia között húzódik. A szlovák etnopolitikát ma a kisebbségi közösségi jogok kriminalizálása jellemzi, míg Magyarországon a kisebbségi paradigma folyamatos meghaladását általában éppen a közösségépítésben jelöljük meg” – magyarázta Szarka László. Arra is felhívta a figyelmet, önmagában a nemzetpolitika pozitív szomszédságpolitika nélkül nem képes kezelni az állandó vegyesedési folyamatot, amely évtizedek óta jellemzője a térségnek, s amely a magyarság folyamatos fogyását eredményezi. Magyar Szó (Újvidék)

Udvarházak, kastélyok és lakóik (In memoriam Demény Lajos)
Nemzetközi történészkonferenciát tartanak kora ősszel a Székely Nemzeti Múzeum égisze alatt a nemrég elhunyt nagy székely történész, Demény Lajos emlékének szentelten. A Múzeum ezzel és hasonló rendezvényeivel egyre inkább betölti azt a szerepet, melyet mindig is szántak neki, s mely sajátos körülményeink között többszörösen indokolt, nevezetesen, hogy az akadémiai rangú kutatás mentora és fóruma legyen. Az eseményre azért érdemes már most felhívni a figyelmet, mert várhatóan fontos állomása lesz az egyre erőteljesebb együttműködésnek az erdélyi és anyaországi, illetve nemzetközi tudományos körök között.
A kezdeményező dr. Tüdős S. Kinga ismert háromszéki tudományos kutató, aki a szervezők egyikeként is beszámol az alábbiakban arról, amit az eseményről már most tudni lehet. Teszi ezt a figyelemfelkeltés szándékával is, a szervezők és támogatóik a szélesebb nagyközönséghez és a tanulóifjúsághoz is fordulni kívánnak ajánlatukkal.
Tüdős S. Kingának különben, mint ismeretes, tucatnyi kötete közül nem egynek idevágó a témája, hogy csak párat említsünk közülük: Erdélyi hétköznapok, Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán, A régi gernyeszegi várkastély, Erdélyi védőrendszerek a XV– XVII. században, illetve az Erdélyi testamentumok sorozat kötetei, de ide sorolhatnánk a Székely oklevéltár szerkesztésében játszott szerepét is. A kutató nyugdíjba meneteléig a bukaresti Nicolae Iorga Intézetben dolgozott, több rendben volt vendégprofesszora a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemnek és előadó több történettudományi intézetben.
Kastélylakók – Udvarházak, kastélyok és lakóik 1700-ig, az erdélyi fejedelemkor végéig – e cím alatt hirdettük meg a konferenciát – tájékoztat a kutató, hozzátéve, hogy a legrégibb időkbe bevilágító, újabban örvendetesen fellendült székelyföldi régészeti kutatásoknak is szentelnek pár előadást. – Kik fogadták el meghívásukat? – A teljesség igénye nélkül: nagy megtiszteltetés, hogy jelentkeztek a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Magyar Levéltár igazgatói, a résztvevők fele-fele arányban erdélyiek és anyaországiak lesznek. Nem titkoltan kapcsolatépítési lehetőséget is kínálunk azok számára, akik érdemben foglalkoznak a székelység történetével határon innen és túl. Rendezvényünk mintegy folytatja, amit egy hasonló debreceni is pedzett, vagy részben a májusban megtartandó Rákóczy-konferencia is folytat, mivel oda székely témákkal is lehet jelentkezni. Háromnaposra terveztük, szeptember 22–23–24-ére, a dolgozatok bemutatásának és vitájának két napot szentelünk, a harmadikat pedig jutalomkirándulásnak. Kiemelten említem a jelentkezők közt Egyed Ákos akadémikust, aki Demény Lajosnak kortársa is volt, és nem kell külön bemutatni. A helyiek közül részt vesz Jánó Mihály, Benczédi Sándor, Csáki Árpád és Boér Hunor. Ennek kapcsán megjegyzem, hogy az első nap a történészeké, a második nap a régészeké és művészettörténészeké lesz. Azért tágítottuk ki az időbeli kereteket, hogy a régészeket is be tudjuk vonni. Tudni kell, a Székelyföldön valóban dolgoznak nagyon jó régészek. Reméljük, eljön Benkő Elek is Magyarországról, aki korábban Székelykeresztúron dolgozott, itt lesz Kordé Zoltán, az ismert székely eredetkutató Szegedről, ugyanonnan Papp Sándor, továbbá Gebei Sándor, Csoma Zsigmond a Mezőgazdasági Múzeumból, Pásztor Emese az Iparművészeti Múzeumból, ketten a Nemzeti Múzeumból és a fejedelemkori témákkal újszerűen foglalkozó Balogh Judit a miskolci egyetemről. Úgy tervezzük, hogy egy címereknek szánt oklevél-kiállítást is megrendezünk, melynek anyaga a Magyar Országos Levéltárban található, s melynek poszter alakban készült színes fénymásolatait bocsátaná rendelkezésünkre az intézmény. Székely nemesi családok címereiről van szó.
Asszonyszemmel – A történettudomány pár évtizede sokat foglalkozik a valamikori hétköznapok témáival, saját kutatásai is ezt tükrözik. – Az életmódról annyit: nagy élményt jelentett Kálnoky Sámuel erdélyi vicekancellár életének kutatása, ő alapozta meg különben a mai grófi ág hírnevét. Hasonlóképpen vizsgáltam például az első Mikes Kelemen – az író egyik nagybátyjának apja volt – halála kapcsán a kor temetkezési szokásait és eseményeit, hogyan szólalkozott össze Teleki uram Bethlen Miklós urammal a csíksomlyói templomban tartott gyászszertartáson. Aki elmélyed az iratanyagban, az előbb-utóbb egy témánál leragad. Legutóbb például az tűnt fel nekem, hogy milyen sokan kaptak címeres nemesi oklevelet a fejedelemtől írástudásuknak köszönhetően. Sokáig azt hitték, nem tudtak írni-olvasni a székelyek, holott ennek a fordítottja igaz. A székely katonai rendben az írástudás elterjedt volt. Erdélyben I. Rákóczi Györgytől 33-an kaptak e révén nemesi címet, 24 százalékuk a Székelyföldről származott. – Egy személyes kérdés: levéltári búvárkodásai közben kiemelten foglalkozott a nőlét kérdéseivel, mégpedig interdiszciplináris megközelítésben. Rokonszenves nőfigurákat állít elénk. – Igen, ebben hasznát vettem az ELTE-n végzett művészettörténészi és lélektani tanulmányaimnak. Egy kutatónak fantáziája is kell hogy legyen, különben amit produkál, nem egyéb fűrészkorpánál. Nekem több nagyasszonnyal van abszolút "személyes" kapcsolatom. Kálnoky Sámuel feleségével például, Lázár Druzsiannával, aki a Bethlen Gábor-féle Lázár családhoz tartozott. Nem Druzsina, hanem Druzsianna, ez így szép! Másik kedvencem Bethlen Druzsianna, Mikes Mihály felesége, az említett Mikes Kelemen menye. A harmadik Mindszenthy Krisztina, aki előbb Erdélyi István, majd Csáky István felesége volt. "Bensőséges viszonyban" állok stúdiumaim révén Bölcsesti Sára Székely Lászlónéval is. Ő román bojárfamíliából származott, mely összeházasodás révén bekerült Erdélybe. Édesanyja Szalánczy lány volt, szülei is már Erdélyben éltek. Hatalmas vagyonnal bírt. Hozzáment az erkölcsileg vitatott Székely Lászlóhoz, aki még a fejedelmi címmel is kacérkodott, végig a fejedelmek embere lévén. Meghalt, és három fiút hagyott maga után. Sára pedig másodszor Haller István katolikus gubernátorhoz ment férjhez. Nem az érdekelt, hogy katolizált-e, hanem a házasságkötés módja, a lakodalom lefolyása stb. – Van-e valami közös ezekben a nőalakokban? – Hogyne lenne. Nem tudom, hogy Mindszenthy Krisztinát hol tanították, de a korban a nemes kisasszonyokat is képezték, neki pedig aláírását láttam, tehát tudott írni. Nem vagyok semmilyen vonatkozásban feminista, de meg szeretném írni róluk, hogy megállták a helyüket a férjük mellett. Nem igaz, hogy kizárólag a szülés és gyermeknevelés volt a dolguk. A férjek sokszor voltak távol, a viszonylag nagy földbirtokot igazgatni kellett. Kálnoky azt írja levélben feleségének, ne riogassa a jobbágyokat, amíg ő odalesz, bánjon kesztyűs kézzel velük, mert akkor jobban dolgoznak majd neki. Számos adatom van arra, hogy ezek a nagyasszonyok szekéren mentek egyik helységből a másikba, gyerekkel az oldalukon, vagy hogy receptes könyvet írtak, feljegyzéseket vezettek, este mesét olvastak a gyereknek, emellett más nemesek gyerekét is maguk mellé vették, mint egy nevelőintézetben. Vezettek számadáskönyveket, vagy ellenőrizték azokat. Gyűjtöttek gyógyfüvet, udvart tartottak. Többször leírtam, hogy minden sikeres férfinak a háta mögött ott állt egy okos, kiegyensúlyozott, kedves teremtés: a feleség, az anyós, a szerető, a múzsa, akinek távolról sem az volt az egyedüli szerepe, hogy szüljön és szaporítsa a nemzetet! A konferenciáról még annyit: a Székely Nemzeti Múzeum segítsége mellett a szállásadásban a szervezők élvezik a megyei tanács támogatását, az élelmezéshez még szponzorokat keresnek. A Kálnoky család ösztöndíjat kíván felajánlani a konferencián egy középiskolásnak meghatározott téma kifejtésére, a pályázatot a rendezvényen fogják kihirdetni.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kárpát-medencei magyar egyetemisták állásfoglalása
A Rákóczi Szövetség 2011. évi Szentendrei Nyári Főiskolai Táborában jelenlévő felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági és anyaországi magyar ajkú hallgatók közös nyilatkozatot fogadtak el. A nyilatkozatot változtatás nélkül közöljük.
Köszönetünket fejezzük ki a Rákóczi Szövetség huszonkét évnyi rendületlen és kitartó munkájáért, melyet magyar identitásunk megtartásának és a határon átnyúló magyar-magyar kapcsolatok elmélyítésének szentelt. Reméljük, hogy a Rákóczi Szövetség értékteremtő munkájának beteljesítéséhez a mindenkori magyar kormányzat és a gazdasági szféra lehetőségeihez mérten hozzájárul. Meggyőződésünk, hogy a magyar kultúra értékeinek megőrzésében és továbbörökítésében az ifjú generációknak kulcsszerepet kell vállalniuk. Tudjuk, hogy a Rákóczi Szövetségre ebben a feladatban örökös partnerként tekinthetünk. Célként egy öntudatos magyar közösséget kell megjelölni, mely büszkén felvállalja hovatartozását, az anyanyelvhasználat terén pedig bátran él jogaival. Kötelességünknek érezzük felhívni a figyelmet a határon túli civil szféra fokozott aktivitásának szükségességére. Hosszabb távon csakis a fejlett civil öntudat járulhat hozzá a Kárpát-medencei magyarság fennmaradásához. E tekintetben különösen előremutatónak tartjuk az elmúlt hónapok szlovákiai magyar nyelvhasználati kampányát, mely során a felvidéki fiatalok önszerveződésbe kezdtek jogaik érvényesítéséért.
Örömmel értesültünk róla, hogy a kedvezményes honosítást kérelmezők száma immáron meghaladta a 130 ezret. Tudjuk, hogy a magyar állampolgárság identitás-erősítő szerepe vitathatatlan, s üdvözöljük a nemzet közjogi egyesítését célzó törekvést, ugyanakkor úgy gondoljuk: a kettős állampolgárság csak egy tégla a sok közül, ami csak több, ütőképes intézkedéssel állhat össze erős fallá védelmünkben. Ilyen intézkedésnek tartjuk a kisebbségi jogok bővítését, az anyanyelvhasználat elősegítését és a magyar tannyelvű iskolarendszer sorvadásának megakadályozását. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a legtöbb építőkövet magunknak, határon túliaknak kell előállítanunk, hogy újra egy erős közösséget építhessünk.
A romániai, szerbiai és ukrajnai népszámlálások közeledtével felszólítjuk a helyi civil szervezeteket és politikai pártokat a létfontosságú összefogásra és együttműködésre. Csakis közösen sikerülhet minden magyarhoz eljuttatni az üzenetet, miszerint kultúránkat, anyanyelvünket és vallásunkat bátran és büszkén kell vállalnunk! Reméljük, a Rákóczi Szövetség hagyományaihoz hűen jövő évben is megszervezi a Kárpát-medencei ifjúság számára ezen hiánypótló találkozót, ezáltal is hozzájárulva nemzeti összetartozás-tudatunk erősítését.
Szentendre, 2011. augusztus 27.
Az állásfoglalást elfogadta: Csíkszeredai Rákóczi Szövetség; Országos Magyar Diákszövetség (Kolozsvár); Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség; Marosvásárhelyi Rákóczi Szövetség; Interkulturális Közösségek Egyesülete (Nagyvárad); Kolozsvári Rákóczi Szövetség; Diákhálózat (Pozsony); Juhász Gyula Ifjúsági Klub (Nyitra); KAFEDIK (Brünn); Ady Endre Diákkör (Prága); Kikelet Egyetemi Mozgalom (Kassa); Selye János Klub (Pozsony); József Attila Ifjúsági Klub (Pozsony); Kaszás Attila Diákkör (Budapest); Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezete (Szabadka); Vajdasági Magyar Diákszövetség (Szabadka); KMDFKSZ (Ungvár); Kishegyes Község Ifjúsági Irodája; Márton Áron Szakkollégium (Budapest); Károli Gáspár Református Egyetem ÁJK (Budapest) Felvidék.ma

Ezt a háborút sem mi nyertük meg
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozata keretében Szakály Sándor professzor, az MTA Történettudományi Bizottságának tagja értekezett a Városi Művelődési Ház dísztermében, Magyarország a második világháborúban címmel.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy a Mérlegen a magyar történelem című előadássorozat iránti érdeklődés is a rendezvény létjogosultságát támasztja alá.
A legutóbbi meghívott Szakály Sándor, a történelemtudományok doktora, a Magyar Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának tagja, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora volt, aki Magyarország a második világháborúban címmel értekezett. Bevezetőjében azt a választ adta a saját maga által felvetett Miért volt szükség a II. világháborúra? kérdésre: a világégés kitörésének gyökere az I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszer. A vesztes és megalázott hatalmak nem tudták elfogadni a rájuk erőltetett diktátumot, a ’30-as évek második felére pedig a győztesek is rájöttek arra, hogy a helyzet fenntarthatatlan és bizonyos korrekciókra van szükség. Magyarországon a két világháború között nem volt olyan politikus, aki ne tekintette volna célkitűzésének és feladatának a revíziót, hiszen enélkül semmi esélye sem lett volna a közéleti érvényesülésre. 1938 októberében zajlottak a komáromi tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia képviselői között arról, hogy bizonyos területeket átadjanak Magyarországnak, azonban mivel a felek nem tudtak megegyezni, a döntőbíráskodást a nagyhatalmakra bízták. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés következtében Magyarország jelentős területeket kapott, melyeknek körülbelül 86 százalékában magyarok éltek, a határvonal pedig nagyjából megegyezett az 1918 november végi demarkációs vonallal. A sikeren felbúzdulva a magyarok Kárpátalja visszaszerzésével is próbálkoztak volna, azonban Mussolinin kívül senki sem támogatta az ötletet, így a lelkesedés alábbhagyott. Kedvezően változott viszont a helyzet 1939 tavaszán, amikor Csehszlovákia kettévált, így eljött az ideje annak, hogy Kárpátalját is Magyarországhoz csatolják.
II. bécsi döntés
1939 tavasza után sajátosan alakultak a dolgok Európában, ugyanis egyfajta versenyfutás kezdődött a gazdasági és katonai potenciállal rendelkező Sztálin kegyeiért. Augusztus 23-án megszületett a Molotov-Ribbentrop-paktum, szeptember 1-jén pedig Németország megtámadta Lengyelországot. Magyarország semleges álláspontra helyezkedett, viszont megnyitotta a határait a lengyel menekültek előtt. Novemberben a Szovjetunió megtámadta Finnországot, a fegyverszünet eredményeképpen a finnek lemondtak bizonyos területekről. Közben a három balti állam is „önként felajánlotta”, hogy vonuljanak be hozzájuk szovjet csapatok. 1940-ben Magyarország látva, hogy a román királyság kielégítette a Szovjetuniónak Bukovinára és Besszarábiára vonatkozó igényeit, úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy a magyarok is területi igényekkel lépjenek fel. Teleki Pál miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy Magyarország önállóan kellene lépjen ez ügyben, nehogy Németország és Olaszország később benyújtsa a számlát. Az 1940 augusztusi szörényvári tárgyalások kudarccal végződtek, így ismét döntőbíráskodás volt, melynek köszönhetően az augusztus 30-i II. bécsi döntés nyomán Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, vagyis 43 ezer négyzetkilométert, melyen 51-52 százalékos volt a magyarság részaránya. Úgy tünt tehát, hogy Magyarország poziciója erősödött, visszakapott területeket, decemberben pedig örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. 1941-ben a délszláv államban „rendet teremteni akaró” Németország azt kérte Magyarországtól: csatlakozzon hozzá, cserében pedig visszatérhetnek délvidéki területek, plusz Magyarország megkapja Fiumét. Április 1-jén a Legfelsőbb Honvéd Tanács úgy döntött: akkor támogatja a német elképzeléseket, ha politikai vákuum keletkezik, vegzálják a Jugoszláviában élő kisebbségeket vagy a délszláv államközösség szétesik. Utóbbi április 10-én következett be, amikor Horvátország kimondta függetlenségét. Immár Bárdossy László minisztersége alatt katonai hadművelet indult a Délvidéken, és újabb területekkel gazdagodott Magyarország.
Kassa bombázása
1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 26-án pedig nem azonosított felségjelű gépek bombázták Kassát. Magyarországon rendkivüli minisztertanácsi ülést hívtak össze, és mivel a korabeli álláspont az volt, hogy szovjet repülőgépek voltak, úgy döntött Horthy, hogy válaszcsapást kell adni a Szovjetuniónak. Ennek megfelelően mozgósították a honvédség egy részét (Kárpát-csoport), és június 28-án megindult a támadás a Szovjetunió ellen. Novemberben az erők egy részét visszarendelték Magyarországra, a többiek pedig Kárpátalján maradtak. Közben Wert Henrik honvéd vezérkari főnököt Szombathelyi Ferenc váltotta e tisztségben. Jelentős fordulat történt 1941 decemberében, amikor Hitler szemében felértékelődött Magyarország, ugyanis a Wehrmacht csapait feltartóztatták Moszkvánál, ezért a kisebb országok támogatására is szüksége volt. Ribbentrop a magyarországi látogatásakor felvetette, hogy a magyarok nagyobb erővel vegyenek részt a harcokban. Ő úgy értelmezte, hogy beleegyező választ kapott, majd 1942 kemény hangú tárgyalások következtek, melyek azzal zárultak: Magyarország a hadereje egyharmadát bocsátja Németország rendelkezésére, utóbbi viszont felfegyverezi a katonákat.
A Don-kanyarban
1942. április 11-én megindult a 2. Magyar Hadsereg kiszállása a frontra, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. Szakály Sándor szerint problémát okozott, hogy a honvédok nem ismerték pontosan a feladatukat, csak menet közben derült ki, hogy támadó hadműveletekkel kell segítsék a nagy német offenzívát, és a katonai felszerelésük sem volt megfelelő. A Don-kanyarban 1943 januárjában indult meg a Vörös Hadsereg támadása, áprilisig 198 ezerről 106 ezerre csökkent a honvédek élelmezési létszáma, mely statisztikai adat tartalmazza a 28 ezer sebesültet, a 26 ezer hadifogságba esettet és a 41 ezer fő vérveszteséget. A történész ezen a ponton befejezte előadását, megjegyezve, hogy „ezt a háborút sem mi nyertük meg”.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Új tanév előtt a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem
Látványában és felszereltségében is megújult tantermekkel, valamint új tervekkel és nagyratörő célkitűzésekkel áll az új tanév kihívásai elé a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE).
A siralmas érettségi és pótérettségi eredmények ellenére, a napokban záruló beiratkozási időszakban is nagy volt érdeklődés az egyetem oktatási kínálata iránt. A nyári felvételi vizsgák után betöltetlenül maradt tandíjas, esetenként tandíjmentes helyekre a napokban pályázhatnak az érdeklődők. Dr. János-Szatmári Szabolcs rektor mai sajtótájékoztatóján kifejtette, hogy nemcsak azok jelentkezésére számítanak, akik most érettségiztek, hanem azokéra is, akik már rendelkeznek egyetemi diplomával. Az alapképzésen nagy érdeklődés mutatkozott a Magyar nyelv és irodalom, a Reklámgrafika, az Angol nyelv és irodalom, a Menedzsment és a Kereskedelmi, turisztikai és szolgáltatási egységek gazdaságtana elnevezésű szakok iránt, melyeken már csak tandíjas helyeket tudnak biztosítani a leendő egyetemisták számára. A már meglévő négy mellett további négy új szakkal bővült a mesterképzők száma. Ezeken ingyenes és fizetős helyeket egyaránt biztosítanak. A rektor ugyanakkor elmondta: örömükre szolgál, hogy lejárt a három éven át tartó monitorizálási folyamat, így a hallgatók teljes egészében a PKE oktatói előtt államvizsgázhatnak, magyar nyelven.
A romániai egyetemek nemrég nyilvánosságra hozott rangsorolásával kapcsolatosan János-Szatmári Szabolcs kifejtette, hogy semmiben sem hoz változást az intézmény életébe az, hogy a harmadik – legutolsó – kategóriába sorolták be. Románia egyetlen akkreditált magyar nyelvű egyeteme eddig sem részesült állami támogatásban, és valószínűleg ezután sem fog. Szerencsére a magyar kormánytól kapott finanszírozás szilárd lábakon áll, fogalmazott az intézetvezető. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel közös fejlesztési stratégiát dolgoztak ki, melyben megállapították a jövőre vonatkozó prioritási köröket. Ezek közül a rektor megemlítette az új főépület építésének megkezdését.
Októberben beindulhat az engedélyezési folyamat, majd az időjárás függvényében, legkésőbb tavasszal startolhat az építkezés is. Az intézmény tervei között szerepel a képzési lehetőségek bővítése, további új szakok beindítása, az Erasmus-hálózat kiterjesztése, a nemrég alapított Janus Pannonius Szakkollégium elitképző szerepének megerősítése, a magyarországi egyetemekkel való együttműködés szorosabbá tétele. Elhangzott, hogy az Óbudai Egyetem a múlt héten díszdoktori címet adott át Tőkés László EP-alelnöknek, a PKE elnökének, ami egy ígéretes együttműködés kezdeményezését jelenti. A Budapesti Műszaki Főiskola jogutódjának számító egyetem mellett nagyon jó kapcsolatot ápolnak a Nyíregyházi Főiskolával, a Károli Gáspár Református Egyetemmel is, melyekkel közös konferenciák és szemináriumok szervezése is tervek között szerepel. Folyamatban van több határon átnyúló európai uniós finanszírozású projekt is.
Végezetül János-Szatmári Szabolcs a PKE keretében fél éve alakult Colloquia Nyelvvizsgaközpontról szólt, mely fennállása óta, a rektor véleménye szerint, „ezer százalékosan” teljesített. A felnőtteknek, illetve gyerekeknek szóló angol, német és francia nyelvtanfolyamok mellett magyar kurzusokra is várják az érdeklődők – akár a román ajkúak – jelentkezését.
A tanévnyitó egyébként október 7-én, 10 órai kezdettel lesz, rendhagyó módon a nagyváradi Szigligeti Színházban. Erdély.ma

Magyar érdemek és vétkek (Vendégünk volt Raffay Ernő történész)
A Gelencén megszervezett negyedik Jancsó-napok egyik jeles és nagy érdeklődéssel várt meghívottja és előadója dr. Raffay Ernő történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem előadótanára, volt országgyűlési képviselő, az Antall-kormány politikai államtitkára.
Kutatási szakterülete Erdély és a román–magyar kapcsolatok, valamint Trianon és az elszakított területek magyarságának története. A Trianon Társaság alapító tagja, később társelnöke, rendszeresen közölt cikkeket és tanulmányokat. Több könyv szerzője, társszerzője. Trianon titkai című könyvének jelentős szerepe volt a rendszerváltás időszakában, hogy a közfigyelem a határon túli magyarokra irányult. 2007-ben Szidiropulosz Archimédesszel létrehozta a Trianon Kutató Intézetet, mely Trianoni Szemle címmel jelentet meg történelmi folyóiratot 2009 januárja óta. Dr. Raffay Ernő a Jancsó Benedek emlékezete című kötet társszerzőjeként vett részt a könyv gelencei díszbemutatóján. – Professzor úr, mit kell tudni az ön által közölt tanulmányról? – Jancsó Benedek a huszadik század első éveiig azt gondolta, hogy a magyarországi románokkal, 1910-es adat szerint az ország összlakosságának 14,1 százaléka, 2,9 millió volt román nemzetiségű, kulturálisan meg lehet egyezni, be lehet valahogy integrálni őket a magyarságba, ha kulturális engedményeket kapnak iskolaügyben, színház és könyvkiadás tekintetében. Viszont 1907-ben, amikor a gróf Apponyi Albert-féle első, három részből álló, ún. Lex Apponyi iskolatörvény-csomagból megjelent az első, az elemi népiskolákról szóló törvény, amit 1907. április 25-én fogadtak el, kiderült a magyarországi románok számára, hogy csak románul tanító iskoláikban, a mai általános iskoláknak megfelelő tanodákban be kell vezetni heti négy órában a magyar nyelv oktatását, amiből nemzetközi botrány lett. Több magyarországi román nemzetiségű politikus, közöttük Alexandru Vaida-Voievod durván megtámadta Magyarországot a francia, angol és német sajtóban. Jancsó Benedek volt az, aki ezekre a támadásokra válaszolt a Rákosi Jenő által főszerkesztett komoly, nagy példányszámú Budapesti Hírlapban. A lapban Jancsó Benedek Politikai hullámok címmel közölt cikksorozatot, és mint a román kérdés akkor már ismert szakértője, egyik írásában megtámadta a románokat, tényekkel bizonyítva, hogy a románok Erdélyre fenik a fogukat. Válaszként egy Iustus álnéven író, művelt, sok nyelven beszélő, ógörögül és latinul idézni tudó ember megjelentetett egy 25–30 oldalas kis füzetet, s ezáltal vita keletkezett Jancsó Benedek és a Iustus nevű, nem tudni, kicsoda között. Jómagam ezt próbáltam a kötetben megjelent írásomban összefoglalni. A lényeg az, hogy Iustus a Jancsó Benedek meglátásaira tud ugyan válaszolni, de hogy ők Erdélyre törnek, ezt kifelejti, erre nem ad semmiféle választ. A hallgatás beleegyezés elv alapján gyakorlatilag Jancsó Benedek diadalmaskodott ebben a vitában.
– Mikor ismerkedett meg Jancsó Benedek életművével?
– 1973-ban vagy 1974-ben a szegedi József Attila Tudományegyetemre jártam, ahol volt egy professzorom, Csatári Dániel, akitől azt a feladatot kaptam, hogy egy szemináriumi dolgozatot, egy kis előadást készítsek Erdélyről, ami az akkori Kádár-rendszerben számomra nagyon szimpatikus volt. Őelőtte legutóbb a nagyapám, aki "Horthy-fasiszta katonatiszt" volt, beszélt nekem Erdélyről. Elmentem a szegedi egyetemi könyvtárba dokumentálódni. 1919-ben, amikor a román hatóságok megszállták Kolozsvárt, és kidobták az 1872-ben alapított I. Ferencz József Magyar Királyi Tudományegyetemet, az akkor magyar királyi kormány döntése értelmében az egyetem Szegedre került. Amit Márki Sándor és történész tanártársai tudtak, átmentettek a kolozsvári egyetemi könyvtár állományából Szegedre. Kikértem a katalógus alapján Jancsó Benedek könyveit, és elolvasva azokat megdöbbenve tapasztaltam, hogy azzal a szemlélettel közelíti meg a magyar területeket megszálló románokat, mint az én nagyapám. Ezért számomra egyből szimpatikussá és hitelessé vált Jancsó Benedek. – Hogyan látja a Székely Nemzeti Tanács autonómiatörekvéseit? Lát-e reális esélyt annak megvalósítására? – Az autonómiatörekvés egy rendkívül szép dolog, egyetértek vele, de a realitásával vannak gondok. Én nagyra értékelem a Székely Nemzeti Tanács elnökét és társait, de nem látok reális esélyt az autonómia kivívására. A személyi elvű és a kulturális autonómia szerintem hülyeség, a területi autonómia helyi kormánnyal, helyi közigazgatással, iskolarendszerrel stb., az a járható út, de a bukaresti törvényhozásban, ahogy én látom, nincs egyetlen román képviselő vagy szenátor sem, aki ezt megszavazná. Székelyföld területi autonómiája nagyon fontos lépés lenne, de kérdem én, mi történne a magyar szórvánnyal? Ennek realitását végig kell gondolni. – Milyen újabb, Trianonnal foglalkozó Raffay-kötet megjelenése várható? – Trianont próbálom feltérképezni, de ez kimeríthetetlen feladat. Tavaly decemberben jelent meg egy hét alatt két könyvem, az egyiknek a Balkáni birodalom. Nagy-Románia megteremtése a címe. Ebben Trianon belső okait vizsgálom, hiszen a magyarok nagyon sok hibát követtek el, ami Trianonhoz vezetett. Az utóbbi időben ez érdekel engem a legjobban. A másik kötetnek, melynek harmadik kiadását készítik elő, Szabadkőművesek Trianon előtt a címe. Körülbelül két hét múlva jelenik meg ennek a második, négyszáz oldalas, levéltári források alapján megírt kötete Harcoló szabadkőművesek címmel és Támadás a római katolikus egyház ellen alcímmel.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956-os megemlékezések: fáklyás felvonulás Kolozsváron, politikamentes tisztelgés Nagyváradon
Előadásokkal, fáklyás felvonulással, istentiszteletek keretében emlékeztek Erdély-szerte a hétvégén az 1956-os forradalomra. „Szerencsés nép a magyar, hiszen mindig voltak olyan hősei, akik életük árán is utat mutattak, kinyitották a kapukat, amelyeket a zsarnoki önkényuralom megpróbált örökre befalazni” – fogalmazott Szilágyi Mátyás magyar főkonzul Kolozsváron.
Előadásokkal, fáklyás felvonulással, istentiszteletek keretében emlékeznek Erdély-szerte a hétvégén az 1956-os forradalomra. A szabadságvágy megőrzésének fontossága volt a csíkszeredai ünnepi megemlékezés legfőbb üzenete. A rendezvényt – amely idén is a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusa előtti ’56-os emléktéren, a Gloria Victis-emlékműnél zajlott – Kelemen Csongor, a volt politikai foglyok Hargita megyei szövetségének titkára nyitotta meg, aki Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalta el. Zsigmond Barna Pál főkonzul beszédében arról a „hazug” világról beszélt, amelynek Magyarország is részévé vált a 2. világháború után. „Akkori hőseink élete mérce, cselekedeteik megmutatják: a szabadságra csak azok méltók, akik nem adják fel az igazságot” – fogalmazott a diplomata.
„Nagypéntek nélkül nincsen húsvét”
Ráduly Róbert Kálmán, a megyeközpont polgármestere visszautalva az elhangzott Márai-versre, rámutatott: „Sokszor fogjuk hallani ezeket a sorokat, de nem fog úgy a lelkünkhöz szólni, mint Kelemen Csongortól. Értük vagyunk itt, és azokért, akik már nem élnek. Ha ők nem lettek volna, mi ma nem lennénk itt: ők adták viszsza a magyarság méltóságát.” A megemlékezésen résztvevőket végül Bálint Benczédi Ferenc erdélyi unitárius püspök és Tamás József római katolikus püspök áldotta meg, rámutatva, azért van szükség a megemlékezésre, hogy a világ megnyugodjon. „Nemes ügyek érdekében mindig érdemes vállalni az áldozatot, sőts esetenként az életáldozatot is, hiszen nagypéntek nélkül nincsenek igazi húsvét” – hangsúlyozta az unitárius püspök. A beszédeket követően sor került az 5 éve leleplezett, Ercsei Ferenc szobrászművész által készített Gloria Victis-emlékmű megkoszorúzására az 1956-os téren.
Október 23. – az összmagyar forradalom napja
Egy emlékmű az előre mutató, pozitív gondolkodás jelképe is, nem csak a múltra való emlékezésé – hangsúlyozta Kántor Lajos a kolozsvári Sétatéren felállított ’56-os emlékmű koszorúzásán, szombat délelőtt. A szobrot felállító Kolozsvár Társaság elnöke kifejtette: a börtönajtót és napos rozettát ábrázoló emlékmű az egyesítés és nem a megosztás jegyében valósult meg. „A kapu múltunkat, jelenünket szimbolizálja. Mindent meg kell tennünk azért, hogy életünkben a napos oldal uralkodjék” – vélekedett Kántor Lajos.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja ünnepi köszöntőjében elmondta: szerencsés nép a magyar, hiszen mindig voltak olyan hősei, akik életük árán is utat mutattak, kinyitották a kapukat, amelyeket a zsarnoki önkényuralom megpróbált örökre befalazni. „Világosan tudjuk, hogy 1956-ban nem csak budapesti, magyarországi forradalom zajlott. Összmagyar forradalomról beszélünk, a nemzet egységesen, osztatlan lelkülettel cselekedett. E jeles napon fejet hajtok és tisztelgek az erdélyi, partiumi mártírok előtt” – fogalmazott a főkonzul.
A megemlékezés Novák Csaba Zoltán történész előadásával folytatódott a Kolozsvár Társaság székhelyén. A Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa kifejtette: a 40-es és 50-es éveket felölelő román történetírás egyik jellemzője a mártirológia, a nemzet áldozatként való bemutatása, ez pedig magyar vonatkozásban az ’56-os eseményeket bemutató történetírás sajátja is. „Az utóbbi években ezzel szemben már több olyan tanulmány is napvilágot látott, amelyek szerzői tágabb értelemben elemzik a témát” – hangsúlyozta az előadó. Mint mondta, az 1956 előtti magyarságpolitika tekintetében a Román Munkáspárt – külső tényezők hatására – nem alkalmazott más kommunista országokra jellemző megtorlásokat. „Az 50-es években már a magyarság pozitív diszkriminációja is megfigyelhető: létrejön a Magyar Autonóm Tartomány, ez pedig számos kulturális jogot von maga után. Az ’56-os eseményeket a vezetés ideológiai és politikai veszélyként érzékelte, a titkosszolgálat azonnal megkezdte a potenciális ellenfelek felkutatását, hosszú távon pedig megerősítették a nemzeti függetlenség és szuverenitás ideológiáját, etnikailag felhígították az autonóm tartomány vezetőségét” – magyarázta Novák Csaba. A kincses városi megemlékezéssorozat tegnap este fáklyás felvonulással ért véget: a résztvevők Mátyás király szülőháza elől a Házsongárdi temetőbe, Dsida Jenő sírjáig vonultak.
Politikamentes tisztelgés Nagyváradon
A Nagyvárad-Réti Református Egyházközség által szervezet megemlékezésén Bognár Zalán, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem történésze istentisztelet keretében tartott emlékbeszédet. Felidézte, hogyan vált a szovjet megszállás totalitárius rendszerré Magyarországon: eleinte például szórólapokon hirdették, hogy csakis a náci Németországhoz szeretnének stratégiailag közelebb kerülni, Magyarország rendszerébe nem szándékoznak beleszólni. Ez persze szemenszedett hazugságnak bizonyult. A történész kitért arra is, milyen nyomásnak vetette alá ez a hatalom az egyházakat: a keresztyén ünnepeket gyakorlatilag megszüntették, munkanappá nyilvánították, még az ország címerét is szovjet típusúra cserélték. A kultúrát is meghatározott keretek közé szorították, csakis propagandacélokra használták fel. Bognár Zalán úgy véli, az 1956-os események nem forradalomnak, hanem inkább szabadságharcnak nevezhetők: az emberek az alapvető jogaikért, személyes szabadságukért, a véleményük és a sajtó szabadságáért vívtak harcot.
Pálfi József várad-réti lelkipásztor az igehirdetés után azt hangsúlyozta, hogy az október 23-i megemlékezés nem pártesemény, és nem is lehet semmilyen politikai párt sajátja, hanem csakis a nemzeté. Ehhez híven a réti templom udvarán felállított 56-os emlékkőnél nem is hangzott el politikusi beszéd, csak a Váradi Dalnokok adtak elő két dalt, majd a gyülekezet közösen énekelte el a Szózatot. Az egybegyűltek otthonról hozott virágaikat helyezték el az emlékműnél.
(Szobrot kapott Baross Gábor. A kézdivásárhelyi vasútállomás közelében rövid megemlékezés keretében leplezték le a Baross Gábor 19. századi politikus tiszteletére készült emlékhelyet. A vasminiszterként emlegetett Baross a dualizmus korának kiemelkedő gazdaság- és közlekedéspolitikusa volt, neki köszönhető, hogy megépült a Brassó és Kézdivásárhely közötti vasút. Vetró András szobrász alkotását Vargha Béla esperes áldotta meg.)
Forró Gyöngyvér, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Történész honfoglalás kori harci díszben
Népes sepsiszentgyörgyi érdeklődő sereg előtt tartott harcművészeti bemutatóval színezett rendhagyó történelemórát a magyar honfoglalásról dr. Hidán Csaba László magyarországi egyetemi tanár a Bod Péter Megyei Könyvtárban csütörtök este. Ez volt a magyar nemzet történetét ismertető rendezvénysorozat első előadása.
Lakatos Mihály, Magyarország Kulturális Koordinációs Központjának vezetője mutatta be a harcművész történészt, és ismertette új rendezvénysorozatukat. Az elképzelés forgatókönyvébe Hidán Csaba László és két apródja tökéletesen beilleszkedett, mert a Károli Gáspár Egyetem adjunktusa nemcsak érdekes és színes előadást tartott a honfoglalás koráról, mondandóját hitelesítendő maga is korabeli viseletbe öltözött, övére a bemutatott korszakban használatos fegyvereket csatolta. A magyar honfoglalás, Álmos és Árpád népének honfoglalása tágabb értelmezésben egy 2800–3000 éves folyamat eredménye, szűkebb értelmezésben pedig a IX., illetve X. századbeli történéseket jelenti – mondotta az előadó, hozzátéve: a Kárpát-medencébe való beköltözést tudatos, mély előkészítés előzte meg, ezt tények igazolják, a honfoglalás nem pusztulással járó menekülés volt. Fő eseménye 895-höz kötődik, erős kultúrájú nép költözött be a Kárpát-medencébe, majd következtek a magyarok európai lovas csatái, hetven-hetvenöt év alatt 47 hadjáraton vettek részt, ebből 41–42 győzelemmel, öt-hat pedig vereséggel végződött, ez “nagyon pozitív” mérleg; nem lehet úgy feltenni a kérdést, hogy a “keresztény Európa” ellen fordultak a “pogány magyarok”; az akkori magyar haderő mellett a viking volt a legerősebb sereg, a magyarok számára az egy emberöltő alatt Európáról szerzett információ és tudás volt a legfontosabb; a 895-ös honfoglalás István megkoronázásával, a magyar állam megalakulásával fejeződik be. Talán a tizedik az egyik legsikeresebb magyar évszázad – vélekedett Hidán Csaba László, mint mondta, maga is László Gyula kettős honfoglalás elméletének híve, így a székelyeket a Kárpát-medencébe korábban beköltözött magyar népcsoportnak tartja, akik testvérként, nem ellenségként fogadták a honfoglalókat. Kérdésre válaszolva, hogy mi az akkori magyarok sikerének titka, Hidán Csaba László úgy fogalmazott, valószínűleg a fegyelem és az összetartás, nincs tudomásuk X. századi belső viszályokról. Előadása után részletesen szólt a honfoglalók katonai viseletéről, bemutatta fegyvereiket – legfontosabbként az íjat és a szablyát –, végül harcművészeti ízelítővel tette látványosabbá előadását.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kincsek után gyalogszerrel
Mihály János könyvbemutatója
Két évvel ezelőtt egy csöves hátizsákkal és egy “kutyaijesztő” fokossal indult útnak Jánosfalvi Sándor István néhai unitárius lelkipásztor nyomán Mihály János lövétei származású történész. Barangolásából hiánypótló – Nagy László unitárius lelkész, főjegyző szavaival élve “nemcsak szép, de jó” – könyv született Gyalogosan a két Homoród mentén címmel.
A kiadványt múlt csütörtökön délután mutatták be Marosvásárhelyen a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermét zsúfolásig megtöltő publikumnak. A Homoród menti falvakat nem földrajzi sorrendjük, hanem az egykori lelkész életútjának állomásai szerint Lókodtól az Isten völgyének nevezett Jánosfalváig olvasóközelbe hozó – nemcsak a történész, de a néphez közel álló alkotó szemszögéből láttató – munkát Simó Sándor, a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör esperese méltatta. Az átfogó, egy-egy település érdekességeire, gondjaira külön is kitérő ismertető után a szerző mesélt a kiadvány megszületéséről.
– Ez a könyv 30 évvel ezelőtt kezdődött Marosvásárhelyen. Itt, a képzőművészeti iskola diákjaként jöttem rá arra, hogy ha egyszer lesz belőlem valaki, akkor csakis történész lesz, és nem képzőművész. Sokat üldögéltem a dokumentációs teremben, Pál-Antal Sándor történész, levéltáros adta itt kezembe az érdeklődési körömhöz kapcsolódó első könyveket. Akkor álmodni sem mertem volna, hogy évtizedek múlva majd együtt dolgozunk – emlékezett vissza életútja meghatározó mozzanatára Mihály János, akinek “szakképzése” tulajdonképpen jóval korábban, még a mezőn kezdődött.
– Első történelemtanárom a nagyapám volt, takarás közben előszedte a Tolnai lexikont, abból tanítgatott. Aztán a marosvásárhelyi diákévek alatt kialakult egy dac is bennem, történelmi irányultságomat ugyanis sokan nem értékelték, anyaggyűjtéseim sem mentek zökkenőmentesen, gyakori vendég voltam a közeli utcában (sz. m.: a rendőrségen).
Mihály János Marosvásárhelyről Kolozsvárra került, majd a budapesti Károli Gáspár Egyetem történelem szakán szerzett diplomát. Nem maradt odaát, öt éven keresztül a lövétei iskola diákjainak adta tovább a határon túl szerzett tudást – ez volt eddigi élete legnagyobb élménye –, majd a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont megalakulásakor megpályázta a felajánlott kutatói állást, azóta ott dolgozik. Homoród menti vándorútjára 2009-ben, 130 évvel Jánosfalvi Sándor István halála után indult.
– Az volt a célom, hogy felébresszem a nagyközönség érdeklődését ez iránt a periférikus tájegység iránt. Ezt a könyvet nagyon sokan írtuk, minden elődöm, deákok, tanítók munkája benne van. Katonai térképek szerint, járatlan ösvényeken barangoltam be ezt a vidéket, gyakran haladtam el esztenák mellett, ahol a kutyák gondoskodtak arról, hogy hamarabb érjek a következő településre. Jó volt megtapasztalni, hogy a globalizáció nem kerítette hatalmába a Székelyföldet, él még a székely vendégszeretet. Bármerre jártam, mindenhol kaptam szállást, ételt. Ugyanakkor arra is rájöttem, milyen rengeteg kincset, páratlan, feldolgozatlan dokumentumot rejtenek az itteni levéltárak. Ha pedig az ember ráteszi a kezét egy templom oldalára, az szinte rezonál. Ezekből az élményekből, értékekből szerettem volna átadni valamit az olvasóknak, leróni egy kis részt egy nagy adósságból – tette hozzá Mihály János, majd készségesen válaszolt a jelenlévők kérdéseire. A publikum soraiban volt a szerző egykori osztályfőnöke is, aki elmondta, nagyon büszke a kommunista diákévek idegen, hideg környezetéből messzire jutott, gyökereihez ösztönösen visszatérő tanítványára, ugyanakkor szomorú, mert – a távolban szerzett tudást hazahozó – Mihály István példáját kevés értelmiségi követi, és mert gazdasági lehetőségek hiányában az utóbbi évtizedekben “Erdélyből hiányzik egy generáció”.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Székely kivándorlás történész szemmel
Dr. Makkai Béla történész, kisebbségkutató a Székely kivándorlás a 19. század végén, a 20. század elején címmel tartott előadást Csíkszeredában.
Székely kitántorgásról is lehetne beszélni, vagy szétszéledésről, hisz a székelyeknek is vannak már diaszpórái, nemzetrészei a nagyvilágban – fogalmazott felvezetőjében Veress Dávid, a Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig című előadássorozat szervezője. Mint megjegyezte, e pénteki előadás immár a nyolcvannyolcadik a sorban.
Dr. Makkai Béla történész, kisebbségkutató, publicista Sümegen született 1961-ben. 1985-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett diplomát történelem-pedagógia szakon. 1985-1997 között az Országos Széchényi Könyvtár kutatásszervezője. 1990-1993 között posztgraduális ösztöndíjas, 1995-ben kandidátusi fokozatot szerzett. 1998-2001 között a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, 2005-től tanszékvezető egyetemi docens – ismertette az előadót Veress Dávid.
Dr. Makkai Béla előadásának első felében XIX. századi keresztmetszetet vázolt a székely-kérdésről, majd a székely öntevékeny és kormányzati próbálkozásokra tért ki. Végül a kivándoroltak önszerveződésének és kormányzati megsegítésének módjairól beszélt.
„Az ősi, feudális viszonyokból megmaradt patriarchális életviszonyok lehetőségéből forgatták ki a székelységet, és ez tragikus következményekkel járt. A székelység mindig arra törekedett, hogy magát ellássa, magát megszervezze, ne kelljen másra szoruljon. Ez az új tőkés viszonyoknak ellenébe volt. A népesedés hirtelen megugrása és a munkahelyek hiánya is hozzájárult a nagyszámú kivándorláshoz” – hívta fel a figyelmet az előadó.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Bod Péter emlékezete Nagyenyeden és Magyarigenben
A Bethlen Gábor Kollégiumban és az ősi magyarigeni szórvány-templomban nemzetközi konferencián emlékeztek meg arról, hogy 300 éve született az erdélyi református tudós-lelkipásztor, Bod Péter (1712–1769). A kétnapos tudományos konferencia méltóképpen idézte fel Bod Péter alakját, munkásságát, akiről Gudor Botond gyulafehérvári református lelkész többnyelvű könyvében ezt írja: „ő volt az a jellemzően erdélyi tudóstípus, aki (…) az erdélyi közművelődés magas mércéjét tűzte ki célul”.
Mindkét helyszínen sikerült a szervezőknek olyan kedvező környezetet és feltételeket teremteniük, ahol a résztvevők otthon érezhették magukat. Az ódon kollégiumi környezetben vagy a magyarigeni templom hűvösében a Gyulafehérvárról, Nagyenyedről, Kolozsvárról, Marosszentkirályról, Budapestről, Debrecenből, Szegedről, Szombathelyről, Egerből és Oxfordból érkezett jeles tudósok, kutatók éppen ott voltak, ahol Bod Péter hajdanában tanult majd később alkotott, és ahol ma is magyarul hangzik a szó.
Két nap, 19 előadás
Bárócz Huba esperes áhítata után Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató a 390 éves Kollégium emlékekben igen gazdag tárházáról beszélt, arról a hatalmas, nagy örökségről, amelyben Bod Péter is méltó helyet kapott. Gudor Botond a Kollégium igen fontos szerepe mellett, kiemelte a Károli Gáspár Református Egyetem hozzájárulását és a Gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány kezdeményező és szervező részvételét a konferencián.
Ezután következtek az előadások, melyekből 19 hangzott el a két nap alatt – többségében fiatal kutatók mutatták be a gazdag hagyaték egy-egy feltárt részletét.
Érdekes, változatos megközelítésű előadások hangzottak el, amelyeket a szervezők tematikusan csoportosítottak, és amelyek során jeles tudós személyiségek vállalták a moderátori szerepet.
Az előadások Az iskola, tudomány és nevelés a barokk korban témával – moderátor Gudor Botond – kezdődtek, amelyben arra is választ kaptunk, hogyan lett Bod Péterből tudós-lelkész. Dr. Bellágh Rózsa (Széchényi Könyvtár – Budapest), aki 30 éve foglalkozik a témával és a 21 éves Bod Péter Társaság tagja, a historia litteraria művelőjéről beszélt, akinek a szellemi öröksége a Magyar Athenas című munkája. Ez utóbbi az első magyar nyelvű írói lexikon. Ugyancsak ő említette meg azt a jellemző epizódot Bod Péter fiatalkorából, amiről később a tudós-lelkipásztor így számolt be: „Elmentem a nagyenyedi kotya-vetyére és ott könyveket vásároltam”. Ebben az előadás-csoportban még hallottunk Nadányi János és Pápai Páriz esetéről (Dr. Nagy Levente, Budapest) és Ajtai Abód Mihályról (Krizbai Jenő, Nagyenyed).
Bod Péter és történetírásainak forrásairól hárman értekeztek Sepsi Enikő (a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsésztudományi Karának dékánja) moderátori irányításával. Az előadók Dáné Hedvig (BBTE, Kolozsvár), Rácz Emese (Egyetemi Könyvtár, Kolozsvár; volt enyedi könyvtáros) és Verók Attila (Eger) voltak, majd Szonda Szabolcs Háromszék nevében hozta üdvözletét, és amiatti örömét fejezte ki, hogy a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtár cselekvő részese lehetett a megemlékezésnek.
Délután Krecsák Albert enyedi alpolgármester megtisztelőnek értékelte, hogy éppen Nagyenyeden tartották meg a konferencia egy részét. A külföldi peregrinációról, mint az erdélyi értelmiség továbbképzésének lehetőségéről szóló témakörben Csoma Zsigmond moderátori vezetése mellett igen gazdag és sok kutatómunkával felszínre hozott információt hallottunk azokról a diákokról, akik egyházi vagy más támogatással Nyugat-Európában tanultak, hogy aztán a friss szellemiséget itthon is terjesszék. Előadók voltak: Kurucz György (Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest), Sepsi Enikő, Hegyi Ádám (Szegedi Tudományegyetem) és Bozzay Réka (Debreceni Tudományegyetem). Sor került még három előadásra a történelem segédtudományainak bölcsője és Bod Péter korának polihisztori érdeklődése tematikában, Bozzay Réka moderátori vezetése mellett. Egyed Emese (BBTE, Kolozsvár) Bod Péter egyik munkáját, az 1766-ban megjelent Hungarus Tymbaules Continuatust elemezte, amelyben Bod Péter a Gyulai család és a magyarság történetét kívánta rögzíteni. Gróf László Oxfordból igen szemléletesen mutatta be Bod Péter térképeit. Viczián István az ásványtanról értekezett.
Érdekes program volt – különösen a vendégeknek – a Bethlen Dokumentációs Könyvtár Bod Péter tárlatának a megnyitója, amit Győrfi Dénes főkönyvtáros tartott. A bemutatón igen szemléletes, gazdag könyvtári anyaggal ismerkedhettek meg a látogatók, majd alternatív programként városnézés következett, valamint az Iskolai Múzeum megtekintése. Este pedig a díszteremben fellépett a 20 éves Collegium Gabrielense együttese, amelynek sikerült oldania az előadások okozta fáradságot.
Megjósolta a Székelyföld megerősödését
Bod Péter Magyarigenben lelkészi-alkotói pályafutásának igen jelentős részét, mintegy 20 évet töltött, az akkor még sokkal nagyobb gyülekezetben.
Az emlékére tartott magyarigeni ünnepet megtisztelte jelenlétével Pap Géza református püspök, aki ezen alkalomból igét hirdetett. Szász Csaba helyi református lelkész a következőképpen üdvözölte a templomot csaknem teljesen megtöltő vendégsereget: „Erdély-hegyalja ma ünnepel”, majd ismertette az újabb betelepülőkkel 20 főre gyarapodott gyülekezetének sikereit. 1996-ban elődje, Gudor Botond csak három hívet talált a nevezetes községben. Ma Szász Csaba – Sárddal és Zalatnával együtt – 73 magyar lélekkel foglakozik.
Üdvözölte a konferenciát Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke, aki Bod Péter üzenetét a mának azzal a 300 éves vízióval érzékeltette, amelyben a tudós-lelkipásztor megjósolta a Székelyföld megerősödését, azt, hogy a hatalom nem fogja tudni majd megtörni. És éppen most indult el az a székelyföldi mozgalom, amely a szórványt segíti megmaradási cselekvéseiben.
A templomba is szépen jutott az előadásokból, amelyeket a moderátorok kisebb időzavar miatt szűkebb keretek közé szorítottak. Előtte a Bethlen-kollégium Fórika Éva vezette leánykórusa lépett fel nagyszerű műsorával, majd Boros Erzsébet búzásbocsárdi népdalénekes egyházi dalokat adott elő. Ezúttal Egyed Emese volt a moderátor aki A bölcsőhelytől a sírig előadáscsoport előadásait igazgatta. Csoma Zsigmond (KRGE) Bod Péter önéletírásáról beszélt, mint történeti-ökológiai forrásról, Feiszt György levéltáros-heraldikus a családi címerekről, Veres László marosszentkirályi lelkész az ünnepelt olthévizi tevékenységéről beszélt, és felolvasta Jan Andrea Bernhard zürichi kutató Pápai Páriz Ferencről a konferenciára küldött értekezését is. Gróf László moderálása mellett Gudor Botond rövidre fogta gazdag és érdekes ismereteit Bod Péter magyarigeni mindennapjairól. Befejezésül Győrfi Dénes Bod Péter újratemetéséről – amelyen 1912-ben részt vett a Bethlen-kollégium küldöttsége is – adta elő a Dokumentációs könyvtár érdekes adatait.
Olyan, csaknem egyórás koncert következett a sepsiszentgyörgyi Codex régizene együttes előadásában, amelyet többszöri vastaps kísért. A konferencia zárásaként Bod Péter sírjánál az összes résztvevő és támogató szervezet koszorút helyezett el.
*
A magyarigeni program során Gudor Botonddal több alkalommal is megpróbáltuk összegezni a kétnapos konferencia legfőbb tanulságait. Egy hagyomány folytatásáról beszélt, amit most egy szórványban működő alapítvány, a Gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány kezdeményezett. Az együttműködés a két helyszín között – tegyük hozzá: a két főszervező között (Szőcs Ildikó, Gudor Botond) – jó és harmonikus volt, ennek eredménye pedig a mintaszerűen megszervezett konferencia lett.
A Károli Gáspár Református Egyetem a közeljövőben könyvben adja ki az előadások anyagát.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Trianon-trauma – Kreatív együttgondolkodás filmen
Miközben egyre távolabb kerülünk egy nemzeti minimumtól, és a különböző fórumokon történelmi kérdésekről kliséket adnak elő szakértő és kevésbé hozzáértő személyek, valamint sokak szerint „éleződik” – no, nem csak a nemzetközi helyzet – hanem a kultúrharc is, sor került egy újabb Aspektus-eseményre. A Károli Gáspár Református Egyetem díszteremében szerdán este mutatták be a tavalyi, Trianon a középiskolai oktatásban című konferencia rövidített filmes változatát.
Az Aspektus „profiljába” mindig időszerű, fontos kérdések megvitatásai tartoznak. A szervezők nem riadnak vissza a kényes és megosztó történelmi problémák elemzésétől sem, erre mutat a nemrégiben lezajlott konferencia, amely az igazságtételről szólt. Hogy Trianon kapcsán sincs egyetértés, az a közelmúlt eseményeiből is kiviláglik. Ezért is lehet fontos egy olyan sorozat, mely nem csak ütköztetni próbálja a különböző érveket, hanem a másik meghallgatására, vagyis a probléma megbeszélésére invitál, mindezt az ismeretterjesztés szándékával.
A tavalyi Aspektus-est Trianonnal kapcsolatban egy igen fontos részkérdést járt körül. Arra kereste a választ, mi lehet az oka annak, hogy a rendszerváltás után húsz évvel a fiatalok sokkal kevesebbet tudnak az első világháborút lezáró békediktátumról, mint ami logikus lenne. Az okok kutatása mellett megpróbált támpontokat, eszközöket, alternatívákat, vagyis segítséget nyújtani.
A film vetítése előtt Kurucz György, az egyetem dékánhelyettese köszöntötte az egybegyűlteket, „kreatív együttgondolkodásra” invitálva őket. A tavalyi konferenciára reagálva kiemelte, hogy a fiatal nemzedék magatartásformálásában elengedhetetlen szerepe van az ismeretátadásnak, ezért is fontos, hogy beszéljünk ezekről a kérdésekről.
Gecse Géza történész, az Aspektus-sorozat főszervezője hangsúlyozta, hogy a filmvetítésnek nemcsak bemutató, hanem kontroll funkciója is van, mert még mielőtt különböző fórumokon, esetleg csatornákon sugároznák, előzetes véleményt vagy véleményeket várnak a közönségtől. Tehát nemcsak tartalmi, hanem akár technikai problémákról is vár visszajelzéseket. Gecse szerint Trianon „kollektív traumáját” mindenképpen „ki kell beszélnünk”, máskülönben nem tudjuk feldolgozni, hiszen „lassan száz év távlatból sem tudjuk megemészteni”.
Kovács Gergely Botond a film technikai kivitelezője személyes élményeiről számolt be, mellyel Trianon élő hatását példázta. Kiemelte, hogy a film valamelyest a magyarság „különleges sorsát” is megvilágítja. Liszi János grafikus, az Aspektus-sorozat egyik szervezője a társaság céljairól számolt be. A konferencia-sorozatot nem csak az érdeklődőknek szánják, hanem főként azoknak is, akiket „riaszt a téma, vagy valamiért nem törődnek ezzel”. Éppen ezért – hogy a témákat az ő számukra is „emészthetőbbé” tegyék – a vitasorozatnak „modern arculatot” terveztek.
A huszonhat perces film nem csak a tavalyi alkalmon elhangzottakat tartalmazza, hanem kiegészült interjúkkal, amelyben fiatal egyetemisták mondják el véleményüket Trianonról, annak hatásáról – nemcsak oktatásának hiányosságáról, hanem lehetőségeiről, de ezen kívül a témához való hozzáállásukról is vallanak.
A film összeállítói sikeresen foglalták össze a tavalyi csaknem két és fél órás konferenciát, melyben Romsics Ignác történész, akadémikus, Surján László, az Európai Parlament alelnöke, a Megbékélési Mozgalom kezdeményezője, Ö. Kovács József, a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézetének igazgatója, Szamborovszkyné Nagy Ibolya, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, történész, Száray Miklós, az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumának vezető történelem tanára, Grynaeus András, a Baár-Madas Református Gimnázium történelem tanára, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének oktatója és Lados Balázs, a Szent Margit Gimnázium történelem tanára fejtette ki véleményét a témáról.
A film bevezetőjében Gecse Bethlen Istvánt és Lenint idézte, akik a diktátumra Magyarország feldarabolásaként és imperialista békeként tekintettek. Ezt követően egyetemisták mondták el véleményüket, majd a film készítői tavalyi előadásokból adtak közre részleteket a hallgatók és fiatalok hozzászólásaival és véleményeivel. Nem tudható, hogy a film összeállítói erre tudatosan törekedtek-e, de felfigyelhetünk arra a kontrasztra, hogy amíg a szakértők előadásai az érzelmi faktor kikapcsolására törekedve próbálták a helyzetet elemezni, és keresni a válaszokat – szinte érezhető volt az egyetértés, addig a hallgatók interjúi valamelyest a mai magyar társadalomnak a témához való hozzáállását tükrözték.
Egyesek szerint nem kellene felhánytorgatni Trianont, mert az igen megosztó téma. Sokan érzelmi alapon közelítették meg, némelyek az átpolitizáltságát emeleték ki és a siránkozást, mások a csalódottságot és a dühöt hangsúlyozták, ugyanakkor némelyek a jövő felé kívántak tekinteni vagy a probléma megoldását keresték. Kérdés persze, hogy lehet-e egyáltalán a „megosztó témákat” szőnyeg alá söpörve boldog jövőt építeni?
A filmvetítés után sok hozzászólás érkezett, és – mint ahogyan már máskor is megszokhattuk – nem kifejezetten a szűk témához kapcsolódva. Az esemény végén a szervezők még beszámoltak a terveikről, többek között egy középiskolai vetélkedő tervezetéről. A kényes témákat ezúttal sem adják fel, mivel együttgondolkodásra és véleménycserére hívnak a„Szoborháború” című következő vitaestre, amelyen Horthy, Károlyi és Tisza „szobrai” kerülnek terítékre.
Számtalanszor tapasztalhattuk – főleg a közelmúltban – hogy a magyarság történetének bizonyos fejezeteiről és személyeiről néhol még köztiszteletben álló szaktekintélyek is kliséket puffogtatnak és a politikai ideológiák játékszerévé degradálódnak. Az Aspektus-sorozat ezzel szemben pont a kibeszéletlenséget kívánja megtörni, és megértő, elemző magatartással törekszik a témákhoz nyúlni.
A történelem nemcsak múlt, hanem élő valóság is egyben, erre bizonyíték éppen történelmünk és mai viszonyaink. Nem feltétlenül szükséges az egyetértés mindenben, de ahhoz, hogy jelenünket megértsük, ki kell beszélnünk a múltat is. Mert jelen van, ahogy a rövidfilm végén a Biorobot Együttes dalában is szerepel: „Nem is értem, hogy nem telik az idő, Vártam, de csak nem múlik el a múlt, Körülöttem a réges-régi kör, Cipelem tovább, ha már így alakult…”.
K. Orosz István. Erdély.ma

A templom és az iskola szellemében
Harminc végzősét búcsúztatta tegnap a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola. A Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tagozatának végzősei – leendő tanítók, kántorok – számára reggel az Eminescu utcai diakóniai központ udvarán vette kezdetét a ballagási ünnepség, katolikus szentmisén, majd unitárius istentiszteleten vettek részt, végül a Vártemplomban hálaadó istentiszteleten Ötvös József, a Marosi Református Egyházmegye esperese, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora Isten szavaival engedte útnak a ballagókat.
A marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tegnap a 19. végzős évfolyamától búcsúzott, a nappali, illetve a levelező tagozaton harminc diáknak szólt a Gaudeamus. Velük együtt 750-re nőtt azok száma, akik ezt az intézményt választották oklevélszerzés céljából. Ötvös József esperes Máté evangéliumára alapozva szólt a ballagókhoz, az életben meghozandó döntések mérlegelésére intette őket. – Egész életünk tele van hívással: szavaljuk a Talpra magyart, nemrég arra biztattak, menjünk szavazni, újságokban jelennek meg hirdetések, amelyek külföldre csábítanak, jobb kereseti lehetőséget kínálva. Szednek szét a hívások, nem tudjuk eldönteni, melyiknek engedelmeskedjünk. A hívások mögött mindig ígéretek vannak, és ezek értékét az adja, hogy ki áll ezek mögött. A pártok jobb jövőt ígértek, de Jézus ígérete így hangzott: "Megnyugvást adok a lelketeknek" – és ezt senki más nem ígérheti komolyan – fogalmazott az esperes.
Barabás László, a kántor- tanítóképző igazgatója elégedetten nyugtázta, végzőseik életútja bizonyíték arra, hogy intézményük eléri a célját, értelmiséget képeznek az erdélyi magyarság számára, a templom és az iskola szellemében. Ugyanakkor megjegyezte, napjainkban, amikor a társadalomban egyre inkább érezhető a mentalitásváltás, a klasszikus értékek válsága, diákjaiknál nem érhető tetten ez a tendencia, a keresztyén értékek szellemében végzik munkájukat. – Rájuk lehet bízni a gyülekezeteket, jól felkészültek a szolgálatra – fogalmazott Barabás László, aki jártában-keltében örömmel állapítja meg, hogy végzőseik mindenütt a közösség érdekében dolgoznak, óvónőkként, tanítókként nemcsak oktatnak, hanem az anyanyelvet, a kultúrát is ápolják.
Az igazgató elismeréssel szólt azokról a pedagógusokról, akik diákjaik képzésében oroszlánrészt vállalnak, kiemelten megköszönte Balázs Árpád, Bordi Géza, Sípos Anna és Szabó Éva tanárok munkáját. Az ünnepséget a főiskola hallgatóinak közreműködése tette színesebbé.
(mb) Népújság (Marosvásárhely)

Bod Péter ma is üzen
Beszélgetés Gudor Kund Botond református lelkipásztorral, történész kutatóval
Beszélgetőtársunk korábban Magyarigenben dolgozott, jelenleg Gyulafehérváron teljesít szolgálatot. Mindkét közösségben a szórványban élők mentőövét, a kulturális emlékezést és életet törekedett és törekszik újraéleszteni–fenntartani. Nevével összekapcsolódik Bod Péter műve is, akinek idén 300. születési évfordulóját ünnepeljük: kutatja, népszerűsíti a felsőcsernátoni születésű tudós lelkész alkotását. Gudor Kund Botonddal tudományos és közösségi munkájáról az idei kolozsvári könyvhéten, magyarigeni témájú friss kötete bemutatója után beszélgettünk.
el és azzal a varázzsal, amelyre az előadások során figyeltem fel, de lényegében akkor kezdtem hangsúlyosabban foglalkozni vele, amikor Magyarigenbe kerültem, ahol minden épületrészletben jelen van az emléke, a parókiát ő építtette, sírja ott van a faluban. Együttvéve tehát, kolozsvári történészi érdeklődésem és az a szellemiség, amely Magyarigenben körülvett, tette hangsúlyossá számomra Bod Péter munkásságát, az a történelmi miliő pedig, amely a szórvány és közte van, megerősítette ezt. Megreszkírozom azt a kijelentést is, hogy Magyarigen lényegében azért fejlődhetett és maradhatott meg, mert ő ott dolgozott.
Próbáljuk megközelíteni konkrétabban azt, hogy milyen szellemiség tulajdonítható neki, és ez miért is ragadta meg az ön kíváncsiságát.
– Ez egy megfoghatatlan tényező, ezért kissé nehéz definiálnom. Azt mondhatnám, hogy az ember érzi valakinek a hatását abban a környezetben, ahol éppen tartózkodik, látja azt, hogy akik látogatóba jönnek, miatta érkeznek és róla beszélnek. Én azt akartam vizsgálni, hogy milyen volt az a társadalom, amelyik olyan sokat adott a 18. században, és amely, az építészeti emlékek nyomán is tetten érhetően, a régió súlypontjának számított. A társadalom részéről is éreztem egy elvárást, mind a tudományos közegből, mind a Magyarigenbe érkezőktől, hogy foglalkozzak vele.
Románul jelent meg könyve erről, Istoricul Bod Péter címmel. Várható-e magyar nyelvű változat? – Ezt a kérdést eléggé gyakran hallom. Prózai magyarázatot tudok rá adni: a doktorim megvédése ezen a nyelven történt, az anyag is nagyjából románul állt össze. De nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy a román társadalom rendkívül nagy elvárást fogalmazott meg vele kapcsolatosan, szerették volna tudni, hogy ki is ő. A könyvet használják már, a tanárok is biztattak annak idején, hogy ez elkészüljön – a magyar oldalról is ezt az érdeklődést várom…
Május elején szerveztek Bod Péter-konferenciát, akkor milyen eredményeket mutattak be? – Ez az év arról szól, hogy rengeteg ilyen jellegű találkozóra kerül sor, néha úgy érzem, hogy már túl sokra, máskor azt gondolom, hogy kevésre. Ez a konferencia azért kiemelkedő, mert üzenetértéke volt: szórvány és tömb kapcsolatát szorosra fűzte, beindított jövőbe tekintő folyamatokat, mint például egy Bod Péter-szobor állítása, magyarországi meghívottaink pedig ki szeretnék adni az elhangzottakból összeállított tanulmánykötetet. Nem pusztán szünetekkel tarkított okos előadások gyűjteménye volt ez a találkozó, hanem komoly esemény, amely az egész 18. századot átölelte, több megközelítésből.
Miért időszerű Bod Péter? Hiszen nem kapna ekkora szerepet, ha a ma számára irreleváns volna az üzenete... – Több szempontból az, nem szeretném felsorolni az összeset. Ehelyett inkább a mottókra hívom fel a figyelmet, amelyek köré egy-egy konferencia épül. Februári háromszéki találkozónkon a mottó az volt: „A tudomány hogy hasznos? Ha mással közlöd: ha titkolod, nem sokat ér”. Egy felsőcsernátoni előadáson hangzott el az a mondata, hogy „Méltatlan és haszontalan a rest ember a respublikában” – véleményem szerint a keresztény, elsősorban a görög-keleti naptárakra volna érdemes ráírni ezt a megjegyzését. Bod Péternek az utilitarizmustól az akadémiaalapításig, az alapos tudományos gyűjtőmunkájáig megannyi üzenete van.
Térjünk át az ön magyarigeni éveire. A 2002-es népszámlálás adatai szerint a faluban 13 magyar élt, ez egy igen kicsiny gyülekezet… – Igen, egy időben azt mondtam, hogy Erdélyben nincs még egy olyan hely, ahol a papi család nagyobb, mint a közösség. Ettől eltekintve nem szeretnék számháborút vívni, nem akarok például abba a tévedésbe esni, hogy egy nagyobb szám láttán rögtön minőséget sejtek. Bod Péter is egyedül dolgozott, mégis komoly munkát végzett, így van ezzel a kis magyarigeni közösség is. A településről írt monográfiám erről is szól: ha egy nemzeti tragédia történik, ez pedig erősen hat a demográfiai fejlődésre, akkor, a „mélypont” elérése után, milyen lehetőségek kínálkoznak...
A magyarigenieknek milyen pozitív, lelkesítő üzenetet tudott megfogalmazni?
– Azt hangsúlyoztam, hogy nekik lényegében egy örökségre kell vigyázniuk, ezt pedig semmiképp sem szabad magára hagyni és elárulni. De hogy egy kicsit mégis éljünk a statisztika-számmisztika trükkjeivel, elmondanám, hogy a közösségem néhány év alatt kétszáz százalékkal gyarapodott. Ez azt jelenti, hogy olyant mondtam és tettem, ami fejlesztette és odavonzotta az embereket, de nem hanyagolható a saját teljesítményem sem ebben a kérdésben (nevet). Példaképeket kell az emberek elé állítani, így Bod Péter kultuszát felelevenítettem, Magyarigenről pedig mindenhol úgy beszéltem, mint a világ közepéről.
Hogyan viszonyult a többségi társadalom a kisebbségi törekvésekhez? – Két dolgot kellett figyelembe vennem a magyarigeni közösség esetén. Egyrészt a kis, magyar társaság összetartását, másrészt a többséggel való kapcsolattartást. Ez nagy felelősséggel járt, normális, pozitív kapcsolatokat kellett kialakítani az emberekkel, ugyanakkor a két közösség kapcsolata miatt nem volt helye annak, hogy hangzatos szólamokkal és mellveregetve emlegessük etnikai hovatartozásunkat. Céltudatosnak kellett viszont lenni, a birtokok, épületek visszaszerzésétől a saját intézmények működtetéséig számos feladatot meghatároztunk, és mindvégig meg kellett tartani az etnikumok közti egyensúlyt.
Hogyan alakultak, illetve alakulnak a gyulafehérvári évek? – Ezek sem másabbak, mint a Magyarigenben eltöltött esztendők, az azonban különbség, hogy Gyulafehérvár ismert központ. Itt a katolikus egyházzal kell ápolnunk a jó viszonyt, hiszen az intézményeikben tanulnak óvodásaink, iskolásaink, de elmondhatjuk, hogy a magyarság jelentős része, négy-ötszáz ember a református egyház tagja. Érdekes közösség a gyulafehérvári, egy fiatalabb, házas nemzedék jelenléte erőteljesen érezhető a társadalmi, egyházi életben, a kisebbségi létre pedig felhozok egy példát: van olyan presbiterünk, aki vegyes házasságból származik, de református lett, és magyarul kezdett tanulni, ami mára meghozta a gyümölcsét. A jövőbe is tekintünk, leégett parókiát javítunk, imatermet és templomot, táborközpontot létesítünk. A megye számos településére kiterjed aktivitásunk, én magam alapítványi munkát is végzek, civil programokban veszek részt.
Hogyan látja, javult a kapcsolat tömb és szórvány között? – Egy jó barátom, Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke mondta egyszer, hogy „mi csak rohanunk Pest felé, és látjuk az ablakon kinézve, hogy szórványban is élnek magyarok”. Persze, sokat javult a helyzet, és annak ellenére, hogy a Fehér megyei magyarság mintha lassabban élné bele magát ebbe a kapcsolatba, jelen vagyunk mi is benne.
Gudor Kund Botond (1971, Balázsfalva)
Református lelkipásztor, tanár, kutató. A nagyszebeni Egészségügyi Középiskola elvégzése (1990) után, 1991-től, felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Fakultásának Lelkészképző Karán folytatja, ahol 1995-ben diplomázik. Eközben, 1993-tól, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történettudományi Karának Történettudomány és Filozófia Tanszékén is tanul, ahol 1997-ben szerez történelemtanári diplomát. Budapesti és szegedi egyetemek cserediákja, 1999-ben magiszteri fokozatot, 2007-ben doktori címet szerez történettudományból. 2003– 2005 között teológiából magiszteri kurzuson vesz részt, Mth fokozatot szerez az Amszterdami Szabadegyetemen, a Nemzetközi Református Teológiai Intézet(IRTI) szervezésében, amelynek tagja. 1998 májusában szentelik lelkésszé, előbb a magyarigeni református egyház lelkipásztora (2011-ig), jelenleg Gyulafehérváron szolgál. 1997-től több oktatási intézmény munkatársa volt, 2009–2010-ben a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának vendégtanára, 2007-től tudományos kutató a Gyulafehérvári Egyetem Iuliu Maniu Történelmi és Politológiai Kutatóközpontjában. 2000-től a gyulafehérvári művelődési, közoktatási és műemlékvédelmi célokat felvállaló Bod Péter Alapítvány elnöke. Számos tanulmánya és öt könyve jelent meg, közülük kiemelkedik az Istoricul Bod Péter (1712–1769) – Kolozsvár, 2008 és a Rediviva chartophylax Igeniensis. Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története (Tatoma Kiadó, Barót – Kolozsvár, 2011).
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

Társadalomalakító egyetemek
Üdvözölte az Erdélyi Magyar Felsőoktatási Tanács megalakulását a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar vonalának vezetője, s ez lépés lehet az egységes magyar felsőoktatási tér kiépítése felé – mondhatnók, ha egy szusszra szeretnők összefoglalni, ami az intézményi vezetők tusványosi kerekasztalán világosodott meg a hallgatók előtt.
Aáry-Tamás Lajos magyar oktatási ombudsman, moderátor drámai hangütéssel kezdte: milyen hatással lesz a felsőoktatás jövőjére, hogy az európai pénz elfogyott, és fiataljaink jó része külföldre vágyik a szülőföldről? Nos, a sorra következő intézményvezetők számokkal és érvekkel igyekeztek leszerelni az aggodalmakat. Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese arra is kitért, hogy intézményükben 76 alap- és 36 mesterképzés magyarul is folyik, de sokan a magyar diákok közül az angol, német, francia vagy román vonalon tanulnak. Nemcsak a magyar diákok arányszáma alacsonyabb az elvárhatónál, még súlyosabb a mesterképzésben mutatkozó alulreprezentáltságunk. A Sapientia, a Partium Egyetem, valamint a BBTE, a marosvásárhelyi orvosi és a színművészeti tagozata alapította felsőoktatási tanácsra véleménye szerint jelentős szerep vár, bár ennek tartalma még kidolgozatlan – derült ki beszámolójából, mely a nagy nyugati és amerikai egyetemek felé való nyitás előnyeit is megkísérelte megcsillantani.
Különösen ellentmondásos a kárpátaljai II. Rákóczy Ferenc Főiskola sorsa: a magyar állam pénzén tartja fenn magát, de a sokszor kedvezőtlen ukrán akkreditációs törvénynek kell megfelelnie, ráadásul a magyar–magyar politikai hullámzásból származó hátrányok is sújtják, ezért legalább eme utóbbitól meg kellene kímélni őt és erdélyi sorstársait – vélte Orosz Ildikó rektor. Dávid László, a Sapientia rektora szerint egy fiatal egyetem sokszor több eséllyel birkózik meg a kihívásokkal, mint a régi. Az egységes magyar felsőoktatási tudásteret egységes értékrenddel kellene megalapozni. Erdélyben a műszaki és természettudományos képzésben még régióspecifikus igények várnak kielégítésre, az agrár-, erdészeti stb. oktatás beindításra vár, s az agyelszívásnak kellene elejét venni a minőségi képzés által, és akkor nem lenne megkérdőjelezhető, hogy betölti-e az egyetem társadalomformáló szerepét. Az előadó szerint a levelező tagozatok létjogosultsága kétes – lásd az óromániai egyetemek székelyföldi expanzióját –, miközben az olyannyira szükséges orvosi képzést szegregációnak állítják be, holott az az oktatási hatékonyság záloga – egyebeket nem említve. A Sapientia EMTE célja felkészíteni az itthoni alkotásra és a régió felemelésére. Hasonló eszménykörben mozog a Partiumi Keresztény Egyetem is, de merőben más demográfiai és szomszédsági viszonyok közt – taglalta János-Szatmári Szabolcs rektor –, amelynek az elvándorlás, a szórványosodás és a vegyes házasságok jellemezte régióban kell megtalálnia a maga helyét. Érdekes, hogy kurzusaik iránt érdeklődés ébredt román anyanyelvű hallgatók körében is, miközben diákságuk zöme számára főleg esélyteremtő intézményként léteznek ott, ahol a nagyváradi állami egyetemen sok magyar a nem anyanyelvi képzést választja. Az asszimiláció fékezése érdekében magyar tanítóképzést indítanak az idén, s igyekeznek romológiai tanulmányok révén is felkészíteni a leendő pedagógusokat, a román államtól pedig elvárnák, hogy e sajátos státusú egyetemeket ne magánintézményeknek tekintse, hanem közösségi intézményeknek ismerje el és vállaljon részt fenntartásukban, miközben a hálózati együttműködés révén Erdélyen belül és Debrecen felé is lát lehetőségeket a diákcsere kiépítésére.
Ezt üdvözölte Pákozdi Csaba a Károlyi Gáspár Református Egyetemtől, aki egyedüliként képviselte az anyaországi felsőoktatást. Márpedig, miként egy hozzászóló szóvá tette, felteendő a kérdés: ha a tízmillió anyaországi számára hetven felsőoktatási intézmény áll rendelkezésre, vajon a másfél milliós erdélyi magyarság mai két egyeteme és a három felemás, önigazgatásában korlátozott állami tagozat kielégítő hálózatot képezhet-e? Amúgy az intézményvezetők nagyobb távlatokban derűlátóak, akár egy konzorcium alakítását is lehetségesnek tartják idővel, s remélik, az aggasztó mai demográfiai folyamatok megfordításához képesek lesznek hozzájárulni pontosan az erdélyi magyar értelmiség kinevelése által. Dávid László leszögezte, az elkövetkező három évben okvetlenül meg kell oldani az orvosképzés függő kérdéseit, el kell indítani az első magyar doktori iskolát, és a hiányzó agrár- stb. szakokkal ki kell bővítenünk az erdélyi kínálatot, mi több, a Kárpát-medencei felsőoktatási tanács megalakítására is szükség lenne. A kerekasztal fonáksága okán meg kell fogalmaznunk: a hazai és anyaországi oktatáspolitikusok távolmaradása remélhetőleg nem a fejlesztési elképzelések és eszközök hiányával vagy az állásfoglalástól való ódzkodással magyarázható.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lelkünk, nemzetünk egészségéért (Tízéves az erdélyi mentálhigiénés képzés)
A körülöttünk lévő világ akkor lehet rendben, ha rendben vannak a benne élő emberek, ha testileg, lelkileg egészségesek, márpedig itt, Erdélyben, a „végeken” nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy egyetlen magyart is hagyunk elveszni – Kondor Ágota, az illyefalvi mentálhigiénés képzés egyik oktatója összegezte ilyen formában az éppen tíz évvel ezelőtt elindult, immár ötödik évfolyamához érkezett tanfolyam lényegét. A hét végén ünnepeltek a képzés megálmodói, éltetői, tanárai és diákjai, s jelen voltak az „anyaiskola”, a Károli Gáspár Református Egyetem (KGRE) vezetőségének képviselői is.
Kató Ibolya kitartó, következetes, fáradhatatlan munkájának köszönhetően jött létre tíz esztendővel ezelőtt az erdélyi mentálhigiénés képzés, alig fél évvel azután, hogy Magyarországon beindították az első évfolyamot. Neki köszönhető az is, hogy Illyefalva, a KIDA-központ vált a lélekgondozás itthoni fellegvárává, megszületett az Erdélyi Magyar Mentálhigiénés Társaság (EMMT), eddig több mint 130-an (pszichológusok, pedagógusok, pszichopedagógusok) szereztek diplomát, és a korábbi gyakorlathoz igazodva ugyancsak 35 fővel elindult az ötödik évfolyam is. Szombaton a negyedik évfolyam végzősei vehették át oklevelüket, de az illyefalvi vártemplomban megünnepelték az erdélyi mentálhigiénés képzés tizedik születésnapját is.
Délelőtt konferenciát tartottak magyarországi szakemberek, a délutáni ünnepséget dr. Bozsonyi Károly rektorhelyettes köszöntője nyitotta, a hálaadó istentiszteletet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese tartotta. Felidézte az egy héttel korábbi Mikó-tüntetést, amikor az emberek arcán keserűséget, dühöt látott, amely elárulta, „mindannyiunknak valami nagy problémája van, szorosságban élünk, és vágyakozunk a tágas tér után”. Az embernek nemcsak napfényre, tiszta levegőre, fizikai tágasságra van szüksége, de szellemi tágasságra is. Ennek megteremtését szolgálja az illyefalvi képzés, az ide beiratkozók megtanultak előbb önmagukon segíteni, hogy majd a körülöttük élőkön is segíthessenek. A képzés azt is mutatja: nem nyugodtunk bele, hogy szorosságban éljünk, térre, magaslatokra vágyunk – fejtette ki Kató Béla. Dr. Sepsi Enikő dékán az illyefalvi képzés történetét elevenítette fel, majd a végzős évfolyam nevében hangzott el köszöntő, és a korábban végzett hallgatókkal közösen mondták el a fogadalmat. Kovács Linda népdalokkal, Nemes Levente színművész Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című versével tette még emelkedettebbé a hangulatot. Szót kaptak az oktatók, Grezsa Ferenc, a KGRE Pszichológiai Intézetének adjunktusa, az illyefalvi képzés vezetője szerint nagyon fontos lenne, hogy megszűnjön az itt élő magyarok „bennszülött léte”, hogy leértékeltnek érzik magukat, idegennek saját hazájukban. Van kiút ebből, ki-ki saját „bennszülött létét” elsősorban a tudással tudja felszámolni, „mert azt nem lehetett államosítani” – hangsúlyozta. Kató Ibolya az anyanyelvi képzés fontosságát emelte ki és azt, hogy egy nemzet csak akkor tud fennmaradni, ha lélekben egészséges, ebben van nagy szerepük a mentálhigiénés szakembereknek. Az oktatók mellett felszólaltak a korábban végzett diákok is, akik arról beszéltek, miként kamatoztatták az Illyefalván megszerzett tudást, tapasztalatot. Ajándékozással, ünnepi fogadással zárult az illyefalvi rendezvény.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szép álmok a jövendőről
Beszélgetés a 75 éves Ráduly János népköltészet- és rovásíráskutatóval, költővel, fordítóval
– Kedves Ráduly János, 2012. október 27- én lesz 75 éves. Hogy érzi magát?
– Az elmúlt 2011-es esztendő végén ilyen elgondolásom született: "De hiszen jövőben töltöm a 75. életévemet. Milyen jó lenne, ha 75 önálló kötettel ünnepelhetném." Akkor a könyveim száma 70 körül volt. A szerencsés véletlenek folytán már befutott a 81. kötetem. Felajzott lelkiállapotomnak háromsoros versben, a Hetvenöt című haikumban adtam hangot. Íme: Hetvenöt évem: / Visszapillantó tükör / Aranykeretben.
– Kiszámítottam, hogy 1975-től, első kötete megjelenésétől a 37 év alatt megjelent 81 kötet több mint kétkötetes átlagtermést jelent évente. Persze, voltak "gazdagabb" és "szegényebb" évek is…
– Úgy van, de ne feledjük: első cikkem a sajtóban 22 éves koromban jelent meg, és már 38 esztendős voltam, amikor az első, Kibédi népballadák című gyűjteményem napvilágot látott. A kötetkésésnek egyszerű a magyarázata: a kibédi balladakincs első bemutatására 1966-ban került sor, ugyanis akkor védtem meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kibéd népballada-költészete című államvizsga- dolgozatomat. Ezt aztán bővítettem, fejlesztettem, tökéletesítettem tovább, hogy végül a bevezető tanulmányomat így kezdhessem: "Ez a balladagyűjtemény (...) a Maros megyei Kibéd (Chibed) élő népballada-költészetének bemutatására vállalkozik..." Könyvem tehát műfajmonográfia volt, első kísérlet egy adott faluközösség balladatudásának a taglalására. Érdekes a "gazdagabb" meg "szegényebb" termésű évekre való utalás: 1981-1984 között nem jelent meg könyvem, 2008-ban viszont 13 önálló kötet "birtokosa" lettem.
– Kérem, szíveskedjék megadni a 81 kötet műfaji besorolását.
– Elsőként a néprajzi/népköltészeti kiadványokat említem, ezek száma 48. Zömében népmese- és mondakötetekről, népi tréfákról van szó, ezek mintegy 1200 népi epikumot tartalmaznak. De vannak népballadákat, találós kérdéseket, népi imákat, szolgavallomásokat tartalmazó könyvek is, valamint három tanulmánykötet. A székely (magyar) rovásírást taglaló művek száma 11. Újabban fölfedezett rovásemlékeket (is) bemutatnak, valamint számos, nyelvtörténetileg is igazolható olvasattal vagy olvasatpontosítással hozakodnak elő. A szépirodalmat 22 kötet képviseli, ebből a verseskönyvek, fordításkötetek száma tizenhárom.
– Mint látjuk, a legtöbb néprajzi kiadvány, de nem elhanyagolandó a verseket, rovásírás-tanulmányokat és fordításokat tartalmazó kötetek száma sem. 1962-ben kezdte népköltészeti gyűjtéseit Kibéden, amiből aligha hiszem, hogy maradt volna még, ami nem került "ceruzavégre". Vagy mégis?...
– Sok anyag van, ami Kibéden nem került "ceruzavégre". A néprajz mint fogalom roppant tág, gyűjtése mai és eljövendő nemzedékek hosszú sorának alapos kutatómunkáját igényli. A magam pászmáján maradva: nem foglalkoztam – például – a gazdag szokásvilággal, a szokásvilág költészetét is csak itt-ott említettem – érintőlegesen. A tárgyi néprajz kérdésköre úgyszólván a figyelmemen kívül maradt. Csak bizonyos szellemi műfajokra "specializáltam" magamat, de ott sem végeztem teljes értékű munkát. A lehetőségeim már behatárolódtak. Ez a tény többirányú érdeklődési köröm/köreim természetes következménye is.
– Hol gyűjtött még Kibéden kívül?
– Elsősorban Hármasfaluban, ahol nevelkedtem, majd Erdőszentgyörgyön, ahol 1955-ben hivatali munkámat megkezdtem. Említésre méltó, hogy Erdőszentgyörgyön állt össze A tulipános láda című személyi mesemonográfiám (1958–1961-es gyűjtés), amely közel ötven esztendős késéssel látott napvilágot. Kibéden és Hármasfalun kívül anyagokat közöltem még Nagykendről, Bözödújfaluból, Székelyvéckéről, Havadról, Havadtőről, Egrestőről, Ravából, Szovátáról stb.
– Ismer-e olyan erdélyi magyar települést, ahol nem jártak még a "parlagtörők", azaz: találni mesét, balladát, lakodalmi búcsúztatót, sirató kesergőt vagy egyebet, ami még nincs lejegyezve?
– Igen, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetésében nagy feladataink vannak. A főutaktól távolabb levő kis települések folklórkincse elevenebb, ezt Bartók és Kodály is hangsúlyozta a XX. század elején. Ma Romániában van magyar néprajzi képzés, az iskola, a pedagógusok egyik szép feladata – a hivatali munka mellett – a gyűjtőmunka megsokszorozása. Az előjelek biztatóak: egyre több cikk, tanulmány, sőt gyűjtemény lát napvilágot a főiskolát/egyetemet végzett pedagógusok tollából. De nyilvánvaló: mint ahogy írónak/költőnek születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány "sírba-vitelét".
– Amit eddig publikált, abból mi került tankönyvekbe, gyűjteményes válogatásokba, mit oktatnak a néprajzi egyetemen?
– Számos antológia, kalendárium, évkönyv, tankönyv stb. közölte már eddig – a gyermekversek mellett – meséimet, mondáimat, találós kérdéseimet. Íme néhány adalék: 1982-ben jelent meg a Nyitva van az aranykapu. Versek, mesék, játékok óvodásoknak című összeállítás, a munkaközösség irányítója Péterfy Emília volt. Kibédi anyagok is helyet kaptak benne. Megemlítem a Nagyapó mesefája új sorozatának Az égbe nyúló fa című kiadványát (10. kötet, 2003), amelyben az összeállító egyáltalán nem említette a nevemet és gyűjteményeimet, holott a könyvnek vaskos fele kibédi népmese. A kötetcím is kibédi mesecím. Roppant beszédes a következő adalék: Varga Ferencné: 1111 találós kérdés című, több kiadásban megjelent gyűjteménye (1998) 304 kibédi találós kérdést tartalmaz, a forrás pompás megjelölésével.
– Egyébként milyen a kapcsolata a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajzi tanszékével?
– Jók a kapcsolataim a tudományegyetem néprajzi munkaközösségével és más egyetemek megfelelő tanszékeivel. Itt két, munkásságomról szóló dolgozatot említek. Az első: "Van itt mese zsákszámra". Ráduly János és a kibédi népmese hatása. Készítette Jenei- Szenner Emőke-Szende (2008). Babes-Bolyai Tudományegyetem. Kolozsvár-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 118 old.). A második: A Ráduly János gyűjtötte kibédi népmesék az oktató-nevelő munkában. Készítette: Bereczki Erzsébet (2008). Károli Gáspár Református Egyetem, Nagykőrös-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 67 old.).
– Gyűjtéseiből, verseiből bizonyára kazetták és CD-k is készültek...
– Hát igen, íme néhány kazetta: Szép Magdolna. Kibédi népmesék. Előadják Albert Júlia és Katona Éva (1997), Tündérszép Mosolygó Ilona. Kibédi magyar népmesék Katona Éva előadásában. Kibédi népmesék Katona Éva előadásában (2006). Most CD-k következnek: Válogatás Ráduly János népmeséiből (Csobánka, 2010), Kis- Küküllő menti népmesék (Csobánka, 2012). Előadják Bagi Rea és Koncz Hédy. Három megzenésített gyermekversem szerepel az Álomjáró című kiadványban, a zenét szerezte Székely Réka és Orsolya János (2009). Két felnőtteknek szóló versem is található az Üzenet, másként című CD-n, megzenésítette és előadja a budapesti Németh Viktor (2012). Külön kell megemlítenem azt a svéd sztereó lemezt, amelynek anyagában három kibédi népballada is szerepel a pécsi Janus Pannonius Női Kórus előadásában. Conductor: Mátyás Ivasivka (1976). Három kibédi népmese dramatizált változatáról is szólok, a szerzők: Bölöni Domokos, Kolcsár Irén, Jenei-Szenner Emőke- Szende. Ezek nyomtatásban is megjelentek.
– Régebbről tudom, hogy gyakran jönnek látogatói kibédi otthonába; ezek milyen "súlycsoportba" sorolandók?
– Elsősorban a baráti körömhöz tartozó belföldiek/külföldiek "ütik be" magukat hozzám, de lám, 1994-ben a japán Bartók- kutató Susumu Kuroishi látogatott meg, 2007-ben pedig az ugyancsak japán Takashi Yamazaki volt a vendégem. Bartók és Kibéd kapcsolata érdekelte őket. Takashi – Bartók életművének japán népszerűsítéséért – megkapta a magyar Pro Cultura Hungarica díjat. Az idén pedig a mongóliai Ulánbátorból érkeztek egyetemi tanárok, a rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála (Barbi) volt. Megkérdeztem, miért a több tévékamera? "Mert más-más egyetemeken tanítunk, s meg akarjuk őrizni találkozásunk félóráját /óráját" – válaszolták.
– Egy-egy székely rovásírásos emlék felkutatása akár több száz kilométeres út megtételét is megköveteli. Melyik volt a legtávolabbi pont Romániában, ahol ez ügyben megfordult?
– Számomra a legtávolabbi romániai rovásemlék a moldvabányai (Baia) volt, amelyet Tánczos Vilmos egyetemi tanár fedezett föl. 2006. augusztus 18-án magával vitt a helyszínre, ahol "meg- tanulmányoztam" a feliratot. Még aznap haza is hozott Kibédre (hatalmas vállalkozás volt!), így nem kényszerültem arra, hogy magammal vigyem félpatikányi gyógyszereimet. Persze, vonattal, busszal, alkalmikkal más rovásemlékgócokat is megközelítettem, például Székelyzsombort (Nyirő szülőfaluját), Sepsikilyént, Csíksomlyót, Bonyhát. Át a hegyeken sokszor jártam Berekeresztúron, rendszerint gyalog tettem meg a huszonvalahány kilométeres utat.
– Most min dolgozik?
– Pillanatnyilag bibliográfiámat állítom össze, a mintegy kétezer publikációból a néprajz és rovásírás témakörébe vágó közléseimet lajstromozom. Különben is: fel-felváltva mindig több kéziraton dolgoztam, kb. húsz újabb könyvkéziratom van kész, fokozatosan számítógépbe viszem át őket.
– Ha már "túlszárnyalta" a 75 kötetet, gondolt-e arra, hogy 75. születésnapja alkalmával egy többszáz oldalas válogatást tegyen le az olvasó asztalára, amelyben mindegyik Ön által művelt műfaj képviselve legyen?
– Ilyen típusú könyvre nem vágyom, a műfajmonográfiák híve maradok ezután is.
– Mit ajánl a most induló néprajzos(ok)nak?
– Nincs bátorságom az ajánlásokhoz, végül is – ahogy a sláger mondja – "mindenki másképp csinálja".
– Beszéltünk könyvekről, munkáiról, beszéljünk az életéről is. Hol született, s milyen volt a gyermekkora?
– A Hargita megyei Korondon születtem 1937. október 27- én. Édesapám akkor pénzügyi tisztviselő volt, s mint ilyent, minden két, két és fél év elteltével tovább helyezte a hatalom. Apám 35 éves korában meghalt, s Gizella édesanyám visszaköltözött három gyermekével Hármasfaluba (Csokfalvára). Itt végeztem elemi iskolai tanulmányaimat. Akkoriban faluhelyen is nagy volt a szegénység, varrónő édesanyám éjt nappallá téve dolgozott érettünk. Ilyen körülmények között is szép, nagyon szép álmokat dédelgettem a jövendőről.
– Korondon kívül Erdőszentgyörgy és Kibéd is fontos állomás az ön életében. Mit kapott a két helységtől?
– 1955. október 1-jén lettem – frissen érettségizettként – az induló erdőszent- györgyi líceum egyszemélyes "titkársága" (kívül ez volt az ajtóra felírva). Tizennyolc éves voltam akkor, már gyűjtöttem a népköltészetet, és folytattam a még harmadik osztályosként elkezdett versírást. 1957 őszétől bentlakási nevelő (pedagógus) lettem. Épp akkor felvételiztem a mai Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a levelező tagozatra. Erdő-szentgyörgyön váltam érett legénnyé. Kezdtem közölni a sajtóban, a marosvásárhelyi Vörös Zászló lap hozta első cikkeimet, riportjaimat. Az erdőszentgyörgyi helyi rádióstúdióban egyre gyakrabban jelentkeztem könyvrecenziókkal, Kádár Klári, a szerkesztő épp hármasfalusi volt. 1960-ban, 51 éves korában elhunyt édesanyám, így egyik napról a másikra családfenntartó lettem, két húgom eltartásáról is gondoskodnom kellett. Anyám mondogatta volt: "Fiam, mikor bajba kerülsz, nehézség támad, szorítsd össze a fogaidat, a lelkedet acélosítsad, az Isten megsegít". Úgy cselekedtem, ahogy anyám mondta. 1962-ben, huszonöt évesen kerültem Kibédre, ahol magyartanárként dolgoztam nyugdíjas koromig. A község akkor még elevenen őrizte az évszázados hagyományokat. Csodavilágba csöppentem, már könyvekben kezdtem gondolkodni, döntöttem: fokozatosan megörökítem Kibéd szellemi arculatát. Erőfeszítéseim nem voltak/lettek hiábavalóak, ezt megjelent könyveim zömével igazolom. Különben: Kibéd vezetősége, önkormányzata díszpolgári címet adományozott 2009-ben.
– Gyerekei nem viszik tovább a néprajzkutatást, de mindannyian a tanári pályát választották…
– Úgy igaz: Jutka lányunk magyartanár, Ani lányunk matematikát tanít, Zoltán fiunk történelemtanár, több írása jelent meg a kolozsvári Korunkban.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal, a Hazanéző folyóirattal és a "hazanéző" írókkal, művészekkel, a korondi táj szerelmeseivel?
– Amikor első írásaim kezdtek megjelenni, a korondi értelmiségiek újólag fölvették velem a kapcsolatot. Neveket mondok: Ambrus Lajos, Páll Lajos, Tófalvi Zoltán, István Lajos. Ez utóbbi azon is ügyködött, hogy kiderítse: melyik házban születtem? A szülőházam ma is áll a városiasodó nagyközség régi központjában, a volt patika épülete mellett, István Mihály bácsi lakik benne. A Hazanéző folyóiratnak indulása pillanatától állandó munkatársa lettem, egyben szerkesztőbizottsági tagsággal is megtiszteltek. Föltétlenül meg kell említenem, hogy a Hazanéző Könyvek sorozatban három könyvem is napvilágot látott: egy kibédi meséket tartalmazó kötet (1993) és két rovásíráskötet (1995, 1998). Aztán 2007 novemberében a Firtos Művelődési Egylet vezetőtanácsa tiszteletbeli tag címet adományozott. Az együttműködés azóta sem lanyhult. Ragaszkodásomat Serlegén című haikuversemben örökítettem meg, íme: Korond álmai / Aranypénzként csengenek / Sorsom serlegén.
– Köztudottan nem vállal nagy utazásokat, előadásokat, elég ritkán hagyja el a kibédi Belszeget. Ha mégis sikerülne, hová szeretne elmenni a nagyvilágban?
– Külföldre először 1990-ben jutottam el, Budapest, Pécs, Bonyhád, Mohács voltak állomáshelyeim. 1991-ben Szegeden részt vettem a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, ahol előadást is tartottam. A futó évekkel már nem bírom a versenyt, úgyszólván sehová sem utazom. Kolozsváron például jó 25 éve nem jártam. Ha kimerészkedem is a közelebbi városokba, betegen térek haza. Itthoni munkálkodásom teljesen leköt. A legelső kibédi tanítványaim már 63 évesek, tehát ők a legfőbb adatközlőim. Mert ma is gyűjtök népköltészetet.
– Egyik régebbi könyvének ezt a címet adta: Siratóim lesznek az égi madarak. Ezt komolyan gondolta?
– Az elmúlás gondolata már apró gyermekségem idején foglalkoztatott. A siratóim lesznek motívuma azóta kísért. Ezt időskori lírám is tanúsítja. Íme a Fokozatosan című haikum: Most önmagamnak / Leszek – fokozatosan – / Végállomása.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Bod Péter-szobrot avattak Magyarigenben
Felsőcsernátoni Bod Péter emlékére állítottak szobrot Magyaringenben, a tudós pap, történész jelentős munkáinak alkotási helyén, sírja közelében. Az alkalomra szombat délelőtt megtelt a mindössze húsz magyart, köztük tizennégy hívet számláló református egyházközség gótikus temploma.  Az emlékünnepségre a szórványnap (november 15. – Bethlen Gábor születésének és halálának napja – 1580, illetve 1629.) utáni hét végén került sor. Az ünnepi istentiszteleten ifj. Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye újraválasztott esperese igehirdetésében Ábrahám és Bod Péter között vont párhuzamot, hiszen mindketten engedelmeskedtek Isten elhívásának, ezért életük által nemzetük áldásaivá váltak. Bod Péter fontos építőköve a magyar kultúrának, általa mozdult ki középkori merevségéből a tudomány is, de nem csak eszével, szívével is világossága volt korának, mondotta az esperes, aki a magyarigeni egyházközségnek ajándékozott egy Bod Péter fiától származó dokumentumot. Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója vetített képes előadásban ismertette a Bod Péter emlékév rendezvényeit.
Szonda bemutatta Bod Péter: Az erdélyi románok egyháztörténetének két könyve címmel megjelent, a tudós pap latin nyelven írt két művének fordítását. Demeter László, a Kovászna megyei tanács szórványprogramjának felelőse, a baróti Tortoma Kiadó által megjelentetett Gudor Kund Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és eltűnt egyházi közösségei, illetve Az erdélyi-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című kötetet ismertette. Sepsi Enikő, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora a Kurucz Györggyel és Gudor Kund Botonddal közösen szerzett: Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter (1712–1769) korában című könyvet mutatta be.
A sírkertben felavatták Bod Péter mellszobrát, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának alkotását. Ünnepi beszédet Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke mondott: „Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá. Ha ragaszkodunk hagyományainkhoz, értékeinkhez, nem tud megvalósulni a herderi jóslat, a magyar nép nem tűnik el, nem olvad be sem a román, sem a szláv népek közé. Székelyföld pedig ezután is belső anyaanyaországként viszonyul a szórványban élő magyar közösséghez” – hangoztatta a szónok. Vargha Mihály joviális, önmagával és a világgal harmóniában élő ember képmását igyekezett megalkotni, olyan emberét, akinek mindennapi teendői mellett jutott ideje a lélek dolgaira is, mondotta. Az ünnepség, melyen részt vettek a szülőfalu, Csernáton küldöttei is, Szőcs László, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével az élen, nemzeti imánk eléneklésével zárult.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Építkező tudomány
Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület 11. alkalommal szervezte meg a Magyar Tudomány Napját Erdélyben. „ A felfedező tudomány 21. század eleji eredményei és távlatai Erdélyben” címmel tartott rangos esemény a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében zajlott le. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
A MTA részéről, Paládi- Kovács Attila, a Magyar tudományosság külföldön elnöki bizottság kuratóriumi vezetője beszédében kiemelte, Európát súlyos válság sújtja. Ennek ellenére folyik az építkezés a tudomány szempontjából. Magyarországon a tudomány támogatására a GDP 1,1-1,2%-os részarányát biztosítják, ami a környező országokhoz képest jelentős. A mai magyar kormány értékeli az innováció, a tudományos kutatás fejlesztésének igényét. A tudományt húzó ágazatnak tekinti. Az EU tagországaiban, átlagban, a GDP 1,9-2,1%-át, költik a tudományos kutatás támogatására. Hivatkozik Móricz Zsigmond fiatal íróknak adott tanácsára, mely ma is érvényes: „Ne politizálj, építkezz”. Németh László szavait idézi, melyek nem vesztették el aktualitásukat „Kelet-Európa népeinek egymásra kell találni, ez a felemelkedés útja.” A tudomány egyre inkább nemzetközivé válik, emiatt a tudósok, kutatók közötti együttműködés szükséges.
Magdó János Magyarország kolozsvári főkonzulja a Fórumot üdvözlő beszédében kiemelte:” Mi magyarok azt szeretjük mondani magunkról, hogy tudós nemzet vagyunk.” Egy filmet tekintett meg, amely bemutatja, hogy a gyufa, a golyóstoll stb. a magyarokhoz kötődik. 10-12 Nobel díjas tudóst tudhat magáénak e nemzet. „Tudósok, felfedezések nevével büszkélkedhetünk. Azonban, mikor ezekről beszélünk, mindez természetesnek tűnik. Nem gondolunk arra, milyen sok munka testesül meg bennük. Kutató csoportokhoz, egyének nevéhez kötjük az eredményeket. De mögötte áll az egész nemzet.”
Az EME- nek komoly szerepe van abban, hogy Erdélyben fejlessze a tudományos életet. Jelenleg megteremtődött a lehetőség, hogy az erdélyi és kárpát-medencei tudományos hálózat egybekapcsolódjon.
Szakmai szempontból értékes előadások hangzottak el, melyek bizonyítják a tudomány világának sokszínűségét.
Dávid László „Az optimális irányítás, egy új innovatív szemlélet a globális felmelegedés gondjainak kezelésére” című értekezésében a modellezésnek különböző területeken levő alkalmazását mutatta be. A következtetése: a modellek azt mutatják, bármit meg lehet tenni, ha időben hosszú távra terveznek.
Imre Mihály „ A kulturális emlékezet forrásai, jellemzői, rétegzettsége Szenczi Molnár Albert munkásságában” című előadásában értékelte a nagy gondolkodó hozzájárulását a német protestáns kultúra magyarul történő ismertetésében. (Szencen született, 1574. augusztus 30.-án, Kolozsváron halt meg, 1634. január 17.-án. Református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító.)
Imre Mihállyal beszélgetve, megtudtam, miért választotta a Szenczi műveinek kutatását. Mint fiatalember Hódmezővásárhelyen tanárkodott. Az iskola könyvtárában rátalált az 1544-es kiadású Bibliára, mely Szenczi Molnár Albert tulajdonában volt. Sűrű glosszákkal, bejegyzésekkel telt Biblia az ifjú tanárt magával ragadta. Kisdoktori értekezését e témából írta. Ez volt az, az ok, mely elindította kutatói pályáján. A nagy doktoriját is ebből írta. A bejegyzések tulajdonképpen Szenczi Molnár Albert nyugati vándorlásai alkalmával szerzett tapasztalatait, de az életének eseményeit is rögzítik. Mint például, 1622-ből származik az a bejegyzés, melyben rögzíti kislányának halálát. Ekkor határozta el Imre Mihály, hogy minél árnyaltabban, a maga teljességében szeretné megismerni Szenczi Molnár Albert életét és munkásságát. Kutatásai eredményeként két könyvet is írt. Ezekben részletesen ismerteti Szenczi Molnár Albert munkásságának sokszínűségét. Életképeket villant fel, amelyek közül egyesek a tudós fiatalkori érdeklődésére utalnak. Azt is jelzi, hogy jelen volt a Vizsolyi Biblia nyomtatásánál, mint 14 éves fiú. Lévén értelmes, rábízták a korrektura elvégzését. Fogalmazhatnánk úgyis tanítója Károlyi Gáspár volt. A magyar protestantizmus nagy teljesítménye a Vizsolyi Biblia.
Imre Mihálynak az élet megadta azt a lehetőséget, hogy minden olyan városban, melyben Szenczi Molnár Albert járt, (Wittenberg, Strasbourg, Heidelberg, Altdorf, Marburg, Oppenheim) maga is megfordulhatott. Szenczi Molnár Albert 60 évet élt. Életének felét külföldön töltötte, de soha, egy pillanatig sem felejtette el magyarságát, holott lehetett volna műveltsége révén akár német tudós is. A Vizsolyi Bibliát kétszer is kiadta Németországban, olyan nyomdában, ahol csak ő tudott magyarul. A Biblia magyar nyelvű korrektúráját ő végezte.
A hallgatóság részéről felvetett kérdésekre válaszolva, Imre Mihály kifejtette: a régi magyar irodalom egyik intenzíven művelt területe a Szenczi –kutatás. Az elmúlt 20 év alatt 3 Akadémiai fokozat született Szenczi műveinek a tanulmányozása kapcsán. A Bibliát több mint 80 alkalommal adták ki.
Néda Zoltán „ Szociálfizika”- fikció vagy valóság? című értekezésében felveti a kérdést, van-e értelme arról beszélni, hogy a szociális jelenségek tanulmányozására alkalmazhatók a fizika módszerei. Stewart szociálfizikának nevezte a „társadalmi jelenségek matematikai- statisztikai eszközökkel történő vizsgálatát”.
Néda Zoltán érveket és ellenérveket sorakoztatott fel a társadalmi jelenségek ily módon való tanulmányozására. A következtetése, a fizika alkalmazható a szociális jelenségek leírására. Különböző példák alapján érzékelteti – a 2000.-ben Londonban felavatott Milleniumi híd, a koalíciók, csoportok kialakulása a társadalomban, a vastaps – a térbeli, viselkedési kölcsönhatásokat fejeznek ki. A társadalmi jelenségek is univerzális törvények alapján alakulnak.
A szociálfizika egyre inkább valóság- mondja Néda Zoltán.
A Fórum a munkálatait szakosztályokban folytatta.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Málenkij robot emlékbizottság alakult Kárpát-medencei összefogással
Majorszki András: mint a búvópataknak, utat kell törnünk
„Málenkij robot” – Emlék, emlékezet, megemlékezés címmel szervezett április végén háromnapos nemzetközi konferenciát Miskolcon a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (GKNT) és a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi Intézete. A GKNT nyilvános közgyűlésén eldöntötte: a „Málenkij robot” 70. évfordulója alkalmával emlékbizottságot hoz létre. Jövőre lesz ugyanis hetven éve annak, hogy az 1944-ben Magyarországra bevonuló szovjet haderő elkezdi a magyar és német nemzetiségű polgári lakosság tömeges elhurcolását. A túlélők elbeszélése szerint arról volt szó, hogy csupán egy „kis munkára” viszik őket, ez azonban több évig tartó nehéz „rabságot” jelentett.
Az értekezleten bemutatták a GKNT alapító elnökének, Zsíros Sándornak Szemelvények a Gulágok Memoárirodalmából című könyvét, majd Majorszki András, a társaság elnöke tartott előadást. Stark Tamás, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főmunkatársa a GULAG és GUPVI táborrendszer megítéléséről beszélt a nemzetközi tudományos életben, míg Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a „Málenkij robot” kutatási és közfelfogási problematikáiról értekezett.
Dupka György, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója, a Szolyvai Emlékparkbizottság felelős titkára a Gulág- és „Málenkij robot”-kutatás kárpátaljai eredményeit ismertette, Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Lehoczky Tivadar Intézet tanára pedig a magyar és német nemzetiségű lakosok deportálásának történetéről számolt be.
Kolozsvárról Benkő Levente, a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője, magánkutató és Murádin János Kristóf, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa tartott előadást az erdélyi eseményekről. Előbbi a magyarok és németek nemzetiségi alapú, 1944 őszén történő romániai internálását foglalta össze, utóbbi a kolozsvári magyar civilek elhurcolását ismertette a konferencia résztvevőivel.
A rendezvényen bemutatkoztak a téma feltárásában szerepet vállaló szervezetek, önkormányzatok és egyházak is. Majorszki András a GKNT, Stark Tamás a GULAG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, Matkovits Kretz Eleonóra pedig a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre tevékenységét ismertette. Árvay Attila és Stumpf Bálint a szerencsi, illetve a sárospataki német nemzetiségi önkormányzat munkájáról számolt be. Endrész György a rátkai Schwarzwald Hagyományőrző Egyesület, míg Börzsönyi Józsefné lelkész az Ondi Református Egyházközség által kifejtett tevékenységet vázolta fel. Az eseményt megtisztelték jelenlétükkel túlélők is, akiket virágcsokrokkal köszöntöttek a konferencia résztvevői.
– A GKNT a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának támogatásával civil kezdeményezésként jött létre 2009-ben – válaszolta kérdésünkre Majorszki András, a GKNT elnöke, akit a társaság megalakulásáról és céljairól kérdeztünk. – Ennek hátterében Várdy Béla és Várdy Huszár Ágnes professzorok álltak, akik a pittsburgi katolikus egyetem tanárai. Már nagyon régóta foglalkoznak gulágkutatással, a „Málenkij robot” feltárásával. Magyarországon Zsíros Sándor tanár úr, felsőzsolcai nyugalmazott iskolaigazgató, pedagógus, lokálpatrióta volt az, aki felkarolta a kezdeményezést. Iszonyatosan sok energiát fektetett a társaság létrehozásába, az ő munkájának eredményeként alakulhatott meg a szervezet. A GKNT gyakorlatilag három nagy csoportból tevődik össze: elsősorban a tudományos kutatókból, akik közül a teljesség igénye nélkül kiemelném Stark Tamás és Bognár Zalán nevét. Másrészt ide tartoznak azok a fiatalok, egyetemisták, akik a téma iránt érdeklődnek, és ennek feltárásával szeretnének foglalkozni. A harmadik csoportot a túlélők, illetve azok második, harmadik generációs leszármazottai alkotják. Ez is népes tábor, csak számuk, sajnos, egyre jobban fogyatkozik.
Elsődleges célkitűzésünk a kutatók összegyűjtése és a tudományos munka megszervezése. A második világháború után a szovjetek által a GULÁG, illetve a GUPVI táborokba elhurcolt magyarok – hadi- és politikai foglyok, valamint civil internáltak – történetének feltárása, dokumentálása és bemutatása. Ezen belül kiemelten fontos szerepet tölt be a „Málenkij robot” néven ismertté vált eseménysorozat felkutatása, és nyilvánosságra hozatala. További feladat az ismeretterjesztés mind az egyetemeken, mind pedig a középiskolákban. Szemináriumokat és előadásokat tartunk, könyvbemutatókat szervezünk: itt ki kell emelnem a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi, valamint Kulturális és Vizuális Antropológia Intézetét, amelyek hátteret biztosítanak ennek a tevékenységnek. Ugyanakkor alapvető célunk megemlékezések szervezése, emléktáblákat igyekszünk elhelyezni, ahova csak lehet, illetve megpróbálunk feltárni olyan helyszíneket, ahol annak idején internálótáborok és gyűjtőközpontok voltak. A kutatások során felszínre kerültek olyan helyek, amelyekről az adott közösségnek nem volt tudomása. Mindemellett hangsúlyt helyezünk az adatgyűjtésre, felkeressük a még élő túlélőket, szemtanúkat, interjúkat készítünk velük, tárgyi emlékeket gyűjtünk és fotózunk. Szerény eszközeinkkel mindent megteszünk annak érdekében, hogy a magyar történelemnek ezt a „sötét” időszakát feltárjuk, bevigyük a köztudatba, és annak emlékét ápoljuk.
– Miért tartják fontosnak, hogy felhívják ezekre a történelmi eseményekre a közvélemény figyelmét?
– Az említett események a magyar történelemnek méltatlanul elfeledett epizódját jelentik, az 1944–1945 közötti tragikus történések kimaradtak a tankönyvekből mind a mai napig. Vagy ha benne is vannak, akkor csak egy-két mondat erejéig foglalkoznak velük. Ezért úgy gondoljuk, hogy ezeket be kell mutatnunk, és meg kell ismertetnünk minél több fiatallal, hiszen múltunk megfelelő ismerete nélkül, hogyan tekinthetnénk a jövőbe, hogyan tudnánk közösséget építeni, s meghatározni önmagunkat. Pedagógusként fontosnak tartom, hogy az ifjúság megismerje a magyar történelmet, helyesen ismerje meg azt, és a tabunak számító témákról is tudomást szerezzen. Ugyanakkor nagyon fontos megemlíteni, hogy a hadifogság, illetve a politikai, etnikai és gazdasági alapon történő elhurcolás nemcsak az anyaországot, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságot érintette. Természetesen meg kell említeni a németséget is, akik szintén elszenvedői voltak az eseményeknek.
– Hogyan viszonyulnak a fiatalok ehhez a kérdéshez? Mutatnak-e érdeklődést a téma iránt?
– Azt tapasztalom, hogy általában a mai nemzedéknek fogalma sincs a szóban forgó történésekről. Munkám során sokat beszélgetek fiatalokkal, de nem tudják, hogy miről van szó. Néhányuknak rémlik valami, merthogy a nagyszülők elbeszéléséből hallottak erről-arról, de az egész körülbelül ennyiben merül ki. Igazából a „Málenkij robotról” nem volt szabad beszélni, mivel a történteket évtizedeken keresztül a kollektív és egyéni emlékezet mélyére süllyesztették. Nem csoda, hogy nem szereztek tudomást a „Málenkij robotról” a fiatalok, sőt sok esetben szüleik sem. Nagyon jó dolog, hogy a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégiumban, ahol dolgozom, fiatal tanári gárda van, akik fogékonyak a történelem új megközelítésére, így az iskolában megfelelő teret kap ez a téma. Úgy gondolom azonban, hogy innen tovább kellene lépni, és a kezdeményezést országos szintre kell kiterjeszteni.
– Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez az elképzelés megvalósuljon?
– Iskolánk jó kiindulópont lehet ehhez, de mindemellett nagyon fontos az intézmények hozzáállása a kérdéshez. Ha meg tudjuk nyerni az ügynek ezek vezetőit, akkor ettől kezdve sokkal könnyebb a dolgunk. A GKNT civil szervezet, szerények az eszközeink, inkább helyi szinten tudunk értékes dolgokat teremteni, bár ezeknek sok esetben országos kihatása is van. Fontos lenne minél nagyobb körben kiterjeszteni a munkát, de ehhez az egyesületünk még kevés. Állami támogatásra lenne szükségünk, jó lenne tehát, ha a mindenkori kormányzat felvállalná a program támogatását. Úgy vélem, mint a búvópataknak, utat kell törnünk, és meg kell találnunk az utat a fák gyökerei és a kőkemény sziklák között.
– A „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása fontos előrelépést jelenthet ebben a tekintetben…
– Amint az a konferencián is kiderült, nagyon jó helyi, területi és magán kezdeményezések vannak. Azt tapasztaljuk azonban, hogy ezek országos, illetve Kárpát-medencei kihatása nem annyira átütő erejű. Szinte mindenki felvetette: a különböző szervezeteknek, egyesületeknek, önkormányzatoknak, egyházaknak és kutatóknak össze kellene fogniuk, mert akkor hatékonyabban tudnák képviselni ezt az ügyet. Az emlékbizottság célkitűzései között szerepel egy kutatóközpont létrehozása, amely szeretnénk, ha függetlenül és önállóan működne, de az is jó lenne kezdésként, ha például a miskolci egyetemen belül valósulna meg egy gyűjtőhely. A lényeg az, hogy jöjjön létre, és kezdjen el működni. Felvetődött egy virtuális, azaz internetes kutatóközpont „létesítésének” a gondolata is, amennyiben nem kínálkozik más lehetőség. Nagyon fontos lenne dokumentum-, ismeretterjesztő- és játékfilmek készítése az adott témakörben, továbbá egy átfogó tanulmánykötet és dokumentumgyűjtemény kiadása. Másik alapvető célkitűzése az emlékbizottságnak, hogy a tankönyvekbe bekerüljenek a GULÁG- és a GUPVI táborokkal, a „Málenkij robottal” kapcsolatos információk. Fontosnak tartjuk továbbá közös megemlékezések, vándorkiállítások szervezését, továbbá egy interaktív internetes oldal létrehozását.
– Hogyan lehetne hosszabb távon fenntartani ezt az összefogást?
– A konferencia kiemelkedő eseménye volt a „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása, amely 2013. április 27-én Miskolcon jött létre. Ez volt az első lépés! 2013-ban felkészülünk az emlékévre, 2014 és 2015 között pedig igyekszünk megvalósítani célkitűzéseinket. Bízom abban, hogy ez az összefogás továbbra is megmarad, hiszen a Kárpát-medencei magyarság traumáit fel kell tárni. A „Málenkij robot” csak egyike azoknak a tragikus eseményeknek, amelyek a történelem folyamán a népünket érte. Nagyon fontos, hogy hitelesen, szakszerűen, tényekre alapozva és lehetőleg érzelmektől mentesen dolgozzuk fel a múltunkat. Úgy gondolom, ez a kulcsa annak, hogy bemutathassuk a tabuként kezelt, eltitkolt eseményeket, természetesen tiszteletben tartva minden más nép történelmét és érzékenységét. A Kárpát-medencei népek együtt élték át ezeket a szörnyűségeket, amelyeket nem lehet egyenként kiragadni a történelem folyamatából. Az események között ok-okozati viszony van, és ezeket ennek megfelelően kell kezelni, tárgyalni, értelmezni, bemutatni.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

A 16–17. századi hitvitákról, mai szemmel
Katolikus–protestáns hitviták a 16–17. században, mai szemmel – ez lesz a témája annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet május 31-én, pénteken délután 6 órától tartanak a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen Gábor-termében. Kiindulópontja a Polis Könyvkiadó gondozásában nemrég megjelent Keresztyéni felelet című kötet, amelyben gondos körültekintéssel válogatott szövegek olvashatók a kor nagy egyházi íróinak és polemikusainak (Pázmány Péter, Káldi György, Monoszlói András, Károlyi Gáspár, Szenczi Molnár Albert, Magyari István, Geleji Katona István, Gyarmathi Miklós, Zvonarits Imre, Enyedi György és mások) műveiből.
A kötet gondozója, Gábor Csilla irodalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Tanszékének tanára, akinek szerkesztői koncepcióját – amint az előszóban írja – nem „valamely vitatkozó táborral való maradéktalan azonosulás” szándéka vezette. A téma korábbi megközelítéseit meghaladva, nem csak „a replikák mögötti gondolkodásmódot” kívánta láthatóvá tenni, hanem „az igazságkeresés módszereire, a polémia retorikájára összpontosított”, „az érvelésmódok, a hagyományhoz való viszonyulások és mentalitások eltéréseire, akár látens hasonlóságaira” figyelt, válogatott és kommentált. A vizsgálódása tárgyává tett hitvita, így, „mint kulturális és kommunikációs jelenség” is megközelítésre kerülhet.
Ebből kiindulva teszik mérlegre a beszélgetésen a vitákat és az azokkal kapcsolatban felvetődő mai problémákat a kötet gondozójával együtt a meghívottak: Marton József, a BBTE Római Katolikus Teológiai Karának tanára, Kovács Sándor, a Protestáns Teológiai Intézet unitárius egyháztörténet-tanára, valamint Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának tudományos munkatársa. A beszélgetés moderátora: Jakabffy Tamás.
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Régi bibliák a templomtoronyból az új könyvtárba
Több XV. századi könyvet, ritkaságnak számító misekönyveket és Márton Áron bejegyzését viselő misekönyvet is megtekinthettünk a Kolozs-Dobokai Főesperesség 700 éves fennállását ünneplő, Elődeink Bibliái című tárlaton, a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén, kedden délután. A bibliák a főtéri templom tornyából átkerülnek a rövidesen megnyíló új levél- és könyvtárba.
Fábián Mária nőszövetségi elnök köszöntő szavai után Kovács Sándor római katolikus főesperes elmondta: a most kiállított bibliák eddig a Szent Mihály-templom tornyában voltak. – A hőmérsékletingadozás miatt a torony nem volt megfelelő a könyvek tárolására. A Szentegyház utca 2. szám alatti ingatlanunk felső részében nemsokára megnyitjuk az új levél- és könyvtárat. Így az eddig elraktározott könyveket el lehet majd olvasni, a szakembereknek pedig megadjuk a lehetőséget a kutatásra. A Szentegyház utca 4. szám alatti ingatlan egyik földszinti termében állandó egyházművészeti kiállításon megtekinthetőek lesznek a toronyban őrzött szobrok, barokk képek, oltárrészek – közölte a jó hírt a főesperes. – A szent, azaz a biblikus irodalom kezdetei a szájhagyományban gyökereznek. Lelki és nyomdaművészeti kincsek szép csokrát emelhetjük ki ezen a kiállításon, és szemlélhetjük hitünk és lelkünk gazdagodásáért – magyarázta Kovács Sándor, majd a Biblia tanításáról szóló Gárdonyi-versrészletet olvasott fel.
A Potyó István karnagy vezényelte Szent Cecília kórus fellépésekor szólót énekelt Sándor Csaba, zongorán kísért Geréd István.
– A nehézségek ellenére szerencsés korban születtünk. A gyulafehérvári egyházmegye létesítésének 1000., a kolozsmonostori bencés apátság 950., és most a Kolozs-dobokai Főesperesség 700-ik esztendeje előtt tiszteleghetünk – kezdte előadását Sas Péter budapesti művelődéstörténész. – Érdekes a plébánia könyvtára, ám nem áll a rendelkezésünkre olyan adat, amelyből kiindulva hitelesen be lehet mutatni a történetét. A templom történetét alapul véve elmondhatjuk, hogy a hívek sokszor adományoztak könyveket a templom javára. A XX. század első évtizedében Kelemen Lajos kolozsvári helytörténész naplójában arról számolt be, hogy az aporfalvi Apor-kúria könyvtárát kutatva a Szent Mihály-plébánia könyvtárából származó könyveket fedezett fel, amelyek valószínűleg a XVII. századbeli Apor József plébános által olvasott könyvek közül felejtődtek a családi könyvtárban. Sajnos, az Apor-könyvtárat 1944-ben felgyújtották, az egyetlen leírás róla az, amit Kelemen Lajos naplójából olvashatunk – közölte az előadó, majd további forrásokat említett. Mint mondta, Kelemen Lajos 1915-ben a Keresztyén Magvetőben közölt írást a Szent Mihály-plébánia könyvtárának egyes darabjairól. Kelemen Lajos még kiadatlan naplójából tudjuk meg, hogy 1925-ben Csűry Bálint nyelvésszel elkezdték a plébánia könyvtárának átnézését. 1932-ben Hirschler József plébános megmutatta a könyvtár anyagát Asztalos Miklós budapesti történésznek, aki 1934-ben megjelentetett a Könyvtári Szemle folyóiratban egy tanulmányt.
Megtudtuk továbbá, hogy a XVII. század előtt megjelent egyes könyvekben nem katolikus papok írtak a lapszélekre bejegyzéseket, amelyek most az egyháztörténészek érdeklődésére tarthatnak számot.
– Vorbuchner Adolf erdélyi római katolikus püspök 1938-ban felkérte Baráth Bélát, aki 1928–1942 között a gyulafehérvári Batthyaneum igazgatója volt, és könyvtörténettel is foglalkozott, hogy írja össze a Szent Mihály-plébánia könyvtárában található ősnyomtatványokat. Baráth hozzávetőlegesen 100 ősnyomtatványt írt össze, amelyeket 1440–1500 között adtak ki. Munkája eredményeképpen tájékoztató kiadványt jelentetett meg. Mindez azt mutatja, hogy a korabeli plébánosok fontosnak tartották a könyvek beszerzését. Sajnos, a két világháború idején sok levéltár, könyvtár elpusztult. Ma a Szent Mihály-plébánia könyvtára kb. 2000 kötetből áll, ebből 24 ősnyomtatvány, bibliákat, misekönyveket, a vallásos élettel kapcsolatos kiadványokat tartalmaz – közölte Sas Péter.
Az előadó röviden ismertette a kiállított könyveket, mint például az 1575-ben kiadott Concordia-jegyzéket. – Ez a szép fatáblás, bőrkötéses könyv sarokveretekkel, a korabeli mesterek szakértelmét, gondosságát bizonyítja. Az eltelt évszázadok ellenére ma is jó állapotban van, és sok érdekességet tartalmaz. Ezt a bibliát Hirschler József plébános ajándékozta a XX. század elején az Auguszteumnak, ahol a Miasszonyunkról elnevezett nővérek iskolát működtettek (a mostani református Kakasos templom mellett – szerk. megj.) – mutatott rá egy könyvre Sas Péter. – Megtekinthetünk itt egy Károli Gáspár-féle eredeti bibliafordítást, amit Amszterdamban adott ki Misztótfalusi Kis Miklós, továbbá a Petrus Lombardus munkáit tartalmazó, 1487-ben kiadott negyedik kötetet. Nagy gondot fordított a könyvtár fejlesztésére Kedves István plébános, akinek a nevéhez a templomtorony felépítése fűződik. Éltes Károly plébános pedig francia és latin nyelvű kiadványokat szerzett be külföldi útjai során – tette hozzá Sas Péter.
Az előadás után Albert Júlia színművész a Szent Mihály- templomhoz kapcsolódó verseket mondott erdélyi magyar költőktől.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A 20 éves Kántor-Tanítóképző Főiskola ünnepi műsora
A marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola 20. évfordulójának ünnepségére november 6-án és 7-én kerül sor a Vártemplomban.
Szombaton 10 órától ökumenikus istentisztelet lesz, igét hirdet dr. Nagy István, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának dékánja. A felekezetek közös hálaadó imáját Nagy László unitárius lelkész, püspökhelyettes, Papp Noémi evangélikus lelkész, Ferencz István római katolikus lelkész és Ötvös József református esperes mondja el.
Reményik Sándor Templom és iskola című versét Kilyén Ilka Magyar Örökség-díjas színművész adja elő. Fellép a főiskola kórusa. Ezt követően köszöntések hangzanak el dr. Nagy István dékán, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Piet Booij, a Driestar Főiskola és dr. Hollanda Dénes, a Sapientia egyetem alapító tanára részéről. A Kántor-Tanítóképző Főiskola 20 éves történetét dr. Barabás László igazgató ismerteti. Ezt követően elhangzik Balassi Bálint Végek dicsérete című verse Kilyén Ilka színművésznő előadásában. 12.30 órától jubileumi emléklapokat adnak át.
Iskola a magasban, iskola a mélyben – a jubileumi kötetet Gáspár Sándor mutatja be. A gótikus teremben berendezett kiállítást Ábrám Noémi nyitja meg.
Délután 3 órától A tanároké a szó címmel rövid előadások hangzanak el. Levezeti Mester Mihály. 17 órától Öregdiákok hangja címmel énekesek, zenészek, kórusok, együttesek szolgálnak. Levezeti dr. Barabás László.
November 7-én, vasárnap délelőtt 10 órától hálaadó istentiszteletre kerül sor, igét hirdet dr. Pap Géza püspök. Ezt követően köszöntések hangzanak el Ötvös József kuratóriumi elnök és Kiss Zoltán vártemplomi főgondnok részéről. A főiskola 20 éve – egy kötetben, a kiadványt bemutatja dr. Barabás László igazgató. Szolgál a főiskola kórusa.
A főiskola jövőjéért dr. Nagy István, dr. Bustya Dezső és dr. Fodor Ferenc mond imát. 12.30 órától az elhunyt lelkészek, tanárok és öregdiákok sírjainál koszorúznak.
Népújság (Marosvásárhely)

Ismerjük meg Észak-Erdélyt
Negyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el.
A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába.
A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással.
A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda.
A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is.
Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás!
DR. PÉTER SÁNDOR
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A posztkommunizmusról tanácskoztak az európai reformátusok
A posztkommunizmus volt a témája a Református Egyházak Világközössége (REV) európai
regionális tanácsa ülésének, melyet március 27–28-án tartottak Varsóban.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület sajtóosztályának beszámolója szerint a mintegy negyven résztvevő 25 tagegyházat és európai társszervezetet képviselt a lengyel fővárosban az európai reformátusság évi rendes közgyűlésén.
A Kárpát-medencei tagegyházak részéről Kató Béla és Bölcskei Gusztáv püspök, Antal János királyhágómelléki előadó-tanácsos, Bódis Tamás szlovéniai és Branimir Bučanović horvát lelkész vett részt az ülésen. A világszerte több mint 80 millió református legmagasabb szintű nemzetközi testületének elnöksége részéről Setri Nyomi leköszönő főtitkár üdvözölte a tanácskozás résztvevőit.
A nyugat- és kelet-európai küldöttek a kontinensünket huzamos ideig megosztó önkényuralmi rendszer jelenig ható egyházi valóságát vizsgálták. A helyszínválasztás ugyanakkor a Marek Izdebski püspök vezette kicsiny lengyel testvéregyházzal való szolidaritást is jelképezte, hiszen a kommunizmus alatt ért hátratételek miatt a lengyel reformátusság kilenc gyülekezete ma már mindösszesen 4000 lelket számlál.
A témafelvetés célja az volt, hogy a közelmúlttal való őszinte szembenézés révén közeledhessenek az eltérő tapasztalatokból megfogalmazott, nyugat- illetve kelet-európai álláspontok. Hámori Ádám szociológus, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója szakértőként kapott meghívást az ülésre, és statisztikai adatokon nyugvó előadásából kiderült, hogy nincsen szociológiai megfigyelésekkel körülírható, egységes „posztkommunista jelenség", amennyiben mind nyugaton, mind keleten eltérő folyamatok figyelhetők meg, melyekre a szekularizáció, vallási individualizáció és a vallási megújulás tézisei egyaránt alkalmazhatók.
Ugyanakkor átfogó „trendek" is tetten érhetők, amelyek a nyugat- és kelet-európai egyéni és intézményes vallásosság konvergenciáját mutatják: nyugaton összességében tartósan csökken, míg keleten növekszik a „vallásosság", jóllehet utóbbi alapvetően „kulturális jelenség", és az ortodox többségű országokban megfigyelhető egyházi növekedés alapozza meg. A szociológiai megközelítést személyes hangvételű kerekasztal-beszélgetés egészítette ki.
A küldöttgyűlés végén választásokra került sor. Az egyházak megerősítették tisztségükben az ellenjelölt nélkül induló elnököt, Jan-Gerd Heetderks lelkészt, illetve titkárt, Alexander Horsburgh skót lelkészt. A két alelnöki tisztségre négyen pályáztak. Közülük Martina Wasserloos-Strunk német politológusnak, a Német Református Szövetség elnökségi tagjának és Ódor Balázs református lelkésznek, a Zsinati Külügyi Iroda vezetőjének szavazott bizalmat a közgyűlés. Krónika (Kolozsvár)

A magyar kultúrtörténet napja a Posticumban
„A Posticum elnökeként az én elképzelésem volt, hogy az elmúlt héten zajló az Iskola másként rendezvénysorozatban egy sajátos programot állítsunk össze, mely vonzza a érdeklődőket, ennek keretében került sor a Vizsolyi biblia nyomtatásának történetére”, mondta Csernák Béla.
A Posticum elnöke Csernák Béla arról tájékoztatott, hogy-e sajátos program keretében emlékezés a könyvnyomtatásra, Vizsolyi- illetve a Váradi biblia kinyomtatásának kapcsán, rendeztek tevékenységet. Ez volt a szombati nap eseményének fő atrakciója. Annak érdekében, hogy mindezt megtudják valósítani meghivták Vizsolyról Daruka Mihály vállalkozót, aki megvásárolta Vizsolyban a régi nyomda helységül szolgáló épületet, ebbe rendezett be korhű nyomdagépeket, ő maga készít korhű ólom betűket, a szükséges teljes technikai eljárással, papírmalmot épített. A vállalkozó előadásokat tart, melynek keretében fel eleveni, Vizsolynak a biblia nyomtatással kapcsolataos történelmi értékét, szerepét és helyét.
Egy ilyen előadást volt alkalmunk végig nézni, igazi magyar kultúrtörténetet volt ez, melynek keretében megelevenedett minden abból az időből –1589-1590 – amikor Vizsolyban kinyomtatták az első magyar nyelvű bibliát Károli Gáspár fordításában. Az interaktív előadásba Daruka Mihály bevonta a jelenlévő közönségét, így a Vizsonyi biblia nyomtatásának történetében hathatós szerepet játszottak az előadás hallgatói. Az intekaktív bemutató után a hallgatóságnak megadatott, hogy saját kezőleg nyomtathatták ki a Vizsolyi Biblia első oldalát a Daruka Mihály által Nagyváradra hozott korabeli nyomdagéppel.
A Vizsolyi biblia történetének bemutatója után váltottam néhány szót a vállalkozóval. Amikor megemlítettem, hogy igazi tehetséges színészi alakítást láthattunk tőle, a következőket mondta: „Ön mondta, hogy színészi tehetséggel vagyok megáldva, én ettől nagyon messze vagyok, mivel az eredeti szakmám mintakészítő asztalos”. Elmondta, hogy teljesen véletlenül megvásárolták azt a vizsolyi házat ahol a bibliát kinyomtatták, ahol kávézót akartak nyitni.
Idegenforgalmi látványosság
„Amikor rájöttünk, hogy ezen a helyen Magyarország egyik idegen forgalmi látványosságát lehet kialakítani, megváltoztattuk eredeti tervünket és az egykori nyomdát állítottuk vissza, amíg mi ezt nem vetettük fel ezt a lehetőséget a vizsolyi nyomda senkit nem érdekelt. Mint idegenforgalmi látványosság maga a nyomda és annak felszerelése nem nagyon érdekelt volna senkit, ezért tettem hozzá ezt az interaktív előadást, ami leköti a látogatók figyelmét, hiszen a történet be őket is bele vonva teljesen más jelleget ad az egész jelenség. Ez az előadás inkább egy monológ, hiszen a legtöbbet én beszélek, a közönséget úgy vonnom be, hogy azt gondolják mindenki beszélhet, de egy kukkot nem szól senki, az előadás közben, csak én beszélek. A történet végére mindenki megérti, hogy mi is volt ennek az eseménynek a lényege, számukra egy jóleső érzés volt mindez. Otthon nagyon sok látogatót fogadunk, aki egyszer már megfordult Vizsolyon az általában visszatér”, mondta Daruka Mihály.
Majd arról beszélt, 2017-re teljes szépségében szeretnék felújítani a vizsolyi nyomdaműhelyt, vissza állítani az eredeti állapotokat. Azért, hogy mindezt megvalósítsák pályázatot nyújtottak be: „Csak ezzel az a probléma, hogy ezt előre meg kell finanszírozni. A beruházás értéke mintegy 200 millió forint volna, de mi ennyi pénzzel nem rendelkezzünk, még egy millió forintunk sincs. Azt gondoltuk ki, hogy kell keressünk kétszáz olyan embert, akit érdekel az, hogy mi van beleírva a Vizsolyi bibliába. Szerintünk kell, hogy legyen 200 olyan magyar ember Magyarországon, vagy a világon bárhol, aki egy támogatási egységet ami 4 ezer euró, adna erre a célra, a nyomda eredeti állapotában való visszaállításra és a szükséges összeget összeadnák. Azért nehogy valaki azt képzelje, hogy mi a valakinek a pénzét elvesszük minden ellenérték nélkü, ezért kinyomtatjuk 200 példányba az eredeti módon a Vizsolyi bibliát, amit felajánlunk azoknak, akik ebben besegítenek. Minden az eredeti eszközzel az eredeti nyersanyagból készül el, újból véssünk a biblia összes betűjét, egyesével 50 ezer ólombetűt öntünk. Mindez az eredeti helyszínen fog történni. Örülnénk, ha ezután a beszélgetés után, valaki felfigyelne mind arra amit kiakarunk vitelezni és támogatna bennünket. Ha ez megtörténne annak én pár év múlva egy olyan könyvet adok át, amilyet ma sehol nem lehet megtalálni”, mondta a vállalkozó.
Elérhetőségük: web www.vizsolyvendeg.hu; e-mail: vizsolyivendeg@freemail.hu
Dérer Ferenc. erdon.ro

Könyvbe vetett hittel
A közelmúltban zajlott le az Udvarhelyi Híradó szerkesztőségének udvarán a II. Székelyföldi Könyvnapok. Azt állítjuk, hogy ezzel hagyományt teremtettünk, bár az idei valamivel gyengébb volt, mint a tavalyi. Hol az időjárás, hol a (nagyobb) társadalmi jelenségek „hordozzák” a könyvszakmai jelenségeket, úgy tűnik azonban, hogy idén jól sikerült az időzítés. A vásárlóközönséget azonban nem igazán sikerült érdemben megszólítani – sajnos -, hiszen nem fordultak meg tömegek a Szentimre utcai udvarban.
Hagyományos partnereink, a Hargita Kiadóhivatal, a Pro Print Könyvkiadó, a Bookart Kiadó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Firtos Közművelődési Egyesület, a Károlyi Gáspár Alapítvány elég széles kínálattal rukkoltak elő. Idén a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban is zajlottak mellékrendezvények.
Igazi sikernek számít a találkozó első napján, csütörtökön este, a Czegő Zoltánnal és Ráduly Jánossal tartott találkozó, amelyhez az apropót Székely Ferenc interjú-kötete szolgáltatta, amely a közelmúltban látott napvilágot. Az est házigazdája, Lőrincz György a kötetben szereplő két írót faggatta, illetve bemutatta Székely Ferencet, aki Erdőszentgyörgyön él, Udvarhelyen igen kevesek ismerik, hiszen a négy középiskolai éven kívül nem élt életvitelszerűen a városban. Székely Ferenc röviden vallott életútjáról.
Az elmúlt évtizedekben, bár mindig vonzotta az irodalom, nem foglalkozhatott főállásban a betűvetéssel, újabban azonban önkormányzati lapok munkatársaként, értékes interjúsorozatok „provokátoraként”, antológiák ötletgazdájaként és szerkesztőjeként bukkan fel az irodalmi életben.
Öreg író nem vén író!
A legutóbbi időszakban az idén hetvenéves írókat kereste meg, köztük Oláh Istvánt, Farkas Árpádot. A kimerítő „beszélgetések” – amelyek többnyire elektronikus úton, az internet segítségével készülnek – szerzői maguk a megszólalók is, hiszen általában maguk is szerkeszthetik, javíthatják, bővíthetik, szűkíthetik a mondandójukat. Erről a munkafolyamatról érdeklődött Lőrincz György, majd szó esett a Sütő Andráshoz kapcsolódó emlékeikről. Anekdoták hangzottak el, s még az is kiderült, hogy Székely néhai Sütő András „golyós-írónjával” dedikálhat.
Czegő Zoltán huszonkét évet tartózkodott Magyarországon. Immár négy esztendeje azonban ismét a Székelyföldön él, Sepsiszentgyörgyön, abban a városban, ahol annak idején középiskolás, „aparitor”, majd újságíró és kibontakozó munkásságú író és költő volt. A hetvenhat éves Czegő ma többnyire prózaíróként jeleskedik – az utóbbi években több regényt alkotott, amelyek komoly sikereket arattak,három éve a Katonabogár több utánnyomásnak köszönhetően háromezernél is nagyobb példányszámban fogyott, amely manapság igen magasnak számít. Büszke arra, hogy publicistaként szólhat bele a közösség életébe, s arra, hogy annyira bíztak benne a sepsiszentgyörgyiek, hogy városi tanácsossá választották. „Az írott szóval ma is lehet és kell tenni a közösségért – mondotta –, ott kellett folytatnom, ahol 1988-ban, az ország kényszerű elhagyásakor abbahagytam.”
Ráduly János hetvenhét éves, összesen nyolcvannyolc kötete látott ez idáig napvilágot. Néprajzi gyűjtéssel, helytörténettel, műfordítással, rovásírás-kutatással, prózával, verssel egyaránt foglalkozik. Lendülete töretlen, hiszen minden műfajban újabb kötet-tervei vannak. Több mint bizonyos, hogy nyolcvanadik életévére elérheti a századik megjelent könyvet. Ezen az esten legújabb találmányai közül, a „félperces” novella műfajához tartozó munkáiból és a friss hajtású haikukból olvasott fel néhányat.
Czegő Néma lovak című új regényének cselekménye 1660-1661-ben játszódik, abban a korban, amely az első világháborúig Erdély történetének legnagyobb pusztulását hordozta, amikor négy fejedelem vetélkedett a hatalomért, amikor egymást ölték a magyarok, s ráadásul a törökök és a tatárok is az országra törtek.
Érdekes színfoltja volt idén is a Könyvnapoknak Gyöngyössy János. Nem számít újdonságnak a Székely templomerődök című általa írt és rajzolt könyv, amelynek harmadik kiadása a Góbé Szellemi Termékek sorában látott napvilágot tavaly a Merkúr és Szuper Áruházlánc üzemeltetőjének támogatásával, de idén is az fogyott a legnagyobb példányszámban. A mérnökök közt a legjobb grafikusnak és a grafikusok közt a legjobb mérnöknek számító szerző legújabb munkáiról és készülő terveiről, két komoly projektről beszélt. Legkésőbb két héten belül mind a két tervet nyilvánosságra hozzuk, amelyek hosszútávon működnek majd és igen markánsan jelen lesznek a székelyföldiek életében. Erről most csak ennyit.
Mindenképp lesz folytatás
A II. Székelyföldi Könyvnapok szervezői és a résztvevő kiadói vállalkozások, a megjelent könyvkereskedők e két nap során – amikor nem kellett a vevőket kiszolgálni – végig tanácskoztak, tapasztalatokat cseréltek, és közösen gondolkodtak a jövőre vonatkozóan.
A Székely Könyvtár 18. kötete: Márton Áron Válogatott írások és beszédek. A sorozat pillanatnyilag a 20. címnél tart, de a somlyói búcsúra, Pünkösdre öt új kötettel rukkolnak elő a szerkesztők
Az informális beszélgetések során kiderítették, hogy szükség van minden hasonló jellegű fórumra, amely vásár, figyelemfelkeltés, reklám és népszerűsítés is egyben. Nem elég az évenkénti egyszeri seregszemle, hanem a helyi termékek vásárához hasonlóan, meg kívánnak honosítani egy havi rendszerességgel visszatérő könyvszakmai fórumot, amely jól kiválasztott helyen működve igen érdekes színfoltja lehet a város kulturális életének. Értékesítésre és újdonságok bemutatására is alkalmassá kívánják tenni ezt a helyet, hogy ne feledkezzenek meg az emberek a könyvről, mint „analóg adathordozóról”, amely oly hosszú ideje (szoba)társuk a hétköznapokban és ünnepekben egyaránt. A megfelelő helyszín kiválasztásán dolgoznak a kiadók és a könyvek forgalmazói. Hamarosan ennek is látszata lesz.
Simó Márton. Székelyhon.ro

Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro

Partiumi Írótábor: gondolatok irodalomról, Komp-országról
Irodalom és identitás alcímmel szervezik meg immár 11. alkalommal a Partiumi Írótábort csütörtöktől szombatig, amelyen a meghívott irodalomtudósok és szerzők arra keresik a választ, milyen a régió identitása, és hogyan jelenik ez meg a művészetben.
„Megtartani és meghaladni” jelszóval, immár 11. alkalommal rendezik meg Nagyváradon a Partiumi Írótábort, amelynek szervezéséhez idén a Partiumi Keresztény Egyetem, illetve annak szakkollégiuma, a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) is csatlakozott.
A Pro Universitate Partium Alapítvány által életre hívott háromnapos, csütörtöktől szombatig tartó találkozónak is a tanintézet Bartók Terme ad otthont, de tanáraik és diákjaik is bemutatkoznak majd, ezáltal is hangsúlyozva a magyar irodalom és nyelv szak jelenlétét az egyetemen. „Fiatalosabb lendületet vesz, mondhatni felfrissül az írótábor, a paletta pedig az egyetem kapcsolatai révén szélesedik” – mutatott rá lapunknak Sz. Horváth István, a PMMC igazgatója.
Tájékoztatása alapján céljuk a hagyományok mentén tovább építkezni és túlszárnyalni a már elért színvonalat. „Minden évben egy adott téma köré csoportosul az írótábor, az idei cím: Partium-Kompország. Irodalom és identitás. Szeretnénk megnézni, hogy e régiónak milyen az identitása, van-e egyáltalán neki, és hogyan fogható ez meg az irodalmon keresztül” – magyarázta. (Ady Endre egy publicisztikai írásában nevezte Magyarországot Komp-országnak – a szerk.)
A hazai és magyarországi irodalomtörténészek mellett nyelvészek, írók, költők és bölcsészhallgatók is képviseltetik magukat a rendezvényen. Pomogáts Béla irodalomtörténész például már évek óta visszajáró vendégnek számít, de a debreceni Károli Gáspár Református Egyetem docense, Bertha Zoltán is járt már a váradi táborban.
Ők ketten a csütörtöki megnyitó után tartanak előadást. A Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett tagozatának adjunktusa, Végh Balázs Béla most először tart előadást a rendezvényen.
Elemzésre kerülnek még kortárs szerzők munkái is, de bemutatják az Ugyanaz a föld – Szatmári és partiumi költők antológiáját, valamint a román–magyar kulturális szótárat, továbbá szerveznek egy zenés estet is a Bodega kávézóban, ahol Kiss Barna és utcazenekara ad elő megzenésített Weöres Sándor- és Petőfi Sándor-verseket. A szombati zárónapon Barabás Zoltán költő veheti majd át az írótábor díját, míg Tüzes Bálint költő posztumusz elismerésben részesül.
Vásárhelyi-Nyemec Réka, Krónika (Kolozsvár)