Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Karácsony Benő
50 tétel
2014. november 15.
Képeslapok, barokkos próza, utazások ihlette költészet
Régi képeslapok internetes elérhetőségéről esett szó az Arcadum Adatbázis Kiadó rendezvényén péntek délután a Karácsony Benő teremben, miközben a G.Caféban a 10 éves Bookart kiadó tartotta könyvbemutatóját, a Radnóti Miklós teremben pedig a Pallas Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Kós Károly publicisztikája című kötetet mutatták be. Az olvasók, a könyvbarátok küzdve a bőség zavarával, sok esemény közül választhattak a 20-ik könyvvásár második napján is.
A Pesti Kaligramm Kiadó jelentette meg Giambattista Basile A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása című kötetet, amelynek fordítója Király Kinga Júlia, aki délután várta a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének standjánál az olvasókat. A 16-ik század végén, 17-ik század elején született olasz, pontosabban ó-nápolyi nyelvű szöveggel akkor találkozott a fordító, amikor eleve velencei szövegeket kutatott, azokat fordított. Közben feltűnt neki a forrásanyag hiánya, az, hogy a magyar nyelvű szakirodalomban még említés sem esik erről az írásról – mesélte a maszol.ro érdeklődésére az olasz szöveg fordítója, aki öt évig dolgozott a munkán, hol nagyobb „erőbedobással”, hol kisebb energiával, végül mindent belevetve hozta létre a magyar nyelvű kötetet, amelyet elsősorban felnőtteknek, 15-16 éves kornál idősebbeknek ajánl.
A kiadó egyből rábólintott a szöveg megjelentetésére, a folyóiratok is folyamatosan kérték tőle a részleteket, illetve tanulmányokat, rádióinterjúk is készültek ezzel kapcsolatban, remélhetőleg a kötet az olvasókhoz is megtalálja az utat – véli Király Kinga Júlia. „A kiadóm azzal biztat, ne az eladott példányszámok alapján mérjem a sikert” – fogalmaz a fordító.
Válogatások korábbi köteteiből a most megjelent Nagy Attila költő tizedik verseskötete. A gyűjteményes kötet 193 verset tartalmaz ciklusokba szerkesztve – ismertette Sarány István szerkesztő, a Pallas Akadémia Könyvkiadó munkatársa. A szerző versírásról, ihletről, az orvosi munka és a költészet kapcsolatáról, párhuzamáról, sajátosságairól beszélt, utazásokról, amelyek meghatározták költészetét. 
Antal Erika
maszol.ro
2014. november 21.
Nagyváradon „utaztak” Karácsony Benő szürke folyóján
Volt folytonosság Karácsony Benő elvei és élete, művei és élete között – mondta Demény Péter író, egyetemei tanár Karácsony Benő Utazás a szürke folyón című regényének bemutatásakor. A könyv Nagyváradon, a VI. Könyvmaraton alkalmából jelent meg újra.
Karácsony Benővel  szemben hálátlan volt az élet és az irodalomtörténet egyaránt, lágerben pusztult el, a puszta létéért üldözték, mert zsidó volt, mondta Demény Péter, majd elmesélte az íróval kapcsolatos kedvenc történetét. Eszerint, mikor egy rabbi arra kérte, hogy tagadja meg magyar irodalmi kapcsolatait, Karácsony Benő nem tette ezt meg, tudván, hogy két ostobaság között nincs semmi különbség. A világnézetet alapjaiban megvetette, mivel az kizárólagos, „ha te nem úgy gondolod, mint én, akkor téged akár le is lehet lőni” – fogalmazott az előadó.
Az erdélyi magyar irodalom történetében a kommunizmus korszaka alatt hasznosabb volt olyan írókról beszélni, akik az itthonmaradásról szóltak, van egy kánon, amiben például Tamási Áron helyett kapott, de Karácsony Benő vagy Szántó György nem – és ezt ne értse senki úgy, hogy Tamási ellen érvel, jegyezte meg Demény Péter.
Felidézte azt is, hogy egy szegedi kiadó a teljes Karácsony-sorozat megjelentetését ígérte, ami végül elmaradt, de helyette jött egy nagyváradi kiadó, amely felvállalta ezt a feladatot.
Az Utazás a szürke folyón pikareszk-regény, már a címet is sok mindennel fel lehet tölteni, hiszen a folyó és az utazás egyaránt lehet például az élet jelképe. Megjelenik a sziget is benne, ami utoljára Jókainál működik: Karácsony Benő főhősét, a patikust elsodorja az élet a remélt boldogság mellől.
Karácsony tudja, hogy amint megfogja a boldogságot, el is veszíti, „nem lepkevadászat a boldogság”, ahogy Demény Péter fogalmazott, hozzátéve: a szerző azt is tudja, hogy a túlzott romantika túlságosan tragikus dolog. Humorával, amely kétségbe vonja a nagy szavakat és érzelmeket, feloldhatja mindezt, de csak az humorizál folyton, aki fél átadni önmagát valaminek.
A Könyvmaraton csütörtöki programjának záróakkordjaként Láng Zsolt Szerelemváros című novelláskötetét ismertették, a szerzővel szintén Demény Péter beszélgetett.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro
2014. december 24.
Évfordulók jegyében (Kulturális műsorok)
Összesen 51 rendezvény, ebből 23 Sepsiszentgyörgyön, 11 Székelyudvarhelyen, 9 Csíkszeredában, kettő-kettő Gyergyószentmiklóson, Madéfalván, Kolozsváron, egy-egy Marosvásárhelyen, Zilahon; vagy műfaji csoportosításban: 21 történettudományi, 11 irodalmi, kilenc fotóművészeti, nyolc zeneművészeti, hat képzőművészeti, egy sport – ezek a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának 2014-es statisztikai adatai.
Kiértékelőjében Lakatos Mihály, az intézet vezetője elmondta, az idei esztendő főbb rendezvényeit az évfordulók köré csoportosították, ezek hozadéka az eredeti és maradandó kulturális értékek keletkezése. Így a Siculicidium 250. megemlékezésére képzőművészeti pályázatot hirdettek meg, melyre 35 műalkotással Kanadától Skócián, Hollandián, Ausztrián és Magyarországon át Erdélyig félszáz alkotó jelentkezett. Az első világháborús programsorozatuk kiemelkedő rendezvényévé vált a Zayzon Ágnes és zenekara által összeállított eredeti műsor, a holokauszt 70. évfordulójára Kolozsváron szervezett konferencia a magyar irodalom két kiemelkedő alakját, Ligeti Ernőt és Karácsony Benőt állította középpontba. A Gábor Áron Emlékévben meghirdetett irodalmi pályázatuk szerényebb eredményekkel zárult, Lakatos Mihály azonban kiemelte, egy jó és új színmű is született e felhívás nyomán, mely többet érdemel egy felolvasószínházi előadásnál. Az állandósult programok mellett, mint A magyar nemzet története sorozat, az első román nyelvű Hamvas Béla-mű kiadását emelte még ki Lakatos Mihály, ami azért is jelentős teljesítmény, mert A bor filozófiája című alkotást Hubbes László anyanyelvéről fordította a másik nyelvre. A jövő esztendő első negyedében az elkezdett rendezvénysorozatok (A magyar nemzet története előadásainak meghívottja többek között Romsics Ignác) és a már bejáratott programok (március 15-i zenés-irodalmi összeállítás) mellett ezúttal is több programot szervez a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központja, januárban Polgári kultúrpolitika: eredmények és dilemmák címmel L. Simon László könyvbemutatóját, a hetvenéves Ferenczes István költő köszöntésére Krónikás ének címmel pódiumműsort, februárban a Lola Blau színdarabot hozzák el Sepsiszentgyörgyre, márciusban A Bozgortól Marosvásárhely fekete márciusáig címmel pedig a jövőben negyed százada történtek dokumetumfilmes, illetve irodalmi feldolgozásával ismerkedhet a közönség.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 21.
Isten veled, Kenyeres!
Ismét útra kelt valaki közülünk. Kötő József. Az 1961-ben végzett magyar irodalom és nyelv szakos évfolyam kiemelkedő, felejthetetlen alakja. Szűkebb évfolyamtársi köreinkben Kötőke, számomra, akivel együtt laktunk az Erzsébet úti villában, zenék, színek, szobrok bűvöletében, ahol Kozma Mátyás, Tarnói Emília, Tirnován Vid árnyai kísértek és teremtődött általuk életünk további folyását is meghatározó művészi légkör: Kenyeres, akivel éveken át megosztottuk a betevő falatot, a világmegváltó terveket. Az ő útja kivételesen alakult. Mikor megismertük, döbbent csodálattal vettük tudomásul, hogy kivételes tehetségű, Balkán-bajnok atléta, úszó, kosárlabdázó és ördögien cselező focista. Aztán megtapasztaltuk, hogy milyen szívósan tud tanulni, készülni, felszívni mindent, amit a filológia szak kínál. Karácsony Benő életművének nyomába eredve kivételesen értékes diplomamunkával járult hozzá egy jelentős írónk alaposabb megismeréséhez. Azt hittük, hogy egy elhivatott filológus kutató nőtt ki közülünk. Rövid falusi tanárkodás után a színház berkeibe került, s legnagyobb meglepetésünkre az erdélyi színházkultúra és színháztudomány meghatározó alakjává, valódi tudóssá vált. A Senkálszki Endre, Bisztray Mária, Harag György által fémjelzett nagy kolozsvári színházi korszak szürke eminenciásaként szívósan küzdött az intézmény művészi rangjának tartósításáért, harcolt a buktatókkal, a Sütő-előadások színrevitelét nehezítő politikai körülményekkel. Már egyetemi hallgató korában szembetalálta magát a belügyi szervek lélekgyötrő manővereivel, és pózmentesen állt helyt olyan abszurd körülmények között is, melyekben hosszú időn át, talán másokat megtörni képes kegyetlenségeket elviselve maradt egyenes gerincű, tartásos képviselője az erdélyi magyar kultúrának. A kolozsvári egyetemen kibontakozó színházi képzésnek ugyanúgy élharcosa volt, mint a nemzetiségi oktatás és művészet irányításában nehéz küzdelmek politikai szereplője. Gyakran úgy gondoltunk rá, mint egyszemélyes intézményre, akire mindig számítani lehetett. Kis híján hatvanéves ismeretségünk és barátságunk különböző korszakaira visszanézve annak a megfogalmazására hajlok, hogy Kötő József a transzszilvanista szellemiség, a Kós Károly-i, Kemény János-i örökség egyik leghívebb őrzőjeként tart számot emlékezetünkre, tiszteletünkre. Távozásával szellemi kincstárunkban nagy űr keletkezik, de megmaradó, gyarapodásunkat szolgáló, a szó legnemesebb értelmében vett tankönyvei, munkái, embereket és intézményeket ápoló szolgálatának emlékei továbbra is közöttünk élőként őrzik emlékét. Elment egy Kenyeres, de mindnyájunkat tápláló szellemisége velünk marad.
Nyugodj békében, drága Kötő Józsefünk!
Évfolyamunk nevében is búcsúzik tőled kenyeres szobatársad:
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)
2015. február 21.
Románok és magyarok
Néhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre.
Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt.
Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért.
Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik.
Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit.
Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.”
Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.”
Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.”
Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!)
A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására.
Pomogáts Béla
Népszav
2015. április 21.
Karácsony Benő-emléknapok Gyulafehérváron
Háromnyelvű emléktáblát avattak
A Gyulafehérvári Református Egyházközség, Gudor Botond esperes vezetésével jó ügyet szolgált, amikor megszervezte a Karácsony Benő (Klarmann Bernát) emléknapokat a hétvégén. Nem véletlenül esett szinte egybe a megemlékezés a holokauszt emléknapjával, hiszen a zsidó származású magyar író tragikus sorsa máig intő jel, mindennemű nemzetiségi intoleranciára, megkülönböztetésre vagy éppen megsemmisítésre. A háromnapos gazdag program méltó volt a Gyulafehérváron született tehetséges íróhoz, a magyar irodalom egyik jelentős alakjának emlékéhez. A rendezvények változatosságát és magas színvonalát igazolták az előadások, filmbemutató, fórumbeszélgetés, diákok által tartott zenei bemutató és emlékműsor, emléktábla-avatás, templomi megemlékezés, a városi neológ zsinagóga és az író volt iskolájának meglátogatása.
A rendezvénysorozat első napja a látogatásoké és a filmvetítésé volt. A vendégek, érdeklődők felkeresték az író iskoláját, a mai Gróf Majláth Gusztáv Károly Katolikus Líceumot, ahova érettségiig járt, valamint a városi neológ zsinagógát, ahova a származása kötötte. Ezt követően került sor az előadásokra és a filmvetítésre. Daniel Dumitran, a Gyulafehérvári Egyetem tanára a fehérvári zsidó közösség épített örökségéről értekezett. A 62 perces dokumentumfilmet (A korán jött polgár) Medgyesi Gabriella (Budapest) rendezte és mutatta be a vendégeknek. A filmet a Duna tévé is lejátszotta. A teljességre törekvő és minden lehetséges helyszínt bemutató film kitér a hányatott életű író életének minden fontosabb epizódjára. A vetítést sokan követték nyomon a Református Egyház előadótermében. A neves írót 1944-ben deportálták és nyáron, ismeretlen időpontban halt meg Auschwitzban, a nemzetiszocializmus végzett vele. Lia Borza, a gyulafehérvári zsidó hitközség vezetője üzenetet küldött az értekezleten részt vevőknek.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. május 25.
Írók az őrület forgatagában
A Helikon – Kemény János Alapítvány a marosvásárhelyi városnapok alkalmával szervezett megemlékezést a marosvásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel.
Ligeti Ernő és Karácsony Benő között rengeteg a hasonlóság – izraelita vallású magyar írók, mindketten jogászok voltak, egyikük sem tekintette élethivatásnak az ügyvédkedést, mindketten a Helikon írói csoportosulás tagjai voltak, mindkettőjük Marosvásárhelyen adta ki első munkáit, s végül: mindkettejükkel a fasizmus végzett.
Életútjuk végső szakaszát jellemezte a vasárnapi rendezvényen Spielmann Mihály, kivetítve arra a korra, avagy kórra, amely a magyar irodalom legjelesebbjeit vitte a nemlétbe. A szokatlanul sok hallgatót vonzó előadáson – pünkösd vasárnapja volt – sok érdekes dolgot tudhattunk meg az ész- és emberveszejtő időszakról, arról, hogy bár az erdélyi zsidóság 1895-től politikailag egyenjogúnak tartotta – és tekinthette – magát a magyarsággal, s bár 1924-től az erdélyi zsidóságot jogfosztások érték, akárcsak a magyarokat, az ő helyzetük még súlyosabb volt, hiszen a román hatalom újólagos és pótlólagos tiltásokkal súlyosbította helyzetüket, pontosan a magyarsághoz való tartozásuk megtorlásaként. A Goga-Cuza és a Iorga kormányok már a paroxizmusig fokozták a zsidók és különösen az erdélyi zsidó értelmiségiek elleni megszorításokat, hogy aztán a bécsi döntés utáni időszakban a saját vállalt nemzetük forduljon ellenük. Ligeti Ernőt – aki egy szerencsésebb végkimenetel reményével a fővárosba költözött, a budapesti Pozsonyi úti védett házból rángatták ki a nyilasok családjával, majd az Andrássy út 60-ban kínozták, s a Liszt Ferenc téren végezték ki a családjával együtt. A gyulafehérvári születésű Karácsony Benőt (Klärmann Bernát) Auschwitzban érte a halál.
Ligeti Ernő 1920-ban, Marosvásárhelyen adta ki Asszony című novelláskötetét, majd 1931-ben Az ő kis katonája című regényét. Karácsony Benő első, és egyetlen önálló novelláskötete, a Tavaszi Ballada is Marosvásárhelyen jelent meg 1925-ben Révész Béla könyvkereskedésének kiadásában. De első színdarabját, a Válás utánt is a marosvásárhelyi színház mutatja be, néhány hónappal a kolozsvári bemutató előtt. Ezt követi a sorozatként megjelenő regények folyama (Pjotruska, Napos oldal, Utazás a szürke folyón, Új élet kapujában, A megnyugvás ösvényein stb.)
Talán soha senki nem tudta úgy ábrázolni az erdélyi kisvárost, mint Karácsony Benő. A Gyulafehérvárba oltott városok képe plasztikusan, hallhatóan, érezhetően, kitapinthatóan kap életet minden írásában. Álljon itt tanúságul a Vásárhelyen kiadott kötet néhány sora: „Az állatorvos is kilép a kávéházból. Apró kocsi várja. Nem ül még fel, szivart akar venni. A fodrász függönye lágyan libben egyet. A takarékpénztárban serényen folyik a munka. A szabóék kis ölebe kifekszik a gyalogjáróra. A papírkereskedés előtt kukoricát mázsálnak. Az állatorvos megvette a szivart és bepréseli magát a szűk kocsiba. A mezítlábas parasztfiú, aki gazdája szivarvásárlását arra használta fel, hogy parittyájával a szemközti zárda frízei között üldögélő galambok közé lőtt, megigazítja tornyos szalmakalapját és elindítja az apró mokánylovat. A kis csikó is előkerül valahonnan, és a kövezeten kibicsakló, zsenge lábakkal fut a kocsi után. Az állatorvos megbillenti szájában a szivart, annak jeléül, hogy tudomásul vette a virágüzlet tulajdonosának köszöntését. Elnéz az Óvoda utcába: a román templom tornya krétafehér a rátűző naptól.”
Kilyén Ilka színművésznő és Szabó Dániel Ligeti és Karácsony művekből való felolvasása, Lokodi Károly és Zágoni Előd alkalomhoz illő, szívhez szóló hegedű és gordonka játéka tette még hangulatosabbá, ünnepibbé Spielmann Mihály előadását.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
2015. május 30.
Helikonisták a városnapokon
Hogy is hiányozhatnának? Ahányszor Marosvécsre utaztak, vagy a Székelyföld távolabbi tájait keresték fel, Marosvásárhely mindig fontos megállóhely, barátságos, otthonos, vendégmarasztaló "főváros" volt az Erdélyi Helikon tagjai és az írás többi kiváló elkötelezettje számára, akik joggal érezhették, hogy "Vásárhelynek lelke van /volt?!/ s ez a lélek sugárzik". Nem hagyhatták ki a lehetőséget, hogy egy-két napot vagy legalább egy felet, néhány órát itt ne töltsenek barátaiknál, fel ne keressék a Teleki Tékát, a Kultúrpalotát, Molterék otthonát, a KZST jeleseit, vagy éppen a Súrlott Grádicsot. Hangulatos visszaemlékezések sora, de számos száraz irodalomtörténeti adat is tanúskodik erről. A helikoni hagyományokat ápoló Helikon–Kemény János Alapítvány is számtalanszor emlékeztette erre a mai közönséget, amely mindig szép számban jelenik meg a két világháború közti erdélyi magyar irodalom és szellemi élet kiválóságait méltató rendezvényeken. Főként kerek évfordulókon kerül sor ezekre az estekre, irodalmi délutánokra, és nincs olyan esztendő, hogy ne lenne benne valamelyik helikonistának születésnapja vagy halálának évfordulója, amikor illendő róla megemlékezni. Az idei év sem kivétel. 125 esztendeje született például Reményik Sándor, Makkai Sándor, Hunyady Sándor, Molter Károly, 70 éve hunyt el Ligeti Ernő, P. Gulácsy Irén, 65 éve távozott az öröklétbe Bánffy Miklós, két évtizede Kiss Jenő. Néhányukat a Marosvásárhelyi Napokon is megidézték. Ez újdonságnak számít. A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma úgy gondolta, hogy a város e csúcsrendezvényén helyük van kultúránk e nagyérdemű képviselőinek is, az itteni magyarság súlyát, minőségi elvárásait ezzel is hangsúlyozottabbá lehet tenni. A szándék és kivitelezése jónak tűnik, úgy hisszük, érdemes a mostani kezdeményezést hagyománnyá nemesíteni. Talán éppen oly módon is, hogy rendhagyó helyszínekre várják az érdeklődőket.
Május 18-án például, amikor Molter Károlyra emlékeztek, a Zanza kávézó volt az est színhelye. Sokan voltak kíváncsiak a jubileumi Molter-idézésre. Nem kellett csalódniuk. A hajdani derűs Marosvásárhely című összejövetel kellemes, szórakoztató másfél órával ajándékozta meg a közönséget. Az írót és életművét Nagy Olga tanárnő varázsolta a jelenlevők elé közvetlen hangú, alaposan dokumentált előadásával, az egykori bolond kisváros derűjéből pedig Molter-anekdoták adtak ízelítőt a Komor korunk derűje gyűjteményből megszólaltatott vidám, szellemes írásokkal. Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina művésznők méltán kiérdemelték a tapsot, ahogy a zenei intermezzókat nyújtó ifjú gitáros, a középiskolás Pethő Csaba is. Az alapítvány nevében Nagy Miklós Kund alelnök méltatta az évfordulós eseményt.
A másik hasonló találkozó a rendezvénysorozat zárónapján, május 24- én zajlott, szintén szokatlan helyen, a vásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel. Erre a megemlékezésre még többen mentek el. Két tragikus sorsú író, Ligeti Ernő és Karácsony Benő munkásságáról, élete utolsó szakaszáról, zsidó származásuk miatt elszenvedett halálukról Spielmann- Sebestyén Mihály író, történész beszélt. A korszakot alaposan körbejáró, érdekes előadás a magyar zsidóság több más jeles reprezentánsát is előtérbe állította. Ligeti Ernő marosvécsi találkozókat felelevenítő egyik írását Szabó Dániel, Karácsony Benő Jánoska című prózáját Kilyén Ilka tolmácsolta. Bach-muzsika is felcsendült. Lokodi Károly hegedűn, Zágoni Előd csellón játszott. Mindezekről már bővebben tudósított a média. De érdemes volt visszatérni rájuk, hiszen bizonyára az irodalombarátok nevében is kijelenthetjük, hogy sokan várják a folytatást.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 18.
Tóth Árpád Irodalmi Kör
Véget ért a 2014–2015-ös évad
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 16-án, kedden délután tartotta évadzáró ülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A kör jeles szavalói a 86 éves Kányádi Sándort köszöntötték, majd dr. Brauch Magda ismertette A mai magyar nyelvállapotcímű tanulmányát. A rendezvény Szarvashegyi Rozália ny. tanítónő és Kleitz Zoltán amatőr költő felolvasásával, Brittich Erzsébet, Katona István, Ódry Mária és Kolumbán Zsolt képkiállításával zárult. Ezzel véget is ért a 2014–2015-ös évad.
Milyen is volt az elmúlt időszak? Egy kis röpke visszapillantó!
Szeptembertől az irodalom szerelmesei 11 foglalkozáson vettek részt. Megemlékeztek: Karácsony Benőről, Nagy Istvánról, Tompa Lászlóról, Vörösmarty Mihályról, Kármán Józsefről és József Attiláról. A megemlékezéseken közreműködtek az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola (vezető tanár: Szabó László), az aradi Csiky Gergely Főgimnázium (vezető tanár: Nyári Melinda és Tóthpál Renáta), az Ágyai Általános Iskola (vezető tanár: Erdős Márta) és az Erdőhegy-Kisjenői Általános Iskola (vezető tanár: Pusztai Matild) diákjai.
Az esteket Katona Béla, Hevesi József, Kiss Anna, Czermák Ferenc, Lovász Miklós, Kolumbán Zsolt és Gál Zoltán körtagok illusztrálták szavalattal, felolvasással. Előadónk legtöbbször dr. Brauch Magda ny. tanár, irodalomkritikus volt, de külön élményt nyújtott a körtagoknak Matekovits Mária és Mihály tanárházaspárNyelvújítás vagy rombolás című előadása.
Az irodalmi kör alkotóműhelye az idei évadban is bizonyított. Szarvashegyi Rozália, Lovász Miklós, dr. Brauch Magda, Brittich Erzsébet, Simonfi Imre, Hevesi József, Jámbor Ilona, Kleitz Zoltán, Katona Béla, Regéczy Éva, Regéczy Szabina Perle, Gál Zoltán, Jankó András, Nagy Gizella, Ódry Mária fiókjából vers, próza, publicisztika, műfordítás került elő.
Sok volt-e vagy kevés? Döntsék el az irodalom barátai!
A szeptemberi viszontlátásra!
Regéczy Szabina Perle műfordító, az aradi Tóth Árpád Irodalom Kör elnöke
Nyugati Jelen (Arad)
2016. július 17.
A Helikoni Leszármazottak Találkozója
A Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak.
Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták.
Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László.
A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert.
Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is.
eloszekelyfold.wordpress.com
2016. augusztus 11.
Szilvássy Carola újra Marosvécsen
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 1.
Nagyváradi könyvbarátok Sepsiszentgyörgyön
Kevesen voltak jelen a nagyváradi Várad folyóirat és a Holnap Kulturális Egyesület csütörtöki könyvbemutatóján az Árkosi Művelődési Központ sepsiszentgyörgyi, Olt utcai székházában, de akik ott voltak, minden bizonnyal jól érezték magukat. Simon Judit, a Holnap Kulturális Egyesület elnöke és Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője több általuk kiadott kötet mellett a Várad folyóiratot, a Biharország havilapot és a Holnap magazint is bemutatta röviden, nézői kérdésekre válaszolva pedig a könyvkiadással kapcsolatos személyes élményeikről meséltek a jelenlévőknek.
Amint a házigazda Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központjának vezetője elmondta, a nagyváradi vendégek mostani és májusban sorra kerülő következő szentgyörgyi bemutatkozásának célja, hogy a két város közötti kommunikáció felerősödjék, megismerje a közönség a fontos kezdeményezéseket, amelyek kapcsolódnak az erdélyi vagy akár az egyetemes magyar kultúrához. Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy bizonyos szempontból hasonló helyzetben érte meg a rendszerváltás időszakát, nem voltak olyan kulturális intézményeik, mint amilyenekkel Kolozsvár vagy Marosvásárhely rendelkezett, például nem volt hagyománya ezekben a városokban a könyv- és folyóirat-kiadásnak – mondta el Szűcs László, majd röviden összefoglalta a nagyváradi sajtókiadás történetét a múlt század eleji első kezdeményezésektől, a Tavasz és a Magyar szó megjelenésétől napjainkig, külön kiemelve a Holnapot, amely folyóiratnak indult volna, de végül csak két antológia lett belőle, és a Kelet-Nyugatot, mely 2002-es újraindulásakor a Várad nevet kapta. Mint mondta, ez a név kicsit behatárolja, lokálissá teszi, de a lap azért igyekszik egyetemes értékeket képviselni. A Várad kiadó mint kulturális közintézmény és a Holnap Kulturális Egyesület civil kezdeményezés jóvoltából a könyvkiadás is működik Nagyváradon, többnyire ugyanazokkal a munkatársakkal. A Holnap indulásáról Simon Judit elmondta, hogy a Riport Kiadó jogutódjaként jött létre, és jól meghatározott célja, hogy fiatal, kezdő szerzőket támogasson a jövő magyar irodalma felé tekintve, amint az egyesület tudatosan választott neve is mutatja.
A bemutatott kötetek között Gálfalvi György Kacagásaink című, Securitatéval kapcsolatos emlékiratairól, Gittai István Létesszencia című verskötetéről, Fábián Sándor válogatott verseit tartalmazó kötetéről, Móra László két legendás romániai magyar labdarúgó-mesteredzőről, Kovács Istvánról és Jenei Imréről szóló portrékötetéről, egy erdélyi és partiumi újságírók által készített temesvári riportkötetről, Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel készült interjúkötetéről, Péter I. Zoltán Régi képeslapok, régi történetek című helytörténeti munkájáról, Tóth Ágnes A halál katlanában című második világháborús dokumentumkötetéről, Demény Péter Sünödi és a trallalla című karcolatairól, Hajós Erika Tilinkóci és a muzsikobold című mesekönyvéről, a Karácsony Benő életművét tartalmazó sorozatról és Kinde Annamária utolsó verskötetéről meséltek a vendégek, majd néhány rövid verset is felolvastak a hallgatóságnak. A könyvbemutató vége közvetlen hangulatú beszélgetéssé oldódott, mely során különböző Nagyváradon szervezett, irodalommal kapcsolatos rendezvényekről – vitaszínházi estről, a Holnap Feszt nevű összművészeti fesztiválról, a Nagyváradi Könyvmaratonról – és a kiadott könyvek szerkesztéséről, terjesztéséről, eladásáról is megtudhattunk pár érdekességet.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 22.
/Fenyő/tőről metszett novellista (Székely írók Pesten)
Fura, eklektikus hangulata van Csender Levente válogatott novelláskötetének. „Tudod, nagyapa, aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak két fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És pont ott nincs, ahol épp akkor lennie kéne” – írja a József Attila-díjas Csender Levente Tranzitváró című, a jó novellák közül is kiemelkedő írásában.
Ez a fajta szomorúság lengi be az egész könyvet (persze a pompás humor csillogása közben egy percre sem szűnik meg!), ami annál is érdekesebb, mert az Egyszer majd el kell mondani című kötet a szerző eddigi négy könyvéből válogat, és még „ráadásnovellákat” is tartalmaz – a szomorúság, a vendégmunkáslét konokul elviselt kilátástalansága azonban meghatározza a külalakjában is szép könyvet. Különösen igaz ez a borítóra, amely diszkrét, de jól dekódolható szimbolikával operáló képével árnyalja az előzetes elvárást, különösen, ha az olvasó ismeri Csender Levente korábbi műveit vagy életútját, esetleg mindkettőt.
Rám teljes mértékben igaz mindez: évek óta ismerem Csender Leventét és az írásait is, ráadásul nemcsak szinte egy évben születtünk, de életünk egy jelentős részét ugyanúgy Székelyudvarhelyen, nyaraink javát pedig a nagyszüleinknél töltöttük (mármint ki-ki a sajátjánál, hogy góbéskodjak itten); a székely vendégmunkások Budapesten című, sok fájintos buszozással (ahol maximális hangerőn dübörög a Kék a szeme, arca csupa derű kezdetű öröksláger a Dupla Kávé együttes előadásában) és megaláztatással járó élethelyzetet is nagyjából egyszerre tapasztaltuk meg (s nagyjából egyszerre fakasztott belőlünk keserű dalt). Éppen ezért nem tudtam távoltartással olvasni a könyvet: a bennem lakozó professzionális olvasó érzékelte ugyan, hogy mikor jó egyik-másik szöveg vagy stíluselem, ujjongva fedezett fel egy-egy különösen irodalmi megfogalmazást („A nyálkás köd a kedvünkön taposott.”), vagy az élet kegyetlenségét szenvtelenségében is elegánsan és elborzasztóan felidéző fordulatot („Jó száz méterre az öccse, a laposfejű Pétör támasztotta a botját, szemben a dombon Robi üldögélt, a legkisebb fiú, kit az apja rádobott a kályhára kiskorában, és megégett.”), a humor nagyszerű lenyomatait („A döglegyek elindulnak, nagyanyám a légycsapóval le-lesújt, minden csapás egy légynek tönkreteszi a nyarát.”), a szociális problémákat rendkívül finoman felidéző mondatot („Román harmonikások jöttek szerenádozni a tömbházak közé, valami szomorú balkáni nótát húztak, néhány ablak kinyílt és zacskóban aprópénzek kezdtek szabadesésbe, csak akkor tűnt föl, hogy mennyien vannak hétköznap délelőtt otthon, amikor szállt a sok zacskó lefelé.”), a bennem lakó emlékező és érző ember mégis minduntalan arra döbbent rá, hogy nemcsak olvasok, hanem újra is élem gyermekkoromat meg az egész vendégmunkás-nyomorúságot, amiről jó volna már elfeledkezni, de persze nem lehet, pedig már egyszer (kétszer, többször) elmondtuk… Hiszen magam is emlékszem mindarra, amit leír: a ’89-es udvarhelyi eseményekre, a tömbházak között és előtt zajló életre, a falu szépséges, de egészen elképesztő emberi sorsokat (és halálokat, halálokokat) szemérmesen elrejtő világára, a kisváros kisembereire, a földnek a nagyszüleink életében betöltött, mindent felülíró szerepére, a mindennapokat megnyomorító, koloncként vonszolt, keserves múltra, a történelmi események darálójából kihullt emberroncsokra, de persze arra a székely konokságra és csavaros humorra is, amellyel túl lehet élni mindent és bármit. De – a ravasz szerkesztésnek köszönhetően – mire belenyugodtam volna, hogy egy könyvnyi „emlékiratot” olvasok, hirtelen jött egy-egy szöveg, amelyik miliőjében, hangulatában, letisztult nyelvhasználatában tökéletesen felidézte az előbbi halmazt, mégis könnyedén meggyőzött arról, hogy Csender Levente akkor ír hibátlan fikciós novellát, amikor csak kedve szottyan rá.
Fura, eklektikus szerkezete lesz ettől a válogatáskötetnek, ám ez a javára válik (de hogy ne gyanúsítsanak azzal, hogy „falustársak” lévén egymást csak dicsérjük, leírom, hogy nem ártott volna bele egy szómagyarázat, mert a magyarországi célközönség nem biztos, hogy érti például a hándikápát és sommer szavakat, no meg azt is, hogy az Egyszer megvadulok én nem Zámbó Jimmy számának, hanem az Irigy Hónaljmirigy zenekar Zámbó Jimmy-paródiájának a címe: az eredeti szám az Egyszer megjavulok én címet viseli, mint arról bárki meggyőződhetett, aki a Budapest–Székelyudvarhely-járatokon ezt a dalt az elmúlt évtizedben kábé húszezerszer meghallgatta), és olyan dinamikát hoz bele, amelyiktől maradandó élvezet lesz az olvasás. Ritka a jó novelláskötet és a jó novellista; s hadd idézzem Karácsony Benőt, aki egy interjúban ezt mondta: „Az olvasóközönség általában nem keresi a novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni a kereslethez. A novella kis cserepekben, mondjuk mozaikokban adja az írót. A nagyvonalúság előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót fogva egy téma, egy mese bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van. Néhány írónk, akik novellában maradandót alkottak, átsodródtak a regényírásba, anélkül, hogy igazán regényírókká váltak volna.” Reméljük, Csender Levente építkezik majd regényben is – de tisztelettel kérjük, hogy a remek novellák írását akkor se hagyja abba.
NAGY KOPPÁNY ZSOLT
/Csender Levente: Egyszer majd el kell mondani. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 20.
Ősbemutatókkal ünneplik a magyar dráma napját az erdélyi színházak
Erdély-szerte megünneplik a teátrumok a magyar dráma napját annak emlékére, hogy szeptember 21-én tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját 1883-ban.
Kolozsváron drámaírás-műhellyel, Sepsiszentgyörgyön Tamási Áron születésének 120. évfordulója alkalmából szervezett programokkal, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában pedig magyar írók műveiből készült produkciókkal ünneplik a színházak a magyar dráma napját.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház már szerdán ünnepel, hiszen a szeptember 21-ére kitűzött magyar dráma napja szinte egybeesik a színház névadójának, Tamási Áron író születésének 120. évfordulójával. A jubileumon a Dresch Quintet Tamási Áron-tiszteletkoncertjén vehet részt a közönség.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 2011 óta ünnepli rendszeresen a magyar dráma napját, amelynek alkalmából egy-egy erdélyi szerző drámájának felolvasószínházi ősbemutatóját tartják, írta az MTI. A program szerint csütörtökön megkoszorúzzák a magyar nyelvű színjátszást szorgalmazó Aranka György művelődésszervező és nyelvújító marosvásárhelyi belvárosi szobrát, majd Kincses Elemér Karácsony Benő Pjotruska című novellájából készült előadását mutatják be. A produkciót a színházi adaptációt készítő Kincses Elemér rendezi.
A csíkszeredai Csíki Játékszín csütörtökön és pénteken két magyar szerző művét játssza repertoárjából, Szép Ernő Vőlegény című színművét, majd Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiáját. A Kolozsvári Állami Magyar Színház szeptember 29-én ünnepli a magyar dráma napját. A korábban kétszer nagy sikerrel megszervezett egyéjszakás drámaírás-műhelyre bárki jelentkezhet egy rövid, általa megírt jelenettel, amelyet a társulat színészei a Drámai útvesztőnek elnevezett műhelyen adnak elő. A résztvevőknek egy-két oldalas, két szereplős jelenetet kell írniuk, ezeket a színház színészei a teátrum különböző helyszínein keltik életre.
A magyar dráma napja a magyarországi és a külhoni magyar drámairodalom ünnepe. Azért tűzték ki szeptember 21-re, mert 1883-ban ezen a napon tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját a Nemzeti Színházban.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
2017. szeptember 20.
Ezekbe az erdélyi színházakba térhetünk be a magyar dráma napján
134 évvel ezelőtt, 1883. szeptember 21-én tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját a budapesti Nemzeti Színházban. Ennek emlékére csütörtökön a romániai magyar társulatok is megünneplik a magyar dráma napját. Mutatjuk a programokat.
Csíkszereda
A Csíki Játékszín két magyar szerző művét játssza repertoárjáról a magyar dráma napján, valamint a következő napon: Szép Ernő színművét, a Vőlegényt, valamint Egressy Zoltán Portugál című vígjátékát. A Vőlegénynek nem csak a csíkszeredai közönség örülhet, az előadás ugyanis szerda este Székelykeresztúrra, vasárnap délután pedig Gyimesközéplokra is eljut.
Kolozsvár
A 2016-os egyéjszakás drámaírói műhelyt a Kolozsvári Állami Magyar Színház idén Drámai Útvesztővé alakítja. A program úgy módosul, hogy az előzőleg beküldött kétszereplős jeleneteket a társulat tagjai elő is adják a színház különböző helyszínein. Amennyiben valaki szeretné kipróbálni a drámaírást, még semmiről sem késett le, a beküldési határidő ugyanis szeptember 25., az eseményt pedig szeptember 29-én, pénteken szervezik meg.
Marosvásárhely
Aranka György művelődésszervező szobrának hagyományos megkoszorúzása mellett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata egy színpadra kevésbé alkalmazott kolozsvári író szövegéből készült előadást mutat be: Karácsony Benő Pjotruska című regényéről van szó.
Nagyvárad
A nagyváradi Szigligeti Színház olyan drámát tűzött műsorra csütörtökön, amely nem csak fiatalokhoz szól, hanem szerzője is pályakezdő drámaíró: a 2016-os dráMÁzat Debüt-díjasa. Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című szövegét Tasnádi-Sáhy Péter rendezésében csütörtökön este hét órától láthatjuk.
Sepsiszentgyörgy
A Tamási Áron Színházban szerdán zajlik a 120 éve született névadó író tiszteletére szervezett rendezvénysorozat, amelynek csúcspontja a Tamási-novellák felolvasása, illetve a Dresch Quintet koncertje.
Szatmárnémeti
A Harag György Társulat rendhagyó felolvasószínházi előadással lakja be a színház büféjét csütörtök délután, miközben az épület amúgy sem kihalt, hiszen vasárnapig zajlik a Tranzit Feszt. Pintér Béla Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című drámájának felolvasásával a fiatal rendezőket és drámaírókat is bevonó Havi Dráma sorozat indul Szatmárnémetiben.
Székelyudvarhely
A szombatig tartó dráMA9 fesztivál csütörtöki napját a magyar drámaírás ónneplésének szenteli a Tomcsa Sándor Színház. Délután négy órától Az égig érő fa című bábelőadást adják elő a színház előtti téren, este hat órától pedig Visky András Pornó című előadását tűzték műsorra, miközben a darab szerzője és rendezője éppen Szép Ernő-díját veszi át Budapesten. A dráMa9 csütörtöki napja az Evilági együttes Pilinszky-koncertjével zárul.
Temesvár
A Csíky Gergely Állami Magyar Színház a magyar dráma napjára időzítette az évad első bemutatóját. Görgey Gábor kortárs magyar szerző krimi-vígjátékának, a Wiener Walzernek színpadi változatát Szász Enikő jegyzi. A temesvári társulat hat színésze (Kiss Attila, Borbély B. Emília, Tar Mónika, Aszalos Géza, Molnár Bence, Mátyás Zsolt Imre) mellett két vendégművész is fellép az előadásban: Balázs Éva, aki nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja és a Művészeti Egyetem tanára, illetve Bicskei István vajdasági származású színész, aki pályája során Szabadkától Párizsig több színházban is dolgozott már.. maszol.ro
2017. szeptember 21.
Ma van a magyar dráma napja
A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg ezen a napon, hogy ráirányítsák a figyelmet a magyar drámairodalom értékeire, és új művek születését ösztönözzék.
A budapesti Bajor Gizi Színészmúzeumban díjátadóval ünnepelnek: csütörtök délután adják át a drámaírók számára alapított Szép Ernő-díjakat. Az elismerést ebben az évben Zalán Tibor, Visky András és Lengyel Anna veheti át.
Ezen a napon adják át a Színikritikusok Díját is, amelyet a Színházi Kritikusok Céhe adományoz az előző évad legjobbjainak tizenöt kategóriában. Az életműdíjat az idén Radnóti Zsuzsa dramaturg veheti át. A Budapest Bábszínházban tartott gálaesten adják át a Színházi Dramaturgok Céhének elismerését is, amelyet az évad legjobb magyar drámájának ítélnek oda, és amelyet idén Háy János A halottember című műve nyert el. Továbbá átadják a Bálint Lajos-vándorgyűrűt, amelyet szintén a Dramaturg Céh tagsága ítél oda minden második évben egy-egy kollégának. Az idén Török Tamara, a Katona József Színház dramaturgja veheti át az elismerést.
A magyar dráma napjára Magyarországon és a határon túl is számos színház készül ünnepi programmal. A budapesti Nemzeti Színházban Katona József Bánk bán című darabját mutatják be. Szombaton a teátrum nyílt nappal várja a látogatókat, gyermek- és ifjúsági programokat szerveznek, nyílt próbákat tartanak, kiállítással, kulisszajárással és ingyenes előadásokkal várják az érdeklődőket.
A Pesti Színházban Esterházy Péter Mercedes Benz című műve látható a Szlovák Nemzeti Színház vendégjátékában vasárnap. Az Átriumban Molnár Ferenc művével emlékeznek meg a magyar dráma napjáról: Egy, kettő, három című egyfelvonásos vígjátékát, Alföldi Róbert főszereplésével, kétszer is előadják ezen a napon. A József Attila Színház Petőfi Sándor elbeszélő költeményének, a János vitéznek, a PartVonal Műhely produkciójának nyilvános főpróbáját tartja az évfordulón.
A debreceni Csokonai Nemzeti Színházban az Akikre nem volt méltó e világ című pályázat győztes alkotásából, a Menekülőkből olvasnak fel részletet csütörtökön a társulat tagjai, akikkel beszélgetést is rendeznek az ősbemutatóról. Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban Fűszálszobám címmel Bereményi Géza dalszövegeit hallhatja Dégi János előadásában csütörtökön a közönség. A héten zajló Progress Sopron 2017 nemzetközi alternatív és amatőr színházi fesztiválon pedig a Klebelsberg Kamaraszínház Zrínyi Ilona című előadásával ünneplik a magyar dráma napját.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban már szerdán egész napos programmal várják a közönséget, hiszen a magyar dráma napja szinte egybeesik a színház névadójának, Tamási Áron író születésének 120. évfordulójával. Este Tamási Áron válogatott novelláiból készült felolvasóestet rendeznek és a Dresch Quintet koncertet ad.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata felolvasószínházi ősbemutatót tart: Kincses Elemér Karácsony Benő Pjotruska című novellájából készült színpadi adaptációját mutatják be csütörtökön.
A csíkszeredai Csíki Játékszín 21-én és 22-én két magyar szerző művét játssza repertoárjáról. Csíkszeredában látható csütörtökön Szép Ernő Vőlegény című színműve, majd pénteken a székelyudvarhelyi kortárs dráma fesztiválon mutatja be a társulat Egressy Zoltán Portugál című darabját.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház szeptember 29-én ünnepli a magyar dráma napját. Az Egyéjszakás drámaírás-műhely folytatásaként a nézőktől rövid jeleneteket várnak, amelyeket a társulat színészei el is játszanak 29-én.
MTI; itthon.ma/kult.php
2017. szeptember 23.
Koszorúzás Aranka György szobránál
Szeptember 21-én, csütörtökön ünnepeltük a magyar dráma napját, amely alkalomból a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata – hagyományaihoz híven – koszorúzást szervezett és felolvasószínházi ősbemutatóra várta közönségét. Utóbbi eseménynek a színház Underground terme adott otthont, ahol Kincses Elemér Karácsony Benő Pjotruska című novellájából készült színpadi adaptációját mutatták be Bálint Örs, Meszesi Oszkár, Gecse Ramóna és Lőrincz Ágnes színművészek közreműködésével.
A délutáni koszorúzásra ez évben is Aranka György szobránál került sor – a 280 éve született és 200 éve elhunyt neves felvilágosult gondolkodó, színházpártoló, nyelvművelő és művelődésszervező emléke előtt 2011 óta tiszteleg koszorúzással az intézmény – ahol ez alkalommal Kádár Noémi és Kádár L. Gellért színművészek idéztek Aranka György életművéből származó részleteket:
„Hogy a nemzeti nyelvnek kipallérozása és kimívelése egy hazában igen hasznos és minden jó hazafiaira s leányaira nézve érzékeny dolog legyen: azt az európai keresztyén nemzeteknek szembetűnő példái is bizonyítják. Azok az okok, melyek ezt a munkát egy nemzetben szükségessé tették és teszik, igen sokak, és fontosok, és oly világosak is egyszersmind, hogy aki azokat mégis világosítani akarná: szinte olyan szükség felett való dolgot csinálna, mint ha a délben tündöklő fényes napnak világát fáklyákkal akarná nevelni.” (Knb) / Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 23.
Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?
Minden írót vonz a színpad, ha csak egyszer is érezte már a színház varázsát. Tamási Áront – miként ezt megvallotta – nem a hiúság és a becsvágy vitte a színpad felé, hanem az „egészséges ember” természetes, józan ösztöne.
Az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt más, mint a „székelység emberi követe” lenni.
Később mint „a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye” érdekelte őt a színház – melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papiroson. S ahogy Gárdonyi a költészet felé, úgy kacsingatott Tamási Áron a színpad felé. Bár novelláival jóval több elismerést vívott ki magának, mint színműveivel, a színházra vonatkozó terveiről, makacs elképzeléseiről sem akart lemondani. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjék: Tamási a színházi dráma műfajában is értékeset, különlegeset tud nyújtani.
A színműíró útját egyengető Féja Géza – a Tündöklő Jeromos kolozsvári sikere láttán – a meglepetések írójának nevezte Tamásit, aki soha nem azt írta, amit vártak tőle. Az első Ábel-regény után sokan „öröklakást építettek volna” neki a havasokban, mire ő azért is megjáratta székely hősét az országban, majd Amerikában. Így tett ő a színházzal is – állapítja meg Féja. Amikor némi huzavona után bemutatták az Énekes madárt, „mindenki el volt ragadtatva, hogy ennyire, ily természetesen és tündöklően csinált drámát a meséből”, s azt hitték, már mindig csak mesélni fog, de ő a közélet porondjára lépett – látván, hogy „az ide-oda száguldozó politika szekerének a kerekei” milyen mély nyomokat hagytak a népben, szülőföldjén.
Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház – nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat.
Még a messzire látó, minden értéket megbecsülő Schöpflin Aladárban is föltámadt a kétely: miféle színház az, amit Tamási csinál? Illés Endre felelt rá: „Nem a megszokott, ismerős, régi színház. Az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás ez, mely nem ügyesen bonyolított mesével, tetszetős, hatásos felvonásvégekkel, vagy éppen a nemzeti mélabú nagy tablóival fejezi ki magát – másként színház ez”.
1941-ben, amikor a Film Színház Irodalom című hetilapban arról folyt a vita, hogy Erdélynek – sajátos lírája, novellája, esszéje, regénye, építő- és képzőművészete mellett – van-e önálló drámairodalma is, Tamási Áron így nyilatkozott: „Az én helyzetem nem olyan egyszerű, nem tanulhatom meg más darabok után a darabírást – magamat hamisítanám meg ezzel. Aki ma magyar drámát akar írni, jó színpadi művet, annak el kell felejteni, ami a színpadon nálunk volt”.
Kezdetben többnyire a technikai gyengeségekért marasztalták el a drámaíró Tamásit. Volt abban némi igazság, hogy egyes műveit laza szerkezetűnek, megbicsakló cselekményűnek vélték, de észre kellett volna venniük azt is, hogy az ő képzeletét nem közeli vagy divatos példák irányították, s hogy nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint ahogy a színházi néző évtizedeken át megszokta.
Tamási színjátékaiban alig találjuk nyomát az elődöknek. Megkerülte ő a naturalista drámát is, az idillt a hétköznapok valóságával ellenpontozó Gárdonyi, Móricz Zsigmond kezdeményezéseit. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie. Épp ezért tudott mindig különlegeset nyújtani, s talán ezért mutatkozott némelyek részéről rosszallás vagy értetlenség. Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnék.
Diákkorában kezdett barátkozni a színház világával. 1916-ból fönnmaradt iskolai dolgozataiból, amelyekben a középkori misztériumdrámákra hivatkozik, aligha lehet még egyéni ízlésére következtetni, de a színház hivatásáról, erkölcsnemesítő vagy erkölcsromboló hatásáról vallott nézetei már figyelemre méltóak. A székelyudvarhelyi gimnázium hatodik osztályának tantervében előkelő helyet kapott a drámatörténet. Magyartanára – idősebb Szemlér Ferenc – szívesen foglalkozott elméleti kérdésekkel, s ehhez a tanári könyvtár jó felkészülési lehetőséget adott. Shakespeare összes művei mellett megtalálhatók voltak itt – olykor eredeti kiadásban – a régi iskoladrámák és más ritkaságok, s Petőfitől a Tigris és hiéna című, alig ismert tragédiát olvasták a diákok.
Molnár Jenő visszaemlékezése szerint (melyet Ablonczy László jegyzett le) Tamási a kereskedelmi főiskolás társaival járogatott alkalomszerűen a kolozsvári Magyar Színházba, de 1923 tavaszán, amikor Amerikába készült, s útlevelére kellett várnia, sűrűn látogatta az előadásokat. Ez a jónevű színház, amelyik az első világháború után is hamar talpraállt, Janovics Jenő igazgatása alatt tartós eredményeket ért el új gárdájával és idemenekült rendezőivel, nem utolsósorban a magyarországi színházakat felülmúló műsorpolitikájával. A régi magyar drámairodalom értékeit éppúgy fölkarolta, mint az új, tehetséges írókat – magyarországiakat és erdélyieket egyaránt. Janovics pályázatok meghirdetésével ösztönzött, s már 1923-ban jelentékeny összeget biztosított az új erdélyi dráma, pontosabban: az „eredeti transzszilvániai drámaírás” buzdítására.
Tamási Áron terveiről azonban a közeli barátai sem tudtak addig, amíg Amerikában írt, első színművéről, az Ősvigasztalásról nem értesültek. Pedig ez is a kolozsvári pályázati felhívásra készült; s Tamási nem csupán a maga bátorításául, de az otthoni irodalmi állapotokat is mérlegelvén, reménykedett a sikerben. Molnár Jenőnek írt (a nyugat-virginiai Welchben, 1924. október 6-án kelteződött) levelében így látta esélyeit: „Nem gondolnám, hogy olyan csoda volna leverni másokat. Persze fődolog a bírák művészeti és világfelfogása. Jelen esetben Imre Sándor, a színház dramaturgja, Ligeti Ernő és Kuncz Aladár a bírák… Nagyon valószínű, hogy a díjat más kapja, de várom, hogy darabomat előadásra elfogadják.”
1924. október 24-i levelében pedig egy másik barátját, Jancsó Bélát, a Tizenegyek antológia egyik szerzőjét kéri, tájékoztassa a drámapályázat várható kimeneteléről. „Eddig talán valami bizonyosat is tudsz a Janovics-féle pályázatról – írja –, s különben is, ahogy hallom, szándékaim kiderültek, s így nincs mit titkolóznom. Ősvigasztalás című székely tragédiámat én is beadtam Erzsike útján, s csupán azért nem árultam el senkinek, mert szerettem volna megtartani azt az előnyömet, hogy nevemet ne tudják. Amint Erzsike írja, Kuncz Aladár ez irányban kérdést tett neki, s így már szinte bizonyosan tudja, hogy én is mire vetemedtem.”
A menyasszony – Holitzer Erzsébet – közvetítésével benyújtott darab dicséretben részesült. Színpadot nem kapott; a kitűzött első díjat Gulácsy Irén Napáldozás című drámája nyerte el, amely hamarosan színre került, sőt a pályázók közül Tábory Emil, Karácsony Benő, Bárd Oszkár színművét is bemutatták. Ostobaság volna utólag azon tűnődni, hogy milyen külső tényezők zavarhatták a bírálóbizottság döntését. Részrehajlással aligha volt vádolható Kuncz Aladár, aki – Tamási szavaival szólva – „az új hangú és a magyarországinál humánusabb célkitűzésű” erdélyi irodalom élére állt, s biztos ítélettel figyelte és követte az ígéretes tehetségeket. Már 1923-ban jól ismerte és becsülte Tamási Áront: ekkor kezdte el közölni amerikai beszámolóit, riportjait s novelláit az Ellenzék heti irodalmi mellékletében.
Lehet, hogy a tévedés a színház dramaturgiai felfogásából adódott, de a kitüntetés – Gulácsy Irén személyében – nem egyszerűen az ismertebb névnek, inkább az áldozatos léleknek szólt, aki hallatlan munkabírásával, nagyváradi újságírói tevékenységével és a súlyos beteg férjet ápoló „földönjáró szent” cselekedeteivel alapozta meg népszerűségét. Gulácsy drámája talán jobban megfelelt az előírt követelményeknek, a transzszilván eszme alapelvének, az önálló erdélyiség gondolatának, míg Tamási Áron kezdeti munkássága regionális szintűnek tűnt, hiszen mondandóit kizárólag a székelyek tragédiájára összpontosította.
Arra vonatkozóan, hogy milyennek álmodta Tamási a huszadik század szelleméhez illő színházat, 1926-ban közzétett, Bajszerző nagyvilág című amerikai beszámolójából következtethetünk. Útirajzának szinte a legérzékletesebb, a jenki életmódját frappánsan jellemző fejezetei épp a színházakról szólnak. New Yorkban a színházi élet „végtelen széles skáláját” figyelte meg – az olcsó burlesque-től az igényes kabaréig, a musical comedytől a színvonalas drámai színházakig. Ma már tudjuk: határozott céllal és kritikai igénnyel szemlélte, amit látott; banktisztviselői keresetének nagy részét erre költötte.
Amerikában ismerte meg az európai kultúra kimagasló értékeit. A modernek közül Franz Werfel és O’Neill drámáit, Max Reinhardt lenyűgöző rendezését a Century Theatre-ban, a The Miracle című némajáték bemutatása során; ez utóbbi – Tamási szemével nézve – a „legtökéletesebb művészet”-nek látszott. Bernard Shaw újításaiban már nem bízott; hazafelé jövet, franciaországi élményei között nem alaptalan malíciával említi Shaw nevét. „Egyetlen vágyam volt – írja –: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, amíg Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat”.
A műfaji gazdagság bámulatba ejtette, ha mindjárt tiltakozott is a silány tartalom miatt. A húszas évek elején a New Yorkba importált színdaraboknak több mint a felét magyar művek – mindenekelőtt Molnár Ferenc drámái – tették ki. Tamási elfogultság nélkül nézte a dalbetétekkel, hamisítatlan cigányzenével föltupírozott Molnár-darabok amerikai népszerűségének csökkenését, összevetve saját tapasztalatait a sajtóban közölt véleményekkel. Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra (nem az idő kerekének visszaforgatásával, hanem a korszerű színház szintjén) a költészetet, amely a klasszikus dráma fölbomlásával és a naturalista dráma térhódításával kezdett kiszorulni onnan. A módszert és a stílust tekintve, voltak ennek fontos előzményei a magyar dráma történetében is. Balázs Béla – saját vallomása szerint – „a székely népballada fluidumát” ragadta meg s „nagyította drámastílussá”. A kékszakállú herceg vára és más misztériumjátékaiban a szimbolizmus vívmányait társította a népköltészet „ősszíneivel”, s modern lélektani problémák ábrázolására tette alkalmassá azokat. Babits Mihály hasonlóval kísérletezett, amikor A második ének című mesejátékát írta, s a népköltészettől sem messze álló mítoszokból, ősvallásokból „az emberiség őslelkének” kitárulkozásait emelte ki.
Tamási Áron fantáziáját az az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilág mozgatta meg, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt (ősköltészetet, mesét) a mitológiával egyesíti – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként.
Németh László a már ismert három játék (az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos és a Vitéz lélek) méltatása során Tamási drámaírói kezdeményezéseit a modern európai áramlatokkal, Pirandello és Claudel törekvéseivel rokonította. Az Énekes madártól számított művekben (hisz az Ősvigasztalást nem ismerhette) Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmeit sejtette és hirdette meg – a kritika konok előítéleteivel szemben. Ha nem torpan meg a maga taposta úton – írta Németh László –, „egy elhanyatlott műfajt emel vissza a nagy magyar műfajok közé.”
Az út azonban, amelyre az Ősvigasztalással rálépett Tamási, mint „egyedül csak neki megnyílt” útra, s amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezetett, korántsem volt sima és nyílegyenes.
Bármiként hatottak is rá a legmerészebb megoldások, nem utánozta azokat. Az Amerikai Egyesült Államokban éppúgy a székelyek gondjaival-bajaival törődött, mint kimenetele előtt; novelláiban és egyéb munkáiban is, amiket hazaküldözgetett, még az otthoni tapasztalatait és ismereteit hasznosította.
(in: Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum). A fenti részlettel a 120 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 20-án született (színmű)íróra emlékezünk és a magyar dráma napja előtt is tisztelgünk.
Z. Szalai Sándor / Népújság (Marosvásárhely)
2017. november 24.
Magyar könyvjelző a román polcokon
Megnyílik a Fehér Holló Román–Magyar Küldőkönyvtár
Megnyílik Kolozsváron november 25-én, szombaton 11 órakor a Fehér Holló Román–Magyar Küldőkönyvtár, amelynek fő küldetése, hogy megismertesse a román tömegekkel a magyar irodalmat. A hivatalos megnyitót a könyvtár olvasótermében, az Észt (Inău) utca 18. szám alatt szervezik.
A románra fordított magyar irodalmat (Jókai Mór: Omul de aur stb.) olyan olvasóknak küldi ki a Fehér Holló Médiaklub Egyesület, akik érdeklődést mutatnak a téma iránt. A könyv az olvasónál marad, magyar könyvjelzőként a román polcokon. Cserébe a Küldőkönyvtár elvárja, hogy a román olvasók egy 20 soros recenziót küldjenek a www.corbiialbi.ro portál Kalamáris (Călimara) rovatába.
11 órakor a George Bariţiu és az Inocenţiu Micu Klein Görögkatolikus Teológiai Líceum diákjai szavalják Petőfi Sándor: La sfârşit de toamnă és Arany János: Barzii din Wales című versét. 11.15 órakor átveszik a Kriterion Könyvkiadó adományát, aláírják az átvételi jegyzőkönyvet. Ezt követően H. Szabó Gyula a Kriterion Könyvkiadóról és a román–magyar keresztfordításokról beszél. Szabó Csaba a könyvtár létrejöttéről számol be, de a román olvasók is megosztják röviden olvasmányélményeiket. Tudor Duică Jókairól és a Sărmanii bogaţi (Szegény gazdagokról), és Varró János Bătălie pentru coroană (Ki csatát nyer, koronát nyer) című könyvéről mesél. A máramarosszigeti Horia Picu Kemény Zsigmond Văduva şi fiica ei (Özvegy és leánya), és Márai Sándor Turneu la Bolzano (Vendégjáték Bolzanóban) című könyvekről beszél, és Mihail Manole Karácsony Benő Pasul în linişte (Napos oldal) című könyvéről.
A Jászvásárból, Krajováról, Konstancáról, Szlatináról stb. érkező recenziók alapján a román olvasók körében Jókai: Omul de aur, Mikszáth: Umbrela Sfântului Petru, Gárdonyi: Contract de căsătorie (Ida regénye), Madách: Tragedia omului, Kosztolányi: Nero, poetul sângeros/Zmeul de aur, Karinthy: Cele două suflete ale Oliviei, Móricz: Rubedeniile, Esterházy: O femeie, Moldova: Pavilionul singuratic, Márai: Lumânările ard până la capăt, Füst Milán: Povestea nevestei mele, Tamási: Ábel în codru, Tóth Kálmán: Aventură în Valea Păstrăvului, Molnár Ferenc: Băieţii de pe strada Pál, Makkai Sándor: Căruţa dracului, Szabó Magda: Pilat a legnépszerűbb. Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 28.
Felavatták a Fehér Hollók Román-Magyar Könyvtárát
Felavatták a hétvégén Kolozsváron a Fehér Holló Román-Magyar Könyvtárat. A rendezvényen a George Barițiu Elméleti Líceum román diáklányai elszavalták Arany János Walesi bárdok és Petőfi Sándor Szeptember végén című verseinek román változatát megadva ezzel a rendezvény alaphangját.
A maroknyi jelenlévő meghatódva hallgatta a román szavalatokat, közben önkéntelenül mormolva a magyar eredeti egy-egy jól ismert sorát, mintha a román változat hűségét próbálgatná. Nagy érdeklődést váltott ki Horia Picu máramarosszigeti olvasó beszámolója Karácsony Benő (Cu ochii în soare/Napos oldal) és Kemény Zsigmond (Văduva și fiica ei/Özvegy és leánya) regényeiről. Horia Picu bevallotta, hogy még ma is könnyek gyűlnek a szemébe, ha Nemecsekre és társaira gondol.
– A Pál utcai fiúk meghatározta az egész életemet. Ahányszor Budapesten járok, keresem Molnár Ferenc Pál utcáját, hogy újraéljem Ács Feri, Boka és Geréb történetét – fogalmazott a máramarosszigeti fizikatanár. Bogosavliev Vladimir történelemtanár arról beszélt, hogy román diákjait helytörténetre tanítja. – A diákjaimnak meg kell érteniük, hogy a magyar kultúra nélkül Kolozsvár nem lenne az, ami – mutatott rá.
H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó méltatta a Fehér Holló Médiaklub munkásságát, kiváltképpen a teljes újdonságnak számító román-magyar könyvtárat. – A Kriterion kiadó bizalommal adja át ennek az új könyvtárnak a román-magyar tematikájú könyveit, amelyek közül jónéhány valódi ritkaságnak számít – fogalmazott. Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület elnökeként a civil szervezet munkáját mutatta be, külön hangsúlyt fektetve a román olvasók beszervezése sikerének titkára.
– Nem hittem volna, hogy valaha románul fogok vitatkozni Zsigmond Keményről meg Mór Jókairól. De azt sem hittem volna, hogy jómagam is nagyot változom, és Panait Istratit fogom kedvenc írómnak tekinteni. Remélem, hogy a könyvtár által újra rivaldafénybe kerülnek a fordítók is, és hogy a könyvbarátok továbbra is támogatni fognak minket könyvadományokkal, vagy polcaink örökbefogadásával – zárta a családias jellegű avatóünnepséget Szabó Csaba. Szabadság (Kolozsvár)