Átvehetők a tiszteletpéldányok
A Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét.
A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták.
A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos
Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az utókor is ismerje a múltat (Szentivánlaborfalva)
Szentivánlaborfalva utóbbi másfél évszázadának monográfiáját írja Kányádi Mihály (sz. 1936) nyugalmazott mezőgazdász technikus. Tizennyolc évvel ezelőtt, 1996-ban, amikor nyugdíjba vonult, azzal a céllal kezdte el a munkát, hogy az utókor ismerhesse meg Szentivánlaborfalva múltját. Az utóbbi százötven évet, mondhatjuk, Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művének megjelenésétől eltelt nagyon bonyolult és érdekes időszak történéseit, változásait írja meg – vázolta lapunk érdeklődésére.
Két világháború s különböző változások mentek végbe, melyeket az ifjúság nem ismer – magyarázta, hozzáfűzve: a nyersanyag nyolcvan százaléka megvan, a bevezető részt már kezdte letisztázni, de még legalább egy év hátravan a befejezésig, s azután lektoráltatni szeretné a szöveget. Tulajdonképpen elmesélő monográfia születik, az adatok mellett idős emberek visszaemlékezéseit is összegyűjtötte. Ír a környezetéről, tájról, adottságairól, emberekről, népszokásokról, népviseletről. Munkájához tanácsot kért a Réty monográfiáját megíró dr. Nagy Lajostól. A szerző bemutatja a település nagyjait – mint Berde Mózsa, Berde Áron, Jókainé Laborfalvi Róza, aki itt született, Benke leány volt, továbbá dr. Opra Pál, a kolozsvári mezőgazdasági egyetem tanára, Szentványi Gábor főispán, Székely István kántortanító, akinek a dalárda köszönhető, és a mai dalkör a nevét viseli, Benedek Pál mezőgazdász, aki aranykalászos tanfolyamokat szervezett, Pál Ferenc, aki malmot alapított, rengeteg embernek adott munkát, kenyeret. Azok az emberek, akik szerepet vállaltak templomok, utak, hidak létesítésében, megérdemlik, hogy nevük, tettük fennmaradjon, legalább a faluban – mondja Kányádi Mihály.
A szerző kitér a faluban bekövetkezett átalakításokra is. A település két falu egyesítése révén jött lére. Határuk a Szentiványi-kúria, mely még Sepsiszentivánban áll, tehát az Uzon felőli részen, az unitárius templom már Laborfalván. A régi település a mostani országútnak csak egyik oldalán létezett, a Feketeügyhöz közelebb, a másik rész később épült ki. Szentiványi Gábor beültettette a Rétyi Nyír nyúlványaként a település határában levő futóhomokot mintegy hektár fenyvessel – az mára elszaporodott, közel tizennyolc hektárnyi erdő származott abból. Amikor az 1970-es években a Feketeügyet szabályozták, három méter kerületű cserefák maradványai kerültek elő, és ez azt jelenti, itt valamikor rengeteg erdő volt – mondja a szerző. A Labor-völgyben egykoron átvezetett egy út és az úgynevezett Réz-híd, melyet Részes hídként is említenek. A Kézdivásárhely felőli út Eresztevényről Illyefalvára egyenesen ment, később kanyarították le Laborfalva felé. Érdekességként említi, hogy fennmaradt egy legenda, miszerint az 1800-as évek elején egy Márkos nevű ember az út mentén aranyleletet talált. Ekéje megakadt egy ládában, melyben arany volt. Azt elvitte Brassóba, s egy aranyneműs annyi pénzt adott érte, amiért négy ökröt vásárolt. Ezt a történetet is belefűzte a monográfiába.
Szentivánlaborfalváról mindkét világháborúban sok fiatal maradt oda, hősök, a hazájukért estek el. A második világháború második felében mozgósítottak öregeket és nagyon fiatalokat is. Így az Úz völgyébe vittek el negyven férfit. Sokan közülük odavesztek. Kányádi Mihály kezdeményezésére a Székely István Dalkör tagjaival közösen emlékkopját állítottak a helyszínen. Itt védte hazáját 40 szentivánlaborfalvi székely határőr – hirdeti a faragott oszlop. Ezt nem szabad feledni – szögezi le.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Óriási meglepetés
Óriási székely tömeg gyűlt össze vasárnap az Óriáspince-tetőn, és mondhatni, óriási eredmények születtek a Székely Vágtán. A résztvevők – a versenyzők és a közönség – magatartása és lelkesedése óriási érték volt a helyi és a külföldi látogatók szemében, ezt nekem személyesen is elmondták.
Jómagam is óriási sikernek könyveltem el a rendezvényt. De amint ott álltam a tetőn, és szétnéztem, megcsodáltam a Kárpátok hegyvonulatát, óriási csorbát vettem észre a szépséges természeten. Ugyanis a belátott hegyek oldalainak fele csupaszon, erdő nélküli kopár legelőként tárult elém, mert az erdőket az utóbbi évtizedekben kíméletlenül letarolták, és az elcsúfított területeken a vadkapitalista demokrácia idején nem végeztek újraültetést. Ez nekem óriási szomorúságot okozott, és még jobban elkeserített az eresztevényi vasútállomás közelében épülő óriási, Olosz-osztrák fafeldolgozó. Ha a hegyeink fele már most csupasz, mi lesz tíz, húsz, harminc év múlva a mi Tündérkertünkkel? Ha a többi erdő is eltűnik, az éghajlat megváltozik, és az emberek élete is, hiszen oxigén sem lesz a levegőben, ez pedig óriási katasztrófát jelent majd. Sajnos. N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Határőrző emlékjelek
Még a csillagászatban is ritka jelenség a bolygók együttállása, nemhogy az emberi társadalmak és országok mindennapjaiban. Mégis megtörténik, hogy a múlt  keresése közben a jelennel együttállásba kerül az ember. Felmenőink, apáink-nagyapáink emlékeinek nyomába eredve is ez történt. Kényszermegálló az úzi vámnál
Ez év szeptember végén és október elején olyan bolygóháromszög volt az égen, amelynek az asztrológusok szerint áldást, szerencsét és sikert kellett volna jeleznie. A háromszög három csúcsán a Kos Uránusz, az Oroszlán Jupiter és a Nyilas Mars volt. Mindhárom tűzjegy. S a tűz a lendületet, a tetterőt, a lelkesedést és a bátorságot jelképezi – szólt az ajánlat. Az asztrológia szerint ez a háromszög a legjobb bolygóállás. Augusztus 26-a, az Úz-völgyi emlékezés után, hitelt adva a jóslásnak, útra keltünk.
Nem könnyű még a legmesszebb menő jóakarattal és józan ésszel sem elemezni az eddig eltelt közel száz esztendő többnyire tragikusnak mondható eseményeit abban a földrajzi környezetben, határ menti övezetben, ahol felmenőink a parancsra hallgatva harcoltak, és sokan életüket vesztették. Ez a hely a minálunk eredő Veresvíz és az Úz összeömlése feletti övezet, amelynek harci eseményeiről-történéseiről eddig kiskönyvtárnyi irodalom született. Kell szólni hát erről a helyről két okból, egyrészt, mert ebben az évben mind a két világháború eseményeire emlékezünk kerek évfordulók kapcsán, másrészt pedig azért, mert lám, ma is kételyekkel és kontrasztokkal tűzdelt események írják tovább a Kistölgyesi-szoros, Úz-mező történetét.
Úz-völgyi szorosnak is nevezik az Úz-patak szűkületét, ahol ez év augusztusában nem kis meglepetés ért sokunkat. Az Úz-patak völgyének déli részét nagyon találóan Kőkertnek nevezik, s így a szoros is viseli a Kőkert-szoros nevet, vagy ahogyan még most is emlegetik a szoros mindkét oldalán lakók: Úzvölgyi-vám vagy Úzi vám. Úgy tartják a maiak, s ezt látjuk a térképeken is, hogy itt határpont volt, itt vágta át az utat az ezeréves magyar határ, amely a Veresvíz-patak mentén ereszkedett alá az Úz-patakába való beömléséig, majd annak bal partján a Magyaros tetőre emelkedett. A folyó, amely bővizű hegyi patak, Csíkbánkfalva határában ered, s Moldva területén Dormánynál, Dărmăneşti alatt ömlik a Tatrosba. Felsőbb völgyszakaszán a legutóbbi évszázadban számtalan fűrésztelep működött, kis falu is volt itt, neve Úzvölgy-telep. A fűrésztelepeknek-gyáraknak s a falunak is már csak emléke él. Most csak egyetlenegy család lakik itt, de – akárcsak a többi keleti határhelyen: Ojtozi-szoros, Gyimesbükk – a Baska-havas északkeleti végénél régi várhely nyomairól tudósítottak.
Augusztus 26-án az emlékezésre vonulók, s így magunk is – e sorok írójának édesapja is ide kiparancsolt székely határőr volt – szemtanúi lehettünk, hogy égett, mert meggyújtották – éppen az egykori országhatárnál – az út jobb oldalán álló kis épület tetőzete, romjai pedig már a közeli árokban hevertek. Ez volt a vám épülete! – jegyezte meg útitársunk az Úz-völgy-barát szentivánlaborfalvi Kányádi Mihály. Valóban, a világhálón és más adatok szerint is a kis épület „Grenzen-zoll” vagy a „Zollamt” nevet viseli, ami határvámot, vámhivatalt jelent. Kik, miért, milyen céllal tüntették el az épületet, és miért éppen augusztus 26-án? – merült fel mindnyájunkban a kérdés. A békés emlékezésre vonulók százainak akartak ezzel ünnepi „meglepetést” nyújtani? Mi azonban ünnep után visszatértünk, megpróbáltunk tiszta vizet önteni a pohárba. – Nem az a kis ház volt a határvám, én úgy tudom, hogy azt a fakitermelő vállalat építette, látni lehetett rajta, hogy újabb építmény – tájékoztatott Costel Pădureanu nyugdíjas dormányfalvi lakos, aki szeretettel fogadott. A helybeli volt kőolajfinomító egykori vezetője, a vidék jó ismerője, a gelencei kitermelés irányítója, felesége, Jutka asszony, sepsiszentgyörgyi. A szóban forgó kis ház közelében azonban van egy beton házalap, az lehetett az egykori vámhivatal – fűzte hozzá vendégfogadónk. Útitársunk, a gelencei Kelemen Dénes jeles faragóművész, jó Úz-völgy-ismerő, a hallottak nyomán mintha napirendre tért volna az augusztusban történt égetés felett. Megmutatta a hely közvetlen szomszédságában az egykori Úz-völgyi, vasból épült határhíd és a keskeny vágányú egykori iparvasút betonpilléreinek maradványait, régi fényképfelvételén láthattuk az egykor ott közlekedő keskeny nyomtávú mozdonyt is.
– Itt volt tehát a határvám – mutatta egy másik fényképen a két vámsorompót is. Itt, az út jobb oldalán, ez a Magyarós-tető felé húzódó hegygerinc lába, itt emelkedett magasba a két ország határvonala. Ide raktam egy kőhalmot, ez már magyar föld volt. Ide akarok egy szerény keresztet állítani jövő augusztusra az itt őrködők s az 1916-ban és a második világégésben elesettek emlékére. Bízom abban, hogy nem fogják bántani, mert a román ember tiszteli a keresztet! Itt csak a vám volt, a magyar határőrkatonák s a honvédek fent, a völgyben lévő laktanyából jártak le ide őrségbe szolgálatot teljesíteni.
Számunkra azért volt fontos a határpont ismerete, mert 1968-ban ennek közvetlen közelében jelölte ki a megyehatárt megállapító bizottság a két szomszédos új megye, Hargita és Bákó határvonalát. Igen ám, de azt a rendszerváltás utáni években, amint azt Csíkszentmárton község polgármesterétől, Gergely Andrástól is megtudtuk, a bákói megyevezetés önkényes módon „felnyomta” mintegy három kilométerrel nyugatabbra, s a Rácz-patak beömlésének övezetébe költöztette a határtáblát. Mi több alkalommal visszavittük az eredeti helyére, de mindhiába. Így történhetett, hogy jelenleg az Úz-völgyi hősi temető, a régi kápolna is Bákó megye területére került. Mi azonban itthon érezzük magunkat, ezen a helyen itthon vagyunk.
Meglepetés és munka az emlékhelyen
A határvámnál lobogó tűznek még mindig kételyeket támasztó érzéseivel léptünk az Úz-völgyi emlékhely és emléktemető területére. Meglepetésünkre téglából épített kerítést emeltek a bejárati székely kapu keleti oldalára, s látogatásunk idején éppen annak folytatásán dolgoztak, a terméskőből emelt oszlopok közé mutatós vízszintes farudakat illesztgettek. A csíkszentmártoni építőcsapatot az önkormányzat alpolgármestere, László Antal irányította, aki maga is építész ember. – Pályázati pénzből épül ez a kerítés – mondta. Ez a legelő, ahol a temető van, s a temető mögötti hegyoldal erdőségei a mi közbirtokosságunk tulajdona, amely egy darab területet sem kapott vissza soha a szomszéd megyétől.
– Dr. Szőcs Dániel, Dani bácsi, az emlékhely rendszerváltás utáni felújításának kezdeményezője kért meg, hogy jöjjünk fel ide – mondta Kelemen Dénes –, mert a pályázatot megnyerő csoport két emlékkopját, melyeknek elhelyezkedése nem egyezett az emlékhely területrendezési elképzeléseivel, kivett a helyéről, és azokat vissza kellene állítani eredeti helyükre. Az egyiket én faragtam a volt sepsiszentgyörgyi 11-es és 12-es székely határőr zászlóalj hősi halottainak emlékére az Úz-völgyi betörés 60. évfordulója alkalmával, a másik a Farkas Mihály emlékkopjája, amelyet lánya, Farkas Piroska állíttatott. Barta Misi bácsival, az egykori Úz-völgyi harcossal visszahelyeztük mind a kettőt eredeti helyére. Volt még három emlékkopja, amelyet augusztus 26-án, a szervezők utasítására a temetőkerítés belső fele mellé állítottak fel. Mi azokat is kivettük, s az Úz-völgyi emlékmű nyugati felén álló kopjasorba, méltó helyre elhelyeztük.
Ezek közül két emlékkopját a sepsiszentgyörgyi Forró testvérek, Forró Ferenc és Forró László tartalékos hadnagyok gyermekei és unokái állítottak és Balázs Antallal faragtattak – tesszük hozzá mi, a harmadikot pedig az Úz völgyében elhalt édesapja, Ilkei Ferenc emlékére fia, a Sepsiszentgyörgyön élő vitéz Ilkei Albert saját kezével készítette.   A helyzet ilyetén alakulásáról dr. Szőcs Dánielhez fordultunk érdeklődni, akit néhai Sylvester Lajos, a hely hű krónikása, az Úz-völgyi szellemiség ápolójaként emlegetett, hiszen húsz éve már Úz-völgy törzsparancsnoka, s az itteni ünnepségek ceremóniamestere.
– A szóban forgó pályázatot a nálunk működő Erdély Kutatócsoport Egyesület nyerte el a magyarországi Honvédelmi Minisztériumtól, amiért minden elismerésem – mondta. – Én azt hiányolom, hogy a pályázat készíttetői miért nem vontak be minket is, vagy legalább meg kellett volna bennünket is kérdezniük. A központi emlékművet is mi állíttattuk, létrehozásában minket nagyon sok Úz-völgy-barát támogatott. A kopjaköltöztetésekkel önhatalmúlag cselekedtek, amelyet mi, a második világháború háromszéki résztvevői és azok maradékai, unokái megrökönyödéssel vettünk tudomásul. Hol volt 1994-ben, a kezdetekkor ez a kutatócsoport? Véleményünkkel finoman figyelmeztetném Illésfalvi Péter hadtörténeti szakíró barátomat is. A kutatócsoportot és Gergely András csíkszentmártoni polgármestert is arra kérjük, hogy folytassa munkáját, az újabb keresztállításokat is, de a már elhelyezett második világháborús kegyeleti emlékkopjákat ne bolygassák, hagyják eredeti helyükön.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közömbösség ártalmas!
November 16-án a második nekifutásra sikerült új államelnököt választani Romániában. A nagy előkészületben az RMDSZ hintapolitikát folytatott, és olyan volt, mint egy ingadozó menyasszony. A székelyföldi magyarságot dilemmába vitte, pedig tudom, hogy alapjában véve nem így akarta, de milyen a naiv ember? Sajnálatos, hogy sok székely nem állt a a rúd mellé, és nem fejezte ki igazi véleményét.
Még sajnálatosabb, hogy sokan el sem mentek szavazni, pedig ha nem akartak valakit az elnöki székbe segíteni, akkor is leadhatták volna a voksukat úgy, hogy a szavazólapjuk ne legyen érvényes. Itthon a pár száz méteres távolságra levő választási irodáig sem voltak hajlandóak sokan elmenni, miközben a külföldön dolgozó több százezer hazánkfia – köztük sok száz székely-magyar is –  nagy távolságról, némelyik több száz kilométerről, időt és pénzt nem kímélve utazott a választási központokba, hogy olyan jelöltre szavazhasson, aki majd segítheti a vissza-, illetve hazatérésüket. Itthon a passzív és talán maradi székelyek ezt nem akarták. Egyes román pópák még november 16-án a templomokban is arra biztatták a híveket, hogy menjenek és szavazzanak az ortodox jelöltre, mert a „másik” el akarja venni Erdélyt Romániától. Önként adódik a kérdés: a mi problémáinkat a galaci, mehedinţi-i, dolji, teleormani vagy más hegyentúli megyék szavazói próbálják megoldani? Aki emiatt maradt távol, annak talán nem is kell a változás – de akkor ne csodálkozzunk, hogy a kutya sem fog velünk törődni. Akik viszont elmentek szavazni, azok túlnyomó része a változásra, az erdélyiségre szavazott, és nem a Balkánra! Jó lenne ezen elgondolkodni, és megtalálni a kellő módszert a mindenkori választásokba való bekapcsolódásra, hogy Székelyföld (Hargita, Kovászna és Maros megye) ne az utolsó helyen kullogjon e téren. Háromszék ez alkalommal még 50 százalékos jelenlétet sem ért el. Sajnos, az én falum is jóval alatta maradt az erdélyi átlagnak. Ez nem jó jel. Hát ide jutottunk?
N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Védenünk kell világunkat
1914 nyarán, amikor nagyapám Doberdónál dorbézolt (a talján fronton harcolt), jött a riasztó hír, hogy betörtek a románok, és azonnal menekülni kell a halál elől (jön az öldöklés).
Falumból hirtelen 39 szekér (ló-, ökör-, tehénvontatással) indult el kevés elemózsiával és más nagyon szükséges holmival, sok leánnyal és kisgyermekkel. Nagyanyám is útra kelt két kisgyermekével, a menet Székelyudvarhelyen és Besztercén keresztül Szatmárig ért el háromheti vándorlás után. Itt várták a jelt a visszatérésre. Ezalatt, valahol a szekér derekában született meg édesanyám. No, ez volt az igazi menekülés, nem pedig az, ami most folyik Afrikából és Ázsiából Európába. Hitler 1933-ban azt deklarálta, hogy a német nemzetet fajtisztává akarja tenni, és utána Németország mindenek fölött lesz, de beletörött a bicskája a második világháborúba. A jelenlegi német kancellár, Angela Merkel 2015-ben ezrével befogadja a nagyon másféle bevándorlókat, hogy Németországot multikulturálissá tegye.
Ezzel nem is volna baj, ha a nem menekült, hanem bevándorló népség Szíriából, Irak­ból, Afganisztánból stb. repülőgépeken vagy hajókon egyenesen a célországokba men­ne, csakhogy átszelik egész Európát gyalog, vonaton, autóbuszon, és óriási zűrzavart hagynak maguk után. Területeket, tereket, állomásokat, utakat foglalnak el és változtatnak szemétteleppé. Ez a tömeg nagyon messze áll az európai civilizációtól, műveltségtől, és éppen ezért nem tart be semmiféle szabályt vagy törvényt. Hogy fognak beilleszkedni az európai életbe? Tolakodnak, verekednek, herdálódnak egymás közt is, és utánuk az árvíz nyomai maradnak. És még ők elégedetlenkednek és követelőznek? Az Európai Unió mai vezetősége látja és tudja is mindezt, de nem tesz semmit legalább a megállításukért. Hol van Ausztria, Bécs műveltsége? Hol van Németország, Berlin pedantériája? Hol van Franciaország, Párizs magas kultúrája?
Hogy is tud ez megtörténni 2015-ben az egész Európában? Az eltunyult nyugati vezetők inkább elfogadják Amerika kacsingatását, mint hogy országaik, népeik hosszú távú megmaradásáért cselekedjenek. Ezután csak azt lehet látni, sajnos, hogy az Óvilág, kétezer év után, megújul és megváltozik. Ó, te szegény Európa.
A magyar nép a Kárpát-medencében ezt nem akarja, és tenni is fog érte. Fel kell készülnünk a védekezésre, mint a himnusz- és zászlóperek esetében.
N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Büntetnek
Nemhiába büntettek meg 84 személyt a rendőrök és a csendőrök a székely szabadság napján, a március 10-én ünneplők közül. Az autóbuszoknak nem égett a stoplámpája, a zászlórudak igen hosszúak voltak, s egyeseknek még hegyes is a végük; lobogtatták és fel-fel emelték a transzparenseket; a szélen haladóknak nem volt sárga mellényük; hangosan gondolkodtak és megzavarták a rendet és a csendet Marosvásárhelyen, ahol 1990 óta síri csend volt. Izsák Balázs elnök nem jól intézte az engedélyeztetést, habár le is volt tiltva a megmozdulás.
Utánanéztem és azt tapasztaltam, hogy 1918. december 1-jén a nagygyűlésen részt vevő százezer román közül senkit sem büntetett meg a magyar csendőrség. Most a 15 ezer székelyből jó sokat megbírságoltak a román rendőrök és csendőrök.
De most már megbüntetik az egészségügyi dolgozókat és főképp az orvosokat, mert japán sztrájkba léptek, megbüntetik a Hunyad megyei bányászokat is, akik éhségsztrájkba kezdtek, megbüntetik a mezőgazdászokat is Ötvös Mózessel az élen, mert Bukarestbe mennek tüntetni. Megbüntetik visszamenőleg a december 1-jén Sepsiszentgyörgyön felvonult hazafiakat, akik azt ordibálták románul (falkában), hogy ki a magyarokkal, vissza Ázsiába, Székelyföld nem létezik, Hargita és Kovászna megye román föld. De most megbüntetik a bevándorlókat is, akik illegálisan lépnek a román földre. Megbüntették Tőkés Lászlót is.
Na végre, most már lesz igazság, mert az államelnök egyformán viszonyul minden romániai polgárhoz, nemzetiségre való tekintet nélkül. Nemhiába szavazott az erdélyi magyarság 99 százalékban őrá, a nacionalista, soviniszta Pontával szemben. És mit látunk? Nem ilyen lovat akartunk!
N. Kányádi Mihály,
 Szentivánlaborfalva. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az utca hangja
N. KÁNYÁDI MIHÁLY, Szentivánlaborfalva. A fúvószenekarok 25. nemzetközi találkozója óriási élmény volt a Rétyre és Sepsiszentgyörgyre gyűlt népes közönségnek, legalábbis a megnyitóünnepségeken. Később azonban már lehangoló volt látni, hogy a rétyi szabadtéri rendezvényen sorra fellépő zenekarokat – akik szebbnél szebb zeneműveket mutattak be, és tudásuk legjavát adták – nem mindenki értékelte megfelelően.
A nagyszínpad előtt nem padok vagy székek, hanem asztalok voltak elhelyezve, és a közönség egy része (tisztelet a kivételnek) nem a zenét hallgatta, hanem evett-ivott, hangoskodott, kacarászott, kiabált, egyesek még énekeltek is. A valódi zenekedvelőket ez nagyon zavarta – úgy látszik, némelyeknek messze van a kultúrotthon... A jövőre nézve tehát azt javasolnám az esemény szervezőinek, hogy a színpad elé csak a zenehallgatásra való ülőalkalmatosságokat tegyék, az asztaloknak van hely hátrébb is, ahol már kevésbé zavaró a mulatozók hangja, és még a zenekarokat is hallani lehet. Így örömet szereznének azoknak, akik nem a sörért, hanem a fúvósokért mentek oda, és még belépőjegyet is fizettek. Nem mellesleg, a zenekarok sem ezt érdemlik. MIHÁLY ANDRÁS, Árkos. Július 14-én elvették a villanyt valamilyen munkálatok miatt, ezt meg is hirdették, de azt nem, hogy az áramszolgálató emberei mit tesznek. A magasfeszültségű vezeték ott megy át a kertemen, amely magánterület, és be is van kerítve, de ők csak úgy bejöttek, meg se kérdezték, szabad-e, noha látták, hogy ott vagyok. A kert végében folyik a patak, ott az égerfákat kivágták – derékból, mint a lehajolni rest fatolvajok – az ágakat beleverték, beletaposták a sarjúba, és ott hagyták. Most már hátulról, a földekről be sem tudok menni a kertembe, előbb el kell takarítanom a mocskukat. Ugyanígy berontottak a szomszédhoz is, ott a cserefa ágait vágták le és törték össze. Így dolgoztak a patak partján 150 méter hosszan, csak a rendetlenség mAradt utánuk. Voltam a rendőrségen, azt mondták, hiába teszek panaszt, úgysem kapok kártérítést kapni, de nem tudom lenyelni, hogy a villanyosok csak úgy belerondíthatnak akárki területébe. M. M. G., Sepsiszentgyörgy. A nemrég lezajlott Bedő Albert-ünnepség kapcsán szeretném közölni, hogy Gödri Miklós volt kálnoki református lelkész csiholta ki az emlékezés szikráját, amely mindannyiunk örömére lánggá terebélyesedett.
JÁGER ÁRPÁD, Felsőrákos. A legfőbb motivációja a tusványosi szabadegyetemnek a pártatlan útkeresés volt, habár a mikénteken már érződött a pártállás. Az RMDSZ, mint mindig, saját döntéseit minősítette a legjobbnak, elégedett a helyhatósági választások eredményével, és hitelesnek tartja programját, az MPP egy-két parlamenti helyért besorolt mögéje, az EMNP elhalasztotta a döntést, de részt akar venni a parlamenti választásokon...
NAGY ISTVÁN, Zabola. Egészségügyi miniszterünk (akinek elődeit sűrűn váltogatták) mert mondani egy nagyot: korrupció egyenlő csúszópénz. Így mi lettünk a hibásak, mert orvosaink éhbérét pótoljuk. Én inkább hálapénznek nevezném, egyféle sebtapasz ez a sok helyen vérző ágazaton, habár attól nekem is kinyílik a bicska a zsebemben, ha előre követelik... Érdekes módon, politikusaink általában külföldön kezeltetik még kisebb bajaikat is: Victor Ponta volt kormányfő fájós térdével Erdogan bácsi orvosait kereste fel, és amit ott hagyott, abból egy kisebb hazai kórház alkalmazottjainak havi munkabérét ki lehetett volna fizetni; s lehet, közben tanult is a török elnöktől arról, hogy miként lehet Napóleon egy „demokráciában”. Jelenlegi egészségügyi miniszterünk tudja, hogy a parlamentet az orvosi, ápolói bérek nem foglalkoztatják, elfoglalja őket, hogy olyan extra nyugdíjat biztosítsanak maguknak, amelyből telik német klinikára. Nekünk meg sajnos sokszor a pap bácsi az orvosunk, az utolsó kenettel... Velem az történt, hogy mikor az egészségügyi könyvembe rejtettem a szerintem elvárt „figyelmességet”, ugyanúgy vissza is kaptam. Következőkor virágot vittem, és öröm volt látni az orvosnő arcát: mosolyától, biztatásától félig meg is gyógyultam...
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az igazi bűnösök
Kiengedték, illetve hazaengedték félévi bezártság, raboskodás, sanyargatás után a két székely „terroristát” az előzetesből. Hat hónap sem volt elég, hogy bizonyítékokat találjanak a nyomozó hatóságok arra vonatkozóan, mi különös történt volna 2015. december elsején Kézdivásárhely főterén az addig sohasem tartott, megfélemlítő katonai felvonulás alkalmával.
Nem történt semmi, csak a nagy büdösség, hiszen a vád, hogy robbantani akartak, nem igazolódott be. Megtörtént a megfélemlítő eljárás, a két képzeletbeli székely terrorista letartóztatása. Gondolom, a hatóságok szégyenletükben most hazaengedték őket, de miért is? Ha ez az állítólag elképzelt, de megvalósításhoz közel sem levő „robbantás” nem okozott semmiféle anyagi, erkölcsi, de még politikai kárt sem, akkor mi van a naponta történő súlyos, sokszor halálos eseményekkel, amelyekről az állami szervek hanyagsága, nemtörődömsége tehet? Megemlítek ízelítőül pár esetet a sok ezerből, amelyek sokkal nagyobb méretűek, mint a Kézdivásárhelyi „robbantásos” ügy.
A közutak rossz állapota miatt naponta törnek autók és emberi nyakak.
Az árvizek falvakat, városokat, mezőket mosnak el, mert nincs védőgát.
Az erdők letarolásával megváltozott a klíma.
A régi történelmi épületekről hull a vakolat és a tégla az emberek fejére. A Bukaresti Colectiv Klubban kitört tűz, illetve a védelmi rendszer hiánya 60 halálos áldozatot követelt. A hamisított fertőtlenítőszerek gyártása és forgalmazása az egészségügyben felmérhetetlen károkat okozott. A kórházak hiányos felszerelése és az emberi tényezők szintén.
Az Argeş megyei rabszolgatartók évekig (2008 óta) fenntartották törvénytelen birodalmukat. A sort lehetne folytatni, de ezek után már megkérdezhetjük: melyik tevékenység, illetve nemtevékenység a súlyosabb Románia-szerte? Az-e, amit csak elképzelt valaki, vagy az, ami megtörtént és történik naponta? A felelősek mégis szabadon járnak! Hogy nem tudták és tudják az illetékes megfigyelő és nyomozó szervek leleplezni az igazán nagy, súlyos törvényszegéseket, ami valóban lényeges lenne?
Még a tömlöcök működtetését sem képesek biztosítani – vagy cserélni kell játékosokat? Csak csodálkozom azon, hogy Romániában német a király, német az államelnök, német a hírszerző szolgálat főnöke, német a nemzeti futballcsapat edzője, és mégis... N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Büntetlenül uszítanak ellenünk
A B1 román hírtelevízió egyik műsorvezetője, Radu Banciu egy vasárnapi adásban a migrációval kapcsolatosan azt merészelte mondani, hogy „a magyar nép is migráns nép”, nincs mit keresnie Európában. Így folytatta: tudja meg, Orbán úr, hogy Romániának is jobb lenne (erdélyi) magyarok nélkül. És végül kijelentette: ha a romániai magyarok annyira magyarnak tartják magukat, és annyira románellenesek, menjenek Magyarországra!
Ezek a nacionalista, sovén, gyűlöletkeltő kijelentések számunkra nagyon sértőek, és nem maradhatnak szó nélkül, el nem ítélendő megnyilvánulásnak. Hát, kérem, ezek szerint mi is csomagolhatunk, mert már a zsidók, németek (szászok-svábok) elmentek, és aki maradt, az a román állam elnöke lett. Ne felejtsük, hogy a német lovagrendet (a szászok előtt) az 1200-as években II. András (Endre) magyar király telepítette be Erdélybe, a Barcaságra, a Kárpát-kanyarba. Tehát már akkor a magyar királyság része volt Erdély, a székely-magyarok pedig még korábban itt éltek. Még a később jött szászok sem nevezhetők migránsoknak, hanem jó szándékkal betelepített polgároknak. Hát akkor hogy lehet a magyarság migráns nép, hiszen ők az első évezred végén nem telepedtek rá valamely országra vagy államra erőszakkal, hanem megalapították a maguk államát egy lakatlan területen, a rómaiak távozása után üresen maradt Kárpát-medencében. 
Erdélybe a románok az 1300-as évek után kevesen és lassacskán jövögettek be nomád pásztorkodással foglalkozni vagy a földesurakhoz dolgozni. Aztán nem mentek vissza az akkori román fejedelemségekbe, Moldvába vagy Havasalföldre. Évszázadokig természetesen, fokozatosan zajlott ez a folyamat, csak a sokoldalúan fejlett Román Szocialista Köztársaságban telepítettek be irányítottan tömegeket a magyarlakta városokba. Azóta eltelt két és fél évtized, de én még nem hallottam soha, hogy valamelyik magyar újságíró a rádióban vagy a tévében azt mondta volna, hogy a románok menjenek haza, ahonnan jöttek!
Úgy tűnik, a mai, demokratikusnak mondott Romániában egyre inkább eluralkodik a magyarellenes hamis hangulatkeltés (a B1 tévé mellett ott a Realitatea, az Antena 1, 3 és mások, még a közszolgálati csatorna sem kiegyensúlyozott), ami nem vezet jóra. Ahelyett, hogy ezek a hangadók, tévés műsorvezetők a normális együttélést, a békés viszonyokat próbálnák szolgálni, előmozdítani, rosszindulatú szőrszálhasogatással foglalkoznak. Jobb lenne, ha ezek az olcsó népszerűségnek örvendő csahos hazafiak jobban felkészülnének történelemből, és abból ihletődnének! Tudom, hogy a hadászatban a támadás a legjobb védekezés, de ami sok, az sok! 
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Brassó és Jászvásár között
1947–48-ban Luka László lemhényi születésű kommunista vezető, a Groza-kormány pénzügyminisztere megépíttette a Brassó–Bereck aszfaltozott utat, a régi országutat 75 kilométeren feljavíttatva, korszerűsítve. Akkor ez volt a legfontosabb és talán a legértékesebb megvalósítás az érintett települések lakói számára. Nagy volt az öröm annak idején a falvakban, de ez már a múlté.
Azóta többször is javították ezt az utat, amelyen a forgalom főleg 1989 után megsokszorozódott. Úgy emlegetik, hogy ez az út Párizstól Moszkváig tart, de nem csupán az átutazók száma, hanem a helybeliek járművei miatt is. Régebb is elég zajos volt a sok gépkocsi, de az utóbbi években szinte robbanásszerűen megnőtt a terhelés: mindenkinek van legalább személyautója, de ezen kívül teherautók, buszok, furgonok, motorkerékpárok és más gépjárművek is egymást érik. Szentivánlaborfalván az autós forgalom óriási lett. Az út egyik oldaláról a másikra gyalogosan átkelni csak 15–20 perces várakozással lehet, és még akkor is rizikós. Sajnos a sok ígérgetés után sincs még – bár az egyik oldalon – járda építve, az út szélén kell gyalogolni a sokszor igen gyorsan hajtó gépkocsik szelében. Tavasztól késő őszig – de sokszor télen is – a hétvégeken még a szokásosnál is négy-ötszörte több autó halad át településünkön: pénteken és szombaton északi irányba, Brassóból Jászvásár felé, vasárnap főként visszafelé, déli irányba hajtanak. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen szabad az út fel is, le is – már amikor egy-egy baleset le nem állítja vagy lassítja az áthaladást –, de az idegenek egy része nagyon sok kellemetlenséget okozott már és okoz most is az itt élőknek: – nagyon sokszor és sok helyen lefestették, bekenték, különböző színű festékekkel meggyalázták a magyar feliratokat a helységnévtáblákon (nálunk már ötször, legutóbb 2016. november 6-án); – sok út menti gyümölcsfát tépáztak meg, törtek le egy-két almáért; – letörik, elhasítják vagy éppenséggel ellopják az alacsonyan kitűzött székely zászlót (tőlem már kettőt); – az út menti megálló- és pihenőhelyeket, nem csupán a lakott területeken kívül, hanem a falu között is úgy hagyják maguk után, mint az árvíz: eldobott, ott hagyott dobozok, palackok, papír és nejlonzacskó, ételmaradékok, hamutartóból kiürített cigarettacsikkek, használt pelenkák maradnak e civilizálatlan utasok nyomában;
– pityókás zsákokat, hagymát, kürtőskalácsot, mézes üveget is loptak már el a helybeliek kapujából, bódéjából; – pénzváltás ürügyén házba is bementek, és kirabolták a tulajdonost;
– dübörögtetik az autós hangszórókat úgy, hogy az utcai ablakok is zörögnek, olykor saját hangunkat sem halljuk tőle.
Nem folytatom, mert már én kezdtem szégyellni ezt a felsorolást éppen a saját falumból. Ó, kultúra, ó, civilizáció! Lehet, hogy az aszfaltnál jobb lenne nekünk a régi köves út?
N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kit zavar március idusa?
Az 1848. március 15-én kitört magyar forradalom elsősorban az osztrák császári Monarchia elnyomó, megalázó rendszere ellen irányult. A cél a magyar nemzet felszabadítása volt, de a világszabadságot is zászlójukra tűzték...
E napról a magyar nemzet azóta is megemlékezik, ünneppé vált, amelyet az erdélyi magyarok is magukénak éreznek. Ha most, 169 év után Romániában ezt kifogásolják, az a magyar nemzet gyalázása. Nemrég Traian Băsescu volt államfő azt dörögte a parlament szószékéről, hogy ha a magyarok ünnepelni akarják március 15-ét, menjenek Budapestre, itt, Romániában nem tehetik. Az NLP újdonsült elnöke, Ludovic Orban már a magyar nyelv elismerését is lehetetlennek tartja. Ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatokat hallhattunk minden egyes párt szószólói és a tévés műsorvezetők részéről – úgy tűnik, bármilyen párt és tévécsatorna legyen, ugyanazt a nacionalista levest fújja.
Amikor a szociáldemokraták saját kormányukat megbuktatták, az RMDSZ álláspontját is megkérdezték, és a válasz az volt, hogy bármilyen kormány is lesz, a magyar jogokat biztosítani kell. Ez felébresztette az alvó oroszlánt, kórusban támadtak a magyarokra, és akadt magát történésznek nevező személy, aki az 1848-as forradalmat úgy állította be, mintha a románok ellen történt volna. Az illető azzal riogatta a tudatlan románokat, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt, és persze mindenki a román nemzetállamért aggódott. De hogy lehet nemzetállam az, ahol a magyaron kívül 17 nemzeti kisebbség létezését ismerik el? Ennyire heves magyarellenes támadás még a Ceauşescu-korszakban sem volt! Akkor hol is áll a XXI. században, a modern demokráciában Románia?
Mi azért ne adjuk fel a reményt, menjünk előre, ünnepeljük március 15-ét itthon, méltósággal, ahogy eddig is tettük. Állítsuk meg a román nacionalizmust! Egyszer csak győzni fog az igazság, a józan ész Romániában is.
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindennapi történelem-hamisítások
Minden nép és nemzet a saját történelmére alapozva él és képzeli el a jövőt. Igaz, hogy a történelmet emberek írják, olykor tendenciózusan meghamisítva, és olyan stílusban, hogy a naiv utókor el is higgye. Nagy baj, ha egy nép szégyelli a múltját, saját történelmét. Mert bármit is írnak a történészek, az igazság csak egy lehet: a valóság úgy, ahogy történt.
Sajnos, ma, a III. évezred elején is vannak állam- és országvezetők, akik célzatosan, hamis történelmi állításokkal próbálják saját magukat laktatni, másokat pedig ámítani. Például Traian Băsescu volt román államfő valószínűleg nem tudja (honnan is tudhatná, hiszen nem tanult történelmet), hogy csupán a nacionalista történetírók, poéták szövegeiből inspirálódik, amikor azt állítja – a március 15-ei szabadnappal kapcsolatos vitában –, hogy 1848-ban 40 ezer románt gyilkoltak le a magyarok.
Megáll a seprű a levegőben! Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc nem a románok, hanem az osztrák monarchia elnyomása ellen irányult, és világszabadságot írt zászlójára. Avram Iancu hadai annak idején 4–5 ezer fős veszteséget szenvedtek, és nem mind a magyaroktól. Ugyanakkor több száz magyar falut égettek fel a románok, akik várandós anyákat is legyilkoltak…
Napjainkban Băsescu azt harsogja, hogy Erdélyt a magyarok, székelyek el akarják venni. Pár éve, amikor elnökké választották, még ölelgette a székelyeket, és ette a finom kürtőskalácsot, most pedig leköpi. A levitézlett elnök a szélsőséges C. V. Tudor nyomába szegődött, és ez az ember, aki annyi kárt okozott az országnak, most támad. Talán ezt látja a legjobb védekezésnek – ám ezek után ne csodálkozzunk a csőcselék, főleg a futballhuligánok és a Románia modernizálásáért országos koalíció tagjainak viselkedésén! Mert ugyebár a kicsi kutya nagytól tanul…
Ami pedig 1918. december 1-jét illeti, az is egy hamis egyesülési dátum, mert akkor csak egy indítványt tettek a Gyulafehérváron összegyűlt románok: Erdély igazi odaítélése 1920. június 4-én a trianoni szégyenletes döntés alkalmával történt. Ezt ők nem tudják?! N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva / Háromszék; Erdély.ma

Gyász évtizedeken át
73 esztendeje, hogy sírnak a utódok, akiknek szülei, testvérei, rokonai, ismerősei a barcaföldvári haláltáborban szenvedtek, miután a román hadsereg összefogdosta és ide hurcolta az útjába került védtelen magyar és német embereket.
A láger több mint 3000 szenvedő foglyából 1000-nél több balszerencsés személy veszítette el életét. A tífusz, az agyonkínzás, éheztetés, szomjaztatás, a sárban, mocsárban, hidegben való tartás megtette a magáét... Az áldozatok között sok a háromszéki is, szentivániról is tudunk. Emlékezetükre a Földvárral szomszédos községben, Hidvégen szolgált Ungvári Barna András (jelenleg uzoni) református lelkész kezdeményezésére épült meg a volt gyűjtőtábor középtáján, a szovjet katonák hadi temetője mellé a kovácsoltvas kerítéssel körbefogott sírkert, közepében egy robusztus sírkővel. Sokszor volt már meggyalázva, csúfolva, de mégis áll ez az emlékmű, és 1999 óta minden év november 4-én, a nemzet gyásznapján virágba és lobogó gyertyafénybe borul e kis temetőkert.
Idén már 18. alkalommal gyűltünk össze több százan vezekelni és emlékezni. Megfigyelésem szerint igen sokan voltak köztünk rendszeresen ide látogatók, sajnos inkább középkorú és idős emberek. Ugyancsak rendszeresen gyűlnek össze ide a különböző történelmi egyházak vezetői – Brassóból, Földvárról, Hidvégről, Uzonból, Ürmösről és máshonnan is –, az egyházi és civil dalárdák és énekkarok, a vitézi rendek különböző körzetekből – Kézdi, Sepsiszentgyörgy, Barót – díszöltözetben, az RMDSZ és más politikai tömörülések delegáltjai, sok-sok civil szervezet tagjai és magánszemélyek, főképp Erdővidékről, de sok más helyről is.
A műsor, a beszédek, versek, szavalatok, énekek, koszorúzás és a díszőrség tette méltóságossá ezt az eseményt. Szomorú szívvel emlékeztünk azon katona vagy civil foglyokra, akik 1944–45-ben itt, nem is a harctéren veszítették el életüket. Értük helyeztük el az emlékezés sok-sok koszorúját és énekeltük el himnuszainkat. N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)