Ötödik alkalommal szervezték meg Kalotaszegen a Régiók Találkozója nevet viselő rendezvényt, amelynek során Erdély népművészeti alkotói állították ki munkáikat. Voltak szakelőadások, ismerkedés kalotaszegi falvakkal, életmű díjak átadása, tájház látogatás, népzene- és néptánc előadások, táncházi mulatság. Az esemény szervezője a Bokréta Kulturális Egyesület volt, társszervező pedig az Inaktelki Református Egyházközség. Jún. 19-én átadták az életmű díjakat Nyárszón, majd Sárvásáron. Az egyiket Viskán László népi bútorfestőnek (post mortem), a másikat pedig Péntek Erzsébetnek, a pártakészítés mesterének. Délután volt a népművészeti kiállítás megnyitója az inaktelki művelődési házban. Neves néprajzkutatók tartottak előadást. Jún. 20-án, vasárnap istentisztelet után a helyi kórus egyházi énekeket adott előt. A tájházban beszédet mondott Tifán Irénke, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke, valamint Kudor István. A találkozót a Kalotaszeg Hagyományőrző csoport szervezte, amelyet 2003 áprilisában Bokréta Kulturális Egyesület néven jegyeztettek be mákófalvi székhellyel. Az egyesület elnöke Kovács Pali Ferenc, mákófalvi bútorfestő, alelnöke pedig Kudor István bánffyhunyadi fafaragó művész. /Valkai Krisztina: Régiók Találkozója Kalotaszegen. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./

Falvaink – Gógán, Gógánváralja, Maros megye
A település ma már egy falut alkot és közigazgatásilag Bonyhához tartozik. A falut 1332-ben Chuchan néven említik először. A falu melletti hegyen állt egykor Újvár, róla 1347-ből vannak adatok. A várat valószínűleg Kán László erdélyi vajda építtette 1332 körül, ezután királyi várként az erdélyi vajdához tartozott.
1492-ben az örökös nélkül elhunyt Losonczi Dezsőfi László után a várat és a hozzátartozó birtokokat a Báthoryak kapták meg. 1503-ban pedig Bethlen Miklós tulajdonába került. A vár valószínűleg a 15. század közepén pusztult el, nyoma sem maradt.
A gógánváraljai református templom 13. századi eredetű, később gótikus stílusban átépítették. Mennyezetfestménye valószínűleg 1503 és 1520 között készült. Erdély.ma

Károly Róbert, 1316. augusztus 19. és Kolozsvár
I.
Az Árpád-ház kihalása után, a XIV. század legnagyobb részében Anjou-házi uralkodók ültek a magyar trónon. Vér szerint azonban az Árpád-ház folytatói voltak. Károly Róbert nagyanyja, Mária, V. István leánya, 1269-ben Sánta Károly Anjou herceghez (a későbbi II. Károly nápolyi királyhoz) ment feleségül. Kun László halála után, 1290-ben Mária bejelentette igényét a magyar trónra, de utóbb elsőszülött fia, Martell Károly javára lemondott igényéről és őt koronáztatta magyar királlyá. Martell Károly 1295-ben bekövetkezett halála után hozzálátott, hogy unokáját, Károly Róbertet (1288–1342, 1307 és 1342 között Magyarország királya) magyar királynak nevelje.
A tizenkét éves ifjú vagy inkább gyermek, még az utolsó Árpád-házi, III. Endre életében, Dalmáciában, a délvidéki urak királyjelöltjeként magyar földre lépett. De csak nehezen, hét évi kitartó küzdelem után sikerült elnyernie a trónt. Ezután szívós harcot folytatott a tartományurak, az ún. kiskirályok, az Amadéfiak (másképp Omodefiak), a Henrikfiak, Kán László, Csák Máté ellen. Már az Amadéfiak és Csák Máté elleni, 1312. évi sikeres rozgonyi csatában nyilvánvalóvá vált, hogy az országot szétforgácsoló helyi urak ellenében a központi hatalmat kiépítő király legodaadóbb hívei a városok.
Ezek után, és természetesen a fejlettebb nyugati viszonyok – virágzó városok, a hozzájuk kapcsolódó kézműipar, kereskedelem – ismeretében, Károly Róbert támogatta a városiasodó településeket, a városokat, a mezővárosokat, s városi jellegű kiváltságokat adott a jelentősebb, fejlődési lehetőségekkel rendelkező településeknek.
A város születésnapja
Ilyen körülmények között került sor 1316. augusztus 19-én arra, hogy Benedek kolozsvári plébánosnak, gyulafehérvári kanonoknak és Stark ispánnak, kolozsvári bírónak a település valamennyi lakója nevében benyújtott kérésére a királyi kancellária kiváltságlevelet bocsátott ki, melyben Károly Róbert az addigiakhoz viszonyítva jóval előnyösebb, városi rangot biztosított a Kis-Szamos jobb partján fekvő településnek. Ez azonban nem csupán királyi kegyként értelmezendő, hanem úgy is, mint a nem egyszerű faluszerű település helyzetének az elismerése, hiszen Kolozsvárnak akkor bírója, ispánja, gyulafehérvári kanonok címmel rendelkező plébánosa volt, a település kőfallal kerített várral rendelkezett, melyben és amely körül iparosok, kereskedők, katonák, földművesek telepedtek le.
A tatárjárás után létrejött falunak (villa Cluswar [kluzsuár]) városi rangot (civitas Kuluswar [kuluzsuár]) nyújtó kiváltságlevél rendkívüli jelentőségű volt a település életében. Az elpusztított lakosság pótlására V. István által 1270-ben idetelepített, az Óvárt építő szászok és vendégek 1316 előtt is városi jogokkal rendelkeztek. Ekkor azonban Károly Róbert kiváltságlevele az addig falusi joggal élő, Óváron kívüli települést is kiemelte a fejlődését évtizedekig fékező gyulafehérvári püspök joghatósága alól, és visszaadott egykori előjogai mellett újabbat, önkormányzatot is biztosított. Méghozzá az addig két, külön jogállású település egésze számára.
Károly Róbert 1313-ban még megerősítette a püspököt a falusi jogállású Kolozsvár birtokában, de nem sokkal később visszavette azt. Tulajdonképpen nem a település egy része volt falusi jogállású, hanem a település lakóinak egy része. Míg a másik, a városi jogállás, az 1270-ben betelepített vendégekre, hospesekre vonatkozott. Így érthetőbbé válik az, hogy a település egyszer város, miután a király a püspöknek adományozza, falu, majd ismét város lett. A püspöki fennhatóság ugyan valamelyest szűkítette a lakosok jogait, de nem túlzottan, mert a jogfosztás a püspöknek sem volt érdeke.
Jogok
1316-ban, a Majos fia Majos ellen vívott topai vagy bonchidai csatában Debreceni Dózsa seregében a király igénybe vette a kolozsvári polgárok haderejét. Ezután döntő fordulat következett a helység életében. Augusztus 19-én Károly Róbert, Benedek plébános és Stark bíró kérésére, a város lakóit – „akik a szabadság útjáról lealacsonyíttattak” – visszahelyezte az V. István által adott szabadságokba:
1. Minden ekével rendelkező telepes (hospites […] aratra habentes) évente, Szentmihálykor, 1 királyi súlyú fertót, minden ekével nem rendelkező háztulajdonos telepes 3 pondust (nehezéket), minden zsellér (inquillinus) 1½ pondust tartozik földbérként (terragium) fizetni;
2. Minden 60 háznép (mansio) 1 jól felszerelt katonát tartozik adni a király seregébe;
3. Bírót (villicus) maguk közül szabadon választanak, aki minden ügyben ítélkezik, kivéve az emberölést, lopást, rablást, gyújtogatást és sebesítést, amikor a király bírája (királybíró, a város második embere, a főbíró társbírója; bár a XVI. századtól már nem a király bírója, címét és szerepét megőrizve, a városi tanács 12 tagú esküdtpolgárának első embere) a városbíróval (bíró, főbíró, a város első embere) együtt ítél;
4. A bírság kétharmadát a királybíró, egyharmadát a városbíró kapja;
5. Erdély határain belül áruikkal együtt vámmentességet élveznek;
6. Szabadon választanak papot, illetőleg plébánost (sacerdotem et plebanum);
7. Továbbra is szabadon, háborítatlanul birtokolják Kolozsvár körüli földjeiket.
Ekkor, amikor a vendégek és a szászok városi jogokat kaptak, Kolozsvár már nem volt egyházi tulajdonban. Ez már korábban megtörtént, de hogy mikor, nem tudjuk.
Károly Róbert 1331-ben a város jogi kiváltságait kibővítette: a városi bíró illetékességébe kerültek a súlyos bűnügyek, köztük a nemesek által elkövetettek is. 1336-ban, a világi és az egyházi nemesség minden tiltakozása ellenére, a város kikerült a vajda joghatósága alól, s ezt a kiváltságot 1349-ben, 1353-ban, 1364-ben és 1365-ben a király – ezúttal Károly Róbert fia, Nagy Lajos – ismételten megerősítette.
Asztalos Lajos
Krónika (Kolozsvár)

Károly Róbert – Kolozsvár – hétszáz év
Az a javaslat született a helyi önkormányzatban, hogy a város fennállásának 700. évfordulója alkalmából nevezzék el a Kajántói út mentén található Szentháromság, jelenleg a Karl Liebknecht nevét viselő teret Károly Róbert Anjou-házi magyar királyról, akitől Kolozsvár 1316. augusztus 19-én a városi rangot kapta. A kezdeményező Adrian Mureşanu, a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) városi tanácsosa. A város önkormányzatának valóban figyelembe kellene vennie: a Kolozsvárt városi rangra emelő egykori uralkodót, Károly Róbertet megilleti, hogy egy, az annak idején létezett településen, a mai belvárosban, méltó helyen, utca vagy tér viselje a nevét. Erre a legmegfelelőbb a Főtér vagy a Deák Ferenc utca (Hősök útja) lenne. Semmiképp egy külvárosi sikátor. Ezzel egyidejűleg szobrot is kellene állítani a tiszteletére. Amint azt tavaly a temesváriak már megtették. Annak emlékére, hogy városuk évekig Károly Róbert székhelye volt.
Károly Róbert, helyesen I. Károly néven magyar király, Anjou Martell Károly magyar trónkövetelő és Habsburg Rudolf császár leányának, Klemenciának a fiaként, V. István magyar király dédunokájaként 1288-ban született Nápolyban. 1300 augusztusában hajója a dalmáciai Spalatóban kötött ki, amikor még III. András ült a trónon. A délvidéki tartományok urai – Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, Csák Ugrin –, valamint Bicskei Gergely esztergomi érsek, Mihály zágrábi, János nyitrai püspök és a nemesek kisebb csoportja támogatta, külföldről VIII. Bonifác pápa és a Habsburg hercegek.
András király 1301 januárjában váratlanul meghalt. A támogatói által Esztergomba vitt Károlyt, Bicskei Gergely május 13-a előtt – egy alkalmi koronával – megkoronázta. Károly ez időtől számította uralkodását. A pápa 1301. május 13-án Boccasini Miklóst Károly Róbert támogatására Magyarországra küldte.
A többségi ellenpárt azonban az ország szabadságának vélt sérelme miatt a koronázást nem tekintette érvényesnek. Helyette előbb II. Vencel, Cseh- és Lengyelország királyának – IV. Béla dédunokájának – azonos nevű, 12 éves fiát (1301–1305), III. András leányának, Erzsébetnek a jegyesét –, majd utána a bajor Ottót (1305–1307) ismerte el Magyarország királyának. Vencel behívásának előkészítéseként 1301 augusztusában Kőszegi (Németújvári) Iván megtámadta Esztergomot, ahonnan Károly és Bicskei Gergely menekülni kényszerült. Vencelt 1301. augusztus 27-én Fehérvárt a Szent Koronával János kalocsai érsek koronázta királlyá. Az illetéktelen koronázás miatt a pápa az érseket a Szentszék elé idézte, aki azonban elhalálozott.
Károly 1302-i, Buda elleni ostroma sikertelen maradt. Nem változtatott az erőviszonyokon az sem, hogy VIII. Bonifác pápa 1303. május 31-én Károlyt nyilvánította királynak. De Esztergom 1306., majd Buda 1307. évi elfoglalása és Gentilis bíboros, pápai legátus működése lehetővé tette, hogy 1307. október 10-én a rákosi országgyűlés királynak ismerje el. 1309. január 16-án Budán újból megkoronázták, majd ugyancsak Gentilis közreműködésével 1310. augusztus 20-án Fehérvárt, végre a Kán László erdélyi vajda által visszaszolgáltatott Szent Koronával koronázták meg.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Félezer kilométeren a lovagkirály emlékének nyomában
Elkísérjük az marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület tagjait és szimpatizánsait erdélyi körútjukra, akik Szent Lászlót ábrázoló freskók nyomába eredtek. De mi készteti az örménymagyarokat arra, hogy a magyar király után kutassanak?
Elsősorban az, hogy az Erdélyben I. Apafi Mihály fejedelem engedélyével, mi több, az ő ösztönzésére megtelepedett örmények a történelem folyamán honfiúsítást nyertek, a „magyar nemzetbe bekebeleztettek”, s az amolyan két felmenővel rendelkező hálás örmény, illetve immár magyarörmény nép ugyanolyan tisztelettel emlékezik a magyar nemzet nagy elődeire, mint a magát tősgyökeresnek tartó magyarság. És mert az idei évet Szent László évnek nyilvánították, természetes, hogy leróják kegyeletüket a történelemalakító nagy király emléke előtt.
Ám van a történetnek egy másik vonzata is. Manapság egyre több magyar és örmény történész, kutató, vallás- és etnikumtörténeti szakember vél felfedezni rokonságot a két nép, a magyar és örmény között. A Kézai és a Thuróczi krónikák szerint honfoglaló eleinkkel is jöttek örmények a Kárpát-medencébe. Aztán II. Endre magyar király keresztes hadjárata során Örményországban járt, s András fiát majdnem meg is házasította II. Levon örmény király Zabel nevű lányával. Elképzelhető, hogy amikor II. Endre hazatért, vele tartott egy kisebb örmény kolónia, akik aztán csatlakozhattak a már itt élő örményekhez. Az ő jelenlétüket helynevek is bizonyítják (pl. a Maros megyei Szászörményes).
Sok egyéb mellett azonban az ugyanazon vagy egymáshoz közeli történelmi szálláshellyel rendelkező két nép harcmodora mutat nagy hasonlóságot. Elég a korabeli krónikák rajzain látható hátrafelé nyilazó harcosok látványának hasonlóságát említeni.
Ennek a keleti eredetű, a kalandozó magyarok harcmodorának a megjelenítése a Szent László-freskókon is fellehető. A mintegy félszáz fős csoportot elkísérte Kálmán Attila arisztokráciakutató marosvásárhelyi történész, aki amolyan idegenvezetői minőségben igen nagy szolgálatot tett az ötszáz kilométeres úton, amikor az útvonal mentén felbukkanó települések történetéről, érdekességeiről, történelmi vonatkozásairól, jelentős szülötteiről tájékoztatta a csoportot.
Világörökségi helyszínen
Az első állomás Gelence. Szaporán szitáló esőben érkezik a busz Székelyföld egyik leghíresebb műemlékéhez, a kis utcában levő, az UNESCO Világörökség részét képező, Szent Imrének szentelt katolikus templomhoz. Némi várakozás után előkerül a harangozó néni, aki látogatók érkezésekor idegenvezetővé avanzsál.
A templom építése a tatárjárás utánra, 1245 körülire tehető. A templomhajó és a diadalív félköríves formája teljes egészében megmaradt ebből az időből. Szentélyét a 15. században elbontották, majd a kövekből újabb, gótikus stílusút építettek. Az egyik szentségfülke őrzi az újjáépítés dátumát: 1503. Javítására – az 1802-es földrengés okozta károsodás után – 1932-ben került sor, ekkor feltárták a gótikus szentély alatt a románkori szentély maradványait. Ekkor találtak meg egy rovásírásos emléket is. A freskók ott rejtőztek a falfestés alatt, az 1966-os felújítás során megtisztították őket, s felújították a kazettás mennyezetet. Tizennyolc évvel ezelőtt a templom külső falán falfestmény-részleteket is feltártak. A 14. századi festményen egy keresztény lovag, Szent Imre, Szent László és Szent István alakjának részletei töredékesen láthatók.
Ami a lovagkirály ábrázolását illeti: a nyugati hosszfalon az 1330-as években keletkezett képsorozat elején Szent László látható, amint elindul Váradról. Ezután mindjárt a kerlési, pontosabban a cserhalmi legenda következik. A király üldözőbe vesz egy kun katonát, aki egy elrabolt magyar lánnyal menekül, majd Szent László és a kun harcos küzdelmét láthatjuk, az előbbi fehér lovon, a kun pedig fekete lovon harcol. A dráma következő pontja, mikor a magyar lány előbb a lábát, majd a fejét vágja le a kun vitéznek a király kardjával.
A Jézus életéből vett jelenetek egy évszázaddal később keletkeztek, a 15. század elején.
Oklándon is kibontják a freskókat
Egy kis miklósvári kitérő és az ottani Kálnoky-kastély meglátogatása után továbbra is kitartó, mokány esőben ér el a csoport Oklándra.
A 13. századi építésű – jelenleg unitárius – oklándi templom a kazettás mennyezetéről híres. Ezek nagy része az 1700-as évek harmadik harmadából valók, ám van néhány 16. századi, amelyeket a papi székbe építettek be. A hajó falképei igen sérültek, ugyanis vakolatot húztak rájuk, emiatt a kibontásuk, restaurálásuk is igen nehezen kivitelezhető. A déli falon Szent Péter és Pál alakját bontották ki, a szalagra írt név könnyen azonosíthatóvá teszi a két alakot. Itt látható, hogy a templom korszerűsítése idején semmi gondot nem fordítottak arra, hogy a vakolat alatt rejtőző képeket megmentsék, vagy legalább ne károsítsák. A villamos vezetéket egyszerűen belevésték a képekbe. Az északi falon Szent László legendájának ábrázolása áll, azonban nagyon sérült állapotban. A sérüléseket itt is a késői vakolás okozta. Jelenleg dolgoznak a freskók megmentésén, ám jól látható a korábbi korok vandál beavatkozása. A Szent László-képek alatt a Feltámadás és az Üdvözültek serege jelenet vehető ki.
A két és fél méter magas kőfallal körülvett építészeti emlékhez késő gótikus torony is tartozik, melyet 1937–38-ban a középkori templom kibővítésével építették a mai formájára. A régi templom faragványai eredeti vagy másodlagos elhelyezésben megtalálhatók a mai építményben. A bővítéses újjáépítésnél a helyi közösség nem akarta megtartani a régi faragványokat, építészeti elemeket, mert elavultnak, fölöslegesnek tartotta azokat. Az akkori lelkész cselhez folyamodott: árveréses eladásra hirdette meg a kidobásra ítélt elemeket, s az árakat igen magasra srófolta. Az első ajánlattevő ő maga volt. Amikor a hívek látták, hogy ilyen árat ajánlott értük, meggondolták magukat. Ha a pap ennyit adnak érték, ha már ilyen értéket képviselnek, akkor nem eladók! Így épültek be ezek a templom új részébe.
A Szent Lászlót ábrázoló freskókon kívül van a templomnak, illetve az egyházközségnek egy másik büszkesége is. A papi lakás bejáratánál található faragott székely kapu 1809-ből való, ez Hargita megye, de talán az egész Székelyföld legrégebbi álló és ma is használt székely kapuja. Mi több, egy harmadik büszkeségük is van az oklándiaknak. Ez a templomban elhelyezett 1848-as eredeti toborzózászló, melyet 1990-ben találtak meg a templom orgonájába rejtve, majd 1997-ben restauráltak a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Unokák, dédunokák adománya
Ablakkal vágták ketté a Szent László-legendát megjelenítő falikép-filmet a homoródkarácsonyfalvi templomban. A jelenleg unitárius templom az 1200-as évek végén épült egy domb tetején. A kőfallal kerített templomnak megmaradt félköríves záródású, negyedgömb kupolával fedett szentélye és nyugati kapuja az első építési periódusból származik. Déli kapujának kialakítására és ablakainak bővítésére a 14. században kerülhetett sor. Robusztus tornyának építése idején készült az Agnus Dei domborművel díszített nyugati kapu a rajta olvasható évszám alapján 1496-ban.
Tizenegy évvel ezelőtt sikerült feltárni a templom freskóit, elsőnek a szószék fölöttit, amely Jézus születésének jeleneteit ábrázolja. Szintén a keleti falon ábrázolták a Szent László-legendát, a kerlési csatát (1068). Az első jelenete a ritkán ábrázolt kihallgatás. A trónon ülő szent király előtt egy féltérdre ereszkedő bajuszos alak látható. Közvetlenül mellette egy Váradot szimbolizáló stilizált épület kapujában áll az áldásra emelt kezű püspök. Maga a csatajelenet két részre oszlik: Szent László a forgatag közepén, amint bárdjával lesújt az egyik lova nyakát átölelő kunra.
És itt szakad meg a legenda filmje. Az 1853-ban készített új ablak kivágásával megsemmisítették az üldözési jelenet egy részét. Az üldözési jelenetről hiányzik maga a király. Az „ablakba került”. Csak a fehér lova látszik, mögötte meg a lovagi sereg lándzsát szegezve. Az ablakon túli jelenetsorban az első kép egy hátrafelé nyilazó harcost ábrázol. A következő képkockán László birkózik a kun vitézzel egy szikla mellett. A birkózási jelenetben Szent László viselete megváltozik. Vértje helyett vörös színű, bő ujjú, hermelin szegélyű vörös ruhát visel, fejéről is hiányzik a sisak, csak korona látható rajta. És ugyanitt van a lefejezés jelenete. Az újabb függőleges osztás után található a pihenési jelenet. Ebből már jelentős rész hiányzik. A freskó színeinek intenzitása alig változott az évszázadok során, ma is eredeti pompájában tárul elénk. Sokkal élénkebbek a színárnyalatok, mint a gelencei freskónál.
A hajóban lévő képek sokat ígérnek.
A szentély falképeinek feltárására még nem került sor, egyelőre csak a falfelület szondázásánál tartanak, a hajóbeli faliképek alapján bízhatunk abban, hogy számos meglepetést tartogat még ez az épületrész. A templom mellett áll egy emlékmű. Erzsébet királynőnek (Sziszinek) állították 1904-ben, születési évének (1837) megjelölésével. Néhai Nagy Sándor (1821–1897) itteni lelkész dédunokái 108 évvel az emlékmű állítása után saját költségükön felújították. Egyébként az első emlékművet is a lelkész és felesége, Gálfy Borbála fiai, Gyula és Lajos állították. És még egy érdekesség – amikor a négyoszlopos, lánccal körülvett emlékmű már majdnem készen állott, az egyik dédunoka elnézést és türelmet kért a karácsonyfalviaktól: még egy kicsit várni kell a Vietnamból megrendelt zöldes árnyalatú hatszögletű márvány sarokoszlopok megérkezésére. És a derék karácsonyfalviak kivártak, így aztán 2012-től a zöld márványtömbök ott állnak az emlékmű négy sarkánál a láncokat tartva.
Biztos, hogy Váradról indult...
Az utolsó állomás Bögöz. Az itteni unitárius templom Udvarhelyszék egyik legszebb középkori emléke. A 13. századi eredetű templomban a Szent László legenda faliképei részletesebben szólnak a legendáról, mint bárhol máshol. A képeket 1898-ban Huszka József fedezte fel.
A falképek ikonográfiai elrendezése, a szuggesztív erővel megjelenített legenda nemcsak a hétszáz évvel ezelőtti festő észak-itáliai igazodású stílusáról, hanem valósághű ábrázolásmódjáról is vall. Különösen a mozgalmas csatajeleneteken érzik az élményszerűség. A szakirodalom a bögözi és gelencei László-legendát mint a téma legkorábbi megörökítését tartja számon, keletkezésüket a 13. század legvégétől a 14. század közepéig terjedő időszakra teszi.
A jelenetsor a nagyváradi vár hiteles ábrázolásával, az innen fehér lovon induló László király képével kezdődik, a váradi püspök adja áldását a távozó királyra. Ez egyik hiteles ábrázolása a váradi várnak a 13. századból. Biztos tehát, hogy László király onnan indult el. Ezek a képek jelenleg a karzat fölött vannak. Antiochiai Szent Margit legendája az északi fal teljes hosszúságában a László-legenda alatti sávot tölti ki. Ez tizenegy jelenetből álló ciklus. Az Utolsó ítélet képsora az alsó harmadik sávban húzódik, az északi fal teljes hosszúságában.
A falképeket egy és fél, illetve két méteres magasságú regiszterekben festették meg, a templomfal felső harmadától kezdődően, néhol takarva egymást.
A templom udvarán mutatnak egy érdekes történetű sírkövet. Felirata: „Anno 1862 fog huzo Barabas Mozes ...”. Nos, a történet szerint Barabás foghúzó mester ugyancsak adhatott magára. Akkoriban ugyanis csak az előkelőségek temetkezhettek a templom udvarára, s a foghúzónak pontosan erre fájt a foga. Megígérte az egyházi elöljáróknak, hogy busás stallumot fog fizetni, ha engedik, hogy a templomkertben várja a feltámadást. A tisztes elöljárók bele is egyeztek, Barabás uram annak rendje és módja szerint el is halálozott, el is parentálták a templomkertben, de utóbb kiderült, hogy a stallumról ugyancsak megfeledkezett a derék fogász. Jog szerint a feleségnek is ugyanott kellett volna nyugodnia, igen ám, de hibádzott a sírmegváltás. Aztán amikor Barabásné is jobblétre szenderült, az egyháztanács nem engedte a templomkertbe való temetését. Így esett meg, hogy a két Barabás, a fog húzó meg a felesége külön-külön várakozik a trombitaszóra.
Szent László-emlék Beszterce-Naszód megyében
Feltevődhet a kérdés: miért mentek ennyire messze a marosvásárhelyi magyarörmények Szent László-legendát látni? Nos, a város környékén vannak középkori templomok, amelyekben vannak régi falfestmények, de furcsa módon egyikben sincs – vagy legalábbis eddig nem találtak – Szent László király életére vonatkozó ikon. A Szászrégentől alig 5 kilométerre levő Marosfelfaluban, a református templom udvarán áll egy Árpád-kori romtemplom. Régi, egyhajós, a 13. század második felében, a Maros árterületén, valószínűleg IV. Béla (1235–1270) betelepített szászai építették. Terméskőből és téglából készült félköríves szentélyét gömbboltozat fedte. Valószínűnek tartható, hogy a 20. század hajnalán még látható falfestményeket a 13. század utolsó negyedében alkották. A napjainkban kivehető kevés foltot ezért a homoródi evangélikus templom régi szentélyében találhatókkal együtt erdélyi freskófestészetünk legkorábbi emlékei között tartják számon. A boltozaton, a keleti szentélyablaktól balra a Keresztről való levétel képe sejthető. Mellette, jobbkézre a Feltámadott Krisztust festették meg dicsfényben. A keleti és déli ablak között az utolsó ítéletet ábrázolták. Van Szent Katalin-ábrázolás is.
Szent László – nincs.
A marosszentannai református templom a 13. század második felében épült. Ebből a korból való félköríves szentélye, diadalíve, a szentély boltozata és a szentségtartó fülke is. A szentélyben és a diadalíven látható falfestmények a 14. századból származnak, feltehetően észak-olasz mesterektől tanult festőmester művei. A szentélyzáródásban Szent Anna jelenete és Szent Péter apostol alakja áll, a szentély déli oldalán Szent Pál apostol és egy beazonosítatlan apostol alakja, a diadalív bélletén ószövetségi próféták medalionjai (Dávid, Illés, stb.), a diadalív déli, szentély felőli oldalán Anjou Szent Lajos alakja, feljebb az okos és balga szüzek lámpást tartó mellképei, a hajó nyugati falán, a felső regiszterben három apostol ülő alakja az utolsó ítéletből, az alsó regiszterben a Leviatán és az elkárhozottak seregének töredékes jelenete látható. A déli hajófal külső oldalán három koronás szent álló alakja látható töredékes állapotban.
Szent László – itt sincs.
Mi több, a nyárádszentlászlói unitárius templomban sincs.
Ám van egy viszonylag közel levő, Szent Lászlót idéző hely. Kerlés település Beszterce megyében, Marosvásárhelytől mindössze 87 kilométerre. Ide érdemes ellátogatni. A határában fekvő Cserhalom-hegyen vívták 1068-ban a cserhalmi csatát, amelyben Salamon magyar király Géza és László (a későbbi Szent László király) hercegekkel legyőzte az Erdélybe betörő Ozul kun seregét. Ehhez a csatához fűződik Szent László gyakran ábrázolt lánymentésének legendája. Cserhalmon 1992-ben, László király szentté avatásának nyolcszázadik évfordulója alkalmából a csíksomlyói ferencesek állítottak emlékkeresztet, majd 1998-ban ugyanott közel tíz méter magas emlékművet avattak. Bakó Zoltán / liget.ro