Háromszéki EKE 125., 25.
Háromszék legrégebbi turistaszervezete, az Erdélyi Kárpát-Egyesület háromszéki osztálya április 3-án ünnepli megalakulásának 125., újjáalakulásának 25. évfordulóját.
Nagy megtiszteltetés, hogy szervezetünk megalapítása az akkori Háromszék vármegye főispánjához, Potsa Józsefhez fűződik. Az erre való megbízatást az EKE központi választmányi elnökétől, gróf Bethlen Bálinttól kapta. Ennek alapján 1892. március 22-én megírja meghívólevelét az alakuló közgyűlésre: „Az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület 1891. máj 12-én tartott közgyülése engem bizván meg a háromszékmegyei osztály megalakitásával, ennek következtében van szerencsém az 1892. április 3-án, Sepsiszentgyörgyön, a vármegyeház nagytermében tartandó osztályalakuló gyülésre azzal a kéréssel meghivni, hogy az ide mellékelt gyüjtőiven a közgyülésig tagnak jelentkezni, illetve a közjótékonysági, közgazdasági és kulturális egyesület részére minél több tagot megnyerni sziveskedjék. Vármegyénkre nézve az osztály megalakitása rendkivül fontos, mert ismeretlen gyönyörü vidékeinkre a látogatókat, fürdőinkre az üdülőket és vendégeket ez osztály feladata leend a központ segitségével ide irányitania s vonzania és a turistasági helyeket utak nyitása, ösvények vágása által azok részére hozzáférhetőkké tenni. A tagok többféle kedvezményben részesülnek (fürdőkben % engedmény, csoportos utazásoknál esetleg olcsóbb viteldij, stb.) és ingyen kapják az egyesület hivatalós lapját, az illusztrált turistasági, fürdőügyi és néprajzi Erdélyt-t. Mindezek következtében bizalommal remélvén, hogy a taggyüjtés érdekében a lehetőket megtenni méltóztatik, közlöm, hogy a gyüjtőivek a közgyülés napjáig hozzám visszaküldendők…” A megalakuló közgyűlést Potsa József főispán vezeti le, lelkes szavakban ecsetelve az egyesület fontos közgazdasági és jótékonysági céljait. Miután megállapítják, hogy az alapszabályoknak megfelelően megvan az előírt létszám az osztály megalakulásához (30 tagnál jóval több), nagy tetszésnyilvánítás mellett az Erdélyrészi Kárpát Egyesület Háromszék megyei osztályát 110 taggal megalakultnak nyilvánítják. Berecz Gyula indítványozta, hogy addigi sikeres fáradozásaiért jegyzőkönyvi köszönetet szavazzanak meg Potsa Józsefnek, egyben felkérte, hogy fogadja el az elnöki tisztet, ami a jelenlévők lelkes éljenzése közepette meg is történt. A továbbiakban a többi vezetőt is megválasztották. Alelnökök: Tompa Miklós alispán, Seethal Ferenc nagybirtokos, Csipkay János erdőmester, Greguss János köpeci bányaigazgató, Hollaky Attila főszolgabíró, Dobay János rendőrkapitány. Titkár: Berecz Gyula állami iskolaigazgató. Jegyzők: Mihály János, Jóos Imre, Keresztes Ede, Vántsa György, Incze Gyula, Ebergényi Gyula. Pénztárnok: Bogdán Arthur.
Az elnöknek köszönhetően Sepsiszentgyörgy közönsége és Háromszék megye törvényhatósága 200–200 koronával az EKE alapítója volt. Megválasztása után az elnök előterjesztette az első kirándulás tervét május 15-ére Kovásznára, melyre a központot (Kolozsvárt), a társegyesületeket és a nagyközönséget is meghívják, majd a választmány tagjait, továbbá a jegyzőket hat csoportra osztják, akik a hat alelnök vezetése alatt a vármegye két városának és négy járásának megfelelően hat albizottságot képeznek. Már az első évben öt kirándulásról tudunk. Erdély című folyóiratunk 1895 februárjában elnökünket mint az EKE központi alelnökét mutatja be (IV. évf. 1–2. szám), aki nagyon sokat tesz a megye felvirágoztatására: „Előpatak, Málnás, Kovászna az ő buzdítására tették meg azokat a fontos lépéseket, melynek következtében fokozatos fejlődésnek indultak, és amikor a helyi eszközök kimerültek, megalakította az EKE Háromszék vármegyei Osztályát, melynek feladata a megye természeti kincseit megismertetni és ezáltal a székelységnek közgazdasági fejlődését előmozdítani. Az osztály akkora tevékenységgel kezdte meg működését, hogy kirándulásai iránt országos érdeklődés volt, 300-nál több idegen elvivén hirét.”
1896-ban a Budapesten rendezett Országos Kongresszuson részt vesz az egész háromszéki osztály, Benedek János előadást tart.
1901-ben, amikor Kolozsváron megkezdik az EKE-múzeum szervezését, a már meglévő 1600 tárgyból 300 özvegy Cserey Jánosné adománya, akinek legnagyobb szerepe van a Székely Nemzeti Múzeum létrehozásában.
1902-ben – K. Fodor János írásából tudjuk – megyénkben már léteznek jelzett turistautak. Így a Sepsiszentgyörgyöt Sugásfürdővel összekötő, 10 km hosszú turistaút jelzése piros színű volt. A Sugásfürdőt Előpatakkal összekötő kétórás turistautat kék színnel jelezték a Szármány-pusztán keresztül, ahol a 920 m magas ponton levő kilátóból gyönyörködnek a Csukás, a Nagykőhavas, a Bucsecs, a Keresztényhavas és a a Királykő látványában. 1902. július 20-án az EKE tízéves fennállására szervezett ünnepi közgyűlésnek Sepsiszentgyörgy adott helyet. Kolozsvárról húszan vettek részt. A vendégeket ifj. Gödri Ferenc, Sepsiszentgyörgy polgármestere mint a háromszéki EKE titkára fogadta. Az általa elkészített jegyzőkönyvből tudjuk, hogy jelen volt Potsa József is, akit az EKE tiszteletbeli tagjának választanak. Az országos kiállítás alkalmából Háromszék kitüntetést kap. Pénzzel segítik az Erdély Kalauza kiadvány és a Hankó-könyvek megjelenését. 1902. október 12-én Potsa József részt vesz a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezésén, a Mátyás király szülőházában berendezett EKE-múzeum megnyitóján és Erzsébet lobogójának felavatásán. 1906. augusztus 19-én ifj. Herrmann Antal részt vesz a szovátai közgyűlésen, ahol jegyzőkönyvbe vették a Cserey Jánosné Zathureczky Emília halálára való emlékezést. 1908. január 17-én Potsa József halálával lezárul az egyesület életének eredményekben igen gazdag első szakasza, amely az EKE szintjén mintaosztályként volt nyilvántartva mint a közművelődési rendezvények szervezője, az idegenforgalom irányítója, tanulmányi kirándulások rendezője a Székely Mikó Kollégium diákjainak. Az utolsó újjáalapítást 25 évvel ezelőtt, 1992 áprilisában jegyeztük, olyan nevekkel, mint Gocz József, Kónya Ádám, Kisgyörgy Zoltán, Kakas Zoltán, valamint Dukrét Lajos és Jártó Gábor, akik ma is tagjai egyesületünknek. Erre emlékezünk április 3-án 18 órától ugyanott (a Gábor Áron Teremben), ahol 125 évvel ezelőtt létrejött a HEKE.
Dukrét Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Léleknek való a díszkivilágítás (Karácsony)
Jóformán nincs, de lehetne – ez a betlehemezés jelenlegi helyzete Háromszéken, a több évszázados múlttal rendelkező karácsonyi pásztorjátékot csupán Kézdiszentléleken mutatják be. A betlehemezés kiváló ismerője, Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa évtizedeken át gyűjtötte Gyimesben e népszokás adatait, fényképezte, hanganyagot rögzített, filmezett. 1989 után több kézdiszéki településen szorgalmazta az újrakezdést, felkarolva a betlehemezőket. Nem rajta múlott, hogy térségünkben mára alig maradt, aki folytatná eme értékes hagyományt, ellentétben a gyimesiekkel, ahol megszakítás nélkül, még a pártállami diktatúra idején is rendszeresen betlehemeztek. Az idén hetvenöt esztendős Kakas Zoltánt nem csupán etnográfusként, hanem természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, a Bao-Bao honismereti túrasorozatok kezdeményezőjeként, kiváló fotósként ismerik.
Régi maksai karácsonyok Kakas Zoltán gyermekkori karácsonyai szegényesek, ám mégis feledhetetlenek. Meghitten, szűk családi körben és templomban ünnepelték, hiszen az ötvenes években, a kollektivizálás idején – Kakas Zoltán cseperedése pont erre az időszakra esik, ugyanis 1942. augusztus 2-án született – szülőfalujában, Maksán is nehéz esztendők jártak. Jézus születésének napja tiltott éppen nem volt, csupán megtűrt, titokban tartott, akkoriban a kommunisták az egyházat is üldözték. A tanítóknak még a karácsonyfa öltöztetésével is óvatosaknak kellett lenniük, nehogy szemet szúrjon, és „kibeszélje” a szomszéd gyermek. Akinek nem volt vezető beosztása, emelt fővel mehetett a helybeli református templomba, a pedagógusoknak már óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen „főbenjáró bűnnek” számított, ha istentiszteleten vettek részt, akik pedig valamilyen tisztséget töltöttek be, azok kétszer is meggondolták, vállalják-e, hogy felkeresik az istenházát. Megtörtént, hogy a tanács elé kiállt valamelyik felpöckölt orrú vezető, s harsányan odakiáltott a templomba igyekvőknek: miért mentek, ugyan mit kaptok ott? Ezt az akkori agitátorok feladatként is kapták az ateista államban, sokan hitték, ez a jövő. Mégis, a kollektivizálás idején karácsonykor békesség honolt Maksán, bármekkora nyomás nehezedett az emberekre. A faluban a mezőgazdasági szövetkezet 1950-ben alakult, és olyan elnökre is emlékeznek, aki még írni sem tudott, épp hogy kínnal-bajjal begyakorolta odakaparintott aláírását, ugyanis sűrűn kellett okmányokat kézjegyével ellátnia. Karácsonyi emlékei közül Kakas Zoltán egy rendhagyót idéz fel: tizenöt-tizenhat évesen már Kézdivásárhelyen járt szakiskolába, következett a téli vakáció, s a szenteste éppen szombatra esett, haza kellett menniük. Diáktársaival hiába álldogáltak az út szélén, senki sem vette fel őket, forgalom is alig volt az akkori köves úton, így hát télvíz idején – azokban az esztendőkben karácsony tájékán mindig leesett a pompás hó – gyalogosan indultak haza, ki-ki a saját falujába. „Embertelen” volt ez a húsz kilométeres gyaloglás Kézdivásárhelyről Maksára az országúton, ő maga estére, sötétben toppant be a családi házba édesanyja, nagymamája örömére, megnyugvására. Nehezen, de hazaért, ezt a karácsonyestét azóta sem feledte. Ma is őriz olyan becsomagolt kockacukrot, amely gyermekkorában a hiányzó ünnepi szaloncukrot helyettesítette, s bizony az akkori nincstelenségben szerencsésnek számított, aki bár ezüst, arany papírba burkolt fehér cukortömböt aggathatott a fára a nélkülözhetetlen piros alma, sütemény és bronzfestékkel színezett dió mellé. „Nagy luxusnak számított, ha kockacukrot lehetett felöltöztetni”, az ajándékozás is nagyon szerény volt, a gyermekeket kis ruhadarabokkal lepték meg, általában ennyire futotta a családoknak. „És ettől függetlenül azok a karácsonyok mégis szépek voltak, hatalmas havazásokkal, lehetett szánkózni, játszani a hóban, hóembert építeni. Gyermekek voltunk, fiatalok voltunk, erre a korra mindenki örömmel emlékezik, a nehézségeket elfelejtettük.” Betlehemezők alkonya Kézdivásárhelyi diákként előbb a régészet keltette fel érdeklődését, több megyei ásatáson is részt vett, majd a néprajzi gyűjtés, az etnográfia felé fordult. Kakas Zoltán autodidakta módon, ismert etnográfusokkal kapcsolatot tartva, a húsvéti néphagyományoktól, tojásírási szokások tanulmányozásától jutott el a betlehemezésig. Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához című kötetében öt betlehemes játék leírásáról olvasott, e leírás arra is utalt, ennek jó hagyománya volt Háromszéken is. Erre vonatkozóan több emléket, köztük lemhényi feljegyzést ő maga is talált 1974-ben Paizs Dénes bácsinál. A fiatal betlehemezők álarcosan, szerepek szerint beöltözve, házról házra járva, illetve templomban (ilyenkor kevesebb vicces elszólással) adták elő pásztorjátékukat, amely Szállást keres a szent család néven is ismert. A népi forgatókönyv szerint a várandós Mária Szent Józseffel elindul Betlehem felé, pihenőt keresnek, ám a király városon kívüli istállóba utasítja őket, ahol aztán megszületik a kis Jézus. A játékot szenteste adták elő a templomban, majd december 25-étől kezdődően házról házra jártak 9–13 fős csapatban, s a lakók megtiszteltetésnek érezték, hogy bekopogtak hozzájuk a betlehemezők. Háromszéken 1990 előtt már nem volt betlehemezés, a pártállam hatóságai „kiirtották” azt, mert veszélyesnek, bűnnek tartották, hiszen több évszázados néphagyomány, közösségi érték. Viszont megmaradt Gyimesben, ott megszakítás nélkül betlehemeztek, egy-egy településen akár tíz csoport is. Nagypatakon, Hidegség szomszédságában Kakas Zoltán találkozott olyan adatközlővel, aki legalább tízszer járt az elvtársaknál Csíkszeredában, amíg azok jóváhagyták a pásztorjáték bemutatását. S ha nem bólintottak volna rá, vélhetően az sem tántorította volna el őket. Ráadásul a gyimesi vezetés is volt annyira „rugalmas”, hogy nem szaladtak azonnal jelenteni a megyei pártbizottságnál, ha valakik például Jávárdiban megtanulták és előadták a betlehemest. S hogy még a diktatúra idején láthatta az autentikus, gyimesi betlehemezőket, meghatározó élménye, ma is meghatódik, amikor erre gondol. Gyönyörű hangokat hallhatott, meg is hurcolták az egyik csoportot miatta – emlékezik vissza Kakas Zoltán. Besúgták őket, majd behívták a szereplőket a rendőrségre, ám Gyimesközéplok párttitkára ismerte a sepsiszentgyörgyi néprajzost, s közölte a rendőrökkel, „nem magyarországi, tőle nem kaphatnak kávét”, s kérte őket, ne zaklassák a betlehemező csángó fiatalokat.
A rendszerváltás előtt Kakas Zoltán gyimesi betlehemezőket fotózott, filmezett, hanganyagot gyűjtött, majd 1990 után keresni kezdte Háromszéken is azt, amiről Balázs Márton is írt, feljegyzések, énekek, szövegek, adatközlők után kutatva. Berecki adatokat talált, de gyűjtött Kovásznán, s még baróti anyagra is bukkant (ott érdekes módon dupla szereposztásban adták elő), a kottázásban Török Csorja Viola segítette. A legrégebbi háromszéki pásztorjátéknak a kézdiszentlélekit tartják, az 1600-as években jegyezték le, szövege meg is jelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben még az ötvenes években. Kézdikőváron is ismerték a betlehemes játékot, az ottaniak is emlékeztek szövegrészekre, fénykép került elő az 1930-as évekből. A betlehemezők egyébként szerették fényképeztetni magukat, gyakran a Kézdivásárhely körüli falvakból beöltözve gyalogoltak be a városi fényképészhez. Érdekes színfolt, hogy 1990 után betlehemező kőröspatakiak beöltözve, álarcosan utaztak busszal Kézdivásárhelyig, onnan pedig Torjára indultak gyalogosan, hogy ott is előadják játékukat. A betlehemezést Kakas Zoltán kezdeményezésére felújították Bereckben, Kézdiszárazpatakon, Kézdikőváron – itt közel száz háznál mutatták be egyetlen karácsony alkalmával, a pásztorok szerepét lányok játszották, mert fiú nem jelentkezett – és Kézdiszentléleken (napjainkban ez az egyedüli hely, ahol még előadják). Tud Kőröspatakon előadott pásztorjátékról, illetve Gelencéről is kapott erre utaló jelzéseket. E néphagyomány nem csak római katolikus vidékek jellemzője, Háromszéken kézdimárkosfalvi református fiatalok is beálltak a betlehemezők körébe, szép sikerrel. Ezt más közösségekben is megtehetnék, bizonyosan örömmel fogadnák az ott élők – teszi hozzá Kakas Zoltán.
Az 1990 utáni felélesztési próbálkozások után újra kiveszni látszik a betlehemezés, annak ellenére, hogy mind a játékot próbáló fiataloknak, mind a falvak lakóinak közösségi élményt jelenthetne. Régebb szenteste előtt legalább egy hónappal elkezdték tanulni, a fiatalok összejártak, énekeltek, ruhákat, jelmezeket készítettek. A pásztorjáték „kényeskedés” miatt bukott el, lényegtelen kifogások okán, akadtak, akik azt mondták, nem összefüggő a szöveg, nem érthető, nem tudják, mit keresnek ott a román szavak, és maguk az érintett katolikus papok sem értettek egyet abban, szükséges-e vagy sem a betlehemezés. A pásztorjáték mindenki részéről áldozatot kíván, a szereplőkéről is, ám őket lehet ösztönözni – teszi hozzá. Hatalmas érték, három-négy évszázados múlttal, ezt minden szinten támogatni kellene.
Távol a tárgyaktól
Kakas Zoltán most a Beszélő kövek című anyagát gondozza, szerkeszti, illetve rájött, számos sziklát újra kell fotóznia, Putnától Vaskapuig, illetve Szaploncától Hârșováig, s ez nem egyszerű feladat. Válogatásának egy korábbi változata a kétezres évek elején digitális formában már megjelent. A „beszélő kövek” egyébként olyan sziklák, kövek, kavicsok, amelyekhez népi mondák, legendák, hiedelmek és mindenféle rítusok fűződnek, ez utóbbiakat összegyűjtve korábbi kiadványában százat mutatott be, de azóta már százötvennél tart, fényképes néprajzi gyűjtésének újabb változatát most készíti, bővített anyagából pedig fotókiállítást, kötetet tervez. Mostani karácsonyát ugyanott tölti – miként az előző esztendőkben is –, mint a hetven évvel ezelőttieket: a maksai szülői házban 94 esztendős édesanyjával. Ma már az ajándékozás is nagyon egyszerű, jelképes. „Ebben a korban már nem kívánunk tárgyakat magunk köré, még könyvet sem, tele vagyok azokkal” – mondja Kakas Zoltán otthoni, kötetek százaiból épített bástyájából. „Hálát adok az Úrnak, hogy édesanyám létezik, és őt szolgálni nagy dolog. Én is örvendek, hogy létezem, elmehetek a templomba.” A gyermekkori és a mostani karácsonyok között óriási a különbség, nagyon rányomja a bélyegét a fogyasztói társadalom, „a gyermekeknek annyi kocsit vesznek s akkorákat, hogy már az sincs, ahová tenni, legalább tudnák továbbadni azokat”. Megjegyzi, újabban kifogásolják a díszkivilágítást is, „amely olyan sincs, mint volt, hát én nem is kérnék belőle, a lelkünkben kellenének az ünnepi fények. Mert a lélek díszkivilágítása nem fényszennyezés, és ott fenn is sokkal jobban látszik...” Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)