Szeptember elején Szászrégenben a volt iskola épülete előtt összegyűltek a véndiákok, hogy emlékezzenek a nagy hírű tanítóképzőre. A tanítóképzőt 1948-ban költöztették át Marosvásárhelyről Szászrégenbe, s ott rendkívül mostoha körülmények között kezdte meg működését: nem volt elegendő osztály, nem volt kollégium, hiányoztak a tankönyvek. Az első igazgató, Asztalos Imre próbált enyhíteni a súlyos anyagi gondokon, mindent megtett a tanulási feltételek javításáért. Közbenjárására a képző megkapta a járásbíróság épületét, melyet a szülők meg a diákok rohammunkával iskolává alakították át. A tüzelő hiánya miatt a fagyoskodás továbbra is megmaradt. 1952 tavaszán Szász Gyula lett az igazgató, mindenben méltó elődjéhez. Vezetése alatt a képző országos hírnévre tett szert. Küzdött a magyar tanítóképző fennmaradásáért. 1956-ban a kommunista diktatúra megszüntette az országos hírű tanítóképzőt. /Kajcsa Jenő, Marosvásárhely: A szászrégeni magyar tanítóképző emléke. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 23./

A népszavazás után azt érezte sorstársaival, hogy „az anyaország vezetői megtagadtak bennünket”, írta olvasói levelében Kajcsa Jenő magyartanár. „Elözönöljük az országot, kiesszük őket vagyonukból, kitúrjuk állásaikból a szegény magyarországi állampolgárokat, megbontjuk Európa hivatalos rendjét. Így a Kádár- rendszer kommunista emlőin táplált magyar népet teljesen összezavarták, megfélemlítették” – állapította meg. Valójában a népszavazástól érzelmi kötődést vártak. A történtek ellenére továbbra is a nemzet részének vallják magukat, szögezte le. /Kajcsa Jenő, Marosvásárhely: Csalódtunk, de kibírjuk. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 14./

Augusztus 14-én Nyárádköszvényes hazavárta szülötteit és a vendégeket: a magyarországi testvérfalu küldöttségét, valamint a szomszédos falvak lakóit. A művelődési otthon bejáratánál van Nagy László helybeli faragómester rendkívül értékes faragásos táblája, díszíti s ábrázolja a falu életének jellegzetes mozzanatait, munkáját, népszokásait a XIX. és a XX. századból. A kultúrotthon előtt leng a falu zászlaja (egyesítve a magyar zászló meg székely nép hagyományos színeit). A piactéren emelkedik a lenyűgözően nagy és felbecsülhetetlen értékű galambdúcos székely kapu. A méreteiben hatalmas székely kapun olvasható: „Erdély, te a hit és a magyar szabadság mentsvára / És ma is szegletköve a magyar hazának.” (Vargha Gyula: Erdély). Bal felső szélen a Szent Korona, vele átellenben a falucímer. A kapun megtalálhatók a legfőbb magyar-székely jelképek: csodaszarvas, turulmadár, nap, hold, tulipán, ló és fenyő. A gyönyörű kapu a helybeli Lőrincz Albert és fia mesterműve. Augusztus 14-én a vasárnapi mise után a közbirtokosság elnöke ismertette a kapu történetét. Másnap, augusztus 15-én volt a búcsú, a templom zsúfolásig megtelt. /Kajcsa Jenő: Nyárádköszvényes ünnepe. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 19./

Az erdélyi származású Péterffy Gyöngyi 1995-ben írt levelet Wass Albert írónak, ezzel kezdődött két erdélyi magyar lélek barátsága, derül ki az megemlékező kötetből (Péterffy Gyöngyi: Vezérlő csillag. Dr. Gróf Czegei Wass Albert emlékezetére, Hoppá Kiadó, Marosvásárhely, 2008). A védnökök, támogatók jegyzéke mutatja, milyen sokan szeretik Wass Albertet. Neves személyiségek írnak kedvező méltatásokat: Nagy Pál irodalmár Marosvásárhelyről, Simó József, a Czegei Wass Alapítvány elnöke Budapestről, dr. Lukácsy Éva Miamiból. Péterffy Gyöngyi kronológiai sorrendben és tematikus egységben ismertette a Wass Alberthez írott versei világát. /Kajcsa Jenő: Személyes emlékkönyv Wass Albertről. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 8./

Marosvásárhelyen megnyílt Iszlai Irma festményeit és grafikáit, valamint Duha László fába vésett, népi hagyományokat bemutató kiállítása Iszlai Irma Felső-Maros mente helyeit, dombjait, virágait ábrázolja. Jelképesek a címek is: Messze még a tető, Egyedül – Isten közelében vagy bekerítve. Duha László az egészségügyből ment nyugdíjba. Népi ihletésű faragványait rendkívüli gondosság, aprólékos kimunkálás jellemzi. /Kajcsa Jenő, Marosvásárhely: Erdő-mező szerelmesei. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 25/

Mostanában felkavarta a magyarságot a Sütő Andrást támadó „vita(szenny)özön”. „Ahogy a kiváló író emlékét sárral dobáló, tollkarddal hadonászó, megvadult vitézek förmedvényeit olvasom, mélységesen megdöbbenek: ennyire eltorzult-e az emberségük, ennyire rövidlátók?” – kérdezte a vitához hozzászóló Kajcsa Jenő. Egyesek úgy akarnak babért szerezni, hogy hírneves nagyságot igyekeznek bemocskolni. Kuszálik mondja magáról: advocatus diaboli! Ez igaz: az ördög ügyvédje. Úgy tűnik, Kuszálik máglyára óhajtja taszítani az írót. Sütő András eleinte valóban együttműködött a kommunista hatalommal, de amikor meggyőződött a keserű igazságról, a szembenállást választotta. A Ceausescu-rendszer ellen harcolók vezére lett, kiállt az itt élő magyarok nemzeti, emberi jogaiért. Sütő Andrást hősies kiállásáért csaknem agyonverték, fél szeme világát elveszítette. Marosvásárhely magyarsága büszke lehet rá, nem mocskolódást érdemel emléke. /Kajcsa Jenő, Marosvásárhely: Tisztítótűz vagy máglya? = Népújság (Marosvásárhely), dec. 22./

Sóvidék – írásban és képekben
Kivételes élményben volt részünk június 13-án a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János Termében tartott kulturális-irodalmi rendezvényen. Oniga Erika művészettörténész bemutatta a Sóvidék folyóiratot, melynek célja Szováta és környéke földrajzi, történelmi, kulturális értékeit felmutatni, népszerűsíteni. Ahogy Szolláth Hunor főszerkesztő megfogalmazta: "...elődeink a sóhoz kötött természeti kulturális környezetben éltek, népszokásaink, hagyományaink, történelmünk, gyökereink ettől elválaszthatatlanok. Lapszámunkat Szovátához köthető régi fotográfiákkal illusztráltuk, hiszen megfogalmazott célunk, projektjeink közé tartozik ezeknek a forrásértékű dokumentumoknak az összegyűjtése, digitalizálása."
A kiadvány összefogja és ösztönzi a tehetséges tollforgatókat mind a környékből, mind távolabbról, még az anyaországból is. Szerkesztői szakemberek. Az írásokból megismerhetjük a helység nagyjait, akik a város gazdasági-kulturális fejlődésének apostolai voltak, megjelennek a gerinces papok, akik megfélemlíthetetlenül küzdöttek a hitért meg a székely magyarság jogaiért, mint Lőrincz András sóváradi református lelkész, Török Mihály szovátai plébános. Hiteles leírások tanúskodnak a só őrzéséről, a sós tavak kialakulásáról, az itt élő emberek mindennapi ügyes-bajos gondjairól.
Szolláth Hunor értékes és érdekes előadása a sóról sok újdonságot tárt fel, majd a Szovátafürdőt ábrázoló képeslapok keletkezéséről, múltjáról, jelentőségéről folytatott értekezése tudományos szakszerűségével ragadta meg a figyelmünket, különösen, hogy fényképes vetítéssel szemléltették.
A májusi folyóiratot kézbe véve feltűnt a borítója, rajta a családias, barátságos, meghitt hangulatot árasztó kép, Búzás András szovátai tanító ismerőseivel a Medve- tó partján. Ugyanazt a meghitt hangulatot érzékeltetik a többi képek is, megörökítve a festői Székelyföld múltját. Valamennyi azt sugallja, hogy egy nagy családba tartozunk, örömünk, bánatunk, hitünk közös.
A kiadvány végén két nagyszerű könyvismertetőt olvashatunk Oniga Erikától: Fekete Árpád iskolamonográfiáját, Hegyi Noémi tollából Derzsi Ferenc levelezését.
A rendezvény mindezeken túl még azzal is megörvendeztetett, hogy felismertem: Oniga Erika művészettörténész volt kedves tanítványom, feleségem pedig az óvó nénije. Micsoda boldogság! Erika a megyei múzeum munkatársa, aki a Kultúrpalotáról, a városházáról, városunk nevezetes épületeiről értékes tanulmányokat írt. Szívből gratulálunk neki és további sikereket kívánunk!
A Sóvidék kulturális folyóirat a páratlan szépségű székely tájról és népről szól, lélekébresztő és - erősítő. Meghalljuk benne Szováta és környéke szívdobogását, megismerjük a csodálatos fürdőt, melyre mindannyian büszkék vagyunk.
Kajcsa Jenő, Marosvásárhely
Népújság (Marosvásárhely)

Sóvidék szívdobogása
Megjelent a Sóvidék kulturális folyóirat VI. évfolyamának 2. száma. Anyaga színvonalas, érdekes, változatos. Tudományos, történelmi témák, megemlékezések, irodalmi alkotások, szovátai személyiségek sikerének méltatása. A belső borítójához kapcsolt levélben a főszerkesztő, Szolláth Hunor kiemeli: céljuk a kistérség kulturális-tudományos "termékeinek" összefogása, illetve közlési teret biztosítani. Ezért kéri az olvasókat, értékes írásaikkal, fényképekkel járuljanak hozzá a kiadvány színvonalasabbá tételéhez. A folyóiratot megkapóan szemléletessé teszik és kiemelik a felsősófalvi lakókat, népszokásokat bemutató jó minőségű fényképek. Láthatjuk az 1940-es zászlószentelést, betekintést nyerhetünk az egyházi életbe, a családi eseményekbe, a lakodalmakba, a fonóba.
Külön megragadták a figyelmemet Márton Béla Szováta belső helynevei, Szekeres Lukács Sándor Bethlen Gábor és Székely Mózes barátságáról, Deák Sárosi Sándor Magyarország nemzeti és állami ünnepe, augusztus 20., Fekete Árpád Visszaemlékezés diákéveimre című írásai.
A kiadvány borítója is tetszetős, a címlapra egy 1937-es szüreti bálon készült fényképet nyomtattak. A közölt írások olvasmányosak, általuk a szívünkhöz közel álló igen kedves Szováta és vidéke népét, táját is jobban megismerhetjük.
Kajcsa Jenő
Népújság (Marosvásárhely)

Falutalálkozó a tiszteletadás jegyében
Falunap keretében első alkalommal találkoztak Székelyvajában a helyiek, elszármazottak és vendégek. Nemcsak a szórakozásra nyújtott alkalmat a vasárnapi ünneplés, hanem a tisztelet, elismerés kinyilvánítására is.
Vasárnap reggel autóra ülve ébresztette a falut a helyi fúvószenekar. Közben az iskolaudvaron a kukták szerepét felvállaló hölgyek és urak felállították bográcsaikat és előkészítették az ebéd hozzávalóit. A református templom harangjai pedig ünnepi istentiszteletre szólítottak mindenkit, ahol Pápai László tiszteletes prédikációja után Zöld György volt lelkész is szólt a vajaiakhoz.
Istentisztelet után ismét az iskolaudvara sereglett a tömeg, ahová a helyiek mellé már megérkeztek azok a pedagógusok is, akik az 1960-as évektől 1990-ig a faluban tanítottak, és akiket meghívtak a szervezők. Megható pillanat volt sokak számára látni az egykori iskolát, találkozni volt pedagógusoknak és volt diákjaiknak.
Ebéd után Szabó Emilia tanítónő mutatta be nemrég megjelent falumonográfiáját, amelynek gyűjtőmunkáját még főiskolás korában elkezdte. László-Fábián Júlia tanítónő pedig újonnan megjelent könyvét, a Vidám vajai villanásokat mutatta be, amelyben egy vándor szemével ismerhetjük meg Székelyvaját, de számos humoros, olvasmányos, könnyen „emészthető” történet, anekdota szól a falu lakóiról, megtörtént eseményeiről, továbbá kedves és kedvenc tanárának, Kajcsa Jenőnek mulatságos eseteiről sem feledkezett meg a szerző.
A délután folyamán a szervezők díszoklevelekkel köszönték meg mindazok munkáját, akik az elmúlt évtizedekben a falu felemelkedésén és nevének öregbítésén dolgoztak valamilyen területen. Így az 1958-ban létrejött fúvószenekar 14 alapító tagja közül négy élő személy kapott elismerő oklevelet, a többiek hozzátartozói post-mortem elismerést vehettek át, majd Orbán Rozália egy pannót adott át, amely 1958-tól máig idézi fel képekben és nevekkel a zenekar történetét és munkáját. Díjazták annak a helyi focicsapatnak egykori tagjait is, akik az 1970-es években megyei bajnokságig jutottak el ebben a sportágban, és nem feledkeztek meg a volt Pillangó ifjúsági táncegyüttes tagjairól sem, akik megyei versenyek díjazottjai voltak néhány évvel ezelőtt. Természetesen egykori pedagógusait sem felejtette el kitüntetni a falu, tizenhat jelenlevő tanárt, tanítót is köszöntöttek. A délután folyamán az elszármazott Orbán Irén kézimunkáit is megtekinthették az érdeklődők, de az iskola egyik termében megnyílt a falumúzeumnak nevezett gyűjtemény is, amely a Székelyvajáért Egyesület egyéves szorgos munkáját dicséri.
Délután a színpadon a helyi iskolások is felléptek furulyajátékkal, népdallal, nép- és modern tánccal, a helyi Csatlós Beáta és barátnője, Antal Andi könnyűzenével, a szentgericei fiatalok pedig néptánccal szórakoztatták a közönséget, a műsor fénypontja pedig a Bekecs Néptáncegyüttes fellépése volt. Este az ugyancsak helyi László Ferenc zenekara szórakoztatta a tömeget, majd Szabadi Nóra, Ördög Levente és Bokor Barna koncertezett, aztán hajnalba nyúló szabadtéri bulin táncolhatott-énekelhetett kedvére mindenki.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

A szászrégeni magyar tanítóképző napja
Tizennyolcadik esztendeje, hogy szeptember első szombatján Szászrégenben megtartják a magyar tanítóképző napját. Az esemény idén egybeesett az 1956-ban végzettek 60 éves találkozójával.
Az 1948 és 1956 közötti időszakban 740 tanító nyert oklevelet a szászrégeni tanítóképzőben. Közülük sokan, tanulmányaikat folytatva, tanári diplomát is szereztek. Jutott közülük az ország minden részébe, a Nyárádmentétől Máramarosig, a Szilágyságtól a Csángóföldig. Sajnos az elhalálozások, az előrehaladott életkor és a betegségek miatt ebben az esztendőben már csak ötvenhat képzős jött el a találkozóra, de megfogadták, hogy ezentúl is megszervezik a magyar tanítóképző napját, hiszen nem szabad feledésbe menjen, hogy az egykori járásbíróság, majd a 2-es számú elméleti iskola épületében 1948-1956 között magyar tanítóképzés folyt.
A magyarrégeni temetőben az elhunytakra emlékeztek
Péntek délután a volt képzősök egy része a magyarrégeni temetőben, az elhunyt tanárok és diáktársak emlékére állított kopjafa előtt találkozott. Itt – a koszorúzást követően – nt. Nemes Árpád nyugalmazott lelkipásztor emlékezett az elhunyt tanárokra és diáktársakra. Ezt követően a római katolikus templomban hálaadó szentmisére került sor.
Jó volt ismét együtt lenni
Szombaton délelőtt a "kis tanító nénik" és "kis tanító bácsik" – ahogy szeretik magukat szólíttatni – volt iskolájukban találkoztak. A jelenlevőket a hatvan évvel ezelőtt végzettek nevében Sárkány Kiss Judit köszöntötte. Szintén az ’56-ban végzett osztály nevében szólt a jelenlevőkhöz Demeter Pál is.
– 1952 szeptemberében szalmazsákkal megrakott szekerek érkeztek Szászrégenbe, amiket összeszorult szívvel kísértek tizenéves fiúk és lányok. Tanítók akartak lenni. Küzdelmes négy év után többen megszerezték a tanítói diplomát. Sokan elszórt magyar közösségekben kaptunk kinevezést. De szerettük a mesterségünket, szívesen dolgoztunk nehéz körülmények között is. Megtanultuk tanárainktól, hogy mi vagyunk a gyermekekért, és nem fordítva. Minden szülőnek a saját gyermeke a legjobb és a legkedvesebb. Ezt megértve könnyebb lett a munkánk. Ha nehézségek akadtak pályánk kezdetén, iskolánk tanáraihoz fordultunk segítségért, akik mindig szívesen fogadtak és jó tanácsokkal láttak el – emlékezett az idős tanító bácsi.
Az 1951-ben végzettek közül Gálfi Tibor tartott beszédet.
– A nyár a találkozók ideje. Ilyenkor tartják az érettségi, a falu-, az elszármazottak, a tánctalálkozókat. Ezek ma már hagyománnyá váltak. Tömegeket mozgatnak meg. Kisebbségi szempontból ezek a találkozók hatnak a nemzettudatra, azt sugallják számunkra, hogy valahova tartozunk. Egy népcsoport, egy nemzeti kisebbség nemcsak nyelvében, hanem hagyományaiban is tovább él. Nos, ezért is fontos számunkra ezeknek a találkozóknak a megszervezése.
Hogyan tovább?
Csernátoni József, aki tizennyolc esztendővel ezelőtt, Fekete Miklós Zoltánnal együtt, a magyar tanítóképző napjának az ötletgazdája és az első találkozók szervezője volt, jogosan tette fel a kérdést: hogyan tovább?
– Évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy minden évben találkozunk. A szervező legyen az 50 éve végzett évfolyam, majd a 60 éve végzett évfolyam. Eddig minden évfolyam eleget tett a fogadalomnak. Döntsük el közösen, hogyan tovább. Csernátoni József rámutatott arra is, hogy bár nem lehetett a volt képzőnek egy magyar személyiség nevét adni, őrizzék meg az iskola szellemét és az itt végzett diákok emlékét, s ne feledjék el, hogy Szászrégenben magyar tanítóképzés folyt.
Közös ének Sárika néni emlékére
A volt tanítványok hálával gondoltak az idén Németországban elhunyt Haltrichné Ozsváth Sárára. Az elmúlt esztendőben, ha csak gondolatban is, Sárika néni még jelen volt a találkozón. Akkor üzenetet küldött tanítványainak: "Köszönöm a sorsnak, hogy annak idején Szászrégenbe kerültem és hogy azokat a diákokat tanítottam, akiket most, 96. évemben is szeretettel idézek fel emlékeimben. A láthatatlan osztálynaplók itt vannak a kezemben, forgatom a lapokat és egyenként mindenkit megsimogatok gondolatban sok-sok szeretettel. Ez a nap a tiétek, drága megjelent diákjaim, és ha tehetitek, olvassátok el Petőfi Sándor A négyökrös szekér című versét, amiből zseniálisan tűnik ki, hogy sár és csillag az életünk. Ha meghalok, ne sirassatok! Síromnál inkább verset mondjatok."
Megható pillanat volt, amikor Duda Romulus az Egy rózsaszál szebben beszél című dalba kezdett Sárika néni, volt osztályfőnökük, tanáruk emlékére, s mindenki vele énekelt.
Műsor az egybegyűltek tiszteletére
A Humana Regun Egyesület Petőfi, Wass Albert és Kajcsa Jenő verseivel köszöntötte a volt képzősöket. Baki Andrea és Kiss Anna mini csim-bummosok két dallal, Demeter Győző és családja gitárjátékkal emelte a hangulatot.
Nagy F. Atilla a fiatal tanárok és a Rákózci Szövetség nevében szólt a jelenlevőkhöz, és felkérte őket, hogy írjanak az ’56-os eseményekről, hiszen mint fiatal végzettek élték meg az akkori zűrzavaros éveket.
Lesz tovább!
Wass Albertet idézve a Humana Regun Egyesület tagjai is a folytatásra biztatták a volt képzősöket.
– Minden embernek kell legyen feladata ebben az életben – kötelességen belül vagy azon felül is talán –, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.
Kedves kis tanító nénik és kis tanító bácsik, kedves tanár nénik és tanár bácsik, nektek is volt feladatotok az életben, volt titkos küldetésetek, melyet Istentől kaptatok. Ez a tanítás volt, több generáció nevelése. Feladatotokat magas szinten végeztétek, és nem vallottatok szégyent sem az iskolában, sem a mindennapi élet küzdelmeiben, mert szívből, lélekből neveltetek, tanítottatok, szerettétek az iskolát. Jó néhány éve szeptember első szombatján megünnepelitek a szászrégeni magyar tanítóképző napját. Megkoszorúzzátok volt képzőtök falán azt a táblát, mely három nyelven hirdeti, hogy itt magyar tanítóképzés folyt. Mindig az az évfolyam szervezte a találkozót, melynek éppen kerek évfordulós osztálytalálkozója volt. Az idén ez lejárt. Hogyan tovább? – tettétek fel a jogos kérdést. Részünkről a válasz nagyon egyszerű. Folytatni kell. Ezentúl is minden év szeptemberének első szombatján itt kell találkozni. Tudjuk, telnek az évek. Egyre kevesebben lesztek. De azután is folytatni kell, miután már… Tudjátok, mit akarunk mondani. De valaki mindig lesz. Gyerekeitek. Unokáitok. Dédunokáitok. Tudjuk, hogy furcsán hangzik ez, de minden év szeptemberének első szombatján el kell ide jönniük emlékezni… rátok, az iskolára, hogy soha ne menjen feledésbe, hogy itt valamikor magyar tanítóképzés folyt.
Az ünnepség utáni osztályonkénti közös megbeszélésen a kis tanító nénik és kis tanító bácsik úgy döntöttek, hogy a következő években is szeptember első szombatján lesz Szászrégenben magyar tanítóképző napja.
Köszönjük!
Az évek során a volt képzősök közül mindig voltak néhányan, akik rendszeresen támogatták a Szászrégen és Vidéke havilapot. Így történt ez ebben az esztendőben is. A Szászrégen és Vidéke szerkesztősége nevében köszönjük Duda Romulus (Csíkszereda), Fodor Sándor, dr. Lázár Sándor (Marosvásárhely), Kósa Imre és Csernátoni József (Szászrégen) anyagi támogatását.
Fábián András György
Népújság (Marosvásárhely)