A marosvásárhelyi Pro Európa Liga Az interkulturális oktatás szerepe címmel könyvet adott ki, amely a Romániában és négy másik országban, Bosznia-Hercegovinában, Hollandiában, Grúziában és Bulgáriában végzett felmérések eredményeit és ezen országokból származó esettanulmányokat foglal össze, azzal kapcsolatosan, hogy az illető országokban mennyire ismerik az ott élő kisebbségeket és milyen mértékű a tolerancia irányukban. Kacsó Judit Andrea, a liga munkatársa, a könyv szerkesztője szerint a tizenkilenc romániai településen végzett felmérés szerint a többséghez tartozók igen keveset tudnak az országban élő kisebbségekről és a velük szemben tanúsított tolerancia foka is rendkívül alacsony. Smaranda Enache, a liga társelnöke szerint már az első osztályos gyerekeknek is tanítani kellene a közelükben élő kisebbségekről. /Menyhárt Borbála: Toleranciából elégtelen. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 16./

A csángókról tartottak közmeghallgatást az EP-ben
Az Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László a csángók helyzetéről tartott brüsszeli közmeghallgatáson. A népcsoport jelenlegi helyzetéről új jelentés készül, melyet februárban mutatnak be az EP-ben.
Megvédenék őket. Az EP-ben tartott közmeghallgatáson a moldvai csángó népcsoport is képviseltette magát
Az Európai Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke azon a kedd délutáni brüsszeli közmeghallgatáson, amelyen a moldvai csángók helyzetéről tájékozódtak az EP-képviselők.
Az erdélyi magyar politikus veszélyeztetett kisebbségnek nevezte a csángókat, akiknek – mint fogalmazott – „az elrománosítása az utóbbi húsz évben is folytatódott”. „Ha az erdőket és a medvéket védjük, akkor méltó, hogy ezt a jobb sorsra érdemes magyar nemzeti közösséget még inkább védelemben részesítsük” – fogalmazott Tőkés.
Unióban tehetetlen az EU?
Tőkés kifogásolta, hogy az Unióban élő kisebbségi közösségek problémáinak kezelésében az EU „szinte tehetetlen”, miközben a kívül élő csoportok ügyét határozottan képviseli. Példának hozta a felvidéki magyarság ügyét a szlovákiai államnyelvtörvény esetében, de említést tett a szerbiai románok, valamint a Timok-völgyi vlachok és a görögországi macedónok nehéz helyzetéről is. A kolozsvári egyetem ügyében húsz év alatt szintén csak apró lépéseket sikerült megtenni. „Jó, hogyha a média ingerküszöbének szintjére tudjuk juttatni ezeket a problémákat” – fogalmazott.
Több más EP-képviselő mellett részt vett és felszólalt a meghallgatáson Tytti Isohookana Asunmaa, aki az évtized elején az Európa Tanács jelentéstevője volt a csángók kérdésében. Tőkés úgy fogalmazott, hogy eddig a finn politikus érte el a legnagyobb eredményt a csángók védelmében. Mint mondta, fontos lenne, hogy az EU átvegye az Európa Tanács joganyagát az emberi jogi kérdésekben. Elmondta, hogy a csángók közül a korábbi 250 ezerrel szemben ma már csak mintegy 50 ezren beszélik a nyelvet, a nehéz gazdasági helyzet következtében pedig a fiatalság menekül a térségből. A csángókat többek között Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke, valamint Hegyeli Attila alelnök képviselte. Jelen volt Nyisztor Ilona alelnök, énekművész, aki csángó népdalokkal is megismertette a hallgatóságot.
Solomon Adrián saját életútjának bemutatásán keresztül érzékeltette azt az állami nyomást, amelynek következtében sok csángó elveszíti anyanyelvét. Mivel mind anyanyelvük, mind pedig vallásuk alapján a csángók különböznek a többségi román nemzettől, ezért sok szülő attól fél, hogy gyermeke egész életében hátrányos megkülönböztetésben fog részesülni, ha ragaszkodik anyanyelvéhez.
Hegyeli Attila oktatási alelnök, aki mintegy tíz éve vezeti az oktatási programot, elmondta: jelenleg 992 gyermek vesz részt ebben a programban, ebből félszázan nem az iskolák épületében, a hivatalos tanórák után, hanem magánlakásokban, közösségi házakban tanulhatnak heti három órában magyarul. Felméréseik szerint kellő támogatás biztosításával további 7500 magyarul tudó gyermek vehetne részt a magyar nyelv elsajátítását célzó programban.
Gál Kinga néppárti EP-képviselő, a Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport elnöke az Európa Tanács ajánlásának fontosságát, annak pozitív hatásait hangsúlyozta. Victor Boştinaru román szocialista képviselő hozzászólásában leszögezte, hogy a problémát nem Brüsszelben, hanem Bukarestben kell megoldani, és feltette a kérdést: a csángómagyarok miért nem fordulnak az RMDSZ minisztereihez problémáikkal?
Újabb jelentés készül
A moldvai csángómagyarok helyzetéről egyébként újabb jelentést készít a Romániai Helsinki Bizottság (Apador CH) és a Pro Europa Liga. A két szervezet 2002-ben kiadott jelentését aktualizálja, melyben elítélték a helyi és állami hatóságokat, illetve a római katolikus egyház képviselőit a csángómagyar népcsoportra gyakorolt asszimilációs nyomás miatt. A dokumentum aktualizálása céljából október közepén Bákó megyébe látogatott a Pro Europa Liga egy küldöttsége, hogy a helyszínen győződjék meg a csángóföldi magyarok jelenlegi helyzetéről, a magyar nyelvű oktatás és misézés terén beállt változásokról.
A Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, Románia finnországi hajdani nagykövete, illetve az emberjogi szervezet két marosvásárhelyi munkatársa, Kacsó Judit-Andrea jogtanácsos és Szikszai Katalin néprajzkutató alkotta delegáció több településen találkozott a helyi hatóságok és civil szervezetek képviselőivel. A Bákó megyei tanfelügyelőségen és prefektúrán tárgyaltak az intézmények vezetőivel, majd háromnapos tartózkodásuk során Nagypatakra, Forrófalvára, Klézsére, Budára, Külsőrekecsinbe, Lujzikalagorba, Gajdárra és Pusztinára látogattak az MCSMSZ vezetőinek kíséretében.
A Pro Europa Liga képviselői az itt látottakat egy jelentésben foglalják öszsze. Smaranda Enache a Krónikának elmondta, a dokumentum készül, Gabriel Andreescuval közösen írják, és egyelőre nem tudnak részleteket elárulni róla. A dokumentumot jövő év februárjában mutatják be az EP frakcióközi ülésén, melyet az MCSMSZ 20 éves fennállása alkalmából szerveznek Sógor Csaba EP-képviselő kezdeményezésére.
Újabb impulzusra várnak
Bartha András, az MCSMSZ alelnöke a Pro Europa Liga képviselőinek látogatása kapcsán kiadott közleményében úgy fogalmaz, hogy több településen az elmúlt években pozitív változások történtek. Nagypatakon idén beindult az iskolai oktatás, sőt a polgármester jóvoltából saját kabinetben zajlanak a magyarórák. Klézsén ellenben gondok vannak, fogalmaz az alelnök, aki szerint mind az iskola, mind a helyhatóság képviselőinek változtatniuk kellene felfogásukon.
Lujzikalagorban szintén a helyi hatóságok ellenkezése miatt nem indulhatott be a magyarnyelv-oktatás az állami iskolában. Bartha András kifejti, azt remélik, hogy a most készülő jelentés „újabb impulzust ad a romániai hivataloknak, hogy jobban figyeljenek, segítsék a csángó kultúra megőrzését szorgalmazó nonprofit szervezeteket, támogassák nyelvmegőrző tevékenységüket”. Krónika (Kolozsvár)

Double Bind
Ősbemutató – erdélyi magyarokról és románokról
Új, igencsak érdekesnek ígérkező bemutatóra kerül sor szombaton este 7 órától a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Olyan előadást láthat első alkalommal a közönség, amelyben ismét együtt szerepelnek a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu társulat művészei, akik a Kincses Réka író, rendező és Alina Nelega drámaíró által jegyzett szöveg létrejöttéhez is tevékenyen hozzájárultak. Mert a Double Bind című előadás ősbemutató: két nyelven zajló dokumentum-színházi produkció, amely az erdélyi, marosvásárhelyi román-magyar viszonyról, nacionalizmusról, individualizmusról, helyi öntudatról és európaiságról szól. Ahogy az alkotók ígérik: nyersen, őszintén, az egymás elfogadásába, elismerésébe vetett hittel.
A közelgő premierrel kapcsolatosan csütörtök délben tartottak sajtótájékoztatót az előadásnak is helyet adó Underground teremben. Az érkezőket a darab szerzői és játszói körében Gáspárik Attila vezérigazgató fogadta, aki elmondta: olyan előadással készülnek, amelyről valószínűleg nagyon sokat fognak írni. – Úgy gondoltuk, hogy ha nem találunk olyan szöveget, amely rólunk, erdélyi, vásárhelyi magyarokról és románokról szól, akkor írunk egyet. A produkció nem Az igazságot mondja ki, hiszen mindkét félnek megvan a maga igazsága. Azt próbáltuk inkább elérni, hogy a közönség, illetve a művészek az alkotó szerepében elgondolkodjanak azon, hogy mit jelent az az interkulturális zóna, amelyben élünk. Ennek a hatásairól próbálunk beszélni. Olyan állomás ez a színház életében, amelyet szándékosan kerestünk: ez a programpont nagyon pontosan benne volt a terveinkben, repertoár- stratégiánkban. Hiszen benne élünk a román- magyar kérdéskörben, és a színház egyik feladata, hogy a világot megismerje, megismertesse. Mi az együttélés és a problémák megoldásának kérdéskörét tárgyaljuk, és azt a second life-ot provokáltuk, amelyben nem viselkedünk, hanem megjegyzéseket teszünk egymásról. Az előadásnak ugyanakkor nem az a dolga, hogy megoldja ezeket a problémákat, és valószínűleg nagyon sokan szidni fognak érte majd minket. De úgy éreztük, hogy kell ezekről a dolgokról beszélni.
Kincses Réka hozzátette, a nyelv szerepe központi kérdése a produkciónak. – Nagyon örvendtem az ötletnek és annak, hogy Alina Nelega meghívott, mert mindez teljes mértékben abba a vonalba illeszkedik, amely szerint én dolgozni szeretek. Ugyanakkor engem is nagyon érdekel az erdélyi közösségek sorsa, és szeretem Alina őszinte, szókimondó drámáit is. A munka nagyon jól ment, sikerült találni egy olyan közös utat, amely nem kompromisszumot jelent. Dokumentum-színházi előadásról van szó, amelynek megírását a színészek saját történeteikkel, érzéseikkel is elősegítették. Nagyon nyílt kártyákkal játszottunk, igencsak kínos érzéseket is hajlandóak voltunk beilleszteni, mert meggyőződésünk, hogy a sok kimondatlan dolog képezi azt a falat, amely a két közösséget elválasztja egymástól. És közben nagyon sokat megtudtam saját magunkról is. Nagy élmény volt belenézni a másik tükrébe. Ebből a lelki folyamatból, a csoportdinamika lekövetéséből született meg az előadás. A dramaturgia egy bizonyos felszínről indul és eljut a mélységekig. Én azt szeretném, ha a produkció segítségével rés ütődne azon a falon, amely elválaszt minket egymástól.
Alina Nelega elárulta, nagyon régóta szerette volna színpadra vinni ezt a projektet. – Évek óta szerettem volna írni valamit a szülővárosomról és a benne élő román és magyar közösségről, de mindig akadályokba ütköztem. Végül rájöttem, hogy ameddig nem áll mellém egy magyar társszerző, addig ez nem sikerül. Én is nagyon sokat tanultam a közös munkából, a próbafolyamatból. Ez az első dokumentumszínházi előadásom, és ez teljesen más technikát, színpadra vitelt követel meg. Remélem, sikerült olyan produkciót alkotnunk, amelynek kapcsán hajlandóak vagyunk elfogadni egymást, és amelyből mások is, mi is megérthetjük, hogy a valóságnak több rétege van. És hogy melyik realitást tükrözi az előadás, azt a közönség dönti el.
A produkcióban részt vevő színészek közül többen megosztották gondolataikat, egyöntetű véleményük szerint olyan dolgokat érintett meg az előadás, amelyeket eddig némiképp szándékosan figyelmen kívül hagytak. Nagyon őszinte és nagyon személyes a produkció, amely egyrészt ezért kockázatos vállalkozás, másrészt közelebb hoz bennünket egymáshoz. Egyformán igazságos, avagy igazságtalan magyarral és románnal egyaránt, nincsen kivételezés, durván a képünkbe mondja a maga igazát. Nem arról szól, hogy feladjuk az identitásunkat, épp ellenkezőleg: tudjuk és vállaljuk fel azt, de közben fogadjuk el a másikat.
Végül Alina Nelega szavai zárták a sajtótájékoztatót. – Az előadás nagyon egyszerű. Nincsenek díszletek, a színészek hétköznapi ruhákban játszanak. Mindezt azért vállaltuk fel, mert számunkra a hitelesség a legfontosabb. Az a hitelesség, amely a ma emberéhez szól, hozzánk, marosvásár.helyiekhez, akik itt élünk, Erdély közepén.
A Double Bind bemutatójára december 6-án, szombaton 19 órakor kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében.
A premiert követően az érdeklődők december 7-én (vasárnap), illetve december 20-án (szombat) nézhetik meg az előadást. Mindkét alkalommal 19.00 órai kezdettel, ugyanott. Szereposztás: Claudiu Banciu, Barabási Tivadar, Bartha László Zsolt, Berekméri Katalin, Andrei Chiran, Csíki Szabolcs, Cristian Iorga, Laura Mihalache, Pál Emőke, Elena Purea és Monica Ristea. Zene: Ada Milea. Szövegek fordítása: Kacsó Judit-Andrea és Florentina Váry. Rendezte Kincses Réka és Alina Nelega. Román és magyar nyelven játszott, kölcsönösen feliratozott előadás.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvkiadás a diktatúrában (45 éves a Kriterion)
Jó hangulatú kerekasztal-beszélgetés helyszíne volt tegnap az árkosi kastély: a Kriterion Könyvkiadó régi munkatársai gyűltek össze a 45. évfordulóra, és bár hiányzók is voltak, a nap folyamán sikerült feleleveníteni a kezdeteket és azt a két évtizedes küzdelmet, amelynek során a romániai nemzetiségek kiadója a szakmának mérce, az olvasóknak öröm, az ott dolgozóknak második családja lett.
A rendezvényt nem pusztán a nosztalgia indokolja: tudományos kutatás tárgyát is képezi a 2007-ben elhunyt Domokos Géza irányítása alatt álló, jelentős kisebbségvédelmi feladatot vállaló intézmény, illetve az egész korszak. A szervező Domokos Géza Egyesület, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Szabédi László Emlékház, a Bukaresti Magyar Intézet és az Árkosi Művelődési Központ szakemberei arra keresik a választ, hogy a Kriterion által felkarolt kisebbségi kultúra hogyan, milyen módon erősödött meg és maradt talpon a diktatórikus kommunista rendszerben. A meglévő dokumentumok ugyanis éppen arra a háttérmunkára nem világítanak rá, ami az igény megfogalmazódásától a megvalósulásig – amelynek csak egyik lépcsője az akkor még Criterion nevű új kiadót engedélyező, a Hivatalos Közlönyben 1969. december 8-án megjelent miniszteri rendelet – vezetett, illetve ami egy-egy új könyv kinyomtatásához kellett. Ma már nevetve mesélik, hogy milyen módon sikerült a szerkesztői gárdát, a bukaresti és vidéki csapatokat összetoborozni – kit a kényszermunka után, kit korrektorként, kit könyvelőként vettek fel –, és az is derű forrása, hogy a nyílt és burkolt utasítások, a cenzúra és a szövevényes hatalmi viszonyok között milyen ügyeskedések, olykor véletlenek segítették az új kötetek, új kultúrák megjelenését. Domokos Géza tartotta a hátát mindenért, és együtt nőtt a feladattal – hangzott el a tegnapi találkozón; az is az ő érdeme volt, hogy a kiadó pár év után már 14 nyelven szólalt meg, és többek között a hivatalosan nem is létező romániai ukrán, szlovák, jiddis, lipován, tatár közösségeknek is anyanyelvű olvasnivalót adott. Ez a soknyelvű, sokszínű szerkesztőség olyan hangulatban dolgozott együtt, ami ma is megkapó és reményt keltő; jó néhány ízes történet is megéri, hogy átmentsék a következő generációknak. A Bartha Ágnes irodalomtörténész által vezetett műhelybeszélgetéseken Bálint Lajos, Dávid Gyula, Elena Diatcu, Kacsó Judit, Steva Lepoiev, Molnár Gusztáv, Panait Róza, H. Szabó Gyula, Szabó Zsolt mesélt az általuk megélt örömökről, nehézségekről, a nagy sikerű sorozatokról, a magyarországi és romániai könyvkiadás közötti különbségekről, magukról, a szerzőkről, az olvasókról és azokról az ünnepekről, amikor egy-egy könyvbemutatón mindannyian találkoztak. A demokráciában ez a viszony is megváltozott, de ez majd egy következő kutatás tárgya lehet. Egy tanulság mindenképpen adódik: a legnehezebb körülmények között is lehet értéket teremteni. Példa rá a Kriterion.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös ismerősök a könyvespolcon
Negyvenöt éves a Kriterion Könyvkiadó. Az évforduló alkalmából a bukaresti Balassi Intézet és a Román Kulturális Intézet által szervezett bukaresti konferencián nemcsak a Kriterion 45 évét méltatták, de külön foglalkoztak a kiadó egykori igazgatója, Domokos Géza munkásságával és a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáival is.
Mi a közös első olvasmányélményeinkben, a fűzés mentén széthullott A Pál utcai fiúkban, a rongyossá olvasott Dumas-regényekben, majd később, a hatodszorra fellapozott, Vica és Gergő történeténél szamárfülezett Egri csillagokban? Vagy még később a Kő hull apadó kútban vagy aPillangó című regényekben? A válasz viszonylag egyszerű: valamennyi a Kriterion gondozásában jelent meg. Talán nem túlzás azt mondani, szüleink könyvespolcának zöme a Kriterion-könyvek különböző sorozataiból áll össze, hiszen 1970-es megalapításától ’89-ig a kiadó minden korosztálynak bőséges olvasmányanyagot kínált elérhető áron.
A megaintézmény
Egészen elképesztő számsort kapunk, ha leltárba vesszük a Kriterion-adatokat: húsz év alatt 1974 magyar nyelvű könyvet jelentettek meg 22,9 millió példányban. A legfényesebb korszakban, 1972 és 1980 között évente átlagban 110 magyar cím látott napvilágot, míg a ’85 utáni években átlagban „csak” 60–65 címet tudtak kiadni. S bár a magyar olvasók számára úgy tűnhet, hogy a Domokos Géza vezette Kriterion magyar kiadó volt, a 70–80-as években hasonló űrt pótoltak az egyéb kisebbségek nyelvén kiadott könyvek is. Az egykori szerkesztők által csak „kisebbségi megaintézményként” titulált Kriterion lefedte a teljes romániai kisebbségpalettát: a magyaron kívül további kilenc nyelven adtak ki szépirodalmat, művelődés- és kultúrtörténeti munkákat. Németül az első húsz évben 623 cím jelent meg (majdnem 2 millió példányban), ezáltal Németország határain túl a legtöbb német nyelvű könyvet megjelentető kiadóvá nőtte ki magát a Kriterion. Románul (szintén kisebbségi irodalom) 151 könyv jelent meg (több mint egymillió példányban), de helyet kaptak a Romániában élő más, kisebb létszámú kisebbségek is: húsz év alatt 206 szerb nyelvű kötet jelent meg (több mint százezer példányban), ukrán nyelven 154 (66 ezer példányban). A romániai kisebbségek számarányához igazodik a jiddis nyelven kiadott könyvek száma (53 cím 19 ezer példányban), a szlovák nyelvű irodalom (53 cím 27 ezer példányban), 7 török–tatár nyelvű kötet (12 ezer példányban), valamint az orosz–lipován irodalom (3 kötet 4100 példányban).
Dicsőséglista
Hogy miként fogadták például a hét kötetet a romániai török–tatárok, jól jelzik a bukaresti konferencián résztvevők beszámolói. Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténésznek – aki az egykori szerkesztőkkel interjúkötetet készít – fiatal kutatóként megható volt olvasni, hogyan mentek szekerekkel könyvbemutatóra a dobrudzsai tatárok. Számára ekkor vált nyilvánvalóvá: a Kriterion nemcsak kiadóként volt jelen az egyes kisebbségek életében – kultúraszervező, kisebbségmegtartó intézmény is volt, az egyetlen, amely írott, nyomtatott betűt kínált. Dávid Gyula a kiadó műhelyjellegét emeli ki, Bálint Lajos szavaival élve szerinte: az „egykori ütődöttek gyűjtőhelye volt, akik politikai múltjuk miatt először csak feketén, majd a perújratárgyalás után hivatalosan is a szerkesztőségben sajátíthatták el a szerkesztés csínját-bínját”. Csak néhányukat említve is impozáns névsor: Egyed Péter, Mező Piroska, H. Szabó Gyula, Molnár Gusztáv, Kacsó Judit, Szabó Zsolt, Szilágyi N. Sándor, Szemlér Judit, Botár Emma, Bodor Pál, Diatcu Schmidt Helen, Tóth Samu és sokan mások.
A műhelyjelleget hangsúlyozza H.Szabó Gyula, a kiadó jelenlegi igazgatója is: „A magyar értelmiségi réteg ekkor kapott publikálási lehetőséget, s Domokos érdeme, hogy bizalmat szavaztatott a kiadónak.” Ezt erősítette a ma már legendás Forrás-sorozat, amely a fiatal generációnak nemcsak publikációs lehetőséget nyújtott, de a tisztes honorárium árából akár lakást is lehetett Kolozsváron vásárolni.
S mint ilyen, a kilencvenes évek változásai után nagy űrt hagyott maga után, még akkor is, ha a kisebbségi irodalmat szórványosan a mai napig is megjelenteti az immár csak kolozsvári szerkesztőséggel rendelkező nagy múltú kiadó. Mint ahogy a bukaresti konferencián azt is tanulságos volt látni, hogy ’89 után nemcsak a Kriterion kisebbségi nyelvű irodalma fogyatkozott meg, de a német nyelvű olvasókkal együtt a német nyelvű szerkesztők is elmentek: a konferencián megjelent egykori szerkesztők között egyetlen német sem volt.
A fentebbi számsor szolgáltatta tehát részben a bukaresti konferencia témáját. H. Szabó Gyula értelmezésében a tanácskozás hozadéka többtényezős: egyrészt a Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész és a Lőrincz D. József előadása révén lehetőségük volt bepillantaniuk – immár a kutató szemüvegén keresztül – a kiadó és a román kommunista vezetés kapcsolatába. Másrészt Domokos Géza szekusdossziéja – amely immár szabadon kutatható – választ adott azokra a talán bennünk is megszülető kérdésekre is, miként volt lehetséges egy kirakatintézménynek szánt kiadóból olyan, gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló, informális hálózatot létrehozni, amelynek a segítségével nemcsak a kortárs erdélyi és világirodalmat sikerült kiadni, de a két világháború közötti irodalmat, valamint a Téka sorozatban helyet kapó, középkori írók munkáit is. Bartha Katalin Ágnes a szerkesztőség egykori belső életét vizsgálta a hatalmi korlátozás szempontjából.
Titkok nyomában
Mint a kutatók beszámolójából és az egykori szerkesztőség tagjaival, H. Szabó Gyulával és Dávid Gyulával folytatott beszélgetésekből kiderül, a kiadó sikerének titka egyrészt Domokos Géza személyében keresendő. S talán nem puszta véletlen, hogy a Szekuritáté Domokos-jellemzése csak részben egyezik a szerkesztőségi tagok véleményével. Míg a Szekuritáté Domokost „okos, ravasz, óvatos, makacs emberként” minősítette, aki „maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat”, H. Szabó Gyula Domokos Gézát „egyszerű, tiszta jellemnek” tartja, „aki ízig-vérig politikusalkat volt”. H. Szabó szerint jellemének nyitja, hogy „baloldalisága mellett erős polgári értékrenddel is rendelkezett. Ez a fajta polgári eszmélkedése védte meg mindenféle túlzott balosságtól. Ezt egyeztette nagyon jól össze politikusi vénájával: nagyon figyelt a beszélgetőpartnerre. Hamar ráérzett arra, mi a másik álláspontja, hogyan tudná őt meggyőzni.” A kiadóigazgató úgy tartja, a 37 dossziényi Domokos-anyag fölösleges pénzkidobás volt, „Domokos Géza nem volt összeesküvő alkat, s nem is rohant a barikádra, nem volt olyan típusú ember, kár is lenne tőle utólag elvárni. Inkább nem mondott olyat, hogy veszedelmes legyen, mégis elmondta a véleményét. S ezek az emberek tisztelték ezt a fajta nyíltságot. Ezért rengeteg kritikus megjegyzést eltűrtek tőle. Kritikus volt és diplomatikus. De ha elhatározta, hogy a házi őrizetben lévő Mircea Dinescut meglátogatja, akkor nemcsak Dinescuhoz ment el, de elbeszélgetett a házat őrző szekusokkal is.”
Domokos személye mellett a kiadó sikere abban is keresendő, hogy kisebbségi emberek vezették: valamennyi nemzetiségnek voltak kijelölt szerkesztői, s Domokos Géza, aki becsülte a szakszerűséget, nem szólt különösebben bele, hogy az egyes szerkesztőség mit kíván kiadni. Talán a bukaresti megemlékezésen az egyes nemzetek szerkesztői ezért is számoltak be erős Kriterion-tudatról: minden nemzetiségnek megvan a maga Kriterion-képe. A tatárok, szerbek, szlovákok a találkozón elmondták, számukra az írott betű egyenlő volt a Kriterionnal. S nemcsak azért, mert az olvasók kezébe adták az irodalmukat, mert a fiatal tollforgatók is előkerülhettek, hanem az anyanemzettel szemben is volt egyfajta névjegyük, amelyre az anyaországi kiadók odafigyeltek.
A magyar részleg titka az volt, hogy kettős szerkesztőséggel működött: Kolozsváron és Bukarestben is volt egy-egy népes szerkesztőség, a többnyelvű bukarestiben és a csak magyar kolozsváriban összesen 43 szerkesztő, grafikus, műszaki szerkesztő dolgozott, valamint 38 fős műszaki személyzet (titkárok, jogtanácsosok, adminisztrátorok, számítógép-kezelők stb.) segítette munkájukat. A bukaresti jelenlét H. Szabó szerint egyszerre volt előny és hátrány. Hátrány volt, mert messze voltak a közönségüktől, de ezt pótolta a kolozsvári szerkesztőség. „Előnye meg épp az volt, hogy mivel kevés magyar élt a városban, lehetővé tette, hogy a magyar ügyet más szemüvegen át szemléljük: egy bukaresti román számára a kisebbségi ügy nem volt elsőrendű dolog, s ezt megtapasztalni nagyon nagy lecke volt. Más kisebbségi az ember Bukarestben, és más Kolozsváron. Senki nem akart magyar szerkesztő lenni a bukarestiek közül. Bukarest miliője ugyanakkor kitárta számukra a világot. A legfontosabb előnye azonban az volt, hogy közel voltak a csúcsvezetőséghez. Ha probléma volt, Domokos Géza a legfelsőbb szinteken tudott vitatkozni, ami teljesen más eredménnyel járt, mint ha Kolozsváron tárgyaltál volna az ottani titkárral. Domokos központi bizottsági póttagként ki is használta a lehetőségeket” – állítja H. Szabó.
Kár- és haszonmérleg
Hogy mit nyert és mit vesztett a Kriterion a rendszerváltással? Abban Bartha, H. Szabó és Dávid Gyula egyformán egyetért: minden kiadási mutatót felülmúl a cenzúra eltörlése. Hogy megszűnt a harc minden egyes példányért. Hogy nem fordulhat többé elő, ha a könyvterjesztő 123 ezer példányt rendel A Pál utcai fiúkból, az éves költségvetés alapján a Kriterion 50 ezret tudna kiadni, végül csak ötezret hagy jóvá a központi bizottság. Hogy, amint Dávid Gyula fogalmaz, senki nem olvassa össze a nyelvtankönyv szójegyzékét, s nem lát az ábécénél távolabbi összefüggéseket abban, hogy „bolond, bolsevik, Csehország, csehül áll”, s nem büntetik ezért a szerkesztőt újabb tíz év börtönnel.
Minden kéziratnak külön története van, eleveníti fel Dávid Gyula, aki még őrzi a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetnyi kéziratának cenzúrázott változatát, amelynek szinte minden szócikkéért bukaresti egyeztetésre kellett mennie: így került a Hitel egykori szerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek a neve mellé mindössze csak annyi, hogy lásd Hitel, az evangélikus egyházi irodalom mellé, hogy lásd Lutheránus egyházi irodalom, bízva abban, mire a H, illetve az L betűhöz érnek, enyhül a cenzúra szigora. A nyolcvanas évek cenzurális követelményei szerint már listát kaptak a tiltott szerzőkről, így Kántor Lajos bevezetője miatt Kuncz Aladár sem jelenhetett meg, mígnem ’84 után annyira beszűkítették a Kriterion mozgásterét, hogy néhány esztendő múltán ők lettek volna Románia politikai kiadója.
S hogy mit vesztett a kiadó a ’89-es fordulattal? H. Szabó Gyula nem lát tragédiát abban, hogy drasztikusan estek a példányszámok, hiszen a kiadói paletta kiszélesedett, tehát az összesített példányszámok nem maradnak el a Kriterion számaitól. A problémát inkább a közös nevező hiányában látja: a Kriterion nem tudja felvállalni az egykori sorozatok teljes lefedését, így marad űr az erdélyi magyar könyvkiadásban. A másik pótolhatatlan veszteség, hogy bár a Kriteriont továbbra sem tartja csak magyar kiadónak, nem tudja fenntartani a kisebbségi nyelvek irodalmának kiadását is: „Szórványos próbálkozások még vannak – mint az ötvenes években gyűjtött tatárfolklór-kötet –, de a kisebbségeknek az a fajta megközelítése, mint amit a 70-es években a Kriterion felvállalt, a mai kiadói viszonyok között sajnos fenntarthatatlan.”
De mi lesz a nyomtatott könyv sorsa? Mi lesz a kortárs irodalommal, ha megszűnik a nyomtatott kiadói hálózat? A Kriterion, Deák Ferenc grafikus emblémáját továbbra is feltüntetve, e-könyvek kiadására is készül, de igazgatója csöndes nosztalgiával nézi az eltűnőben lévő nyomtatott kultúra maradványait, remélve: az olvasókban meglévő egészséges kritikai viszonyulás átmenti az értékeket a szemkímélő e-bookolvasókra is.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)