Tavasszal született
A Temesvári Magyar Nyugdíjas Klub évfordulóhoz érkezett, a 17. születésnapjához, és Béres Margit, aki annak idején életre hívta, odaadóan bábáskodott mellette, és azóta is gondoskodik róla, így nyilatkozik:
– Csak egy maréknyian voltunk abban a kirándulókat szállító buszban, amikor felvetődött a gondolat: jó nekünk együtt lenni, tegyük ezt gyakrabban, találkozzunk hetente. Csakis jó származhat abból, ha mi, nyugdíjasok, közelebb kerülünk egymáshoz, anyanyelvünkön jókat beszélgetünk, együtt szórakozunk, hogy érezzük: összetartozunk. És az ötletet tett követte. A kör pedig egyre bővült. Ma nyugdíjas klub néven ismernek bennünket, már akik ismerni akarnak, és nem legyintenek ajkbiggyesztve arra a szóra, hogy „az öregek”. Pedig tudni kell, hogy az öregek sohasem mondanak nemet, nem maradnak el a közös magyar rendezvényekről, tudnak lelkesedni, tapsolni, és amikor eljön az ideje, szavazni is!
Az eltelt 17 évben jutott öröm is, üröm is, de ma is kitartunk egymás mellett. Érdemes volt dolgozni, és érdemes mindaddig, amíg ketyeg az óránk...
Vaskos dossziét őrizget Béres Margit, benne névsorok, dátumok, újságcikkek, fényképek, mert a klub elnöke pontos munkát végez. Nemrégiben valaki azt mondta neki: Lassabban a testtel. Nem való már idős korban próbára tenni az erőt, gondozni a győrödi magyar honvédemlékmű környékét, mert megerőltető munka az. Végezzék a fiatalok.
Erre az elnök válasza:
– Mi örökbe fogadtuk az obeliszket, mert akiknek az emlékét őrzi, a mieink. Vállaltuk, nem testáljuk másra.
És az idei március ott találta őket szerszámmal a kézben, irtották a gazt, 15-én pedig ott koszorúztak a tisztséget viselő emlékezők mellett. Sőt, a kokárdát is feltűzték egyesek, mondván: vér vízzé nem válik.
A vizet üvegcsében tartogatták zsebükben a nyugdíjas „legények”, mert locsolkodás nélkül nem igazi a húsvét a klubban. De hogy ehhez meglepetés is társult, azt csak a beavatottak tudták jó előre: Kabát László, Kókai Antal és Varga Pál, akik vállalkoztak a játékra és vérbeli műkedvelőknek bizonyultak. Nótacsalogató, legényvallató volt a címe az összeállításuknak, s az őket vallató kérdésekre nótákkal válaszoltak a szereplők. A szellemes, humoros párbeszéd nagy tetszést aratott a nézők körében, sőt, maguk is bekapcsolódtak a nótázásba, ami igencsak felsrófolta a jókedvet.
A tavasz ígéretes programját, a Magyar Költészet Napját idén is a szép szó dicsérete jellemzi a nyugdíjas klubban. József Attila születésnapja ünneplésre hangolja a tagságot annál is inkább, mivel hozzánk közel álló, kortárs, József Attila-díjas költő, Böszörményi Zoltán Megmaradni című költeményét szólaltatják meg a verskedvelők.
„Őseim téglái a szavak.
Belőlük építkezem,
suttogom, pedig kiáltanom kéne,
ébressze szavam
hazámat, e szelíd vidéket,
kitartásra biztasson,
téged is, aki még érted a magyar szót:
megmaradni, ez a küldetésünk,
megmaradni mindenáron,
mint soha nem múló fény kése az éjben.”
Ízlelgetni, értelmezni, továbbgondolni kell a sorokat, és kimondva meg kimondatlanul odaállni a költő mellé, hisz a szavaiban feszülő gondolat az unokákat nevelő nagyszülőknek is üzen.
A naptár figyelmeztet: a nyugdíjas klub 17. születésnapja egybeesik az anyák napjával, és e kis közösség naplójába újabb fényképek és bejegyzés kerül, igazolva a megmaradást.
Sipos Erzsébet
Nyugati Jelen (Arad)